1. Bevezetés

Karl Marx egyik örökérvényű tézise a korai demokratikus és tő­kés érdekek közötti feszültségre hívja fel a figyelmet. Az ő „brumaire tizennyolcadikája"¹ azt a naiv feltételezést cáfolja, hogy a társadalmi átalakulások zűrzavaros időszakában a tőke érde­keinek egybe kell esniük a megnyilvánuló közvéleménnyel. A mai nyugati (iparosodott) világnak, amely a „vörös veszély" felett ara­tott pirruszi győzelmét ünnepli, megbocsáthatunk azért, hogy ezt a feszültséget alulbecsüli. Furcsább azonban, hogy a marxista retorikától átitatott kelet-közép-európaiak mintha teljesen figyel­men kívül hagynák a polgári forradalom problémáit.

Nyugati kommentátorok között általános az egyetértés azzal kapcsolatban, hogy a demokrácia és a tőkés fejlődés kart karba öltve haladnak előre; hogy Borisz Jelcin Oroszország demokra­tikus és kapitalista jövőjének első számú vezére; az orosz par­lament lövetése pedig elkerülhetetlen lépés volt a biztonságos jövő érdekében. Ebben az írásban megkísérelem bizonyítani, hogy a demokratikus és a tőkés fejlődésnek nem kell feltét­lenül kéz a kézben haladnia; a Jelcin és az orosz Fehér Ház közötti vita a nemzetközi tőke érdekeltségei és az orosz nép közötti konfliktusként értelmezendő, illetve, hogy Jelcin szep­temberi puccsa a nemzetközi tőke érdekeinek a születendő orosz demokratikus mozgalom felett aratott győzelmét mutatja.

Ami következik tehát, az vázlatos áttekintése az orosz demok­rácia jelenlegi válságának, felhasználva Marxnak Louis Bona­parte 1852-es államcsínyéről szóló elemzését.² Az összehason­lítás két okkal magyarázható. Először is nehéz ellenállni a kí­sértésnek, hogy ne viszonyuljunk ironikusan egy olyan helyzet­hez, amelyben egy egykor önmagát szocialistának valló állam egy – szándékait és céljait tekintve – polgári forradalmat hajt végre. Ami ennél sokkal lényegesebb, hogy a jelenlegi átalaku­lásról szóló eddigi irodalom elég ideologikusan nyúlt a témához, és naivan visszhangozta Jelcin és az őt támogató nemzetközi tőke jelszavait.

A cikk első részében röviden bemutatom a jelenlegi helyzet modelljéül szolgáló Marx-művet, amelynek segítségével értel­mezhető Jelcin szeptemberi puccsa. A második rész egy sok­kal részletesebb elemzést nyújt arról, ahogyan én látom Jelcin „brumaire tizennyolcadikáját". Megkísérelek az eddigi elemzé­seknél megfelelőbb magyarázatot találni két problémakörrel kap­csolatban: 1. a nyugati vezetőktől érkező támogatás, és az ot­tani médiában kialakított kép Jelcin alkotmányellenes hatalom­átvételéről; 2. az államcsíny időzítése és okai. A harmadik rész ugyanezen szempontok szerint elemzi a választás utáni idősza­kot: az 1993. decemberi választási eredményeket, illetve az ezt követő piaci reakciókat, valamint a demokratikus és a kapitalis­ta fejlődés közötti feszültségekkel teli kapcsolatot.

A jelenlegi orosz forradalom jobb megértéséhez szükségünk van egy olyan elemzésre, mely egyrészt történelmi ihletettségű, másrészt hitelesen tükrözi napjaink gazdasági összefüggéseit.

2. A modell

Marxnak a francia ellenforradalomra vonatkozó írásait manapság a kapitalizmus és a demokrácia közötti kétséges kapcsolatra vo­natkozó elemzései miatt olvassák. A „Brumaire tizennyolcadiká­ban" Marx azt írja, hogy a polgárság az általános választójogra támaszkodott az ancien régime megdöntésekor, ugyanakkor a demokrácia mindennapi működtetését időigényesnek és haszon nélkülinek találta. Az elemzés végén megjegyzi, hogy a piaci sta­bilitás az – és nem a demokratikus ideálok -, amiben a pénztőke leginkább érdekelt. Bonaparte államcsínyének a támogatása ré­szükről egy, a demokrácia feletti rendszerre leadott szavazat.

Mindennek a magyarázatához Marx a második francia forra­dalom időszakát három részre osztotta. Az első szakaszban (1848. február) a különböző társadalmi rétegek széles szövet­sége fogott össze az idejemúlt királyság megdöntésére, és egy ideiglenes kormány felállítására. A második periódusban az új kormány felállításának terhe alatt a koalíció összeroppant. A rendpárt, amely a tulajdonra, családra, vallásra és rendre vo­natkozó hagyományos érdekeket képviselte, megbuktatta a mun­kásokat és szocialistákat képviselő anarchia pártját, hozzáse­gítve ezzel Louis Bonapartét köztársasági elnökké történő meg­választásához. A forradalom harmadik időszaka a Törvényho­zó Nemzetgyűléshez köthető alkotmányos rend uralma, amely egészen az államcsínyig tart. Ezen időszak alatt a rendpárt meg­osztottá vált, Bonaparte cselekedeteit pedig a pénzügyi hata­lom irányította. így megvalósulhatott a „rend" győzelme a de­mokrácia „rendzavarása" fölött. Végül tehát a „rend" nevében a tőke felőrölte a republikánus intézményeket. Hasonló módon a második oroszországi forradalom is eltérő szakaszokra osztha­tó fel: a forradalomhoz vezető út, amely Mihail Gorbacsov ne­véhez köthető, illetve egy rövid, nem éppen lelkesítő alkotmá­nyos interregnum, amely Jelcin vakmerő lépéséhez vezetett (1991 júniusától 1993 szeptemberéig).

A Gorbacsov-féle vezetés alatt – hasonlóan Franciaország­hoz – itt is létrejött egy nagy szövetséges tábor a szovjet rend­szer ellen. De ez a szövetség refompárti volt, és nem a rend­szert akarta lerombolni. A túláradó retorika ellenére csak ke­vés tényleges reform volt keresztülvihető Gorbacsov hatal­ma alatt, a szovjet gazdasági rendszer alapvető struktúrája továbbra is megmaradt. A gorbacsovi reformok nem érték el a régi rend megbuktatását, csak a legkevésbé hatékony párt­vezetőket váltották le. 1991 nyarára mindezek a reformok egy olyan gazdasági logikához vezettek, amely egy ellenőrizhetet­len lavinát indított el – magában hordozva egy forradalom lehe­tőségét. Ekkor Gorbacsov támogatók nélkül maradt; egy elavult társadalmi rendet próbált védelmezni olyan gazdasági erőkkel szemben, amelyeket már nem tudott elfojtani.³

Bár Gorbacsov gyakran tudott felmutatni demokratikus támo­gatást különféle ügyekben, pártfogóinak nagy része a régi szovjet rezsim védelmezői közül került ki. Mikor az új, produktívabb tár­sadalmi erők kezdték el fenyegetni a rendszert, megpróbálta helyreállítani a hatalmát – sikertelenül. A forradalom következő állomását, az alkotmányos időszak kezdetét a konzervatív „ke­ményvonalasok" puccskísérlete jelölte ki 1991 augusztusában. Gorbacsov és a régi rezsim híveinek visszaszorítására egy új szövetség jött létre, amely az Új Orosz Rendet képviselte, és amely a választás általi legitimáció előnyét élvezhette.

A Gorbacsovot támogató erőkhöz hasonlóan az új rendpárt két csoportot foglalt magában, amelyek néha ellenségesen, máskor pedig barátságosan viselkedtek egymással szemben. Együtt hangoztatták a régi rendszerrel való szembenállásukat, és közösen határozták meg induló platformjukat. Ugyanakkor az egyik csoportosulás a nemzetközi tőke befolyása alatt állt, míg a másik csoport a privatizációt támogató hazai érdekeket jelenítette meg.

A nemzetközi tőke hatását talán Oroszország növekvő adós­ságával ragadhatjuk meg legjobban.⁴ Amíg Oroszország jelen­legi kereskedelmi (magán-) adósságának nagy része, kb. 24 mil­liárd dollár (a teljes 27,5 milliárd dolláron belül) 1991 előtt kelet­kezett,⁵ a hivatalos adósságteher (egészében véve 32,8 milliárd dollár) döntő része az ezutáni időszakban halmozódott fel (mint­egy 18,8 milliárd dollár). 1992 végére a kamatterhek több mint 2 milliárd dollárt tettek ki.⁶ A piacgazdaságba való átmenet so­rán Oroszország rövid idő alatt növekvő függőségbe került a kül­földi tőkétől.

A hazai érdekeket a pártvezetőkből, illetve a hazai tőke képvi­selőiből alakult szövetség jelenítette meg, amely az új orosz gaz­daságon belüli erőteljes monopolizációs folyamatok mögött szer­veződött. Ez a tendencia szemben áll a nemzetközi tőke érde­keivel, és egyre inkább úgy tűnik, hogy a fenti ellentét kibékíthetetlenné vált.⁷ A két szembenálló gazdasági erő közötti távolság növekedésével (egyikük a nagyobb hazai monopolizációt támo­gatja, a másik pedig a kisebb méretű hazai vállalatok versenyét tartaná elfogadhatónak) a nemzetközi tőkét és annak hazai el­lenpólusát összekötő kapocs végül is gyengének bizonyult.

A mostani orosz forradalom első két időszakának elemzése a figyelmes olvasó számára világossá teszi, hogy az 1993 őszén kibontakozó politikai csatározás nem egyszerűen régi ivócimbo­rák közötti civakodás eredménye.⁸ A konfliktus mögött valós érdekek állnak; minden forradalomnak van története, és vannak szponzorai is.

Orosz Bonaparte?                                                                                           (Socialist Review)

3. Az orosz bonapartizmus

Amikor 1991 augusztusában, felszállt a füst a megbukott „ellen­forradalmi" (értsd kommunista) államcsíny után Borisz Jelcin volt az egyetlen feddhetetlen politikai tekintély. A korábbi júniusi vá­lasztásokon öt éves időtartamra biztosította magának az elnöki széket. Mint az első (és egyetlen) közvetlenül megválasztott orosz elnök, Jelcin egy olyan alkotmány védelmére tett esküt, melynek a kereteit később túlságosan szűknek találta. 1993. szeptember 21-én, egy hétfői napon Jelcin kihirdette az orosz népnek, hogy fel kívánja oszlatni parlamentjüket.

Az új rezsimet bevezető Jelcin-rendelet a következő, igen pa­radoxnak tűnő címet viselte: „Az Orosz Föderáció lépésenkénti alkotmányos reformjáról". Eszerint „a parlament veszélyezteti az államot és az ország biztonságát". Az új Oroszországnak új államra, új alkotmányra, új parlamentre és új képviselőkre volt szüksége, de érdekes módon a szöveg nem tett említést egy új elnök személyéről.

Mint tudjuk, a rendelet hatályon kívül helyezte a Parlamentet, a Legfelsőbb Tanácsot és a Népi Küldöttek Kongresszusát. To­vábbi fontos lépésként a kormány felügyelete alá vonta a fő­ügyészt és a központi bankot, amelyek addig a parlament ellen­őrzése alatt álltak. Ráadásul az új parlamenti választásokig fel­függesztette az Alkotmánybíróság működését. Ez kézenfek­vő volt, mivel az Alkotmánybíróság korábban Jelcin dekrétumát alkotmányellenesnek nyilvánította.

Jelcin az új választásokat december közepére tervezte, amit valójában „kényelmetlennek, ugyanakkor mégis elkerülhetetlen­nek" vélt.⁹ Időközben javasolta, hogy egy Alkotmányügyi Bizott­ság és egy Alkotmányozó Nemzetgyűlés hagyja jóvá az alkot­mánytervezetet. Egy Szövetségi Tanács felállítását szorgalmaz­ta, mely a régiók és köztársaságok tanácsi vezetőiből állna, és egyben a parlament felső házát alkotná. Az alsóház az állami duma 400 tagjából szerveződne, a választásokat pedig decem­berben tartanák.

A nyugati kormányok és újságírók – néhány kivételtől el­tekintve – továbbra is támogatták Jelcint; a parlamenti képvi­selők és az elnök közötti csatározásokat úgy állították be, mint az egykori gonosz kommunisták harcát a demokrá­cia, a szabad piac és a szabadság védelmezőivel szemben. Az alkotmány védelmezőit a társadalom torzszülöttjeiként áb­rázolták:

„A parlament Fehér Házon kívüli támogatói időskorúak, fiatal bűnözők, alkoholisták, vagy őrültek: csupán néhány tiszteletre­méltó állampolgár akad közöttük, illetve egy-két lelkes fiatal."¹⁰

Serge Schmemann a következőképpen próbálta meg leírni, amit ő az orosz Fehér Házon belüli képviselők zavaros reakciójának látott a puccshoz nyújtott nyugati támogatással kapcso­latban:

„Az országgyűlést nem "demokratikus úton« választották? A választás nem volt alkotmányos? A képviselők nem az erőegyen­súly biztosítékai lettek volna, akárcsak annyi más nyugati de­mokráciában?"¹¹

Ezek jogos kérdések. Az államcsínyt ugyanakkor semelyik fő­szereplő iszákosságával nem lehet magyarázni vagy védelmez­ni. De nem magyarázható demokratikus alapokon sem, ha figye­lembe veszünk néhány magasabb erkölcsi illetve politikai elvet.¹² Jelcin erőskezű fellépését azonban nem lehet igazolni sem a közvéleménykutatási eredményekkel,¹³ sem a későbbi népsza­vazásra való hivatkozással,¹⁴ sem azzal, hogy az emberek nem vonultak tömegesen az utcára.¹⁵

Milyen más magyarázata lehet Jelcin váratlan hatalom-meg­ragadásának? Mi magyarázhatja a puccs időpontját? Miért nem várta ki az alkotmányosan meghatározott választási időszakot? Az újságok eddigi elemzései egyáltalán nem voltak képesek ezeknek az alapvető kérdéseknek a megválaszolására. E feje­zet hátralévő része azt próbálja bizonyítani, hogy a nemzetközi tőke nemcsak az egyik haszonélvezője volt a jelcini államcsíny­nek, hanem a puccs időzítése és igazolása is magyarázható azzal, hogy igen komoly nyomás nehezedett Jelcinre a nemzet­közi tőke érdekeit képviselő csoportok részéről.

3.1. A puccsot kiváltó tényezők

Borisz Jelcin „brumaire-tizennyolcadikáját" a nemzetközi tőke támogatta. Az új orosz rendpárton belül játszódtak le a hazai és a külföldi tőke érdekkonfliktusai, amelyekről a közvélemény az elnök és a parlament teátrális jelenetein ke­resztül győződhetett meg. A nyugalom hamis érzetét 1992 első feléig lehetett fenntartani, innentől kezdve azonban a megosz­tottság egyre nyilvánvalóbbá és élesebbé vált. A színjáték vé­gét a közeledő költségvetési határidő jelezte.

A parlament kamaráiban a nemzeti érdekek megjelenítői ké­pessé váltak arra, hogy ellenszegüljenek a nemzetközi tőke ér­dekeinek. Uralmának fenntartása érdekében a nemzetközi tőke felvetette a parlament feloszlatásának lehetőségét. Jelcin igen készségesnek mutatkozott.

A nemzetközi tőke július elejétől kezdődően izgatottan várta a fejleményeket. A kaotikus körülmények között bevezetett valu­tareform után a nyugati kormányokkal és a Nemzetközi Valuta­alappal (IMF) fenntartott kapcsolat egyre bizalmatlanabbá vált. Szeptember elején az IMF tárgyalóküldöttségének vezetője, John Odling-Smee, találkozott az orosz kormánnyal, és tájékoztatta őket arról, hogy az IMF-források folyósításáról csak a költség­vetési tervezet elfogadása után lehet szó.¹⁶

Körülbelül ekkortájt Jelcin megakadályozta annak a törvény­tervezetnek az elfogadását, amely korlátozta volna a külföldi bankok oroszországi tevékenységeit. A parlament nem volt ké­pes kétharmados többséget felmutatni, ami szükséges lett vol­na Jelcin vétójának hatályon kívül helyezéséhez. A „nemzetközi tőkébe" történő korai beruházástól Jelcin természetesen jövő­beli hasznokat remélt. Mint látni fogjuk, támogatói nem feledkez­tek meg róla.

Jelcin korábban kétszer vétózta meg a parlament költségve­tési tervezetét. Az első júliusban történt, amikor a parlamenti ter­vezet 23 000 milliárd rubeles hiányt (kb. 23 milliárd dollárt) irány­zott elő a nehézségekkel küzdő iparágak megtámogatása érde­kében. Ez a GDP mintegy 25 százalékára növelte volna az álla­mi szektor deficitjét, ami felháborító arány a világ „kiegyensú­lyozott költségvetés párti" erőinek szemében.

A parlamenti költségvetés pontosan úgy nézett ki, mint ami­lyentől az IMF, Jelcin és nemzetközi gazdasági tanácsadói (Anders Aslund, Jeffrey Sachs, John Lockyard) legjobban rettegtek. A hivatalos vélemény szerint ezek a támogatások hiperinfláció­hoz vezethettek, holott az infláció már a támogatások bevezeté­se előtt is 30%-os volt havonta, így képmutatás volt egyedül a parlamentet hibáztatni Oroszország szorult gazdasági helyze­téért.

Ráadásul egy IMF döntés volt várható, amely egész biztosan hatással lett volna a tokiói találkozón, a G-7 által ígért 44 milli­árd dolláros támogatás sorsára. Ezt az is alátámasztja, hogy Michael Camdessus, az IMF vezérigazgatója indítványozta (szep­tember 23-án), hogy a fejlett országoknak bilateriális pénzügyi támogatást kellene nyújtaniuk Oroszországnak, számítva arra, hogy az IMF folytatni fogja a kölcsönök folyósítását.¹⁷

Teljesen egyértelmű, hogy a nemzetközi tőke érdekei Borisz Jelcin mögött sorakoztak fel, aki már felkészült a parlamenti erők­kel való közelgő összecsapásra. A nemzetközi tőke már hosszabb ideje úgy tekintette a parlamentet, mint a gazdasági re­formok legfőbb akadályát. Jelcin korai befektetése komoly ered­mények elérését garantálta, amennyiben ép bőrrel ússza meg az üzletet.

3.2. A puccs időzítése

Míg az eddigi fejezetek arról szóltak, hogy a nemzetközi tőké­nek miért állhat érdekében a puccs igazolása, addig most azt vizsgáljuk, hogy ugyanezek az érdekek mennyiben adnak ma­gyarázatot a puccs időzítésére. Jelcint két, egymással össze­függő határidő is szorította, amelyek vészesen közeledtek Orosz­ország naptárában.

Szeptember 22-én a parlamentnek – a rendes alkotmányos szabályok értelmében – szavaznia kellett Jelcinnek a költség­vetés tervezetét másodszor is megsemmisítő vétójáról (értsd: elvetnie azt). Ez volt az a költségvetés, amelyet az IMF teljesen elfogadhatatlannak talált. Ugyanezen a héten (szeptember 20­24 között) azonban a parlamentnek meg kellett vitatnia az Al­kotmányügyi Bizottság által beterjesztett törvényjavaslatokat, amelyek megszüntették volna az elnök vétóhoz való jogát. Rá­adásul bűncselekménynek nyilvánítottak volna minden olyan esetet, amikor az elnök nem engedelmeskedik a parlamentnek. Világos, hogy Jelcinnek meg kellett szabadulnia a parlamenttől, mielőtt az szabotálhatta volna az IMF-féle költségvetést, illetve veszélyeztethette az ő politikai legitimációját.

A másik tényező, amelyet figyelembe kell vennünk a puccs időzítésekor, az az, hogy Oroszország ígéretet tett egy készen­léti megállapodás október 1-ig való aláírására az IMF-el, amely részét képezte egy a nyugati hitelezőkkel egyeztetett adósság­átütemezési programnak. Oroszország mintegy 27,5 milliárd dollárral tartozott kereskedelmi banki hitelezőiek, ami tartalmaz­ta a 3 milliárd dollárra tehető kamathátralékokat is.¹⁸ Csupán 1993-ban a kamathátralékokat mintegy 1,5 milliárd dollárra be­csülték.

Oroszországnak a hivatalos hitelezők irányában fennálló adós­sága elérte a 37 milliárd dollárt. A szállítói hitelek és váltók ér­tékét közel 12 milliárdra becsülték. Összegezve, a puccs idején Oroszország teljes adóssága az új hitelekkel és a kamathátra­lékokkal együtt kb. 80 milliárd dollárra volt becsülhető.¹⁹

Különös véletlen, hogy az IMF és a Világbank által a hitele­zők (az úgynevezett Londoni Klub) és az orosz kormány rész­vételével megszervezett éves találkozójára éppen ezen a héten került sor Washington D. C-ben. Jelcin államcsínye után mind­két fél részéről felmerült a visszafizetési kötelezettség öt (eset­leg tíz) éves haladék utánra való kitolásának gondolata. A puccs előtt a visszafizetési megállapodásokat 90 napos („roll-over") pe­riódusok szerint kezelték. Ez volt az a bizonyos „roll-over" ha­táridő, amely október elsején járt le.

Ahogy a Parlament és az elnök közötti feszültség fokozódott, a tőke kifelé áramlott Oroszországból. A berlini kutatóintézet (Institut für Wirtschaftsforschung) kimutatása szerint mintegy 20 milliárd dollár hagyta el illegálisan az ország területét a megelő­ző évben.²⁰ Drasztikus lépésekre volt szükség ahhoz, hogy elhi­tethessék a tőkével: a számára kedvező reformok elkezdődtek.

3.3 Bonapartista gazdaságpolitikai lépések

A puccs indítéka és időzítése egyrészt a nemzetközi nagy­tőkétől való fokozódó függéssel, másrészt ezeknek a nyu­gati érdekcsoportoknak a növekvő türelmetlenségével ma­gyarázható. Amikor a nemzetközi tőke – explicit vagy implicit módon – sortüzet vezényel, akkor csak meg kell néznünk az új diktatórikus rezsim gazdaságpolitikai lépéseit, a mi esetünkben 1993 októbere és decembere között. Alkotmányossági béklyók­tól mentesen vajon Jelcin az IMF illetve a nyugati hitelezők által hangszerelt politikát hajtotta-e végre? A nemzetkőzi tőke hang­nemet váltott-e a puccs után?

Az államcsínyt követő második napon az új bonapartista prog­ramért felelős Jegor Gajdar megjelent a sajtó képviselői előtt, és elmondta, hogy az új gazdaságpolitikai lépések három fontos cél köré szerveződnek: az infláció csökkentése, a populista módszerek elkerülése és a gazdaság további liberalizálása.²¹ A pénzügyekért felelős miniszterelnök-helyettestől, Borisz Fjodorovtól megkérdezték, hogy most, a demokratikus keretek eltűn­tével milyen költségvetést tart elfogadhatónak. Erre elmosolyo­dott, és a következőkkel válaszolt: „Olyan költségvetést terjesz­tünk be, amilyet csak akarunk."²² Az általa bevezetett puccs-utá­ni reformok részeként eltörölték a kedvezményes hiteleket, a re­finanszírozási kamatláb pedig 17.5% lett egy hónapra, vagyis 592% egy évre vonatkozóan. Költségvetési tervezetében a defi­cit a GDP-nek csupán 9%-át tette ki.²³

A puccsot követő reformok megnyitották az utat a külföldi be­ruházások előtt. A hazai és az orosz törvényi szabályozás kö­zötti különbségek által zavart külföldi befektetők egy új, nagyvo­nalú szabályozás bevezetéséért lobbiztak. A puccsot követően Jelcin kijelentette, hogy a külföldi beruházásokról csakis szövet­ségi szinteken születhetnek döntések, a helyi hatóságok elve­szítik autonómiájukat saját körzetük beruházási kérdéseiben.

Maga a külföldi tőke is stratégiát váltott azonban a puccs nap­jaiban. Röviddel a puccs után a Hetek (G7) tisztviselői és az IMF deklarálták, hogy Jelcin nagymértékben növelte esélyeit segít­ségük elnyerésére, ami a reformok lelassulásával elveszni lát­szott.²⁴ Konkrétabban, a puccsot követő napon Németország (Oroszország legnagyobb hitelezője) bejelentette, hogy hajlan­dó lenne tárgyalni egy 8 milliárd márkás adósságátütemezési programról (a hátralékok 1991 vége óta halmozódtak). Válasz­képpen Oroszország ígéretet tett arra, hogy 500 millió márká­nak megfelelő adósságot visszafizet a hónap végéig.

Miként Bonaparténak a törékeny szövetsége az ancien régi­me ellenfeleivel, úgy Jelcinnek az orosz és a külföldi tőkével való együttműködése: az oroszországi rendpárt is szétesett a nemzetközi nagytőke igényeinek nyomása alatt. A demok­ratikus intézményeket a nagytőke bajnoka egy mozdulattal félredobta – az új rend nevében.

4. Választás utáni függelék

Nyilvánvaló, hogy Louis Bonaparte nem írt ki választást két hó­nappal az államcsínyét követően. Akkor hogyan lehetséges, hogy 1993 decemberében Oroszországban választásokat tartottak? Hogyan magyarázható ez a mi nézőpontunkból?

A választás két fontos kérdésről döntött: az új orosz Alkot­mány elfogadása, illetve képviselők választása a Parlament mindkét házába. Az eredmények közismertek, az interpretáció­juk pedig teljesen egybecseng a cikk mondanivalójával: az Al­kotmányra leadott szavazat lényegében a választási reformra leadott szavazatot jelentette; a Zsirinovszkijra szavazók pe­dig lényegében a további szabadpiaci reformok ellen emel­ték fel a hangjukat.

Ami ennél még érdekesebb, az a piacoknak és szószólóiknak a fenti választási eredményekre adott reakciója.²⁵ Attól való fé­lelmükben, hogy Jelcin esetleg felfigyel a választók üzeneté­re, a piaci reformerek tömegesen kiléptek az orosz kormányból.

Jegor Gajdar, a reformok egyik legprominensebb képviselője az elsők között lépett ki, miközben kijelentette: „Nem tudok úgy dol­gozni, hogy a legfontosabb eszközök nem állnak a rendelkezé­semre… amikor azokat a döntéseket, amelyeket én hoztam, nem hagyják jóvá, ugyanakkor azokat, amelyeket pedig veszélyes­nek találok, a kormány nyugodt szívvel támogatja."²⁶

Ella Pamfilova, a társadalombiztosításért felelős miniszter azonnal követte Gajdart. Amikor a pénzügyminiszter, Borisz Fjodorov is kilépett, a 23 tagú kabinetben már csak négy piacpárti maradt.²⁷

Ezután az új kormány beterjesztett egy impresszív (vagy inkább represszív) gazdaságpolitikai csomagtervet. Az IMF bizalmának elnyerése érdekében a kormány ígéretet tett arra, hogy az inflá­ció havi értékét leszorítja 7% alá. 1993-ban az infláció havi átla­gos értéke 20% körülire volt tehető. A választások után az infláci­ós ráta zuhanásszerűen csökkent: 1994 januárjában 22%, febru­árban 9,9%, márciusban pedig 8,7% volt. A választásokat követő időszakban az infláció értéke az 1992. januári gazdasági refor­moktól számítva a legalacsonyabb szintre csökkent.²⁸

Noha az alacsonyabb inflációs szint bizonyos mértékig a Fjodorov vezette – puccs-utáni, választás előtti – gazdaságpo­litikának is köszönhető, a döntő tényező a meghökkentően ke­mény hitelpolitika volt. Például 1994 márciusában Oroszország pozitív reálkamatlábat produkált: 9%-os havi, illetve 180%-os éves értékkel, ami messze a legmagasabb volt a világon.²⁹ Ezideig 1994-ben a hitelkihelyezések mértéke csupán 40%-át tette ki a kormány Hitel Bizottsága által engedélyezettnek.³⁰

A kormánynak a költségvetési deficit értékére tett javaslata meg­próbálja megközelíteni az IMF ajánlását, amely a GDP 6.5%-ánál húzza meg a határt. Néhányan igen komolyan gondolják, hogy ez be is fog következni, mivel a parlament júniusban már foglal­kozott a kérdéssel. A dolgok jelenlegi állása szerint a korrnány kb. 183.000 milliárd rubel kiadásra és 120.000 milliárd rubel be­vételre számíthat, azaz a deficit várhatóan a GDP 9%-a lesz. A teljesség kedvéért el kell mondanunk, hogy a költségvetés bevé­teli oldalát egy olyan előrejelzés alapján tervezték, amely 8%-os csökkenést prognosztizált az ipari termelésben. Az ipari termelés a legnagyobb negatívum a reformokról kialakult összképben. Az 1992-es adatokkal összevetve a termelés a választást követő min­den egyes hónapban negatív rekordot döntött az ágazati össze­hasonlításokban: 1994 februárjában 10%-kal, márciusban 28%-kal, áprilisban 29%-kal csökkent.³¹ Vállalkozások ezrei szünetel­tették a munkát, és még többen dolgoztak részmunkaidőben.

Az orosz ipar összeomlását követő vákuum helyét betöltő kül­földi beruházások támogatása érdekében Jelcin hat rendeletet adott ki 1994. május végén, amelyekben elvetette a kvóták és az engedélyek rendszerét az olaj- és földgázexportra vonatko­zóan, hároméves adómentes időszakot helyezett kilátásba a ter­melő szektor külföldi beruházásai számára, illetve javasolta az adóterhek könnyítését 10%-kal, 20%-ra.³²

Ily módon a választások után alakult kormány továbbra is fenn­tartotta Jelcinnek a nemzetközi hitelezők által lefektetett feltéte­lek melletti elkötelezettségét. Az új költségvetés egyértelműen próbál igazodni az IMF elvárásaihoz, és igyekszik figyelmen kí­vül hagyni azt a választói óhajt, amely a szabadpiaci reformok visszafogását célozza meg. De hogyan reagált a nemzetközi tőke Jelcin demokratikus teljesítményére?

A piaci reakciók igen sokatmondóak. A választásokat követő hónapokban az Oroszországot elhagyó tőke nagysága havi 1 milliárd dollárt tett ki, bár néhányan 2 milliárd dollárra be­csülik. Egyes becslések szerint 1990 óta 30 milliárd dollár hagyta el Oroszország területét. A jelzett időszakban a tőke­kiáramlás 1992-ben volt a legmagasabb (13 milliárd), a puccs évében, 1993-ban csökkent (8 milliárd), majd a választásokat követően újra megnőtt.³³

Mindennek a rubel-árfolyamra kifejtett hatása egészen drámai volt. 1994 januárjának első három hetében az orosz jegybank 1,5 milliárd dollárt használt fel a rubel stabilizálása érdekében. Összehasonlításként annyit, hogy az 1993-as év folyamán összesen 4 milliárd dollárt használtak fel erre a célra. 1994 utol­só négy hónapjában, illetve míg Jelcin csapatai az Orosz Parla­mentet próbálták bevenni, a rubel-dollár átváltási arány 1200 körül maradt, majd a választások és január 20-a között hirtelen 1607-re zuhant.³⁴

Az adóssághelyzet (a magán- és a hivatalos egyaránt) alig ja­vult. 1994-ben Oroszország külső finanszírozási szükséglete 34 milliárd dollár (amelyhez még további 1,5 milliárdnyi hitel érke­zik az IMF-től az áprilisi megállapodás alapján). Ezen belül 25 milliárd dollár olyan nyugati kereskedelmi bankoktól érkezik, amelyek elvetettek mindenfajta hosszú távú átütemezési javas­latot. Oroszország és ezen hitelezők között kötött megállapodá­sok újabb 90 napos „roll-over" tervekkel érnek fel, amelyek kö­zül a legutóbbi 1994. március 31-én ért véget.

A Párizsi Klubbal szemben 16 milliárdos adósság áll fenn, amelyhez hozzá kell vennünk az 1993-ról elmaradt kamathátra­lékokat. Eddig nem született egyezmény, hogyan kezeljék eze­ket az adósságokat, de a Párizsi Klub folytathatónak tartja az 1993-ban megkötött adósságátütemezési megállapodást, amíg egy új szerződés meg nem születik.

A legnagyobb figyelem az IMF oroszországi politikáját övezi, mivel ott a legszembetűnőbbek a tanácsok. 1994. április 29-én az IMF egy Oroszországnak nyújtandó 1,5 milliárd dolláros hitelről döntött. Bár a hitelnek fontos lélektani üzenete van, azért ez igen csekély összeg. 1,5 milliárd dollár Oroszországnak kb. kétheti költségvetési deficitét fedi le, és 0,8%-a az 1993-as GDP-nek. Az sem biztos, hogy ezt teljes egészében folyósít­ják; 1993-ban a Nyugat 28 milliárd dolláros csomagot ígért, és kb. 1 milliárd dollárt küldött. Az IMF 13 milliárdot ígért, és 1,5 milliárdot folyósított; míg a Világbank 3 milliárdot ígért, és csu­pán 600 milliót küldött el. A folyósított hitelek döntő hányada exporthitel volt.³⁵

A decemberi választások óta az új kormány továbbra is fenn­tartotta a nyugati hitelezők által elvárt gazdaságpolitikát. Az inf­láció és a költségvetési deficit a mértéke az IMF által meghúzott határokon belül maradt. Jelcin és Csernomirgyin a választások üzenetének figyelmen kívül hagyása mellett döntött, és tovább­ra is a nemzetközi tőke kedvében próbálnak járni.

A nemzetközi hitelezők ugyanakkor elég lekezelően bánnak Oroszországgal. Az államcsínyt követő lelkesedésüket némileg lehűtötte a demokratikus intézmények újonnani bevezetése. Az elvárásaikkal egybehangzó gazdasági célok helyett a piacok to­vábbra is a demokratikus/nacionalista kísértet árnyékában mű­ködnek, és egy sokkal stabilabb, kevésbé demokratikus rezsim után sóvárognak.

5. Következtetések

Ebben a cikkben nem azoknak a becsületét kívántam védelmez­ni, akik az orosz Fehér Házat védték. Gyanítom, hogy Haszbulatov úr és Ruckoj tábornok ugyanolyan agyafúrt és ravasz figu­rák, mint maga Jelcin. Azt sem állíthatom, hogy Vlagyimir Zsiri­novszkij Oroszország demokratikus megváltója. Ez az időszak nem a politikai elitek reneszánsza, sem Oroszországban, sem másutt.

Azt sem kívántam sugallmazni, hogy az IMF és a nagytőke kulcsfigurái dróton rángatnák a Jelcin nevű bábut. A nemzetkö­zi tőke és a modern állam közötti kapcsolat igen összetett, és ennek a definiálását nem egy ilyen rövid cikk végkövetkezteté­seinek helyén kell megtennünk.

Jelcin államcsínye nem igazolható azzal, hogy ő volt a de­mokrácia legnagyobb reménysége. A módszerei ebből a szempontból elég visszataszítóak. Az a közismert vélemény, amely szerint „Mr. Jelcin morális és politikai kötelessége volt – sőt még talán némi alkotmányos hatásköre is volt hozzá -, hogy megszabadítsa az országot a Népi Küldöttek Kongresszusától, amely leplezetlen reakciósokkal és másodosztályú politikusok­kal volt megrakva, akik éveken keresztül elodáztak mindenfajta változást",³⁶ – ha egyáltalán hihető – könnyen igazolhatná az Egyesült Államok szenátusának megdöntését, együtt más nyu­gati parlamentekkel. Az ilyen, és ehhez hasonló érvelések tart­hatatlanok.

Oroszország választások utáni küzdelmét beárnyékolja a par­lamenti ellenzék pszeudo-fasiszta természete. A Duma és a Szövetségi Tanács – a korábbi Fehér Házhoz hasonlóan – a mélyebb gazdasági érdekeken nyugvó demokratikus vágyakat és félelmeket reprezentálja. A fenti intézmények és a kormány közötti küzdelem nem a jó és a rossz harcát jelentik, ahogy azt gyakran beállítják, hanem egy nép félelmeit jelenítik meg attól a kemény gazdasági átalakulástól, amely a rendszer „ter­melő inputjainak" érdekeivel szembenálló termelési rendszer felé vezet.

Elemzésemmel a legfontosabb célom a marxi hagyomány fel­élesztése volt – persze tekintettel a korlátokra. A tőkés gazda­ság mérhetetlenül átalakult a XIX. század közepe óta. A nem­zetközi tőke befolyása – egy hosszú, a háborút követő megsza­kítás után – újra érezteti hatását a közügyekben., 1852-ben a francia tőke egyaránt hatott a belföldi és a nemzetközi politikai helyzetre: ezt Marx világosan bizonyította. 1994-re a tőke elvesz­tette ugyan a nemzeti karakterét, a befolyását azonban annál kevésbé. Nyilvánvaló persze, hogy a termelési és elosztási tech­nikák időközben drasztikusan átalakultak.

Másfelől, bizonyos igazságok túlélték a századfordulót: külö­nös tekintettel a kapitalizmus és a demokrácia közötti feszült kapcsolatra, amely az abszolutizmusból illetve más retrográd rezsimekből való átalakulás során jellemző. A munka, a föld és a tőke áruvá tétele természetellenes, fájdalmas művele­tekkel jár. A nyugati kapitalizmus csillogása ellenére ez a fájdalom nem a legvonzóbb alternatíva egy választó közös­ségnek, amely már rendelkezik tapasztalatokkal is. Mint ahogy a XIX. századi Franciaországban, a régi (szovjet) rendszer meg­döntéséhez Oroszországban is szükséges volt a választói tá­mogatás és legitimáció. A piacok tényleges létrehozásában azon­ban sokkal kisebb a demokrácia szerepe. Ez az a kritikus lecke, amelyet a nyugati kommentárok oly fájdalmasan elhallgattak.

(1994)

(Fordította Kovács Gabriella és Szabó Miklós)

Jegyzetek

Köszönetet szeretnék mondani különösen hasznos segítségükért Torbjorn Knutsen-nek, Magne Barthnak és Pavel K. Baevnek. A felelős­ség a leírtakért természetesen egyedül rám hárul. (A szerző jegyzete.)

¹ Karl Marx: The 18th Brumaire of Louis Bonaparte 11th Printing (New York: International Publishers, 1987 [1852]). Magyarul: Karl Marx és Friedrich Engels művei. 8. kötet. 1851-1853. Kossuth Könyvkiadó, 1962. 101-196.

² E két történelmi figura egymás mellé állításával nem azt szeretném sugallmazni, hogy Jelcin társadalmi helyzete és legitimitása megegyezne Louis Bonaparte-éval, sem pedig azt, hogy a XIX. századi Franciaország gazdaságának tanulságai közvetlenül alkalmazhatók lehetnének a mai oroszországi forradalomra. Az összehasonlítás csupán a születendő ka­pitalizmus és a demokratikus fejlődés közti kapcsolat tanulságaira vonat­kozik.

³ Mellesleg itt található a materialista fonal: Oroszország új termelő­erői konfliktusba kerültek a fennálló szovjet termelési kapcsolatokkal.

⁴ Az adósság nem az egyedüli mutatója a nemzetközi befolyásnak. A közvetlen külföldi beruházás szintén ilyen erő: néhány nehézipari ágaza­tot, vegyi- és vasipari ágazatokat a külföldi tőke közvetlenül felvásárolt,

⁵ 1991 januárjában Oroszország visszafizetései elkezdenek késnf, így létezik egy bizonyos közbeeső időszak, amely elválasztja Oroszország régi és új adósságait.

⁶ E fejezet adatainak forrása: Quentin Peel-Tracy Corrigan: Bankers to Discuss Debt Rescheduling. FinancialTimes, 1993.szeptember 24.

⁷ Az új orosz piacon a legjobb helyekért folyó harc talán a legfonto­sabb, de eddig legkevésbé megértett probléma ma Oroszországban. A nemzetközi és a hazai tőke közötti érdekek nem szükségszerűen állnak konfliktusban, ahogy azt már korábban említettem. Ha feltételezzük, hogy a hazai tőke érdekei egybeesnek az orosz maffiáéval, és ha egy-egy alvilági szervezet képes dominánssá válni az orosz terület különböző részein, akkor sokkal könnyebben válhat hatékonyabbá, mint bármelyik orosz állam, a csökkenő tranzakciós költségek és a növekvő stabilitás miatt. A nemzetközi tőke érdekeltsége megsokszorozódhat és virágoz­hat egy ilyen piacon. Amikor a nemzeti vagy matfiaérdekek maguk meg­osztottak (területi és szektoriális vonalak mentén), akkor válik hirtelen finnyássá a nemzetközi tőke.

⁸ Lásd John Lloyd-Leyla Boulton: Iron Fist and Iron Glove: Financial Times, 1993. szeptember 15. Itt a szerzők megemlítik, hogy Ruszlán Haszbulatovnak az elnök ivási szokásait részletező, sértő megjegyzé­sei döntőek voltak a parlament lövetésének ügyében.

⁹ Lásd John Lloyd: President Ready to Fight Election Next June. Finan­cial Times, szeptember 24.

¹⁰ Lásd John Lloyd,:Days of Whine and Poses. Financial Times, 1993. szeptember 23.

¹¹ Lásd Serge Schmemann: Confusing Times for Russian Legislators. International Herald Tribüné, 1993. szeptember 27.

¹² Lásd pl. Edward Mortimer: West's Best Bet. Financial Times, 1993. szeptember 29.

¹³ A nyugati országok közvéleménykutatásainak problémái jól doku­mentáltak. A közvéleménykutatási adatok nem helyettesíthetik a válasz­tási eredményeket. Forradalmi időszakban még sokkal súlyosabbak le­hetnek a közvéleménykutatásokkal kapcsolatos problémák. Például a jelenlegi, puccs utáni felmérésről a Moszkvai Közvéleménykutató Ala­pítvány kimutatta, hogy az 1600 válaszadó közel 20%-a nem adott vá­laszt arra a kérdésre, hogy vajon támogatja-e az elnököt. Lásd The Battle for Russia. The Economist, 1993 október 27.

¹⁴ Bizonyos újságírói benyomások visszautalnak az áprilisi referendum­ra, amelyben a szavazók 67%-a válaszolt igennel a következő kérdésre: „Ön szerint szükségesek az előrehozott választások?" Lásd AH or Nothing, The Economist, 1993. szeptember 25. Ugyanakkor az áprilisi kérdések között nem szerepelt az, hogy a szavazó örülne-e egy diktatórikus puccs­nak, illetve a parlament egyoldalú feloszlatásának. Ennek fényében úgy vélem, néhány elemzőnek óvatosabbnak kellene lennie az olyan állítások­kal, amelyek elegendő demokratikus támogatást látnak az elnök „mögé".

¹⁵ Ez a hivatkozás az egyik legközismertebb. És egyben a legzavarba-ejtőbb is. A tömegtámogatottság eddig soha nem tartozott az orosz po­litikai csaták központi elemei közé. A bolsevikok 1917-berrnéhány ezer katona és felfegyverzett munkás segítségével szerezték meg a hatal­mat. Az eseményről szóló jónéhány beszámolóval ellentétben a legtöbb moszkvai nem vett részt az 1991-es halvaszületett puccskísérletben. Egyes becslések szerint csupán 30 000 emberről van szó, ami alig egy százaléka Moszkva lakosságának. Ugyanakkor 15 000 ember vonult az utcára 1993. október 3-án, hogy támogassa Ruckojt. Alekszandr Ruckoj támogatói Moszkva lakosságának 0,5%-át, Jelciné pedig 1,5%-át teszik ki. Ha tekintetbe vesszük a tartózkodásra ösztönző félelmi tényezőt az előbbi, illetve az orosz média támogató befolyását az utóbbi esetében, akkor ez a különbség már nem szignifikáns. Az adatok Michael Dobbs, Yeltsin: A Democrat Like His Society, With a Long Way to Go. International Herald Tribüné, 1993. szeptember 27.

¹⁶ Lásd Péter M. Johansen: Pa diktat fra pengefondet [Az IMF diktátu­mára]. Klassekampen, (Oslo) 1993. szeptember 24.

¹⁷ Lásd Péter Norman: IMF Chief Urges West to Give Financial Support. Financial Times, 1993. szeptember 24.

¹⁸ A következő adósságot mutató táblázatok Quentin Peel-Tracy Corrigan: Bankers to Discuss… című munkájából származnak.

¹⁹ Ugyanott.

²⁰ Lásd Péter M. Johansen: Pa diktat.

²¹ Lásd John Lloyd-Leyla Boulton:Yeitsin Wins Support for Abolition of Parliament. Financial Times, 1993 szeptember 23.

²² Ugyanott.

²³ Lásd Anders Aslund: Gradualism Has Proven Ineffective in Russia. Financial Times, 1994. április 12.

²⁴ Lásd John Lloyd-Leyla Boulton: Yeltsin Wins Support…

²⁵ A képviseleti demokrácia és a piaci reformok közötti feszültség már kifejeződött a szabadpiaci reformokat sürgető, Oroszország Választása nevezetű reformer párt kampányában. Anders Aslund a következő pa­radox terminusban fogalmazta meg a problémát: „Egyetlen demokrati­kus párt sem szólította meg igazán az embereket. Kiöregedett kommu­nisták stílusában szóltak hozzájuk." (Idézet in: The Roád to Ruin. The Economist, 1994. január 29., 27.). Csupán Vlagyimir Zsirinovszkij sze­me (és füle) vol1 nyitott az emberek érdekeire a kampány közben.

²⁶ Lásd John Lloyd: Gaidar Quits Russian Government. Financial Times, 1994. január 17.

²⁷ Ők a következők: Anatolij Csubajsz (privatizációs), Alexander Sokin (gazdasági), Szergej Sahraj (regionális és nemzeti ügyek) és Andrej Kozirjev (külügyi). 1994 májusában Sahrajt leváltották a posztjáról.

²⁸ Az adatok forrása: Inflation in Russia Slows to 15-month low of 8,7%. International Herald Tribüné, 1994. április 5.

²⁹ Lásd Anders Aslund: Gradualism Has Proved Ineffective in Russia.

³⁰ Lásd John Lloyd: The Conversion of Mr. Chernomyrdin. Financial Ti­mes, 1994. március 18.

³¹ Lásd John Lloyd: Yeltsin aide Wants Pledge to the IMF Relaxed. Fi­nancial Times, 1994. május 4.

³² Lásd Leyla Boulton: Yeltsin Acts to Stimulate Russia's Economic Re­form. Financial Times, 1994. május 22.

³³ Lásd Alan Friedman: Capital Flight From Russia is Escalating. Inter­national Herald Tribüné, 1994. január 14.; illetve Péter Norman: Russia External NeedsThisYear Put at $ 34bn. Financial Times, 1994. április 25.

³⁴ Lásd John Lloyd: Political Uncertainty Leaves the Rouble without a Prop. Financial Times, 1994. január 20.

³⁵ Lásd Jeffrey Sachs-Charles Wyplosz: How the West Should Help Russian Reform. Financial Times, 1994. január 11.

³⁶ Lásd Serge Schmemann: Confusing Times…