A hidegháború befejeződésével egyes európai és észak-amerikai kormányok esetében olyan törekvéseket figyelhetünk meg, amelyek a harmadik világ demokratizálására irányulnak. A fejlesztési segélyeket demokratikus reformoktól teszik függővé, a Dél diktátorainak pedig bele kell nyugodniuk a „felvilágosító" törekvésekbe, és el kell fogadniuk a külső nyomást. A „demokráciát a harmadik világban" mint célt még a Világbank is „felfedezte", még ha homályosan megfogalmazva és gyakran a „jó kormányzás" (good governance) jelszava mögé bújtatva is. Az Egyesült Államok kormánya már Reagan elnöksége alatt „keresztes hadjáratot" hirdetett a demokráciáért, amelyet most a Clintonkormány igyekszik – bizonyos módosításokkal – újraéleszteni. Az Európai Unió a 90-es évek eleje óta kimondottan örömét leli abban, hogy a fejlesztési segélyeket demokratizálási folyamatoktól tegye függővé. A tudomány pedig „felfedezte" a demokratizálás egy újabb „hullámát",1 amely magával ragadta a harmadik világot és Kelet-Európát. Marc F. Plattner szerint a demokrácia nemcsak ideológiai szempontból vonzóbb, mint alternatívái, hanem gazdaságilag és katonailag is erősebb. „Egy békés demokratikus hegemónia, egyfajta 'Pax Democratiea' hosszú periódusának kezdetén vagyunk"2 – folytatja.
Ez a misszionáriusi igyekezettel ötvözött optimizmus hasonló jelenségekkel találja magát szemben a déli országokban is, ahol egykoron marxista-leninista felszabadítási mozgalmak a szabad választások értékeiről és a civil társadalom hasznáról vitatkoznak,3 volt katonai diktátorok a demokratizálás újabb változatait rendelik el országaikban, afrikai országok nemzetgyűlései finoman megfosztják hatalmuktól diktátoraikat, és a nem kormányzati szervezeteket (NGO-kat) egy demokratikus tavasz új előhírnökeiként fogadják. Az Afrikai Egységszervezet (OAU) 1990-ben kifejezte annak szükségességét, hogy „társadalmainkban folytatni kell a demokratikus folyamatokat, és meg kell szilárdítani a demokrácia intézményeit".4 És szinte minden másodrangú diktátor menetrendszerűen kifejezi elkötelezettségét a demokrácia mellett, miközben pártokat tilt be, cenzúrázza a sajtót, és börtönökben ellenzékieket kínoztat. A demokrácia melletti „hitvallás", azaz a demokratikus retorika ezáltal magának a demokráciának a helyébe lép, gyakran a Nyugat demokratikus politikusainak hangos tetszésnyilvánítása közepette.
A demokrácia iránt való általános érdeklődés hátteréül egy olyan, immáron túlhaladott blokk-konfrontáció szolgál, amely politikailag és ideológiailag két antagonisztikus táborra osztotta a világot. E kettéosztottság túlhaladása ideológiailag többek között abban mutatkozik meg, hogy a demokráciával kapcsolatos viták terén nagyfokú egyetértés tapasztalható, történjen az a vita Északon vagy Délen, (a korábbi) Keleten vagy Nyugaton, a harmadik világ bázismozgalmaiban vagy az ipari államok kormányainak berkeiben. Egy vita kiszélesedésének azonban ennek mélysége és élessége látja kárát. A „demokrácia" teljesen mást jelent egy mindanaoi civil szervezet (NGO) számára, mint a National Endowment for Democracy számára Washingtonban, és megint mást egy algériai munkanélküli fiatalnak vagy a Világbanknak. Az a tény azonban, hogy manapság szinte minden érintett szereplő igen pozitívan viszonyul a demokrácia kérdéséhez, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezáltal valami hasonlót terveznének is.
E tanulmányban azt mutatjuk be, hogy a Nyugat miként viszonyul a harmadik világbeli demokráciákhoz, és hogy a demokratizálásra vonatkozóan ezen összefüggésben milyen stratégiával rendelkezik. Az ezzel kapcsolatos elmélkedések két történelmi előfeltételből indulnának ki: az egyik a nyugati politika eddig meglehetősen ellentmondásos jellege a Dél demokráciájával kapcsolatban, a másik a nyugati ideológiának a saját érdekeihez való viszonya, amennyiben a harmadik világ befolyásolásáról van szó. Egyik pont sem hangzik különösképpen eredetinek, itt azonban mégis meg kell említenünk őket, mivel sokan rendszeresen tagadják, vagy egyszerűen figyelembe sem veszik őket.
1. Demokráciapárti és demokráciaellenes gyakorlatok a múltban
Az északi kormányok a hidegháború alatt és annak befejeződésével is mindig egyértelműen kiálltak a harmadik világbeli demokrácia mellett. Ez más formában a Szovjetunióra is érvényes
volt. A demokrácia mindig is pozitív töltésű fogalomnak, nyíltan deklarált célkitűzésnek számított. Az ünnepi beszédek színfala mögött azonban példák sorozatát lehet felvonultatni, mihelyt a demokrácia, a szabad választások és az emberi jogok mindig másodrendűvé degradálódtak, amikor a saját érdekek veszélybe kerülni látszottak. A demokratikus és szabad választásokkal szemben a CIA és más ügynökségek által létrehozott, illetve erőteljesen támogatott államhatalmak Iránban (1953), Guatemalában (1954), Brazíliában (1964) vagy Chilében (1973) csak egy-két példát jelentenek a legismertebbek közül.5 Ezeket a műveleteket rendszerint a hidegháborúval, a szovjet fenyegetettséggel indokolták. Ez nem jelenti azt, hogy az egyes beavatkozásokhoz ne lettek volna a kelet-nyugati konfliktustól független nyomós érvek, mint például a nyugati olajérdekeltség Iránban, amely komoly hajtóerőt jelentett az 1953-as fordulat támogatásához. Bár volt néhány különösen szélsőséges eset is, amikor nyugati kormányok közvetlenül döntöttek romba demokráciát, de sokkal gyakoribb volt az, hogy a demokráciákat nyomás alá helyezve, a hadsereget civil politikusokkal szemben támogatva, vagy a kulisszák mögött intézkedve, befolyást gyakoroltak annak érdekében, hogy szakszervezeteket, baloldali pártokat vagy parasztszövetségeket távol tartsanak a hatalomtól. Ezenkívül voltak olyan szituációk is, amikor választásokat követeltek, az eredményekkel azonban elégedetlenek lévén, azok szabályos menetét megkérdőjelezték – mint 1984 novemberében Nicaraguában, annak ellenére, hogy számos nemzetközi, a témában jártas szakértő a választásokat tisztának és szabadnak értékelte: Fordított esetben is szinte azonnal késznek mutatkoztak arra, hogy a nyilvánvalóan meghamisított választási eredményeket demokratikusnak és korrektnek minősítsék, mint ahogy ezt nemrég Panamában tették. Más esetekben még ezen is túlmentek, és a szabadság és demokrácia jegyében antidemokratikus, az emberi jogokat megsértő, sőt részben terrorista és félkatonai csoportokat támogattak, finanszíroztak és fegyvereztek fel.
A másik oldalon viszont a nyugati kormányok demokratikus folyamatokat is ösztönöztek. Itt lehet megemlíteni például Kennedy elnök politikáját, amely támogatni igyekezett Latin-Amerikában a demokratikus baloldalt, Carter politikájának emberjogi elemeit, vagy az USA politikai és katonai erődemonstrációit a Fülöp-szigeteken, amelyek hozzájárultak a Marcos-diktatúra bukásához és Corazon Aquino elnökségének megszilárdulásához. További példa, amikor El Salvadorban az USA a hadsereget és az oligarchiát földreform bevezetésére és választások kiírására késztette, vagy amikor Panamában és Grenadában katonai beavatkozás útján, erőszakkal érte el a parlamentarizmushoz való visszatérést. E politikákat nyilvánvaló ellentmondások jellemezték, és nem is mindig jártak különösebb sikerrel. Lehet, hogy több szempontból taktikai lépéseknek bizonyultak, és bár gyakran nem éppen következetes vagy „önzetlen" alapon folytatták őket – ezek mégiscsak megtörténtek.
Minden ellenkező híreszteléssel szemben, az északi kormányok nem rendelkeztek egységes politikával a harmadik világ demokratizálásával kapcsolatban (akár támogatásról, akár ellenzésről legyen szó). Demokráciákat tettek tönkre, közömbösen viseltettek irántuk, vagy teljes erővel támogatták őket. Ábrahám F. Lowenthal, amerikai Latin-Amerika kutató ezen kontinensre vonatkoztatva meg is jegyezte: „A század elejétől a 80-as évekig az Egyesült Államok politikájának Latin-Amerikára gyakorolt hatása a demokratizálódás szempontjából rendszerint elhanyagolható volt, de összességében inkább ártott, mint használt. És bár még korai teljes bizonysággal állítani, de ez az általános végkövetkeztetés a 80-as és 90-es évekre is érvényesülni látszik."6
2. A jelenlegi demokratizálódási „hullám" közkeletű magyarázatai
Hát akkor honnan fakad az északi kormányok egy ideje egyre erőteljesebben hangsúlyozott érdekeltsége a Dél demokratizálódását illetően? És ami nem kevésbé fontos, miért éppen most válik ez a jelenség ennyire szembetűnővé?
A hidegháború végét követően a harmadik világbeli demokrácia hangsúlyozásának egyik előfeltétele abban áll, hogy az manapság sokkal kevesebb kockázattal jár. A tűrőképesség határai kitágultak, mert lehet ugyan, hogy egy ellenőrzésen kívül került demokratizálódási folyamat nem kimondottan örvendetes, de semmilyen stratégiai ellenfélnek nem játszik többé a kezére. Ugyanakkor Nyugaton a demokrácia politikai és morális fölénye más uralkodási formákkal szemben teljességgel vitathatatlan, legitimációs ereje pedig töretlen. Mindkettőnek azonban csak korlátozott jelentősége van: a demokrácia egy nagy kisugárzással rendelkező, vonzó ideológia, és Délen kitágultak a tűrőképesség határai a demokratikus kísérleteket illetően. Lehet, hogy mindez néhány politikai keretfeltételt előtérbe helyez, de ez még messze nem ad magyarázatot arra, hogy a nyugati kormányok reálpolitikájukban miért fektetnek valóban súlyt a demokratizálásra. Nem minden közkedvelt, bizonyos megvalósítási játéktérrel rendelkező politikai koncepció válik ennyire kiemelkedővé.
Mivel magyarázható hát a Nyugat demokratikus offenzívája? Nem kell-e attól tartania, hogy ily módon veszít befolyásából? A déli országok demokratizálódása nem vonja-e szükségszerűen magával, hogy a nyugati érdekek ezen országok lakossága többségének érdekei mögé kerülnének, és hogy ezáltal csökkenne Észak kontrollja a Dél országai felett? A demokratizálás végső soron nem azt jelentené-e, hogy a harmadik világ „ellenőrzésen kívül" kerül? Végső soron nem lenne-e egyszerűbb, ha a nyugati kormányok a déli országok elnyugatiasodott elitjein keresztül, közvetve gyakorolnák a hatalmat, amennyiben ezeket a csoportokat részesítik az ellenőrzés hasznából, mint ha választott képviselőkkel kellene szembenézniük, akiknek beszámolási kötelezettségük van választóikkal szemben. Vegyünk egy példát: a hadsereg atomprogramja Pakisztánban rendkívül nagy népszerűségnek örvend, és szinte mindenki úgy véli, hogy az atombomba nélkülözhetetlen, mivel a szomszédos India szintén rendelkezik atombombával. Minél demokratikusabban szervezik meg a politikai folyamatokat Pakisztánban, annál kevésbé valószínű, hogy a pakisztáni atombomba megszületését meg lehetne akadályozni.
A szakirodalomban és a közvéleményben két, egymásnak ellentmondó válasz dominál. A harmadik világ demokratizálásának politikáját egyrészt mint üres beszédet éri kritika, másrészt viszont mint a nyugati külpolitika axiomatikus, morális alapelvét, azaz mint egyfajta nyugati fundamentalizmust kívánják ábrázolni. Természetesen egyik szélsőséges álláspont sem nyújt kielégítő magyarázatot a nyugati politika jellegére. A-demokráciát pártoló fundamentalizmusnak nyilvánvalóan vajmi kevés köze van az utóbbi évtizedek realitásaihoz, a történelem legalábbis számos kirívó demokráciaellenes esetet tart számon, ami erősíti a kételyeket. Az az elképzelés, hogy a nagyhatalmak mindenekelőtt „az emberiség jogait" támogatnák mindenütt és mindenki számára, legalább annyira romantikusnak, mint a valóságtól elrugaszkodottnak hangzik. A másik oldalról viszont, ha a harmadik világ demokratizálásának nyugati politikája annyira idealisztikus volna, mint ahogy azt egyes „realista" tudósok kritikusan megállapítják, akkor mivel magyarázható, hogy számos, érdekeinek és hatalmának nagyonis tudatában lévő kormány az utóbbi években – és más formákban már jóval ezelőtt is – ilyen politikát folytatott? Talán Cartert, Reagant és Clintont egyszerűen naivnak és idealisztikusnak akarjuk feltüntetni azért, mert meghirdették „keresztes hadjárataikat a demokráciáért"? Vagy lehetséges, hogy ezen emelkedett és idealisztikus megfogalmazások mögött valamiféle „realisztikusabb" politika húzódik?
3. A Nyugat belső önazonosság-képének formálódása
A demokráciáért folyó nyugati keresztes hadjáratok ideológiai kiindulópontja viszonylag egyszerű: a hidegháború alatt mindig azzal legitimálták magukat és saját politikájukat, hogy tartalmilag és formailag is „demokratikusak", és ebben különböznek az ellenfél Szovjetuniótól. Demokrácia versus kommunizmus, ez volt a Nyugat elsőrendű jelmondata a hidegháború alatt. Itt egyrészről külpolitikai jelszóról, a kelet-nyugati konfliktus egy ideológiai fegyveréről volt szó. A demokráciának a kommunista diktatúra elvével szemben való képviselete legitimálta a saját létezést, a saját politikát, sőt még a saját bűnöket is. Még a mégoly elnyomó harmadik világbeli diktatúrák támogatását és a választott kormányokkal szemben fellépő államhatalmak megszervezését is el lehetett fogadtatni, amennyiben azok hasznára váltak az – antidemokratikus- kommunizmus elleni küzdelemnek. Az „autoriter" és a „totalitariánus" diktatúrák finom megkülönböztetését Jeane Kirkpatrick vezette be az akadémiai és politikai viták fogalomtárába: a „totalitariánus" diktatúrák elleni küzdelemhez a Nyugatnak támogatnia kell az „autoriter" diktatúrákat.7 Pinochet, Mobutu vagy a guatemalai és iráni puccsok támogatása önkényesen kiragadott példák. Az a tény, hogy ezen cselekedeteknek legtöbbször vajmi kevés közük volt a kommunizmushoz (és természetesen még kevesebb a demokráciához), a mechanizmuson legalább annyira nem változtat, mint azon, hogy a szovjet oldal is nagyon hasonló legitimációs eljárásokhoz nyúlt.
Mindazonáltal, a demokrácia a nyugati önmeghatározás és önérzékelés lényeges eleme volt. A kelet-nyugati konfliktus nemcsak a nemzetközi politika egy kérdése volt, hanem olyan támaszként is szolgált, amely a politikai rendszerek és számtalan egyén számára kényelmes és pozitív önmeghatározást tett lehetővé. Mint önmaguknak a másik oldallal szembeni ellenpólusként való meghatározása jelentette a kényelmet, a demokráciára való hivatkozásként pedig a pozitív tartalmat. Antikommunizmus és demokrácia ugyanazon érem két oldalát jelentette: kölcsönösen meghatározták egymást. Ez az ellentét tette lehetővé a Nyugat és polgárai számára, hogy saját magukat mint jókat, az ellenfelet pedig mint rosszat állítsák be. Reagan elnök azon megfogalmazása, hogy a Szovjetunió a „Gonosz birodalma", sokak számára csak az utóbbi antidemokratikus jellege miatt vált elfogadhatóvá.
A Szovjetunió szétesésével és a kommunizmusnak mint hiteles fenyegetésnek az eltűnésével az antikommunizmus is divatjamúlttá vált. Nem szolgálhat többé alapul a hiteles önmeghatározáshoz, mivel egy időközben már megszűnt ellenpólusra hagyatkozik. A demokráciafogalom azonban – annak ellenére, hogy veszített antikommunista tartalmából – továbbra is nagy jelentőséggel bír a pozitív önkép megalkotásában, sőt nagy valószínűséggel még fontosabbá válik, mivel pótolnia kell az identitásban keletkezett hézag legalább egy darabját, amely hézag ugyanis a negatív önmeghatározás eltűnésével keletkezett.
Többek között ezért sem túlságosan meglepő, hogy az északi országokban létezik egy olyan tendencia, hogy a demokráciát egyre inkább saját magukkal azonosítják. Ezáltal a fogalom elveszíti bizonytalan jellegét, és egyszerre vonzóbbá is válik. Ezen kényelmes párhuzamba állítás magyarázatára egy sor rendkívül különböző okot fel lehet sorolni, amelyek legtöbbször valamilyen kapcsolatban állnak egymással. Először is, egyfajta rövidlátó logika termékéről van szó. A Nyugat – illetve Észak – demokratikus, amennyiben a kommunizmus elleni harcát folytatja, valamint teljességgel tiszteletben tartja a képviseleti demokrácia és az emberi jogok szabályait. Nyugati és demokratikus nagyon hamar szinonimákká válnak. Most viszont a hidegháború utáni korban élünk. A nyugati identitás nem támaszkodhat tartós jelleggel a régi sémákra. így hát nem véletlen, hogy az újabb „barátom-ellenségem" latolgatások rendkívül népszerűek, és hogy nagy keletjük van az új identitás-meghatározásoknak. Ez nemcsak az utcára – a nacionalizmus és a fajgyűlölet újjáéledésére – érvényes, hanem a politikai és tudományos diskurzusokra is. A megkerülhetetlen és korábban már idézett Samuel Huntington pontosan ezt a hiányt kihasználva írta meg hírhedt tanulmányát „Civilizációk harca?" címmel. Ez az írás egy olyan küzdelmet tételez fel a Nyugat és a Föld többi része között, amely már önmagában is identitást határoz meg, és megnevezi a „nyugati eszméket", mint a nyugati politikai identitás lényegi elemeit. Huntington számára nyugati eszmék a következők: „Individualizmus, liberalizmus, alkotmányosság, emberi jogok, egyenlőség, szabadság, jogállamiság, demokrácia, szabad piac, az állam és egyház szétválasztása."8
Nem akarunk kicsinyeskedően azon rágódni, hogy itt néhány dolog nem egészen állja meg a helyét (így például „az egyház és állam szétválasztásának" amúgy is csak keresztény társadalmakban van értelme, mivel az „egyház" keresztény terminológia, és a zsidó, iszlám, buddhista, hindu vagy számtalan más vallás esetében nem jön tekintetbe). Mégis meg kell azonban jegyeznünk, hogy azáltal, hogy ezeket az „eszméket" (a szabad piac most eszme, érték vagy erkölcsi kategória?) nyugatinak nyilvánítja, ezeket más kultúrák esetében elvitatja és kétségbe vonja. Mivel ha egyetemes értékekről lenne szó, akkor a „civilizációk harcának" semmi értelme nem lenne, ami viszont pontosan a kultúrák különbözősége által meghatározott. Szabadság és demokrácia tehát, a többi főnévvel egyetemben, a nyugati identitás magvát alkotják, és a déli országok lakóit ezáltal intellektuális értelemben azon látszólagos alternatíva elé állítják, hogy vagy „nyugatinak" kell magukat tartaniuk, ha a demokrácia és a szabadság pártján állnak, vagy mindkét értéket ellenezniük kell, ha nem akarnak nyugatiak lenni. Ilyen intellektuális imperializmuson csak akkor szórakozhatnánk jókat, ha azt nem vennék tömegesen komolyan.
A lényegi elem azonban nem más, mint a Nyugaton belüli identitásformálás a hidegháború végét követő időszakban. Mi, a Nyugat, egyrészről egységet képezünk (ez esetben kulturális értelemben), másrészt kívülről fenyegetve vagyunk („the West against the rest", ahogy azt Huntington ugyanazon tanulmányában színesen ecseteli), harmadrészt pedig erkölcsileg és kulturálisan felsőbbrendűek vagyunk (hiszen a demokrácia és a többi magasabb rendű érték „nyugati" érték). Az ilyen gyakorlatok a nyugati emberekben, akik a hidegháborús ellenségképpel együtt saját identitásuk egy részét is elveszítették, egy újfajta megelégedettséget válthatnak ki, a Dél számára azonban inkább fenyegető hatásúak. A demokrácia nyugati exportja ebben az összefüggésben ugyanis nem azt jelentené, hogy a Dél diktátorok által oly gyakran elnyomott lakossága végre saját magát kormányozhatná, hanem azt úgy kellene értelmezni, mint a nyugati ideológia exportját, a „világ maradék részével szembeni" ideológiai fegyvert, és a nyugatosítás stratégiájaként kellene megbélyegezni. Ennek következtében Huntington egy húron pendül a kínai piaci sztálinistákkal, Kelet-Ázsia más diktátoraival és mondjuk Algéria iszlám antidemokratáival, akik pedig akkora félelmet keltenek benne. Ha a demokrácia lényegét tekintve nyugati érték, akkor a demokrácia exportja ideológiai imperializmus.
A demokrácia és a hidegháború utáni globális nyugati hegemónia közötti kapcsolatot valóban gyakran és nyíltan emlegetik. Plattner így fogalmaz: „És így a hidegháború után egy olyan világban találjuk magunkat, amelyben a politikai legitimitásnak csak egy uralkodó elve van, a demokrácia, és amelyben csak egy szuperhatalom létezik, az Egyesült Államok."9
Az, hogy e kettő szorosan összetartozik, a legtöbb szerző számára nem kétséges. Plattner már korábban idézett megfogalmazása, a „békés politikai hegemónia – egyfajta Pax Democratica" pontot tesz a dolog végére: ha a demokrácia nyugati, akkor a Pax Democratica (mint ahogy korábban a Pax Americana) a Nyugat uralma a világ felett, még ha csak „békés politikai hegemónián" keresztül is.
Egy évvel ezelőtt az American Enterprise Institute (egy igazi washingtoni agytröszt) megjelentette Joshua Muravchik egy könyvét, amelynek címe magyarul így hangzana: „A demokráciát exportálni – az Egyesült Államok küldetését teljesíteni". E könyv utolsó bekezdése már tárgyalja a fent vázolt összefüggést, és megoldást kínál. Az USA-nak világméretekben kellene exportálnia a demokráciát, eközben azonban a két legfontosabb országra kell koncentrálnia, Kínára és (az akkor még éppen létező) Szovjetunióra.
„Ha ez sikerül, akkor egy olyan Pax Americana-t vívunk ki, amilyen még egyik korábbi béke sem volt, nem a hódítás, hanem a harmónia békéjét valósítjuk meg. Ekkor a XXI. század az Amerikai Évszázaddá válik, mégpedig azon humánus eszme győzelme alapján, ami az amerikai kísérlet során született meg: minden embert egyenlőnek teremtettek, és elidegeníthetetlen jogokkal ruháztak fel."10
Lehet, hogy a Szovjetunió szétesése feletti győzedelmi mámor szárnyakat ad a képzelőerőnek, de a legutóbb idézett szerző ugyanakkor maga is gyakran és szívesen beszél az „ideológiai harc" (ideological combat) szükségességéről, és a legmesszebbmenőkig meg van győződve arról, hogy a demokrácia exportjáról alkotott elképzelése az Amerikai Modell exportjának a magva. Pontosan ez a célja. A demokrácia exportja és az amerikai modell exportja azonosak, mivel a Nyugat (itt tehát az USA) és a demokrácia ugyanannak a dolognak két kifejeződési formája. Kifelé offenzív, befelé identitást alapozó – ilyen hasznos lehet a demokrácia.
4. A Dél demokratizálása és az északi külpolitika
Elhamarkodott lépés lenne, ha a publicisztikai és akadémiai célkitűzéseket a politikai döntéshozók nézeteivel automatikusan egy kalap alá vennénk, még akkor is, ha az USA-ban az egyetemek, az agytrösztök és a politika között sokkal kisebb a szakajtók, mint például Nyugat-Európában. És ahogy a tudósok Észak-Amerikában gyakran abban látják szerepüket, hogy közvetlen tanácsadóként hozzájáruljanak a politikacsináláshoz, ugyanúgy a politikusok is gyakran éreznek késztetést arra, hogy gyakorlati tevékenységük színvonalát ideológiai szempontból emeljék, amikor is szívesen nyúlnak vissza a népszerű intellektuális divatokhoz.
Anthony Laké, Clinton elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, és e funkciójában a külügyminiszterrel együtt a külpolitikát meghatározó legszűkebb hatalmi körhöz tartozik. Nos, ez a Laké 1993 szeptemberében beszédet tartott a Johns Hopkins Egyetemen, amelyben a világ demokratizálását a Clinton-adminisztráció egyik központi feladatának jelölte meg. Egyébként nyíltan elhatárolódott a „civilizációk harca" jellegű koncepcióktól, és a békére való törekvést egyetemes, és nem csak nyugati küzdelemnek minősítette. Laké az Egyesült Államok kormányzatának perspektíváit a következőképpen foglalta össze:
„Mi az egyéneket úgy tekintjük, mint akiket egyenlőnek teremtettek, és mint akiket Isten az élethez és a szabadsághoz való joggal, valamint a boldogság utáni vággyal ruházott fel (fogalmak az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatból; J. H.). Éppen ezért bízunk a szabad egyének bölcsességében, hogy megvédik ezen jogokat. Ők ezt a demokrácián keresztül teszik, mint amely a legmegfelelőbb folyamat a közös szükségleteknek az egyéni kívánságokkal szembeni kielégítésére, valamint a piacon keresztül teszik, amely a legmegfelelőbb folyamat a személyes szükségletek oly módon való kielégítésére, hogy az mindenki számára növelje a lehetőségeket. A két folyamat egymást kölcsönösen erősíti: a demokrácia önmagában biztosíthatja az igazságosságot, de nem biztosíthatja azokat az anyagi javakat, amelyeket az egyének sikereik érdekében igényelnek; a piac önmagában növelheti a jólétet, de nem erősítheti az igazságosság gondolatát, amely nélkül viszont a civilizált társadalmak elpusztulnak."11
Laké Woodrow Wilson elnökre emlékeztetett. Wilson „megértette, hogy biztonságunk a külföldi kormányzati formák függvénye". Erre építve Laké átfogó koncepciót fogalmaz meg az USA külpolitika számára a hidegháború utáni korra:
„A hidegháború alatt még a gyerekek is megértették biztonságpolitikánk lényegét. Ha az osztálytermekben ránéztek a falra kifüggesztett hatalmas térképekre, akkor tudták, hogy a mi célunk az, hogy e nagy vörös térség további terjeszkedését megakadályozzuk. Manapság – a leegyszerűsítés veszélyével élve – biztonságpolitikánk feladatát a piaci demokráciák „kék térségének" kiterjesztésével lehetne jellemezni. A különbség természetesen abban rejlik, hogy intézményeink hatósugarát nem erőszak, felbujtás vagy elnyomás árán próbáljuk kiterjeszteni."12
Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok kül- és biztonságpolitikájának célja „intézményeink hatósugarának kiterjesztése", még ha erőszak nélkül is. Laké megfogalmazásának érdekessége azonban abban rejlik, hogy nem a demokrácia mint olyan kiterjesztését és exportját tűzi ki célul, hanem a piaci demokráciákét (market democracies). Ennek magyarázata abban rejlik, hogy ez „védi érdekeinket és biztonságunkat, és ugyanakkor olyan értékeket közvetít, amelyek egyszerre amerikaiak és egyetemesek". A befolyási övezet és a piaci demokráciák kiterjesztése tehát egyszerre lenne érdekek által vezérelt és erkölcsi megalapozású – ahol is az amerikai erkölcsi értékek általánosan érvényesek, és az egyetemes értékektől nem különböznek.
„Stratégiánknak pragmatikusnak kell lennie. A demokráciában és a piacokban való érdekeltségünk nem egyedülálló. Más amerikai érdekek időnként olyan irányba mozgatnak minket, hogy nem demokratikus államokat támogassunk, sőt bizonyos esetekben meg is védjünk, ha ez mindkét oldal számára előnyökkel jár. (…) Stratégiánk második imperatívuszának abban kell állnia, hogy a demokrácia és piac kiterjesztését ott kell elősegíteni, ahol biztonsági szempontból a leginkább érdekelve vagyunk, és ahol a legnagyobb befolyásunk van. Ez nem demokratikus keresztes hadjárat, ez egy pragmatikus kötelezettség, hogy a szabadságot ott segítsünk meggyökereztetni, ahol az nekünk a leginkább használ. Erőfeszítéseinket tehát olyan államokra kell összpontosítanunk, amelyek stratégiai érdekeinket befolyásolják, tehát nagy gazdasági erővel rendelkeznek, stratégiai szempontból kedvező a földrajzi fekvésük, atomfegyver van a birtokukban, vagy nagy valószínűséggel jelentős menekültáradatot zúdíthatnak ránk vagy barátainkra és szövetségeseinkre."13
Lake-nek igaza van abban, hogy ezt valóban nem lehet demokratikus keresztes hadjáratnak nevezni. A stratégia arra megy ki, hogy a demokrácia iránt szimpátiával viseltessünk, de aztán összekapcsolva a piacgazdasággal, mindkettőt a market democracy fogalmába egybeolvasszuk. Ez utóbbit viszont ott kell támogatni, ahol az az Egyesült Államok stratégiai érdekében áll. A demokrácia támogatása ezáltal két területre választódik szét: egyrészről a fogalom és a fogalommal összefüggő „értékek iránti absztrakt szimpátia, másrészről annak a gazdasági és stratégiai célok érdekében való intézményesítése. A végső következtetés – miszerint az USA áttérne a feltartóztatás (containment) politikájáról, tehát a Szovjetunió feltartóztatásáról a kibővítés (enlargement) politikájára, azaz a piaci demokráciák befolyási övezetének kiterjesztésére, így nyer értelmet.
Lake beszédét azért elemezzük ilyen kimerítően, mert annak nemcsak alapelveket kimondó és programadó jellege van, hanem a kormányzat köreiben gondosan egyeztetésre is került. A külügyminiszter, az ENSZ-nagykövet és Clinton elnök maguk erősítettek meg minden Laké által képviselt állásfoglalást, sőt Bili Clinton még az Egyesült Nemzetek Közgyűlése előtt 1993 szeptemberében tartott beszédében is visszatért rájuk. Ezen kiemelkedő fórum előtt is „a piaci demokráciák közössége erősítéséről és kibővítéséről" beszélt, és nem önmagában a demokráciáéról."14
Laké három hónappal beszédét követően (az elnök hátfedezete mögött) még egy lépéssel tovább ment. Világossá tette, hogy piac és demokrácia számára milyen módon kapcsolódnak össze. Az alkalmat egy New Yorkban, a Council on Foreign Relations előtt tartott beszéde teremtette meg, ahol újra megvilágította az enlargement, a piaci demokráciák kiterjesztésének koncepcióját: „Az előnyök Amerika számára világosak. Ha a régi parancsuralmi gazdaságok a piac felé fordulnak, ez az amerikai export iránti igény megnövekedéséhez vezet. Ezenkívül a szabad piac egy középréteget hoz létre, amely kedvez a demokratikus kormányzatok kialakulásának, olyan kormányzatokénak, amelyek védik polgáraik jogait, és a stabilitást erősítik."15
Ezzel világossá vált a prioritás: ha az exportlehetőségek szempontjából nézzük a dolgot, ami itt másodlagos, akkora piacgazdaság az alapkategória, a kiindulási pont. A piacok létrehoznak egy társadalmi szereplőt, akinek viszont demokráciát kell létrehoznia. Piac és demokrácia eszerint tehát nem egyenlő súllyal bírnak, hanem a demokrácia az alárendelt kategória, amely csak gazdasági reformokon keresztül valósítható meg. A demokrácia a kapitalizmus kívánatos következménye. Hogy nem félreértésről van szó, az később válik világossá, amikor Laké az enlargement stratégiáját Latin-Amerikára vonatkoztatja, ahol „egyre több nemzet fáradozik piacainak megnyitásán, privatizálja gazdaságát, és a better governance (jobb kormányzás) alapján működőképesebbé teszi demokráciáját."16
Újra a piacok megnyitása – a Nyugatnak, kinek másnak – és a gazdaság privatizálása az alapkategóriák, és csak ezt követően esik szó a demokráciáról. És akkor is jobb „működőképességéről" és nem demokratikus tartalmáról van szó. A megfelelő eszköz ennek megvalósítására a good governance, ami kissé sajátos megfogalmazás, és amely mindenekelőtt a közigazgatás magasabb színvonalára céloz.
Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy a demokratizálás offenzívájának, ahogyan azt a Clinton-kormányzat meghirdeti és űzi, pontosan nem az a fő célja, hogy a harmadik világ lakossága számára lehetővé tegye saját sorsának alakítását. Nem is a lakosságnak a társadalom peremére szorult, elszegényedett többsége lebeg a szemük előtt, amely többség a politikai folyamatok szélére vagy azon kívülre került, hanem a középrétegek. És végül a demokratizálás itt nem más, mint puszta eszköz, amely a piacgazdasági reformokat szegélyezi és kiegészíti, és lényegében támogatásra is csak ott kerül, ahol az az USA érdekei számára hasznosnak tűnik.
Ezen megállapítások szűkebb értelemben nem az Egyesült Államok politikájának erkölcsi kritikáját jelentik, hiszen igazán nem meglepő, ha egy nagyhatalom politikáját nem a harmadik világ marginalizálódott lakosságának érdekei, hanem sajátjai alapján irányítja. Inkább figyelmeztető szándékkal születtek, nehogy idealisztikus és naiv módon bárki is félreértse az USA – és összességében a nyugati kormányzatok – politikáját, szándékait és stratégiáját. Még ha ezek a kormányok „értékekről" beszélnek és a harmadik világ demokratizálásának stratégiáját hirdetik is, akkor sem szabad világmegváltásra gondolni. Általában érdekek szem előtt tartásáról van szó, és a demokratikus reformok csak annyiban érdekesek, amennyiben ehhez hozzá tudnak járulni.
5. A fogalom körüli harc
Ha az USA vagy a nyugat-európai kormányok együttesen azon a véleményen vannak, hogy a demokrácia csupán a kapitalizmus politikai kifejeződése, ha a demokráciát csak akkor szándékoznak támogatni, ha az más célok érdekében felhasználható, akkor mindez két problémakört szül. Egyrészről felvetődik a kérdés, hogy mi a demokrácia fogalma, mi a demokrácia lényege. Hogyan lehetséges az, hogy a „demokrácia" Délen Észak uralmi eszközeként funkcionál, anélkül hogy jelentése bármiféleképpen kiüresedne? Hogyan ragadják meg egyáltalán a nyugati kormányzatok a demokrácia-fogalmat? A második kérdés inkább gyakorlati jellegű: hogyan lehet konkrétan a demokráciát mint uralmi technikát a Dél ellen felhasználni? Kezdjük az első kérdés megválaszolásával.
A „demokrácia" és a „demokratizálás" fogalma sincs világosabban definiálva, mint a „szabadság" – szinte minden politikai irányzat, majd minden politikai rendszer megpróbálja a fogalmakat magának kisajátítani és eszközzé tenni. Ez nem jelenti azt, hogy ezáltal automatikusan értelmetlen vagy alkalmazhatatlan fogalmak lennének. Mindez viszont azt mutatja, hogy egyrészt szükséges annak megvilágítása, hogy hogyan és milyen szándékkal használják ezeket a fogalmakat, másrészt világossá kell tenni azt a tényt is, hogy legtöbbször nem analitikus kategóriákról van szó, hanem harci fogalmakról. A demokrácia-fogalom maga is csatamező.
Aki képes a demokrácia-fogalmat hitelt érdemlően és sikeresen birtokolni és végül (saját felfogása szerint) definiálni – az felbecsülhetetlen politikai pozícióelőnyt vívott ki magának. Aki viszont politikai ellenfeleit sikeresen „antidemokratikusnak" minősíti, félig-meddig már meg is nyerte a csatát. Szinte senki sem fogadja el önszántából ezt a jellemzést, szinte minden politikai erő küzd azért, hogy ő birtokolhassa a demokrácia-fogalmat. Nyugat-Európa és Észak-Amerika plurális-liberális kormányzati formái, a sztálinista „demokratikus centralizmus", a harmadik világ számos diktatórikus és autoriter rendszere nagy súlyt helyezett arra, hogy „demokratikus" legyen, vagy még inkább, hogy a valódi demokrácia tulajdonképpeni modelljét megtestesítse.17
A demokrácia mindig is harci fogalom volt, vagy a hatalom megszerzése vagy annak megvédése érdekében. Ez a ténymegállapítás azonban csak a fogalom tisztázatlan volta miatt válik lehetségessé. Nem sokat segít, ha a demokráciát a „nép uralmaként" definiáljuk, amely kétségtelenül találó, de nem sokkal tisztább fogalommeghatározás. Mit jelenthet, vagy mit kell jelentenie pontosan az „uralomnak"? A kormányzati hivatalok átvételét jelenti, vagy a teljes hatalmat? Lehet-e, vagy kell-e az uralmat jogi vagy más úton korlátozni, vagy ez a népuralom megszorítását jelentené? Elképzelhető lenne-e a többség diktatúrája, és megvalósulhatna-e ez egy párt diktatúrája során? A „nép uralma" nem jelent-e automatikusan pártpluralizmust? És végül, de nem utolsósorban, ki a „nép" tulajdonképpen? A nép etnikai nemzeti kategória vagy egy földrajzi egység lakóinak összessége? Mikor válnak a bevándorlók a „nép" részévé? Mi történik a nemzetiségi, nyelvi, vallási vagy politikai kisebbségekkel, mikor tartoznak a néphez, – amelynek, ugyebár, uralkodnia kell -, és mikor nem tartoznak bele? Ezen kérdések nagy része egyáltalán nem számít újnak, válasz azonban még nem született rájuk.
A „népuralom" fogalma többek között azért olyan homályos, mert minden politikai erő, mindenki végülis saját maga határozhatja meg, hogy mit kell „uralmon" és „népen" érteni. Úgy tűnik, Anthony Laké a demokráciát a középrétegekre és a szabad piac szereplőire korlátozza, miközben a lakosság tömegeinek marginalizálódása szemlátomást nem zavarja. Gondolhatunk konkrét, valóságosan létező emberek és csoportok politikai és gazdasági önmeghatározódására, vagy ugyanezeknek a népuralom absztrakt gondolatának való feláldozására, amelyet a sok egyes érdekeivel vagy ellenállásával szemben kell bevetni. Ez a rousseau-i gondolat lehet, hogy beteljesedésre talált a fasizmusban és a sztálinizmusban, de a demokratikus modernizálok számára sem idegen: bár az egész társadalom nevében és érdekében csak a középrétegek kerülnek hatalomra a szabad piacon keresztül, és csupán ők építik ki a demokratikus intézményeket, ez az egész „nép" érdekeit szolgálja, akkor is, ha annak többsége a piaci mechanizmuson keresztül elnyomorodik. A lakosság többsége véleményének megkérdezése vagy akár döntési szabadságuk biztosítása egy ilyen fajta demokratizálódás esetében csak gátló tényező lehet.
Aki ilyen háttér mellett azt akarja hinni, hogy egy egyszerű „demokrácia melletti hitvallás" elegendő, vagy hogy létezne a kijelentés erejének valamilyen minimuma, az saját magát kergeti illúziókba, vagy megpróbál másokat is saját demokrácia-felfogása melletti hitvallás felé irányítani. A demokrácia nyilvánvalóan nem olyasmi, ami mellett egyszerűen ki kell, vagy ki lehet állni, hanem egy nagyon bizonytalan kategória, amelynek definíciója sok politikai vita középpontja. Aki a „demokrácia – igen vagy nem" kérdésre adható lehetséges válaszokat le akarja szűkíteni, s így annak jellegéről, határairól és létfeltételeiről szóló vitákat be akarja szüntetni, azzal szemben az a gyanú merül fel, hogy a demokrácia-fogalmat saját maga számára akarja instrumentalizálni. A demokrácia melletti hitvallás, azaz hogy demokrácia – igen vagy nem: ezek gyakran olyan demagóg mechanizmusok, amelyek a „barátom-ellenségem" számítgatásokat egy megfoghatatlan fogalom fátyla mögé rejtik. A demagógia abban áll, hogy a demokráciát általában saját magával, a politikai ellenfelet pedig annak ellentétével határozzák meg, és pontosan ezen az alapon követelik meg a demokrácia melletti hitvallást. Ebben áll nagyrészt a nyugati kormányzatok demokrácia offenzívájának politikai-ideológiai magva. A hidegháború győztesei a fogalmat saját maguknak követelik, amelyet burkoltan megtöltenék saját tartalommal, és így az az ideológiai dominancia eszközévé is válik. Ki tudná az USA-tól, mint a „demokrácia bölcsőjétől" – a jó öreg Görögország már régen a feledés homályába merült – azt a tekintélyt elvitatni, hogy a fogalmat birtokolhassa?
A „demokrácia" a nyugati elitek diskurzusában a „szabadsággal" határozódik meg, a szabadság pedig a gazdasági szabadsággal, amelyet viszont a „szabad piacgazdasággal" állítanak párhuzamba. Ezen az úton-módon demokrácia és szabad piacgazdaság szinonimákká válnak. A demokrácia ekkor tehát a kapitalizmus politikai formája. Ez a veleje és alaptétele annak, hogy a Clinton-adminisztráció a „piaci irányultságú demokráciákat" támogatja. Mivel azonban a hidegháború végével a kapitalizmusnak nincs relevánsán képviselt alternatívája, a demokráciafogalom politikailag a Nyugat koncepciójára korlátozódik, azaz, hogy a demokráciát úgy kell értelmezni, mint a piacgazdaság liberális politikai szervezeti formáját, amelyet a választási mechanizmusok és politikai jogok minimális szabályai kielégítenek. A demokrácia ebben a diskurzusban a gazdasági szabadság politikai megszervezése, a kapitalizmus pedig annak megfelelő formája, amelyek így együtt fejlődnek a legjobban. A másik oldalon a demokrácia ebben a gondolatmenetben nem más, mint a kapitalizmusnak, a szabadpiacnak a politikába való átültetése: a pártok és politikusok szolgáltatásokat nyújtanak, és az ügyfelekért (a választókért) versenyeznek egymással. A választási szavazatok a pénznek, azaz egy vásárlási döntésre leadott szavazatnak felelnek meg. A nyugati kormányok demokratikus offenzívája tehát a kapitalizmus offenzívája ideológiai részének központjává válik, amely kapitalizmus ki akarja használni hidegháborús győzelmét. A világméretekben győzedelmeskedő kapitalizmus térképén fel kell számolni az utolsó ellenállási gócpontokat és fehér foltokat.
Ezen belül a nyugati gazdasági és fejlődési modell világméretű megvalósításáról van szó. Ez mindenesetre nem azt jelenti, hogy ezen kereteken belül a harmadik világ minden országa követni tudná, vagy mindegyiknek követnie kellene a nyugati utat. Nem jelenti sem azt, hogy a Dél valamennyi országa a nyugat-európai és észak-amerikai politikai rendszerek politikai másolata lesz, sem azt, hogy ezeknek az országoknak – példának okáért – a „szociális piacgazdaság" német formáját, vagy az USA gazdasági és társadalmi rendszerét kellene átvenniük. Ehhez rendszerint hiányzik mindenféle alap, és erre nem is törekednek. Sokkal inkább arról van szó, hogy a nyugati országok minden ország piacaihoz, valamint hatalmi és piaci struktúráihoz szabad hozzáférést kaphassanak, hogy dominanciájuk világméretekben biztosítva legyen. Emlékszünk a Pax Democratica megfogalmazásra, amely lényegében egy Pax Americana-t, egy új nyugati (vagy amerikai) évszázadot jelent.
Warren Christopher amerikai külügyminiszter a Reagan és Bush-kormányzat pozícióival kapcsolatban – Clinton elnökkel összhangban – újra és újra kinyilvánította az USA igényét a világ vezető szerepére vonatkozóan. Egy példa: „Amerikának kell irányítania. Amerika vezető szerepének szükségessége változatlanul jelentős. Áldott és hatalmas nemzet vagyunk. Mi viseljük a világ irányításáért való felelősséget."18 Ezután nem sokkal arra is rávilágított, hogy „az amerikai vezető szerep szükségessége egyike a Clinton-adminisztráció alapvető tételeinek". Odáig ment, hogy az USA-nak a világban betöltött vezető szerepét a „Clinton-doktrína" központi elemének nevezte.19
Az USA kormányzatának demokratizálási offenzívája nem áll ellentmondásban ezzel, hanem az ennek kifejeződése. És a nyugati politika ennek felel meg, a hidegháború utáni kor világpolitikájában ez a nyugati dominancia egyik eleme.
6. A demokrácia mint a Dél feletti uralkodás technikája
Ha a demokrácia exportja a kormányzatok – és nem a számos NGO, emberjogi szervezet és hasonló csoportok – szemszögéből a dominanciára törekvés politikájának egyik eleme, ez még nem jelenti automatikusan azt, hogy a valóságban is ez érvényes. Felvetődik a kérdés, hogy csupán ideológiai offenzíváról van-e szó, vagy arról, hogy a nyugati kormányoknak sikerül-e a demokratizálást a harmadik világban a gyakorlatban és konkrétan is uralkodási eszközként felhasználni. Ebben az összefüggésben két szint lehet érdekes: a demokratizálódás mint az alacsony intenzitású hadviselés stratégiájának eleme (low intensity warfare), elsősorban a felkelések elleni sürgős vagy az azokat megelőző fellépések esetén, illetve a gazdasági szerkezetváltás világbanki programjaival kapcsolatban.
a) felkelések elleni fellépés
Katonai tervezők egyetértenek abban, hogy a felkelések leküzdése nem teljesen katonai feladat, hanem jelentős mértékben függ szociális, gazdasági és politikai intézkedésektől is. Itt sajnos nem áll módunkban a felkelések leküzdésének általános koncepcióját (low-intensity warfare) és annak variánsait ismertetni,20 de egy-két megjegyzést mégis tennünk kell. Mivel a gerillamozgalmak tisztán katonai leverése általában kizárt (többek között a gerillák és civil lakosság közötti keveredések miatt), a civil intézkedések jelentik a sikerhez vezető utat. Végső soron nem a katonai győzelemről van szó, hanem a lakosság ellenőrzéséről. Ez utóbbit el lehet ugyan érni a kényszerítés eszközeivel is, de hosszú távon csak akkor valósítható meg, ha a lakosság számára pozitív ösztönzőket biztosítanak. A represszív politika a lakosságot még inkább a gerillák felé hajtja. A kiindulási pontnak tehát annak kell lennie, hogy a lakosság köreiben mindenképpen semleges, de inkább békés hangulatot kell kelteni; márpedig ez csak akkor lehetséges, ha sikerül azt az érzést sugallni, hogy a fennálló rend keretei között az emberek képesek lehetnek helyzetük javítására. Végső soron arról van szó, hogy lehetővé kell tenni a reménykedést, hogy fegyveres ellenállás nélkül is van perspektívája a jövőnek, és hogy a gerilla – és nem a kormányzat vagy a hadsereg – jelenti a helyzet javításának fő akadályát. Ezt sohasem lehet megvalósítani csak propaganda útján, ehhez reformok kellenek. Az emberi jogok helyzetének javítása, egy földreform és a demokratikus változtatások képezik ezen koncepciók alapelemeit. A probléma most többek között abban áll, hogy olyan reformokat vezessenek be, amelyek egyrészről komolyan elegendőek arra, hogy okot adjanak a reményre, és ne csak holmi kozmetikának tűnjenek, másrészről viszont az ország hatalmi struktúráját ne változtassák meg alapvetően. Hiszen a felkelési mozgalmakat végső soron azért kell leküzdeni, hogy a (végszükség esetén megreformált) hatalmi struktúrát stabilizálni tudják, másrészt a megrendült hatalmi egyensúly az egész országot is destabilizálhatja, és így a felkelés leküzdése elveszíthetné alapját.
Itt most csak a demokratizálási aspektussal kell foglalkoznunk. Két tényező játszik döntő szerepet. Először is a gyűlölt diktatúra leküzdése. A represszív diktátorok rendelkeznek egyfajta mobilizálási hatással, amely az érintett országban egyesíti és szorosra fűzi az ellenállást, és ezáltal jelentősen kiélezheti a konfliktusokat. A Fülöp-szigetek lakosságának megbékélése a 80-as évek közepén a Marcos-diktatúra bukását előfeltételezte, mert különben a tömegek mobilizálódtak és radikalizálódtak volna. A „demokratizálás" – itt egy gyűlölt diktátor bukása értelmében – ily módon a politikai radikalizálódásnak veszi elejét, legalábbis akkor, ha ez a bukás ellenőrzött formában megy végbe. Természetesen döntő szerepet játszik, hogy a hatalom a folyamat önálló dinamikája következtében ne a radikális ellenzékhez kerüljön át, hanem a „mérsékelt" erőkhöz. Másodsorban azonban szükséges, hogy ezen tisztogatási folyamat után hiteles választási mechanizmusokat intézményesítsenek. Nem szabad, hogy nyilvánvaló választási csalások tarkítsák őket, és meg kell felelniük bizonyos minimális normáknak. A másik oldalon azonban természetesen nem vezethetnek olyan erők választási győzelméhez, amelyeket éppen távol szándékoznak tartani a hatalomtól. A hatalmat választások útján átadni egy gerillamozgalomnak, amelyet éppen legyőzni kívánnak, a kampányok előkészítői számára értelmetlennek tűnne.21
Ilyen választások megszervezésének általános módszerei többek között: az ellenzék egyrészt együttműködésre képes („mérsékelt") csoportokra, másrészt militánsokra való felosztása. Az utóbbiak elvben vagy gyakorlatilag a választásokon való részvételből ki vannak zárva; a választásokon való részvétel bizonyos feltételekhez kötése (például az ellenzék fegyverletétele, miközben a kormányhaderő megtartja fegyvereit, vagy a kormány legitimitásának formális elfogadása, amely ellen éppen harcolnak); elrablások, „eltűnések" vagy ellenzéki politikai vezetők akadályoztatása, személyük elleni merényletek annak érdekében, hogy az ellenzék számára megnehezítsék a választási küzdelem irányítását; bizonyos területek lakói vagy a menekültek választóként való nyilvántartásának elmulasztása; netán olyan választójog, amely a kormányzati ellenőrzés alatt álló területeket vagy a kormánypártokat támogatja. Végszükség esetén a választás kockázatait még a szavazatok összeszámlálásakor alkalmazott korlátozott manipulációkkal is csökkenteni lehet, ameddig azok nem túl gyakran és nem túl feltűnően történnek. A megszorítások általában a szegényebb vagy marginalizálódott lakossági csoportokat és azok szervezeteit célozzák meg, miközben a középrétegeket sokkal kevésbé érintik. A kisparasztokat, földműveseket, munkanélkülieket és squattereket lakókörzeteikben vagy a választás napján katonai jelenléttel megfélemlítik, miközben a lakosság képzettebb és vagyonosabb rétegeinek lehetőleg tiszta választásokat biztosítanak, (így tehát nemcsak az ellenzék kerül megosztásra (lehetőleg választási résztvevőkre és bojkottálókra), hanem társadalmi törést valósítanak meg a társadalom alsóbb néprétegei és a középréteg potenciális vezető elemei között is.
Ezen intézkedések általában eléggé hatásosak ahhoz-; hogy az ellenzéket jelentősen meggyengítsék, de önmagukban mégsem nyújtanak elégséges indokot a választásoktól való távolmaradásra. Ha ez mégis megtörténik, akkor az ellenzék „antidemokratikusnak" tituláltatik, vagy azt állítják majd, hogy azért nem vett részt a választásokon, mert úgyis elvesztette volna.22 A megszorítások egy része ebben az összefüggésben politikai jellegű, tehát a kormányzathoz kapcsolódik, egy másik része adminisztratív, mint például a választási bizottságokkal kapcsolatos szabályok, egy további részét pedig a kormányzattal hivatalosan kapcsolatban nem lévő csoportok, halálszázadok, szolgálaton kívüli milíciák, rendőrök és katonatisztek vagy emberek felbérelt csoportjai „gyakorolják", akiket korábban „lumpenproletariátusként" emlegettek volna.
Mindent összevetve az eredmény az lehet, hogy egy nagy valószínűséggel megosztott és meggyengített ellenzék a választásokat elveszíti (hacsak nem bojkottálja), miközben lehet, hogy bár a megfigyelők számos kis részlettel kapcsolatban tesznek majd megjegyzést, a választások lefolyását technikai szempontból mégis tisztának fogják minősíteni. Ha sok polgár kételkedik is majd a folyamat tisztaságában, akkor is valószínűleg azon a véleményen lesz, hogy megtörténtek az első lépések a demokrácia irányába.
Egy ilyen választási folyamat fő célja a középrétegeknek az ellenzék kemény magjától való elidegenítése, valamint a társadalom demobilizálása. Arra megy ki a játék, hogy a lakosság főleg szegényebb rétegeinek aktivitását és politikai részvételét mérsékeljék, és a politikát lehetőség szerint magára a választási aktusra korlátozzák. Ha ez sikerül, akkor az uralkodó elitek sikert könyvelhetnek el maguknak: minél kisebb a társadalmi mobilizálódás, annál biztosabban érezhetik magukat a bőrükben. E demokrácia megszületése után a korábbinál sokkal nehezebb katonai ellenállást kifejteni, mivel az most már választott kormányzat ellen lépne fel, még akkor is, ha a választások még nem tökéletes formában mentek végbe, és még hagynak maguk után némi kívánnivalót.
b) szerkezeti kiigazítás
Egy vélhetően még fontosabb terület, ahol a demokratizálás a helyi elitek és az északi kormányzatok (a kettő általában szorosan összefügg) uralkodási eszközévé válik, a demokratizálódási folyamatot összekapcsolja a gazdaság szerkezeti kiigazításának programjával, ahogyan azt a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank is teszi.
A harmadik világ súlyosan eladósodott országai mindkét intézménytől (amelyeket a legfontosabb ipari államok hatásosan az ellenőrzésük alatt tartanak) hiteleket kapnak, amelyek azonban feltételekhez, bizonyos szerkezet-kiigazítási programok végrehajtásához kötöttek. Ezek működési módjának ismertetésébe sincs módunk kellő részletességgel bocsátkozni,23 tartalmuk rövid összefoglalását azonban megtesszük:
- A nemzeti valuta leértékelése, a bel- és külföldi hitelfelvétel korlátozása, a külkereskedelem liberalizálása;
- pozitív reálkamatok bevezetése, a termelői árak növelése és az árrendszernek a termelők előnyére való megváltoztatása;
- az állami költségvetés kiadásainak, különösen a szubvencióknak a korlátozása illetve csökkentése;
- az állami befolyás és az állam szerepének csökkentése privatizáció illetve köztulajdonú vállalatok létrehozása útján;
- az állami szektor bizonyos szerveinek megszüntetése és a támogatások kiiktatása.
Az utóbbi időben ilyen listák egészíti ki a demokratizálással kapcsolatos kívánalmakat. Stefan Mair például a Párizsi Klub Kenyával szemben 1991 végén megfogalmazott elvárásait így foglalja össze: „A megkívánt reformok közé tartozott a gazdaság deregulációja és a költségvetési deficit leépítése, a korrupcióval szembeni kemény fellépés valamint a politikai demokratizálás és liberalizáció."24
Az eladósodott országokra kirótt intézkedések ezen gyűjteménye összefüggésben van azzal, amit Anthony Laké, az USA nemzetbiztonsági tanácsadója a „piacok megnyitásának" nevez. A külkereskedelem liberalizálása végső soron ugyanannak a célnak egy másik megfogalmazása. A szerkezeti kiigazítás politikája összességében a harmadik világnak a piac felé való orientálódását jelenti, kifelé és befelé egyaránt. A világpiacba való integrálódás a külső aspektus, a privatizáció és a piac megerősítése a belső. Emlékszünk még a „piaci demokrácia" megfogalmazásra, amely a demokratikus offenzívát hivatott támogatni és terjeszteni. Itt ütközünk bele abba a lényegi elembe, amely e mögött áll. Belpolitikailag ez a harmadik világ számára egy új politikai orientációt jelent: gazdasági liberalizálás, privatizálás, a világpiac felé való nyitás és ezáltal a nagy nemzetközi vállalatok beengedése a helyi piacra jelenti az egyik, az állam leépítése, visszaszorítása és gyengítése a másik oldalát az éremnek. Egyik sem saját politikai döntés következtében megy végbe, hanem mert azt a Világbank és az IMF kívülről elrendelte. Ezen intézkedéscsomag nyilvánvaló célja a teljes piaci orientáció, amely tökéletes összhangban van London, Bonn és Washington ennek megfelelő elvárásaival.
Hogy állunk azonban ezen összefüggésben a demokráciával? A hivatalos ideológia könnyen elintézi a dolgot: eszerint ugyanis a piac és demokrácia ikertestvérek, és a piac megerősödése – a középrétegek támogatása útján – közvetlenül vagy közvetett módon a demokrácia erősödéséhez vezet, még ha bizonyos fáziskéséssel is. A valóságban azonban sajnos mindez másképpen mutatkozik meg.
A szerkezet-kiigazítási programok a harmadik világban az állami apparátus leépítését, illetve gyengítését célozzák. Itt azonban nem a bürokrácia ésszerű visszaszorításáról, a felduzzasztott és inkompetens állami apparátus megnyirbálásáról van szó. Ebben semmi kifogásolható nem lenne. Az állami apparátusokat a harmadik világban, például Afrikában nem hatékonyságnöveléssel és a méretek csökkentésével teszik működőképesebbé, hanem ehelyett megfosztják őket alapvető feladataiktól. Baske Vashee ezen politika néhány hatását egy beszélgetésben így fogalmazta meg:
„A harmadik világ sok országában, elsősorban a szegényebbekben, az állam nagyon fontos tényező az emberek millióinak túlélőképessége szempontjából, mivel ezekben az országokban nincs más intézmény, amely az emberek szükségleteit védené (például az oktatáson, a létfenntartás támogatásán, az élelmiszertermelésen keresztül), azon szükségleteket, amelyek az emberek általános életszínvonalát biztosítják. Ha az államnak nem szabad erre többé pénzt fordítania, akkor az emberek számára nem marad más alternatíva. A harmadik világbeli kormányok adósságtörlesztéseinek közvetlen eredménye, hogy kevesebb pénzük marad saját népeik számára. Ezáltal növekszik az alultápláltság, nincs többé egészségügyi ellátás, az embereknek kell fizetniük a gyerekek taníttatását, és ezt nem tudják megengedni maguknak. A gyerekeknek ott kell hagyniuk az iskolát, és besorolódnak a munkanélküli tömegek közé. A szegénység általános szintje jelentős mértékben megnő, amint az állam a szociális kiadások folyósítását leállítja."25
Azonban a harmadik világban nemcsak a társadalmi kihatásokról van szó, amikor a nemzetközi pénzügyi intézmények – amelyek mögött mint döntéshozók ugyebár az USA, Nyugat-Európa és Japán kormányai állnak – a déli kormányoknak kötelező takarékoskodást írnak elő. Arról van szó, hogy az IMF és a Világbank az államot ideológiai okokból megtépázza, és legfontosabb hagyományos funkcióitól megfosztja. Az állam gazdasági funkcióinak egész sorát privatizálják, tehát a harmadik világ magánszektorának és a nemzetközi konszerneknek juttatják. Más feladatokat, elsősorban a gazdaság- és pénzügypolitikát (amelyek természetesen más politikákat, így a szociálpolitikát is meghatározzák) nemzetköziesítenek, tehát közvetlenül vagy közvetve Washingtonban vagy Londonban gyakorolják majd őket, legtöbbször nemzetközi pénzügyi intézmények révén. Egy harmadik világbeli eladósodott szegény ország központi gazdasági irányszámainak forrása manapság nem ritkán a helyi pénzügyminiszter és a Világbank illetve az IMF (mindkettő Washington székhelyű) közötti megegyezés, amelynek során általában a pénzügyminiszter húzza a rövidebbet. A helyi parlament, még a miniszterelnök is gyakran kimarad a döntési folyamatokból, sőt még az információáramlásból is. Még a saját államháztartás is gyakran külföldön határozódik meg – a Világbank és az IMF bürokratái által, akiket nem demokratikusan választottak, és szinte senkinek nem tartoznak beszámolási kötelezettséggel. A harmadik világ sok régiójában a helyi állam szinte teljesen kiüresedik. Aki nem birtokolja az államháztartás feletti „felségjogot", annak semmi esélye arra, hogy saját országa sorsát meghatározza. Ráadásul a nemzetközi pénzügyi intézmények teljes körűen beleavatkoznak az adott ország irányításába, meghatározzák a kamatlábakat, meghatározzák a valuta fel-, de általában inkább leértékelését, és a kenyér és energiaárak emelését kényszerítik ki a támogatások csökkentése révén. A korábban gyenge és hibásan működő állami apparátust ezáltal nem teszik működőképessé, hanem szinte teljesen megfosztják jelentésétől. A szegény országok esetében a privatizáció és a valamikori állami funkciók nemzetközivé válása azt eredményezi, hogy az állam csak üres burok marad – egy olyan valami, ami az északi államoknak soha nem tetszene, bármennyire is oda vannak a piac és a privatizálás ideológiájáért. A déli államok számára nem marad más, csak a rendőrség, a katonaság és a titkosszolgálat: az elnyomást szolgáló intézmények. Ezt ugyanis aligha lehet privatizálni vagy Északra "átutalni".
Ily módon olyan állami képződmények jönnek létre, amelyeknek piaci irányultsága aligha vitatható. Ezen képződmények „demokratizálása" ezek után teljesen egyszerű és kockázatmentes formai lépés: miután az Észak ezeket az államokat megfosztotta legfontosabb funkcióitól, a kiüresedett burkot demokratizálják. Választásokat rendezhetnek, amelyek szabadon és tisztán folynak le, de amelyek nem relevánsak, mivel a választott képviselők nem rendelkeznek többé olyan hatalommal, hogy aktív és építő politikát folytassanak országukért. Claude Aké ezt jogosan a „hatalomnélküliség demokratizálásának" nevezi. A demokrácia egy olyan szituáció igazgatására korlátozódik, amelyet elvben már javítani sem lehet, és így teljesen jelentéktelenné válik.
Az egyik eredmény az, hogy a déli országok polgárai csalódnak, és csalódniuk is kell saját „demokráciájukban" – és a nemzetállamban végképp -, mivel az általuk megválasztott politikusok és kormányzatok alapvető problémáikat nem oldják meg, és nem is tudják megoldani. A csalódottság a demokráciától való elforduláshoz, apátiához vagy céltalan zendülésekhez vezet.
Jorge I. Dominguez ezt a problémát az angol nyelvű karibi térségre vonatkozóan a következőképpen ábrázolja: „El kell ismerni, hogy a liberális demokrácia nem képes túlélni, ha összes pillérét, amelyre épült, összetörik anélkül, hogy azokat más alapokkal helyettesítenék. A diktatúrák kapcsán már megszokott ellenállás a liberális demokratikus rend ellen fordulhat."26
A „nemzetállam", amely a harmadik világban egyébként is csak csírájában létezik, tovább diszkreditálódik, más, etnikai, etnikai-vallási identitások lépnek az előtérbe, feltámasztási és felszabadítási ideológiák válnak népszerűvé. Az Észak demokratizálási offenzívája hatásosnak mutatkozott, de nem hozta meg a harmadik világ lakóinak saját sorsuk meghatározásának lehetőségét. Az enlargement a piaci demokráciák uralmát megnövelte, erősítette Észak befolyását Délen, ezáltal az északi lakosokban jó érzést keltett, mert magukat világszintű demokratáknak interpretálhatják – de tovább csökkentette a saját sors meghatározásának esélyeit. A demokrácia minden eleme és mechanizmusa – a rendszeres és nagyjából szabad választások – ellenére a „nép uralmából" Délen nem maradt semmi.
7. A Dél demokratizálása – így vagy másképp
Egyes kritikák nagyon erős szavakkal illetik ezeket a folyamatokat. Cyrus Bina egy más összefüggésben így fogalmaz: „Az USA globális hegemóniája előbbre való a szabadságnál és a boldogság keresésénél". Azt veti az USA szemére, hogy „egyszerre kiált demokráciáért és ugyanakkor akadályozza is azt".27
Ez nem egészen így van. A Nyugat valóban támogatja a demokráciát a harmadik világban. De ezt olyan meghatározott speciális úton-módon teszi, amely saját érdekeit szolgálja. Ha nem sérti az érdekeit, a szabad és tiszta választásokat részesíti előnyben a diktatúrával szemben. Ennek vannak ideológiai és anyagi okai is: a választott kormányzatok legitimebbek, és így nagyobb stabilitás bázisává válhatnak. És nem ritkán a demokratikusan választott kormányzatok többet várhatnak el népeiktől, mint a követelődző és illegitim diktatúrák. Miért lenne tehát a Nyugat a demokrácia ellen?
A probléma pontosan nem abban áll, hogy a nyugati kormányok a demokrácia ellen lennének. A probléma azon a tényen alapul, hogy egy általános ideológiai szimpátiától eltekintve, a demokráciát a déli országokban a lehető legnagyobb természetességgel alárendelik a saját gazdasági és stratégiai érdekeiknek, és hogy a demokráciát úgy próbálják kialakítani, hogy azt a szabad piacok irányításához átszabják. Számukra a demokrácia reális kérdés, de lényegében „management"-probléma. A déli országok lakói számára ez nyilvánvalóan másképp jelenik meg: számukra a demokrácia kérdésénél arról van szó, hogy sorsukat saját maguk legyenek képesek irányítani, és ne a hazai diktátor vagy külföldi pénzügyi hatóságok határozzák meg kívülről. Tehát nem az a kérdés, hogy legyen-e demokrácia vagy sem,28 hanem az, hogy a demokrácia az önmeghatározás és az egyéni sors irányításának kategóriája legyen-e, vagy egy uralkodási technika a hazai elitek ellenőrzésének és a nemzetközi hegemónia biztosításának céljából.
A Dél progresszív – vagy nem is annyira progresszív – társadalmi mozgalmainak pozíciójából a helyzet elég zordnak és bonyolultnak mutatkozik. Gyakran kerülnek szembe olyan helyzettel, amelyben az uralom valóban diktatórikus és oligarchikus rendszerei meggyengültek vagy megszűntek, amikor választásokra kerül sor, amelyek értelme azonban nem ritkán pontosan az, hogy őket a peremre kényszerítsék. A demokrácia a piacgazdaság záloga lesz, mindenekelőtt a középrétegek és a társadalmi elitek számára lesz érvényes, miközben a társadalom nagyobbik része megmarad külső személőnek. Ez ellen szinte alig lázadhatnak fel, mivel különben egy csónakban találhatják magukat a diktatúra és az elnyomás régi erőivel. A fejleményekkel sem lehetnek azonban elégedettek, mivel azok pontosan ellenük irányulnak. Jelentősnek mondható az a próbálkozás, hogy igyekeznek visszavonulni az állami hatalom körüli harcból, és ezt ráadásul a civil társadalom erősödéseként próbálják beállítani.
Valójában viszont a küzdelmet az államért is kell vívni, a szegényebb és marginalizálódott néprétegeknek az állami apparátusban való részvételéért és befolyásáért. Nem szabad átengedni azt az eliteknek és a középrétegeknek. Ez egyébként nem csak az „igazságosság" alapjaiból fakad: Rueschemeyer-Stephens-Stephens átfogó kutatásai során arra a következtetésre jutott, hogy „a domináns osztályok csak addig alkalmazkodtak a demokráciához, ameddig az a pártrendszer érdekeiket védte."29 Miközben a lakosság többsége és elsősorban az alsóbb néprétegek számára szükséges a demokrácia, azért hogy egyáltalán befolyásuk legyen saját társadalmukra, a hatalmi elitek számára a demokrácia csak egy hatalomgyakorlási lehetőség a többi között, amelyet lehet előnyben részesíteni vagy mellőzni.
A küzdelemnek arról is kell szólnia, hogy az államot megvédjük teljes kiürítésétől, és hogy a harmadik világ sok országában legalább egy működőképes társadalmi szintre emeljük. Egy olyan állam, amely feladatait nem képes ellátni, nem is érdemel választásokat. Az állam északi szereplők közreműködésével megvalósuló gyengítésének – és ezt követően a középrétegekre koncentráló demokratizálásnak – a harmadik világban ahhoz is köze van, hogy Délen pontosan azt az intézményt szándékoznak aláásni, amely jelenleg az egyetlen olyan intézmény, amelynek minimális esélye van az északi dominancia-politika elleni fellépésre. Az állam felszámolódásának tendenciája a déli államokban a harmadik világ további atomizálódását is jelenti, amikor is ez a szféra a világpiac és az északi domináns hatalmak számára már csak kezelendő objektum marad, amely nem képes tárgyaló, önmagát védelmező vagy önálló szubjektumként fellépni.
A demokratizálásnak két fontos aspektusa van. Eiőszöris vitathatatlan, hogy a demokrácia meghatározott formái nélkülözhetetlen és értékes vívmányok. Az északi demokratizálási offenzívának dacosan véget vetni, ellene lenni még a szabad választásoknak, az emberi jogoknak és a demokrácia bizonyos jogi kategóriáinak is – mint ahogy azt az iszlám egyes áramlatai vagy Ázsia egyes autoriter uralkodói manapság előszeretettel teszik – végzetes lenne. Ellenkezőleg, ezeket a gyakran „formálissá" lefokozott demokráciaelemeket erősíteni és védeni kell, ki kell állni betartásuk mellett, és tovább kell fejleszteni őket. De nem szabad ennél megállni. Túl kell mutatni a formális és jogi azonosságon és azon fikción vagy realitáson, hogy minden polgár ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik a törvény és a választóurnák előtt, tehát az államban. A demokrácia reális lehetőségeit, és nem csak az egész népesség részvételének elvét kell kieszközölni. „Demokrácia – de kinek?" – ez a döntő kérdés. Csak egy képzett vagy tehetős kisebbségnek van reális esélye, hogy aktívan részt vegyen saját társadalmának alakításában, avagy a harmadik világ lakossága túlnyomó többségének is, amelyik a globális világgazdaság peremén vagy azon kívül él? Van-e a nőknek, nincstelen napszámosoknak, kiszorultaknak, etnikai kisebbségeknek, analfabétáknak, munkásoknak és munkanélkülieknek valóban esélyük arra, hogy egyszer saját országuk politikájában hallassák a hangjukat, és valós hatalmat gyakoroljanak? A demokrácia nyugati verziója a Dél számára pontosan a lakosság többségének részvétele ellen irányul. Ezen többség gyakorlati kizárása egyidejűleg működő demokrácia mellett – ez a market democracy mint célkitűzés lényegi magva. Aki kívül reked a piacról és nem versenyképes, annak gyakorlatilag nincs befolyása, még akkor sem, ha elméletben és a törvény szerint ugyanolyan jogokkal rendelkezhet.
A szegény néprétegeknek ma gyakorlatilag az a választás marad, hogy vagy elfogadják marginalizálódásukat, és részvételüket az alkalmi választásokra korlátozzák, vagy szervezkedés és mobilizálódás útján hatalmi tényezővé válnak, és megpróbálják a civil társadalmat megformálni. Ez a dualizmus azonban csak fél demokrácia: az eliteknek megvan a hatalmuk, és a civil társadalom csoportjainak a joguk, hogy ezt kritizálják. Ez jobb, mint a semmi, de ez nem egy valóban demokratikus alapokon működő társadalom szerkezete. A demokrácia társadalmi tartalma akkor teljesedik be, ha a civil társadalom nem marad kívül a hatalmi struktúrán, hanem annak alkotórészévé válik.
Ez azonban demokráciát jelentene piacgazdaság helyett, és ez csorbítaná Észak politikai és gazdasági érdekeit.
(Fordította: Nagy Zsuzsa)
Jegyzetek
1 Lásd többek között: Sámuel P. Huntington: The Third Wave – Demo-cratization in the Late Twentieth Century. Norman/Oklahoma, 1991.
2 Marc F. Plattner: The Democratic Moment. In: Larry Diamond – Marc F. Plattner (szerk.): The Global Resurgence of Democracy. Baltimore, 1993. 32.
3 Lásd többek között: Jochen Hippler: Pax Americana? – Hegemony and Decline. London, 1991. 105-110.
4 ldézve: Heather Deegan:The Middle East and Problems of Democracy. Buckingham 1993 (Issues in Third World Politics), 132.
5 Lásd többek között: Dávid P. Forsylhe: Democracy, War, and Cgvert Action. In: Journal of Peace Research, 1992/4, 385-395.
6 Abraham F. Lowenthal:The United States and Latin American Democracy: Learning from History, In: Abraham F. Lowenthal: Exporting Dejjio-cracy – The United States and Latin-America. Baltimore, 1991.261.
7 Jeane Kirkpatrick: Dictatorships and Double Standards. In: Com-mentary, 1979. november, 34-45.
8 Samuel P. Huntington: The Clash of Civilizations? In: Foreign Affaires, 1993/3 nyár, 40.
9 Marc F. Plattner: The Democratic Moment. In: Larry Diamond – Marc F. Plattner (szerk): The Global Resurgence of Democracy. Baltimore, 1993. 28.
10 Joshua Muravchik: Exporting Democracy – Fulfilling America's Destiny, Washington 1991. 227.
11 Lake says U.S. Interests Compel Engagement Abroad. In: USIS, US Policy – Information and Texts, 1993. szeptember 23. 7.
12 Uo. 8.
13 Uo. 8., 9.
14 Clinton Warns of Perils Ahead Despite Cold War's End, Adress to U.N. General Assmebly. In: USIS, US Ploicy – Information andTexts, 1993. szeptember 29.4.
15 Effective Enlargement in a Changing World, by Anthony Lake. In: USIS, US Ploicy – Information and Texfs, 1993. december 20.21.
16 Uo. 23.
17 Ritka kivételt jelent Irak és Szaddam Husszein. „Természetesen Irak nem demokrácia, hanem diktatúra. De országunk számára ez az egyetlen lehetőség, hogy problémáit megoldhassa" – így érvelt egy iraki diplomata a szerzővel szemben. Számos kormánytaggal folytatott beszélgetés során egyikük sem törekedett arra, hogy Irakot demokráciaként igyekezzen beállítani.
18 Warren Christopher külügyminiszter 1993 júniusában. Idézet átvéve: Jochen Hippler: Pax Americana? – Hegemony and Decline. London, 1994. 91., forrásmegjelölés ott.
19 ldézet átvéve: Jochen Hippler, lásd fenn.
20 Lásd többek között: Jochen Hippler: Low-lntensity Warfare – Key Strategy tor the Third World Theater. In: MERIP Middle East Report (New York – Washington), 1987/1 január-február.
21 A választások problematikájához lásd: Edward S. Hermán – Frank Brodhead: Demonstration in the Dominican Republic, Vietnam and El Salvador. Boston, 1984. amely anyag néhány retorikai túlzástól eltekintve érdekes adalékokat tartalmaz.
22 Klasszikus esete ennek a salvadori választások 1982-ben és 1984-ben, amikor az ellenzék többek között a biztonsági helyzet miatt tagadta meg a választásokon való részvételt. Lásd többek között: Jochen Hippler: Menschenrechte und „Politik der Starke" – USA und Lateinamerika seit 1977. Duisburg, 1984. 175-167.
23 Lásd például Susan George-nak az adósságválságról és a Világbankról szóló különböző könyveit: A Fate Worse than Debt.
24 Stefan Mair: Kenia's Weg in die Mehrparteiendemokratie. SWP – S 387, Ebenhausen, 1993. július, 41.
25 Egy hangfelvétel alapján
26 Jorge 1. Dominguez: The Caribbean Question: Why has Liberal Democracy (suprisingly) Flourished? In: Jorge I. Dominguez-Robert A. Pastor-R. Eslie Worrell: Democracy in the Caribbean – Political, Economic and Social Perspectives. Baltimore, 1993.25.
27 Cyrus Bina:The Rhetoric of Oil and the Dilemma of War and American Hegemony. In: Arab Studies Quarterly, 1993/3 nyár, 14.
28 Ezen összefüggésben érdemes a demokráciába való mostani átmenet négy típusát megkülönböztetni. Lásd: Georg Sorensen: Democracy and Democratization. Boulder/Colorado, 1993.47.
29 Dietrich Rueschemeyer-Evelyn Huber Stephens-John D. Stephens: Capitalist Develpomenf and Democracy. Chicago, 1992.287.