Céhek és…

A rendi típusú társadalmakban a "rendeknek" több funkciójuk van: "lefelé" előjogokat rögzítenek a rendek számára, "fölfelé" közös érdekképviseletet tesznek lehetővé, "befelé" pedig a közös érdekek intézményesítésével igyekeznek viszonylag harmonikusan működő társadalmi alrendszereket kialakítani. A középkori Európában a céhek egy ilyen rendi szerveződésű társadalom logikája szerint alakulnak: a céhek a társadalom uralkodó szervezésmódjához igazodva az egyes mesterségek "rendies" jellegű betagozódását valósítják meg a társadalomban. A városi mesterségek olyan szervezetét képviselik, amely a mesterségek és a velük járó társadalmi helyzet választását a kasztrendszer determinizmusánál rugalmasabban teszik lehetővé, ugyanakkor a szabad választás elé – a rendhez tartozás kényszerei és előnyei által vezettetve – számos korlátot állítanak.

A céhek egy olyan társadalmi réteg intézményei, amely réteg az uralkodó viszonyoknak alávetve, azoknak függvényében működik, de nem ő a rendszer fő alávetettje. Intézményei jellegével e réteg másolja azon csoportok önszerveződését, akiknek ezen intézményformák a legadekvátabb érdekképviseleteik; éppen azért másolja, mert ez "lefelé" neki is érdeke: neki is érdeke, hogy egy, alapvetően egyébként nem az ő érdekei szerint működő társadalomban ne csússzék le e társadalom legalávetettebbjei közé.

A polgárosodás, vagyis az a folyamat, melynek során az ipari és kereskedelmi vállalkozás megtalálja, majd fokozatosan dominánssá teszi a számára legkedvezőbb társadalomszervezési formákat, szétveti a céhes szerveződés kereteit. Kialakít azonban egy új "céhes" réteget: kereteket adva egy olyan csoport számára, amely viszont ebben az új, haszonelvű ipari társadalomban tölt be némileg hasonló szerepet. Az értelmiségre (a "modernkori" értelmiségre, a polgári társadalom értelmiségére) gondolunk.¹ A tőke társadalmában az értelmiség van abban a helyzetben, hogy egy nem az alapvetően az ő érdekei szerint szervezett, vele adekvát társadalmi formában kell élnie, ugyanakkor számos előnnyel bír a legalávetettebbekkel szemben. Az értelmiség alakít tehát ki ekkor olyan intézményformákat, amelyek egyszerre szolgálják a réteg relatív belső koherenciáját, emelnek korlátokat "lefelé", és védenek "felfelé": védik az értelmiségiek érdekeit a társadalmat uraló, ám tőlük idegen szempontok érvényesülésének következményeivel szemben. A "céhjelleg" persze csak hasonlat, analógia, melynek korlátai nyilvánvalóak, hiszen egy egészen más jellegű társadalomban működik ez az értelmiségi "céh", mint a középkor valódi céhei; s az sem másodlagos kérdés, hogy a mesterség szerinti szerveződés, ami az analógiát indokolttá teszi, egészen más jellegű mesterséget jelent kézművesek és "szellemi termelők" esetében. A hasonlatnak tehát nem tulajdonítunk túl nagy jelentőséget: a lényeg azon sajátosságok sorra vétele, amelyek az értelmiség ezen – idézőjeles – "céhes jellegéből" következnek.²

…a CÉH

A jelenkori értelmiség legfontosabb "céhes" jellemzője relatív zártsága: miként a középkori város meghirdeti "a városi levegő szabaddá tesz" mobilitási programját, a modern értelmiség is tömegeket vonz "a tudás felemel, a tudás hatalom" eszméivel; ám ahogy a középkori céhek is szabályok sokaságával korlátozzák a céhbe jutók körét, kemény diszkriminációval sújtva a kívül maradó "kontárokat", a modern értelmiségnek is megvannak ezek a (jóllehet íratlan) szabályai, a "kontárrá" nyilvánítás könyörtelen következményeivel együtt. (Sok első generációs értelmiségi életének tragikus alakulásában játszott/játszik szerepet az, hogy tanulási erőfeszítései dacára – egyes szabályok, normák, magatartásmodellek ismeretének, pontosabban átérzésének hiánya miatt – a Céh sosem fogadta/fogadja be tagjai közé.)

Ez a Céh valójában céhek hierarchikus szövevénye. A különböző értelmiségi szakmák céhei egymással szemben is igyekeznek fölénytudatot kialakítani, de a szakmai elhatárolódáson túl kialakulnak vertikális tagolású céh-körök is: a falvakban, perifériákon élő "szolgáló" értelmiség is (A) így őrzi a maga céhhatárait a nem-értelmiséggel szemben; e csoport tagjainak nagy részét viszont a humán értelmiség egy aktívabb köre (B) minősíti nem-értelmiséginek (pl.: "csak az értelmiségi, aki alkot", "csak az értelmiségi, aki megőrzi autonómiáját" stb.); egészen föl az értelmiség elitjéig, (C) amely szintén kizár a maga céhköréből mindenkit, aki nem rendelkezik az ehhez a felső elithez tartozás kritériumaival (akinek neve nem ismert a kurrens elitértelmiségi lapokból, aki nem szerepel a közvélemény-formáló médiában stb.). Minél magasabb státuszú céhkörről van szó, magától értetődően annál szigorúbbak a mester-kritériumok (a mintát ehhez alapvetően a "C" csoport céhszabályai adják, ezért a továbbiakban elsősorban ennek példáira hivatkozunk, jóllehet – lazább formában – a céhes működés jelei az értelmiség minden rétegénél kimutathatók).³

Státusz-jellegéből és körülírt korlátaiból következően a céhhez-tartozás feltételeiül szolgáló pozíciókért (a "C" csoport esetében: a médiában való megjelenésért, a céhhez tartozás eldöntésében meghatározó akadémiai, egyetemi, kutatóintézeti, szerkesztői, kiadói státuszok birtoklásáért) igen kemény küzdelem folyik, s a győztesek rendszerint klikkekbe, "mini-céhekbe" tömörülve igyekeznek azután az elért pozíciókat stabilizálni. (Jóllehet a "céhszerveződés" alapja az értelmiségi munka jellege, e mini-céhek, e fraternitasok már ideológiai, nemzedéki, származási alapon vagy más közös élményt és érdeket biztosító alapon is létrejöhetnek.)

Az egyes szakmai és vertikális céhhatárok fölött az értelmiség által mozgásban tartott szellemi szféra működésének mezőjében létezik aztán egy Nagy Céh, amely az adott kor uralkodó diskurzusának megfelelően minősít: egyes csoportokat beemelve a céhhatárok közé, másokat kivetve onnan. (Elég ismerni az "egy vérből valók vagyunk, te meg én" kiáltását ahhoz, hogy az ember a Céh biztonságában érezhesse magát, ám ez a jelszó minden új szellemi nemzedék felléptével másként hangozhat; ennélfogva csak a legrugalmasabbak, legtanulékonyabbak, a nyelv-váltásokhoz jól alkalmazkodók őrizhetik meg helyüket egy életen át.)

Összefoglalva tehát: a "Céh" olyan szerveződés, amelynek több, egyre magasabb státuszú köre van, a minden értelmiségit magában foglaló alapkörtől az aktív, autonóm, alkotó igényű értelmiségiek szűkebb körén át az elitértelmiségig. Ezt a három – tovább tagolható – kört átmetszik az egyes szakmai céhek (humán értelmiség, műszaki értelmiség, orvos-értelmiség stb.), s más szempontból, a szakmai céheket is átmetszve jönnek létre az egyes ideológiai csoportok eszmei-kulturális összetartozásra építő céhei – és ezek alcsoportjai. Az egység és különbözés e bonyolult rendszerét fogja össze az a Nagy Céh, amelyet az egyes korok diskurzusa teremt, s amely minden korban jelzi a Céhhez tartozók számára, hogy kiket lehet "igazi" értelmiséginek tekinteni és kiket nem.⁴

Mit tegyen a mesterjelölt?

Vannak azonban a stílusváltásoktól függetlenül is olyan általános, évtizedek óta működő és évszázados-évezredes fölényszerző magatartásformákon alapuló viselkedési-érintkezési szabályok is, amelyek biztosítják azt, hogy az embert a céhhez tartozónak ismerjék el. Ezek egy része műveltségi elem, bizonyos – az adott korszakban a Céhen belül különösen értékesnek minősített – ismeretek birtoklása. Mivel ezek az ismeretek előbb-utóbb mindenki által elsajátíthatók, ezért a mércéül szolgáló alapműveltség körét állandóan változtatni kell: a céh tagjainak nem akármilyen ismeretek birtoklásáról kell tanúbizonyságot tenniük, hanem a kurrens ismeretekéről. A lényeg tehát sok esetben nem is elsősorban a tudás, hanem – bármely más exkluzív, illetve ezoterikus csoporthoz hasonlóan – a beavatottság.

A beavatottság nemcsak a műveltség ismerni szükséges elemeinek körét jelöli ki, hanem a műveltség-használat szabályait is. Ezzel kapcsolatban majdnem követelmény a céhen belüli származás, hiszen óriási előnyben vannak azok, akik gyermekkoruktól szívják magukba azokat a kommunikációs és metakommunikációs mintákat, amelyekkel a "művelt emberek" megkülönböztetik magukat a "műveletlenektől".⁵

A céhhez-tartozás fontos eleme a stílus Az említett divat-változások a megkívánt stílust is nagymértékben változtatják, de vannak viszonylag tartós vonások is. Az értelmiségi céh egyik fontos követelménye az eredetiség, markáns egyéni jelleg. Ám ez nem az alapkövetelmény: lehet valaki mégoly eredeti, ha más céh-követelményeknek nem tesz eleget, eredetiségét észre sem fogják venni; a céh-tagok nagy részének esetében pedig ezt az elvárást igen rugalmasan kezelik: bőven elegendő – és a céh-tagok általános gyakorlata éppen ez -, hogy határozott egyéni véleményként adnak elő olyan ítéleteket, amelyek a Céh pillanatnyi közvéleményével megegyezőek. Az alapkövetelmény tehát a közvélemény állásának ismerete, s az elvárt eredetiség valójában csak e közvélekedés lehetőleg szembetűnően sajátos formában való előadása.

Később részletesebben szólunk a Céh minősítési eljárásairól: milyen értékelési mechanizmusok segítségével állít fel a Céh közvéleménye értékrangsort az egyes emberek között? Az egyes embernek mindenesetre olyan jelzéseket kell adnia, amelyek a személy fontosságáról, a Céhhez méltó voltáról tanúskodnak. Mivel a közítélet a (nyílt) öndicséretet elítéli – s a Céh többi tagja is nehezményezi, ha valaki nyíltan előzni akarja őket -, így a céhtagokat az önértékelés szofisztikáltabb módjai jellemzik, amelyek egyúttal a kompetencia határainak kijelölésével jelzik a vadászterületek felosztását is. Az ember saját fontosságának hangoztatását enyhítheti önirónia, vagy annak hangsúlyozása, hogy mi mindenhez nem ért ő. (Ez a "hozzá nem értés"-nyilvánítás azonban sosem érintheti azokat a területeket, amelyeket a Céh az övéinek ismer el, s a szerénységnyilvánításoknak rendszerint éppen az a funkciójuk, hogy a felvállalt kompetenciát viszont megkérdőjelezhetetlenné erősítsék, s megtámogassák a "szerénység" erkölcsi hozadékával is.) Hasonlóképp szolgálhatja az egyén fontosságának hitelesítését az általa hozott áldozatok (nem panaszkodó)⁶ hangsúlyozása is. A fontosság jelzései azonban nem maradhatnak el. (Ezek igen változatosak, és általában nem értelmiségi specifikumok, hanem általános hatalom-jelek – amelyeket azonban a modernkori "céhes" értelmiség előszeretettel használ a többi, említett sajátossággal együtt – az elfoglaltság jelzésétől az ismeretek, a tudás, az átlátás, a kompetencia magasabb fokának érzékeltetésén át a tőle függő, általa vezérelt emberek – tanítványok, követők, munkatársak – mennyiségére való utalásokig).

A Céhhez-tartozás egyszerre jelent állandó konkurenciaharcot az egyes tagok között a stabilabb pozícióért és bizonyos egymást segítő, egymást erősítő tevékenységet. Egymás körbedicsérése, kölcsönös megerősítése, az együvé tartozás minimális jelzése ugyanis feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a Céh kifelé erőt mutathasson. Így a céhtagok megerősítik egymást – akkor és addig, amikor és amíg ez nem gyengíti a saját pozíciókat. Stabil céhpozíciókat viszont a céhen belüli többséggel szemben is szélesebbnek vagy erősebbnek elismert kompetencia adhat, ezért az egyes céhtagok (a többiek rovására) is e szélesebb, erősebb kompetencia érzékeltetésére törekszenek (a hatalom-, presztízs-, dominancia-jelzés általános, minden korban és társadalmi csoportban működő törvényei szerint).

Néhány jellegzetes forma a mások fölé kerekedés technikái közül:

1. Az áldicséret: "kitűnő gondolat, bár nem itt bukkan fel először"; "nagyon jó – csak ez és ez hiányzik belőle" (és aki mondja, az ilyenkor valami igen fontos dologra utal); "ezzel a kérdéssel én is sokat foglalkoztam", sőt: "korábban ezt én is így gondoltam" stb. Mindegyik esetben azt kell a céhtagnak érzékeltetnie, hogy a "megdicsért" korlátozottabban, kezdetlegesebben látja át a dolgokat, mint ő.

2. A másik leminősítésének az is hatásos módja, amikor a bírált vélemény legfontosabb részeként említenek valamilyen nyilvánvalóan lényegtelen, az adott megnyilvánulás vagy teljesítmény céljai szempontjából másodlagos jelentőségű dolgot.

3. A fölény megteremtésének nehezen kivédhető fajtája az erkölcsi támadás. "Biztosan igaza van, de túlságosan szájbarágó, lenézi a hallgatókat"; "olyan elvont, hogy az átlagnéző nem tudja követni: nem szabad ennyire semmibe venni az embereket"; "nem szabad az embernek ennyire kételytelenül biztosnak lenni a dolgában"; "aki ilyen bizonytalan, annak még korai közönség elé állnia"; "a közszolgálati médiát nem volna szabad ilyen egyéni álláspontok bemutatására használni"; "nem mond egyetlen olyan dolgot sem, amire magunktól ne gondolhatnánk" stb. Az efféle leminősítési technikák egyszerre alkalmasak arra, hogy a céhen belül stabilabb rangot, mesterpozíciót biztosítsanak a minősítőnek, és arra is, hogy bizonytalanná tegyék a minősített helyzetét. Az erkölcsi támadás példáján láthatjuk, hogy az a megfogalmazás élességétől függően a minősített céhhez tartozásának lazításától a valóságos kirekesztésig (vagy külső minősített esetén a befogadás elutasításáig) terjedhet.

A másik leminősítése azonban önmagunk felértékelése nélkül nem elég. Ezt a felértékelést a fent említetteken kívül elősegítheti az up-to-date ismeretek és kifejezések használata, amiket a Céh-tagok mintegy felmutatott igazolványként forgatnak. (Az elmúlt évtizedekben számos ismeretkör, és számos kifejezés futott be ilyen karriert – a humán tudományok céhéből vett példákkal – az egzisztencializmus problémakörétől a posztmodernéig; a kifejezések terén mondjuk a struktúrától a survey-n, a projekten át a diskurzusig, a scenarióig, és a sor kétségtelenül folytatódni fog. Amikor ugyanis e kurrens ismeretek, kifejezések általánosabban ismertté válnak, akkor a Céh-tagság – hogy magát megkülönböztesse – újakhoz fordul.)

Az egyén fölértékelését elősegítheti az is, ha az ember azt hangsúlyozza, hogy ő közvetlen kapcsolatban áll valamilyen elismert eseménnyel, vagy tekintélyes személyekkel, csoportokkal, hiszen az események történelmi jelentősége, vagy a személyek, csoportok tekintélye rásugározhat azokra, akikkel kapcsolatba kerülnek.

Az egyén törekvése önmaga fölértékeltetésére azonban csak akkor eredményes, ha a Céh is elfogadja, ehhez viszont "objektív" bizonyítékok is kellenek.

Céhjelvények

A "jelöltnek" szakértelemről kell tanúbizonyságot tennie, lehetőleg minél speciálisabb (szűkebb, monopolizálható) szakértelemről: ha valaki tud olyasmit, amit a Céh többi tagja nem (és ezt a többlet-tudását a Céh éppen érvényes kódjainak kíséretében tudja elővezetni,) jó esélye van a befogadtatásra. Az ilyen szűk szakértelem elfogadtatása jövedelmező, mert akit a Céh elismert szakértőnek, és beemelte a céhmesterek közé, az jogot nyer arra is, hogy más dolgokat is véleményezzen, a politikai folyamatoktól a művészeti alkotásokig.

A majdnem biztos Céh-tagságot biztosító "monopólium" megszerzésének más lehetőségei is vannak. Ilyen például a külföldhöz való kapcsolódás: a külfölddel való kapcsolat egyik legfontosabb célja pedig olyan ismeretek összegyűjtése, amelyekkel a hazaiak többsége nem rendelkezik.

A külfölddel való érintkezés persze más módon is hozzájárul a személy tekintélyének erősítéséhez (s ezen keresztül a Céh-tagság biztosításához): a meghívások, a közös kutatások, az ösztöndíjak, a konferencia és a fesztivál-részvételek önmagukban is az egyén "alkalmasságának bizonyítékai". Nem ritka, hogy valakit pusztán amiatt kezd befogadni a Céh, hogy a céh-tagok gyakran találkoznak vele külországi szakmai rendezvényeken, vagy külföldi szaktekintélyekkel való együttműködésben (persze ha e szereplésekkor nem vall látványos szégyent). Nem mindegy természetesen, hogy Nyugatról vagy Keletről, Északról vagy Délről, centrum- vagy periféria-országból⁷ hívják-e meg az embert,⁸ s még ugyanabban a nyugati országban sem mindegy: mennyire rangos pl. az az egyetem, amelytől a meghívás érkezik. A hierarchiára érzékeny céhtagnak tudnia kell, melyik meghívást érdemes elvállalnia, melyiket nem.

A presztízsadó külföldi szereplésnél kisebb súlyú, de hasonló hatása lehet belföldi sikereknek, például pályázatok sorozatos elnyerésének is.⁹ (A pályázatok elnyerésénél egyébként többek közt az jelenthet komoly előnyt, ha a pályázó "nagy neveket" tud ajánlóként vagy közreműködőként felsorolni. Ezek ilyenkor mind az ő szellemi tőkéjét alátámasztó tőkefedezetek.) Aki elnyeri a pályázatokat, az már forrásokkal rendelkezik, potens személy. További minősítés alapja lehet e források hierarchiája: az, hogy a támogató alapítvány vagy egyéb szerv mekkora tekintéllyel rendelkezik a Céh körében.

Természetesen a Céhbe való befogadásban jelentős szerepe van a tudományos fokozatok, művészeti díjak elnyerésének, bár ezek időről-időre devalválódnak, s akkor a Céh elkezdi lefitymálni, leértékelni őket: mindig van azonban olyan hivatalos elismerési forma, amely belépőül szolgálhat a Céhbe.

Hasonló súlyt adhat az egyén tagsága tudományos, művészeti társaságokban – főleg ha e társasághoz tartozásnak exkluzivitása is biztosított. Különösen e társaságok befolyásos pozíciói (szakosztályvezetés, titkári funkció stb.) adják a rangot a Céh számára is (feltéve, ha az adott társaság nem tartozik éppen a Céh által bojkottált intézmények körébe).

De nemcsak az állandó tagság, az időszaki események (konferenciák, fesztiválok, biennálék, stb.) kulcsszerepei is fontosak a céhpozíciók szempontjából: belföldi konferenciák esetében is presztízs-hierarchia jelzés például a Céh számára az, hogy egy konferencián¹⁰ valaki megnyitót mond-e, illetve fő-előadó, korreferens, felkért- vagy csak egyszerű hozzászóló – feltéve ha rangos konferenciáról van szó. Folyik is a presztízsharc a konferenciák rituáléjának kialakításakor, keményen.

Első helyre kívánkoznék – de a Céh általi elfogadottság szempontjából nem a legsúlyosabb tényező – a létrehozott Mű szerepe. A művek esetében azonban sokszor magánál a teljesítménynél is lényegesebb, hogy hol publikál, állít ki, jelenik meg valaki; a teljesítmény (Céh számára való) értékét pedig a céhmester kritikusok ítélete határozza meg. (Ha valaki előtt leborulnak, az maga is céhmesterré válik; akiről viszont e hangadók nem vesznek tudomást, az nem igen létezik a Céh számára. Mindazonáltal ha valaki szívósan publikál, ez elhozhatja számára a befogadást, főleg ha könyveket is fel tud mutatni. Hasonló áttörést hozhat a filmszakmát meghódítani induló számára, ha elkészítheti első – s főleg második, harmadik – nagyfilmjét. A zenész számára, ha koncerthez, turné-szerződéshez; a képzőművész számára, ha kiállításhoz jut. Ezek az eredmények ugyanis arra utalhatnak, hogy valamennyi befolyás, támogató tőke stb. mindenképpen áll mögötte, s aki ezt ki tudja harcolni magának, az azért mégsem lehet teljesen "képességek nélkül való".)

Egyébként mindezekben az utóbbi esetekben a Céh azon az alapon fogad be valakit, hogy valamely tekintély-centrum (alapítvány, ajánló, külföld stb.) áll mögötte: "ők biztos tudják, miért". Mondanunk sem kell, hogy a felsorolt háttérteremtő módok legalább annyira a kapcsolatépítő ügyesség, az élelmesség, az önadminisztráló képesség, mint a tudományos, művészi, stb. teljesítmény jelzői. Az értelmiségi származás előnye e téren is igen szembetűnő, hiszen a kapcsolatok több generációsan építhetők, s így már gyermekkortól megalapozhatók. A híres elitképző helyeket Oxfordtól az éppen divatos belbudai – belvárosi, egyházi stb. – gimnáziumig is többek között éppen az ott kiépülő – befolyásra, vagyonra, sikerre konvertálható – kapcsolatok teszik az elit számára oly értékessé (s talán csak másodsorban a képzésnek a többi iskolával szemben kimutatható "extrái").

Tudós társaságok…

A Céh nem állami intézmény. A Céhbe bekerülhetnek a politikai hatalom favorizáltjai, de olykor e káderek éppen hogy "ellenjavalltak". A minősítés legfőbb intézményrendszerét itt a társaságok adják. A Céhhez tartozóknak el kell sajátítaniuk azt a tudományt is, amellyel érzékelhető: kikkel érdemes összejárni, kihez érdemes akár némi "önalárendeléssel" is elmenni – e kapcsolatok ugyanis mindig minősítik mindkét felet, s természetesen minden Céh-tagnak az az érdeke, hogy "felfelé", vagy legalábbis "oldalirányban" kapcsolódjék.

A társasági laza beszélgetések teremtik meg valóságosan az egyébként csak virtuális Céhet: ilyenkor válik világossá a résztvevők számára a Céh (a legtekintélyesebb hangadók, a céhmesterek – s természetesen a világdivat – által befolyásolt) "közvéleménye",¹¹ amely elvárja ugyan az egyénektől, hogy olykor (az egyén szellemi bátorságát = szellemi tőkeerejét bizonyítandó) szembeszegüljenek a közítélettel, ha azonban valaki a legfőbb kérdésekben térne el a társaságok közítéletétől, akkor a céh társaságai mérlegre teszik a véleményt, s ha a céh érdekeivel ellentétesnek, szalonképtelennek ítélik, a "bűnöst" vétke arányában a közvélemény büntetése sújtja. Aki a Céhhez tartozik, annak érzékelnie kell, tudnia kell, melyek azok az alapítéletek, amelyektől az adott pillanatban egy igazi Céh-tagnak nem comme-il-faut eltérnie.

A társaság elsődleges hírforrás: a média hírei – de más hírek is – a társaság értékelésén át szűrődve nyerik el végleges információs értéküket a céhtagok számára. A társaság funkciója az is, hogy stílust generáljon: azt a stílust, amely az adott időszakban a Céh meghatározó hangneme, a Céhhez tartozók jele lesz egymás felismerésére, a többiektől való elkülönülésre.

E hangnem komolysága, pátosza, iróniája korszakfüggő, vannak azonban olyan általánosabb kritériumai is, mint például a legkülönfélébb publikációs műfajokban megkövetelt hivatkozásmód, a divatos, kurrens művekre való szóbeli és írásbeli hivatkozás (a Céh fentebb említett közvetítő funkciójának következtében és a monopólium-őrzés érdekében előnyös még le nem fordított, be nem mutatott, de már hírement művekre utalni); a már szintén említett divat-kategóriák, nyelvezet használata (aki a Céh korábbi nyelvezetét használja, az avítt figura, aki sem a régit, sem az újat nem használja, az kontár); a divatos, orákulumnak elismert személyekre való baráti utalások – de olykor még az sem mindegy, hogy egy publikáció bibliográfiai adatait a divatos módon adja-e meg a szerző…

A hivatalos alkalmakkor (konferenciákon, szimpóziumokon) elhangzó hozzászólások esetében nem jó, ha a hozzászólás előkészítetlennek tűnik (ez rombolja az illető szakmai illetékességéről alkotott képet), de az sem jó, ha túlságosan előkészített (ez arra utal, hogy görcsösen, túlzottan alárendeli magát megítélőinek).

A minősítő társaságok hangadóinak ítélete végigfut a Céhen, a Céhhez tartozók beszélgetéseiben gyakran ugyanazokat a minősítéseket, érveket, sőt, szófordulatokat figyelhetjük meg, mint amit például egy-egy divatos kritikus glosszájában olvashattunk, s a Céhben többnyire mindenki tisztában van azzal, hogy mikor szükséges, mikor lehet valakit megsemmisítő kritikával sújtani, mikor kell és lehet dicsérni; a dicséret mikor legyen vállveregető, ki érdemli meg, hogy ígéretesként utaljanak rá, és ki azt, hogy "királycsináló" stílusban emeltessék be a Céhbe.

A társasági élettől és a köré szerveződő értelmiségi életformától egyes korifeusok ugyan "csodabogárságból" elhúzódhatnak, a meghatározó céh-mesterek jellemzője azonban inkább ezen életforma imádata, fetisizálása (hiszen a Céh exkluzív értékét csak úgy lehet kifelé is, befelé is biztosítani, ha azt sugalljuk, hogy a Céhhez-tartozás minden tekintetben felsőbbrendű, nagyszerű dolog). A Céh társaságainak életében a céh-tagoknak célszerű rendszeresen részt venniük: az egyén jelenléte mintegy életképességének bizonyítéka. A társaság tehát orientál, visszaigazol, informális döntéseket alapoz meg: a vélekedő társaságok lényegében ugyanazt a szerepet töltik be az értelmiségi céhekben, mint a politikusok világában a vadászatok.

A társasági élet nem szűkül le a szalonszerű összejövetelekre. Jellegzetes alkalmai a színházi vagy koncert-találkozások, akadémiai védések, vernisszázs-részvételek (persze pontosan körülírható, hogy mely színházak, kiknek a védése, kiknek a vernisszázsai adnak rangot, s még az is, hogy például a "márkásnak" számító résztvevők tekintélyük csökkenése nélkül meddig maradhatnak egy koktél-partin).

Prokrusztész mércéje

A művészek céh-rangja elsősorban az említett megítélési tényezők függvénye; a Céh tudományos alcéheiben "objektív" mércéket is próbálnak alkalmazni. (Ettől persze a művészeti élet sem mentes: hogy ki kapott meg egy-egy művészeti díjat, ki nem; ki "érdemes", ki "kiváló" művész; kit vettek be az Alapba, ki HSC operatőr – ez olykor komolyan befolyásolja az adott művész helyét a céh-hierarchiában is.) Ezeket a kritériumokat ugyan időnként támadják a Céh e megmérettetéseken kevésbé sikeres tagjai is, de meghatározó szerepük lényegében nem rendül meg: a Céhnek szüksége van arra, hogy ítéleteit megfellebbezhetetlennek tűnő "mérési eredményekkel" támassza alá. A tudományos alcéhekben ennek két fő eszköze van: az egyetemi-akadémiai minősítési rendszer és az idézettség-mutatók. A sok említett informális kooptálási eljárás mellett a Céhbe való beemelésnek ezek a "mestervizsgái".

Ezekről az "objektív" mutatókról azonban már felületesebb vizsgálódás után is kiderül, hogy objektivitásuk igencsak gyakorta megkérdőjelezhető. Ami a minősítési rendszert illeti, nyomban felvethető: ki minősít? Ha a hatalom, akkor a tudomány adekvát szempontjai helyett a politika attól idegen értékei fognak dönteni, ha a kollégák (a "szakemberek") grémiuma, akkor egyrészt felmerül a circulus vitiosus: de ki minősíti a "szakembereket"? – másrészt rögvest belép a különböző alcsoportok és egyének részérdekeinek motívuma is, és az "objektív" elbírálás könnyen lobbiérdekek érvényesülésének bizonyul.

Ugyanez vonatkozik a hivatkozások mérésére. Az egyes alcéhek tagjai körbehivatkozzák egymást; a mértékadó publikációs orgánumok igen gyakran zárt rendszert alkotnak, ahová ha valaki bekerül is "kívülről", ez is többnyire "beltagok" támogatásával történik; s ha nem így van, az idézettségi mutató akkor is csalóka, nem feltétlenül a tudományos értéket méri: a tiszteletkörökkel körülvett alapműveken kívül előnyben vannak a vitatott állítások, és a kifejezetten részkérdésekkel foglalkozó publikációk (hiszen ha egy igen partikuláris témával csak egy szerző foglalkozik, akkor mindenki, aki e témára utal, nyilván e monopolistára fog hivatkozni).

Ha meggondoljuk, hogy egyáltalán miért van minősítési rendszer, akkor egyrészt persze a poroszos hierarchiának (és általában, az értelmiségiek fölött álló mindenkori hatalomnak) a tudománytól teljesen független szükségletéről van szó, a rangok betöltésének módszereként; másrészt viszont éppen a Céh számára fontos eljárásról, annak eldöntésére, hogy ki méltó a céhtagságra, és ki nem. A két szempont nem azonos: a politikai hatalom és a Céh gyakran éppen ellenséges egymással szemben, következésképpen a minősítések egészen eltérő céllal születhetnek, a tudománynak (és elvontan ideális esetben a tudósnak) azonban nemcsak a rangokra, de a céhtagságra sincs feltétlenül szüksége ahhoz, hogy eredményeket hozzon létre. (Igaztalan volna eltekinteni attól, hogy a céhes minősítési rendszer mindig bizonyos – persze csak korlátozott – biztosítékokat is jelentett a tudomány-előttes, sarlatán próbálkozások, a dilettantizmus, a tehetségtelen amatőrizmus és az igénytelenség, a silányság ellen, s így a tudomány, a művészet fejlődését is védte; hogy kritériumai, mércéi sokak számára ösztönzőleg hatnak – ám ettől még nem válnak a tudomány vagy a művészet valóságos értékmérőivé, a tudomány vagy a művészet szempontjából adekvát kritériumokká.) Felfelé, az értelmiség világát maga alá tiporni kész politikai és gazdasági hatalmakkal szemben is biztosítékot nyújt a "Céhnek", hogy saját legitimációs alapja van: az értékes teljesítmény az értéktelennel szemben. A "valódi érték" és az értéktelen zagyvaság megkülönböztetése azonban ugyanolyan szubjektív, igazságtalan előnyökhöz-hátrányokhoz is vezető ítélkezési kritériumokat alkalmaz, mint bármilyen politikai, gazdasági hatalom általi diszkrimináció. Az értékelés és a kirekesztés között nincsenek éles határok.

Végtére is a Céhhez tartozás, Céhbe-kerülés és az onnan való esetleges kihullás, kikopás egész bonyolult rendszerének egyik fő funkciója a határok fenntartása és jelzése a Céh-kaszt és a rajta kívüli "többiek" között.¹² Minthogy az efféle határok mindig formálisak, a Céh egész működése szükségképpen hat úgy, hogy a szellemi élet a szerves alakulás felől rendre a formalizáció felé tolódik el (a tipikus folyamat jól megfigyelhető a céhes szellemi élet középkori alapmodelljének, a skolasztikának alakulásában.)

Párhuzamok és különbségek

A céh-hasonlat komolyan vétele megkívánja a részletesebb szembesítést is: melyek a különbségek, s melyek a tényleges párhuzamok a modernkori értelmiségi Céh (és céhek), illetve a középkor iparos és kereskedő céhei között. Hasonlatunk mennyiben indokolt, és valójában mi is adhatja az értelmét?

Véleményünk szerint hasonlóságnak is, különbségnek is a "céhbe" zárkózó csoportok sajátos társadalmi helyzete adja elsődleges magyarázatát. Mint említettük, mindkét esetben olyan csoportokról van szó, amelyek a legfőbb alávetett termelő csoportokhoz képest kedvező helyzetben vannak, ugyanakkor nem részesei (semmiképpen sem domináns részesei) a hatalomnak; a hatalom korlátozni igyekszik előretörésüket. E kettős helyzet átmeneti kompromisszumot eredményez, a réteg átmenetileg maga emel korlátokat önnön gyarapodása elé. Ezek a korlátok az adott helyzetben nem ésszerűtlenek: nélkülük nemcsak az uralkodó világrend borulna fel, hanem – számos, a dominanciához kellő feltétel híján – maga a feltörekvő réteg is labilisabb helyzetbe kerülhet. Ilyen korlát a középkori céhek esetén például a munkások számának korlátozása, ami fékezi az (egyéb feltételek éretlensége folytán szükségképpen kiegyensúlyozatlansággal fenyegető) tőkefelhalmozás folyamatát, előnybe helyezve ezzel szemben a réteg belső koherenciáját, a politikai pozíciószerzés síkját.¹³ Az értelmiség mai önkorlátozása egészen hasonló (hogy mit értünk ezen, erre később még kitérünk; mindenesetre az értelmiség elitjellegének fönntartására irányuló törekvés feltétlenül idetartozik).¹⁴

A céhek belső szabályozásának következő sajátossága a munkamegosztás: a céhek közti (tehát nem a műhelyen belüli) specializálódás. Ez a céhek szaporodásával a céheken belül alosztályok kialakulásával jár (akárcsak a társadalomtudományok jelenkori fejlődése), s ebben nem a szétágazás az érdekes, hiszen ez minden fejlődés velejárója, hanem az, hogy ily módon késleltetődik az egyes műhelyek önálló világgá alakulása, márpedig az egyes termelőegységek mikrokozmosszá válása a tőkés ipar kialakulásának éppúgy alapfeltétele volt, miként alapfeltétele bármilyen új termelési világrend kialakulásának. A specializálódás a céhekben úgy is érvényesül, hogy a céhtagoknak csak egy mesterségük lehet (vesd össze a "szakértelmiségi" és "diffúz értelmiségi" szembeállításával,¹⁵ mikor is e kétféle értelmiségi magatartás közül egyértelműen az elsőt minősítik kívánatosnak és magasabb rendűnek); és még az újfajta termelési logika elemeit és az e logika szerint működő erőket sem egyesítik újfajta termelési szerkezetté.

Hasonló oka van annak is, hogy a középkori céhtörvények tiltják az ipari és kereskedelmi tőke egyesítését (márpedig az utókorból nézvést már világos, hogy éppen ez az egyesítés a tőkés termelés és társadalom létrejöttének egyik kulcslépése); ma a tőkés termeléssel alteráló új paradigma kialakulásában hasonló kulcslépés lenne a társadalom- és természettudományok valamint a művészetek szellemi termelőfolyamatainak összekapcsolása: ez a tendencia a tudományok és a művészetek fejlődésében az egész huszadik század során napirenden volt, a konzervatív céhes tudomány és művészetfelfogás azonban mindent elkövet e folyamat fékezésére is.

A középkori céh jellemző szabálya, hogy a céhmesterek egymástól nem vehetnek át árut (ez is az ipari és kereskedelmi tőke közti kapcsolat kialakulása ellen hat). A mai értelmiségi céhben ugyanígy elzárulnak egymástól a különböző tudások, gondoljunk akár a nemzetek közti tudományos versenyfutásban titkosított felfedezésekre, akár az egyes tudósok közti szakmai féltékenységre ("nehogy a másik ‘ellopja’ a felfedezésünket!"). Ezt az elzárkózást közvetlenül a közben kifejlett versenytársadalom animálja, a lényeg azonban ugyanaz: az új társadalomszervező erő alapjául szolgálható akkumuláció – persze nem mindig tudatosan akaratlagos – akadályozása.

A céh-gazdaság következő, a fentiekkel összefüggő jellegzetessége a törvényekkel védett zártkörű piac. A huszadik századi céhes tudomány és művészet hasonlóképpen zárul be időlegesen a maga elitkultúrájába, azonnal kivetve magából azt, ami populárissá válik, vagyis ami kilép a szellemi piacnak a Céh ellenőrzése alatt álló köreiből.¹⁶

Az eddig sorolt sajátosságok elsősorban az új elemek új termelési móddá, termelési világrenddé egyesülésének fékezését szolgálták. A céhszabályok egy másik csoportja közvetlenül a csoportösszetartás erősítésének eszköze.

A belső konkurencia (a "szabad verseny") kialakulását fékezik a középkori-kora újkori gazdaságban az olyan céhszabályok, mint a közös ár (érték) megállapítás. (Az értelmiségi Céh működésében részletesen szóltunk az ezzel analóg eljárásokról a Céh közítéletének társaságokbeli kialakításában.)

A csoport belső stabilitását szolgálja a céh hierarchiájának rögzítése is. (Az egyértelműsített hierarchia a konkurencia-küzdelmeket mindig szabályozott mederbe tereli: amikor egy kötött hierarchia posztjaiért folyik a küzdelem, akkor e küzdelmek mindig megerősítik, a küzdőkkel belsőleg átéletik azt a struktúrát is, amely a hierarchiát meghatározza, s ez mindig csoportkohéziós erő, szemben a "szabad verseny" széttartó energiáival.)¹⁷

A csoport mint különálló csoport erősítője a formalizált "szakmai" kritériumrendszer szigorú érvényesítése is. A céhekben egyre erősödő elvárás volt a szakmai korrektség megkövetelése, s ennek minimumfeltételeként a mestervizsga, a remekmunka mint szakmai belépő (vö. diploma, doktori, kandidátusi disszertáció, publikációk stb.).¹⁸ Ugyanide tartozik a külföldi inasévek, illetve a vándorlás követelménye a szakmai minimum megszerzésének biztosítékaként. (Az említett ösztöndíjak, az adott szakterület külföldi eredményeinek megkívánt ismerete, illetve a "mesterek" mellett – gyakran azok nevén – végzett tudományos vagy művészeti segédmunka, amely alól az ifjú értelmiségi, mint a hajdani céhlegény persze előbb-utóbb fel akar szabadulni.)¹⁹

Magától értetődő csoport-erősítő a tagok érdekeinek a csoport általi védelme (elárvult családjaik támogatása stb.). Ezek a szolidaritás-elemek a modern társadalmakban kevésbé működnek, mint a középkori céhek ebből a szempontból emberléptékűbb világában. De ha a Céh, vagy egyes alcéhek valamely okból a politikai vagy gazdasági hatalom fokozott nyomása alá kerülnek, bizonyos szolidaritási intézmények itt is villámgyorsan létrejönnek.

A társadalom "bonyolódásának" köszönhető több más különbség is. Míg a középkori Céh jogilag jól körülírt intézmény (rendszer),²⁰ a modern értelmiségi Céhnek döntően nem jogi, hanem informális keretei vannak (nem államjogi, hanem kommunikációs intézményrendszer). Ez abból is következik, hogy az értelmiség növekvő szerepe egy olyan új társadalmi forma, egy olyan új lényegű gazdasági-társadalmi világrend kialakulásához kötődik, amelyet kommunikációs társadalomnak is szoktak nevezni,²¹ amelyben a kommunikáció, mint alrendszer egyre meghatározóbb szerepet játszik (például a jogi alrendszerrel szemben is).²²

Az eltérő termelési jelleg következménye az is, hogy a kétféle "céhben" eltérő a viszony a termelés eszközeihez. A középkori céhben a termelőeszköz nem önállósodik a munkástól, mint a kifejlett tőkés termelésben. A mai értelmiségi Céhben éppen fordítva: minthogy közben kifejlődött a tőkés társadalom, s az értelmiség ennek testében tevékenykedik, el van szakítva termelőeszközétől.²³ A középkori céhszabályok a termelőeszközzel való összekapcsoltságot,²⁴ a jelenlegi céhszabályok (például az említett specializáció, az értelmiség nagyszervezetekben elfoglalt alkalmazotti helyzete) az elszakítottságot (a termelőeszközöknek csak önállótlan részegységeivel való kapcsolatát) védik.²⁵

A Céh konzerválásáért folytatott törekvéseket egyáltalán nem lehet kárhoztatni, amennyiben ez szükségszerűen következik a Céhben képviselt réteg "életösztönéből": fönn akar maradni abban a társadalomban, amely adva van a számára.²⁶ Ha azt állítjuk, hogy a modern értelmiség egy, a tőkés termeléssel és polgári társadalommal alteráló világ legfőbb letéteményese,²⁷ ebből következik, hogy e letéteményesnek szervezetten fenn kell maradnia, s lassan erősítenie kell pozícióit a tőle lényegében idegen tőkelogika uralma idején. A történelemben ez így szokott lenni: egy társadalom belső viszonyai mindig tartalmaznak – sőt, maguknak az uralkodó társadalomszervező elveknek az érvényesülése hoz létre – olyan elemeket, amelyek az uralkodó, társadalomszervező elveknek ellentmondanak, s amelyek felerősödve új társadalomszervezőővé, új világrend (a marxi terminológiával: új termelési mód) uralkodó elveit megszabó erővé növekednek er. A középkorban ilyen volt a feudális rendi társadalomban a városi polgárság, ma ilyen a tőkés ipari piactársadalomban az értelmiség. Szerves része a fennállónak; alkalmazkodik annak törvényeihez; a fennálló pedig a maga erősödése érdekében támogatja, fejleszti az újat, míg az új a fennálló fejére nő, és létrejön az új gazdasági-társadalmi rendszer, az új "termelési mód". Az értelmiség ma a tőkés világrend értelmisége, tevékenysége a tőke huszadik századi fejlődésének legfőbb motorja (s e fejlődés legfőbb eredménye éppen az értelmiség társadalmi szerepének és arányának kiterjedése). Az értelmiség belső működése még nagymértékben az uralkodó piactársadalom törvényei szerint működik; ugyanakkor az új gazdasági-társadalmi világrend egyre több elemének kifejlődése folytán mind több ponton szembe is kerül vele.

A szimbiózis bomlásának tünetei a céhen belül is mutatkoznak: miként a középkori céhek esetében is a belső konkurenciaharcok, a "torzsalkodások" elszaporodását, illetve a céhen-kívüliek, a "kontárok" befolyásának növekedését a bomlás – a céh bomlásának, s egyúttal a (feudális) világrend bomlásának – tüneteként regisztrálták; e jelenségek ma is kimutathatók. A céhes rendszernek előnyeivel szemben egyre inkább hátrányai mutatkoznak.

Nem lesz a "Céh" úr mirajtunk…

Az értelmiség létének egyik lényegi értelme a társadalom szellemi fejlesztése; ha a tőkés termelés elsősorban a gazdaság fejlesztője, a szellemi termelés a társadalmi tudásé. Az értelmiség magától értetődő érdeke²⁸ az, hogy saját világa bővüljön, a szellem logikája mind szélesebben áthassa a társadalmat. Érdeke a tudományos ismeretterjesztés, a művészetek tömegfogyasztásának elősegítése.²⁹ Az értelmiség bővülése e cél jegyében évszázadok óta tartó trend. A céhes jelleg azonban ellene hat e tendenciának. A réteg érdekvédő zártsága elitizmusként tornyosul a társadalmi felemelkedésnek a szellemi gyarapodás általi útját választó csoportok elé. Kásahegy Schlaraffenland határán, amelyen a rosszullétig át kell rágnia magát az ígéret ezen földjére igyekvőnek. Ha vissza nem lökik, ki nem kacagják, le nem tahózzák; de az is lehet, hogy csak csendesen a háta mögött minősítik alkalmatlannak. Az értelmiség céhes bezárkózása hátrányosan érinti a nem értelmiségi dolgozók csoportjait, akik gyakorta az értelmiség (a fehérgallérosok, a tojásfejűek) és értékeik elutasításával védekeznek; hátrányosan érinti az értelmiséghez tartozó, de a Céh által be nem fogadott csoportokat, de mondhatjuk, hogy az értelmiség egészét is, hiszen az elitizmus éppen azt akadályozza meg, hogy az értelmiség a maga adekvát szerepe szerint kapcsolódjék a társadalomba. A céhszerű működés nemcsak a céhen kívülieket, hanem a céhen belülieket is nagy mértékben korlátozza, hiszen rengeteg energiájukat felemészti, hogy állandó készenlétben kell tartaniuk magukat a céhen belüli belső küzdelmekre (mely gyakran elveikkel is ellentétes eszközökkel kifejtett erőfeszítéseket is jelent a céhen belül maradásért…)

Az értelmiség adekvát szerepe a fokozatosan kialakulni látszó új gazdasági-társadalmi világrendben, a szellemi termelési módban bontakozhat ki. Több helyütt (az Eszmélet ben is több ízben) írtunk már erről a világtársadalomban az utóbbi évtizedekben mind egyértelműbben kibontakozó új társadalmi formáról, amelynek egyes elemeit "információs társadalomként", "kommunikációs társadalomként" is szokták üdvözölni.³⁰ A lényeg az, hogy a gazdaságban és a társadalomban mind kisebb a súlya a fizikai munkának, s mind nagyobb a szelleminek. Ez ma már nem csak mennyiségi különbség. A szellemi termelés ma még egyértelműen a tőke érdekeit szolgálja, felépülése a haszonelvű tőkés logika szerint történik. De bármilyen rendíthetetlennek tűnik is az államszocializmus összeomlása után a tőke uralma, aki kicsit is ismeri a történelmet, tudja, sosem az éppen adott jelenben uralkodó tendenciák meghosszabbítása válik valósággá. A szellemi termelés – mihelyt átlép egy határt – leveti magáról a tőke uralmát, és saját logikája szerinti világot teremt. A szellemi termelési mód kibontakozása (a jelenleg még uralkodó viszonyokkal szemben) azt is jelenti, hogy a szellemi termelés megszűnik az értelmiség privilégiuma és reszortja lenni: minden munkafajtába behatol, és (a haszonelv helyett) a társadalmi lét mozgatójává válik az információtermelés. (A "szellemi termelési mód" tehát nem csupán a ma értelmiségi munkáknak tartott tevékenységek arányának növekedését jelenti, hanem azt is – s ez éppen alapfeltétele -, hogy a szellemi mozzanat minden munkafajtában, a "fizikai munkában" is mindinkább kulcsszerepbe kerüljön.)³¹ Azok az írásunkban hivatkozott szerzők által is jelzett érdekütközések, amelyek a szellemi termelők és a tőkés gazdaság, valamint a polgári demokrácia egyes mechanizmusai között már ma is érzékelhetőek, ezt a formációváltást vetítik előre. A tőkének mindezek következtében feltétlenül érdeke a szellemi termelők palackba gyömöszölése, s a céhjelleg valóban ilyen palackot zár az értelmiség köré.

Zsákutcákban

Az értelmiség, amely a huszadik század egyre gyarapodó főszereplője, nyakas következetességgel szegődik különböző, az ő világával korántsem adekvát erők szolgálatába. Így szolgálta egy ideig a tőkét, így öltözött az orosz narodnyik értelmiség paraszt-rubaskába, így kacérkodott egy értelmiségi csoport a fasizmussal, így lett a munkásosztály "élcsapata" az államszocializmusban, majd megint a kapitalizmus lelkes restaurátora (egyfelől a nemzeti tőke, másfelől a nemzetközi centrumtőke) érdekképviselője Kelet-Európában. De úgy tűnik, soha nem volt még elég önbizalma ahhoz, hogy a maga szószólója legyen. Hogy ráébredjen: a tőke világának nem a proletariátus diktatúrája az alternatívája (mint ahogy a feudumok világának sem a parasztkirályok felkelései), hanem a szellemi termelés társadalma; az az új gazdasági, társadalmi, kulturális stb. világrend, amelynek kialakulása határozza meg – akár észrevesszük, akár nem – a ma élő nemzedékek életét.

Az általunk idézett szerzők közül Bourdieu látja, hogy az értelmiség alapértékei szemben állnak a tőke alapértékeivel, és az értelmiség politikai összefogását sürgeti. Körösényi látja, hogy az értelmiség alapértékei szemben állnak a tőke, a polgári társadalom alapértékeivel, de utópiának érzi az értelmiségi alternatívát, ezért lényegében felszólítja, hogy álljon félre az életképes (létező) polgári társadalom útjából. Szelényi és Konrád látja, hogy az értelmiség alternatívát próbál megvalósítani a kapitalizmussal szemben, de azonosítják e próbálkozást az államszocialista kísérlettel, amely életképtelennek bizonyult, s mivel nem nőtt ki belőle az általuk feltételezett értelmiségi osztályuralom, ők is temetni látszanak az "utópiát". De az értelmiség huszadik századi históriai szerepe nem saját osztályuralmának,³² hanem egy új termelési módnak, egy új termelési, gazdasági, kulturális világrendnek a megteremtése; az államszocializmus pedig nem az értelmiségi alternatíva, hanem – több más összetevője mellett – egy az értelmiség önalávetésének formái közül.

Kétségtelen, hogy az államszocializmus kialakulásának egyik eleme volt az értelmiség alternatívakeresése. Kétségtelen az is, hogy a korai marxizmus számos alapértéke jellegzetesen értelmiségi érték. A megvalósult államszocializmus olyan sajátossága például, mint a tervezés³³hatékonyságába vetett hit, a szellemi termelés velejárója, s ezért adekvát értelmiségi érték. Az államszocializmus hatalmi szerkezete viszont teljesen idegen az értelmiségtől.³⁴ (Egy társadalom hatalmi szerkezete nagymértékben függ a benne uralkodó csoportok uralkodó értékeitől, amelyek viszont e csoportok domináns tevékenységeinek szerkezetével vannak összhangban. Az értelmiség adekvát hatalmi formái nem nélkülözhetik a demokratikus kontrollt és a személyi autonómiát, hiszen ezek az értelmiség tipikus és domináns tevékenységeinek feltétlen velejárói.) Az államszocializmusba az értelmiség úgy lépett be, hogy eleve alávetette magát nála jóval fejletlenebb csoportok adekvát értékeinek. Ez már a marxizmus alapműveiben is ellentmondásokhoz vezetett: a politikai forradalom, a hatalom-megragadás és a forradalmi párt elmélete a marxizmus értelmiségi alapértékeinek megerőszakolását hordta magában, a gyakorlatban pedig ahhoz vezetett, hogy az antikapitalista értelmiség, ahogy mondani szokták, önként és dalolva alávetette világképét a munkásosztálynak, gyakorlatát pedig egy militáns hivatalnokrétegnek. (Amely, ha egyes tagjai eredetükben értelmiségiek voltak is, éppúgy nem tekinthető "tiszta" értelmiségi csoportnak, mint a cári csinovnyikoké; az értelmiségi indíttatás pedig nem tesz semmit: a "tiszta" értelmiségi feudális lesz, ha rangot és birtokot kap a királytól; tőkés, ha szellemi termékeiből nyert vagyonát tőkeként kezdi működtetni; és hivatalnok, ha az állam szolgálatába áll.)

Az értelmiség (egy része) az állam szolgálatába állt, illetve alávetette magát neki, mert az értelmiségtől – amikor saját értékeire figyel – természete (alapértékei) szerint idegen, érdekeivel ellentétes a tőke és piac logikája és az ezáltal kormányzott világ. (Szükségképpen az, hiszen a piac az alkotást, a kreativitást alárendeli a haszonnak; a tudások összeépülését a versenynek;³⁵ az autonómiát az atomizált tömegtársadalomnak, stb.) Az értelmiség csalódni éppen azért csalódott az államszocializmusban, mert az éppen úgy alávetett helyzetbe hozta őt, mint a piac. (A kreativitást most a dogmatizmus, a tudások összeépülését a kompetenciától való megfosztás, az autonómiát a társadalom ipari militarizációja tette lehetetlenné.)

Az következik-e az értelmiség huszadik századi kudarcaiból, hogy saját értékeinek dominanciára jutása (aminek elérésével mondjuk az enciklopédisták – és politikus-tanítványaik – óta próbálkozik az értelmiség) örökké lehetetlen utópia marad? Ez semmiképpen sem következik belőle. Az bizonyos, hogy a termelés fölötti dominancia nélkül semmilyen társadalmi erő nem tudja értékei hegemóniáját sem biztosítani. Az ipari társadalom (a tőkés-munkás-viszony dominanciája alatt) csak tőkés (vagy a tőkést az állam hatalmával helyettesíteni igyekvő "munkás") társadalom lehet. Ám az ipari társadalom felmorzsolódása egészen új helyzetet hoz létre…

Az "államszocializmusokban" a hatalom az e társadalmakat – legalábbis ideológiailag – létrehozó értelmiségiek szándékai ellenére szükségképpen önállósul, látszólag öntörvényű logika szerint kezd működni, s torkollik terrorisztikus despotizmusba, ez azonban nem "öntörvényű", még csak nem is a téboly törvénye szerinti logika, hanem annak is tükre, hogy az értelmiségnek, egyáltalán: a szellemi termelésnek nem voltak még kellő pozíciói magának a termelésnek a szerkezetében.

Ki az "evilági"?

Aki az értelmiséget eszmetermelő utópistának nevezi, nem veszi észre, hogy az "eszmetermelés" az eszmemonopóliumok évezredei után éppen a mi korunkban válik társadalomalakító "anyagi" erővé. Körösényi idézett cikkében azt is mondja, hogy az értelmiséggel szemben a "burzsoá" képviseli az "evilágiságot". Ez így is van, ha az evilágiságot a jelenleg uralkodóval azonosítjuk. Ez azonban egyrészt tautológia, s mint ilyen, szóra sem érdemes, másrészt pontatlan, mert a jelenben mindig jelen van és így evilági a múlt és a jövő tömérdek eleme is. Hogy az értelmiség "lenézi az önérdeket", megint csak pontatlan állítás: nem lenézi, hanem olykor más értékeket, az anyagi önérvényesítésen túlnyúló értékeket helyez elé. Miért volna életidegenség az élet egyik szeletével szembeni viszonylagos idegenség?

Akik az értelmiséget a mai polgárosodásban visszahúzódásra bíztatják, az értelmiségi lét azon változatát preferálják, amelyet "szakértelmiségnek" neveznek. Kifejtettük már azon véleményünket, hogy ez azon céhes törekvés kifejeződése, amely azt a célt szolgálja, hogy a szellemi termelés különböző elemeinek egymásra találását akadályozza, s az értelmiséget meghagyja a tőkének alávetett bérmunkás funkciójában, "csavarként". A tőkének ez alapvető érdeke; alapvetően a tőke érdeke: a tőke számára "csak a halott indián a jó indián", csak a mennyiségileg mérhető munka a jó munka, csak a szakértelmiségi a jó értelmiségi. (Ebből a szempontból a tőke ugyanabba a proletarizációhoz vezető folyamatba igyekszik beszorítani a szellemi termelőt, mint annak idején a munkást, amikor általános szaktudását jól ellenőrizhető és mérhető, azaz pénzben kifejezhető résztudásokra darabolta fel.)³⁶ Ezt hangsúlyozván természetesen nem az értelmiségi tudás fontosságát kérdőjelezzük meg, hanem annak úgynevezett "szak"-tudássá degradálását, a kompetencia tőke-, vagy politikai hatalom-ellenőrizte beszűkítését egy-egy részterület határai közé.³⁷ A "szakértelem" modernkori fogalma nem azonos a tudás vagy a hozzáértés értékével, hanem csak annak egy korfüggő változata. Noha a tőkés társadalom történetében a diffúz értelmiségi és a szakértelmiségi valóban egy fejlődési sor két állomása, az igazi ellentét nem e két értelmiségi alakváltozat között, hanem a (tőle idegen céloknak) alávetett értelmiségi és a szabad, öntörvényű értelmiségi helyzete között van.³⁸

Nálunk lenn, Keleten…

Az értelmiség önalárendelésének ma mi, kelet-európai értelmiségiek sajátos, dupla módját űzzük. Kelet-Európa értelmiségének egyik fele nem egyszerűen a tőkének rendeli alá magát mint értelmiséget ("Hinaus mit uns"), hanem a centrumoknak is a régiót: "nincs más utunk, mint a Nyugat követése" (minden tekintetben), "nincsenek alternatívák" – hirdetik. Ez talán gazdasági, talán politikai racionalitás, talán egyik sem.³⁹ Egy dologról azonban az eme önalárendelést vezénylő értelmiségnek kétségkívül nem akarózik tudomást vennie: hogy Kelet- és/vagy Közép-Európának gyöngéi, elmaradottsága mellett vannak olyan konvertálható többletei is, amelyek alapján talán nem szorulna mindenben a szolgai követő pozíciójára.

Hogy mire van lehetősége egy társadalmi csoportnak, nem elhatározás kérdése. De ha valamiben Kelet-Európának sikerült bizonyos előnyökre szert tennie, akkor az éppen az értelmiség – pontosabban egy fajta értelmiség – relatíve nagy súlya (és hatása) a társadalomban. Míg a Nyugat kétségkívül jóval fejlettebb abban a tekintetben (is), hogy mekkora tere van a (szak)értelmiségnek a termelésben és a termelésirányításban (anyagi és tőkejavakat termelő értelmiség), Kelet- és Közép-Európa (paradox módon éppen a diktatúra nyomása következtében) az új, szellemi termelési mód egy másik fontos összetevőjének, a szabad, öntörvényű, piacfüggetlen⁴⁰ értelmiségnek (társadalmi viszony-termelő értelmiség) kialakulásában és adekvát értékei társadalmi elterjedésének tekintetében haladt előre.⁴¹ Ennek köszönhető, hogy a térség az elmúlt évtizedekben a világkultúra egyik centrumává válhatott. (A történelem számos példája bizonyítja, hogy a világkultúra, a szellem centrumai hol egybeestek a gazdasági centrumokkal, hol a félperiférián bukkantak fel, de amikor az utóbbi eset állt elő, ez rendszerint olyan változásokat okozott a félperiféria társadalmaiban, ami e társadalmakat más tekintetben is a centrumba lökte, vagy legalábbis e célra irányuló grandiózus kísérletet indukált. Aki kétlené, hogy Kelet-Közép-Európa az elmúlt évtizedekben kulturális szempontból a centrumhelyzet közelébe került, gondoljon a kelet-európai film közelmúltbeli virágzására [cseh, magyar, orosz-ukrán, lengyel, grúz, délszláv filmiskolák], a kelet-európai irodalmak szenzáció-erejű betörésére a mai nyugati könyvpiacra [Szolzsenyicintől és Ajtmatovtól Miloszon, Mrozeken, Lemen át Kunderáig, Hrabalig, Esterházyig stb.]. S a filozófiának vagy a társadalomtudományoknak, s persze a természettudományoknak is nagy tartalékai vannak ebben a régióban). Ahhoz azonban, hogy a felhalmozott szellemi-kulturális tőke a centrumhoz közelítse a régiót más vonatkozásokban is, az is kell, hogy a hatalom elősegítse a szellemi centrumhelyzet tartósulását (a kultúra, az oktatás kiemelt kezelésével).⁴²

De mi nálunk mindennek a legfőbb akadálya? Miért vállalja az értelmiség az önalávetést, miért nem él akkor sem lehetőségeivel, amikor a történelem – mint 1989/90-ben – ezt a közvetlen politikai hatalom formájában – legalábbis bizonyos mértékben – a lehetőségek egyikeként szinte felajánlja neki? Az okot jól jellemzi az a tény, hogy az értelmiség szabadság-, pontosabban autonómia-eszménye a modernkori értelmiségi szövegekben elsősorban magánvéleményként fogalmazódik meg (vagyis nem kapcsolódik össze az értelmiségi értékekkel adekvát szellemi rendszerré).

A közvetlen okok között szemügyre kell vennünk a céhes (céhben tartott) értelmiség elitizmusának kérdését.

Elit?

A modernkori értelmiség megjelenése óta küzd az elitizmus-egalitarianizmus dilemmájával. Ez helyzetéből következik. A szellemi javak termelése – eredményessége esetén – mindig minőségi változásokat okoz (a fizikai javaké közvetlenül csak mennyiségieket), így az értelmiség számára a "minőség" mindenkor kiemelt érték.⁴³ A minőség értékének dominanciája viszont a "nem-minőségtől" való állandó megkülönböztetéshez, közvetve a "minőségi elit" elkülönüléséhez vezet. Másfelől az értelmiségnek feltétlen érdeke a kultúraterjesztés, a kulturális egyenlőtlenségek csökkentése, már csak azért is, hogy tömegerőt teremtsen az ő adekvát tevékenységi terepe, a szellemi termelés világának dominanciájához. Ráadásul ez nemcsak olyan módon érdeke, mint a polgárságnak a maga időleges és részleges egalitarianizmusa – amelynek érdeke ugyan, hogy minden "alsó" réteget felszabadítson a feudális alávettetésből, de az újabb, finomabb, tőkés alávettetés fönntartása nélkül nem létezhet. Az értelmiség sajátos tevékenységének, a szellemi innovációnak nemhogy feltétele volna mások még újabb féle, mondjuk szellemi alávetése, gyengébb pozícióba hozása: nem, a szellemi innováció éppen azt feltételezi, hogy az általános szellemi-kulturális színvonal mind magasabb legyen.⁴⁴ Az értelmiség mindezek következtében olykor elitista, olykor "forradalmian" demokrata.⁴⁵

Természetesen a céhes jelleg az elitista tendenciáknak kedvez.⁴⁶ Ez az elitizmus is nagyon sokféle lehet azonban. (Gondoljunk mondjuk Pareto, Nietzsche vagy éppen a Robespierre-Buonarroti-Lenin vonulat egymástól igencsak eltérő elitizmusára!) Mert elitizmus 1. az is, amikor az elit-tömeg megkülönböztetésének örök szükségszerűségét hangsúlyozzuk, s az értelmiséget egynek tekintjük a történelem egymást váltó származási-, pénz-, szellemi- stb. elitjeinek sorában (a Szelényi-Konrád-osztályelmélet végső soron e gondolatkörben marad); 2. az is, amikor a tehetséges, alkotó "értelmiségi" egyén felsőbbrendűségét hangsúlyozzuk; és 3. az is, amikor egy élcsapatot emelünk mások fölé, bár e fölérendelt helyzet átmenetiségét, eszköz-szerepét hangsúlyozva, mégis az "egyenlők" közül kiemelve a "jobban tudók" jogait és lehetőségeit. (Ezzel mellesleg akaratlanul is kapcsolódva az 1. változat érveléséhez.)

Az értelmiségi elitizmusok értelmezésében és e tendencia jövőjének értékelésében is többféle változat jogosult. Van, aki arra hivatkozik, hogy az értelmiség ma megfigyelhető elitista vonásai az ő mozgásterét is meghatározó egyenlőtlen társadalom termékei és csak e társadalom tükröződése; van, aki éppen ellenkezőleg, az emberi természet örök vonásait emlegetve tagadja, hogy az elitizmus kiiktatható lenne bármely társadalomból; s van, aki egyenesen azt állítja, hogy az értelmiség antielitista, egalitáriánus eszményei is csak a valóságos érdekeket a félrevezetendő tömegek elől elfedő ideológiák, mint amilyen a polgárság "szabadság"-eszménye, a feudális urak Isten-szolgálata.

Azt, hogy tisztán láthassunk e kérdésekben, egyértelműen zavarja az értelmiség ideológia-termelő és ideológia-közvetítő funkciója: az értelmiség mindenféle ideológiára fogékony; mint láttuk, bármilyen tőle idegen érdekrendszer ideológia-közvetítését is felvállalja, s így a feudális, polgári, nemzeti, kozmopolita, fasiszta, kommunista ideológiák is "értelmiségi eszmékként" jelenhetnek meg. Az ideológiák, eszmék halmazából éppúgy nem könnyű kiszemezni a par excellence értelmiségi értékeket, mint ahogy az antik világ, az évezredes Kína vagy a középkori európai városok kereskedőinek, iparosainak haszonszerző tevékenységét sem választja el éles fal a modern tőkés társadalom működésétől (mégis jól tudjuk, hogy e hajdanvolt vállalkozók és pénzemberek törekvéseit mennyire behatárolták azon társadalmak működési jellegzetességei, amelyeknek ők polgárai voltak).

Citoyen?

Az értelmiségi elitizmus-egalitarianizmus egyetlen formája sem független attól a ténytől sem, hogy a modernkori értelmiség születése a polgári társadalom születésével egyidős. (A kialakuló társadalmak ugyanis – a vulgármarxista leegyszerűsítések állításaitól eltérően – nemcsak uralkodó és alávetett osztályokat hoznak létre, hanem a társadalom alapviszonyaiból "kilógó" csoportokat is.) Az "egyéniség" és az "egyenlőség"-elv egyaránt a polgárság forradalmához kötődik: a tőkés vállalkozó polgárnak a "rendiséggel" szemben alapvető érdeke, hogy a társadalom alapegysége a vállalkozó egyén legyen; a születési hierarchiával, a társadalmi szerepek születési kötöttségeivel szemben pedig alapvető érdeke a munkaerő-eladás, és munkaerővétel, valamint az árueladás és áruvétel szabadsága és egyenlő joga. A politikában az egyéni választójog és a jogegyenlőség. Az "egyéni" és az "egyenlő" eszménye így egyaránt polgári eszményekként lépnek fel, s a korabeli értelmiség lelkesen vállalja fel ezek képviseletét. E képviselet közben szükségképpen olyan formákat ad ezeknek az eszményeknek, amelyek saját, értelmiségi helyzetét tükrözik: az egyéniség-eszményből így nő ki a tehetség nietzschei egyéniségkultusza, az egyenlőség-eszményből pedig a szocializmus-gondolat.⁴⁷ Mindeközben az értelmiség és a polgár közös gyökerű értelmezései fokozatosan szétválnak abban a folyamatban, amelyet a polgár burzsoá- és citoyen-arculatának megkülönböztetéseként szoktak értékelni, bár persze a burzsoá és citoyen "elkülönböződését" nem lehet egyszerűen a polgár-értelmiségi elkülönüléssel azonosítani. Az értelmiségi-citoyen mindenesetre önálló társadalmi erővé válik, s mert a burzsoával szemben határozza meg magát, könnyen esik abba a tévedésbe, hogy az ő hivatása ezentúl a burzsoá szociális ellenpólusának, termelésbeli ellenpárjának, a "proletárnak" érdekképviselete. Ez tévedés, ugyanis a "proletár" a tőkés társadalom belső eleme, a tőkés viszony része, igazából nem megszüntetni akarja az uralkodó viszonyokat, hanem a maga számára kedvezőbbé tenni.⁴⁸ E tévedésbe azonban könnyen beleesik az értelmiségi, mert 1. "egyenlőség"-elvének pátoszába jól beleillik az "elnyomottak felemelése"; 2. önmaga mint társadalmi erő még gyenge, kis létszámú, szervezetlen, így arra nem lát esélyt, hogy maga változtassa meg a fennálló társadalmi viszonyokat. Az értelmiség a XIX-XX. században e tekintetben ugyanazt teszi, mint azok a középkori polgárok, akik a parasztfelkelésekben reménykedtek, s csak később, erejük teljében jöttek rá, hogy nem ők a parasztság segédcsapatai a feudális hatalom leváltásában, hanem éppen fordítva. Nem nekik kell paraszttá válniuk, amit egyébként sosem gondoltak, hanem a parasztságnak kell polgárosodnia.

Az értelmiség és az egész társadalom meglehetősen nagy árat fizetett az említett tévedésért. A proletárforradalomhoz csatlakozott és azt egyszersmind meg is szervező értelmiségi csoportok egyrészt kikövetkeztették, hogy a tőkés rend proletár tagadásának milyennek "kell" lennie, és azt – magukat egy ideáltipikus és idealizált proletariátus érdekképviselőinek tekintve – megpróbálták megvalósítani.⁴⁹ Másrészt – az elmélet embereiként – az elméleti célt a gyakorlati eszközök fölé rendelve elfogadták egy új típusú diktatúra szükségességét és létre is hozták azt. Jól tudjuk, hogy az értelmiség "forradalmár" része már a jakobinusok esetében is ezt tette, méghozzá eléggé magától értetődően tette ezt: a szellemi termelési mód kialakulása előtt ugyanis az értelmiségi funkciók is egymástól különválasztottan, alkalmanként egymással szembefordulva tudnak csak működni. Így fordult egymással szembe az értelmiség innovatív és értékvédő funkciója, "forradalmi baloldalra" és "konzervatív, hagyományőrző jobboldalra" szakítva az értelmiséget,⁵⁰ kétfelé hordva az értelmiség által képviselt értékeket.⁵¹ Az innováció egyoldalú képviselete a társadalomhoz való viszonyban a forradalom abszolutizálásához vezetett, méghozzá az eszmék megvalósításának sürgetésében a politikai forradalom abszolutizálásához. Az eredmény ismert. Mindez azért történt így, mert az értelmiség egészen a huszadik század közepéig döntően csak a hagyományos, ideológiatermelő és közvetítő szerepben tudta magát megjeleníteni, a termelésben játszott szerepét a második világháború utánig még a legfejlettebb centrumokban is csak másodlagosnak láthatta. Márpedig amíg egy társadalmi réteg szemlélete nem tudja áthatni a termelést, addig nem képes arra sem, hogy saját, adekvát társadalmi céljainak, eszményeinek normális, egészséges, elfogadható formában szerezzen érvényt.⁵² Gondoljunk ismét a polgárság kialakulására: amíg e réteg világa nem tudta a társadalom egészét áthatni, addig képviselői csak olyan torz formákban tudtak megjelenni, mint az uzsorásé. Az értelmiség, a tervező, alkotó ember "uzsoráskorszaka", vagyis fejletlenségének az az állapota, amikor a termelésben még a tőle idegen formák uralkodnak, amikor még a világ nem az ő logikája szerint működik, ezért hatalomhoz jutva azt hiszi, hogy erőszakot kell tennie a világon⁵³ – ez az államszocializmusban megismert tervgazdaság és diktatúra.

Az értelmiségi – illetve az értelmiség egyik csoportja – a megoldást ilyenkor politikai síkra tereli, mert csak ezt érzi elérhetőnek: úgy gondolja, hogy a gazdaságból, a társadalomból az ő eszményeihez hiányzó elemeket majd a politikai hatalom birtokában ki fogja alakítani. Elfelejti, hogy a gazdaság, a társadalom nem a politika szándékai szerint működik, lévén az csak egyik alrendszer a többi között. A politikai elitté szerveződő értelmiség ezen a szinten az embereket (a nem értelmiségi tömegeket) a politika logikája szerint passzív segéderőnek tekinti, nem ruházza fel őket is az aktív világalakítás lehetőségeivel, vagyis nem vonja be őket a szellemi termelésbe. (Nem vonja be őket, mert még nem hatja át az egész társadalmat a szellemi termelés, de mert nem vonja be őket, így a szellemi termelés nem is halad előre.)

A szellemi termelési mód kifejlődésének nem a politikai forradalom és az annak segítségével kialakítható, a polgári demokráciával alteráló politikai társadalom a kulcsa. A szellemi termelés térhódítása a kapitalizmuson belüli, feltehetően megállíthatatlan folyamat, s mint társadalmi alternatíva a lét minden szeletében, minden ember életében tért hódít vagy éppen pozíciókat veszít. Az alávetett rétegek felemelkedése vagy gazdagodással, vagy tanulással történik; minden pillanatban választhatunk a között,⁵⁴ hogy a haszonelv vagy a minőségelv alapján hozzuk meg döntéseinket; hogy a burzsoá vagy a citoyen szerepe mellett voksolunk. A két forma "harca" túlnyomórészt nem valóságos harcot, hanem kölcsönös integráló törekvést jelent: mindkét formaszervező elv, mindkét logika integrálni próbálja a másikat (mint ahogy minden egyebet is).⁵⁵

Ahogy azonban a modern ipar kibontakozásának feltétele volt a céhek felbomlása,⁵⁶ a szabad "kontár" vállalkozás egyenjogúságának elismerése, a különböző céhekbe szétosztott tevékenységek egyesítésének lehetősége, úgy az értelmiség is csak azáltal lesz társadalom-meghatározó és szabad erő, ha tevékenységét nem a többséggel szembehelyezett elit-specifikumként, hanem minden társadalmi csoport számára nélkülözhetetlenné tett alaptevékenységként fogja meghatározni.⁵⁷ Az értelmiség egyes csoportjai (pl. a software-sek) már ma is úton vannak efelé.⁵⁸ De – éppen a Céh sajátosságai miatt – az értelmiség különböző csoportjai ma még egymástól is igen nagy távolságra vannak. Nem a "világ értelmiségieinek" politikai egyesülése, hanem az elkülönült értelmiségi világok közeledése, fokozatos összeépülése, a Céh és a céhek lassú szétbomlása lehet a folyamat következő állomása, még akkor is, ha a Céhben – az említett védekező, összebújó reflexek jegyében⁵⁹ – ma általában inkább a céhjelleg erősítése érdekében szokás érvelni.⁶⁰

Jegyzetek

[Ez a cikk 1994-ben íródott, csak az utolsó bekezdéseket egészítettük ki néhány gondolattal 1998-ban.]

¹ Pierre Bourdieu, a francia szociológus (lásd pl. Pierre Bourdieu: Világ értelmiségijei, egyesüljetek! Valóság, 93/5. 27-32.) amellett érvel, hogy az értelmiségnek – a kultúratermelők rétegének – meg kell szerveződnie a kultúra védelmére, a tőkés piactársadalom ezt elnyeléssel fenyegető mechanizmusaival szemben. A kelet-európai Körösényi András (l. Körösényi András: Értelmiségiek és demokrácia. Az értelmiség politikai gondolkozásáról. Valóság, 93/11. 10-21.) ugyanakkor azt emeli ki, hogy az értelmiség viszonya a demokráciához ambivalens, az értelmiségnek a reális demokrácia nem igazán érdekei szerint való. Míg Bourdieunél az értelmiség a "pozitív hős", Körösényinél inkább kerékkötője az egészséges demokrácia kibontakozásának. Eltekintve azoktól a politikai aspektusoktól, amelyek már eleve meghatározzák a két szerző eltérő előjelű értékelését, a két cikk közös vonása, hogy az értelmiséget mindkét szerző elsősorban politikai szempontból definiálja, csatlakozva ahhoz a politika-centrikus szemlélethez, amely az értelmiség önreflexióját általában is jellemzi. Mindazonáltal mindkét írás az értelmiség szerepének mibenlétéről igen fontos, továbbgondolásra méltó gondolatokat tartalmaz.

Körösényi (amellett, hogy érvényes megállapításokat tesz az értelmiség utópizmusáról, a világhoz való jellegzetes viszonyából következő túlteoretizált idealizmusáról) kemény szavakkal illeti e csoport másokkal szemben érvényesíteni próbált "felsőbbrendűségét"; s bár – mint később kiderül – értékelésének, pontosabban elemzési irányának éppen lényegével nem értünk egyet, úgy véljük, ezt az álláspontot nem lehet annullálni: az általa ábrázolt jelenséget az elemzés egyik kiindulópontjává kell tennünk.

A másik kiindulópont az a küzdelem, amit Bourdieu pátosszal, Körösényi látszólagos tárgyilagossággal szemlél: az értelmiség hol nyílt, hol csak látens szembenállása a pénz és a politika világával (amelynek értelmezésében véleményünk szerint egyik szerző sem meríti ki az adódó lehetőségeket).

A két említett jelenségleírás eszünkbe juttathat egy kidolgozott magyarázó-elméletet is: a Szelényi-Konrád-féle "új osztály"-elméletre gondolunk. Ez egyszerre értelmezi a "felsőbbrendűségi" attitűdre utaló jelenségeket egy új uralkodó osztály próbálkozásaként a többi társadalmi csoport saját módú alávetésére, és a pénz, ill. az adott politikai hatalom világával való szembenállást, ami az új, alternatív uralkodó osztály szembenállása konkurens elődeivel; s még az értelmiségnek az eddig létezett szocializmusokban játszott szerepét is magyarázza.

Írásunk befejező részében kísérletet teszünk arra, hogy e három álláspont következtetéseivel is vitatkozva felvázoljuk az értelmiség jelenkori (és lehetséges jövőbeli) szerepének általunk legfontosabbnak gondolt meghatározóit. Először azonban magunk is a jelenségleírás szintjén szeretnénk a jelenkori értelmiségi lét egyik szembetűnő – s véleményünk szerint az értelmiségi szerep mibenlétének lényegét érintő – vonásával foglalkozni. Ezt a jelenségkört – természetesen csak metaforikusan – a jelenkori értelmiség céhes jellegeként igyekszünk ábrázolni. (Szelényi és Konrád is analógiát használ, amikor az értelmiséget behelyettesíti a marxi osztályelméletben leírt tőkés hatalomátvétel képletébe. Természetesen nem gondoljuk, hogy az általunk használt analógia mélyebb volna, mint az övék: az analógia csak arra szolgálhat, hogy a történelemből kiemelje az ismétlődő elemek tapasztalatait [s egyszersmind elfedje a helyzetek mindig nagyon lényeges különbségeit]. Az analógia mindig torzít; hogy a magunkét a leírás jelen pillanatában alkalmasabbnak érezzük, azzal csupán azt akarjuk mondani, hogy a "céh"-metafora jelenleg termékenynek bizonyulhat és segítségünkre szolgálhat abban, hogy az értelmiség mibenlétének értelmezésében a megszokott politikai megközelítéstől átlépjünk a "termelési-társadalmi" szempontokhoz.)

² Mellesleg a jelenkorban sem csupán az értelmiség működik céhes jelleggel: hasonló vonásokat mutat – hogy csak egy példát ragadjunk ki – a sportvilág is.

³ Itt is érvényes, hogy az uralkodó (domináns) csoportok gondolatai (értékei, stílusa) az uralkodó (domináns) gondolatok (értékek, stílus). Bár az "értelmiségi elit", a "C" típusú "céh" csupán egy viszonylag szűk réteget foglal magában, s jellemzői teljes egészükben csak erre a szűk rétegre érvényesek, a csoport önalakításának, önmegjelenítésének, elzárkózásának formái meghatározzák, meghatározhatják az egész értelmiség jellegét, társadalmi szerepét, önképét és külső megítélését.

⁴ Ebben az írásban csak a "céhes" működés főbb vonásait próbáljuk felvázolni, de feltétlenül szükség van azon viszonyok elemzésére is, amely viszonyok az egyes céhek, alcéhek között alakulnak ki: a "céhes" értelmiségi társadalom bonyolult összműködése során.

⁵ Az értelmiség szekértábor-harcai nem utolsósorban azért oly elkeseredetten radikálisak, mert az ilyen általános műveltséghasználati kritériumoknak egy-egy csoportban (keresztény, nemzeti középosztály-értelmiség; zsidó középosztály-értelmiség; patrícius értelmiség; kommunista és antikommunista, pacifista és rendpárti, konzervatív és avantgardista értelmiség stb.) alváltozatai jönnek létre, s mindegyik csoport létkérdésnek tartja, hogy a maga alváltozata szabja meg a Céh műveltséghasználat-módját, hiszen ellenkező esetben a többiek – a nekik idegen kritériumokat alkalmazva – kiszoríthatják őket a Céhből.

⁶ A panaszkodás a gyengeség jele; ez a céhben is ugyanúgy kerülendő, mint pl. a sértettség ugyancsak gyengeségre utaló jelzése.

⁷ A "centrum" nem minden esetben a világgazdaság valamely centrum-országa: az egyes tudományágaknak, művészeti irányzatoknak megvannak a maguk irányadó "szent" központjai.

⁸ S persze az sem mindegy, hogy önkéntes vendégelőadó-e az ember, vagy felkért, meghívott előadó.

⁹ Ilyenkor természetesen belép a konkurrenciaharc, s megindul a küzdelem azért, hogy a következő kedvezményt már ne az kapja, aki az előzőeket. A hitel logikája azonban fordított: a korábban elnyert támogatások gyakorta megnövelik az egyén esélyeit.

¹⁰ Egy Céh-tagnak tisztában kell lennie azzal is, hogy melyik konferencia számít rangosnak, ahol célszerű részt vennie és melyik kevésbé.

¹¹ Ez viszont többnyire a hangadók konszenzusának eredményeként jön létre.

¹² Az egyes csoportok tagjai a kultúrharcok során egymást kifelé védik, saját alcéhük tagjait a kiharcolt pozíciók köré gyűjtik, felértékelik; míg az ellen-csoport tagjait, azok teljesítményét, képességeit – saját értékeikből következő evidenciával – leminősítik. Az érdekharc másik oldala tehát az, hogy az időleges vesztesek bizonyos mértékig mindig jogosan emlegethetik fel a velük szemben érvényesített igazságtalan diszkriminációt, s lázadhatnak az ellen.

¹³ S folytatva a gondolatmenetet: támogatva a városi autonómia, a harmadik rend erősödését is – ez a stratégia azután a szerves tőkefelhalmozás egyik feltételeként nagymértékben beigazolódik.

¹⁴ Ehhez kapcsolódó sajátosság a színvonalvédelem; ez különösen fontossá válhat, amikor a környezet kedvezőtlen, a tudás általános színvonalának esésével fenyegető hatásokkal bombázza a kultúra világát, vagy ha nem is bombáz, de passzív, igénytelen, lehúzó közegként funkcionál.

¹⁵ L. például Pokol Béla: A "francia entellektüel" visszatérése. Társadalmi Szemle, 1994.

¹⁶ Van, amikor a Céhben divattá válik a "populáris", de ebben az esetben is hangsúlyt kap, hogy a Céh lelkesedik, a Céh minősít; ilyenkor is pontosan körvonalazottak a Céhen belüliek és kívüliek közti határok: a körülrajongott populáris művek létrehozói pedig vagy belül kerülnek ilyenkor a Céh-határokon, vagy – sikerük és műveik Céh-beli divatja dacára – kívül rekesztetnek.

¹⁷ Egészen sajátos és mindkét céhfajta esetében működő hierarchia a főváros-vidék lejtő. Már a középkori céhek esetében is kisebb önállóságot élveztek a mezővárosok, s ez a mai értelmiségi céhek esetében is így van: a fővárosi értelmiség (melynek meghatározó szerepe van a Nagy Céh alap-elvárásainak kialakításában) önmagát minősíti, a vidéki értelmiség hiába alakítja ki a maga helyi céheit, ezek – minthogy mindennapi világuk határai jóval körülírtabbak – inkább alá vannak vetve a helyi hatalom minősítésének. Így a vidéki értelmiség számára állandó emancipációs késztetés, hogy elismertesse Céhhez tartozását, megfeleljen a Nagy Céh kritériumainak, s ez állandó feszültségforrás a főváros-vidék viszonylatában, hiszen a vidéki értelmiség számára óriási hendikep, hogy "önmegvalósítását" az esetek nagy részében csak gyökereitől elszakadva tudja megvalósítani.

¹⁸ A kandidálók, doktorandusok a hajdani mesteravatások vendégasztalaihoz hasonlóan ma is az elbíráló mesterek, a megjelent céhtagok számára adott hagyományos bankettel ünneplik meg befogadásuk aktusát. Persze mindebben semmi kivetnivaló nincs: a valahová-tartozást kifejező hagyományok hozzátartoznak az élet természetes működéséhez. E jelenségek csak akkor és azáltal lehetnek egy konzervatív szerveződés szimbólumai, ha az adott szervezet korlátozó vonásai meghaladják e szerveződés-mód inspiráló hatásait.

¹⁹ Még egyszer hangsúlyozzuk: mindez nem csak a céhes bezárkózás érdekeit szolgálja, de segíthet, felhasználható annak erősítésében.

²⁰ Kifejlett formális szimbólumokkal (céhládák, jelvények, zászlók, fegyverek, bástyák stb.).

²¹ Mint később még kitérünk erre, mi azért nem ezt a kategóriát részesítjük előnyben, mert a kommunikáció szerepének előtérbe kerülése véleményünk szerint csak egyik – bár kétségkívül fontos – része a kialakulóban lévő új társadalomnak.

²² Bár megjegyzendő, hogy mikor például Bourdieu az értelmiség megszerveződésére szólít fel, ezzel óhatatlanul az éppen ilyen jogi értelemben vett intézményesülést mozdítaná elő.

²³ Ezeket csak a tőke fogja össze és át…

²⁴ Közvetve még olyan eltérések is összefüggnek ezzel, mint a középkori céhmester-lét háztartás köré szervezett, patriarchális jellege, a család szentsége szemben a mai értelmiségi családok legalábbis ambivalens belső koherenciájával.

²⁵ Jellegzetes kitörési út e céhes kötöttséggel szemben a személyi számítógépre épített önálló vállalkozás.

²⁶ Bourdieu látszólag önmagával kerül ellentétbe, amikor érdekvédő egyesülésre szólítja fel a világ értelmiségét, melynek elzárkózását, elitizmusát egész életművével ostorozza. Ez az ellentmondás azonban, mint nemsokára megkíséreljük kifejteni, magukban a viszonyokban feloldható.

²⁷ Letéteményes, de nem mint vezérlő elit, hanem mint motor.

²⁸ Jelenleg még nem egzisztenciális, "csak" esszenciális érdeke.

²⁹ Hogy a "szellem napvilága" ragyogjon "minden ház ablakán"…

³⁰ Bourdieu "kultúratermelésről" beszél, ez vélhetően nagyjából ugyanaz, mint amit mi szellemi termelésnek nevezünk. A "kultúratermelés" azonban megítélésünk szerint kevésbé specifikált fogalom, mint a szellemi termelés: minden korban minden társadalmi csoport kultúrát – is – termel; az értelmiség legfeljebb tudatosabban teszi ezt. A "szellemi termelés" kategória arra utal, hogy az értékteremtésben a termelés fizikai mozzanataival szemben mind nagyobb szerepet játszik, s a társadalom életében mind nagyobb mértékben előtérbe kerül bármely tevékenység, bármely termelési forma szellemi-kreatív oldala, mígnem ez válik a társadalomszervezés meghatározó elemévé is. Az, hogy az anyagi javakkal szemben az információ (információs társadalom) és az információk áramoltatását is biztosító kommunikáció (kommunikációs társadalom) jelentősége megnövekszik a világban, csak része annak a folyamatnak, amely az egész gazdasági-társadalmi szerkezetet átformálja. Aki a jelen tendenciáit a tőkés társadalmon belül gondolja megtarthatni, az magától értetődően az előtérbe kerülő új eszközökre figyel (pl. az ipar-központú tőke korával szembeállítva az információ központú tőke korát). Mi azonban úgy látjuk, hogy ennél többről van szó, ezek a folyamatok az egész gazdasági-társadalmi szisztémát változtatják meg, vagyis a meghatározó kereteket is. Az információ nemcsak meghatározó tőkegyarapító eszközzé válik: az információgyarapodás mint cél mindinkább a haszonelv helyére törő szervezőelvvé is válik a szellemi termelés – ma még csak a tőkés keretek között csírázó – társadalmában.

³¹ Ez a folyamat paradox módon egyúttal a "munkatársadalom" visszaszorulását is jelenti, vagyis ha mind jogosultabb lesz a társadalmakat uralkodó "termelési módjukkal" jellemző marxi modell megkérdőjelezése, ez annak következtében áll elő, hogy a "munkatársadalmak", a termelés, a gazdaság domináns szerepén nyugvó társadalmak a szellemi munka dominanciára jutásával olyan társadalmaknak adják át helyüket, amelyben már nem a termelés, a gazdaság a meghatározó (amit egyébként a fiatal Marx is prognosztizált, amikor arról írt, hogy a termelő "a termelés mellé lép"). Ma azonban még ugyancsak uralkodik egy termelési mód (a tőkés), így alternatívájának kialakulását is adekvát a munkatársadalom és a termelési mód kategóriáival jellemezni.

³² E tekintetben Konrád és Szelényi talán kicsit túl mechanikusan nyúl a tőkés társadalom kialakulásának analógiájához. Olyan fajta osztályviszonyok csak a tőkés társadalomra jellemzők.

³³ Persze nem azt a bürokratikus és gyakran abszurd szisztémát értve tervezésen, ami az államszocializmus gyakorlatában megvalósult.

³⁴ Amennyiben megmarad értelmiséginek és nem csábul el a hatalom vonzásában, ami egyébként társadalmi rétegektől független erő.

³⁵ A tőkés társadalom értelmisége maga is haszonelvű, maga is versengő – mint ahogy mindenki az, amíg ez a társadalmi forma uralkodik. Ám itt nem az "emberi természet" mindenkire érvényes vonásairól van szó: az "emberi természetre" minden tulajdonság ellenkezője is jellemző. A tőkés társadalomban mindenkire hat a haszonelv, a versenyszellem, az individualizmus – mint ahogy a feudális társadalomban a polgár vagy a paraszt is kutyabőrre áhítozik. A szellemi termelés társadalmában megint csak más értékek válnak majd uralkodóvá. Ma például a természeti környezet és egyáltalán: az élet értékének növekedését figyelhetjük meg…

³⁶ Az adekvát értelmiségi modellt itt például az a Szent-Györgyi Albert képviselte, aki, amikor arról faggatták, hogy ő biológusnak, kémikusnak, netán fizikusnak tartja-e magát, azt válaszolta, hogy ez számára nem különösebben értelmes kérdés: őt mindig a tudományos probléma izgatta, s azt követve lépte át a különböző szakterületek határait.

³⁷ A rendszerváltással jól érzékelhetően felgyorsultak az értelmiséget ebbe az irányba nyomó folyamatok, miközben – a szellemi termelési mód fejlődésével – jelen vannak persze ellenirányú fejlemények is.

³⁸ Bourdieunél "autonóm" és "heteronóm" értelmiségi.

³⁹ A jelen pillanatban mindenesetre a "kapitalizmus építésének" groteszk programja nem tűnik kevésbé utópisztikusnak a szocializmusépítés négy évtizedig követett programjánál. A félperiférikus-félgyarmati helyzet eléggé látványos változásokat hozott éppen az értelmiség lehetőségeiben: egyfelől a Céh legkonvertálhatóbb tudású mestereinek és mesterjelöltjeinek a nyugati centrumokba szívásával, másfelől a hazai szellemi élet műhelyeinek és anyagi bázisainak elsorvasztásával. (Mondván, hogy az államszocializmus túlfejleszette az értelmiséget). Az eredmény a kor főáramlatával ellentétes tendencia, a szellemi termelés visszafejlődése, provincializálódása. Mindez elég konkrét formákat ölt, amikor Magyarországon működő nemzetközi intézményekből kiszorítják, illetve bennük alárendelt helyzetbe szorítják vissza a hazai szakembereket, mondván, hogy ők nem ismerhetik, nem ismerik igazán jól a fejlett piacgazdaság követelményeit; amikor különböző – más kelet-európai munkafeltételekhez képest csábító anyagi lehetőségeket kínáló, ugyanakkor a nyugatiakhoz képest nevetségesen alacsony – szerződésekkel röghöz kötik és tíz-tizenkét vagy még több órás, az elbocsátás fenyegetésével kikényszerített, a szó szoros értelmében kizsákmányolt munkára kötelezik őket; amikor egyes tudományágakat eredményeik felmérése nélkül a nyugati innovációk adaptálására késztetnek, mondván, hogy itt úgysem születhet semmi érdemleges; amikor a saját kultúra nyelvének használata elégtelennek és alacsonyabb rendűnek minősül az uralkodó központok nyelveinek (angol, német) ismeretével, használatával szemben; amikor egyes kelet-európai fejlesztési irányokat mint potenciális konkurenciát sorvasztanak el. Ez a szellemi gyarmatosítás természetesen megtalálja a maga "komprádor" rétegét.

⁴⁰ Éppen ennek a visszavételét szolgálja az a nyomás, ami – különböző érdekeltségi mechanizmusok segítségével – az értelmiségnek a vállalkozó (vagyis piacfüggő) szférába való átzsilipelésére irányul.

⁴¹ Ez a tőke logikája szerint úgy fogalmazódik meg, hogy "Kelet-Európában humánértelmiségi túlképzés történt".

⁴² Jó példáját adta ennek az Ibsen, Strindberg, Grieg, Hamsun, Munch virágkor Skandináviája, amelynek történelmi kifutása az oktatásba, kultúrába való beruházással elősegítette, hogy e korábban (fél)periferikus régió más tekintetben is megkapaszkodjék az élmezőnyben. Hasonló példákkal szolgált a Meidzsi-restauráció, vagy mondjuk a II. világháború utáni időszak Japánja.

⁴³ Vesd össze a "minőségi szocializmus" gondolatával, vagy Vitányi Iván műveiben a minéműségi, mennyiségi és minőségi jelleg hármasságának kultúrfilozófiai kifejtésével; végső soron a mennyiség és minőség viszonyának hegeli kifejtésével. (Hegel és a fiatal Marx egyébként igen fontos, ha nem is kizárólagos kulcsszereplők a modernkori értelmiség adekvát gondolatrendszerének kimunkálásában.)

⁴⁴ Ez nem jelenti azt, hogy egy kifejlett szellemi termelési módban ne lennének egyenlőtlenségek és igazságtalanságok, de ezek természete ma még éppoly kevéssé látható, mint a polgári forradalmak hajnalán a kiteljesedett tőkés társadalmak kifejlett ellentmondásai.

⁴⁵ Következésképpen a "proletárforradalmárok" szemében az értelmiségi ingadozó, elkényeztetett félburzsuj; a polgári elit szemében a társadalom veszélyes radikalizmusra hajlamos, mindig elégedetlen, kiegyensúlyozatlan eleme.

⁴⁶ A Céh nem azonos a hatalmi elittel: láttuk, hogy olykor alternatív hatalomként, olykor hatalomellenesként működik. Ha kirekesztik, tiltakozik az autoritarianizmus ellen; amikor ő rekeszt ki, érzéketlennek mutatkozik a céhen kívüliek igazságával szemben, s ilyenkor hatalomként viselkedik. Lényege az osztálytársadalmi körülmények között azonban nem hatalma, hanem a társadalomszerkezetben elfoglalt helye: a körülkerített szigetjelleg, amely védi elért helyzetét és ugyanakkor megakadályozza, hogy a társadalom egészét meghatározó erő legyen.

⁴⁷ Minthogy értelmiségi gondolatkörökről van szó, nem véletlenül jönnek létre az ezen ideológiák közti átjárások sem (l. sok huszadik századi értelmiségi szellemi útját Nietzschétől a bolsevizmusig, vagy vissza).

⁴⁸ A tőkés rendszer "sírásója" nem a proletár, hanem maga a tőke, ezt lényegében Marx így is ábrázolta, de közben – tévesen – megszemélyesítette a proletárral.

⁴⁹ Mellesleg az ideológiák uralomra jutása általában csábít a totalizálásra: minden uralomra jutott társadalmi forma ideológusai hajlamosak a történelem "berekesztésére". Az államszocializmus ideológiájában a kommunizmus a "történelem vége", a liberalizmuséban a kapitalista demokrácia; nyilván ha a szellemi termelési mód dominanciára jut, megszületnek azok az elméletek is, amelyek – a többinél semmivel sem nagyobb létjogosultsággal – majd ezt a fejleményt fogják a történelem utolsó lépésének tekinteni.

⁵⁰ A "liberális" értelmiség pedig mint "közbülső erő" azt az erőfeszítést képviseli, hogy az egymással szembekerülő értelmiségi értékeket megmentsék, összeegyeztessék; ugyanakkor többnyire nem kérdőjelezik meg a tőkés társadalom uralmának logikáját.

⁵¹ Mert az értéktelenség, értékrombolás szolgálatába szegődött értelmiségi természetesen szót sem érdemel, hiszen ő ezzel értelmiségi funkcióját, értelmiségi voltát is feladja.

⁵² Egyszerűen azért, mert a termelés, a gazdaság érvei mindig a végső érvek: a társadalom működőképességének vagy működésképtelenségének legfőbb bizonyítékai.

⁵³ S eközben éppúgy elveszti értelmiségi jellegét, ahogy az uzsorás sem tőkés.

⁵⁴ Jóllehet persze vannak olyan döntések is, amelyekben ezeket a szempontokat össze lehet egyeztetni.

⁵⁵ A kérdés tehát nem úgy pontos, hogy "ki kit győz le" – a győzelem, a harc kategóriái éppen a haszonelvű versenytársadalom logikáján belül maradnak -, hanem a "ki kit integrál, szintetizál", "ki építi magába sikeresebben a másikat". Jelenleg – mint ezt többször hangsúlyoztuk – a tőke logikája mozgatja a szellemi termelőket is, s minden új fejlemény is ennek jegyében "piacosodik", integrálódik a tőkés világrendszerbe; de az "információs forradalom", amely a tőke önfejlődéséből is következik, mindinkább beviszi a tőkét is a szellemi termelés "utcájába". (S a folyamatot éppen azért látjuk kikerülhetetlennek, s hosszú távon a tőke által megállíthatatlannak, mert a tőkés társadalmat önfejlődése, saját érdekeinek követése viszi ebbe az irányba.)

⁵⁶ Amit persze megint csak igen reális gazdasági folyamatok, például a megváltozott szerkezetű kereslet, a technikai fejlemények stb. tettek lehetővé és szükségessé (egy újfajta racionalitás jegyében).

⁵⁷ Aminek persze megint csak feltétele a társadalom általános kulturális felemelkedése, az hogy objektíve is csökkenjen értelmiségi és nem értelmiségi között a szakadék.

⁵⁸ Nem arról van csak szó, hogy az értelmiség tevékenysége mindenkihez eljusson, hiszen ez már régóta így van orvosok, tanárok, mérnökök esetében, ám ezek az említett értelmiségiek tudásukat elkülönítve, azt a velük kapcsolatba kerülők fölé helyezve űzik tevékenységüket. Az áttörés feltétele az, hogy 1. az értelmiségi által kínált tevékenység alapjai bárki által elsajátíthatók legyenek, s éppen erre az elsajátításra buzdítsa a többieket. Az értelmiség paradox módon éppen akkor találhatja meg önmagát, ha feladja a professzionalizmus mítoszát. Az egyéni képesség-sajátosságok, speciális tudások kibontakozását egy-egy területen egyáltalán nem gátolja az, ha az adott területet nem övezi misztikum a többiek szemében. 2. A másik alapfeltétel azon alapszik, hogy az értelmiségi terméke természete szerint piacidegen. Eladható, áruvá tehető, de mivel fogyasztása által nem fogyasztható el, így a klasszikus értelemben nem áru. Nincs értelme áruvá tenni, mert lényege szerint nem kisajátítható, minél több emberhez jut el, annál elevenebb. Persze, – a tőkés világpiacon belül – a szellemi termékeket ma még áruként forgalmazzák (éppen az alaptevékenységgé váláshoz legközelebbi szellemi termékeket, – pl. a software-ket – a leginkább), de a termelés sajátosságai előbb vagy utóbb eddig még mindig magukhoz igazították a termelés kereteit is. A számítástechnika, a videotechnika termékei másolhatók, "lophatók", méghozzá úgy, hogy ettől értékük nem csökken. A hagyományos termékkel ellentétben, amelyet vagy tulajdonosa fogyaszt el, vagy a tolvaj, itt a termék az eltulajdonítással sem fogy el, tehát – legalábbis a hagyományos értelemben – eltulajdonítása nem tekinthető lopásnak. A szerzői jogot – vagyis a szellemi termék piaci értékesítésének jogait – persze sérti ez a magatartás, de a jog itt is, mint mindig, előbb-utóbb be fogja adni a derekát a hétköznapi gyakorlat racionalitása előtt. A használati érték és a piaci értékesítés közti összefüggés e területeken egyre értelmetlenebbé válik: az információ legfőbb termelési tényezővé válása következtében így a tőkés termelés alapelvei rendülnek meg. S ezt a "botrányt" minden szellemi termék magában hordja.

⁵⁹ Határozottan elutasítjuk a céhességet illető kritikánknak bármely olyan felhasználását, amely az ilyen kultúrasorvasztó intézkedéseket igazolná. (Pl. ismeretes az az érvelés, miszerint "az értelmiség a maga elitizmusában védi a maga állásait, bezzeg nem tiltakozott, amikor mások kerültek az utcára". Az értelmiség- és kultúraellenes uszítás e hagyományos érvelése, a különböző társadalmi csoportok egymás elleni kijátszása igazságalapra támaszkodik: a céhes értelmiség jelentős része valóban elmarasztalható abban, hogy a fent ismertetett módon időnként túlságosan kevés szolidaritást mutat más rétegekkel – máskor pedig túlkompenzálja ezt -, ám ebből nem az következik, hogy a társadalmi igazság az értelmiség visszaszorításával állítható helyre. Épp ellenkezőleg: mint kifejtettük, a szellemi termelés fejlesztése a társadalom valamennyi rétegének alapvető érdeke, az értelmiségnek pedig éppen e fejlesztés elősegítése végett is létérdeke a szolidaritás, annak felismerése, hogy a társadalom általános lesüllyedése a tőkefelhalmozást talán, a szellemi termelési mód fejlesztését semmiképpen sem szolgálhatja.

⁶⁰ Amikor a céhes értelmiségi definiálni igyekszik, hogy ki tartozik az "értelmiségi" fogalmába, általában leszűkíti a kört. (Ez a szűkítés is a céhkorszak jellemzője, a tőkés például, amikor uralomra jut, a céhmesterrel ellentétben azt hangsúlyozza, hogy mindenki vállalkozó, csak a munkásnak a munkaereje a tőkéje.) A hivatalnoktól jogosan határolja el magát, ha a hivatalnok nem a szellemi termelés, hanem más szempontok végrehajtója csupán, de amikor azt kezdik hangsúlyozni, hogy nem az az értelmiségi, aki diplomás, nem az az értelmiségi, aki (reál) szakember, sőt még a papság sem az – akkor az "értelmiség" definícióját bizony eléggé nyilvánvalóan a céh tagságára szűkítik le. A mi értelmezésünkben az "értelmiségi" megszűnőben lévő kategória, ami a "szellemi termelő" fogalmát fedi le (mint ilyen természetesen a reálértelmiségi vagy a pap is része), s e kategória egyre tágulva a nem is olyan távoli jövőben közelíteni fogja a "termelő" kategóriájának határait.