Amikor a neves történész, Eric Hobsbawm 91 éves korában megkapta Bécs városának díszpolgára címét, visszatekintett életútjára, s ezt az észrevételt fűzte hozzá:

„Szerencsém volt, mert a történészeknek ahhoz a világszerte fellelhető generációjához tartoztam, amelyik az 1930-as évek és a historiográfiai fordulatot hozó 1970-es évek között forradalmasította a történetírást, elsősorban azáltal, hogy új kapcsolatokat teremtett a történelem és tár­sadalomtudományok között. Ez nem csupán egyetlen ideológiai iskolára szorítkozott. A történeti modernitás harcáról volt itt szó a Ranke-féle régi, konvencionális történetírással, akár a gazdaságtörténet, az Annales-ban közölt francia szociológia és földrajz, a marxizmus, akár Max Weber zászlaja alatt vívták.” (Idézi Botz et al. 2008: 74)

Hobsbawm véleményével és értékelésével talán nem mindenki ért egyet. Ám kétségtelenül sok igazság van abban a megfigyelésében, hogy a történészek és a társadalomtudósok között kialakult újfajta együttműkö­dési formák elősegítették a történeti kutatásokat Nyugaton a két háború közötti időszakban és az 1970-es években. Az is igaz, hogy a huszadik század utolsó negyedében újra csak nőtt a távolság a történelem és a társadalomtudományok között. E tanulmány azt a véleményt fogalmazza meg, hogy azóta már a harmadik periódusba léptünk, amikor is újfajta kooperáció lehetősége sejlik fel a történelem és a társadalomtudományok között, ami egyre inkább gyakorlattá is válik.

Eltávolodás

Amikor Hobsbawm a történelem és a társadalomtudományok közötti újszerű kapcsolatokra tekintett vissza, akkor különféle, kisebbségben létrejött fejleményekre utalt, amelyek kölcsönösen erősítették egymást, annak ellenére, hogy különböző országokban jelentkeztek. Ezek között jelen voltak azok az interdiszciplináris megközelítések, amelyekkel a franciaországi Annales lapjain kísérleteztek, illetve amelyeket a brit Past & Present című folyóirathoz közel álló marxista történészek munkái reprezentáltak. Hobsbawm az Egyesült Államok-beli történeti szociológia művelőire utalt, másfelől pedig az 1950-es és 60-as évek „új gazda­ságtörténetére”, valamint a társadalomtörténetre [a szűkebbre szabott feladatokkal foglalkozó „social history” meg a tágabb értelmű „history of society” irányzataira], és a Historische Sozialwissenschaftra, amely az 1960-as években Nyugat-Németországban – Max Weber erőteljes hatására – alakult ki.

Noha ezek s néhány más áramlat meglehetősen különböztek egy­mástól, ám mégis akadt egynéhány közös vonásuk is. Először is, kuta­tási dimenzióként mindegyik irányzat a struktúrákra és a folyamatokra helyezte a hangsúlyt, nem pedig az egyes cselekvésekre, személyekre és eseményekre. A történészek csupán kis csoportja lépett fel nyíltan a Strukturgeschichte (struktúratörténet) mellett. De nagyon sokuk többé-ke­vésbé meggyőződéssel vallotta, hogy ha valaki valóban meg akar magya­rázni valamilyen változást, akkor alaposan meg kell vizsgálnia azokat a – gazdasági, társadalmi, politikai vagy eszmei – struktúrákat és folyama­tokat, amelyek a megfigyelések, a cselekvések és az egyes események „alapjául szolgálnak”, miközben egyidejűleg állandóan vissza is hatnak rájuk. Másodszor, a historiográfia ezen egymástól különböző áramlata­in belül a történészek olyan analitikus megközelítéseket alkalmaztak, amelyek jóval túlmentek a jelentések hermeneutikai rekonstrukcióján. Az 1960-as és 1970-es években ez annyit jelentett, hogy a történész a fogalmak explicit meghatározását kereste, elméleti alátámasztással kísérletezett, időnként kvantitatív módszereket is igénybe vett, és össze­hasonlító elemzéseket végzett. A történetírás ekkor jóval analitikusabbá vált. Harmadszor, a történészek mind a munka eltervezésében, mind a végrehajtásában a rokon diszciplínákkal, különösképpen a szociológi­ával, a politikatudománnyal és a közgazdasággal való szoros együtt­működésre törekedtek. E törekvést a Historische Sozialwissenschaft programja fejtette ki a legnyíltabban. Negyedszer, nagy hangsúlyt kaptak a társadalmi-gazdasági dimenziók, úgy is, mint az elemzés tárgyai és úgy is, mint általában a történelem jobb megértésének vezérfonalai. Felvirág­zott a társadalomtörténet egyik változata, a social history, amely néha a societal history (avagy history of society) tágabb formáivá fejlődött. Ötödször pedig, ezek a historiográfiai irányzatok gyakran annak a politikai és szellemi légkörnek alkották részét, amely bírálta a hagyományokat, és alapvető változásokat követelt mind a történelemtudomány terén, mind pedig általában a társadalom vonatkozásában.¹

Az 1970-es évek végétől, az 1980-as évek elejétől a trend megválto­zott: a történelem és a társadalomtudományok viszonya ismét meglazult. Ez elsődlegesen a történeti kutatások terén lezajlott alapvető irányváltás következménye volt. A társadalomtudomány social historynak nevezett iskolája elvesztette korábbi vonzerejét mint ellenzéki és újító szellemű irányzat. Különösen marxista szemléletű változatai okoztak csalódást: nem váltották be azokat a nagy reményeket, amelyeket korábban tápláltak irántuk. Az 1980-as években az Alltagsgeschichte (a minden­napok története) szószólói erősen bírálták a korábbi social history és gazdaságtörténet struktúrakutató preferenciáit. Azt követelték, hogy kapjon nagyobb hangsúlyt a cselekvések, a megfigyelés és a tapaszta­lat, azaz a történelem megannyi szubjektív dimenziója. E törekvéseket támogatták a nő- és gendertörténet adta impulzusok, amelyek a korábbi évtizedekben elhanyagolható jelentőségűek voltak. A történészeket egyre inkább érdekelte a szimbolikus formák rekonstrukciója és a kulturális szokások magyarázata. A kultúratörténet különböző formái – nem egy napra, hanem évtizedre szóló – csatát nyertek. Míg az 1960-as és az 1970-es években a hangsúly gyakorta a széles, nagyívű struktúrákra és folyamatokra esett, most felfedezték a mikrotörténeti megközelítés báját. Néha ezt a szemléletváltást a nagy elméletek és az analitikus megköze­lítések iránt tanúsított elsöprő erejű bizalmatlanság kísérte. A „miért”-re kérdezést a „hogyan”-ra kérdezés váltotta fel. Újra nagy hangsúlyt kapott a narrativitás. A nyelv egyre fontosabbá lett mind a kutatás tárgyaként, mind pedig a kutatás és a bemutatás eszközeként. A fogalmak története (Begriffsgeschichte) hídként szolgált a társadalom- és a kultúratörténet között, egyre inkább konstruktivista szellemben, jelentős érzékenységgel az eszmék, a fogalmak és kategóriák alakító ereje iránt – mind magában a múltban, mind pedig a feltárás aktusában. Mindez nem jelentette azon­ban azt, hogy a korábbi paradigmákat egyszerűen félretették volna.

Sokkal inkább arról volt szó, hogy a kialakult helyzetből számtalan konfliktus adódott és újfajta kombinációk keltek életre. Míg a múltban Marx, Weber, Durkheim, Parsons és Habermas kölcsönzött tudományos hátteret a történeti kutatásoknak, mostanra gyakorta felváltotta őket Geertz és Simmel, Foucault és Derrida s más posztmodern gondolkodók. De gyakran megvoltak minden elméleti iránymutatás nélkül.

Ám annyi bizonyos, hogy a társadalomtörténet (social history) nem tűnt el. Áthatotta és átalakította az általános történettudományt, újfajta kombinációkban élt tovább – különösen érvényes ez a kultúrtörténetre. Ezzel egyidejűleg sokkal gyakoribbá és vonzóbbá vált a tapasztalatok és várakozások, a beállítódások, az eszmék és a diskurzusok, a cse­lekvések és a reakciók tanulmányozása anélkül, hogy azok (társadalmi, intézményi, strukturális) feltételeit, következményeit és kontextusát is vizsgálat tárgyává tették volna – vagyis mindazt, amit a social history oly buzgón elemzett.

Ezek a változások szervesen kapcsolódtak az alapvető paradigmatikus átalakuláshoz: elmozdulás volt megfigyelhető abban a tekintetben, hogy melyek a történelem kutatásának legfőbb mozgatórugói. Valaha a meg­határozó motiváció az volt, hogy „tanuljunk a történelemből”. Mostanra a történettudomány érdekességét viszont az adta, hogy az identitás kialakí­tásának alapja, illetve egyfajta irányjelző lehet a tekintetben, hogyan kell egy másik emberhez viszonyulni. A történeti kutatások nemcsak kevésbé struktúra-orientáltak lettek (és néha sokkal voluntarisztikusabbak is), hanem analitikus jellegükből is sokat veszítettek. A történészek körében jelentősen csökkent a társadalomtudományi fogalmak és módszerek iránti érdeklődés. Ismét nőtt a távolság a történelem és a társadalomtudo­mányok között. (Kocka 2003, 21-28; Kocka 2010b, 99-115, 152-157)²

Míg a történelemtudományban végbement változásoknak döntő szerepük volt a növekvő távolság kialakulásában, addig alig történt bármiféle változás a társadalomtudományok terén, legalábbis olyan, amely e tendenciának útját állta volna. Bizonyos, hogy a közgazdaság­tan mint tudományág az utóbbi évtizedek során nem vált történetibbé. Inkább egyfajta cselekvéselméleti és mikroökonómiai fordulat [an action and micro-theoretical turn] mehetett végbe e téren. A közgazdaságtan figyelmét az emberi természet ahistorikus elméletének igényeire és eredményeire összpontosította, s változatlanul erős maradt a formali­zált modellek terén. E tudományág saját elméleti produktivitását annak tulajdonítja, hogy elvonatkoztat a kulturális tényezőktől és a történeti kontextusoktól, és közben az ember időtlen fogalmával dolgozik. Ebből adódik, hogy e tudományág éles ellentmondásban áll a történeti és kultúratudományokkal, amelyek az emberi „természetet” nem tekintik antropológiailag állandónak, hanem a történelmi folyamatok termékének. A történész szemszögéből a közgazdaságtan művelőinek ahistorikus emberszemlélete elképesztően leegyszerűsítő és sematikus – annak ellenére, hogy kifinomult elméleti apparátusukat a kívülálló nehezen érti meg. A szabálynak ellentmondó kivételeket majd később említem. (Hodgson 2001; Tanner 2004, 69-98)

A politikatudomány különböző irányokban fejlődött. Néhány politológus szélesen megalapozott, történeti mélységű összehasonlító kutatásokkal foglalkozik, így például Theda Skocpol, Peter Hall vagy Kathleen Thelen. Az Amerikai Politikatudományi Egyesület [American Political Science Association] által 1990-ben alapított Történelmi és Politikatudományi Bizottságnak [Committee on History and Political Science] rövid idő alatt több száz tagja lett. Befolyásos német politológusok érdeklődésének fó­kuszában is a történeti megközelítés áll, példa erre Klaus von Beyme és Manfred Schmidt munkássága. Másfelől, Peter Hall mostanában bírálta az amerikai politikatudomány egyre erősödő dehistorizálását, és kiemelte az amerikai kutatók fokozódó érdeklődését a racionális döntés paradig­mája iránt, ami előszeretettel koncentrál a preferenciák hatásaira, és csak kevéssé foglalkozik azok eredetével, változásaival és illékonyságával. „Az elmúlt huszonöt évben a társadalomtudományok drámai változáson estek át. A legszembetűnőbb fejlemény, különösen Amerikában: egyfajta kettéválás ment végbe a kultúrával foglalkozó tudósok, illetve az anyagi erőket vizsgáló kutatók között. A pálya egyik felén a történettudomány és az antropológia közelebb húzódott a kritikai kultúrakutatáshoz [cultural studies]. A másikon a politikatudomány a közgazdaságtudomány felé oldalgott. Mint magára hagyott, egyedül játszadozó gyermek, az ameri­kai szociológia próbálta megkörnyékezni a többieket, de nem volt képes bevonni őket a maga játékába.” (Hall 2007, 121-141, 127. jegyzet)

Ami pedig a szociológiában lezajlott fejleményeket illeti, itt még ne­hezebb az általánosítás. Kétségtelen, számos szociológus jelentősen hozzájárult Németországban a Historische Sozialwissenschaft prog­ramjának kialakításához. Köztük volt Max Weber és C. Wright Mills, Ralf Dahrendorf és Charles Tilly, M. Rainer Lepsius és Wolfgang Schluchter, hogy csak néhány nevet említsünk. A történészek továbbra is jó hasznát vették azon szociológusok munkáinak, akik érdeklődést tanúsítanak a történelem iránt, vagy legalábbis nyitottak a történelemre, kezdve az összehasonlító történeti szociológiával a társadalomtudományok köréből (lásd például Shmuel Eisenstadt, Björn Wittrock, Dietrich Rueschemeier munkásságát), folytatva a sort a történeti szociológia hatásos hozzájá­rulásaival (Michael Mann és kissé különböző módon, de Hans Joas is), továbbá olyan nagy hatású teoretikusok munkáival, mint Pierre Bourdieu és Anthony Giddens, akiket a társadalomtörténészek előszeretettel és sűrűn idéznek. Nemrégiben Wolfgang Streeck német szociológus a kapi­talizmussal foglalkozó tanulmányt publikált Németországban, amelyben a társadalomtudományok és a történettudomány szorosan összefonó­dó, egységes szemléletét támogatja és egyben gyakorolja is. Másfelől viszont elhanyagolható azoknak a helyeknek a száma, ahol a történé­szek és a szociológusok nem csupán szórványosan dolgoznak együtt;³ együttműködésük sokkal ritkább, mint harminc vagy negyven évvel ezelőtt. Kétségtelen, hogy a szociológia általában vett historizálása nem tapasztalható. A történészek és a társadalomtudósok, nem utolsósorban a szociológusok, továbbra is jócskán eltérnek egymástól érdeklődésüket, nyelvezetüket, lábjegyzetelési módszereiket és közlési módjaikat illető­en. A történeti társadalomtudomány vízióját, amely egybeolvasztaná a résztvevő tudományágak elemeit, még nem sikerült valóra váltani sem a történelem, sem a szociológia terén.⁴

Persze, a fentebb tárgyalt trendek alól vannak kivételek. Akadnak újfaj­ta interdiszciplináris szövetségek, amelyek a régiek helyébe léptek, így például egyfelől a társadalom- és a kultúratörténet, másfelől a kulturális antropológia és a néprajz alkot ilyen szövetséget. Jelentős a tudomány­ágak közötti együttműködés az olyan specifikus problémákra irányuló területeken, mint amilyen az erőszak, az elöregedés vagy a migráció kér­désének vizsgálata. Ám ami a történettudomány és a közgazdaságtan, a politikatudomány és a szociológia diszciplínáit illeti, köztük a határok nem lettek átjárhatóbbak az elmúlt három évtized során. Éppen ellenkezőleg. Jóval ellenállóbb szerkezeteknek bizonyultak, mintsem az 1970-es évek­ben a Historische Sozialwissenschaft szószólói képzelték.

Gazdaságtörténet és közgazdaságtan

Ugyanakkor az utóbbi időben mégis az együttműködés új lehetőségei nyíltak meg a történettudomány és a társadalomtudományok között.

Ennek a folyamatnak az illusztrálására a gazdaságtörténet, a közgaz­daságtan és a gazdaságszociológia közötti viszonyt mutatom be kissé részletesebben.

Először is, roppant érdekes, a közgazdaságtan alapjait illető vita folyik már jó ideje a közgazdászok és a tudományelmélet művelői körében.⁵ A játékelmélet előtérbe helyeződése következtében az elmélet hatása alatt dolgozó közgazdászok már régóta feladták az individuum mint haszonmaximalizáló monász (oszthatatlan szubsztancia) fogalmát. Ehelyett a kölcsönhatásos viszonyok és a döntéshozatali eljárások fog­lalkoztatják őket, valamint ebből következően – legalábbis elvileg – az a változó világ, amelyben a kölcsönhatások lezajlanak és a döntéseket meghozzák. E mozgalom túllép a metodológiai individualizmuson, ami a hagyományos közgazdaságtant jellemezte. Hasonló irányban halad a korlátozott racionalitás [bounded rationality] kérdésében folyó vita is, amelyik radikálisabb megnyilatkozásaiban közel került ahhoz, hogy tagadja a haszon-optimalizáló egyén konstrukcióját. Amikor közelebbről vizsgálat alá vették az individuumnak azt az általában erősen korlátozott képességét, hogy az információk teljes ismeretében tudja mérlegelni az alternatívákat, és képes racionálisan választani ezen alternatívák illetve az alternatív költségek között, a vizsgálat rávilágított a „stopszabályok” [stop rules] és a döntésben felhasználható „kiskapuk” fontosságára, ez utóbbiaknak viszont a szokásokkal, a közös hagyományokkal, a mentális modellekkel és a megértés és tanulás folyamataival van szoros kapcso­latuk. Ezek pedig ismét csak pályafüggőek, és saját történetük van. A neurobiológiai kutatások igazolni látszanak ezt az elképzelést. Elvben, és bizonyos közgazdászok és teoretikusok ismeretelméleti megfonto­lásaiban – legalábbis a szakterületükön egy elgondolkodó kisebbséget képviselők között – ezt a megközelítést úgy tekintik, mint ami széles csapást vág a történelem és a kultúratudomány [cultural sciences], illetve egyfajta reflektív gazdaságtörténet felé.

Másodszor, meg kívánok említeni egy másik fejleményt a közgazda­ságtan terén, ami a gazdaságtörténettel való együttműködést támogatja: nevezetesen az intézményi közgazdaságtan szívós folytonosságát és további fejlődését. Amikor Douglas North és szerzőtársai 1970 körül új lendületet adtak e fejleménynek, különösen azzal, hogy a tulajdonjogi paradigmákkal kezdtek foglalkozni, akkor Knut Borchardt egyértelműen kimutatta, mennyire pontosan jelezték előre ezt a tendenciát az olyan tudósok, mint Gustav Schmoller és Werner Sombart, a német gazdaság­történeti iskola képviselői a XIX. század végén és a XX. század elején. Az „új intézményi közgazdaságtan” a gazdasági folyamatok történelmi fogla­latát vizsgálja, a piacok szabályait és normáit elemzi. Felteszi a kérdést: ki állapítja meg e szabályokat és normákat, és ki ellenőrzi betartásukat? Mibe kerül a szabályok megszegésének szankcionálása? Mikor és miért megy végbe a társadalom intézményi berendezkedésének változása? Milyen következménnyel jár, mondjuk, a rendelkezési jogoknak a közös­ségtől az egyénhez való áthelyezése? Az intézménynek tág fogalma van használatban, és mindenféle szabályozó rendszereket értenek alatta a jogtól a konvenciókig, a normáktól a szokásokig.

Ez viszont szélesre tárja az ajtót a történészekkel való együttműködés előtt, akik – mint például Werner Abelshauser és Volker Berghahn – szé­les körben vitatják a kapitalizmus német („rajnai”) modelljének korlátait és teljesítményét. E modell magasan szervezett koordinációt mutat, ha összehasonlítjuk más, sokkal inkább piaci alapú „kapitalizmus-változa­tokkal” Angliában vagy az Egyesült Államokban. A business history [vállalkozástörténet: a gazdaságtörténet része az Egyesült Államokban bevett közgazdaságtanban – a ford.], például amelyik a műveleti költsé­gekkel vagy a vállalkozói hálózatokkal foglalkozik, szintén az intézményi közgazdaságtan tárgyát műveli.⁶

Harmadsorban, a gazdaságszociológia az intézményen túlra is kitágítja és kiterjeszti azokat a témaköröket, amelyekkel az intézményi közgazda­ságtan foglalkozik. Jens Becker és Richard Swedberg, két jelentős szerző e téren, rámutatnak arra, hogy az a kérdés, milyen szerepet játszanak a gazdaság csererendszereinek működésében a társadalmi, kulturális és politikai feltételek, klasszikus szociológiai kérdés, amelyet 1945 után hosszú időre, egészen a problémának az 1980-as években bekövetkezett újrafelfedezéséig a háttérbe száműztek. E kutatók találgatásokba bocsát­koznak arról, mi az oka a gazdaságszociológia iránt ismételten feltámadt érdeklődésnek: „A fordista szabályozás jóval rugalmasabb szervezeti struktúrákkal való felváltása, a kelet-európai gazdaságok átalakulása és a globalizáció folyamata, úgy látszik, olyan drámai változásokba sodorták a gazdaságot, amelyek végkimenetele, velejáró következményei, sőt, időn­ként még az iránya is homályos. Ezeknek a gazdasági fejleményeknek a társadalom egészére döntő hatásuk lesz. Meg fogják változtatni az állam szerepét, és bizonyos nem-gazdasági változókat, mint amilyenek a tár­sadalmi tőke, fontos gazdasági erőforrásokká léptetnek elő, és hatással lesznek a családra is a foglalkoztatási formák radikális átalakulása révén. De vajon milyen elmélet alapján lehet ezeket a változásokat megérteni?”⁷ Válaszuk az, hogy rámutatnak a közgazdaságtan és a szociológia közötti új kapcsolat szükségességére, és érvelésük a jelenlegi pénzügyi és gaz­dasági válság közepette még aktuálisabb, mint valaha. Hozzá kell tenni, hogy e helyzet alkalmat ad arra, hogy bekapcsoljuk ide a történeti és gazdaságtörténeti kutatásokat, ha az érintett gazdaságtörténészek nem vesznek fel túlságosan szűk perspektívát, hanem széles fronton vitatják meg a dolgokat: vizsgálják például a bizalom, a vallás, a családstruktúrák, a hálózatok és az állam kérdéseit.

Negyedszer, a történészek vizsgálódásainak körében is voltak és vannak olyan változások, amelyekre érdemes egy pillantást vetni. A kutatás területén történt kulturális fordulatok gyakran arra ösztönözték a történészeket, hogy hagyják figyelmen kívül a gazdaságtörténetet és általában a gazdasági kérdéseket. Ám ugyanezek a kulturális fordulatok a gazdaságtörténeti megközelítések újfajta módszerei előtt is utat nyi­tottak, amelyek felkeltették a közgazdászok és más társadalomtudósok érdeklődését. Álljon itt néhány példa. (Berghoff – Vogel 2004)

Egyes tudósok, így például Adam Tooze és Robert Salais, akik meg vannak győződve a nyelv formatív erejéről, a fogalmak történetét elem­zik, és azokat a társadalomtörténészek és statisztikusok által használt kategóriákat vizsgálják, amelyeket a múlt társadalmainak feltérképezé­sére használnak; olyasfajta fogalmakról van szó, mint „munkások” és „alkalmazottak”, „munka” és „munkanélküliség”. Nemcsak azt szeretnék megállapítani, mely társadalmi valóságelemek tükröződtek az efféle fo­galmak kialakulásában és elterjedésében. Azt is feltárják, hogy az ilyen, gyakorta használt fogalmak miképpen segítették a múltbeli társadalmak strukturálódását és formálódását, azaz, hogyan szolgálták a társadalmi valóság szemantikai feltérképezését, vagyis hogyan járultak hozzá a társadalmi identitás, a csoportok és az osztályok kialakulásához.⁸ Ezt a megközelítést a civil társadalom történetének feltárására is alkalmazták már. (Wagner 2006, itt kiemelendő Hallberg és Wittrock tanulmánya, 28-51).

Léteznek már tanulmányok a „munka” [mind a labour, mind a work jelentésében vett „munka”] fogalmának történetéről, illetve arról, hogy ezt a fogalmat [illetve ezeket a fogalmakat] egyes országokban és egyes nyelveken miért és hogyan határozták meg egészen eltérő módokon az elméleti tanulmányokban is, meg a kollektív tárgyalások vagy a szociál­politika (avagy szociális ellátórendszer) nyelvezetében. E tanulmányok feltárják a munkatapasztalatok és a munkakapcsolatok jellegét a ha­gyomány, a piacok és a kormányzati beavatkozás közötti kölcsönhatás­ban. (Biernacki 1995; Zimmermann 2001) Létezik és szépen virágzik a fogyasztás történetének feltárása, ami többek között azzal foglalkozik, hogy elemzi a kulturális orientáció, a nemek és a piaci viselkedés közötti kapcsolatokat, és kiterjed a kereskedelmi és szolgáltató vállalatok törté­netére is, ami – legalábbis Németországban – hagyományosan sokkal kevésbé kutatott terület, mint a termelő vállalatok története. (Haupt – Torp 2009; Hartmann 2010)

Megjelent továbbá egy észak-olasz falu késő XVII. századi életének mikrotörténeti elemzése Giovanni Levi tollából. Kifinomult módszereket használva a szerző bemutatja, milyen sok ügylet, adásvételi döntés ágyazódott bele a faluban az egyéni szint fölött szövődött kapcsolati hálóba, ahol hosszú távon a becsület, a kölcsönös támogatás és az ön­érdek összekapcsolódott, és ilyenformán egyfajta „kultúra” részét alkotta. Christoph Conrad szerint „Levi rekonstrukciójának kritikus pontja az, hogy illúzióként mutatja be az egyéni tranzakciók és a cselekvők atomizációját. Még egy olyan banális lépés is, mint egy jószág vagy egy kis darab föld megvétele, kizárólag a társadalmi, családi és szimbolikus meghatározók hálózatában magyarázható. A mikroelemzés ilyenformán rekonstruál egyfajta rejtett kollektív valóságot, amelyet a polgári jogi kategóriáknak és ezek forrásainak atomizálódása eltakar. Levi hatásosan mutatja meg, hogy az egyéni gazdasági szereplő mennyire függött a társadalmi gya­korlattól, jóval azelőtt, hogy a liberális gazdaságelméletek gyújtópontjába került volna.” (Conrad 2004, 43-67; Levi 2001)

Végül pedig megemlítem a Pierre Bourdieu vezette csoport kutatásait abban a témakörben, hogy a párizsi külvárosokban a szakképzett munká­sok és az irodai dolgozók körében milyen volt a lakások tulajdonlásának aránya. A tanulmány „a gazdaság szociális struktúráit” elemzi. Különösen azt vizsgálja, „hogyan alakulnak ki a preferenciák, és hogyan terjednek el aztán egy olyan társadalomban, amelyben érthetőnek tekintik az olyan fogalmakat, mint »tulajdon iránti érzék«, »kertes külváros«, »a magam ura lenni«. Vizsgálják a kormányzati tőkeképzési programokat, továbbá a reklámozásban használt képeket és visszatérő motívumokat, az egyéni lakáseladáshoz kapcsolódó tárgyalásokat és a bérleti megállapodáso­kat.” Christoph Conrad erre a következtetésre jut: „A gazdaság kultúrtör­ténetének ebben az összefüggésében nem az a cél, hogy a preferencia kialakulásának társadalmi feltételteremtését (kondicionálását) nyomon kövessük – ezt minden közgazdász elfogadná -, hanem az, hogy magát a gazdasági szereplő modelljét mint a társadalmi és kulturális előtörténet eredményét megértsük.”⁹

Ezek a példák talán kielégítően demonstrálják, hogy az elmúlt bő két évtizedben a történettudományban bekövetkezett „kulturalista” irányvál­tások nemcsak kockázatokat jelentenek, hanem lehetőségeket is arra, hogy a gazdaságtörténet megújulhasson, ha és amennyiben teljesül két feltétel: (a) A diskurzusnak és a fogalomtörténetnek kapcsolódnia kell a gyakorlat történetéhez, ami sajnos nem mindig sikerül. (b) A gazdaságtör­ténet csak akkor jár jól, ha feladatait képes tágabban értelmezni, és nem korlátozódik pusztán a szűkebb értelemben vett gazdasági kérdésekre. Akkor majd képes lesz olyan eredményeket felmutatni, amelyek már fel­keltik a közgazdászok és a társadalomtudósok érdeklődését egyaránt, ha mondjuk éppen a piacok előfeltételei és következményei foglalkoztatják őket. Úgy tűnik, hogy napjaink pénzügyi és gazdasági válsága egyes közgazdászokat arra a felismerésre vezetett, hogy a korábbinál jóval intenzívebben foglalkozzanak a piaci magatartás és a piaci kudarcok történeti dimenzióival. (Reinhart – Rogoff 2009)

Egymástól tanulni

Vannak újabb változások is, amelyek láthatólag a történészek és (más) társadalomtudósok közötti szorosabb együttműködést segítik elő. Bernhard Bailyn nemrég így írta le ezt a jelenséget: ez „a huszadik szá­zad végi historiográfia egyik legmélyebb tendenciája: az a késztetés, hogy a kutatások határait kiszélesítsék, hogy a nagyobb összefüggések­be beállítva újramérlegeljenek jelentős eseményeket és tendenciákat, és hogy egy jóval tágasabb és általánosabb síkon magasabb fokú megér­téshez jussanak el. A történeti kutatás minden – intellektuális, kulturális és politikai – szférájában kitágult a látókör. Feltárulnak a nagyszabású hasonlóságok és párhuzamok, nemzeti történetek regionális történetekké válnak, míg a regionális kutatások globális mértékűvé tágulnak.” (The New York Review of Books 2009. november 19. 44.)

Való igaz, a nemzetek feletti, a régiók közötti és a globális megköze­lítések gyorsan teret nyernek: jelenleg ez a tudományágban tapasztal­ható kiemelkedően legjelentősebb tendencia. Ez a tendencia bizonyos szükségszerűséggel eleveníti fel a „Historische Sozialwissenschaft” néhány alapvető elvét: a nagyszabású struktúrák és a széleskörű folyamatok iránt tanúsított figyelmet, a fogalmak szabatos, élesen kör­vonalazott meghatározását és az analitikus szigort, explicit reflexiót a fogalmak kiválasztására, a kutatás terének és idejének eldöntésére és az episztemológiai velejárókra. Az összehasonlító történetírás és az összekapcsolt [entangled] történetírás közötti viszony beható viták tárgya. Az Európa-központúságot és a Nyugat előítéleteit produktívan kell túlhaladnunk. Mindezek a folyamatok elvezetnek a történelemtudomány gyakorlatában az elméleti megfontolások újjászületéséhez is. Ez pedig a történészek módszereiben a társadalomtudományos megközelítésekkel kapcsolatos új nyitottságot eredményezhet.¹⁰

Mindez különösképpen is igaz a globális történet egyre táguló terén belül alakuló gazdaság- és társadalomtörténetre. Jó példa erre a XVII., XVIII. és XIX. századi Kína (egyes részeinek) és Északnyugat-Európa (egyes részeinek) gazdasági fejlődéséről folytatott, a „nagy divergencia” néven emlegetett vita. A munka [labour] globális történetével foglalkozó új tanulmányok sokat köszönhetnek a társadalomtudományi fogalmaknak és modelleknek (kapitalizmus, osztályformáció) még ha ez utóbbiakat azzal a céllal használják is, hogy a nyugati világon kívül eső területek sajátosságaihoz igazítsák őket. Mindenesetre, úgy tűnik, a történészek érdeklődése egyre inkább újra a kapitalizmus világtörténelmi jelensége felé fordul, beleértve a fokozódó figyelmet a klasszikus teoretikusok iránt – Adam Smith-től és Karl Marxtól Joseph Schumpeterig és Polányi Károlyig.¹¹ Másfelől, a történelemre érzékeny társadalomtudósok úttörő munkát végeztek a széleskörű, globális történelmi változások kutatása te­rén. Björk Wittrock vezető szerepet játszik e téren. (Arnason – Eisenstadt – Wittrock 2004; Wagner – Weiss – Wittrock – Wollmann 2008)

Kétségtelenül sok olyan történész akad, akik munkájuk során nem merítenek a társadalomtudományok forrásaiból. Másfelől, sok az olyan közgazdász, továbbá szociológus és politikatudománnyal foglalkozó ku­tató, akik témájuk meghatározásában és vizsgálódásaik során nélkülöz­nek mindenféle történelmi orientációt. Ám létezik az együttműködésnek és e tudományterületeknek olyan közös terepe, ahol a történészek és a társadalomtudósok egyaránt kölcsönösen hasznosítani tudják eredmé­nyeiket. Ez a terep ma újra szélesedik.

A történészek jó hasznát vehetik a társadalomtudósok által használt találó fogalmaknak, modelleknek és elméleteknek akkor, ha kérdéseiket pontosítani akarják és kutatásaik tárgyát pontosan kívánják meghatá­rozni, ha magyarázó hipotéziseket akarnak kidolgozni, és kellőképpen strukturálni szeretnék „narratíváikat” (jobban mondva: érvelésüket). A történészek időnként hasznosnak találhatnak olyan módszereket, amelyeket a társadalomtudományok fejlesztettek ki, például hatalmas mennyiségű adat kezelését. A társadalomtudósokkal folytatott eszme­cserék elősegíthetik, hogy a történészek elgondolkodjanak eljárásaik feltételein, különös sajátosságain és következményein. Gyakori, hogy a történészek a társadalomtudományok eszméit, fogalmait és módszereit meglehetősen szelektíven használják fel, és aztán e válogatott elemeket saját érvelésükbe ágyazzák be. Minél több történész hajlandó ismét az események, tapasztalatok, diskurzusok és cselekvések feltételeivel és következményeivel, azaz a történelmi struktúrákkal és folyamatokkal foglalkozni, annál sürgetőbbé válik számukra a társadalomtudományos források kiaknázása a történelmi kutatásban.¹² A történészek csak profitálhatnak a társadalomtudósokkal való együttműködésből. Másfelől, ebben a tanulmányban számos példán mutattuk meg, hogyan tudnak a társadalomtudósok hasznot húzni a történelmi megközelítésekből és in­tuíciókból. Jóval általánosabb szinten két olyan dologra kívánom felhívni a figyelmet, amelyekkel a történettudomány a társadalomtudományos kutatásokat és az eredmények bemutatását kiteljesíti. (Sewell 2005)

Az első az, hogy a történészek a kontextust nagyon komolyan veszik. Ragaszkodnak ahhoz, hogy a kontextusokat rekonstruálják, és meglehetősen szkeptikusak a változók gyors izolációjával és szelektív összefüggéseivel szemben. A történészek segítséget tudnak nyújtani a kontextualizálás feladatában. Be tudják mutatni, hogyan működnek és hatnak együtt a gazdasági, a társadalmi, a politikai és a kulturális dimenziók. A történészek a „beágyazottság” szakértői. Ebben látta a közgazdász Robert Solow a gazdaságtörténészek által a gazdaságteo­retikusoknak nyújtható legfontosabb szolgálatot: „Kevés dolog érdekelhet jobban egy kiművelt elméleti közgazdászt, mint az, ha alkalma nyílik megfigyelni a társadalmi intézmények és a gazdasági viselkedés kölcsön­hatását időben és térben […] Legyen tehát egy gazdaságtörténész »megfigyelője és újraalkotója azoknak a szabályoknak, kötődéseknek és szerveződéseknek, amelyeket az emberek hoznak létre, s amelyek éppoly valóságosak az ő számukra, mint a fizikai föltételek«. Végy hozzá még egy »kétlépcsős legkisebb négyzetek« [becslési] módszerével való bánni tudást, és előtted áll egy olyan gazdaságtörténész, akitől a teoreti­kusok nagyon sokat tanulhatnak, már hogyha hajlandók megpróbálkozni vele.” (Solow 1985, 239-245, 241, 242)

Másodszor, a történészeket az idők során végbemenő változások foglalkoztatják. Hajlamosak arra, hogy érveiket az „előtt” és az „után” fogalmai alapján vezessék elő (az egyidejűség hangsúlyozása ugyanan­nak az időbeli logikának csak egy másik aspektusa). A történészek jól tudják, hogy új dolgok formálódnak meg, de azt is tudják, hogy ezeket a megelőző konstellációk befolyásolják. A történészek tudatában van­nak annak, hogy a jelen vizsgálható struktúrái meg fognak változni, és a jövőben egészen mások lesznek. Az emberi valóság mint folyamat megértésének ez az időleges jellege az, ami éppolyan erősen befolyá­solja a történészek leírásait, magyarázatait és interpretációit, mint ahogy azok más tekintetben is különbözhetnek egymástól. Az is fokozhatja a társadalomtudósok analitikai erejét és retorikai hatékonyságát, ha érvelésük egy részében ilyenfajta perspektívákat vesznek fel. Ez ugyanis azt jelentené, hogy társadalmi folyamatokként elemzik a társadalmi rend­szereket. Azt jelentené, hogy a jelen korszak jelenségeit a megelőző kon­stellációk, folyamatok és cselekedetek termékeiként fognák fel (azon túl, hogy az empirikus társadalomtudományok szabályai szerint elemeznék e jelenségeket). De azt is jelentené, hogy nem szabad arra számítaniuk, hogy a jövő majd a jelen puszta meghosszabbítása lesz, hanem tudniuk kell, hogy az valami egészen más lesz, amit persze a jelen is befolyásol, noha a variabilitás korlátait is meg lehet előre állapítani. Az effajta gon­dolkodásmódban ugyanis elengedhetetlenül központi szerep jut az idő dimenziójának, vagyis a múlt, a jelen és a jövő közötti kapcsolatnak, és meghatározza azt a módot, ahogyan a valóságot felfogjuk. A történészek a társadalomtudósoknak azt tudják megmutatni, hogy a kutatott társadal­mi valóságokat hogyan lehet temporalizálni. (Streeck 2008, 12-30)

Ez az érvelés a diszciplináris határvonalakon átívelő kapcsolatok népszerűsítése mellett szól, de nem támogatja a tudományágak közötti különbségek elmosását. A történészek ilyen ösztönzéseket akkor tud­nak adni a közgazdászoknak és más társadalomtudósoknak, ha és amennyiben nem rendelik alá magukat teljesen partnereik módszertani szabályainak és szokásainak. Újra Robert Solow szavait idézem: „Ha áttekintem a gazdaságtörténettel foglalkozó legújabb munkákat, az a bizonytalan érzésem támad, hogy jókora részük pontosan ugyanolyan, mint az a fajta gazdaságelemzés, amelyet éppen most figuráztam ki: ugyanazok az integrálok, ugyanazok a regressziók, a gondolatnak ugyanolyan t-ratio-val való behelyettesítései. Minden mástól eltekintve cseppet sem mulatságos már az ilyen anyagok olvasgatása. Ahelyett, hogy a gazdaságteoretikusnak az észrevételek, megfigyelések széles skáláját kínálná, az ilyen gazdaságtörténet a teoretikusnak ugyanazt a rutinszerűen összerittyentett ízetlen zabkását adja vissza, amit a gazdaságteoretikus kínál a történésznek. Miért kellene hinnem benne akkor, amikor a soványka tizennyolcadik századi adatokra alkalmazzák, hiszen nem áll mögötte semmi meggyőződés akkor sem, amikor a jóval bőségesebb huszadik századi adatokat elemzik?” (Solow 1985, 243)

Meglehet, túl erős a megfogalmazás, de alapvetően meggyőzőnek találom az érvelést. A lényeg az, hogy a történettudomány a tár­sadalomtudósok számára nemcsak – és nem elsődlegesen – akkor fontos, amikor az ő megközelítésüket veszi át és azokat a múlt jelensé­geire alkalmazza, hanem amikor eléggé magabiztos ahhoz, hogy kitart­son történeti tudományága alapvető elvei mellett. Az interdiszciplináris együttműködés a tudományágak közötti differenciálódást tételezi fel.

(Fordította: Baráth Katalin; a fordítást az eredetivel egybevetette: Csala Károly)

A cikk a Hans Joas és Barbro Klein által szerkesztett The Benefit of Broad Horizons. Intellectual and Institutional Preconditions for a Global Social Science c. kötetben [Leiden-Boston, Brill, 2010, 53-67.] megjelent tanulmány alapján, 2011. február 25-én a Chicago-i Egyetemen elhang­zott előadás írásos változata.

Jegyzetek

¹ E historiográfiai változásokat Iggers (1984) írta le és maga is erősítette. Rövi­debb és távolságtartóbb beszámoló erről: Iggers – Wang – Mukherjee (2008, 250-270); és Torstendahl (2000, 9-30).

² Ebből a sajátos perspektívából rekonstruálta Geoff Eley (2005) e változások némelyikét mint szellemi önéletrajzának sarkalatos pontjait. Vö. Iggers – Wang – Mukherjee (2008, 270-316, 368-380); Conrad (2001, 14299-14306).

³ A Swedish Collegium of Advanced Study minden bizonnyal ilyen hely. Ez egyike Björn Wittrock sokrétű teljesítményének, aki lehetővé tette az intézmény mű­ködését és ellátta a működéshez szükséges irányelvekkel. Németországban a kölni Max Planck Társadalomkutató Intézet érdemel említést, mivel ez olyan intézmény, ahol a társadalomtudósok fontos munkákat produkálnak, amelyek érzékenyen veszik számba és alkalmazzák is a történeti megközelítéseket. Egy időben a berlini Társadalomtudományi Kutató Intézet (WZB) is termékeny műhely volt a társadalomtudósok és a történészek közötti együttműködés elősegítésére. Meg kell még említenünk a bielefeldi egyetem Történelem- és Szociológiatudományi Továbbképző Intézetét. Itt arra készülnek, hogy új elekt­ronikus kiadvánnyal jelentkeznek, ez az Inter Disciplines. Journal of History and Sociology. (Jelen tanulmányunk egy korábbi változata ennek a folyóiratnak az első számában jelent meg 2010 nyarán.)

⁴ Vö.: Wehler (2000, 113-122); Ellrich (2000, 123-144); Welskopp (2005, 103-128); Mahoney – Rueschemeyer (2003); Adams (2005); Streeck (2009).

⁵ Lásd ehhez: Siegenthaler (1999, 276-301); Tanner (2004, 69-98). Lásd még Gigerenzer – Selten (2001); Siegenthaler (2005).

⁶ Vö.: Borchardt (1977, 140-160); North (1992); Richter – Furubotn (1996); Hall – Soskice (2001); Thelen (2004); Streeck – Thelen (2005); Abelshauser (2005); Abelshauser (1999); Berghahn – Vitols (2006); Berghoff – Sydow (2007); Berghoff – Vogel (2004, 9-41).

⁷ Beckert – Swedberg (2001, 379-386, idézet a 381. oldalról); Beckert (2002); Beckert et al. (2007); Beckert (2007, 295-309). Polányi Károly (2004) klasszi­kus tanulmánya a kapitalista gazdaságok beágyazottságáról újra a figyelem középpontjába kerül. Polányinak az Economic Origins of Our Time című írása eredetileg 1944-ben jelent meg. Lásd továbbá: Karl Polanyi (1957).

⁸ Vö.: Tooze (2004, 325-352); Tooze (2001); Salais et al. (1986); lásd továbbá az „Arbeiter” és „Angestellte” témakörével foglalkozó cikkeket in: Brunner – Conze – Koselleck (1972, 110-128, 216-242).

⁹ Conrad (2004, 59); Bourdieu (2000); vö. még Nolte (1997, 329-360); Haskell -Teichgraeber (1994). Legújabban Joyce Appleby (2010) demonstrálta, hogyan lehet a lényegileg kultúrtörténeti szempontot a kapitalizmus tágabban vett történetének megírásában használni.

¹⁰ Vö.: Haupt – Kocka (2010), ebben különösen Kocka – Haupt (2010, 1-30); Osterhammel (2009); Conrad et al. (2007).

¹¹ Pomeranz (2000); Vries (2003); O'Brien (2006, 3-39); Linden (2008); Kocka (2010a, 146-151).

¹² Vö.: Tilly (1982); Kocka (1986, 83-89); Kocka (1977); Meran (1985); Welskopp (2008, 138-157).

Irodalomjegyzék

Abelshauser, Werner (Ed.) 1999: Politische Ökonomie. (Geschichte und Gesellschaft, Sonderheft 15), Göttingen

Abelshauser, Werner 2005: The Dynamics of German Industry. Germany's Path Toward the New Economy and the American Challenge. New York – Oxford Adams, Julie et al. (Eds.) 2005: Remaking Modernity: Politics, History and Sociology. Durham

Appleby, Joyce 2010: The Relentless Revolution. A History of Capitalism. New York

Arnason, P. – Eisenstadt, S. N. – Wittrock, B. 2004: Axial Civilisations and World History. Jerusalem

Beckertt, Jens – Swedberg, Richard 2001: The return of economic sociology in Europe, introduction. In: European Journal of Social Theory 4 (2001), 379-386.

Beckert, Jens 2002: Beyond the Market: The Social Foundations of Economic

Efficiency. Princeton, N.J. Beckert, Jens et al. (Eds.) 2007: Märkte als soziale Strukture. Frankfurt – New York

Beckert, Jens 2007: Die Abenteuer der Kalkulation. Zur sozialen Einbettung ökonomischer Rationalität. In: Leviathan 35 (2007), 295-309.

Berghahn, Volker R. – Vitols, Sigurt (Eds.) 2006: Gibt es einen deutschen Kapitalismus? Tradition und globale Perspektiven der sozialen Marktwirtschaft. Frankfurt – New York

Berghoff, Hartmut – Vogel, Jakob (Eds) 2004: Wirtschaftsgeschichte als Kulturgeschichte. Dimensionen eines Perspektivenwechsels. Frankfurt – New York

Berghoff, Hartmut – Sydow, Jörg (Eds.) 2007: Unternehmerische Netzwerke. Eine historische Organisationsform mit Zukunft? Stuttgart

Biernacki, Richard 1995: The Fabrication of Labor. Germany and Britain, 1640­1914. Berkeley

Borchardt, Knut 1977: Der „Property Rights-Ansatz” in der Wirtschaftsgeschichte – Zeichen für eine systematische Neuorientierung des Faches? In: Jürgen Kocka (Ed.) 1977: Theorien in der Praxis des Historikers. (Geschichte und Gesellschaft. Sonderheft 3), Göttingen, 1977, 140-160.

Botz, Gerhard et al. 2008: Geschichte: Möglichkeit für Erkenntnis und Gestaltung der Welt. Zu Leben und Werk von Eric J. Hobsbawm. Vienna

Bourdieu, Pierre 2000: Les structures sociales de l'économie. Paris

Brunner, O. – Conze, W. – Koselleck, R. (Eds.) 1972: Geschichtliche Grundbegriffe. Historisches Lexikon zur politisch-sozialen Sprache in Deutschland, vol. 1, Stutt­gart, 110-128, 216-242.

Conrad, Christoph 2001: Social History. In: International Encyclopedia of the Social and Behavioral Sciences. vol. 21, London (2001), 14299-14306.

Conrad, Christoph 2004: „How much, schatzi?” In: Berghoff – Vogel (Eds.) 2004: Wirtschaftsgeschichte als Kulturgeschichte. 43-67.

Conrad, Sebastian et al. (Eds.) 2007: Globalgeschichte. Dimensionen eines Perspektivenwechsels. Frankfurt – New York

Eley, Geoff 2005: A Crooked Line. From Cultural History to the History of Society. Chs. I-IV. Ann Arbor

Ellrich, Lutz 2000: Unterlaufen, überbieten, Kooperieren. Zum Verhältnis von Soziologie und Geschichtswissenschaften. In: Christiane Funken (Ed.) 2000: Soziologischer Eigensinn. Zur Disziplinierung der Sozialwissenschaften. Opladen

Gigerenzer, Gerd – Selten, Reinhard (Eds.) 2001: Bounded Rationality: The Adaptive Toolbox. Cambridge, Massachusetts

Hall, Peter A. – Soskice, David (Eds.) 2001: Varieties of Capitalism: The Institutional Foundations of Comparative Advantage. Oxford

Hall, Peter A. 2007: The Dilemmas of Contemporary Social Science. In: Boundary 2, vol. 34, No. 3 (Fall 2007), 121-141.

Haskell, Thomas L. – Teichgraeber, Richard F. (Eds.) 1994: The Culture of the Market. Historical Essays. Cambridge

Haupt, Heinz Gerhard – Torp, Claudius (Eds.) 2009: Die Konsumgesellschaft in Deutschland 1890-1990. Ein Handbuch, Frankfurt am Main

Hartmann, Heinrich 2010: Organisation und Geschäft. Unternehmensorganisation in Frankreich und Deutschland 1890-1914. Göttingen

Hodgson, Geoffrey M. 2001: How Economics Forgot History. The Problem of Historical Specificity in Social Science. London

Iggers, Georg G. 1984: New Directions in European Historiography. Revised edition, Middletown, Connecticut

Iggers, Georg G. – Wang, Q. Edward -Mukherjee, Supriya 2008: A Global History of Modern Historiography. Harlow

Joas, Hans – Klein, Barbro (Eds.) 2010: The Benefit of Broad Horizons. Intellectual and Institutional Preconditions for a Global Social Science. Leiden – Boston, Brill, 53-67.

Kocka, Jürgen (Ed.) 1977: Theorien in der Praxis des Historikers. (Geschichte und Gesellschaft. Sonderheft 3), Göttingen

Kocka, Jürgen 1986: Sozialgeschichte. Begriff – Entwicklung – Probleme. 2^nd ed. Göttingen

Kocka, Jürgen 2003: Losses, Gains and Opportunities: Social History Today. In: Journal of Social History 37, 2003 Fall, 21-28.

Kocka, Jürgen 2008: Geschichte als Wissenschaft. In: Gunilla Budde et al. (Eds.) 2008: Geschichte. Studium – Wissenschaft – Beruf. Berlin

Kocka, Jürgen 2010a: Die Historische Sozialwissenschaft und der Kapitalismus. In: Merkur 64, 2010, 146-151.

Kocka, Jürgen 2010b: Civil Society and Dictatorship in Modern German History. Hannover – London

Kocka, Jürgen – Haupt, Heinz Gerhard 2010: Comparison and Beyond: Traditions, Scope, and Perspectives of Comparative History. In: Heinz Gerhard Haupt -Jürgen Kocka (Eds.) 2010: Comparative and Transnational History. Central European Approaches and New Perspectives. Oxford – New York, 1-30.

Levi, Giovanni 2001: Egy falusi ördögűző és a hatalom. Budapest, Osiris

Linden, Marcel van der 2008: Workers of the World. Essays toward a Global Labor History. Leiden

Mahoney, James – Rueschemeyer, Dietrich (Eds.) 2003: Comparative Historical Analysis in the Social Sciences. Cambridge

Meran, J. 1985: Theorien in der Geschichtswissenschaft. Die Diskussion über die Wissenschaftlichkeit der Geschichte. Göttingen

The New York Review of Books. Nov 19th, 2009. 44.

Nolte, Paul 1997: Der Markt und seine Kultur – ein neues Paradigma der amerikanischen Geschichte. In: Historische Zeitschrift 264 (1997), 329-360.

North, Douglas C. 1992: Institutionen, institutioneller Wandel und Wirtschaft­sleistung. Tübingen

O'Brien, Patrick K. 2006: Historiographical Traditions and Modern Imperatives for the Restoration of Global History. In: Journal of Global History 1, 2006, 3-39.

Osterhammel, Jürgen 2009: Die Verwandlung der Welt. Eine Geschichte des 19. Jahrhunderts. Munich

Polanyi, Karl 1957: The Economy as Instituted Process. In: Granovetter, Mark – Swedberg, Richard (Eds.) 1957: The Sociology of Economic Life. Boulder, CO, 29-51.

Polányi Károly 2004: A nagy átalakulás. Budapest, Napvilág

Pomeranz, Kenneth 2000: The Great Divergence. Europe, China, and the Making of the Modern World Economy. Princeton

Reinhart, Carmen – Rogoff, Kenneth S. 2009: This Time is Different. Eight Centuries of Financial Folly. Princeton

Richter, Rudolf – Furubotn, Eirik 1996: Neue Institutionenökonomie. Eine Einführung und kritische Würdigung. Tübingen

Salais, Robert et al. 1986: L’invention du chômage. Paris

Sewell, Jr. William H. 2005: Logics of History. Social Theory and Social Transformation. Chicago

Siegenthaler, Hansjörg 1999: Geschichte und Ökonomie nach der kulturalistischen Wende. In: Geschichte und Gesellschaft 25 (1999), 276-301.

Siegenthaler, Hansjörg (Ed.) 2005: Rationalität im Prozess kultureller Evolution. Rationalitätsunterstellungen als eine Bedingung der Möglichkeit substantieller Rationalität des Handelns. Tübingen

Solow, Robert 1985: Economic History and Economics. In: John A. Hall – Joseph M. Bryant (Eds.) 2006: Historical Methods in the Social Sciences. vol. 1. Lon­don

Streeck, Wolfgang – Thelen, Kathleen (Eds.) 2005: Beyond Continuity: Institutional Change in Advanced Political Economies. Oxford

Streeck, Wolfgang 2009: Re-Forming Capitalism. Institutional Change in the German Political Economy. Oxford

Tanner, Jakob 2004: Die ökonomische Handlungstheorie vor der „kulturalistischen Wende”? Perspektiven und Probleme einer interdisziplinären Diskussion. In: Hartmut Berghoff – Jakob Vogel (Eds.) 2004: Wirtschaftsgeschichte als Kulturgeschichte. Dimensionen eines Perspektivenwechsels. Frankfurt – New York, 69-98.

Thelen, Kathleen 2004: How Institutions Evolve: The Political Economy of Skills in Germany, Britain, the United States and Japan. Cambridge, Massachusetts

Tilly, Charles 1982: As Sociology Meets History: Studies in Social Discontinuity. New York

Tooze, J. Adam 2001: Statistics and the German State 1900-1945. Cambridge

Tooze, J. Adam 2004: Die Vermessung der Welt. Ansätze zu einer Kultur­geschichte der Wirtschaftsstatistik. In: Hartmut Berghoff – Jakob Vogel (Eds.) 2004: Wirtschaftsgeschichte als Kulturgeschichte. Dimensionen eines Perspektivenwechsels. Frankfurt – New York, 325-352.

Torstendahl, Rolf 2000: Assessing Professional Developments. Historiography in a Comparative Perspective. In: Rolf Torstendahl (Ed.) 2000: An Assessment of Twentieth-Century Historiography. Stockholm, 9-30.

Vries, Peer 2003: Via Peking back to Manchester. Britain, the Industrial Revolution, and China. Leiden

Wagner, Peter (Ed.) 2006: The Language of Civile Society. New York – Oxford Wagner, P. – Weiss, C. H. – Wittrock, B. – Wollmann, H. 2008: Social Sciences and Modern States: National Experiences and Theoretical Crossroads. Camb­ridge

Wehler, Hans-Ulrich 2000: Soziologie und Geschichte als Nachbarwissenschaften. In: Christiane Funken (Ed.) 2000: Soziologischer Eigensinn. Zur Disziplinierung der Sozialwissenschafte. Opladen, 113-122.

Welskopp, Thomas 2005: Alien Allies. The Relations between History, Sociology, and Economics in Germany, 19th-20th Centuries. In: Ignacio Olábarri – Fran­cisco J. Caspistegui (Eds.) 2005: The Strength of History at the Doors of the New Millennium. History and the Other Social and Human Sciences along XXth Century. Baranáin (Navarra), 2005, 103-128.

Welskopp, Thomas 2008: Theorien in der Geschichtswissenschaft. In: Gunilla Budde et al. (Eds.) 2008: Geschichte. Studium – Wissenschaft – Beruf. Berlin, 138-157.

Zimmermann, Bénédicte 2001: La constitution du chômage en Allemagne: entre professions et territoires. Paris