Mészáros István: Szocializmus, vagy barbárság mint történelmi alternatíva
Critica sorozat, Napvilág Kiadó, Budapest, 2005.

Az egész világon egyre erőteljesebbé válik a kapitalista globalizációval szembeni ellenállás, ezért korunk dinamikájának megértése ma fontosabb, mint valaha. Az elmélet és a gyakorlat közötti viszony ismét tiszta és nyomatékos.

A mozgalom céljait jól szolgálja az a burjánzó irodalom, amely a globális kapitalizmus pusztító tevékenységét elemzi, megvizsgálva a környezetszennyezés okait, vagy hogy milyen szerepet tölt be az IMF és a WTO a szegény országok rabszolgasorba taszításában stb. Felhívom a figyelmet többek között Naomi Klein briliáns No Logo, és David Cromwell Private Planet című műveire, valamint a radikális közgazdászok – így Walden Bello – írásaira.

Létezik egy sokkal általánosabb társadalmi elmélet is, amely a jelenlegi korszak természetét és dinamikáját próbálja analizálni, különös tekintettel a globalizáció gazdasági, kulturális és politikai aspektusaira. Ezeknek a műveknek a nagy része – posztmodern és hasonló elképzeléseket követve – arra törekszik, hogy meghatározza a globális társadalom előttünk álló "új szakaszának" dinamikáját. Jelenleg ennek a fajta irodalomnak Michael Hardt és Toni Negri Empire (Birodalom) című írása a legigényesebb és legismertebb példája, amely iránt még a média is élénken érdeklődött.

Az új, "posztmodern társadalom" felvázolása során általában abból a feltételezésből indulnak ki, hogy bár ez a szép új világ nyilvánvalóan a kapitalizmus egy formája, mégis valahogy minőségileg új és – ami a legfontosabb – stabil. Hardt és Negri például a "Birodalom" – az imperializmus régebbi változataitól különböző új regulációs forma – hatalmi és ellenőrzési típusait elemzik mélyrehatóan művükben. Ebben a vitában háttérbe szorul a kapitalizmus válságoktól terhes és ellentmondásos természetéről alkotott marxista felfogás, akárcsak annak a megértése, hogy a válságok legyőzése nélkül – vagyis alapvető társadalmi és politikai változások végrehajtása nélkül – nem alakulhat ki új társadalmi rend.

Ebben a kontextusban rendkívüli jelentősége van Mészáros István új könyvének. Mészáros fő műve, a Beyond Capital (A tőkén túl, 1995) megkísérli aktualizálni – de nem revízió alá venni – Marx A tőkéjét, hogy megragadhassa a huszadik század végi kapitalista fejlődés problémáit. A szocializmus vagy barbárság valójában egy nagyobb mű témáinak összefoglalása, bár figyelmének fókuszában a globalizáció dinamikája áll.

Mészáros elemzése szerint a kapitalizmus – mivel sokkal tovább fennmaradt, mint azt a legtöbb marxista klasszikus valaha is lehetségesnek vélte – a degeneráció új formáit fejlesztette ki. Marx megállapította, hogy addig nem jön létre új társadalmi forma, amíg a fennálló rend a termelőerők és az emberiség fejlesztésének terén ki nem merítette a rendelkezésére álló összes potenciálját. Ebből kiindulva Mészáros azt állítja, hogy a kapitalizmus olyan új fejlődési szakaszba lépett, amely rendkívül pusztító hatással van az emberiségre, sőt magára a bolygóra is. Ezekkel a hatásokkal csak úgy lehet szembeszegülni, ha létrehozunk egy új, szocialista társadalmi formát. A dolgok jelenlegi állása mellett a globalizáció nem egy új társadalom dinamikáját tárja elénk, hanem csak a régi elhúzódó haláltusáját jelenti.

 

 

A konjunkturális válságtól a strukturális válságig

 

A modern kapitalizmus pusztító természete két dimenzió mentén tárul fel. Az egyik a válságok megváltozott természete – a tizenkilencedik századra és a korai huszadik századra jellemző periodikus konjunkturális válságok után korunkban mind nyilvánvalóbbá válik, hogy egyre mélyülő strukturális válsággal állunk szemben. Az előző korszak konjunkturális válságai és gazdasági recessziói – Marx szavaival élve: "óriási viharai" – csupán hosszabb-rövidebb epizódok voltak annak ellenére, hogy a tömegek számára nyomort és nélkülözést hoztak és felszították az osztályharcot – hiszen nem gátolták meg a kapitalizmust a termelés "mindenoldalú fejlesztésének" elősegítésében, ami lerakta az új termelési módhoz és társadalmi rendhez szükséges alapokat.

"Ma – érvel Mészáros – öngyilkos dolog lenne azt képzelni, hogy a kapitalizmus pusztító valósága az emberi létezés új, olyannyira szükséges fenntartható újratermelési módjának előfeltétele lenne." (15. o). A kapitalizmus határozottan kimerítette minden progresszív szerepét az emberiség számára. A válságok és recessziók folyamatosan napirenden vannak; a rendszer a permanens strukturális válság periódusába lépett, amelyben a fejlődés normális tendenciái maguk is totálisan destruktívnak bizonyulnak. Ebben a rövid művében Mészáros csak néhány példát hoz megállapításainak alátámasztására (és ezek is csupán illusztrációk maradnak). Megemlíti például a globális strukturális munkanélküliséget, megvizsgálja, hogyan teremti meg a globalizáció a fejlettebb országokban a szegényebb országokra jellemző munkafeltételeket ahelyett, hogy a prosperitást terjesztené el az egész világon; megállapítja, már a látszatát is feladták annak, hogy a gazdag és szegény országok és a társadalmi osztályok közötti különbségek csökkentésére törekednének; kijelenti, hogy a kapitalizmus stabilitása egyre nagyobb mértékbe a jelentős állami pénzsegélyektől és szubvencióktól függ, és e stabilitás fenntartásában egyre meghatározóbb szerephez jut a fegyvergyártás.

A strukturális válságot illusztráló példák közül kettő alapvető fontosságú. Az a tény, hogy egyre több szemetet termelnek, és egyre fokozódik a környezetszennyezés, nem csak azt mutatja, hogy a tőke gazdasági problémákkal kénytelen szembenézni, hanem azt is, hogy a felhalmozási folyamat fizikai korlátokba ütközik, és végső soron magának a Földnek a sorsát is kétségessé teszi. India és Kína immár elérte Észak-Amerika szeméttermelési és környezetszennyezési szintjét; ez pedig azt mutatja, hogy a "modernizáció" egyre inkább egyenlővé válik a környezeti katasztrófával. Ha megértjük, hogy az USA mai imperialista politikáját az új olajlelőhelyek (így a Kaszpi-tenger környékének) megszerzése határozza meg, tisztán kirajzolódik előttünk a környezeti katasztrófa képe. Marx, mint Mészáros leszögezi, teljesen tudatában volt a tőkés felhalmozás effajta korlátainak, bár az ő idejében ezek a veszélyek még csupán egy-egy rövid megjegyzést érdemeltek.

A második példa, amit érdemes jobban megvizsgálnunk, a munkát illető jogok megnyirbálása és a szociáldemokrácia válsága. Majdnem az összes fejlett kapitalista országban a jóléti állam lebontásához vezetett az, hogy a tőke egyre inkább elveti a társadalmasítást – és így az egészséges, képzett munkaerő nagyarányú termelését; egyre több helyen kényszerítik rá a dolgozókra a harmadik világra jellemző munkaviszonyokat, egyre kevesebb a szakképzettséget igénylő munka, ezzel szemben mind többen és többen kényszerülnek alkalmi munkákat végezni. A tömegtermelést előszeretettel telepítik át egyes autoriter országok különleges övezeteibe (lásd pl. Naomi Klein beszámolóját a No Logoban), és mindez visszahat a "fejlett" kapitalista országokban uralkodó munkaviszonyokra – hiszen ott is a harmadik világra jellemző munkaviszonyok válnak általánossá. Mindez arra utal, hogy véget ért a szociáldemokrácia korszaka, hogy nem lehet több reformot kipréselni a tőkéből. A szociáldemokrata pártok – melyeket leginkább a New Labour komolytalan handabandázása jellemez – a "harmadik út" mágikus jelszava mögé húzódtak vissza, vagy ha már azt is teljesen elnyűtték, akkor őszintén cinikussá válnak és egyre nyíltabban a kapitalista "újjászervezés" szekértolóivá szegődnek. Napjainkra a tőke már nem csak a jóléti államot rombolta le, és nem csak a szociáldemokráciát életképessé tevő vívmányokat vonta vissza, hanem nyílt támadást intézett minden rendű és rangú szakszervezeti jog ellen, márpedig ezek jelentették a szociáldemokrácia létének alapját. Így került ma napirendre a társadalmi átalakulás szükségessége.

Rengeteg példát lehetne találni a tőke mindenre kiterjedő pusztító természetére, és ezt könnyű lenne szembeállítani korábbi progresszív szerepével. Ilyen példa lehetne a tőkét és a munkát, a termelést és a fogyasztást történelmileg koncentráló város válsága. A tizenkilencedik század és a huszadik század elejének nagy városi reformjai – amelyek eredményeként létrejöttek a közművek, az egészségügyi ellátás és a tömeges elemi iskolai oktatás – onnan eredtek, hogy a tőke felismerte a munkásosztály szocializációjának szükségességét. A reformok eredményeként stabil munkásosztálybeli közösségek jöttek létre, erős volt a munkásmozgalom és "minden szempontból fejlődött" a termelés – Mészáros azonban vitatja ezt a fejlődést. Ezek a viszonyok napjainkban is válságban vannak. A tőkét egyre kevésbé érdeklik a városok, csupán az áll érdekében, hogy körülbástyázott területekként és zónákként tartsa fenn azokat a városrészeket, ahol a gazdagok fogyaszthatnak és kommunikálhatnak – megvédve őket a körülöttük burjánzó, egyre inkább gettóba zárt, megrendszabályozott, megosztott munkanélküli tömegektől. Ez a Szárnyas fejvadász-szerű rémálom leginkább a harmadik világra és az Egyesült Államok bizonyos területeire jellemző. Az USA városairól kiváló elemzést olvashatunk Mike Davis City of Quartz (Kristályváros) című írásában, valamint későbbi műveiben. Persze Amerikában is csupán egy általános jelenség legfejlettebb formájával szembesülhetünk.

 

 

Az imperializmus potenciálisan legpusztítóbb szakasza

 

A globalizáció tehát egy súlyos strukturális válság kontextusában megy végbe. A jelenlegi periódus nem egyfajta új, szakadatlan posztmodern átalakulás, hanem – mint Mészáros rámutat – "az imperializmus legveszélyesebb időszaka, amelynek valaha is tanúi lehettünk a világ történelme során". A fennálló rendszer mélyülő krízise az, ami valamiféle egészen új jelenségnek tűnik.

Érdemes felhívni a figyelmet egyfelől Mészáros, másfelől Hardt és Negri, valamint a hasonló szemléletű szerzők közötti nézetkülönbségekre. Az utóbbiak véleménye szerint a régi típusú imperializmust aláásta a világpiac, amelynek "kódolatlan és területi határok nélküli szabad áramlásához akadálymentes térre van szüksége… A világpiac totális megvalósítása szükségszerűen az imperializmus végét jelenti" (133. o.). A globalizáció vizsgálatánál leginkább a kommunikáció sebességének növekedésére, technikájának és eszközeinek – így az Internetnek – fejlődési folyamatára, valamint a globális pénzügyi hálózatokra koncentrálnak. Ez a fajta megközelítés a tőkét elsősorban pénzalapként fogja fel, s ebből a szempontból elavultnak tűnik minden akadály, amely meggátolná a tőkét abban, hogy akadálytalanul és azonnal eljuthasson a világ bármely pontjára. A fenti nézet szerint az imperializmus a "globális felparcellázás mechanizmusa, amely területi korlátok közé szorítja a tőkeáramlást, bizonyos áramlatokat gátol, míg másokat elősegít" (uo.).

Mindez szükségszerűen egy olyan "globális kormányzat" feltételezéséhez vezet, amelybe végül majd a globalizáció torkollik. Ez pedig vagy egyfajta globális állam formájában valósul meg – ahogyan a liberálisok egy felturbózott ENSZ-ről képzelegnek -, vagy – ahogyan Hardt és Negri látja a dolgokat – az új típusú globális szabályozó erők maguktól rendszerbe szerveződve alakítják ki globális viszonyaikat.

Mészáros ezzel szemben azt tételezi, hogy a tőke nem csupán pénzalap, hanem valóban Tőke, önmagát megsokszorozó értéktöbblet, egy olyan folyamat részese, amely szükségszerűen az aktuális tőkék pluralitásának anyagi formáját ölti magára, és így a tőkék között egyre szükségszerűbben élesedik ki a profitért folyó küzdelem. Innen kiindulva törekszik Mészáros annak a meghatározására, hogy mi teszi olyan végzetessé az imperializmus ezen új szakaszát. Véleménye szerint Lenin Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka című híres művében egy olyan világról ír, amelyben a hatalmas imperialista országok egy csoportja saját óriási kapitalista korporációik érdekeitől vezérelve megpróbálja biztosítani az értéktöbblet profitot hozó termeléséhez szükséges globális forrásokat. Ennek az egyre fokozódó versenynek az eredménye a két világháború lett.

Ezt az időszakot váltotta fel a jelenlegi korszak. Az 1970-es évek óta egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az imperializmus globális hegemóniája a tőke strukturális válságával párosul, valamint azzal a ténnyel, hogy az Egyesült Államok immár az egyetlen imperialista hatalomként maradt a porondon. Ez az imperializmus legveszélyesebb szakasza, mert fennáll annak a veszélye, hogy egyetlen szuperhatalom ragadja magához az egész világ feletti uralmat, és ez a hatalom erőszakos eszközökkel próbálja majd megoldani a feloldhatatlan ellentmondásokat; mindez pedig "a történelem irracionalitásának legszélsőségesebb formájához vezethet" (38. o.).

Nem lehetséges megvalósítani a globális államot vagy a "globális kormányzat" feltételeit, mivel az Egyesült Államok egyedüli nagyhatalomként globális kormányzatra törekszik – vagy Mészáros szavaival élve "a kapitalista rendszer állama" kíván lenni. Ez a törekvés elkerülhetetlenül oda vezet, hogy szektás módon elsősorban bizonyos tőkés csoportok (főleg az amerikai multinacionális vállalatok) profitigényeit igyekeznek biztosítani, ami viszont más tőkés csoportok ellentétes érdekeibe ütközik.

Továbbá az egyre mélyülő strukturális válság feltételei között, valamint a jövedelmezőség biztosítására irányuló egyre kétségbeesettebb próbálkozások közepette "elérkeztünk egy olyan ponthoz, amikor az egymással versengő imperialista hatalmak együttélése immár elviselhetetlenné válik" (32. o.). Az USA kíván a globális állammá válni, és az amerikai tőke a "globális tőke" státusára aspirál, újdonsült könyörtelenséggel számolva fel minden riválisát. Ez az új világrend növekvő irracionalitásának alapja, amely 2001. szeptember tizenegyedikét követően vált igazán világossá, pontosabban azután, hogy meghirdették az USA vezette "háborút a terrorizmus ellen". Rengeteg példával lehetne illusztrálni az "USA globális vezető szerepének" irracionalitását és ellentmondásait: világméretű aspirációik ellenére sem tartják be a széndioxid globális kibocsátásáról szóló kyotói egyezményt; nem hajlandóak elfogadni egy nemzetközi büntetőbíróság felállítását; teljességgel képtelenek következetes politikát folytatni a Közel-Keleten; miközben megkísérelték felállítani a terrorizmus elleni globális koalíciót, óriási vámtarifákat vetettek ki a "baráti" országok Amerikába irányuló acélexportjára; a Világkereskedelmi Szervezetben (WTO) és az IMF-ben a szegény országok ellen irányuló manővereket végeznek… a sor tovább folytatható. Nem az a lényeg, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozott-e valaki Mészáros brosúrájának megjelenése előtt, vagy sem. A fontos az, hogy ő tisztán marxista keretek közé helyezi, és marxista szempontból magyarázza ezeket a jelenségeket.

 

 

A szocialista előretörés aktualitása

 

Könyve utolsó fejezetében Mészáros a szocialista mozgalom előtt álló történelmi kihívással foglalkozik. A kapitalizmus feleslegessé vált, betöltötte történelmi feladatát – emlékezzünk rá, hogy Marx és Engels a Kommunista Kiáltványban ezt a feladatot a modernitás globális elterjesztéseként határozta meg – és most már határozottan destruktív, gátol minden további fejlődést, ezért fel kell számolni. Mészáros a szocialista offenzíva aktualitása alatt annak szükségességét érti.

Első megállapítása szerint csak akkor történhet bármiféle jelentős esemény, ha a mozgalom magában az USA-ban is erőre kap. Egyedül az amerikai munkásosztály vethet véget az imperializmusnak, mivel "nincs olyan politikai/katonai erő a Földön, amely kívülről elvégezhetné azt, amit belülről kell megtennie egy, az USA fennálló rendjéhez képest pozitív alternatívát kínáló mozgalomnak" (57. o.).

A közelmúltig mindez igencsak elavult, avítt álláspontnak tűnhetett, hiszen az USA-ban a radikális politizálást mindenki réges-régen halottnak hitte. De Seattle és a rákövetkező események fényében Mészáros nézetei immár nem is tűnnek annyira meghökkentőnek. Sokkal jelentősebb viszont, hogy rövid brosúrájának zárófejezetében Mészáros nem igyekszik politikai dicshimnuszokat zengeni az új antiglobalizációs és egyéb radikális társadalmi mozgalmak helyzetéről. Sokkal inkább az érdekli, hogy az ilyen új mozgalmak létrejöttének pillanata elérkezett. Mindez pedig a tőke destruktív természetének és a szociáldemokrácia halálának immanens része. A változó helyi feltételek fogják megszabni az egyes fellendülések életképességét, a mozgalom győzelmeit és vereségeit. De az új mozgalom növekedni fog. Nincs más út, csupán a társadalmi átalakulás!

Mészáros azt is egyértelműen kifejti, hogy az osztályharc szükséges új formája nem egyszerűen a defenzív jellegű és megosztott régi munkásmozgalom egy baloldalibb változata kell legyen. A hagyományos munkásmozgalom leküzdhetetlen akadályokba ütközik, amikor megpróbál megszabadulni régi stratégiáitól. A tőke globális egységének lehetetlensége tükröződik abban, hogy a munkásmozgalom képtelen levetkezni megosztott, defenzív jellegét. Nem bízhatjuk a globális kapitalizmusra a munkásosztály globális egységének megteremtését, amely egyszerűen kisarjad a gazdasági harcokból, és a legkevésbé sem számíthatunk a hagyományos szakszervezeti bürokratákra és a ma már hanyatló szocialista pártokra.

Ezért van szükség egy újfajta, radikális tudatosságra. Mészáros fontos különbséget tesz a változás ágenseként felfogott hagyományos ipari munkásosztály, valamint Marxnak a "proletarizálódásról" alkotott sokkal általánosabb elképzelése között, amely szerint "az egyének túlnyomó többsége 'proletarizálódik', és a totális hatalomnélküliség helyzetébe süllyed, ahogy ez a fejlődés egy korábbi fázisában a társadalom legnyomorúságosabb elemeivel – vagyis a proletárokkal – történt" (92. o).

Ebből egy új, pluralista, demokratikus, hierarchiamentes mozgalom következik, amely minden küzdelmet, amire a tőke ellentmondásai sarkallják az embereket, közös nevezőre hoz – ám ezeknek a mozgalmaknak a többsége önmagában és önmagától nem szükségképpen szocialista. Ezeknek a tőkés rendszer megdöntésére irányuló, a valódi egyenlőség eléréséért harcoló mozgalmaknak a genezisét figyelhettük meg Seattle-ben, Genovában, Porto Allegrében és a gomba módjára szaporodó globalizációellenes mozgalmak nagyszámú és ellentmondásos demonstrációin éppúgy, mint számos egyéb társadalmi mozgalomban és küzdelemben.

Könyvének végén Mészáros intőn idézi Rosa Luxemburg híres mondását, amely szerint az emberiség előtt vagy a szocializmus, vagy a barbárság jövője áll. Ám ő még ki is egészíti a luxemburgi figyelmeztetést: "'Barbárság, ha szerencsénk van'. Hiszen a tőke pusztító fejlődési folyamatának végső velejárója az emberiség kiirtása lenne. És az a világ, amely ebből a harmadik, a 'szocializmus vagy barbárság' alternatíváin is túlmutató lehetőségből nőne ki, már csak a svábbogarak számára lenne megfelelő, hiszen azok állítólag még az emberre halálos szintű radioaktív sugárzást is képesek elviselni. Ez a tőke harmadik útjának egyetlen értelmezhető jelentése. " (80. o.)

 

***

 

Ez az írás sokkal inkább Mészáros legfontosabb téziseinek összefoglalására szorítkozott, mintsem kritikai elemzésre. Nem kérek ezért bocsánatot. Ez a kis könyv igen nagy jelentőséggel bír; ám hogy némi kritikával is szolgáljak, a terminológia egy része talán nem lesz azonnal nyilvánvaló és világos azok számára, akik nem járatosak a marxista klasszikusokban. A végső konklúzió azonban nagyon egyszerű: olvassák el!

 

***

 

Részlet Mészáros István könyvének bevezetőjéből

 

"Lassan magunk mögött hagyjuk a huszadik századot, amit a tőke leglármásabb apologétái ‘amerikai évszázadként' jellemeznek. Nézeteiket úgy hangoztatják, mintha az 1917-es októberi forradalom, a kínai és a kubai forradalmak, vagy az azt követkő évtizedek gyarmati felszabadító harcai meg sem történtek volna, nem beszélve a dicső Egyesült Államok megalázó vietnami vereségéről. És valóban, a fennálló rend kritikátlan védelmezőinek magabiztos jóslatai szerint nem csak az előttünk álló évszázad, de az egész elkövetkező évezred arra ítéltetett, hogy mindenben a "Pax Americana" megfellebbezhetetlen elvárásaihoz igazodjék. A sivár valóság mégis azt mutatja, hogy a huszadik század fentebb említett társadalmi földindulásai – amelyekhez még néhányat, pozitívat és negatívat egyaránt, nyugodtan hozzászámolhatunk, így nem utolsósorban a két világháborút is – mögött rejlő, mélyen gyökerező okokat a rákövetkező fejlődés nem volt képes megszüntetni, akárhogyan rendeződtek is át az erőviszonyok a tőke ízlésének megfelelően az elmúlt évtized során. Éppen ellenkezőleg; minden újabb kikényszerített haladék csupán még inkább elmélyítette a kapitalista rendszer ellentmondásait, amelyek egyre fenyegetőbb veszélyt jelentenek magára az emberiség puszta fennmaradására nézve.

A krónikusan feloldhatatlannak bizonyuló társadalmi antagonizmusok a tőke ellenőrizhetetlenségével társulva talán továbbra is hol diadalittas hangulatot, hol az állandóság félrevezető illúzióit vetítik majd elénk, ahogy ez nemrégiben is történt. De mindkét esetben szembesülnünk kell a felgyűlő, pusztítóan elmélyülő problémákkal. Ha az előttünk álló évszázad valóban a tőke dicséretét zengők kórusa által várt "amerikai évszázad" lesz, akkor ez lesz az utolsó évszázad az emberiség számára, hogy évezredekről már ne is beszéljünk. Mindennek semmi köze bármiféle "Amerika-ellenességhez". Már 1992-ben kifejtettem meggyőződésemet, hogy a szocializmus jövőjéről – hangozzék ez bármilyen pesszimistának is – az Egyesült Államokban születik majd a döntés. Erre már a The Power of Ideology utolsó részében is utalni igyekeztem, amikor az univerzalitás problémáját tárgyalom. A szocializmus vagy egyetemesen, világméretekben nyilvánul meg, kiterjedve a világ legfejlettebb kapitalista régióira is, vagy nem valósul meg egyáltalán.

A fejlődés jelenlegi szintjén az összefonódó problémák olyan hosszú távú megoldást sürgetnek, amelyre csak egy univerzális megközelítéssel reménykedhetünk rátalálni. Ám erőszakos "globalizációja" dacára a tőke gyógyíthatatlanul romlott rendszere strukturálisan inkompatibilis az univerzalitással, ha e szó bármely, értelmezhető jelentését tekintjük."

 

István Mészáros: Socialism Or Barbarism: From The "American Century" To The Crossroads. New York, Monthly Review Press, 2001.

 

(A könyvismertetést Járai Erzsébet, a könyvrészletet Konok Péter fordította.)