Csanádi András: Az alapviszonyok reformja avagy a halfej és az értelmiség

Nemigen szokás meg nem jelent könyvekről recenziót írni. De hát mi­ért is ne lehetne?

Vannak könyvek, melyek megjelenését egy-egy politikai hatalom akadályozza meg, de vannak olyanok is, amelyek saját műfajuk, meg­írásmódjuk miatt nem kapnak nyilvánosságot. Az egyes szakmáknak, a „tudományoknak", a publicisztikának megvannak a maguk hallgató­lagos játék-, és illemszabályai; ha valaki nem ezek rendjében gondol­kodik, nehezen tör át a kiadók, szerkesztőségek kapuján. Vannak ter­jedelmi gátak is: egy nyolcvanoldalas tanulmány például cikknek hosszú. könyvnek rövid, csonkítatlan publikálása szinte reménytelen. (És mit tegyen az, aki mondjuk ezer oldalon tudja kifejezni mondanivaló­ját?) Úgy gondoljuk, ha közölni nem is. ismertetni tudjuk a hozzánk eljutó ilyen „szabálytalan gondolatmenetek" közül azokat, amelyek­ben izgalmas, eredeti kérdésfelvetések, elemzések találhatók. Mert ilyenekből sokkal több van a magyar fejekben és íróasztalokban, mint amennyi bekerül a nyilvánosság világába.

Csanády András tanulmányáról

Csanády András egyébként rövidebb publikációiból ismert képzőművész-filozófus eddig sajnos még csak kéziratban ol­vasható, izgalmas esszésorozatának első darabja „Az alapvi­szonyok reformja, avagy a halfej és az értelmiség „ címet vise­li. Egyik kiindulópontja a jelenben lejátszódó társadalmi fordu­lat, a rekapitalizáció. Csanády azok közé a tőkés társadalom­mal szemben kritikus gondolkodók közé tartozik, akik szá­mára ugyanakkor ez nem „vissza"lépés: a „proletárhatalom" kelet-európai modelljében lehetetlennek ítéli a tőke rendsze­réből való kilépést. Túl azon a közismert tényen, hogy a „pro­letárhatalom" az absztrakt „össznépi" tulajdon bázisán az ap­parátusok uralmát jelentette, a kísérletben Csanády elméleti hibát is lát: „Vezetésünk a proletárhatalmat… próbálta meg a tőke megdöntése nyomán amannak helyébe társadalmi renddé, termelő és gazdálkodó szervezetté kifejteni. Tehát magát az elidegenedett munkát… A tőkétől örökölt, társa­dalmilag megosztott munkának… (azonban) … önmagá­ban nincsen újratermelési szervezete, rendszere, hanem az ő szervezete maga a tőke". A fizikai munka, melyet megfoszta­nak szellemi mozzanatától, önmagában nem tud sem a tulaj­don, sem a hatalom szintjén alternatívát képezni a tőkés rend­szerrel szemben. A Sztálin nevéhez kötött rendszer a fizikai és szellemi munka közelítését a termékennyel ellentétes irányban oldotta meg: a szellemi munkát fokozta le mintegy fi­zikaivá azáltal, hogy a személyes szellemi vállalkozást, cse­lekvést elsorvasztva, a szellemi munkát is a központi akarat­nak való szerszámszerű engedelmesség helyzetébe hozta. A tőke ellenben, miközben a szocializmus fenyegetése ellen vé­dekezve sok tekintetben kiegyezett a munkássággal, s szá­mos szocialista törekvést beemelt saját rendszerébe, egyúttal nagyot lépett előre a szellemi mozzanat kifejlesztésében is. Mindaz, ami a fejlett tőkés centrumokban történt, természete­sen a tőkés rend megerősítését szolgálta, ám egyszersmind a kapitalizmuson túli társadalom elemeinek előretörését is je­lentette (miként minden társadalmi forma utolsó fénykorát az őt követő társadalom elemeire építi – gondoljunk Diocletianus császár bizonyos korai feudális elemeket beépítő Rómá­jára, vagy éppen a városi tőke friss erejéből megerősödő feu­dális abszolutizmusokra). Kelet-Európa „szocializmusai" – mint Csanády megfogalmazza – a tőke ezen önmegújításá­nak eredményeként saját elmulasztott lehetőségeikkel talál­ják magukat szembe, a tőke éppen ezek segítségével kény­szeríti ma őket térdre.

Csanády András a jelenkor legfontosabb folyamataként elemzi a szellemi termelés előtérbe kerülését. „A szellemi ter­melés új történelmi ágazat a társadalom össztevékenységének rendszerén belül. Elemei eddig is léteztek és működtek valahogy a társadalom életében, de nem termelésként meg­szervezve, nem munkaszerűen, nem az anyagi termelés összefüggéseibe illesztve…" A huszadik század egyik leg­jelentősebb fejleménye éppen az, hogy a szellemi munka a termelés meghatározó elemévé vált. A tőkés termelés igen lé­nyeges vonása, hogy a folyamatokat elemeire bontja: törté­nelmének első szakaszában a fizikai munkát különíti el magá­tól, s rendeli részmunkákra, mozzanatokra felbontva maga alá, a huszadik században ugyanezt teszi a szellemi munká­val is. Ezzel rendkívül megnöveli hatékonyságát, s ugyanak­kor nagymértékben korlátozza azáltal, hogy egyetlen cél, a haszontermelés szolgálatába állítja. „Nem táplálja benne, ha­nem visszafojtja, lenyesi róla mindazt, ami a tőke keretein túl­nyúlnék". Ez az alárendelés szellemi függőséget is jelent: „így állhat fenn az a képtelenség, hogy a legfejlettebb tőkés orszá­gok hatalmasra duzzadt értelmiségének nincs saját ideológiája, társadalmi programja. Nem nőtt fel önálló politikai erővé annak ellenére, hogy döntő elemévé vált a társadalom életének." (A recenzens a Zöld-mozgalmakban, békemozgal­makban azért az értelmiség saját ideológiájának legalább csí­ráit hajlamos észrevenni.) Csanády a szellemi termelés kulcs­kategóriájának az információt tekinti, amely ma még teljes mértékben a tőke eszközeként működik, de a kiépülő ún. „in­formációgazdaság" feleslegessé teszi a tőkét. Az információ – ellentétben az egyes tárgyi javakkal – természete szerint mindenkié; mesterséges korlátozással, monopóliummal a többlettermelés szolgálatába állítható, de ez nem tartozik a természetéhez. A szerző számára világos, hogy az informá­ciógazdaságot, a szellemi termelést fel kell szabadítani a tőke hatalma alól. De hogyan? „A munkásosztály – írja – csakis az értelmiség közvetítésével érheti el a tőke feletti győzelmét és megszabadulását. Az értelmiség viszont nem tud máshogyan elkülönülni a tőkétől, csakis a munkások osztályuralmára tá­maszkodva. Ez az osztályuralom azonban nem lehet öncélú, nem irányulhat saját hatalma és egzisztenciája egyszerű fenntartására és újratermelésére, hanem csakis meghaladá­sára. A szellemi termelés általánossá és uralkodóvá kifejlesz­tésére, az értelmiségi életforma egyetemessé tételére." És itt jut el Csanády e számunk témájához, a tulajdon kérdéséhez. A tőkés tulajdonnal és az absztrakt állami tulajdonnal szem­ben ő is önigazgatásban gondolkozik, de a munkás-önigazga­tási elképzelések híveit arra figyelmezteti: „Nincs üdvösség – azaz önrendelkezés – a szellemi tevékenység visszavéte­lén alul. Az intenzív felhalmozás keretei között az önrendel­kezés az alkotói teljesítményen kell nyugodjék . . . Ennek foly­tán az alkotóképességeket kell kifejleszteni a társadalom­ban . . . Ameddig erre való képességük terjed, annyi a valósá­gos lehetőségük az önigazgatásra."

Mindez persze csak absztrakt, elméleti következtetés: a társadalmi folyamatok logikai optimumának feltételezése.

Ami a mai Magyarország politikai lehetőségeit illeti ezzel a hi­potetikus jövővel kapcsolatban, erről Csanády megállapítja: „a kimenetel még bizonytalan, mert nem jött létre eleddig olyan tömör és egyértelmű csoportja a társadalomnak, mely ebbeli érdekeltségét felismerte volna és tudatosan követné. A történelmi előzmények folytán maga az alkotó értelmiség sem, mert ennek kiábrándult öntudata megrekedt a minden­napiságban. Jövőt csak a múltban, az ott megszakadt »legiti­mációkban« képes keresni egyelőre. Nemzeti egységben, népi érzelemvilágban, és ezek vetületi ellentettjében, a ma­gántulajdonban és individuális önélvezetben – jobb híján. A jövőről, a fejlődés útjáról szóló eszményképe nincs a munkás­osztálynak sem… korábbi eszményeit is a vele azonosuló értelmiség alkotta meg számára. A köztük való szövetséget pedig a munkáshatalmat kisajátító apparátus lerombolta, újjá­épülését sikerrel és következetesen megakadályozta. Eköz­ben a régi eszményeket felélte és súlyosan kompromittálta, újakat viszont képtelen volt alkotni." A rövid recenzió nem ad­hatja vissza az esszé csigavonalú hömpölygését, amely éppen az új eszmények, célok elméleti megalapozását keresi. Alapgondolatát, a tulajdon szellemi termelésen keresztüli tár­sadalmasítását mint új, figyelembeveendő szempontot ez­úton tesszük hozzá a tulajdonelképzelések e számunkban be­mutatott, s később nyilván továbbiakkal bővíthető sorához.