Az Egyesült Államok kulturális imperializmusának két fő célja van, egy gazdasági és egy politikai: piacok szerzése kulturális javai számára, és hegemóniájának kiépítése a közgondolko­dás formálása által. Ma a szórakoztatóipari termékek exportja a tőkefelhalmozás és a globális profitok egyik legfontosabb forrása, a feldolgozóipari export kiszorulása miatt. A politika szférájában a kulturális imperializmusnak döntő szerepe van abban, hogy elszakítsa az embereket saját kulturális gyöke­reiktől, a szolidaritás hagyományaitól úgy, hogy ezeket a mé­dia által teremtett és reklámkampányonként változó „szükség­letekkel" helyettesíti. Ennek politikai következménye az embe­rek elidegenedése közösségi és osztálykötelékeiktől, az ato­mizálódás és az egyének egymástól való elszigetelődése.

A kulturális imperializmus a munkásosztály felaprózódását hangsúlyozza: a főmunkaidős munkásokat az alkalmi munká­soktól való elkülönülésre ösztönzi, akik viszont a munkanél­küliektől határolják el magukat, ez utóbbiak csoportja pedig szintén megosztott a „földalatti gazdaságon" belül. A kulturális imperializmus arra készteti a munkásokat, hogy egy olyan hie­rarchiában képzeljék el magukat, ahol az alattuk állókhoz vi­szonyított árnyalatnyi életmódbeli, faji és nemi különbségek a lényegesek, és nem a felettük állókhoz viszonyított hatalmas egyenlőtlenségek.

A kulturális imperializmus legfőbb célja az ifjúság politikai és gazdasági kizsákmányolása. Az imperiális szórakoztatás és hirdetések a fiatalokat célozzák, akik a legvédtelenebbek az Egyesült Államok kereskedelmi propagandájával szemben. Az üzenet egyszerű és célirányos: a „modernitás" egyértelmű összefüggésben van az Egyesült Államok médiatermékeinek fogyasztásával. A fiatalság nagy piacot jelent az amerikai kul­turális exportnak, ők a legfogékonyabbak a fogyasztói-indivi­dualista propagandára. A tömegkommunikáció úgy manipulál­ja a fiatalok lázadó szellemét, hogy a baloldal nyelvének ki­sajátításával az elégedetlenséget fogyasztói szertelenségbe vezeti.

A kulturális imperializmus nemcsak piacot lát az ifjúságban, hanem politikai céljai vannak: ki akarja küszöbölni annak a veszélyét, hogy a személyes lázadás politikai felkeléssé vál­jék az ellenőrzés gazdasági és kulturális formái ellen.

Az utóbbi évtizedben a haladó mozgalmak egy paradoxon­nal kerültek szembe. Miközben a harmadik világban élő em­berek nagy többsége az életszínvonal csökkenését, társa­dalmi és személyes biztonságának elvesztését, a közszolgál­tatások hanyatlását éli át (míg egy jómódú kisebbség soha nem látott módon prosperál), a szubjektív válasz mindezekre csak szórványos felkelések, kitartó, de csak helyi mozgalmak és széles körű, de csak rövid ideig tartó megmozdulások vol­tak. Egyszóval a növekvő egyenlőtlenségek, a társadalmi-gazdasági körülmények és forradalmi vagy radikális válaszok gyengesége között mély szakadék van. A megérő „objektív adottságokat" a harmadik világban nem követte az állam vagy a társadalom megváltoztatására képes szubjektív erők növe­kedése. Az világos, hogy nincs „automatikus" kapcsolat a társadalmi-gazdasági hanyatlás és a társadalmi-politikai átalakulás között. A kulturális beavatkozás (a legszélesebb értelemben, beleértve az ideológiát, a köztudatot, a társadalmi cselekvést) az a döntő kapocs, amely az objektív körülmé­nyeket tudatos politikai beavatkozássá alakítja át. Paradox módon úgy látszik, az imperialista politikacsinálók ellenfe­leiknél sokkal jobban megértették a politika kulturális di­menzióinak fontosságát.

Kulturális uralom és globális kizsákmányolás

Az imperializmust nem lehet csupán katonai-gazdasági ellen­őrző és kizsákmányoló rendszerként értelmezni. A kulturális uralom nélkülözhetetlen dimenziója bármely hosszú távon mű­ködő teljes kizsákmányolási rendszernek. A harmadik világgal kapcsolatban a kulturális imperializmust úgy határozhatjuk meg, mint a köznépi osztályok kultúrájába való módszeres behatolást és uralmat, melyet a nyugati uralkodó osztály hajt végre, hogy átrendezze az elnyomottak értékeit, viselkedését, intézményeit és identitását, úgy, hogy azok megfeleljenek az imperialista osztályok érdekeinek. A kulturális imperia­lizmusnak van mind „tradicionális", mind modern formája is. Az elmúlt évszázadokban az egyház, az oktatási rendszer és a közhatóságok nagy szerepet játszottak abban, hogy az em­berekét beletörődésre és lojalitásra neveljék isteni vagy ab­szolutista elvek alapján. Bár a kulturális imperializmusnak ezek a tradicionális mechanizmusai még mindig működnek, a kulturális uralom számára a mai intézményeken alapuló mo­dern eszközök kerültek a középpontba. A tömegkommuniká­ció, a reklám, a hirdetések és a világi szórakoztatók és értel­miségiek játsszák a legfontosabb szerepet. A mai világban Hollywood, a CNN és a Disneyland nagyobb befolyással bír, mint a Vatikán, a Biblia vagy a politikusok szónoklatai.

A kulturális behatolás szorosan kapcsolódik a politikai-ka­tonai uralomhoz és a gazdasági kizsákmányoláshoz. A kö­zép-amerikai népirtó rezsimek oldalán történő amerikai katonai beavatkozások, amelyek gazdasági érdekek védel­mében történnek, rendszerint intenzív kulturális beavatko­zással is járnak. Az Egyesült Államok által fizetett hittérítők lepik el az indián falvakat, hogy a földművelő indiánt a bele­törődés üzenetére neveljék. Nemzetközi konferenciákat szer­veznek megszelídített értelmiségiekkel, hogy megvitassák a „demokrácia és a piac" kérdéseit. A szórakoztatásba mene­külő tévéműsorok „egy másik világ" látomásait mutatják be. A kulturális behatolás a lázadás elleni hadviselés kibővítése fegyverek nélküli megoldásokkal.

A kulturális gyarmatosítás új vonásai

A jelenkori kulturális gyarmatosítás több vonásában eltér a korábbi gyakorlattól:

1. Nagy tömegű közönség meghódítását célozza, nem csak az elitek megváltoztatását.
2. A tömegkommunikáció, különösen a televízió elfoglalja a háztartást, és „belülről" és „alulról" is hat, csakúgy, mint „kí­vülről" és „felülről".
3. A jelenkori kulturális gyarmatosítás működési köre globá­lis, hatása homogenizáló; az egyetemesség színlelése az im­perialista szimbólumok, célok és érdekek misztifikálását szol­gálja.
4. A kulturális imperializmus eszközéül szolgáló tömeg­kommunikáció csak formális értelemben magántulajdonú: a hivatalos állami kapcsolódás hiánya adja a legitimációját annak, hogy a magánmédia „hírek"-ként vagy „szórakoztatás"-ként az imperialista állam szándékait továbbítsa.
5. A mai imperializmusban a politikai érdekeket politikán kí­vüli témákon keresztül jelenítik meg. A „híradó" Közép-Ameri­kában állomásozó földműves származású zsoldosok élettör­ténetével foglakozik, és mosolygó, munkásosztályból jött fe­ketéket mutat az Öböl-háborúból.¹
6. A béke és a szabályozatlan tőke segítségével történő növekedés ígérete és a növekvő nyomor és erőszak valósága közti mélyülő szakadék miatt a tömegkommunikáció tovább csökkentette az alternatív nézőpontok megnyilatkozási lehető­ségeit műsoraiban. A teljes kulturális ellenőrzés szükségsze­rűen következik a létező kapitalizmus durvasága és a szabad piac mesés ígéretei közötti kiáltó ellentétből.
7. A kollektív megmozdulások megbénítására a kulturális gyarmatosítás a nemzeti identitás elpusztításán vagy társa­dalmi-gazdasági tartalmának kiüresítésén munkálkodik. A kö­zösségi összetartozás szétszakításáért a kulturális imperia­lizmus a „modernség" kultuszát hirdeti mint a külső mintákkal való azonosulást. Az „individualizmus" nevében megtámadja a gazdasági kapcsokat és médiaüzeneteivel átalakítja a ő személyiséget. Amíg az imperialista fegyverek szétszakítják a civil társadalmat, a bankok kifosztják a gazdaságot, addig az imperialista médiák önfeladó identitást adnak az egyének­nek.

A kulturális imperializmus a forradalmi ellenfeleinek csak dé­moni karikatúráját mutatja, míg elősegíti a kollektív amnéziát mindarról a tömeges erőszakról, amely a nyugatbarát orszá­gokban valaha történt. A nyugati média sohasem emlékezteti közönségét arra a százezer guatemalai indiánra, hetvenötezer el-salvadori munkásra, ötvenezer nicauraguai áldozatra, aki­ket amerikabarát, antikommunista rezsimek öltek meg. A tö­megkommunikáció elleplezi azokat a katasztrófákat is, amelyeket a piac bevezetése okoz Kelet-Európában és a volt Szovjetunióban, százmilliókat hagyva koldusszegé­nyen.

Tömegkommunikáció: propaganda és tőkefelhalmozás

Az amerikai tőke számára a tömegkommunikáció a gazdag­ság és a hatalom egyik legfontosabb forrása, mivel kommu­nikációs hálózata az egész világra kiterjed. Az amerikai leg­gazdagabbak növekvő hányada a tömegkommunikációból szerzi vagyonát. A négyszáz leggazdagabb amerikai közül ezek aránya az 1982-es 9,5 %-ról 1989-re 18%-ra nőtt. Ma a leggazdagabbak csaknem egyötöde a tömegkommunikáci­ónak köszönheti vagyonát Észak-Amerikában. A kulturális ka­pitalizmus felváltotta a termelést mint a vagyon és befolyás forrását az Egyesült Államokban.

A tömegkommunikáció szerves része lett Amerika globális politikai és társadalmi ellenőrzési rendszerének, és a profitok fontos forrásává is vált. Ahogyan a kizsákmányolás szintje, az egyenlőtlenség és szegénység növekszik a Harmadik Vi­lágban, a nyugati média azon fáradozik, hogy a kritikus köz­véleményt egy passzív tömeggé változtassa. A nyugati mé­diaszemélyiségek és a tömegszórakoztatás fontos tényezőivé váltak a lehetséges politikai elégedetlenség elfojtásának. Rea­gan elnöksége alatt vált nyilvánvalóvá a médián keresztüli manipuláció fontossága, feltűnő, de politikailag reakciós szó­rakoztatókkal, ami azóta Ázsiára és Latin-Amerikára is jellem­zővé vált.

Latin-Amerikában közvetlen kapcsolat van a tévékészülékek számának növekedése és a jövedelem csökkenése, a küzdelmek csillapodása között. Latin-Amerikában 1980 és 1990 között a tévékészülékek száma 40 %-kal nőtt, míg az átlagos reáljövedelem 40 %-kal csökkent, és javarészt a televíziótól függő neoliberális jelöltek nyerték az elnökválasztásokat.

A tömegkommunikáció egyre erősödő behatolása a szegé­nyek közé, a kulturális javakat forgalmazó amerikai vállalatok egyre nagyobb befektetései és profitjai, valamint a tömegek átitatása a másodkézből vett kalandok és az egyéni fogyasz­tás üzenetével – ezek a mai kulturális gyarmatosítás előtt álló kihívások.

Az amerikai médiaüzenetek kettős értelemben hatnak elidegenítőleg a harmadik világbeli emberekre. Egyrészt „nemzetkö­zi" és „osztályok fölötti" kötelékek illúzióit keltik bennük. Más­részt a tévé képein keresztül hamis, képzeletbeli meghitt kap­csolat alakul ki a műsorok sikeres szereplői és a koldusszegény nézők között. Ezek a kapcsok alakítják ki azt a csatornát, ame­lyen keresztül minden a saját problémák egyéni megoldásáról szól. Az üzenet világos: az áldozatok csak saját magukat okolhatják szegénységükért, a siker egyéni erőfeszítésen múlik. A jelentősebb műholdas adások, az amerikai és európai tömegkommunikáció képviselői Latin-Amerikában mélyen hall­gatnak annak az új kulturális imperializmusnak a politikai és gazdasági eredetéről, következményeiről, a latin-amerikai sze­gények millióinak félrevezetéséről és demobilizálásáról.

Az imperializmus és a nyelv politikája

A kulturális imperializmus kettős stratégiát dolgozott ki a bal­oldal ellen és a hegemónia megteremtésére. Egyrészt a bal­oldal nyelvének lejáratásán munkálkodik, másrészt igyekszik a közönséget érzéketlenné tenni a nyugati hatalmak által el­követett erőszak iránt. A nyolcvanas években a nyugati mé­dia rendszeresen kisajátította a baloldal alapgondolatait; eredeti tartalmuktól megfosztva reakciós üzenettel töltöt­ték meg azokat. Például a tömegkommunikáció „reformernek" vagy „forradalmárnak" nevezte azokat a politikusokat, akiknek feltett szándéka volt a kapitalizmus visszaállítása, az egyen­lőtlenségek szabadon engedése, míg az ellenfeleiket „konzer­vatívnak" bélyegezte. A kulturális imperializmus ideológiai za­vart és politikai keveredést igyekezett kelteni a politikai nyelv egyes jelentéseinek visszájára fordításával. Sok haladó értel­miségit megzavart ez a manipuláció. Erinek eredményeképp sebezhetővé váltak az imperialista ideológia érveire, miszerint a „jobb" és „bal" már nem jelent semmit, a kettő közötti meg­különböztetés elvesztette a jelentőségét, az ideológiáknak pe­dig többé nincs semmi jelentésük. A baloldal nyelvének lejá­ratásával és a bal és jobb közötti különbség eltorzításával a kulturális imperializmus az antiimperialista törekvések vonz­erejét és gyakorlatát igyekszik aláásni.

A kulturális imperializmus másik stratégiája a közönség elérzéktelenítése, a nyugat tömeggyilkosságainak elfogadható, rutinszerű tettekké változtatása. Az iraki tömegbombázásokat videójáték formájában mutatják be. Az emberiségellenes bű­nök trivializálásával a közönség elvesztette az érzékenységét, hogy az emberi szenvedés alapvetően rossz. A hadviselés modernségét hangsúlyozva a tömegkommunikáció a nagyha­talmakat dicsőíti – a nyugat techno-hadviselését. A kultúrális imperializmus olyan „hírek"-ben jelenik meg, ahol a tömeg­pusztító fegyvereket emberi vonásokkal ruházzák fel, míg a harmadik világbeli áldozatokat arc nélküli „agresszor-terroris-táknak" ábrázolják.

A globális kulturális manipuláció fenntartását a politika nyel­vének korrumpálása teszi lehetővé. Kelet-Európában a spe­kulánsok és a – földet, vállalkozást és vagyont összeha­rácsoló – maffiózók „reformerként", a csempészek „inno­vatív vállalkozókként" kerülnek bemutatásra. Nyugaton a munka rugalmasságának nevezik a foglalkoztatottak kiszolgál­tatottságát és a munkaadók kezében összpontosuló hatalmat, amellyel kedvük szerint felvehetnek vagy elbocsáthatnak bárkit.

A harmadik világban az állami vállalatok multinacionális mo­nopóliumoknak történő eladását „monopóliumellenes tevé­kenységnek" nevezik. „Átkonvertálásnak" keresztelték el a 19. századi munkakörülményekhez való visszatérést, a minden szociális juttatástól való megfosztottságot. A „szerkezetváltás" a nyersanyagtermeléshez való visszatérést vagy a jövede­lemnek a termeléstől a spekuláció felé áramlását jelenti. A „dereguláció" az irányító hatalom átkerülését jelenti a nemzeti jóléti államtól a nemzetközi bankrendszerhez, a multinacionális elithez. „Szerkezeti kiigazításon" Latin-Ame­rikában az erőforrások befektetőknek való átadását és a bérek csökkentését értik. A baloldal fogalmai (reform, agrárreform, szerkezeti változások) eredetileg a jövedelem újraelosztását célozták. A nyugati elit átvette ezeket a fogalmakat, és a saját kezében történő vagyoni és hatalomkoncentráció jelentésével használja őket. És természetesen az imperializmus összes magántulajdonú kulturális intézménye erősíti ezt az orwelli fél­retájékoztatást. A jelenkori kulturális imperializmus kiforgatta a felszabadítás nyelvezetét és a reakció szimbólumává alakí­totta azt.

Kulturális terrorizmus: a liberalizmus zsarnoksága

Ahogyan a nyugati állami terrorizmus a társadalmi mozgalma­kat² , a forradalmi kormányokat elpusztítani³ és a civil társa­dalom hangját elfojtani igyekszik,⁴ a gazdasági terrorizmus – ahogyan azt az IMF és a magánbank-konzorciumok tevékeny­sége mutatja – elpusztítja a helyi ipart, szétbontja az állami tulajdont, és eltapossa a bérből élő háztartásokat, kulturális terrorizmus a felelős a helyi kulturális tevékenység és művé­szet kiszorításáért. A kulturális terrorizmus a harmadik világ­beliek lelki gyengeségén és mély szorongásain, különösen el­maradottságuk és elnyomottságuk érzésén élősködve a „mo­bilitás" és a „szabad gondolatnyilvánítás" új képzetét mutatja fel, elpusztítja a régi családi és közösségi kötelékeket, mi­közben a vállalati hatalom és a piac önkényéhez láncolja őket. A hagyományos korlátozások és kötelezettségek megtámadá­sa olyan mechanizmus, amely által a kapitalista piac és az állam válik a hatalom kizárólagos birtokosává.

A kulturális imperializmus az „önkifejezés" nevében zsar­nokoskodik a harmadik világban élők fölött, akik félnek a tra­dicionálisság bélyegétől, és akiket csábítanak és manipulálnak az osztálynélküli „modernség" hamis elképzelései. A kulturá­lis imperializmus megkérdőjelez minden meglévő vi­szonyt, mely akadályozza az egyetlen modern istenség: a piac kultuszát. A harmadik világbeli embereket úgy szórakoz­tatják, kényszerítik és ingerlik, hogy „modern" legyen, hogy alávesse magát a kapitalista piacnak, és kényelmes, hagyo­mányos ruháit szűk, egészségtelen farmernadrágra cserélje.

A kulturális imperializmus gyarmatosított közvetítőkön, kultu­rális kollaboránsokon keresztül működik a leghatékonyabban. A tipikus példák a felfelé mobil harmadik világbeli értelmiségiek, akik patrónusaik stílusát utánozzák. Ezek az együttműködők a nyugat felé alázatosak, saját népük felé arrogánsak; a tekinté­lyelvű személyiség mintapéldányai. A bankok és a multinacio­nális vállalatok támogatásával roppant hatalmat gyakorolnak az államon és a médiákon keresztül. A nyugatot majmolva hajtha­tatlanul kitartanak az egyenlőtlen verseny szabályai mellett, megnyitva országukat a szabadkereskedelem nevében történő barbár kizsákmányolásnak. A legjellegzetesebb kollaboránsok azok az intézményi szakértelmiségiek, akik a modern, objektív társadalomtudományok zsargonját használva tagadják az osz­tályuralmat és az imperialista osztályhadviselést. A piacot feti­sizálják, mint minden rossz és minden jó döntőbíráját. A „regi­onális együttműködés" szólamaival a konformista értelmiségiek a munkásosztályt és azokat a nemzeti intézményeket támadják, amelyek korlátozhatják a tőkét. Ezek támogatóit igyekeznek el­szigetelni és kiszorítani.

A harmadik világ nyugati támogatást élvező értelmisége a megegyezés (osztály-együttműködés) ideológiáját tette magá­évá. Az imperializmus fogalmát felváltotta a kölcsönös függés gondolata. A szabályozatlan nemzetközi piacot pedig a fejlő­dés egyetlen lehetséges útjaként hirdetik. A dolog iróniája ab­ban áll, hogy a harmadik világ számára soha nem volt még ennyire kedvezőtlen a „piac". Európa és Japán soha nem volt még ennyire agresszív a harmadik világ kizsákmányolásá­ban. Az intézményi értelmiségieknek a teljes valóságtól való elidegenedése a nyugati kulturális imperializmus befolyásának mellékterméke. A kritikai értelmiségiek számára, akik nem csatlakoznak a piac ünnepléséhez, akik kívül vannak a hiva­talos konferenciák körein, az imperialistaellenes küzdelem és az osztályharchoz való visszatérés marad feladatul.

Az észak-amerikanizálódás és a nemzetközi kultúra mítosza

Korunk egyik legnagyobb tévedése az az elképzelés, amely szerint a gondolatok, piacok és mozgalmak nemzetközivé vál­nak. Divatossá váltak az olyan fogalmak, mint a „globalizáció", a „nemzetközivé válás" használata a szolidaritás, közösségi és társadalmi értékek elleni támadás igazolására. Az interna­cionalizmus leple alatt Európa és az Egyesült Államok a leg­főbb exportőrévé vált az olyan kulturális formáknak, amelyek a mindennapi létezést trivializálják, és elfordítják a politikától. Az egyéni mobilitás képzetei az önerejű előbbrejutás, az én-központú létezés hangsúlyozása (amelyek az amerikai média tömegtermelésének és terjesztésének köszönhetőek) mára a harmadik világ uralásának fontos eszközei lettek.

A neoliberalizmus nemcsak azért virágzik tovább, mert problémákat old meg, hanem mert a gazdagok és hatal­masok érdekeit szolgálja, és visszhangra talál azok között az elszegényedő magánvállalkozók között, akik a harma­dik világ utcáit elárasztják. A kultúra észak-amerikanizálódása a harmadik világban a nemzeti uralkodó osztályok áldá­sával és támogatásával zajlik, mert az hozzájárul uralmuk megszilárdításához. Az új kulturális normák (a magánélet fontosabb a közéletnél, az egyéni a társadalminál, a szenzáció és az erőszak előbbrevaló a mindennapi küzdelmeknél és a társadalmi valóságnál) mind a kollektív cselekvést aláásó ego­centrikus értékekre nevelés eszközei. Ez a látványok, a mú­landó tapasztalatok, a szexuális hódítás kultúrája, amely a ref­lexió és az elkötelezettség ellen irányul, és összezavarja az együttérzés és a szolidaritás képességét. A kultúra észak-amerikanizálódása a köz figyelmének a sztárokra, személyi­ségekre és magánéleti pletykákra terelését jelenti, a szociális tartalom, a gazdasági valóság és az élet minősége helyett. A kulturális imperializmus elvonja a figyelmet a hatalmi viszo­nyokról, és felbomlasztja a társadalmi cselekvés kollektív for­máit.

A médiakultúra, amely az „átmenetit" dicsőíti, az amerikai kapitalizmus gyökértelenségét tükrözi vissza – az alkalmazás és az elbocsátás hatalmát, és a helyi közösségekre tekintet nélküli tőkeáramoltatást. A „szabad mobilitás" mítosza az em­berek tehetetlenségét mutatja, jelesül arra, hogy olyan szilárd közösségi alapokat teremtsenek, mely ellenáll a tőke változó igényeinek. Az amerikai kultúra az átmenetit, a személytelent dicsőíti mint „szabadságot", mikor valójában ezek a körülmények az egyének tömegeinek anómiáját és a nagytőkének va­ló bürokratikus alávetettséget mutatják. Az észak-amerikani­zálás nagybani támadást jelent a modernizmus nevében, tá­madásokat az osztálykötelékek ellen, az individualizmusra hi­vatkozva, a demokrácia ellehetetlenítését a személyiségekre összpontosító médiakampányokon keresztül.

Az új kulturális zsarnokság a piac, az egységesített fogyasz­tás kultúrája és az eltorzított választási rendszer mindenütt jelenlévő, ismétlődő diskurzusán alapul. Az új médiazsarnok­ság hozzáépül a hierarchikus államhoz és gazdasági intéz­ményekhez, amelyek a nemzetközi bankok igazgatói irodáitól az Andok falvaiig érnek el. Az amerikai kulturális behatolás sikerének a titka a harmadik világban az, hogy képes a nyo­morból a képzelődésbe való menekülést kialakítani; abból a nyomorból, amelyet éppen a katonai és gazdasági uralom rendszere okoz. Az új kulturális imperializmus legfontosabb összetevője az üzletiesség, szexualitás és konzervativizmus fúziója, melyek mindegyike önmegvalósításként, idealizált egyéni szükségletként van beállítva. Ez a hétköznapok kilátástalanságába merül, nap mint nap, nyomorban és megaláz­tatások között a túlélésért küzdő harmadik világbeli ember szá­mára azt jelenti, hogy megnézheti az észak-amerikai média látomásait, amelyek – az evangélista módjára – „valami job­bat" mutatnak, a reményt egy jövőbeni jobb életben – és így legalább örömét lelheti abban, hogy másokat boldogan élni lát.

A kulturális imperializmus hatásai

Ha meg akarjuk érteni a forradalmi átalakulás hiányát a lassan megérő forradalmi feltételek mellett, újra kell gondolnunk az állami erőszak, a politikai terror és azon kulturális-ideológiai értékek lélektani hatását, melyet az imperialista országok propagálnak, az elnyomottak pedig magukévá tesznek. A het­venes, korai nyolcvanas évek állami erőszaka hosszan tartó, mély károsodásokat okozott – félelmet a radikális kezdemé­nyezésektől, a közösséggel szembeni bizalmatlanságot, ható­ságokkal szembeni tehetetlenség érzetét, bármennyire is gyű­lölik azt. A terror az embereket befelé fordította, saját magán­területükre.

Később a neoliberalizmus, a „gazdasági terrorizmus" egy formája a gyárak bezárását és a munka törvényes védelmé­nek eltörlését, a részidős foglakoztatás és az alacsony jöve­delmű vállalkozások elterjedését eredményezte. Ez a politika tovább aprózta a munkásosztályt és a városi közösségeket. Ebben a felaprózásban, bizalmatlanságban és elzárkózásban az imperializmus kulturális üzenete nagy lehetőségekre lelt, hogy kiaknázza a kiszolgáltatott emberek érzékenységét az elidegenedés elmélyítésével, az önző törekvések és a szűkös erőforrások fölötti egyéni versenyzés ösztönzésével.

A kulturális imperializmus és az általa hirdetett értékek erő­sen hozzájárultak ahhoz, hogy megelőzzék a kizsákmányoltak kollektív válaszát romló körülményeikre. Azok a szimbólumok, képzetek és ideológiák, amelyek az egész harmadik világban elterjedtek, szinte lehetetlenné teszik, hogy a kizsákmányolás és a növekvő nyomor osztálytudat-alapú kollektív cselekvéssé változzon át. Az imperializmus igazi nyeresége nemcsak anyagi profit, hanem az elnyomottak tudatának meghódí­tása, közvetlen módon a média által, közvetetten a helyi ér­telmiségi és politikai osztály meghódításával (vagy azok ön­kéntes alárendelődésével). Amennyiben egy tömeges forra­dalmi politika egyáltalán lehetséges, annak nyílt hadviseléssel kell kezdődnie, nemcsak a kizsákmányolás körülményei ellen, hanem az áldozatait kiszolgáltató kultúra terén is.

A kulturális imperializmus korlátai

A kulturális gyarmatosítás nyomása ellen szól a valóság elve: a személyes tapasztalat a nyomorról, a kizsákmányolásról, melyet a nyugati multinacionális bankok és az Egyesült Álla­mok által felfegyverzett rendőrség-hadsereg tart fenn. Hét­köznapi valóságok, melyeket a szórakoztató média sohasem tud megváltoztatni. A harmadik világbeliek tudatában állandó küzdelem folyik az egyéni menekülés démona (melyet a mé­dia sugall) és aközött a megérzés között, amely szerint a kol­lektív felelősség és cselekvés az egyetlen lehetséges válasz. A növekvő társadalmi mozgások idején a szolidaritás erényeié az elsőbbség, a kudarcok és visszaesés idején az egyéni kap­zsiság démonai kapnak zöld utat.

A kulturális imperializmus embereket megtévesztő és összezavaró képességének megvannak az abszolút határai, amelyek után már megindul a visszautasítás. A tévébeli „bő­ség asztala" az üres konyhával áll szemben, a tévés hősök szerelmi kalandjai a házban szorongó éhes, síró gyerekek va­lóságába ütköznek. Az utcai összeütközésekben a Coca Cola Molotov-koktéllá válik. A bőség ígérete sértéssé lesz azok szá­mára, akiktől annak valósága örökre meg van tagadva. A hosszan tartó szegénység és széles körű romlás a média ké­peinek csillogását és vonzerejét is kikezdi. A kulturális impe­rializmus hamis ígéretei keserű tréfák tárgyává válnak.

A kulturális imperializmus vonzerejét a még megmaradó he­lyi és regionális közösségi kötelékek is korlátozzák, amelyek­nek megvannak a saját értékeik és gyakorlataik. Ahol az osz­tály-, faji és etnikai kötelékek megmaradnak és a kollektív cse­lekvés gyakorlata él, a tömegkommunikáció befolyása korlá­tozott vagy teljesen elutasított. Ameddig az eredeti kultúrák és hagyományok élnek, addig egy „zárt kört" formálnak, amely befelé és lefelé tekintő társadalmi és kulturális gyakorlatot je­lent, nem pedig felfelé és kifelé tekintést.

Sok közösség határozottan visszautasítja a „modernista", fejlődéselvű, individualista elveket, amelyek a piac felsőbbségén alapulnak. A kitartó szolidaritás és az imperializmus­ellenes mozgalmak gyökerei az összetartó etnikai és fog­lakozási csoportokban találhatóak meg, bányászvárosok­ban, halász- és favágófalvakban, városi, ipari központok­ban. Ahol a munka, a közösség, az osztály közelítenek egy­máshoz, közös kulturális hagyományokkal és gyakorlatokkal, ott a kulturális imperializmus meghátrál.

A kulturális imperializmus hatékonysága nem csupán a ma­nipulációra vonatkozó technikai képességein múlik, hanem az állam népességet brutalizáló és atomizáló képességén is, amely megfosztja azt reményeitől és az egyenlőségen alapuló társadalomba vetett hitétől.

A kulturális felszabadítás nem pusztán az egyének és osz­tályok hatalommal való felruházásától függ, hanem a kulturális hódítást megelőző állami terrornak ellenállni képes társadal­mi-politikai erők meglétén is. A kulturális autonómia a társa­dalom erejétől függ, amit az uralkodó osztály a gazdasági és az állami hatalom elleni fenyegetésnek fog fel. Mint ahogy a kulturális küzdelmek gyökerei az autonómia, szolidaritás és közösség értékeiben rejlenek, amelyek szükségesek a társa­dalmi változtatások öntudatának kialakításához, úgy katonai és politikai erő szükséges a nemzeti identitás kulturális alap­jának fenntartásához.

A legfontosabb az, hogy a baloldal újraalkossa arra az új társadalomra vonatkozó elképzeléseket és hitet, amely más szellemi és anyagi értékekre épít: a szépség értékeire, nem­csak a munkáéira. A szolidaritás a nagylelkűséghez és a mél­tósághoz kapcsolódik. Ahol a termelési formák alárendelőd­nek a tartós emberi kapcsolatok és barátságok erősítésének.

A szocializmusnak el kell ismernie az egyedüllét iránti vágyat is, az intimitást, a szociális és a kollektív lét mel­lett. Mindezek felett az új elképzeléseknek ösztönözniük is kell az embereket, mert azok nemcsak megszabadulni akar­nak az uralomtó/, hanem szabadok akarnak lenni egy értel­mes élet megalkotására, amelyet nem eszköz jellegű kapcso­latok határoznak meg, amelyek túllépnek a mindennapi mun­kán, még ha maradnak okok a küzdelemre is. A kulturális imperializmus az újdonságokat, az átmeneti kapcsolatokat és a személyes manipulálást célozza, de soha nem a valódi, sze­mélyes őszinteségen, nemek harmóniáján, egyenlőségen és társas szolidaritáson alapuló meghitt kötődéseket.

(Fordította: Cserepkai Anikó)

Jegyzetek

¹ A mesterséges képzetek elleplezik az állami tömeggyilkosságokat, éppúgy, mint ahogyan a technokrata retorika racionalizálja a tömeg­pusztító fegyvereket („intelligens bombák"). A „demokrácia" érájában a kulturális imperializmusnak meg kell hamisítania a valóságot az im­perialista országban, hogy igazolja támadását – az áldozatok táma­dókká és a támadók áldozatokká változásával. Például az Egyesült Államok a fiatalokra veszélyt jelentő drogok forrásaként mutatta be Panamát, amikor panamai munkástelepeket bombázott.

² A nyolcvanas évekbeli El Salvador vagy Guatemala tapasztalatai szolgálhatnak példaként.

³ Nicaragua sandinista kormánya a nyolcvanas években és Chile Allende alatt a hetvenes években a jellemző példa.

⁴ Argentína és Uruguay esete a hetvenes és a nyolcvanas évedben a katonai rezsimek alatt.