Hogy az orosz gazdasági reformok tragikus hatást gyakoroltak az életszinvonalra, az már-már közhelynek számít. Újabban napvilágra kerültek a dicstelen átalakulást erkölcsi értelemben is megkérdőjelező tények. A múlt év végén kerültek nyilvánosságra megdöbbentő felfedezések az orosz miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszter Anatolij Csubajsz ügyleteiről.

1998 novemberében derült égből villámcsapásként kerültek nyilvánosságra különböző megdöbbentő felfedezések az orosz miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszterrel, Anatolij Csubajszszal kapcsolatban. Például az, hogy 90 000 dollárt kapott egy, az Uneximbank tulajdonában lévő kiadótól. A bank nyerte el az orosz privatizáció során a Szvjazinveszt (telekommunikációs vállalat) és a Norilszk Nikkel – a világ legnagyobb nikkelkitermelő vállalatának – többségi tulajdonjogát. Az ügyletek értéke meghaladja a 2,5 milliárd dollárt. A közvélemény legnagyobb megrökönyödésére azt állították, hogy a 90 000 dollár előleg volt egy, a privatizációról szóló könyv megírására.

Később kiderült, hogy nemcsak Csubajsz, de egy sor más kormányzati szereplő kapott hasonló összegeket ugyanezzel az üzlettel kapcsolatban: Bojko privatizációs miniszter, Mosztovoj, az állami csődbizottság feje, valamint Kazakov, az elnöki kormányzat második rangidős tagja. Ezt a három embert Jelcin menesztette – Csubajsz ugyanakkor megtarthatta miniszterelnök-helyettesi állását.

És ez nem az első ilyen botrány volt. A privatizációt felügyelő miniszter, Kok, távozni kényszerült, miután kiderült, hogy 100 000 dolláros "előleget" vett föl egy, az Uneximbankkal kapcsolatban álló cégtől. A privatizácóval összefüggésben azóta többször emeltek vádat.

Korrupciós botrányok Csubajsz és Kok "előlegeit" megelőzően és utána is voltak Oroszországban. Például Borisz Nyemcovval, a másik miniszterelnök-helyettessel kapcsolatban is. A Times augusztus 6-i cikke szerint:

"hétfőn …Alexander Minkin nyomozóriporter egy másolatot közölt a Novaja Gazeta lapjain egy telefonbeszélgetésről, amelyet Nyemcovnak és Szergej Liszovszkijnak, egy befolyásos médiacsoport fejének tulajdonítanak. Ezek szerint a miniszterelnök-helyettes több mint 60 000 fontot követelt volna Liszovszkijtól nemrég megjelent könyve, ‘A vidék’ után, hogy azt még beleszámolhassa vagyonbevallásába."

Minkin el nem tudta képzelni, hogyan érdemelhet emlékiratok egy vékonyka kötete ilyen nagy összegű előleget. Nyemcovot megvádolták, hogy három nappal elhalasztotta az általa beterjesztett antikorrupciós törvény elfogadtatását, ezzel számos kormányhivatalnok számára lehetővé téve, hogy kikerüljék teljes vagyonuk bevallását. Nyemcov vizsgálatot rendelt el telefonja lehallgatásának ügyében – azaz nem tagadta, hogy a beszélgetés lezajlott. December 10-én a Times újabb cikkében a következő jelent meg:

"Az orosz uralkodó elit egy újabb, potenciálisan romboló hatású korrupciós botrányba csöppent tegnap, miután egy tucat magas rangú kormányhivatalnok titkos bankszámláiról szivárogtak ki részletek.

Az utóbbi hónapok botrányai után, minek során négy prominens reformpárti politikust bocsátottak el, akik hatalmas előlegeket vettek föl egy meg nem jelent könyvért, egy moszkvai újság nyilvánosságra hozta, hogy több mint 70 közéleti személy, köztük miniszterek, tábornokok és diplomaták tartottak százezer font nagyságrendű összegeket egy gyanús kis moszkvai bankban.

A Moszkovszkij Komszomolec szerint, amelynek sikerült hozzájutnia a lista másolatához egy államügyészi hivatalból, a kompromittáló bizonyítékok azután kerültek napvilágra, hogy a nyomozók átvizsgálták a Rato Bank elnökének irodáit…

‘A nyomozók nem hittek a szemüknek a nevek és az elhelyezett betétek láttán’ – írja Alekszandr Kinstejn, a sztorit nyilvánosságra hozó nyomozóriporter. A nevek többsége közismert személyiségek neve volt: miniszterek, Jelcin elnök közvetlen munkatársai, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat tábornokai, sőt a miniszterelnök-helyettesek egyike.

A felsorolt betétesek közt volt Anatolij Kruglov tábornok, az Állami Vámbizottság elnöke: az ő és felesége számláján több mint 70 000 font betétállomány volt… Valentin Kovaljov volt igazságügyi miniszter számláján 160 000 font; Sztarovojtov tábornok, a Szövetségi Kommunikációs és Információs Ügynökség feje és felesége nevén 150 000 font volt.

Nincs bizonyíték arra vonatkozóan, hogy illegális úton szerzett pénzekről lenne szó, de ezek az összegek egy kicsit nagyok egy olyan országban, ahol egy miniszter havi fizetése kb. 600 font. A számlák gyanút keltettek, mert titokban tartották őket. A betétesek még csak soha nem is jártak a bankban, és az ügyfelek számlákkal kapcsolatos ügyeit mindössze egy nagyon megbízható alkalmazott intézte."

Noha számos botrány pattant ki Oroszországban, a legnagyobb horderejű ügy az, ami egyszerre érinti a miniszterelnökhelyettes Csubajsz személyét, és Oroszország egyik legnagyobb bankját – az Uneximbankot.

Csubajsz könyvelőleg-ügyét már-már hitetlenkedve fogadta a nyugati média. Az Economist november 22-i számában például azt írták: "Úgy tűnik, Oroszország mindeddig legeredményesebb reformere, a miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszter Anatolij Csubajsz politikai öngyilkosságot követett el."

Chrystia Freeland a Financial Times november 21-i számában úgy fogalmazott: "Az időzítés nem is lehetett volna rosszabb. Az orosz reformok atyja alig egy hónappal a tőzsdei összeomlás után erejét vesztette."

A fentiek azután hangzottak el, hogy a nyugati kormányok öt évig masszív támogatást nyújtottak Csubajsznak. Richard Morningstar, az ex-Szovjetuniónak nyújtott amerikai segélyek koordinátora egy interjúban elárulta, hogy ez a segítség jóval túllépte a szóbeli segítség fogalmát: “Ha mi nem támogattuk volna pénzügyileg Csubajszot, gondolja, hogy kiharcolhattuk volna a privatizáció megvalósítását? Valószínűleg nem. Néhány száz millió dollár [ennyi az átlagos bilaterális segély Oroszországnak juttatott mennyisége] nem lehet elég egy ország megváltoztatására, de Csubajsz megsegítésére céltámogatásnak igen." Hasonlóan, amikor az IMF 1995-ben döntött a 6,4 milliárd dolláros hitelkeret Oroszország rendelkezésére bocsátásáról, az egyik feltétel az volt, hogy Csubajsz játssza a központi szerepet a kormányzat gazdasági programjában.

Csubajsz a segélyt az orosz privatizációt illető elképzelése miatt kapta. Az angol nyelvű sajtó hosszú ideig dicshimnuszokat zengett róla. A Daily Telegraph 1996. január 17.-i számában például így: "[Csubajsz] csaknem egyedül végezte el az ingyenes kuponok mielőbbi kibocsátását, ami mintegy százötvenmillió embert tett potenciális részvénytulajdonossá." Csak nemrégiben ismerték el, hogy a folyamattal kapcsolatban súlyos kétségek merültek fel. Az Economist csoport által kiadott Business Central Europe novemberi számának vezércikkéből is ez az utólagos felismerés tűnik ki:

"Visszatekintve megállapíthatjuk, hogy Oroszország ami hibát lehetett, azt elkövette a privatizáció ütemének erőltetésekor. A gyors átalakítással a reformerek megakadályozták a kommunizmus visszatérését, tették ezt azonban úgy, hogy az 1992-es tömeges privatizáció eredményeként számos vállalat tisztázatlan tulajdoni viszonyok közé került, miközben bankárok egy meglehetősen kicsiny csoportja fillérekért vásárolt fel privatizált vállalatokat, ezáltal mérhetetlen vagyonra és hatalomra szert téve… Az 1995-ös botrány, hiteleknek vállalati részesedésért való folyósítása … azt eredményezte, hogy egy maroknyi bankár a semminél alig valamivel többért jutott a legértékesebb vállalatokhoz."

A Newsweek december 1-i számában ugyanerről az jelent meg: "Az orosz gazdaság Csubajsz és reformpárti kollégái elkapkodott (és hanyagul végrehajtott) elmúlt hat évi privatizációja ellenére egyetlen hatalmas csődtömeg."

Az orosz privatizáció Csubajsz-féle elképzelése a kezdetektől ellentmondásos volt. A vállalati tulajdont privatizációs kuponok útján akarták szétosztani a lakosság között. Ezúton – állítólag – korrekt módon juthattak volna részesedéshez a felgyülemlett hatalmas orosz állami tulajdonból. A kuponok forgalomképesek voltak. Aki eladta, az rögtön hozzájuthatott mondjuk egy pár üveg vodkához. A lakosság legnagyobb része számára a kuponok útján eszközölt ilyesfajta "befektetés" hamar eltűnt. Ugyanakkor néhány ember hihetetlen mértékben gazdagodott meg azon a tulajdonon, amelyet a kuponok útján akartak szétosztani.

Csubajsz maga is elismerte jóval a történtek után, hogy "A privatizációs folyamat során nem sikerült létrehozni egy széles tulajdonosi kört. Az elképzelés megbukott, a súlyos hibák miatt, amelyeket elkövettünk, bizonyos konkrét pénzügyi intézmények miatt, a kuponbefektetési alapok miatt, amelyek betétesek százezreivel foglalkoztak. A munka irányítását rosszul szerveztük meg …ennek eredményeként emberek százezreinek érdekeit sértettük meg. A privatizációnak ez volt az a része, amely a legnagyobb politikai visszhangot váltotta ki."

A folyamatot kísérő reakciók legszemléletesebb példája Csubajsz egy, a széles nyilvánosság előtt elhangzott kijelentése nyomán támadt. Azt mondta, hogy minden privatizációs kupon legalább egy Volga gépkocsi árával azonos értékű.

Az orosz állampolgár számára egy kupon értéke a privatizációs folyamat elején két üveg vodka volt, a végén pedig mintegy két kiló kolbász. Ezt jelentette egy állampolgárnak az orosz állami tulajdonból való részesedés reálértékben – abban a gazdaságban, amelyik valaha a világ legnagyobbjai közé tartozott, és hat évtizeden keresztül teljes egészében állami tulajdonban volt.

A Csubajsz által támogatott privatizációs folyamat 1995-97 között új szakaszához érkezett: ez volt a "hitelért tulajdont" elgondolása. Azaz: a vállalatnak hitelt nyújtó bank részesedést szerzett a vállalatban, aminek következtében úgynevezett Pénzügyi Ipari Csoportok (PICS) alakultak. Az Uneximbank bocsáthatta például árverésre a Norilszk Nikkel, a világ legnagyobb kohászati központjai egyikének számító cég részvényeit, majd megvette a részvényeket messze a piaci ár alatt. A Reuters hírügynökség 1998. december 1-én ezt írta: "Nehéz akár egyetlen olyan esetet is találni, amikor a kormányzat korrekt áron szabadult meg vállalati érdekeltségektől."

A Russia Review, az angol nyelvű Moscow Times hetente megjelenő kiadványa, amely a privatizációs folyamat támogatójának számít, a folyamatot így látja: "A Pénzügyi Ipari Csoportok jelentősége 1995 végén nőtt meg a hitelért tulajdont elgondolása kapcsán. Az ötletet Vladimir Potanyinnak, az Uneximbank elnökének tulajdonítják… Mindössze 779 millió dollárnyi hitelért nyolc vállalat került néhány kiválasztott bank tulajdonába, így a Potanyin vezette Uneximbankéba is. A vállalatok az orosz gazdaság legkiemelkedőbbjei, olyan óriások, mint például a Jukosz [olajipari cég], a Norilszk Nikkel és az Aeroflot. Az oroszok csak túszként (zalozsnyik) emlegetik ezeket a vállalatokat, amelyek 336 millió dollárért, mondhatni az Uneximbank ölébe pottyantak…"

Csaknem az összes PICS részt vett az olajüzletben – tekintve, hogy ez Oroszországban a legbiztosabb üzlet, és a fizetség mindig készpénzben érkezik. 1998 nyarának végéig a PICS-k olajtársaságokat vásároltak föl az államtól szinte semmiért.

Amikor 1998 elején a negyedik legnagyobb olajtársaság, a Szidanko 34%-os részvénypakettjét bocsátották aukcióra, mindössze két vevő jelentkezett: az Uneximbank és az Alfa. A győztes az Unexim lett; a nevetségesnek mondható 20 millió dolláros vételárért és plusz 60 millió dolláros befektetési kötelezettségért egy 6,5 milliárd dolláros piaci kapitalizációjú társaság tulajdonosa lett. Ez csak kiegészítése annak az 51%-nak, amit az Unexim még 1997 januárjában szerzett 130 millió dollárért a hitelért tulajdont koncepció keretében. Mivel a törvény legalább két ajánlattevő jelenlétét írja elő az árverésen, hihetőnek tűnik, hogy az Alfa csak szívességet tett az Uneximnek, amikor benyújtotta licitjét.

Ez az üzlet az Uneximbank-csoport legerősebb vállalatát hozta létre: "Potanyin, mint üzletember és jó kormányközeli kapcsolatokkal rendelkező személy akkor érkezett karrierje csúcspontjára, amikor 1996 augusztusában miniszternek jelölték, ahol sikerült nyolc hónapot eltöltenie, mielőtt a kormányátalakítás kivetette volna a nyeregből…

Potanyin a hatalom berkeiben eltöltött idejét nem vesztegette haszontalanul, a PICS-k közül az Unexim rendelkezik valószínűleg a legjobb politikai kapcsolatokkal. A tyumeni olajprivatizációig az Unexim kaparintotta meg a legjobb cégeket Oroszországban, a legtöbbet az olajszektorban nevetségesen alacsony áron.

Az Uneximbank-csoport 34 tagot számlál… De ami a csoport jövőjét igazán biztosítja, az a Szidanko olajtársaság. 1996 végén az ötödik legnagyobb olajkitermelő vállalat 51%-a nyomorúságos 20 millió dollárért került az Uneximbank birtokába a hitelért tulajdont konstrukció keretében, további 60 millió dolláros befektetési kötelezettség vállalásával, miközben az Uneximbank-csoport másik vállalata, az Interros az 1997. januári privatizációs árverésen további 34%-ot szerzett meg 130 millió dollárért."

A sokat emlegetett hitelért tulajdon botrányai után további viták övezték azt a tendert, melynek eredményeként 1997 nyarán az Unexim jutott az orosz telekommunikációs céghez, a Szvjazinveszthez. Ezt követően Kok privatizációs minisztert posztja elhagyására kényszerítették. Szeptember 15-én Mihail Kodorovszkij, a Menatep Bank vezérigazgatója az orosz televízióban kijelentette, hogy Jelcin közölte a bankok vezetőivel, Koknak azért kellett mennie, mert "a bankok egyike olyan többletinformációval rendelkezett, amely Kok miniszteren keresztül szivárgott ki". A Wall Street Journal november 19-i számában így írtak erről:

"Amíg Csubajsz könyvügye ki nem pattant, az év szenzációja Alfred Kok, előző privatizációs miniszter 100 000 dolláros szerződése volt, ami a privatizáció történetének az ő szemszögéből történő megírására vonatkozott. A szponzor az a kiadó, amelyik – nem fogják kitalálni – kapcsolatban áll az Uneximbankkal, ugyanazzal a társasággal, amelyik Csubajsz előleg-ügyében is szerepet játszott."

Az ehhez hasonló műveletek olyan megállapításokat eredményezték mind az orosz, mind a nyugati sajtóban, hogy Csubajsz támogatja az egyik konkrét pénzügyi csoportot. Az Economist november 22-i számában:

"Csubajsz magára maradt egyetlen szövetségesével – az Uneximbankkal, egy hatalmas magánbankcsoporttal. Az Uneximbank a hitelért tulajdont koncepció nyomán jutott szinte ingyen olyan óriásvállalatokhoz, mint Oroszország negyedik legnagyobb olajtársasága vagy legnagyobb nikkelkitermelője. Sajnálatos módon az Uneximbank volt az is, amelyik megvette azt a kiadóvállalatot, amelyik a mintegy 450 000 dolláros előlegeket folyósította Csubajsz és más kollégái számára."

A privatizációt övező gazdasági botrányokon felül számos politikai találgatás látott napvilágot Csubajsz személye körül. Az orosz elnökválasztási kampány tetőfokán, június 19-én két személyt tartóztattak le, akik az orosz kormányirodából tartottak kifele – 500 000 dollárral egy kartondobozban. Az egyik Arkagyij Jesztyafejev, Csubajsz előző sajtótitkára, akkor az ORT televízió főigazgató-helyettese, a másik Szergej Liszovszkij, az elnökválasztási kampány egy szervezője volt.

1996. november 15-én Moszkva egyik legnépszerűbb napilapja, a Moszkovszkij Komszomolec egy állítólagos magnófelvétel-másolatot közölt le, melyen Jelcin újraválasztási kampányának vezetője, Csubajsz hallható, amint az ügy eltussolásáról beszél.

A másolat szerint június 22-én Csubajsz egy találkozón arról beszélt, hogyan tudná valaki elhagyni az országot. A felvétel szerint a következőket mondta: "van egy másik variáció is… Rosztropovics autóval megy Finnországba, Ön vele megy, csak semmi formalitás, mi majd segítünk, hogy rendes körülmények között megérkezzen. Már foglaltunk helyet a Finnországból Törökországba tartó gépre, szépen elrepül Törökországba, minden rendben lesz. Egy lényeges: 4-5 hónapig Törökországban kell tartózkodnia, úgyhogy vigyen elég pénzt magával, hogy minden rendben legyen, probléma nélkül."

Lezajlott állítólag egy másik beszélgetés is Csubajsz és az elnöki főtanácsadó, Viktor Iljusin között is az érintett személyek védelméről: "Csubajsz: Arkagyij Jesztyafejev tisztában volt mindennel! Tudta, hogy milyen kocázatot vállal! Teljes mértékben. Még csak kérdései sem voltak. Abszolút megbízható ember. Bizonyára [érthetetlen szöveg] egymillió dollár egy dobozban tegnap…

– Iljusin: Mondtam a főnöknek [Jelcin], amikor tegnap beszéltünk… ‘Borisz Nyikolajevics, ha most akarnánk, 15-20 embert kaphatnánk el a President Hotel előtt, akik sporttáskákban viszik ki a pénzt az épületből’."

A Moszkovszkij Komszomolec álllítólagos másolata szerint Csubajsz és Iljusin ezután azt vitatta meg, hogyan lehet elérni, hogy az érintett személyek ne kerüljenek a főügyésszel kapcsolatba:

"– Iljusin: Először megmondom neki [Jelcinnek], hogy találkoztunk – mivel ő adott engedélyt az energiaügyi miniszterekkel való találkozásra – megmondom, hogy a találkozó létrejött, és szerintünk szükség lenne Szkuratov [a főügyész] utasítására, hogy ezek az emberek biztonságban legyenek…

– Csubajsz: Van itt néhány dolog, amit meg kell érteni. Nos, tényleg. ők a bőrüket kockáztatják, és nekünk azt kellene mondanunk: ‘Elnézést, de harmadika után [július 3. – az elnökválasztás második fordulója] maguknak kell kimászniuk ebből.’ Ez egyszerűen nem elég jó. Ezt határozottan ellenzem. Hiszen bűnvádi eljárásnak néznek elébe! Igen, így történt, Iljusin és Csubajsz itt van, ők meg ott. De mi küldtük oda őket! Senki más, csakis mi!… Hogyan nézzek az emberek szemébe? …Ön megtette a dolgát, azután elválunk. És azután elítélik öt évre – hát sajnálom, ez benne volt a pakliban."

Majd megbeszélték, hogyan lehetne késleltetni az orosz főügyészt az ügy kivizsgálásában:

"– Csubajsz: Az alapkérdés: megakadályozzuk-e a dokumentumok eljuttatását Szkuratovhoz?…

Iljusin: De azt nem tudjuk megakadályozni, hogy az anyagok eljussanak az Ügyészi Hivatalba, ha ő azt kéri.

Csubajsz: Miért nem? Egy [érthetetlen szöveg] Borisz Nyikolajevicstől [Jelcin] Szkuratovnak, egy másik Kovaljovnak [a Szövetségi Biztonsági Hivatal igazgatója], hogy halasszák el az ügyet és kész.

Iljusin: Akkor elhalasztják, kétségkívül."

Csubajsz tagadta ezen szalagok hitelességét, a Moszkovszkij Komszomolec nem vonta vissza állításait – amiért senki sem perelte be. Az államügyészi hivatal büntetőjogi nyomozást rendelt el a pénz ügyében, de 1997 áprilisában azt megszüntette, minthogy "a nyomozás nem találta meg a pénz származási helyét, és a tényt, hogy valaki veszteséget szenvedett el ennek következményeként, nem lehetett megerősíteni".

Az említett gazdasági programok és politikai botrányok ismeretében nem meglepő, hogy a közvéleménykutatások szerint Csubajsz az ország egyik legnépszerűtlenebb politikusa. 1997 elején a Novaja Gazetában megjelent közvéleménykutatás szerint az orosz lakosság 75%-a nem bízik Csubajszban. Az Orosz Közvéleménykutató Központ május 24-én közölt felmérése szerint arra a kérdésre, hogy "Helyesli, vagy nem helyesli összességében Csubajsz első miniszterelnökhelyettesi tevékenységét?" a "nem tudja" válaszolókat leszámítva 83% kifogásolta Csubajsz tevékenységét áprilisban, és 82% májusban.

Míg a nyugati sajtó nem adott az ilyen eseményeket megillető mértékben helyet a tudósításokban az orosz helyzetnek, Oroszországban az események kellő visszhangra találtak. Csubajsz ostorozása általános volt, és nem csak a baloldalról.

Csubajsz egyik legfőbb bírálója Jurij Luzskov, moszkvai polgármester volt. 1996 júliusában például Luzskov kijelentette: "Úgy gondolom, ő [Csubajsz] döntötte romba a privatizációt, és a kupon nemcsak Oroszország, de az emberiség történetének egyik legnagyobb csalása."

Sztaniszlav Satalin, aki egyik szerzője az "500 Napos Tervnek" (Oroszország kapitalista gazdasággá történő átformálására), megállapítja: "Csubajsz általános tevékenysége, tapintatlan és durva magatartása gyűlöletessé tette nevét Oroszországban."

A liberális vezető, Grigorij Javlinszkij, a Jabloko párt vezére, aki az orosz-nyugati kapcsolatok egyik fő támogatója, a privatizációval kapcsolatban azt nyilatkozta: "Csubajsz elérte, hogy már senki nem hisz neki, még akkor sem, ha azt mondja, hogy új játékba akar kezdeni."

Hogy eltereljék a figyelmet ezekről a fejleményekről, azt kezdték terjeszteni, hogy az újonnan felbukkanó anyagok többsége a Csubajsszal szemben álló újságoktól származik. A Time december 15-i számában például azt írta: "az Anatolij Csubajszot lejáratni kívánó kampány továbbra is erős… a múlt héten nyugati újságíróknak tartott sajtótájékoztatón Csubajsz nem volt hajlandó hivatalosan megnevezni, hogy ki csinálja ezt… A kampány arra a 450 000 dollárra összpontosít, melyet Csubajsz és négy kollégája előlegként kapott egy, a privatizációról szóló könyvre."

Kétségtelenül igaz, hogy a leleplező cikkek Csubajsz ellenfeleitől származnak. De nem ez a kérdés, hanem az, hogy igazak-e, vagy sem? A könyvelőleg ügyében elismerték, hogy igaz.

A sajtó szabadságát a különböző, egymással ellentétes nézőpontok médiában történő kifejtése szavatolja. Léteznek Csubajsszal szemben álló lapok, amelyek természetesen alig várják, hogy a fentiekhez hasonló leleplező cikkek jelenjenek meg, és vannak más lapok, amelyek Csubajsz támogatóinak számítanak, és ezért nem szentelnek ennek akkora figyelmet. De az angol nyelvű sajtó még a beismert tényeket is alulreprezentálta – ennek tárgyalása következik.

Az információk jelentőségükön aluli értékelése vagy elhallgatása a nyugati sajtóban – aminek következményeként a Csubajsz körüli leleplezések nagy meglepetést keltettek – egyik oka a politikai elfogultság. Az Economist november 22-i számában például elismerte, hogy: "kétségbeesett ragaszkodás a múlt heti összeomláshoz. Csubajsz nagyot botlott, elbukott a saját maga által gerjesztett botrányban." Mindemellett Csubajsz általános helyzetét tekintve a lap azt írta: "Csubajszot is megilleti az ártatlanság vélelme."

A fentiek ismeretében elmondhatjuk, hogy az orosz korrupciót érintő ténymegállapításokat egy jó ideig félre tették. Egy kiegyensúlyozott nyugati sajtó legalábbis felhívta volna ezekre a figyelmet – akkor nem lett volna az ezt követő leleplezéseknek ilyen sokkoló hatása. Ahogy Leonyid Bersidszkij, a Kapital című orosz nyelvű gazdasági hetilap szerkesztője november 27-én írta: "Oroszország legutóbbi korrupciós botrányában nem az a lényeg, hogy a piaci reformokat egy korrupt klikk hajtotta végre. Bármilyen furcsa is, a leglényegesebb az, hogy a botrány mocskos leleplezéseinek nyomán a Nyugat végre rájött, hogy miért döglődik az orosz gazdaság."

A "Nyugati sajtó: a tények mellőzése" alcímmel azt írta: "Miután kipattant a könyvre felvett előleg ügye, többen vádolták a nyugati sajtót azzal, hogy túlzott jóindulattal viseltetik Csubajsz és ‘fiatal reformerei’ iránt… vajon korábbi botlásai, amelyek közismertek voltak Oroszországban, miért nem jelentek meg szinte soha a nyugati sajtóban?"

Kétségtelen, hogy a korábbi botrányok jelentőségüket tekintve lényegesen kisebb súllyal szerepeltek, és volt néhány egészen sajátságos példa arra, hogy a tények meg sem jelentek. Csak ennek tudható be, hogy a korrupciós megállapítások meglepetésként érték a nyugatot, noha az orosz média már hosszú ideje folyamatosan foglalkozott az üggyel. Ráadásul míg bizonyos elhallgatások csupán politikai okokra vezethetők vissza, azt is figyelembe kell venni, hogy egyes esetek nem jártak-e közvetlen anyagi előnnyel.

Kitűnő példája annak, hogy bizonyos lapok a fontos eseményekről mennyire nem adtak hírt, az a szenzációs cikk a moszkvai angol nyelvű The Exile október 23-i számában, ami a Kok-féle privatizációs botrányról szól. Az újság határozott kommunista-ellenességéről ismert, legfontosabb témája mindenféle szenzációs ügy és a szex. Ezt a cikket azonban érdemes teljes terjedelmében ismertetni, tartalma önmagáért beszél. A cikkben említett Jordan a Renaissance Capital, egy befektetési cég elnöke, Borisz Jordan. Az említett cég éppen fúzióra készül az MFK-val – az Uneximbank-csoport egyik tagjával.

"Az Exile olvasói bizonyára emlékeznek, hogy Jordan üzleti partnere, az Uneximbank, kényes helyzetbe került, amikor kiderült, hogy nyilvánvalóan csúszópénzt juttattak a korábbi állami privatizációs miniszternek, Alfred Koknak könyvre szóló előleg címén. Az Exile e héten tudomására jutott információk szerint Jordan egy hozzátartozója alapította azt a svájci árnyékvállalatot, amelyen keresztül a könyvelőleget kifizették.

…Oroszország legsikeresebb üzletemberei azok, akiknek sikerült jó kapcsolatokat kiépíteniük a privatizáció lebonyolításában szerepet játszó kormányhivatalnokokkal. A legismertebb esetek az úgynevezett ‘hitelért tulajdont’ pályázatok voltak 1995-ben…

Az MFK-Renaissance kapcsolatba hozható azoknak az aukcióknak az egyik legnagyobb nyertesével, a befolyásos Uneximbankkal. Az elmúlt nyáron az Unexim újabb sikereket könyvelhetett el az állami tulajdon két nagyszabású (Szvjazinveszt és a Norilsz Nikkel II) aukcióján, ami az üzleti konkurrenciát, különösen Borisz Berezovszkijt és Vlagyimir Guszinszkijt a bank tisztességtelen versennyel való megvádolására késztette.

Az Unexim riválisait különösen az dühítette, hogy a bank 21,5%-os részesedést szerzett a Szvjazinvesztben, az üzlet létrehozásában Jordan segédkezett… Ezután az árverés után a vesztesek és nyertesek lejáratási kampányba kezdtek egymás ellen, amit az orosz közvélemény a ‘bankárok háborújának’ nevez…

A Kok elleni ügy egy 100 000 dolláros könyvelőleg körül zajlik, amit hivatalos jövedelembevallásában ez év nyarán nyújtott be. A Novaja Gazetában és Financial Timesban megjelent cikkek kiderítették, hogy a svájci Servina kiadóvállalatot, amely azt a bizonyos előleget folyósította, az Uneximbank zürichi fiókja utasította a könyv megjelentetésére… Az előleg már csak a hatalmas összeg miatt is gyanús – kevés szerző van a világon, aki ilyen összegek fölött rendelkezik -; ráadásul az a tény, hogy a könyv, amely még meg sem íródott, az első a Servina négyéves történetében…

E héten kiderült, hogy a Servinát jegyző, Szekretan Trojanosz nevű jogi cég elnöke Borisz Jordan egy hozzátartozója. Egy telefoninterjú során Tyihon Trojanosz megerősítette, hogy ő Jordan rokona, és ‘rendszeres kapcsolatban’ áll vele.

‘Az ő édesanyja az én unokatestvérem’ – mondta. ‘Jó családi kapcsolataink vannak.’

Trojanosz nem kommentálta a lehetséges érdekellentétet, ami Jordan szerepét illeti a telekommunikációs árajánlatban… Nem nyilatkozott a Servina és az Uneximbank kapcsolatáról.

A Renaissance Capital egy szóvivője a Jordan és a Servina között fennálló kapcsolatot véletlen egybeesésként aposztrofálta. ‘Trojanosz úrnak van egy nagy cége, és több orosz üzletfele. Nem ésszerűtlen a feltételezés, hogy neki és Jordan úrnak egymást keresztező érdekeik lehetnek, ez azonban puszta véletlen.’ A Renaissance szóvivője azonban nem tagadta a Jordant és Trojanoszt összefűző családi köteléket (‘Trojanosz úr egy unokatestvér, akit egyszer elmozdítottak …’)

Megfigyelők szerint ez a kapcsolat puszta létezése okán is etikai problémákat vet fel. A Kroll Associates, egy nemzetközi kereskedelmi nyomozócég egy munkatársa, Richard Prior az ügy vázlatának hallatán, a nevek ismerete nélkül azt mondta, hogy egy ilyen családi kapcsolat ‘etikai problémákat’ vetne fel. Mint mondta: ‘Ha egy ilyen családi kapcsolat kiderülne, az érdekellentétekhez vezetne…’

A Kok-ügyet vizsgáló moszkvai főügyészi hivatal munkatársa, Tatjana Maszlova nem nyilatkozott arról, hogy a kormánynak tudomása lenne a kapcsolatról."

A Moscow Times saját állítása szerint a vezető angol nyelvű üzleti lap Oroszországban. Elvárható lenne tehát, hogy az ügyről beszámol, ezt azonban nem tette meg. Az Exile így ír erről: "mi… kellemetlenül nyilvánvalóvá tesszük, hogy kik vagyunk és honnan jövünk." A Moscow Times más tészta: "Néha azonban bepillantást nyerhetünk abba, hogyan teszik a dolgukat, mint példának okáért a múlt héten. Miután az Exile leközölte leleplező cikkét Borisz Jordanról (a Boston Globe-bal egyidejűleg, mert az abban szereplő cikket az Exile szerkesztője, Matt Taibbi közösen írta David Filipovval, a Globe irodavezetőjével), a Moscow Times feltűnően hallgatott. Napok teltek el, majd egy hét, végül nyilvánvalóvá vált, hogy a Times hagyta elúszni a sztorit…

Amint ez kiderült, a Moszkovszkij Komszomolec, a Nyezaviszinaja Gazeta, az orosz NSN hírszolgálat, és a Radio Maximum is átvette a mi Jordan-sztorinkat, Amerikában élő hazánkfiáról…

Persze nem kötelező bárkiről bármit írni – ez a sajtószabadság. Ha a Moscow Times soha egyetlen sort nem ír Jordanról, nem aggályoskodnánk amiatt, hogy elszalasztják a sztorit. Csakhogy a Moscow Times ódákat zengett róla, ittléte teljes ideje alatt…

Amíg a Radio Maximum a mi Jordan-sztorinkat sugározta, a Moscow Times a tőzsdekrachról írt. Október 29-i címlapsztorija arról értekezett, hogy mi a szerelmi vallomás újságírói megfelelője."

Az Oroszországban felfedett dolgok kétszeresen is botrányosak.

Az első és legfontosabb a privatizációs folyamat mélységesen korrupt volta. A kuponos privatizáció, amit a vagyon lakosság közötti szétosztásaként vezettek be a köztudatba, a töbséget valójában megfosztotta bármiféle vagyontól. Ezzel párhuzamosan gigantikus összegek vándoroltak kis csoportok kezébe gyakorlatilag ellenszolgáltatás nélkül. Ezt a hírhedt "hitelért tulajdont" elképzelés, és az ezt követő privatizációk útján tehették meg. Mára bebizonyosodott, hogy ezeket vezető minisztereknek – köztük két egymást követő privatizációs miniszternek és az első miniszterelnök-helyettes Anatolij Csubajsznak – juttatott, könyvelőlegnek álcázott összegekkel érték el.

Másodszor: az ezen botrányokra vonatkozó bizonyítékok folyamatosan jelen voltak az orosz sajtóban, és felbukkantak különböző politikai beállítottságú vezető pozíciójú orosz személyiség kijelentéseiben. De a nyugati sajtóban mindennek nyoma sem volt – a vádemelések villámcsapásként érték a nyugati közvéleményt, amikor azok teljesen nyilvánvalóak voltak Oroszországban. Az orosz helyzetről szisztematikusan félrevezető képet tápláltak.

Az ilyesfajta botrányok ismerősek Nagy-Britanniában a Hamilton-ügyből és más ügyekből. Oroszországban azonban ezek a fejlemények a politikai rendszer központi figuráit és az orosz pénzügyi intézmények legnagyobbjait érintik. A szóban forgó összegek nem ezer fontok, hanem százezer dollárok a korrupció és milliárd dollárok a megvalósult üzletek kapcsán. Az érintettek egy része még mindig hivatalban van, és ugyanazok az intézmények működnek.

A korrupcióval csak Oroszország birkózhat meg. A nemzetközi médiának viszont kötelessége, hogy feltárja a valós helyzetet, hogy ismertesse az Oroszországban megjelenő anyagokat, amint azok megjelennek, és ne okozzon meglepetést az olvasóknak a bekövetkező fejlemények során.

(Fordította: Kővári Gábor)