Tény, hogy a mai modern futball képe a kilencvenes években alakult ki, vagy inkább azt mondhatnánk, hogy a régebbi, nemzeti jellegű futball ebben az időben változott át, jutott el egy új szintre, aminek következté­ben már olyan globális labdarúgásról beszélhetünk, melyet jobban körül lehet írni, s jellemzőit jobban lefedhetjük az üzlet, a szórakoztatóipar, a pénz és a hasonló fogalmak segítségével, mint a focinak az eredeti gon­dolattartama által. Mi történt ekkor? A labdarúgás úgymond „forradalmat" élt át. Azért beszélhetünk „forradalomról", mert a futballt átalakító, mo­dernizáló számos külső és belső tényező egyszerre fejtette ki a hatását. Melyek voltak ezek? A médiaipar fejlődése és a televízió térhódítása;

az emberek életszínvonalának emelkedése; a labdarúgás szabályainak átalakítása és a munkaerőpiac liberalizálása; valamint a kereskedelmi stratégiák erősödése, a kapitalizálódás és a tőzsdei részvétel. Ez az a kiindulópont, ahonnan elindulhatunk a foci „lelkének", mozgatórugóinak, törvényszerűségeinek keresésére.

„A forradalmat" kihasználó, a gyorsan eszmélő, a változtatások szükségességét felismerő, és ezekbe bekapcsolódó ligák, klubok olyan előnyökre tehettek szert, amelyeket később már nehezebb volt, mostanra pedig lehetetlen behozni. Eme folyamat eredményeinek kiváló kontrasztpéldáját adja az angol-magyar futball a jelenlegi álla­potában. Az az angol foci, mely az 1980-as években még a mélypont­ját élte: huliganizmus, rossz stadionok, katasztrófák, defenzív játék jellemezte. Ma azonban a világ leglukratívabb bajnokságát tudhatja magáénak, ahol évente átlagosan 1,2-1,8 milliárd fontos bevételt lehet elkönyvelni (magyar bajokságban mikor lehet ennyi pénzről álmodni?). Hogyan sikerült ez neki? A '80-as évek katasztrófái (Bradford, Heysel Stadion,Hillsborough) és az ezeket kivizsgáló Taylor-jelentés után a brit kormány hatalmas pénzeket fektetett bele a játék, és vele a foci hírnevének megújításába. A stadionokat állami pénzből újjáépítették, és azokat már nemcsak a meccsnapokon, hanem azokon kívül is hasz­nálatba vehették az emberek. Üzleteket, boltokat, éttermeket nyitottak, a kulcsszó ezekben az építményekben már a multifunkcionalitás volt. Ezekkel párhuzamosan a liga szerkezete is átalakult: 1992-ben 22 csapat megalakította a Premier League-et, melyben már a klubok mint gazdasági társaságok szerepeltek. A cég tulajdonosai a részvényesek lettek, akik részvényeiket szabadon adhatták-vehették a tőzsdén, ezáltal új, friss pénzek jelentek meg az ágazatban. A játékszabályokon is változ­tattak – a győzelem már 3 pontot ért -, és a munkaerőpiac liberalizálása következtében pedig külföldi, új játékosok játszhattak a csapatokban, új edzők érkezhettek, akik a stílusukkal visszaadták a játékba a korábban elvesztett lendületet. (Gondolhatunk itt Cantonára, Henryra vagy Arsene Wengerre is.) A foci végérvényesen árucikké vált, amelyből a legna­gyobb szeletet a sportra a 20. században a legnagyobb hatást gyakorló televízió igyekezett birtokolni. Miért? Mert a foci egy olyan konstans dolog, melyet az emberek szeretnek, jól értékesíthető, kellően kitölti a műsoridőt. Ez pedig nagyon sok pénzt megér! A SkyTV az angol mérkő­zések közvetítési jogáért 1992-ben 305 millió fontot, 2007-2010 között pedig már 1,7 milliárd fontot fizetett! És ekkor még nem is beszéltünk a szponzorokról, a merchandise termékekről, a belépőjegyekről, mellyel a klubok a bevételeiket növelhetik. És hol vannak ehhez képest – hogy ne menjünk messzire – például a magyarok? Ahol a liga éves költségvetése nem vetekedhet egy kisebb angol klub bevételével. Összességében tehát megállapíthatjuk, hogy a változások szelének köszönhetően az angol, de talán mondhatjuk azt is, hogy a nyugati labdarúgás és a keleti (magyar) foci között olyan mély szakadék keletkezett, melyet már soha nem lehet áthidalni, nemhogy kiegyenlíteni. Ez a mai futballt jellemző egyik sajátosság, a modern foci első tézise.

Az egyre erősödő globalizációs hullámoknak köszönhetően pedig – melynek az lenne a célja, hogy a világot egyesítse, de valójában csak job­ban szétszakítja – a foci már nem szorítható pusztán hazai keretek közé. A kluboknak már világméretű kereskedelmi stratégiákat kell kidolgozniuk, melynek része, hogy olyan játékosokat igazoljanak le világszerte, akikkel növelni tudják piaci értéküket. A játéktudás helyett az imázs lett a köz­ponti érték, a cél viszont változatlan maradt: jó játékosok szerződtetése, megfizethető áron. Ennek érdekében egyfajta munkamegosztás alakult ki „Nyugat és Kelet" között. Ez a második tézis. A munkamegosztás iskolapéldája Szenegál. Köztudott, hogy az afrikai vagy az ázsiai játé­kosok közül a jobbak az európai piacon kamatoztatják tudásukat. A 11 szenegáli játékos közül pedig – akik a franciák ellen játszottak a 2002-es világbajnokság nyitómeccsén – egyikük sem otthon, hanem mindegyikük egy-egy francia ligacsapatban rúgta a bőrt. Elég meglepő, nem?

Az itt érvényben lévő munkamegosztás tehát arról szól, hogy a kicsik eladják a tehetséges játékosaikat a nagy kluboknak, viszonylag olcsón. A nagy klubok ezzel pedig rengeteg pénzt takarítanak meg, hiszen egy-egy játékos felnevelése amúgy sok-sok millióba kerülne. Amelyik játékosnak pedig sikerül így leszerződnie, annak nagy álma válik valóra: egy nyugati elitklubban futballozhat. Itt ugyanis minden adva van, amire valaha is vágyott: népszerűség, szervezettség, pénz. Nem véletlen tehát, hogy ezek az elitklubok monopolhelyzetben vannak vetélytársaikkal szemben, amelyet erősít szervezettségük és anyagi hátterük is, így olyan árakat diktálhatnak, amelyekkel nehezen, vagy sehogy se lehet felvenni a ver­senyt. (Első tézisünk további megerősítést nyert.)

Azonban ne gondoljuk azt, hogy a nagy nyugati klubok egytől-egyig nyereségesek. 2001-ben az angol ligákban szereplő 92 klub közül csak 18 tudott profitot termelni. Ez látszólag ellentmondásban áll a fentebb vázolt adatokkal, de gondoljunk csak bele! A kluboknak, bár hatalmas bevételeik vannak a televíziós jogdíjakból, a merchandise termékek árusításából és a jegyeladásokból, ezek közel egyenértékű kiadásokkal párosulnak – itt elsősorban a játékosok fizetésére kell gondolnunk, me­lyek a maximalizált bérek eltörlése, és a Bosman-szabály bevezetése után az évek során egyre inkább növekedtek, így egy klub önmagában már nem mindig lehet nyereséges. (Angliában egy játékos átlagfizeté­se 2006-ban 676 ezer font volt évente!) Ezért azt mondhatjuk, hogy a klubokat nem maga a foci, hanem a focira telepedő üzletek (például a televízió) tartják fenn, alakítják a fejlődő világnak megfelelően. Ez a foci „lelkének" keresése során felállított harmadik, végső tézisünk.