A hidegháború befejeződésével egyes európai és észak-ameri­kai kormányok esetében olyan törekvéseket figyelhetünk meg, amelyek a harmadik világ demokratizálására irányulnak. A fej­lesztési segélyeket demokratikus reformoktól teszik függővé, a Dél diktátorainak pedig bele kell nyugodniuk a „felvilágosító" tö­rekvésekbe, és el kell fogadniuk a külső nyomást. A „demokrá­ciát a harmadik világban" mint célt még a Világbank is „felfedez­te", még ha homályosan megfogalmazva és gyakran a „jó kor­mányzás" (good governance) jelszava mögé bújtatva is. Az Egye­sült Államok kormánya már Reagan elnöksége alatt „keresztes hadjáratot" hirdetett a demokráciáért, amelyet most a Clinton­kormány igyekszik – bizonyos módosításokkal – újraéleszteni. Az Európai Unió a 90-es évek eleje óta kimondottan örömét leli abban, hogy a fejlesztési segélyeket demokratizálási folyama­toktól tegye függővé. A tudomány pedig „felfedezte" a demokra­tizálás egy újabb „hullámát",¹ amely magával ragadta a harma­dik világot és Kelet-Európát. Marc F. Plattner szerint a demokrá­cia nemcsak ideológiai szempontból vonzóbb, mint alternatívái, hanem gazdaságilag és katonailag is erősebb. „Egy békés de­mokratikus hegemónia, egyfajta 'Pax Democratiea' hosszú pe­riódusának kezdetén vagyunk"² – folytatja.

Ez a misszionáriusi igyekezettel ötvözött optimizmus hasonló jelenségekkel találja magát szemben a déli országokban is, ahol egykoron marxista-leninista felszabadítási mozgalmak a szabad választások értékeiről és a civil társadalom hasznáról vitatkoz­nak,³ volt katonai diktátorok a demokratizálás újabb változatait rendelik el országaikban, afrikai országok nemzetgyűlései fino­man megfosztják hatalmuktól diktátoraikat, és a nem kormány­zati szervezeteket (NGO-kat) egy demokratikus tavasz új elő­hírnökeiként fogadják. Az Afrikai Egységszervezet (OAU) 1990-ben kifejezte annak szükségességét, hogy „társadalmainkban folytatni kell a demokratikus folyamatokat, és meg kell szilárdí­tani a demokrácia intézményeit".⁴ És szinte minden másodran­gú diktátor menetrendszerűen kifejezi elkötelezettségét a demok­rácia mellett, miközben pártokat tilt be, cenzúrázza a sajtót, és börtönökben ellenzékieket kínoztat. A demokrácia melletti „hit­vallás", azaz a demokratikus retorika ezáltal magának a demok­ráciának a helyébe lép, gyakran a Nyugat demokratikus politi­kusainak hangos tetszésnyilvánítása közepette.

A demokrácia iránt való általános érdeklődés hátteréül egy olyan, immáron túlhaladott blokk-konfrontáció szolgál, amely politikailag és ideológiailag két antagonisztikus táborra osztotta a világot. E kettéosztottság túlhaladása ideológiailag többek kö­zött abban mutatkozik meg, hogy a demokráciával kapcsolatos viták terén nagyfokú egyetértés tapasztalható, történjen az a vita Északon vagy Délen, (a korábbi) Keleten vagy Nyugaton, a har­madik világ bázismozgalmaiban vagy az ipari államok kormá­nyainak berkeiben. Egy vita kiszélesedésének azonban ennek mélysége és élessége látja kárát. A „demokrácia" teljesen mást jelent egy mindanaoi civil szervezet (NGO) számára, mint a National Endowment for Democracy számára Washingtonban, és megint mást egy algériai munkanélküli fiatalnak vagy a Vi­lágbanknak. Az a tény azonban, hogy manapság szinte minden érintett szereplő igen pozitívan viszonyul a demokrácia kérdé­séhez, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezáltal valami ha­sonlót terveznének is.

E tanulmányban azt mutatjuk be, hogy a Nyugat miként viszo­nyul a harmadik világbeli demokráciákhoz, és hogy a demokra­tizálásra vonatkozóan ezen összefüggésben milyen stratégiá­val rendelkezik. Az ezzel kapcsolatos elmélkedések két törté­nelmi előfeltételből indulnának ki: az egyik a nyugati politika ed­dig meglehetősen ellentmondásos jellege a Dél demokráciájá­val kapcsolatban, a másik a nyugati ideológiának a saját érde­keihez való viszonya, amennyiben a harmadik világ befolyáso­lásáról van szó. Egyik pont sem hangzik különösképpen erede­tinek, itt azonban mégis meg kell említenünk őket, mivel sokan rendszeresen tagadják, vagy egyszerűen figyelembe sem ve­szik őket.

1. Demokráciapárti és demokráciaellenes gyakorlatok a múltban

Az északi kormányok a hidegháború alatt és annak befejeződé­sével is mindig egyértelműen kiálltak a harmadik világbeli de­mokrácia mellett. Ez más formában a Szovjetunióra is érvényes

volt. A demokrácia mindig is pozitív töltésű fogalomnak, nyíltan deklarált célkitűzésnek számított. Az ünnepi beszédek színfala mögött azonban példák sorozatát lehet felvonultatni, mihelyt a demokrácia, a szabad választások és az emberi jogok mindig másodrendűvé degradálódtak, amikor a saját érdekek veszély­be kerülni látszottak. A demokratikus és szabad választásokkal szemben a CIA és más ügynökségek által létrehozott, illetve erő­teljesen támogatott államhatalmak Iránban (1953), Guatemalá­ban (1954), Brazíliában (1964) vagy Chilében (1973) csak egy­-két példát jelentenek a legismertebbek közül.⁵ Ezeket a műve­leteket rendszerint a hidegháborúval, a szovjet fenyegetettség­gel indokolták. Ez nem jelenti azt, hogy az egyes beavatkozá­sokhoz ne lettek volna a kelet-nyugati konfliktustól független nyo­mós érvek, mint például a nyugati olajérdekeltség Iránban, amely komoly hajtóerőt jelentett az 1953-as fordulat támogatásához. Bár volt néhány különösen szélsőséges eset is, amikor nyu­gati kormányok közvetlenül döntöttek romba demokráciát, de sokkal gyakoribb volt az, hogy a demokráciákat nyomás alá helyezve, a hadsereget civil politikusokkal szemben tá­mogatva, vagy a kulisszák mögött intézkedve, befolyást gya­koroltak annak érdekében, hogy szakszervezeteket, balol­dali pártokat vagy parasztszövetségeket távol tartsanak a hatalomtól. Ezenkívül voltak olyan szituációk is, amikor válasz­tásokat követeltek, az eredményekkel azonban elégedetlenek lévén, azok szabályos menetét megkérdőjelezték – mint 1984 novemberében Nicaraguában, annak ellenére, hogy számos nemzetközi, a témában jártas szakértő a választásokat tisztá­nak és szabadnak értékelte: Fordított esetben is szinte azonnal késznek mutatkoztak arra, hogy a nyilvánvalóan meghamisított választási eredményeket demokratikusnak és korrektnek minő­sítsék, mint ahogy ezt nemrég Panamában tették. Más esetek­ben még ezen is túlmentek, és a szabadság és demokrácia je­gyében antidemokratikus, az emberi jogokat megsértő, sőt rész­ben terrorista és félkatonai csoportokat támogattak, finanszíroz­tak és fegyvereztek fel.

A másik oldalon viszont a nyugati kormányok demokratikus fo­lyamatokat is ösztönöztek. Itt lehet megemlíteni például Kennedy elnök politikáját, amely támogatni igyekezett Latin-Amerikában a demokratikus baloldalt, Carter politikájának emberjogi eleme­it, vagy az USA politikai és katonai erődemonstrációit a Fülöp­-szigeteken, amelyek hozzájárultak a Marcos-diktatúra bukásá­hoz és Corazon Aquino elnökségének megszilárdulásához. To­vábbi példa, amikor El Salvadorban az USA a hadsereget és az oligarchiát földreform bevezetésére és választások kiírására késztette, vagy amikor Panamában és Grenadában katonai be­avatkozás útján, erőszakkal érte el a parlamentarizmushoz való visszatérést. E politikákat nyilvánvaló ellentmondások jellemez­ték, és nem is mindig jártak különösebb sikerrel. Lehet, hogy több szempontból taktikai lépéseknek bizonyultak, és bár gyak­ran nem éppen következetes vagy „önzetlen" alapon folytatták őket – ezek mégiscsak megtörténtek.

Minden ellenkező híreszteléssel szemben, az északi kormá­nyok nem rendelkeztek egységes politikával a harmadik világ demokratizálásával kapcsolatban (akár támogatásról, akár ellen­zésről legyen szó). Demokráciákat tettek tönkre, közömbösen viseltettek irántuk, vagy teljes erővel támogatták őket. Ábrahám F. Lowenthal, amerikai Latin-Amerika kutató ezen kontinensre vonatkoztatva meg is jegyezte: „A század elejétől a 80-as éve­kig az Egyesült Államok politikájának Latin-Amerikára gyakorolt hatása a demokratizálódás szempontjából rendszerint elhanya­golható volt, de összességében inkább ártott, mint használt. És bár még korai teljes bizonysággal állítani, de ez az általános vég­következtetés a 80-as és 90-es évekre is érvényesülni látszik."⁶

2. A jelenlegi demokratizálódási „hullám" közkeletű magyarázatai

Hát akkor honnan fakad az északi kormányok egy ideje egyre erőteljesebben hangsúlyozott érdekeltsége a Dél demokratizá­lódását illetően? És ami nem kevésbé fontos, miért éppen most válik ez a jelenség ennyire szembetűnővé?

A hidegháború végét követően a harmadik világbeli demokrá­cia hangsúlyozásának egyik előfeltétele abban áll, hogy az ma­napság sokkal kevesebb kockázattal jár. A tűrőképesség hatá­rai kitágultak, mert lehet ugyan, hogy egy ellenőrzésen kívül ke­rült demokratizálódási folyamat nem kimondottan örvendetes, de semmilyen stratégiai ellenfélnek nem játszik többé a kezére. Ugyanakkor Nyugaton a demokrácia politikai és morális fölénye más uralkodási formákkal szemben teljességgel vitathatatlan, legitimációs ereje pedig töretlen. Mindkettőnek azonban csak korlátozott jelentősége van: a demokrácia egy nagy kisugárzás­sal rendelkező, vonzó ideológia, és Délen kitágultak a tűrőké­pesség határai a demokratikus kísérleteket illetően. Lehet, hogy mindez néhány politikai keretfeltételt előtérbe helyez, de ez még messze nem ad magyarázatot arra, hogy a nyugati kormányok reálpolitikájukban miért fektetnek valóban súlyt a demokratizá­lásra. Nem minden közkedvelt, bizonyos megvalósítási játéktér­rel rendelkező politikai koncepció válik ennyire kiemelkedővé.

Mivel magyarázható hát a Nyugat demokratikus offenzívája? Nem kell-e attól tartania, hogy ily módon veszít befolyásából? A déli országok demokratizálódása nem vonja-e szükség­szerűen magával, hogy a nyugati érdekek ezen országok lakossága többségének érdekei mögé kerülnének, és hogy ezáltal csökkenne Észak kontrollja a Dél országai felett? A demokratizálás végső soron nem azt jelentené-e, hogy a har­madik világ „ellenőrzésen kívül" kerül? Végső soron nem lenne-e egyszerűbb, ha a nyugati kormányok a déli országok elnyugatiasodott elitjein keresztül, közvetve gyakorolnák a hatalmat, amennyiben ezeket a csoportokat részesítik az ellenőrzés hasz­nából, mint ha választott képviselőkkel kellene szembenézniük, akiknek beszámolási kötelezettségük van választóikkal szem­ben. Vegyünk egy példát: a hadsereg atomprogramja Pakisz­tánban rendkívül nagy népszerűségnek örvend, és szinte min­denki úgy véli, hogy az atombomba nélkülözhetetlen, mivel a szomszédos India szintén rendelkezik atombombával. Minél demokratikusabban szervezik meg a politikai folyamatokat Pa­kisztánban, annál kevésbé valószínű, hogy a pakisztáni atom­bomba megszületését meg lehetne akadályozni.

A szakirodalomban és a közvéleményben két, egymásnak el­lentmondó válasz dominál. A harmadik világ demokratizálásá­nak politikáját egyrészt mint üres beszédet éri kritika, másrészt viszont mint a nyugati külpolitika axiomatikus, morális alapelvét, azaz mint egyfajta nyugati fundamentalizmust kívánják ábrázol­ni. Természetesen egyik szélsőséges álláspont sem nyújt kielé­gítő magyarázatot a nyugati politika jellegére. A-demokráciát pártoló fundamentalizmusnak nyilvánvalóan vajmi kevés köze van az utóbbi évtizedek realitásaihoz, a történelem legalábbis számos kirívó demokráciaellenes esetet tart számon, ami erő­síti a kételyeket. Az az elképzelés, hogy a nagyhatalmak min­denekelőtt „az emberiség jogait" támogatnák mindenütt és min­denki számára, legalább annyira romantikusnak, mint a valóság­tól elrugaszkodottnak hangzik. A másik oldalról viszont, ha a harmadik világ demokratizálásának nyugati politikája annyira ide­alisztikus volna, mint ahogy azt egyes „realista" tudósok kritiku­san megállapítják, akkor mivel magyarázható, hogy számos, ér­dekeinek és hatalmának nagyonis tudatában lévő kormány az utóbbi években – és más formákban már jóval ezelőtt is – ilyen politikát folytatott? Talán Cartert, Reagant és Clintont egyszerű­en naivnak és idealisztikusnak akarjuk feltüntetni azért, mert meghirdették „keresztes hadjárataikat a demokráciáért"? Vagy lehetséges, hogy ezen emelkedett és idealisztikus megfogalma­zások mögött valamiféle „realisztikusabb" politika húzódik?

3. A Nyugat belső önazonosság-képének formálódása

A demokráciáért folyó nyugati keresztes hadjáratok ideológiai kiindulópontja viszonylag egyszerű: a hidegháború alatt mindig azzal legitimálták magukat és saját politikájukat, hogy tartalmi­lag és formailag is „demokratikusak", és ebben különböznek az ellenfél Szovjetuniótól. Demokrácia versus kommunizmus, ez volt a Nyugat elsőrendű jelmondata a hidegháború alatt. Itt egyrész­ről külpolitikai jelszóról, a kelet-nyugati konfliktus egy ideológiai fegyveréről volt szó. A demokráciának a kommunista diktatúra elvével szemben való képviselete legitimálta a saját létezést, a saját politikát, sőt még a saját bűnöket is. Még a mégoly elnyo­mó harmadik világbeli diktatúrák támogatását és a választott kor­mányokkal szemben fellépő államhatalmak megszervezését is el lehetett fogadtatni, amennyiben azok hasznára váltak az – an­tidemokratikus- kommunizmus elleni küzdelemnek. Az „autoriter" és a „totalitariánus" diktatúrák finom megkülönböztetését Jeane Kirkpatrick vezette be az akadémiai és politikai viták fogalomtá­rába: a „totalitariánus" diktatúrák elleni küzdelemhez a Nyugat­nak támogatnia kell az „autoriter" diktatúrákat.⁷ Pinochet, Mobutu vagy a guatemalai és iráni puccsok támogatása önkényesen ki­ragadott példák. Az a tény, hogy ezen cselekedeteknek legtöbb­ször vajmi kevés közük volt a kommunizmushoz (és természe­tesen még kevesebb a demokráciához), a mechanizmuson leg­alább annyira nem változtat, mint azon, hogy a szovjet oldal is nagyon hasonló legitimációs eljárásokhoz nyúlt.

Mindazonáltal, a demokrácia a nyugati önmeghatározás és önérzékelés lényeges eleme volt. A kelet-nyugati konfliktus nemcsak a nemzetközi politika egy kérdése volt, hanem olyan támaszként is szolgált, amely a politikai rendszerek és számtalan egyén számára kényelmes és pozitív önmeg­határozást tett lehetővé. Mint önmaguknak a másik oldallal szembeni ellenpólusként való meghatározása jelentette a ké­nyelmet, a demokráciára való hivatkozásként pedig a pozitív tar­talmat. Antikommunizmus és demokrácia ugyanazon érem két oldalát jelentette: kölcsönösen meghatározták egymást. Ez az ellentét tette lehetővé a Nyugat és polgárai számára, hogy sa­ját magukat mint jókat, az ellenfelet pedig mint rosszat állítsák be. Reagan elnök azon megfogalmazása, hogy a Szovjetunió a „Gonosz birodalma", sokak számára csak az utóbbi antidemok­ratikus jellege miatt vált elfogadhatóvá.

A Szovjetunió szétesésével és a kommunizmusnak mint hite­les fenyegetésnek az eltűnésével az antikommunizmus is divat­jamúlttá vált. Nem szolgálhat többé alapul a hiteles önmeghatá­rozáshoz, mivel egy időközben már megszűnt ellenpólusra ha­gyatkozik. A demokráciafogalom azonban – annak ellenére, hogy veszített antikommunista tartalmából – továbbra is nagy jelentőséggel bír a pozitív önkép megalkotásában, sőt nagy va­lószínűséggel még fontosabbá válik, mivel pótolnia kell az identitásban keletkezett hézag legalább egy darabját, amely hézag ugyanis a negatív önmeghatározás eltűnésével keletke­zett.

Többek között ezért sem túlságosan meglepő, hogy az észa­ki országokban létezik egy olyan tendencia, hogy a demokráci­át egyre inkább saját magukkal azonosítják. Ezáltal a fogalom elveszíti bizonytalan jellegét, és egyszerre vonzóbbá is válik. Ezen kényelmes párhuzamba állítás magyarázatára egy sor rendkívül különböző okot fel lehet sorolni, amelyek legtöbbször valamilyen kapcsolatban állnak egymással. Először is, egyfajta rövidlátó logika termékéről van szó. A Nyugat – illetve Észak – demokratikus, amennyiben a kommunizmus elleni harcát foly­tatja, valamint teljességgel tiszteletben tartja a képviseleti de­mokrácia és az emberi jogok szabályait. Nyugati és demokrati­kus nagyon hamar szinonimákká válnak. Most viszont a hideg­háború utáni korban élünk. A nyugati identitás nem támaszkod­hat tartós jelleggel a régi sémákra. így hát nem véletlen, hogy az újabb „barátom-ellenségem" latolgatások rendkívül népsze­rűek, és hogy nagy keletjük van az új identitás-meghatározások­nak. Ez nemcsak az utcára – a nacionalizmus és a fajgyűlölet újjáéledésére – érvényes, hanem a politikai és tudományos dis­kurzusokra is. A megkerülhetetlen és korábban már idézett Samuel Huntington pontosan ezt a hiányt kihasználva írta meg hírhedt tanulmányát „Civilizációk harca?" címmel. Ez az írás egy olyan küzdelmet tételez fel a Nyugat és a Föld többi része kö­zött, amely már önmagában is identitást határoz meg, és meg­nevezi a „nyugati eszméket", mint a nyugati politikai identitás lé­nyegi elemeit. Huntington számára nyugati eszmék a követke­zők: „Individualizmus, liberalizmus, alkotmányosság, emberi jo­gok, egyenlőség, szabadság, jogállamiság, demokrácia, szabad piac, az állam és egyház szétválasztása."⁸

Nem akarunk kicsinyeskedően azon rágódni, hogy itt néhány dolog nem egészen állja meg a helyét (így például „az egyház és állam szétválasztásának" amúgy is csak keresztény társa­dalmakban van értelme, mivel az „egyház" keresztény termino­lógia, és a zsidó, iszlám, buddhista, hindu vagy számtalan más vallás esetében nem jön tekintetbe). Mégis meg kell azonban jegyeznünk, hogy azáltal, hogy ezeket az „eszméket" (a szabad piac most eszme, érték vagy erkölcsi kategória?) nyugatinak nyilvánítja, ezeket más kultúrák esetében elvitatja és kétségbe vonja. Mivel ha egyetemes értékekről lenne szó, akkor a „civili­zációk harcának" semmi értelme nem lenne, ami viszont ponto­san a kultúrák különbözősége által meghatározott. Szabadság és demokrácia tehát, a többi főnévvel egyetemben, a nyugati identitás magvát alkotják, és a déli országok lakóit ezáltal intellektuális értelemben azon látszólagos alternatíva elé ál­lítják, hogy vagy „nyugatinak" kell magukat tartaniuk, ha a demokrácia és a szabadság pártján állnak, vagy mindkét értéket ellenezniük kell, ha nem akarnak nyugatiak lenni. Ilyen intellektuális imperializmuson csak akkor szórakozhatnánk jókat, ha azt nem vennék tömegesen komolyan.

A lényegi elem azonban nem más, mint a Nyugaton belüli iden­titásformálás a hidegháború végét követő időszakban. Mi, a Nyu­gat, egyrészről egységet képezünk (ez esetben kulturális érte­lemben), másrészt kívülről fenyegetve vagyunk („the West against the rest", ahogy azt Huntington ugyanazon tanulmányában szí­nesen ecseteli), harmadrészt pedig erkölcsileg és kulturálisan felsőbbrendűek vagyunk (hiszen a demokrácia és a többi ma­gasabb rendű érték „nyugati" érték). Az ilyen gyakorlatok a nyu­gati emberekben, akik a hidegháborús ellenségképpel együtt saját identitásuk egy részét is elveszítették, egy újfajta megelé­gedettséget válthatnak ki, a Dél számára azonban inkább fenye­gető hatásúak. A demokrácia nyugati exportja ebben az össze­függésben ugyanis nem azt jelentené, hogy a Dél diktátorok ál­tal oly gyakran elnyomott lakossága végre saját magát kormá­nyozhatná, hanem azt úgy kellene értelmezni, mint a nyugati ide­ológia exportját, a „világ maradék részével szembeni" ideológiai fegyvert, és a nyugatosítás stratégiájaként kellene megbélyegez­ni. Ennek következtében Huntington egy húron pendül a kínai piaci sztálinistákkal, Kelet-Ázsia más diktátoraival és mondjuk Algéria iszlám antidemokratáival, akik pedig akkora félelmet kel­tenek benne. Ha a demokrácia lényegét tekintve nyugati ér­ték, akkor a demokrácia exportja ideológiai imperializmus.

A demokrácia és a hidegháború utáni globális nyugati hege­mónia közötti kapcsolatot valóban gyakran és nyíltan emlegetik. Plattner így fogalmaz: „És így a hidegháború után egy olyan vi­lágban találjuk magunkat, amelyben a politikai legitimitásnak csak egy uralkodó elve van, a demokrácia, és amelyben csak egy szuperhatalom létezik, az Egyesült Államok."⁹

Az, hogy e kettő szorosan összetartozik, a legtöbb szerző szá­mára nem kétséges. Plattner már korábban idézett megfogal­mazása, a „békés politikai hegemónia – egyfajta Pax Democratica" pontot tesz a dolog végére: ha a demokrácia nyugati, ak­kor a Pax Democratica (mint ahogy korábban a Pax Americana) a Nyugat uralma a világ felett, még ha csak „békés politikai he­gemónián" keresztül is.

Egy évvel ezelőtt az American Enterprise Institute (egy igazi washingtoni agytröszt) megjelentette Joshua Muravchik egy könyvét, amelynek címe magyarul így hangzana: „A demokráci­át exportálni – az Egyesült Államok küldetését teljesíteni". E könyv utolsó bekezdése már tárgyalja a fent vázolt összefüg­gést, és megoldást kínál. Az USA-nak világméretekben kellene exportálnia a demokráciát, eközben azonban a két legfontosabb országra kell koncentrálnia, Kínára és (az akkor még éppen lé­tező) Szovjetunióra.

„Ha ez sikerül, akkor egy olyan Pax Americana-t vívunk ki, amilyen még egyik korábbi béke sem volt, nem a hódítás, ha­nem a harmónia békéjét valósítjuk meg. Ekkor a XXI. század az Amerikai Évszázaddá válik, mégpedig azon humánus eszme győzelme alapján, ami az amerikai kísérlet során született meg: minden embert egyenlőnek teremtettek, és elidegeníthetetlen jogokkal ruháztak fel."¹⁰

Lehet, hogy a Szovjetunió szétesése feletti győzedelmi má­mor szárnyakat ad a képzelőerőnek, de a legutóbb idézett szer­ző ugyanakkor maga is gyakran és szívesen beszél az „ideoló­giai harc" (ideological combat) szükségességéről, és a leg­messzebbmenőkig meg van győződve arról, hogy a demokrá­cia exportjáról alkotott elképzelése az Amerikai Modell export­jának a magva. Pontosan ez a célja. A demokrácia exportja és az amerikai modell exportja azonosak, mivel a Nyugat (itt tehát az USA) és a demokrácia ugyanannak a dolognak két kifejező­dési formája. Kifelé offenzív, befelé identitást alapozó – ilyen hasznos lehet a demokrácia.

4. A Dél demokratizálása és az északi külpolitika

Elhamarkodott lépés lenne, ha a publicisztikai és akadémiai cél­kitűzéseket a politikai döntéshozók nézeteivel automatikusan egy kalap alá vennénk, még akkor is, ha az USA-ban az egyetemek, az agytrösztök és a politika között sokkal kisebb a szakajtók, mint például Nyugat-Európában. És ahogy a tudósok Észak-Amerikában gyakran abban látják szerepüket, hogy közvetlen tanácsadóként hozzájáruljanak a politikacsináláshoz, ugyanúgy a politikusok is gyakran éreznek késztetést arra, hogy gyakor­lati tevékenységük színvonalát ideológiai szempontból emeljék, amikor is szívesen nyúlnak vissza a népszerű intellektuális di­vatokhoz.

Anthony Laké, Clinton elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, és e funkciójában a külügyminiszterrel együtt a külpolitikát meg­határozó legszűkebb hatalmi körhöz tartozik. Nos, ez a Laké 1993 szeptemberében beszédet tartott a Johns Hopkins Egye­temen, amelyben a világ demokratizálását a Clinton-adminiszt­ráció egyik központi feladatának jelölte meg. Egyébként nyíltan elhatárolódott a „civilizációk harca" jellegű koncepcióktól, és a békére való törekvést egyetemes, és nem csak nyugati küzde­lemnek minősítette. Laké az Egyesült Államok kormányzatának perspektíváit a következőképpen foglalta össze:

„Mi az egyéneket úgy tekintjük, mint akiket egyenlőnek terem­tettek, és mint akiket Isten az élethez és a szabadsághoz való joggal, valamint a boldogság utáni vággyal ruházott fel (fogal­mak az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatból; J. H.). Éppen ezért bízunk a szabad egyének bölcsességében, hogy megvé­dik ezen jogokat. Ők ezt a demokrácián keresztül teszik, mint amely a legmegfelelőbb folyamat a közös szükségleteknek az egyéni kívánságokkal szembeni kielégítésére, valamint a piacon keresztül teszik, amely a legmegfelelőbb folyamat a személyes szükségletek oly módon való kielégítésére, hogy az mindenki számára növelje a lehetőségeket. A két folyamat egymást köl­csönösen erősíti: a demokrácia önmagában biztosíthatja az igaz­ságosságot, de nem biztosíthatja azokat az anyagi javakat, ame­lyeket az egyének sikereik érdekében igényelnek; a piac önma­gában növelheti a jólétet, de nem erősítheti az igazságosság gondolatát, amely nélkül viszont a civilizált társadalmak elpusz­tulnak."¹¹

Laké Woodrow Wilson elnökre emlékeztetett. Wilson „megér­tette, hogy biztonságunk a külföldi kormányzati formák függvé­nye". Erre építve Laké átfogó koncepciót fogalmaz meg az USA külpolitika számára a hidegháború utáni korra:

„A hidegháború alatt még a gyerekek is megértették bizton­ságpolitikánk lényegét. Ha az osztálytermekben ránéztek a fal­ra kifüggesztett hatalmas térképekre, akkor tudták, hogy a mi célunk az, hogy e nagy vörös térség további terjeszkedését meg­akadályozzuk. Manapság – a leegyszerűsítés veszélyével élve – biztonságpolitikánk feladatát a piaci demokráciák „kék térsé­gének" kiterjesztésével lehetne jellemezni. A különbség termé­szetesen abban rejlik, hogy intézményeink hatósugarát nem erő­szak, felbujtás vagy elnyomás árán próbáljuk kiterjeszteni."¹²

Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok kül- és biztonságpo­litikájának célja „intézményeink hatósugarának kiterjesztése", még ha erőszak nélkül is. Laké megfogalmazásának érdekes­sége azonban abban rejlik, hogy nem a demokrácia mint olyan kiterjesztését és exportját tűzi ki célul, hanem a piaci demokrá­ciákét (market democracies). Ennek magyarázata abban rejlik, hogy ez „védi érdekeinket és biztonságunkat, és ugyanakkor olyan értékeket közvetít, amelyek egyszerre amerikaiak és egye­temesek". A befolyási övezet és a piaci demokráciák kiterjesz­tése tehát egyszerre lenne érdekek által vezérelt és erkölcsi meg­alapozású – ahol is az amerikai erkölcsi értékek általánosan ér­vényesek, és az egyetemes értékektől nem különböznek.

„Stratégiánknak pragmatikusnak kell lennie. A demokráciában és a piacokban való érdekeltségünk nem egyedülálló. Más ame­rikai érdekek időnként olyan irányba mozgatnak minket, hogy nem demokratikus államokat támogassunk, sőt bizonyos ese­tekben meg is védjünk, ha ez mindkét oldal számára előnyökkel jár. (…) Stratégiánk második imperatívuszának abban kell állnia, hogy a demokrácia és piac kiterjesztését ott kell elősegíteni, ahol biztonsági szempontból a leginkább érdekelve vagyunk, és ahol a legnagyobb befolyásunk van. Ez nem demokratikus keresztes hadjárat, ez egy pragmatikus kötelezettség, hogy a szabadsá­got ott segítsünk meggyökereztetni, ahol az nekünk a leginkább használ. Erőfeszítéseinket tehát olyan államokra kell összpon­tosítanunk, amelyek stratégiai érdekeinket befolyásolják, tehát nagy gazdasági erővel rendelkeznek, stratégiai szempontból kedvező a földrajzi fekvésük, atomfegyver van a birtokukban, vagy nagy valószínűséggel jelentős menekültáradatot zúdíthat­nak ránk vagy barátainkra és szövetségeseinkre."¹³

Lake-nek igaza van abban, hogy ezt valóban nem lehet de­mokratikus keresztes hadjáratnak nevezni. A stratégia arra megy ki, hogy a demokrácia iránt szimpátiával viseltessünk, de aztán összekapcsolva a piacgazdasággal, mindkettőt a market democracy fogalmába egybeolvasszuk. Ez utóbbit viszont ott kell támogatni, ahol az az Egyesült Államok stratégiai érdekében áll. A demokrácia támogatása ezáltal két területre választódik szét: egyrészről a fogalom és a fogalommal összefüggő „értékek iránti absztrakt szimpátia, másrészről annak a gazdasági és stratégi­ai célok érdekében való intézményesítése. A végső következ­tetés – miszerint az USA áttérne a feltartóztatás (containment) politikájáról, tehát a Szovjetunió feltartóztatásáról a kibővítés (enlargement) politikájára, azaz a piaci demokrá­ciák befolyási övezetének kiterjesztésére, így nyer értelmet.

Lake beszédét azért elemezzük ilyen kimerítően, mert annak nemcsak alapelveket kimondó és programadó jellege van, ha­nem a kormányzat köreiben gondosan egyeztetésre is került. A külügyminiszter, az ENSZ-nagykövet és Clinton elnök maguk erősítettek meg minden Laké által képviselt állásfoglalást, sőt Bili Clinton még az Egyesült Nemzetek Közgyűlése előtt 1993 szeptemberében tartott beszédében is visszatért rájuk. Ezen ki­emelkedő fórum előtt is „a piaci demokráciák közössége erősí­téséről és kibővítéséről" beszélt, és nem önmagában a demok­ráciáéról."¹⁴

Laké három hónappal beszédét követően (az elnök hátfede­zete mögött) még egy lépéssel tovább ment. Világossá tette, hogy piac és demokrácia számára milyen módon kapcsolódnak össze. Az alkalmat egy New Yorkban, a Council on Foreign Relations előtt tartott beszéde teremtette meg, ahol újra megvi­lágította az enlargement, a piaci demokráciák kiterjesztésének koncepcióját: „Az előnyök Amerika számára világosak. Ha a régi parancsuralmi gazdaságok a piac felé fordulnak, ez az amerikai export iránti igény megnövekedéséhez vezet. Ezenkívül a sza­bad piac egy középréteget hoz létre, amely kedvez a demokra­tikus kormányzatok kialakulásának, olyan kormányzatokénak, amelyek védik polgáraik jogait, és a stabilitást erősítik."¹⁵

Ezzel világossá vált a prioritás: ha az exportlehetőségek szem­pontjából nézzük a dolgot, ami itt másodlagos, akkora piacgaz­daság az alapkategória, a kiindulási pont. A piacok létrehoznak egy társadalmi szereplőt, akinek viszont demokráciát kell létre­hoznia. Piac és demokrácia eszerint tehát nem egyenlő súllyal bírnak, hanem a demokrácia az alárendelt kategória, amely csak gazdasági reformokon keresztül valósítható meg. A demokrácia a kapitalizmus kívánatos következménye. Hogy nem félreértésről van szó, az később válik világossá, amikor Laké az enlargement stratégiáját Latin-Amerikára vonatkoztatja, ahol „egyre több nemzet fáradozik piacainak megnyitásán, privatizálja gazdaságát, és a better governance (jobb kormányzás) alapján működőképesebbé teszi demokráciáját."¹⁶

Újra a piacok megnyitása – a Nyugatnak, kinek másnak – és a gazdaság privatizálása az alapkategóriák, és csak ezt köve­tően esik szó a demokráciáról. És akkor is jobb „működőképes­ségéről" és nem demokratikus tartalmáról van szó.  A megfelelő eszköz ennek megvalósítására a good governance, ami kissé sajátos megfogalmazás, és amely mindenekelőtt a közigazga­tás magasabb színvonalára céloz.

Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy a demokratizá­lás offenzívájának, ahogyan azt a Clinton-kormányzat meghir­deti és űzi, pontosan nem az a fő célja, hogy a harmadik világ lakossága számára lehetővé tegye saját sorsának alakítását. Nem is a lakosságnak a társadalom peremére szorult, elszegé­nyedett többsége lebeg a szemük előtt, amely többség a politi­kai folyamatok szélére vagy azon kívülre került, hanem a közép­rétegek. És végül a demokratizálás itt nem más, mint puszta esz­köz, amely a piacgazdasági reformokat szegélyezi és kiegészí­ti, és lényegében támogatásra is csak ott kerül, ahol az az USA érdekei számára hasznosnak tűnik.

Ezen megállapítások szűkebb értelemben nem az Egyesült Ál­lamok politikájának erkölcsi kritikáját jelentik, hiszen igazán nem meglepő, ha egy nagyhatalom politikáját nem a harmadik világ marginalizálódott lakosságának érdekei, hanem sajátjai alapján irányítja. Inkább figyelmeztető szándékkal születtek, nehogy ide­alisztikus és naiv módon bárki is félreértse az USA – és összes­ségében a nyugati kormányzatok – politikáját, szándékait és stra­tégiáját. Még ha ezek a kormányok „értékekről" beszélnek és a harmadik világ demokratizálásának stratégiáját hirdetik is, akkor sem szabad világmegváltásra gondolni. Általában érdekek szem előtt tartásáról van szó, és a demokratikus reformok csak annyi­ban érdekesek, amennyiben ehhez hozzá tudnak járulni.

5. A fogalom körüli harc

Ha az USA vagy a nyugat-európai kormányok együttesen azon a véleményen vannak, hogy a demokrácia csupán a kapitaliz­mus politikai kifejeződése, ha a demokráciát csak akkor szán­dékoznak támogatni, ha az más célok érdekében felhasználha­tó, akkor mindez két problémakört szül. Egyrészről felvetődik a kérdés, hogy mi a demokrácia fogalma, mi a demokrácia lénye­ge. Hogyan lehetséges az, hogy a „demokrácia" Délen Észak uralmi eszközeként funkcionál, anélkül hogy jelentése bármifé­leképpen kiüresedne? Hogyan ragadják meg egyáltalán a nyu­gati kormányzatok a demokrácia-fogalmat? A második kérdés inkább gyakorlati jellegű: hogyan lehet konkrétan a demokráci­át mint uralmi technikát a Dél ellen felhasználni? Kezdjük az első kérdés megválaszolásával.

A „demokrácia" és a „demokratizálás" fogalma sincs világo­sabban definiálva, mint a „szabadság" – szinte minden politikai irányzat, majd minden politikai rendszer megpróbálja a fogalma­kat magának kisajátítani és eszközzé tenni. Ez nem jelenti azt, hogy ezáltal automatikusan értelmetlen vagy alkalmazhatatlan fogalmak lennének. Mindez viszont azt mutatja, hogy egyrészt szükséges annak megvilágítása, hogy hogyan és milyen szán­dékkal használják ezeket a fogalmakat, másrészt világossá kell tenni azt a tényt is, hogy legtöbbször nem analitikus kategóriák­ról van szó, hanem harci fogalmakról. A demokrácia-fogalom maga is csatamező.

Aki képes a demokrácia-fogalmat hitelt érdemlően és sikere­sen birtokolni és végül (saját felfogása szerint) definiálni – az felbecsülhetetlen politikai pozícióelőnyt vívott ki magának. Aki viszont politikai ellenfeleit sikeresen „antidemokratikusnak" mi­nősíti, félig-meddig már meg is nyerte a csatát. Szinte senki sem fogadja el önszántából ezt a jellemzést, szinte minden politikai erő küzd azért, hogy ő birtokolhassa a demokrácia-fogalmat. Nyugat-Európa és Észak-Amerika plurális-liberális kormányza­ti formái, a sztálinista „demokratikus centralizmus", a harmadik világ számos diktatórikus és autoriter rendszere nagy súlyt he­lyezett arra, hogy „demokratikus" legyen, vagy még inkább, hogy a valódi demokrácia tulajdonképpeni modelljét megtestesítse.¹⁷

A demokrácia mindig is harci fogalom volt, vagy a hatalom megszerzése vagy annak megvédése érdekében. Ez a ténymeg­állapítás azonban csak a fogalom tisztázatlan volta miatt válik lehetségessé. Nem sokat segít, ha a demokráciát a „nép ural­maként" definiáljuk, amely kétségtelenül találó, de nem sokkal tisztább fogalommeghatározás. Mit jelenthet, vagy mit kell je­lentenie pontosan az „uralomnak"? A kormányzati hivatalok át­vételét jelenti, vagy a teljes hatalmat? Lehet-e, vagy kell-e az uralmat jogi vagy más úton korlátozni, vagy ez a népuralom meg­szorítását jelentené? Elképzelhető lenne-e a többség diktatúrá­ja, és megvalósulhatna-e ez egy párt diktatúrája során? A „nép uralma" nem jelent-e automatikusan pártpluralizmust? És végül, de nem utolsósorban, ki a „nép" tulajdonképpen? A nép etnikai nemzeti kategória vagy egy földrajzi egység lakóinak összessé­ge? Mikor válnak a bevándorlók a „nép" részévé? Mi történik a nemzetiségi, nyelvi, vallási vagy politikai kisebbségekkel, mikor tartoznak a néphez, – amelynek, ugyebár, uralkodnia kell -, és mikor nem tartoznak bele? Ezen kérdések nagy része egyálta­lán nem számít újnak, válasz azonban még nem született rá­juk.

A „népuralom" fogalma többek között azért olyan homályos, mert minden politikai erő, mindenki végülis saját maga határoz­hatja meg, hogy mit kell „uralmon" és „népen" érteni. Úgy tűnik, Anthony Laké a demokráciát a középrétegekre és a szabad piac szereplőire korlátozza, miközben a lakosság tömegeinek mar­ginalizálódása szemlátomást nem zavarja. Gondolhatunk konk­rét, valóságosan létező emberek és csoportok politikai és gaz­dasági önmeghatározódására, vagy ugyanezeknek a népura­lom absztrakt gondolatának való feláldozására, amelyet a sok egyes érdekeivel vagy ellenállásával szemben kell bevetni. Ez a rousseau-i gondolat lehet, hogy beteljesedésre talált a fasizmus­ban és a sztálinizmusban, de a demokratikus modernizálok szá­mára sem idegen: bár az egész társadalom nevében és érde­kében csak a középrétegek kerülnek hatalomra a szabad pia­con keresztül, és csupán ők építik ki a demokratikus intézmé­nyeket, ez az egész „nép" érdekeit szolgálja, akkor is, ha annak többsége a piaci mechanizmuson keresztül elnyomorodik. A la­kosság többsége véleményének megkérdezése vagy akár dön­tési szabadságuk biztosítása egy ilyen fajta demokratizálódás esetében csak gátló tényező lehet.

Aki ilyen háttér mellett azt akarja hinni, hogy egy egyszerű „de­mokrácia melletti hitvallás" elegendő, vagy hogy létezne a kije­lentés erejének valamilyen minimuma, az saját magát kergeti il­lúziókba, vagy megpróbál másokat is saját demokrácia-felfogá­sa melletti hitvallás felé irányítani. A demokrácia nyilvánvalóan nem olyasmi, ami mellett egyszerűen ki kell, vagy ki lehet állni, hanem egy nagyon bizonytalan kategória, amelynek definíciója sok politikai vita középpontja. Aki a „demokrácia – igen vagy nem" kérdésre adható lehetséges válaszokat le akarja szű­kíteni, s így annak jellegéről, határairól és létfeltételeiről szó­ló vitákat be akarja szüntetni, azzal szemben az a gyanú merül fel, hogy a demokrácia-fogalmat saját maga számára akarja instrumentalizálni. A demokrácia melletti hitvallás, azaz hogy demokrácia – igen vagy nem: ezek gyakran olyan dema­góg mechanizmusok, amelyek a „barátom-ellenségem" számítgatásokat egy megfoghatatlan fogalom fátyla mögé rejtik. A de­magógia abban áll, hogy a demokráciát általában saját magá­val, a politikai ellenfelet pedig annak ellentétével határozzák meg, és pontosan ezen az alapon követelik meg a demokrácia mel­letti hitvallást. Ebben áll nagyrészt a nyugati kormányzatok demokrácia offenzívájának politikai-ideológiai magva. A hideghá­ború győztesei a fogalmat saját maguknak követelik, amelyet burkoltan megtöltenék saját tartalommal, és így az az ideológi­ai dominancia eszközévé is válik. Ki tudná az USA-tól, mint a „demokrácia bölcsőjétől" – a jó öreg Görögország már régen a feledés homályába merült – azt a tekintélyt elvitatni, hogy a fo­galmat birtokolhassa?

A „demokrácia" a nyugati elitek diskurzusában a „szabad­sággal" határozódik meg, a szabadság pedig a gazdasági szabadsággal, amelyet viszont a „szabad piacgazdasággal" állítanak párhuzamba. Ezen az úton-módon demokrácia és sza­bad piacgazdaság szinonimákká válnak. A demokrácia ekkor tehát a kapitalizmus politikai formája. Ez a veleje és alap­tétele annak, hogy a Clinton-adminisztráció a „piaci irányult­ságú demokráciákat" támogatja. Mivel azonban a hidegháború végével a kapitalizmusnak nincs relevánsán képviselt alternatí­vája, a demokráciafogalom politikailag a Nyugat koncepciójára korlátozódik, azaz, hogy a demokráciát úgy kell értelmezni, mint a piacgazdaság liberális politikai szervezeti formáját, amelyet a választási mechanizmusok és politikai jogok minimális szabá­lyai kielégítenek. A demokrácia ebben a diskurzusban a gazda­sági szabadság politikai megszervezése, a kapitalizmus pedig annak megfelelő formája, amelyek így együtt fejlődnek a legjob­ban. A másik oldalon a demokrácia ebben a gondolatmenetben nem más, mint a kapitalizmusnak, a szabadpiacnak a politikába való átültetése: a pártok és politikusok szolgáltatásokat nyújta­nak, és az ügyfelekért (a választókért) versenyeznek egymás­sal. A választási szavazatok a pénznek, azaz egy vásárlási dön­tésre leadott szavazatnak felelnek meg. A nyugati kormányok demokratikus offenzívája tehát a kapitalizmus offenzívája ideo­lógiai részének központjává válik, amely kapitalizmus ki akarja használni hidegháborús győzelmét. A világméretekben győze­delmeskedő kapitalizmus térképén fel kell számolni az utolsó el­lenállási gócpontokat és fehér foltokat.

Ezen belül a nyugati gazdasági és fejlődési modell világmé­retű megvalósításáról van szó. Ez mindenesetre nem azt je­lenti, hogy ezen kereteken belül a harmadik világ minden or­szága követni tudná, vagy mindegyiknek követnie kellene a nyugati utat. Nem jelenti sem azt, hogy a Dél valamennyi or­szága a nyugat-európai és észak-amerikai politikai rendsze­rek politikai másolata lesz, sem azt, hogy ezeknek az orszá­goknak – példának okáért – a „szociális piacgazdaság" német formáját, vagy az USA gazdasági és társadalmi rendszerét kel­lene átvenniük. Ehhez rendszerint hiányzik mindenféle alap, és erre nem is törekednek. Sokkal inkább arról van szó, hogy a nyugati országok minden ország piacaihoz, valamint hatal­mi és piaci struktúráihoz szabad hozzáférést kaphassanak, hogy dominanciájuk világméretekben biztosítva legyen. Emlék­szünk a Pax Democratica megfogalmazásra, amely lényegé­ben egy Pax Americana-t, egy új nyugati (vagy amerikai) év­századot jelent.

Warren Christopher amerikai külügyminiszter a Reagan és Bush-kormányzat pozícióival kapcsolatban – Clinton elnökkel összhangban – újra és újra kinyilvánította az USA igényét a vi­lág vezető szerepére vonatkozóan. Egy példa: „Amerikának kell irányítania. Amerika vezető szerepének szükségessége válto­zatlanul jelentős. Áldott és hatalmas nemzet vagyunk. Mi visel­jük a világ irányításáért való felelősséget."¹⁸ Ezután nem sokkal arra is rávilágított, hogy „az amerikai vezető szerep szükséges­sége egyike a Clinton-adminisztráció alapvető tételeinek". Odá­ig ment, hogy az USA-nak a világban betöltött vezető szerepét a „Clinton-doktrína" központi elemének nevezte.¹⁹

Az USA kormányzatának demokratizálási offenzívája nem áll ellentmondásban ezzel, hanem az ennek kifejeződése. És a nyu­gati politika ennek felel meg, a hidegháború utáni kor világpoliti­kájában ez a nyugati dominancia egyik eleme.

6. A demokrácia mint a Dél feletti uralkodás technikája

Ha a demokrácia exportja a kormányzatok – és nem a számos NGO, emberjogi szervezet és hasonló csoportok – szemszögé­ből a dominanciára törekvés politikájának egyik eleme, ez még nem jelenti automatikusan azt, hogy a valóságban is ez érvé­nyes. Felvetődik a kérdés, hogy csupán ideológiai offenzíváról van-e szó, vagy arról, hogy a nyugati kormányoknak sikerül-e a demokratizálást a harmadik világban a gyakorlatban és konkré­tan is uralkodási eszközként felhasználni. Ebben az összefüg­gésben két szint lehet érdekes: a demokratizálódás mint az ala­csony intenzitású hadviselés stratégiájának eleme (low intensity warfare), elsősorban a felkelések elleni sürgős vagy az azokat megelőző fellépések esetén, illetve a gazdasági szerkezetvál­tás világbanki programjaival kapcsolatban.

a) felkelések elleni fellépés

Katonai tervezők egyetértenek abban, hogy a felkelések leküz­dése nem teljesen katonai feladat, hanem jelentős mértékben­ függ szociális, gazdasági és politikai intézkedésektől is. Itt saj­nos nem áll módunkban a felkelések leküzdésének általános koncepcióját (low-intensity warfare) és annak variánsait ismer­tetni,²⁰ de egy-két megjegyzést mégis tennünk kell. Mivel a ge­rillamozgalmak tisztán katonai leverése általában kizárt (többek között a gerillák és civil lakosság közötti keveredések miatt), a civil intézkedések jelentik a sikerhez vezető utat. Végső soron nem a katonai győzelemről van szó, hanem a lakosság ellenőr­zéséről. Ez utóbbit el lehet ugyan érni a kényszerítés eszközei­vel is, de hosszú távon csak akkor valósítható meg, ha a lakos­ság számára pozitív ösztönzőket biztosítanak. A represszív po­litika a lakosságot még inkább a gerillák felé hajtja. A kiindulási pontnak tehát annak kell lennie, hogy a lakosság köreiben min­denképpen semleges, de inkább békés hangulatot kell kelteni; márpedig ez csak akkor lehetséges, ha sikerül azt az érzést sugallni, hogy a fennálló rend keretei között az emberek képe­sek lehetnek helyzetük javítására. Végső soron arról van szó, hogy lehetővé kell tenni a reménykedést, hogy fegyveres ellen­állás nélkül is van perspektívája a jövőnek, és hogy a gerilla – és nem a kormányzat vagy a hadsereg – jelenti a helyzet javítá­sának fő akadályát. Ezt sohasem lehet megvalósítani csak pro­paganda útján, ehhez reformok kellenek. Az emberi jogok hely­zetének javítása, egy földreform és a demokratikus változtatá­sok képezik ezen koncepciók alapelemeit. A probléma most töb­bek között abban áll, hogy olyan reformokat vezessenek be, amelyek egyrészről komolyan elegendőek arra, hogy okot adja­nak a reményre, és ne csak holmi kozmetikának tűnjenek, más­részről viszont az ország hatalmi struktúráját ne változtassák meg alapvetően. Hiszen a felkelési mozgalmakat végső soron azért kell leküzdeni, hogy a (végszükség esetén megreformált) hatalmi struktúrát stabilizálni tudják, másrészt a megrendült ha­talmi egyensúly az egész országot is destabilizálhatja, és így a felkelés leküzdése elveszíthetné alapját.

Itt most csak a demokratizálási aspektussal kell foglalkoznunk. Két tényező játszik döntő szerepet. Először is a gyűlölt diktatúra leküzdése. A represszív diktátorok rendelkeznek egyfajta mobilizálási hatással, amely az érintett országban egyesíti és szo­rosra fűzi az ellenállást, és ezáltal jelentősen kiélezheti a konf­liktusokat. A Fülöp-szigetek lakosságának megbékélése a 80-as évek közepén a Marcos-diktatúra bukását előfeltételezte, mert különben a tömegek mobilizálódtak és radikalizálódtak volna. A „demokratizálás" – itt egy gyűlölt diktátor bukása értelmében – ily módon a politikai radikalizálódásnak veszi elejét, legalábbis akkor, ha ez a bukás ellenőrzött formában megy végbe. Termé­szetesen döntő szerepet játszik, hogy a hatalom a folyamat önálló dinamikája következtében ne a radikális ellenzékhez kerüljön át, hanem a „mérsékelt" erőkhöz. Másodsorban azonban szüksé­ges, hogy ezen tisztogatási folyamat után hiteles választási me­chanizmusokat intézményesítsenek. Nem szabad, hogy nyilván­való választási csalások tarkítsák őket, és meg kell felelniük bi­zonyos minimális normáknak. A másik oldalon azonban termé­szetesen nem vezethetnek olyan erők választási győzelméhez, amelyeket éppen távol szándékoznak tartani a hatalomtól. A hatalmat választások útján átadni egy gerillamozgalomnak, ame­lyet éppen legyőzni kívánnak, a kampányok előkészítői számá­ra értelmetlennek tűnne.²¹

Ilyen választások megszervezésének általános módszerei többek között: az ellenzék egyrészt együttműködésre képes („mérsékelt") csoportokra, másrészt militánsokra való fel­osztása. Az utóbbiak elvben vagy gyakorlatilag a választáso­kon való részvételből ki vannak zárva; a választásokon való rész­vétel bizonyos feltételekhez kötése (például az ellenzék fegyver­letétele, miközben a kormányhaderő megtartja fegyvereit, vagy a kormány legitimitásának formális elfogadása, amely ellen ép­pen harcolnak); elrablások, „eltűnések" vagy ellenzéki politikai vezetők akadályoztatása, személyük elleni merényletek annak érdekében, hogy az ellenzék számára megnehezítsék a válasz­tási küzdelem irányítását; bizonyos területek lakói vagy a mene­kültek választóként való nyilvántartásának elmulasztása; netán olyan választójog, amely a kormányzati ellenőrzés alatt álló te­rületeket vagy a kormánypártokat támogatja. Végszükség ese­tén a választás kockázatait még a szavazatok összeszámlálásakor alkalmazott korlátozott manipulációkkal is csökkenteni le­het, ameddig azok nem túl gyakran és nem túl feltűnően történ­nek. A megszorítások általában a szegényebb vagy marginali­zálódott lakossági csoportokat és azok szervezeteit célozzák meg, miközben a középrétegeket sokkal kevésbé érintik. A kis­parasztokat, földműveseket, munkanélkülieket és squattereket lakókörzeteikben vagy a választás napján katonai jelenléttel megfélemlítik, miközben a lakosság képzettebb és vagyonosabb rétegeinek lehetőleg tiszta választásokat biztosítanak, (így tehát nemcsak az ellenzék kerül megosztásra (lehetőleg választási résztvevőkre és bojkottálókra), hanem társadalmi törést való­sítanak meg a társadalom alsóbb néprétegei és a középré­teg potenciális vezető elemei között is.

Ezen intézkedések általában eléggé hatásosak ahhoz-; hogy az ellenzéket jelentősen meggyengítsék, de önmagukban még­sem nyújtanak elégséges indokot a választásoktól való távolma­radásra. Ha ez mégis megtörténik, akkor az ellenzék „antide­mokratikusnak" tituláltatik, vagy azt állítják majd, hogy azért nem vett részt a választásokon, mert úgyis elvesztette volna.²² A meg­szorítások egy része ebben az összefüggésben politikai jel­legű, tehát a kormányzathoz kapcsolódik, egy másik része ad­minisztratív, mint például a választási bizottságokkal kapcsola­tos szabályok, egy további részét pedig a kormányzattal hivata­losan kapcsolatban nem lévő csoportok, halálszázadok, szolgá­laton kívüli milíciák, rendőrök és katonatisztek vagy emberek fel­bérelt csoportjai „gyakorolják", akiket korábban „lumpenproleta­riátusként" emlegettek volna.

Mindent összevetve az eredmény az lehet, hogy egy nagy va­lószínűséggel megosztott és meggyengített ellenzék a válasz­tásokat elveszíti (hacsak nem bojkottálja), miközben lehet, hogy bár a megfigyelők számos kis részlettel kapcsolatban tesznek majd megjegyzést, a választások lefolyását technikai szempont­ból mégis tisztának fogják minősíteni. Ha sok polgár kételkedik is majd a folyamat tisztaságában, akkor is valószínűleg azon a véleményen lesz, hogy megtörténtek az első lépések a demok­rácia irányába.

Egy ilyen választási folyamat fő célja a középrétegeknek az ellenzék kemény magjától való elidegenítése, valamint a társadalom demobilizálása. Arra megy ki a játék, hogy a la­kosság főleg szegényebb rétegeinek aktivitását és politikai rész­vételét mérsékeljék, és a politikát lehetőség szerint magára a választási aktusra korlátozzák. Ha ez sikerül, akkor az uralkodó elitek sikert könyvelhetnek el maguknak: minél kisebb a társa­dalmi mobilizálódás, annál biztosabban érezhetik magukat a bőrükben. E demokrácia megszületése után a korábbinál sok­kal nehezebb katonai ellenállást kifejteni, mivel az most már vá­lasztott kormányzat ellen lépne fel, még akkor is, ha a válasz­tások még nem tökéletes formában mentek végbe, és még hagy­nak maguk után némi kívánnivalót.

b) szerkezeti kiigazítás

Egy vélhetően még fontosabb terület, ahol a demokratizálás a helyi elitek és az északi kormányzatok (a kettő általában szoro­san összefügg) uralkodási eszközévé válik, a demokratizálódá­si folyamatot összekapcsolja a gazdaság szerkezeti kiigazítá­sának programjával, ahogyan azt a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank is teszi.

A harmadik világ súlyosan eladósodott országai mindkét in­tézménytől (amelyeket a legfontosabb ipari államok hatásosan az ellenőrzésük alatt tartanak) hiteleket kapnak, amelyek azon­ban feltételekhez, bizonyos szerkezet-kiigazítási programok vég­rehajtásához kötöttek. Ezek működési módjának ismertetésébe sincs módunk kellő részletességgel bocsátkozni,²³ tartalmuk rö­vid összefoglalását azonban megtesszük:

Az utóbbi időben ilyen listák egészíti ki a demokratizálással kapcsolatos kívánalmakat. Stefan Mair például a Párizsi Klub Kenyával szemben 1991 végén megfogalmazott elvárásait így foglalja össze: „A megkívánt reformok közé tartozott a gazda­ság deregulációja és a költségvetési deficit leépítése, a korrup­cióval szembeni kemény fellépés valamint a politikai demokrati­zálás és liberalizáció."²⁴

Az eladósodott országokra kirótt intézkedések ezen gyűjtemé­nye összefüggésben van azzal, amit Anthony Laké, az USA nem­zetbiztonsági tanácsadója a „piacok megnyitásának" nevez. A külkereskedelem liberalizálása végső soron ugyanannak a cél­nak egy másik megfogalmazása. A szerkezeti kiigazítás poli­tikája összességében a harmadik világnak a piac felé való orientálódását jelenti, kifelé és befelé egyaránt. A világpiac­ba való integrálódás a külső aspektus, a privatizáció és a piac megerősítése a belső. Emlékszünk még a „piaci demokrácia" megfogalmazásra, amely a demokratikus offenzívát hivatott tá­mogatni és terjeszteni. Itt ütközünk bele abba a lényegi elem­be, amely e mögött áll. Belpolitikailag ez a harmadik világ szá­mára egy új politikai orientációt jelent: gazdasági liberalizálás, privatizálás, a világpiac felé való nyitás és ezáltal a nagy nem­zetközi vállalatok beengedése a helyi piacra jelenti az egyik, az állam leépítése, visszaszorítása és gyengítése a másik oldalát az éremnek. Egyik sem saját politikai döntés következtében megy végbe, hanem mert azt a Világbank és az IMF kívülről elrendelte. Ezen intézkedéscsomag nyilvánvaló célja a teljes pi­aci orientáció, amely tökéletes összhangban van London, Bonn és Washington ennek megfelelő elvárásaival.

Hogy állunk azonban ezen összefüggésben a demokráciával? A hivatalos ideológia könnyen elintézi a dolgot: eszerint ugyanis a piac és demokrácia ikertestvérek, és a piac megerősödése – a középrétegek támogatása útján – közvetlenül vagy közvetett módon a demokrácia erősödéséhez vezet, még ha bizonyos fá­ziskéséssel is. A valóságban azonban sajnos mindez máskép­pen mutatkozik meg.

A szerkezet-kiigazítási programok a harmadik világban az állami apparátus leépítését, illetve gyengítését célozzák. Itt azonban nem a bürokrácia ésszerű visszaszorításáról, a fel­duzzasztott és inkompetens állami apparátus megnyirbálá­sáról van szó. Ebben semmi kifogásolható nem lenne. Az álla­mi apparátusokat a harmadik világban, például Afrikában nem hatékonyságnöveléssel és a méretek csökkentésével teszik mű­ködőképesebbé, hanem ehelyett megfosztják őket alapvető feladataiktól. Baske Vashee ezen politika néhány hatását egy beszélgetésben így fogalmazta meg:

„A harmadik világ sok országában, elsősorban a szegényeb­bekben, az állam nagyon fontos tényező az emberek millióinak túlélőképessége szempontjából, mivel ezekben az országokban nincs más intézmény, amely az emberek szükségleteit védené (például az oktatáson, a létfenntartás támogatásán, az élelmi­szertermelésen keresztül), azon szükségleteket, amelyek az em­berek általános életszínvonalát biztosítják. Ha az államnak nem szabad erre többé pénzt fordítania, akkor az emberek számára nem marad más alternatíva. A harmadik világbeli kormányok adósságtörlesztéseinek közvetlen eredménye, hogy kevesebb pénzük marad saját népeik számára. Ezáltal növekszik az alul­tápláltság, nincs többé egészségügyi ellátás, az embereknek kell fizetniük a gyerekek taníttatását, és ezt nem tudják megengedni maguknak. A gyerekeknek ott kell hagyniuk az iskolát, és beso­rolódnak a munkanélküli tömegek közé. A szegénység általá­nos szintje jelentős mértékben megnő, amint az állam a szociá­lis kiadások folyósítását leállítja."²⁵

Azonban a harmadik világban nemcsak a társadalmi kihatá­sokról van szó, amikor a nemzetközi pénzügyi intézmények – amelyek mögött mint döntéshozók ugyebár az USA, Nyugat-Európa és Japán kormányai állnak – a déli kormányoknak köte­lező takarékoskodást írnak elő. Arról van szó, hogy az IMF és a Világbank az államot ideológiai okokból megtépázza, és legfontosabb hagyományos funkcióitól megfosztja. Az állam gazdasági funkcióinak egész sorát privatizálják, tehát a harmadik világ magánszektorának és a nemzetközi konszernek­nek juttatják. Más feladatokat, elsősorban a gazdaság- és pénz­ügypolitikát (amelyek természetesen más politikákat, így a szo­ciálpolitikát is meghatározzák) nemzetköziesítenek, tehát köz­vetlenül vagy közvetve Washingtonban vagy Londonban gyako­rolják majd őket, legtöbbször nemzetközi pénzügyi intézmények révén. Egy harmadik világbeli eladósodott szegény ország köz­ponti gazdasági irányszámainak forrása manapság nem ritkán a helyi pénzügyminiszter és a Világbank illetve az IMF (mind­kettő Washington székhelyű) közötti megegyezés, amelynek során általában a pénzügyminiszter húzza a rövidebbet. A he­lyi parlament, még a miniszterelnök is gyakran kimarad a döntési folyamatokból, sőt még az információáramlásból is. Még a saját államháztartás is gyakran külföldön határozódik meg – a Világbank és az IMF bürokratái által, akiket nem demokrati­kusan választottak, és szinte senkinek nem tartoznak beszá­molási kötelezettséggel. A harmadik világ sok régiójában a he­lyi állam szinte teljesen kiüresedik. Aki nem birtokolja az állam­háztartás feletti „felségjogot", annak semmi esélye arra, hogy saját országa sorsát meghatározza. Ráadásul a nemzetközi pénzügyi intézmények teljes körűen beleavatkoznak az adott ország irányításába, meghatározzák a kamatlábakat, megha­tározzák a valuta fel-, de általában inkább leértékelését, és a kenyér és energiaárak emelését kényszerítik ki a támogatások csökkentése révén. A korábban gyenge és hibásan működő ál­lami apparátust ezáltal nem teszik működőképessé, hanem szin­te teljesen megfosztják jelentésétől. A szegény országok ese­tében a privatizáció és a valamikori állami funkciók nemzetközi­vé válása azt eredményezi, hogy az állam csak üres burok marad – egy olyan valami, ami az északi államoknak soha nem tetszene, bármennyire is oda vannak a piac és a pri­vatizálás ideológiájáért. A déli államok számára nem marad más, csak a rendőrség, a katonaság és a titkosszolgálat: az elnyomást szolgáló intézmények. Ezt ugyanis aligha lehet pri­vatizálni vagy Északra "átutalni".

Ily módon olyan állami képződmények jönnek létre, amelyek­nek piaci irányultsága aligha vitatható. Ezen képződmények „de­mokratizálása" ezek után teljesen egyszerű és kockázatmentes formai lépés: miután az Észak ezeket az államokat megfosztotta legfontosabb funkcióitól, a kiüresedett burkot demokratizálják. Választásokat rendezhetnek, amelyek szabadon és tisztán folynak le, de amelyek nem relevánsak, mivel a választott kép­viselők nem rendelkeznek többé olyan hatalommal, hogy aktív és építő politikát folytassanak országukért. Claude Aké ezt jogosan a „hatalomnélküliség demokratizálásának" nevezi. A demokrácia egy olyan szituáció igazgatására korlátozódik, amelyet elvben már javítani sem lehet, és így teljesen jelentéktelenné válik.

Az egyik eredmény az, hogy a déli országok polgárai csalód­nak, és csalódniuk is kell saját „demokráciájukban" – és a nem­zetállamban végképp -, mivel az általuk megválasztott politiku­sok és kormányzatok alapvető problémáikat nem oldják meg, és nem is tudják megoldani. A csalódottság a demokráciától való elforduláshoz, apátiához vagy céltalan zendülésekhez vezet.

Jorge I. Dominguez ezt a problémát az angol nyelvű karibi tér­ségre vonatkozóan a következőképpen ábrázolja: „El kell ismerni, hogy a liberális demokrácia nem képes túlélni, ha összes pillé­rét, amelyre épült, összetörik anélkül, hogy azokat más alapok­kal helyettesítenék. A diktatúrák kapcsán már megszokott el­lenállás a liberális demokratikus rend ellen fordulhat."²⁶

A „nemzetállam", amely a harmadik világban egyébként is csak csírájában létezik, tovább diszkreditálódik, más, etnikai, etnikai­-vallási identitások lépnek az előtérbe, feltámasztási és felszabadítási ideológiák válnak népszerűvé. Az Észak demokrati­zálási offenzívája hatásosnak mutatkozott, de nem hozta meg a harmadik világ lakóinak saját sorsuk meghatározá­sának lehetőségét. Az enlargement a piaci demokráciák ural­mát megnövelte, erősítette Észak befolyását Délen, ezáltal az északi lakosokban jó érzést keltett, mert magukat világszintű demokratáknak interpretálhatják – de tovább csökkentette a sa­ját sors meghatározásának esélyeit. A demokrácia minden ele­me és mechanizmusa – a rendszeres és nagyjából szabad választások – ellenére a „nép uralmából" Délen nem maradt semmi.

7. A Dél demokratizálása – így vagy másképp

Egyes kritikák nagyon erős szavakkal illetik ezeket a folyamato­kat. Cyrus Bina egy más összefüggésben így fogalmaz: „Az USA globális hegemóniája előbbre való a szabadságnál és a boldog­ság keresésénél". Azt veti az USA szemére, hogy „egyszerre kiált demokráciáért és ugyanakkor akadályozza is azt".²⁷

Ez nem egészen így van. A Nyugat valóban támogatja a de­mokráciát a harmadik világban. De ezt olyan meghatározott spe­ciális úton-módon teszi, amely saját érdekeit szolgálja. Ha nem sérti az érdekeit, a szabad és tiszta választásokat részesíti előny­ben a diktatúrával szemben. Ennek vannak ideológiai és anyagi okai is: a választott kormányzatok legitimebbek, és így nagyobb stabilitás bázisává válhatnak. És nem ritkán a demokratikusan választott kormányzatok többet várhatnak el népeiktől, mint a követelődző és illegitim diktatúrák. Miért lenne tehát a Nyugat a demokrácia ellen?

A probléma pontosan nem abban áll, hogy a nyugati kormá­nyok a demokrácia ellen lennének. A probléma azon a tényen alapul, hogy egy általános ideológiai szimpátiától eltekintve, a demokráciát a déli országokban a lehető legnagyobb természe­tességgel alárendelik a saját gazdasági és stratégiai érdekeik­nek, és hogy a demokráciát úgy próbálják kialakítani, hogy azt a szabad piacok irányításához átszabják. Számukra a demok­rácia reális kérdés, de lényegében „management"-probléma. A déli országok lakói számára ez nyilvánvalóan másképp jelenik meg: számukra a demokrácia kérdésénél arról van szó, hogy sorsukat saját maguk legyenek képesek irányítani, és ne a ha­zai diktátor vagy külföldi pénzügyi hatóságok határozzák meg kívülről. Tehát nem az a kérdés, hogy legyen-e demokrácia vagy sem,²⁸ hanem az, hogy a demokrácia az önmeghatáro­zás és az egyéni sors irányításának kategóriája legyen-e, vagy egy uralkodási technika a hazai elitek ellenőrzésének és a nemzetközi hegemónia biztosításának céljából.

A Dél progresszív – vagy nem is annyira progresszív – tár­sadalmi mozgalmainak pozíciójából a helyzet elég zordnak és bonyolultnak mutatkozik. Gyakran kerülnek szembe olyan hely­zettel, amelyben az uralom valóban diktatórikus és oligarchi­kus rendszerei meggyengültek vagy megszűntek, amikor vá­lasztásokra kerül sor, amelyek értelme azonban nem ritkán pontosan az, hogy őket a peremre kényszerítsék. A demokrá­cia a piacgazdaság záloga lesz, mindenekelőtt a középréte­gek és a társadalmi elitek számára lesz érvényes, miközben a társadalom nagyobbik része megmarad külső személőnek. Ez ellen szinte alig lázadhatnak fel, mivel különben egy csónak­ban találhatják magukat a diktatúra és az elnyomás régi erői­vel. A fejleményekkel sem lehetnek azonban elégedettek, mi­vel azok pontosan ellenük irányulnak. Jelentősnek mondható az a próbálkozás, hogy igyekeznek visszavonulni az állami ha­talom körüli harcból, és ezt ráadásul a civil társadalom erősö­déseként próbálják beállítani.

Valójában viszont a küzdelmet az államért is kell vívni, a sze­gényebb és marginalizálódott néprétegeknek az állami appará­tusban való részvételéért és befolyásáért. Nem szabad átenged­ni azt az eliteknek és a középrétegeknek. Ez egyébként nem csak az „igazságosság" alapjaiból fakad: Rueschemeyer-Stephens-Stephens átfogó kutatásai során arra a következte­tésre jutott, hogy „a domináns osztályok csak addig alkalmaz­kodtak a demokráciához, ameddig az a pártrendszer érdekeiket védte."²⁹ Miközben a lakosság többsége és elsősorban az alsóbb néprétegek számára szükséges a demokrácia, azért hogy egyál­talán befolyásuk legyen saját társadalmukra, a hatalmi elitek szá­mára a demokrácia csak egy hatalomgyakorlási lehetőség a többi között, amelyet lehet előnyben részesíteni vagy mellőzni.

A küzdelemnek arról is kell szólnia, hogy az államot megvéd­jük teljes kiürítésétől, és hogy a harmadik világ sok országában legalább egy működőképes társadalmi szintre emeljük. Egy olyan állam, amely feladatait nem képes ellátni, nem is érdemel vá­lasztásokat. Az állam északi szereplők közreműködésével meg­valósuló gyengítésének – és ezt követően a középrétegekre kon­centráló demokratizálásnak – a harmadik világban ahhoz is köze van, hogy Délen pontosan azt az intézményt szándékoznak alá­ásni, amely jelenleg az egyetlen olyan intézmény, amelynek mi­nimális esélye van az északi dominancia-politika elleni fellépés­re. Az állam felszámolódásának tendenciája a déli államokban a harmadik világ további atomizálódását is jelenti, amikor is ez a szféra a világpiac és az északi domináns hatalmak számára már csak kezelendő objektum marad, amely nem képes tárgya­ló, önmagát védelmező vagy önálló szubjektumként fellépni.

A demokratizálásnak két fontos aspektusa van. Eiőszöris vi­tathatatlan, hogy a demokrácia meghatározott formái nélkülöz­hetetlen és értékes vívmányok. Az északi demokratizálási offen­zívának dacosan véget vetni, ellene lenni még a szabad válasz­tásoknak, az emberi jogoknak és a demokrácia bizonyos jogi kategóriáinak is – mint ahogy azt az iszlám egyes áramlatai vagy Ázsia egyes autoriter uralkodói manapság előszeretettel teszik – végzetes lenne. Ellenkezőleg, ezeket a gyakran „formálissá" lefokozott demokráciaelemeket erősíteni és védeni kell, ki kell állni betartásuk mellett, és tovább kell fejleszteni őket. De nem szabad ennél megállni. Túl kell mutatni a formális és jogi azo­nosságon és azon fikción vagy realitáson, hogy minden polgár ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik a törvény és a választóur­nák előtt, tehát az államban. A demokrácia reális lehetőségeit, és nem csak az egész népesség részvételének elvét kell kiesz­közölni. „Demokrácia – de kinek?" – ez a döntő kérdés. Csak egy képzett vagy tehetős kisebbségnek van reális esélye, hogy aktívan részt vegyen saját társadalmának alakításában, avagy a harmadik világ lakossága túlnyomó többségének is, amelyik a globális világgazdaság peremén vagy azon kívül él? Van-e a nőknek, nincstelen napszámosoknak, kiszorultaknak, etnikai ki­sebbségeknek, analfabétáknak, munkásoknak és munkanélkü­lieknek valóban esélyük arra, hogy egyszer saját országuk poli­tikájában hallassák a hangjukat, és valós hatalmat gyakorolja­nak? A demokrácia nyugati verziója a Dél számára pontosan a lakosság többségének részvétele ellen irányul. Ezen többség gyakorlati kizárása egyidejűleg működő demokrácia mellett – ez a market democracy mint célkitűzés lényegi magva. Aki kívül reked a piacról és nem versenyképes, annak gyakorlatilag nincs befolyása, még akkor sem, ha elméletben és a törvény szerint ugyanolyan jogokkal rendelkezhet.

A szegény néprétegeknek ma gyakorlatilag az a választás marad, hogy vagy elfogadják marginalizálódásukat, és részvé­telüket az alkalmi választásokra korlátozzák, vagy szervezkedés és mobilizálódás útján hatalmi tényezővé válnak, és megpróbál­ják a civil társadalmat megformálni. Ez a dualizmus azonban csak fél demokrácia: az eliteknek megvan a hatalmuk, és a civil tár­sadalom csoportjainak a joguk, hogy ezt kritizálják. Ez jobb, mint a semmi, de ez nem egy valóban demokratikus alapokon műkö­dő társadalom szerkezete. A demokrácia társadalmi tartalma akkor teljesedik be, ha a civil társadalom nem marad kívül a hatalmi struktúrán, hanem annak alkotórészévé válik.

Ez azonban demokráciát jelentene piacgazdaság helyett, és ez csorbítaná Észak politikai és gazdasági érdekeit.

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek

¹ Lásd többek között: Sámuel P. Huntington: The Third Wave – Demo-cratization in the Late Twentieth Century. Norman/Oklahoma, 1991.

² Marc F. Plattner: The Democratic Moment. In: Larry Diamond – Marc F. Plattner (szerk.): The Global Resurgence of Democracy. Baltimore, 1993. 32.

³ Lásd többek között: Jochen Hippler: Pax Americana? – Hegemony and Decline. London, 1991. 105-110.

⁴ ldézve: Heather Deegan:The Middle East and Problems of Democ­racy. Buckingham 1993 (Issues in Third World Politics), 132.

⁵ Lásd többek között: Dávid P. Forsylhe: Democracy, War, and Cgvert Action. In: Journal of Peace Research, 1992/4, 385-395.

⁶ Abraham F. Lowenthal:The United States and Latin American Demo­cracy: Learning from History, In: Abraham F. Lowenthal: Exporting Dejjio-cracy – The United States and Latin-America. Baltimore, 1991.261.

⁷ Jeane Kirkpatrick: Dictatorships and Double Standards. In: Com-mentary, 1979. november, 34-45.

⁸ Samuel P. Huntington: The Clash of Civilizations? In: Foreign Affaires, 1993/3 nyár, 40.

⁹ Marc F. Plattner: The Democratic Moment. In: Larry Diamond – Marc F. Plattner (szerk): The Global Resurgence of Democracy. Baltimore, 1993. 28.

¹⁰ Joshua Muravchik: Exporting Democracy – Fulfilling America's Destiny, Washington 1991. 227.

¹¹ Lake says U.S. Interests Compel Engagement Abroad. In: USIS, US Policy – Information and Texts, 1993. szeptember 23. 7.

¹² Uo. 8.

¹³ Uo. 8., 9.

¹⁴ Clinton Warns of Perils Ahead Despite Cold War's End, Adress to U.N. General Assmebly. In: USIS, US Ploicy – Information andTexts, 1993. szeptember 29.4.

¹⁵ Effective Enlargement in a Changing World, by Anthony Lake. In: USIS, US Ploicy – Information and Texfs, 1993. december 20.21.

¹⁶ Uo. 23.

¹⁷ Ritka kivételt jelent Irak és Szaddam Husszein. „Természetesen Irak nem demokrácia, hanem diktatúra. De országunk számára ez az egyet­len lehetőség, hogy problémáit megoldhassa" – így érvelt egy iraki dip­lomata a szerzővel szemben. Számos kormánytaggal folytatott beszél­getés során egyikük sem törekedett arra, hogy Irakot demokráciaként igye­kezzen beállítani.

¹⁸ Warren Christopher külügyminiszter 1993 júniusában. Idézet átvéve: Jochen Hippler: Pax Americana? – Hegemony and Decline. London, 1994. 91., forrásmegjelölés ott.

¹⁹ ldézet átvéve: Jochen Hippler, lásd fenn.

²⁰ Lásd többek között: Jochen Hippler: Low-lntensity Warfare – Key Strategy tor the Third World Theater. In: MERIP Middle East Report (New York – Washington), 1987/1 január-február.

²¹ A választások problematikájához lásd: Edward S. Hermán – Frank Brodhead: Demonstration in the Dominican Republic, Vietnam and El Sal­vador. Boston, 1984. amely anyag néhány retorikai túlzástól eltekintve ér­dekes adalékokat tartalmaz.

²² Klasszikus esete ennek a salvadori választások 1982-ben és 1984-ben, amikor az ellenzék többek között a biztonsági helyzet miatt tagad­ta meg a választásokon való részvételt. Lásd többek között: Jochen Hipp­ler: Menschenrechte und „Politik der Starke" – USA und Lateinamerika seit 1977. Duisburg, 1984. 175-167.

²³ Lásd például Susan George-nak az adósságválságról és a Világ­bankról szóló különböző könyveit: A Fate Worse than Debt.

²⁴ Stefan Mair: Kenia's Weg in die Mehrparteiendemokratie. SWP – S 387, Ebenhausen, 1993. július, 41.

²⁵ Egy hangfelvétel alapján

²⁶ Jorge 1. Dominguez: The Caribbean Question: Why has Liberal De­mocracy (suprisingly) Flourished? In: Jorge I. Dominguez-Robert A. Pastor-R. Eslie Worrell: Democracy in the Caribbean – Political, Economic and Social Perspectives. Baltimore, 1993.25.

²⁷ Cyrus Bina:The Rhetoric of Oil and the Dilemma of War and Ame­rican Hegemony. In: Arab Studies Quarterly, 1993/3 nyár, 14.

²⁸ Ezen összefüggésben érdemes a demokráciába való mostani át­menet négy típusát megkülönböztetni. Lásd: Georg Sorensen: Democracy and Democratization. Boulder/Colorado, 1993.47.

²⁹ Dietrich Rueschemeyer-Evelyn Huber Stephens-John D. Stephens: Capitalist Develpomenf and Democracy. Chicago, 1992.287.