Utólag persze lehetünk okosak, a szélsőjobb pártjai megmé­rettek és könnyűnek találtattak, de a veszély komoly volt, s ma sem szűnt meg. Aki lebecsüli a szélsőjobb veszélyét – mondotta Székely Gábor -, az az életével játszik.

Számba véve az elmúlt négy év örökségét, kitűnik, hogy a gazdaság békeidőben példátlan mértékű vesztesége a kon­zervatív kurzus országlásának csak az egyik – bár meghatá­rozó súlyú – öröksége. Észre kell venni: Magyarországon az európai – vagy ha jobban tetszik – az egyetemes emberi kul­túra vereséget szenvedett az említett években.

Az általános gazdasági hanyatlás mellett a konzervatív kor­mányzat kultúrpolitikája a társadalom szellemi pauperizálódásához vezetett, a szellemi lezüllés pedig megnyitja, megnyit­hatja az utat a fasiszta ideológiák be- és elfogadásához. Ta­valy májusban a polgárok meghatározó többsége megragadta a választások előtti félév propagandájából és politikai hangu­latából következtetve – tán az utolsó alkalmat arra, hogy talán időlegesen, talán tartósan, talán örökre (reménykedjünk) meg­védje a demokráciát. Bármennyire is jó lenne elfelejteni, a fasizmus – persze kellően körülírt és elkent formában – mond­hatni szalonképessé vált az elmúlt évek szellemi közéletében. Főként – de nem kizárólag – a politikai élet perifériájára szo­rult csoportok szellemiségében jelent meg, de a konzervatív kurzus politikai elitjétől sem állt túlzottan távol némi diszkrét bámulásra való hajlam. Tévedés ne essék, a konzervatív ko­alíció által képviselt értékeknek nem feltétlenül van közük a szélsőjobbhoz. De ne felejtsük el azt sem, hogy a hivatalos konzervatív politika sem csupán anakronisztikus volt, hanem az „Auschwitz-Lüge" terjesztése is ebből a körből indult el.

Ne ringassuk magunkat illúziókban: abban az országban, ahol a tekintélyelv, az alig leplezett rasszizmus, a gátlástalan történelemhamisítás négy éven keresztül a hivatalos politikai élet hol eltűrt, hol fél szívvel kiszorított része volt, nem árt óvatosnak lenni.

Anélkül, hogy lebecsülnénk a konzervatív kurzusnak a gaz­daság összeomlásának „menedzselésében" elért eredménye­it, a világgazdaság – ha minden igaz – valószínűleg felszálló ágba került az elkövetkező évtizedben, ezért a gazdasági szférában több-kevesebb eredményt ki lehet csikarni. Más kérdés, hogy a kínált eszköztár alkalmas-e erre. Mivel a gaz­daságpolitika már 1982 óta az ismert eredménnyel kísérletezik a monetarizmus különféle változataival, valószínűleg az eset­leges fellendülés a monetarista gazdaságpolitika ellenére, nem várt mellékhatásként következhet be.

De legyünk optimisták, végtére akár csoda is történhet.

Sokkal nehezebb lesz azt a pusztítást helyrehozni, ami a szellemi kultúrát – kezdve a mindennapi gondolkodásnál, foly­tatva az oktatásügyön át a magas kultúráig – érte. A konzer­vatív kurzus szellemi-politikai elitje nyilvánvalóan felelős a szellemi lezüllésért, noha ténykedése nem volt előzmény nél­küli. A „lumpen-burzsoázia" (Krausz Tamás), az osztályveze­tő-helyettesek és az örök adjunktusok forradalma 1988-90-ben általánossá tette az alantas középszer uralmát a szellemi életben, s akárhogy is nézzük, lefelé igazodni könnyebb és kevéssé macerás, mint felfelé. Persze öt-hat év önmagában nem nagy idő, de a kultúrában egy kieső nemzedék pótlása nem megy gyorsan, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az emberek húsz-huszonkét év alatt válnak szellemileg felnőtté.

A kulturális szférában is lezajlott a társadalom radikális ket­tészakadása: amennyire ez megbecsülhető, körülbelül három­millió ember egész egyszerűen nem fér hozzá a kulturális ja­vakhoz, a lakosság további harmada szokásaitól és élethely­zetétől függően kénytelen radikálisan leszállítani igényeit, a többiek megoszlanak a konzumkultúra befogadói és a magaskultúra birtokosai között.

A lakosság nagyobb része ma már maradék szellemi tartalékait éli fel, valahogy úgy, ahogy felélte megtakarításait a nyolcvanas években, a monetarista gazdaságpolitika első éveiben. A munkanélküliek, a kisnyugdíjasok, a periferizálódott rétegek legalább akkora szellemi ínségben élnek, mint amennyire képtelenek gondoskodni normális élelmezésükről és lakásukról. Az iskolák mai állapotukban a kulturális hiányo­kat nem tudják pótolni, sem pénzük, sem emberük, sem kellő önállóságuk nincs erre. Egy sor – elsősorban üzemi – kultu­rális intézmény megszűnt, megritkultak a könyvtárak, a kul­túrházak, a turizmus kiváltsággá vagy csempészkirándulássá változott. Az országos napilapok – irányzattól függetlenül – összesen félmillió példányban jelennek meg, a folyóiratok sor­sa és helyzete meglehetősen közismert; a moziról, színházról, a könyvkiadásról és a könyvvásárlásról meg jobb nem is be­szélni.

Bár a konzervatív kurzus korifeusai nem vették észre, va­lójában sikerült csaknem teljes szellemi monopóliumra szert tenniük az elmúlt négy évben. A választásokon e monopólium nem működött, de nem azért, mert az akkori ellenzék szellemi ereje oly nagy lett volna. Azt még dr. Pokol Béla sem gon­dolhatja komolyan, hogy a néhány száz példányban megjele­nő folyóiratok, s a jószerével csak a fővárosban és a nagy­városokban olvasott nívós – történetesen liberális és baloldali – lapok szerzői köre olyan vélemény-monopóliumot valósítha­tott meg, amely ellensúlyozta volna a többmilliós nézettségű tévé és a hivatalos közoktatás hatását. Sokkal valószínűbb, hogy a választópolgárokat saját közvetlen tapasztalataik győz­ték meg a változás szükségességéről, nem pedig a liberális-bolsevik-szabadkőműves-zsurnaliszta összeesküvés véle­ményterrorja.

Nem csupán néhány újság vagy műsor átmeneti szünetel­tetéséről van szó, hanem arról, hogy uraink szívós aprómun­kával eszméiket uralkodó eszmékké tették.

Az elmúlt négy évben politikai, s részben tudományos köz­véleményként tételezte magát egy kicsi, de annál militánsabb csoport, sajátos, meglehetősen agresszívan képviselt érték­rendjük – amelynek politikai és pszichés oldala voltaképpen érthető – uralkodó eszmeként lépett fel, az érdemi vita lehe­tősége nélkül. Ez a csoport – részben a konzervatív pártok aktivistái, részben a tőlük jobbra álló csoportosulások tagja és szimpatizánsai (a kormány hathatós támogatásával) igen komoly nyomást gyakorolt a szellemi életre. A nyomás nem lebecsülhető hatással volt a szellemi élet beszűkülésére. A társadalomtudományi viták – a folyóiratok és a könyvkiadás összeomlásával – szűk kör kiváltságává váltak, s még itt is megjelent a korszellem – vagy inkább a kurzus szelleme: a viták abban a mezőben folytak – s részben folynak -, még független értelmiségi körökben is, amit a kurzus megszabott. Attól kezdve, hogy a vitatkozók belementek a politikai folya­matok, a közelmúlt történelmi eseményei, jogszabályok stb. erkölcsi szempontú vitatásába, már kényszer nélkül meg­szűnt a valóságos történelmi és társadalmi folyamatok elemzésének a lehetősége.

Az általános gazdasági és szellemi elszegényedés közben – bár kétségtelen botrányok között – felbomlottak a független alkotóműhelyek (utoljára a Valóság), a legtöbb felsőoktatási intézményben megszűnt vagy komolytalanná vált a társada­lomtudományok oktatása. Amit pedig a kurzus nem tudott megtenni, azt elvégezte a kötelező konformizmus és a pénz­hiány.

Hiába tüntetett százezer ember a sajtószabadság védelmé­ben és az éleződő fasizálódás ellen – bár sikerült egy időre visszaszorítani e tendenciát -, az agymosás zavartalanul foly­tatódott. Négy év konzervatizmus után a „fasizmus = bolse­vizmus; liberalizmus = kozmopolitizmus és nemzetellenesség", és a többi képtelen egyenlőség a legjobb körökben is felbukkan, ha másként nem, de a ritualizálódott nyelvhaszná­latban mindenképpen.

A kép még elkeserítőbb, ha számba vesszük, hogy a kultúra újjáépítésében nehéz eredményeket elérni – ha nem is lehe­tetlen -, s mindenképpen idő-, pénz- és energiaigényes fo­lyamat. Ez viszont megszabja a követendő teendőket: újjá kell teremteni azokat a fórumokat, folyóiratokat, iskolákat, tantárgyakat, amelyek kézen-közön eltűntek a rend­szerváltozás forgatagában, erőfeszítéseket keli tenni az ok­tatásügy modernizálásáért, s szükség van a kultúra és a mű­vészetek anyagi és politikai függetlenségére is. Elkeserítő, de tény, hogy mindez néhány száz millió, esetleg egy-két milliárd forinton múlik. (Az államháztartás reformjának mondott rest­riktív pénzpolitika természetesen éppen a kulturális szférában kezdi a takarékoskodást.)

Különösebb illúzióknak nincs helyük. A jelenlegi gazdasági szisztéma csöppet sem kedvez a kultúra függetlenségének és terjeszkedésének, a sajtó szabadságát nemcsak a cenzúra korlátozhatja, hanem a tulajdonos jó vagy rossz marke­ting-politikája is. Hasonló a helyzet az iskolákkal, az egye­temekkel és a független folyóiratokkal, kiadókkal is, ha az anyagi ellehetetlenítéstől csak a különféle kétes piaci manő­verek menthetik meg őket. A széleskörűen művelt munkavál­laló sem túl jó befektetés abban a világban, ahol az önállóság, a szolidaritás, az életminőség megkövetelése pusztán költ­ségnövelő tényezőként vétetik számba. Úgy tűnik fel, a füg­getlen, nem feltétlenül politizáló baloldali és liberális értelmi­ség helyzete valószínűleg csak abban javult, hogy (egyelőre?) nem kell elemi politikai félelmekkel számolni, az egzisztenci­ális bizonytalanság azonban tartós útitárs marad.

A kultúra demokratizálása – hogy kellően patetikusan fogal­mazzak – a demokrácia megmaradásának egyik legfontosabb előfeltétele. A militáns szélsőjobboldalisággal szemben a bal­oldali értékek, elméletek igazsága mindig bonyolult, nehezen átlátható és szellemi erőfeszítést igényel. A szélsőjobboldali lózungok pedig legelőször éppen a gondolkodás fáradságától szabadítanak meg. (A politikai szabadságok és az élethez va­ló jog megszüntetése később jön.)

Persze sokan úgy vélik, hogy ma ez a veszély már elmúlik. A választások eredményeképpen a szélsőjobboldal kiszorult a politikai élet centrumából,' az extremista csoportok aktivitása némiképp csökkent, s a széljárás változásával még a függet­len bíróság is megtalálja a BTK megfelelő passzusait, s elítéli azokat, akik erre rászolgáltak.

A döglött oroszlán rugdosását így sokan erkölcstelen cse­lekedetnek tekintik, holott az alapvetően humánus cselekedet, hiszen az élőnek fájna az inzultus.

Alkalomadtán mégsem árt meggyőződni arról, hogy valóban kimúlt-e az illető ragadozó.