Tézisek
1. Kiindulópontunk az, hogy – a posztmodern kritikával ellentétben – Marx életművében az egyik legtermékenyebb gondolatnak a formációelméletet, a termelési módok elméletét tartjuk. Marxnak – és néhány követőjének – a kapitalizmusról adott és általánosan elismert pontosságú elemzése ugyanis éppen attól nyeri el mélységét, hogy a tőke bővített újratermelésén alapuló modern ipari társadalmat egy történelmi folyamatba helyezi, levezeti kifejlődését, sajátos szerepét az emberi nem alakulásában, s mindebből természetszerűleg következik az is, hogy ez a formáció sem örök, s a marxizmus meg is kezdi a gondolkodást a kapitalizmust felváltó társadalom mibenlétéről és létrejöttének feltételeiről.
2. Következő tézisünk szerint viszont Marx alapvetően téved, amikor az új lehetőségek alanyának a munkásosztályt tekinti. Tévedése – korának antikapitalista munkásmozgalmát látva, és a munkásságának a tőkével mindenkor ellentétes érdekeit tekintve – tökéletesen érthető, bár a proletárforradalom és a munkásosztály vezette szocialista átalakulás feltételezésével Marx és követői éppen a formációelmélettel kerülnek ellentmondásba. Az osztálytársadalmak dialektikusan felfogott, vagyis a formációk státusát az osztályellentétek dinamikájából levezető ábrázolása szerint ugyanis a munkásosztály – pontosabban a marxi értelemben vett proletariátus – a kapitalizmus része, belső tényezője; alapvetően éppúgy a tőkés termelési mód fenntartásában érdekelt,1 mint ahogy a feudalizmus parasztságának eszménye sem a feudalizmus megdöntése volt – a parasztfelkelések vezetői győzelmük esetén új feudális királyok lettek volna. (A korábbi formációk esetében ezt a marxista leírások egyértelműen megállapítják, a munkásosztályt azonban – különböző szellemi mutatványokkal, „magáért való (für sich) osztály", „kívülről bevitt osztálytudat" stb. – kivételként próbálják feltüntetni.)
3. A valódi alternatívát – mint bármely más termelési mód kialakulása esetén egy – a haszonelvvel és versenyelvvel szemben – új alapokon nyugvó termelési alternatíva jelentheti, s ennek lényegét – más szerzők ezzel rokon terminológiájához képest egyáltalán nem jelentős újdonságként – „szellemi termelési mód"-ként próbáltuk megragadni. A huszadik század második felének fejleményei ugyanis eléggé látványosan jelzik, hogy az új formációk kialakulásának Marx és követői által adott leírásai jelenünkben is működnek, s egyáltalán nem a Marxék feltételezte kivételes formában (amely szerint – sohasemvolt módon – a politikai forradalom teremtené meg egy új termelési mód feltételeit), hanem úgy, ahogy az új társadalmi formák eddig is létrejöttek: a régi viszonyainak önfenntartó működései maguk hozzák létre, erősítik meg, juttatják mind dominánsabb szerepbe az újelvű világ struktúráit.2
4. Eddig a pontig nagyjából együtt haladván Konrád és Szelényi könyvének (Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz) következtetéseivel, s együttértvén velük például abban is, hogy a (kapitalizmust a jövő felől tagadó) marxizmus nem a munkásosztály, hanem az értelmiség, a szellemi termelő adekvát ideológiája, következő tézisünkben e meghatározó művel szembeni ellenvéleményünket szeretnénk kiemelni. Szelényi-ék véleményünk szerint nem ott használják fel a kapitalizmus kialakulásának analógiáját, ahol igazán érvényes. A szellemi termelésnek ugyanis – mint később még kitérünk erre – nincs értelme osztályuralomként, kifejlődése valóban „osztály nélküli" társadalmat feltételez. Az ő koncepciójuk túlságosan is foglya a politikai-hatalmi szempontokat túlhangsúlyozó sztálini (és néhol marxi) társadalomképnek.3 Az újnak – a marxi termelési mód fogalomban – egyáltalán nem egy meghatározott társadalmi csoport által véghezvitt hatalommegragadás és hatalomgyakorlás, hanem a termelés új alapokon történő szerveződése, a mindennapi lét viszonyainak paradigmatikusan új együtthatása a lényege.4
5. A szellemi termelési mód huszadik századi előrenyomulását az Eszmélet több számában (illetve az Actuel Marx-bari) publikált cikkeinkben próbáltuk elemezni. Ebbe az irányba mutató jelekként regisztráljuk az innováció – és a segítségével elérhető relatív értéktöbblet – szerepének állandó felértékelődését (párhuzamosan az abszolút értéktöbblet növekedése elé tornyosuló korlátok előtérbe kerülésével); a szellemi mozzanatok növekedését a hagyományosan fizikai munkák területén is; a fizikai munkavégzők arányának állandó csökkenését a szellemi munkavégzők javára; (egy antik értelemben vett – élősdi – proletariátus kialakulását a munkanélküliség állandó terjedésével, amely a parasztság hajdani földtől való megfosztásának/fölszabadításának a munkásosztály körében lejátszódó analogonja); a tőkehaszon-eszménnyel szemben az információ felértékelődését és egy komputerizált világérintkezés kifejlődését; a (legalább négy-, de elemeiben nyolcszáz éves) individualista paradigma végső hanyatlásáról szóló állandósult válságjelzéseket; ennek éppenhogy nem ellentmondóan a nagyipari tömegléttel szemben az egyéni előtérbe kerülését termelésben és fogyasztásban egyaránt; és így tovább.
6. Értelmezésünk szerint a század második felének számos politikai jelensége is az új paradigma tapogatózó önmeghatározásának mutatkozik. 1968 diákmozgalmai még a géprombolókhoz hasonló öntudatlansággal próbálták a tőkével szembeni ellenérdekeltségüket megfogalmazni (ezért is viselték 1917 jelmezeit, amelyhez a mozgalom látens céljait tekintve már igen kevés valódi közük volt); a Zöldek már tudatosabban – bár a szellemi termelés mibenlétének még mindig nem teljes tudatában -, egy részelemet kiemelve fordulnak a tőkés paradigma lelke, a haszonelv egyeduralma ellen. (A paradigmatikus fordulat azonban náluk már egyértelműen érzékelhető: az ökológiai egyensúly eszményén keresztül – a szellemi termeléssel adekvát – minőség – és szükséglet-elv kerül szembe a verseny- és haszonelv ipari-piaci társadalmával.)5 Másodlagos jelnek tekinthető az is, hogy a piaci versennyel analóg politikai pártverseny mindinkább tartalékait veszti, és a politikai cselekvés vonzóbb-korszerűbb formáinak olyan célmozgalmak tűnnek, amelyek nem (egyénfeletti) csoportérdekek, hanem a személyes szükségletek (ezek közös, egy irányba mutató elemei) mentén szerveződnek.
7. Különböző szerzők különbözőképpen értelmezik az új jelenségeket, de ugyanarról szól Bourdieu vagy Habermas, bárhogy nevezik is az új paradigmát. A „nyugati világ" hanyatlása csupán a tőkés világrend hanyatlása, s az új jelenségek a „new age" tudományoktól a közvetlen demokrácia komputer biztosította új lehetőségeiig ma még előreláthatatlan módon integrálódhatnak egy új társadalmi formáció viszonyai között (még ha az új kialakulása a pesszimistább forgatókönyvek szerint, a tőkés „Róma" barbárok általi elsöprettetésével fog is megvalósulni). Akik az újat „információs társadalomként" határozzák meg, csak az új fejlemények technikai-technológiai elemét ragadják ki, s megengedik azt a lehetőséget, hogy az új fejlemények a tőkés keretek között maradva valósuljanak meg (s meglehet, ez még jó ideig így is történik). Véleményünk szerint azonban itt nem egyszerűen technikai típusú változások zajlanak, hanem egy olyan általános – új erkölcsi premisszákat, filozófiai kategóriákat és világképet is szülő – társadalmi változás, amely előbb-utóbb félretolja a szellemi termelés szempontjából mind fölöslegesebbé váló tőke dominanciáját. A szellemi termelés logikája gyökeresen eltér a haszonelvű tőkés logikájától: a szellemi termék ideális formájában nem fogyasztható el, sőt, a fogyasztástól szaporodik; természetének ellentmond a monopólium, fejlődésének érdeke, hogy minél többek kezében legyen; indukálója nem a kereslet, hanem az egyéni szükségletek; efféle vonásai nyilvánvalóan szabadabban, természetüknek inkább megfelelően bontakozhatnak ki egy, a korai Marx-művekben körvonalazottakhoz hasonló szükségletelvű és szolidaritáson nyugvó társadalomban, mint a tőkés termelés keretei között.
8. Minden új termelési mód úgy jön létre, hogy valahol a társadalomban megszületik egy-egy új termelési forma, amelynek szerkezeti sajátosságai alkalmasnak bizonyulnak azután az irradiációra. Alkalmassá válnak erre azáltal, hogy szerkezetük új szervezőelvvé képes válni, s mint ilyen, új tartalmat tud adni a társadalmi lét legkülönbözőbb összetevőinek. Rendszerint nem is egyetlen új elem születése teszi ezt lehetővé, hanem több új, illetve új módon funkcionáló elem összetalálkozása, szintézise. A kapitalizmus kialakulása során ilyen jelentősége volt a modern banktőkét kialakuló felhalmozásnak és az új termelési forma, a gyáripar kialakulásának: ezek találkozásából a társadalomszervezés új rendszere, a kapitalizmus nőhetett ki. A szellemi termelési mód keletkezésében szerepet játszó tényezők egyike maga a társadalomtudomány. A társadalomtudomány akkor és azáltal válik termelésimód-meghatározóvá, amikor ráébred önnön ideológia-jellegére. Marxék munkássága e termelési mód ilyen értelemben vett első megjelenése. Azáltal, hogy a történelem során fellépett szellemi produktumokat, elméleteket, ideológiákat mint ideológiákat „leplezik le", vagyis kimutatják, hogy ezek miképpen tükröződései gazdasági-társadalmi folyamatoknak, alkalmassá teszik a társadalomtudományokat, elméleteket, ideológiákat arra, hogy tudatosan-célzatosan is „visszahassanak", beavatkozzanak e gazdasági-társadalmi folyamatokba (megszűnjenek pusztán tükröző, a gazdasági-társadalmi viszonyok meghatározta „ideológiák" lenni). (Ahogy a polgári társadalom gazdaság-uralma, s ennek feltétele, a gazdaság emancipálódása a rendi kötöttségek alól is azzal alapozódott meg, hogy ráébredtek a gazdaság – gúzsba kötött – meghatározottságára a feudális szerkezeten belül.) A szellemi termelési mód első aktusai e beavatkozásnak (a társadalomtudományok önálló, konstitutív erővé válásának) jelzései: lényegük társadalomtudományi-ideológiai célkitűzések alapján gazdasági, társadalmi formációk tudatos-célzatos létrehozása. A „szocializmus" kísérlete ennek első, sok tekintetben koraszülött eredménye. (Az államszocializmus megannyi irracionalitása éppen annak köszönhető, hogy a társadalom szerkezetét az ideológia határozta meg – és semmi más. Ebből, az ideológiai konstitutív szerepéből következik az is, hogy a gazdaság működését nem az egyes gazdasági aktorok, hanem az „össztársadalom" – ideologikusan meghatározott – szempontjai uralják: az is, hogy a termelőeszközök felett hatalmat gyakorló apparátus nem a gazdaságilag racionális fejlesztésekben, hanem saját hatáskörének – az ideológia érvényesítésének – mind szélesebb kiterjesztésében érdekelt stb.)6 Ez a „szocializmus" még sok mindennel nem rendelkezik az új termelési mód feltételei közül, ezért irracionális és bukásra ítélt formát képvisel, amelyből egy fejlettebb formával csak az lesz közös, hogy itt is, ott is központi jelentőségű a társadalomtudomány, az ideológia társadalommeghatározó szerepe. Az új lehetőség azonban – a marxi program színrelépésével – megszületett, s ezt nyomban kipróbálta az uralkodó társadalmi forma, a kapitalizmus is: a „nemzeti szocializmus", majd a második világháború után uralomra jutott ideológiai liberalizmus is például ilyen kísérletek: az új termelési mód eszközeinek, az ideológia társadalomformáló szerepének alkalmazási kísérletei a régi kereteinek fenntartására.
Az ideológia, a társadalomtudomány konstitutív szerepe azonban csak egyik összetevője az új termelési módnak. A másik meghatározó összetevőt, amely az uralkodó kapitalizmuson belül fejlődik ki, a gazdasági értelemben vett termelés szellemi mozzanatának növekvő aránya hozza létre: ez a fejlemény, ami a hagyományos tőketermelés logikáján belül játszódik le, észrevétlenül szétfeszíti a régi termelési viszonyok – például a gyáripar, és a hasonlatosságára szervezett nagyvárosi társadalmi lét – kereteit. (Erinek egyes jelenségeire utaltunk az 5.-7. tézisekben.) Nem véletlen azonban, hogy a tőke mindent megtesz annak érdekében, hogy e két tényezőt távol tartsa egymástól. Az új termelési mód uralomra jutása ugyanis csak akkor lehetséges, ha ez a két tényező összefonódik, mint ahogy a banktőke és a nagyipar egymásra találása nélkül nem győzhetett a kapitalizmus.
9. Az ideológia meghatározó szerepe természetesen nem csak az eddig megismert monolit formában létezhet, sőt, a szellemi termelési mód normál állapotának azt kell tekintetnünk, amikor a társadalmat úgy szervezi maga alá a társadalomtudomány, hogy ez általános, tömegesen gyakorolt, s ebből adódóan értelemszerűen pluralisztikus termelési formává bővül. Az új termelési módot nem lehet a korábbiak szerkezete szerint megérteni, tehát működésének feltárásához nem a gazdaság vagy a politika törvényeiből kell kiindulni (mint Marx is tette a kapitalizmus leírása során), hanem az ideológiák, elméletek alapjainak, az információk, szimbólumok keletkezésének, működésének rendszerét kell szisztematikusan – a társadalom meghatározó alapjaként – feltárni, mert az új termelési módban a gazdaság, a politika stb. éppúgy ezek rendszerétől függ, mint ahogy pl. a kapitalizmust a gazdasági rendszer, a feudalizmust pedig a hűbérrendszer, vagyis a státusz- és függésrendszer uralja, s előbbiben a gazdasági rendszer szabja meg a politika, a személyes viszonyok vagy az ideológiai termékek szerepét, az utóbbiban a hűbéri függésrendszerből következnek a gazdaság, az ideológia, a politika lehetőségei. A szellemi termelési módban a társadalomtudományi-elméleti-ideológiai szimbolika rendszeréből lehet értelmezni az összes többi területet.7
10. A szellemi termelési mód sajátosságainak elméleti megértéséhez a szellem kategóriájának értelmezése sem nélkülözhető. A szellem sajátosságai között már a hegeli leírásban nagy szerepet kap 1, az önmagára reflektáltság (ez a szellemi termelés lényeges sajátossága a tőle független, külső tárgyára reflektáló fizikai termeléssel szemben); 2. az a tény, hogy a szellemben a megismert világ, mint „nyom" sűrűsödik: ez az információ meghatározó szerepére figyelmeztet, amit – mint sokan hangsúlyozzák – úgy tekinthetünk alapegységnek, mint a tőkés termelési módban a pénzviszony meghatározó szerepét; 3. és az, hogy a szellem tárgyi lényege: mozgása (aminek egyrészt filozófiai síkon paradigmaváltó szerepe van az ipari = tárgytermelő társadalom meghatározta monadikus-atomisztikus tudományszemlélettel szemben, amely a polgári korszakot uralta, és amely a tudományok középpontjába a testek fizikáját, az antropológia középpontjába az individuumot állította; másrészt a társadalom olyan szervezetét feltételezi, amely meghatározóan a) nem a tárgytermelés, hanem a változástermelés; b) nem az individuumok, hanem a viszonyok; c) nem a tárgyi világra koncentráló természettudományok, hanem a szellemi mozgásokat feltáró és alakító – tudományos és esztétikai – társadalommegismerés körül forog).
11. A szellemi termelés társadalmának dominanciára jutását ma még sok minden korlátozza. Ezek közül talán a két legfontosabb tényező egyfelől az a tény, hogy a világ nagyobbik felén még igen gyengék a szellemi termelés pozíciói (bár a piacgazdasági „utolérési" próbálkozásoknál elvben gyorsabb előrehaladást lehet elérni ezekben a társadalmakban is a felgyorsított szellemi termelés „emancipatorikus" törekvéseivel); másfelől az, hogy a szellemi termelők nagyobb része még nem tudatosította önnön szerepét, és így saját céljait mások (elsősorban a tőke és a munkásosztály) törekvései alá rendeli.8 Ennek következménye egyfelől az a kétségtelen tény, hogy az értelmiség nagy része szerte a világon a tőke önfenntartó ideológiáinak terjesztését vállalja magára; termelő voltában a tőke eszköze, tevékenysége ma még a tőkehaszon növelője; s céljai is belül maradnak a tőke világán.9 Ezen nincs mit csodálkozni, a korai tőkés polgárság is – még akkor is, mikor tőkéje már a feudális uralkodórétegek legfőbb támasza, életbentartója volt – legfőbb ambíciójának a nemesi rangot, a birtokszerzést, a feudális rendbe való sikeres betagozódást tekintette. (Ahogy ma az értelmiségi is meg akar gazdagodni, a szabad verseny szószólójául szegődik, és monopóliumokra áhítozik: magáévá teszi a versenyelvet, eltitkolja vagy piacosítani igyekszik szellemi eredményeit stb.) Az „öntudatra ébredés" hiánya okozza a másik irányú „hamis tudatot" is, mikor is az értelmiségi azt hiszi, hogy az ő feladata a munkásosztály szolgálata.10 Az ún. szocialista társadalmak ezért is voltak bukásra ítélve, ti. – a proletariátus szempontjaihoz igazított politikai diktatúrák lévén – nem válhattak a szellemi termelési mód adekvát kereteivé, bár igazat adunk Szelényi-éknek abban, hogy a hatalmat benne értelmiségiek, szellemi termelők gyakorolták, s számos intézkedés éppen a szellemi termelés fejlődése érdekében történt. („Tanulni, tanulni, tanulni"; modernizációs programok stb. Nem véletlen az sem, hogy az ún. szocialista országokban a tőkés normákhoz képest szellemi „túl"termelés folyt – ezt az előnyt, és a szükségletelv néhány „szociális vívmánynak" nevezett rész-érvényesülését igyekszik ma visszafejleszteni a rekapitalizáció.) Itt most nincs hely annak részletes újraelemzésére, hogy az ún. szocialista országok hogyan és mibe buktak bele, bukásuk azonban éppoly törvényszerű volt, mint a reneszánsz városállamoké, amelyek a tőkés paradigma egy olyan korai – és feudális elemekkel kevert – megvalósítási kísérletét testesítették meg, amely a társadalom felett lebegett (teljes mértékben hiányzott ugyanis a falu kapitalizációja, amelyet aztán a barokk kor politikai ellenforradalma valósított meg). Felhasználva ezt az analógiát, ma a szellemi termelési mód kifejlődésének azt a korszakát éljük, amikor a politikai rekapitalizáció keretei között a szellemi termelési mód kiterjed a döntő termelési struktúrákra (átformálva az ipart, amely az ún. szocializmusokban mindvégig a tőkés társadalom gyári és értéktöbblet-elvű termelőmódjában működött, világgazdaságílag pedig belül maradt a kapitalista struktúrán, amely – éppen a szellemi termelés szerepének erőteljesebb érvényesítése útján – leértékelte a „szocialista" országok termelését és megbuktatta felzárkózási kísérletüket.)11
12. A szellemi termelési mód dominanciára jutása csak idő – persze senki sem tudhatja, hogy mennyi idő – kérdése. Biztató jel, amikor a számítógépes hálózatokon mindenféle monopólium és haszonszerzés tagadásával küldik egymásnak a tudósok legújabb felfedezéseiket. Biztató jel, amikor posztmodern gondolkodók a modern kor „tudatszerű" egoival szemben „autonóm, a másik emberért felelős szubjektumszerű individuumokban" kezdenek gondolkozni.12
Ezek a biztató jelek nem bizonyítékai egy új társadalom elkerülhetetlen kifejlődésének – ilyen elkerülhetetlen jövőről sohasem beszélhetünk. Az emberiségnek már sok mindent sikerült elkerülnie, amivel talán jobb lett volna találkoznia. De ugyanígy a negatív fejlemények sem tekinthetők ellenbizonyítékoknak. Mindenesetre azt is megfontolhatjuk, hogy egy társadalom nem attól fogva létezik, amikor már teljes dominanciára jutott, hanem legalábbis attól fogva, hogy a világ az ő sajátosságai alapján kezd tematizálódni. (A reneszánsz még jócskán a feudalizmus rendszerén belül van, de világképét-filozófiáját, művészetét, tudományfelfogását – már egyértelműen a polgári lét tematizálja.) Ma a szellemi termelési mód térnyerését jelzik egyrészt a tőke világától gyökeresen eltérő fejlemények (az eddig felsoroltakon kívül olyan közvetettebbek is, mint pl. a nemzeti határok spiritualizálódása, az identitások pluralizálódása, az ember szerepének felértékelése a gazdaságban, a politika privatizálódása stb.); másrészt az is – amit az Eszmélet 27. száma szintén jól illusztrál -, hogy fontos témává válnak (I. elidegenedés-kritika, modernitás-kritika, bürokratizmus-kritika, ökológiai kritika, az Észak-Dél-szakadék kritikája, régi és új társadalmi egyenlőtlenségek kritikája, individualizmus-kritika stb.) az új termelési mód sajátosságainak negatív, természetükkel ellentétes felhasználásai, mint meghaladandó korlátok. (Ahogy a polgár helyezte középpontba annak idején a maga individualizmusát, haszonelvű racionalizmusának érvényesülésé vagy piaca szabadságát korlátozó körülményeket, Bocacciótól Shakespearen át Balzacig.)
A szellemi termelési mód a tőkés termelési mód alternatívája, mert ahhoz hasonlóan van hajtóereje. Amott a haszonvágy ez a hajtóerő, emitt a megismerés vágya. A szellemi termelési mód adekvát eszmény-meghatározásainak nem kell utópizmusba torkollniuk. Amikor „közösségi társadalomról", „minőségelvről", „autonómiáról", „megismerésvágyról" stb. van szó, nem kell azt képzelni, mint a szocializmus messianisztikus korszakában, hogy valamiféle konfliktusmentes, idilli, nemes társadalom lép a kapitalizmus helyébe. Egyszerűen csak arról van szó, hogy más alapelveken nyugvó társadalom, amely éppúgy nem lehet ezen elvek harmonikus megvalósulásának társadalma, mint ahogy a kapitalizmus is nap mint nap megcsúfolja a maga alapeszményeit, a szabadság, az egyenlőség, az egyén-központúság elveit, szemléletileg mégis kétségkívül ezek alapján szerveződik.
A minden társadalomra érvényes belső ellentmondásosság természetesen a szellemi termelési módra is érvényes. Itt az alapvető ellentmondás abból fakad – ennek szélsőségesen nyers formája az államszocializmusban már tanulmányozható -, hogy a szellemi termelés mindig racionalizáció (sőt, éppen hogy a racionalizáció totalizálása, hiszen a korábbi racionalizmusokkal – pl. a polgárság gazdasági racionalizmusával – szemben a kifejlett szellemi termelési mód sokféle racionalitási törekvésnek ad egyszerre teret.) Csakhogy a racionalizáló törekvések mindig beleütköznek a társadalom ellenállásába, hiszen minden racionalizáció törekvés egy rész-szempont totálissá tételére, s minél erősebb a törekvés arra, hogy e részszempontot a társadalom többi részére átvigyék, annál nagyobb a következmények irracionalitása. (Ez az, ami az államszocializmusban már tökéletesen érzékelhető volt, jóllehet – minthogy a szellemi termelés még nem a társadalmat átható plurális tevékenység volt, csak egyetlen központ monolit akaratának erőszakolása – a racionalizáció gazdag sokféleségéről még szó sem lehetett; az egyetlen, monolitikus racionalizáló partikularitás azonban éppúgy irracionalitásba torkollik, mint ahogy ez a veszély fennáll a plurális racionalizációs törekvések esetén is.) Ettől azonban nem kell megijedni; nem létezik olyan emberi társadalom, ami ne vezetne valamilyen szempontból irracionalitáshoz, s ne kerülne ellentmondásokba önnön alapelveivel: ez az emberi lényegből következik, az ember olyan lény lévén, amelynek nembeliségét, a faj egységét éppen a fajt alkotó egyedeknek ezzel az egységgel szembeni ellenállása, különbözősége adja. A szellemi termelési mód annyiban tűnik ma kívánatosabbnak az eddigi termelési módoknál, hogy – s éppen ez az, ami első formájában, az államszocializmusban csak hiányként, negativitásként volt jelen – a racionalizáló törekvések pluralizálásával az irracionalitást is pluralizálja, vagyis az eddigi társadalmakhoz képest rugalmasabbnak ígérkezik, azok ugyanis mindig belemerevednek egy-egy uralkodó racionalitás irracionális következményeibe, amelyeket mindig csak egy új társadalmi forma forradalmának győzelme tudott kiiktatni és újakkal helyettesíteni.
13. A szellemi termelési mód akkor fog dominanciára jutni, amikor alapelvei a társadalmi lét minden szintjén kiszorítják a tőkés paradigmát. (Nem feledhetjük, hogy a tőke uralomra jutásához még arra a lépésre is szükség volt, hogy magán a feudális uralkodó osztályon belül is tábora legyen, akik felismerték: érdekeiknek jobban megfelel az, hogy tőkések – vagy legalább tőkések is – legyenek, ne csak arisztokraták. A munkáshatalom már csak ezért sem lehet igazi alternatíva, míg a szellemi termelővé válás a tőkés uralkodó osztályon belül is eléggé általános tendencia.)
14. Mivel a szellemi termelési mód a tőkés viszonyokon belül nyomul előre, a két paradigma küzdelme a társadalmi lét minden mozzanatában megfigyelhető. A két paradigma mindannyiunk lelkében mindennapi csatát vív, minden döntésünkkel vagy egyiket, vagy másikat; vagy a régi konzerválódását vagy az új térnyerését segíthetjük.13 A klasszikus értelemben vett munkásosztály maga is tárgya ennek a küzdelemnek. Hiszen a munkás nem akar – nem akarhat – örökké munkás (a munkája által termelt érték egy részétől megfosztott, tehát kizsákmányolt, és fizikai munkavégzésre korlátozott, tehát sorvasztott teljességű ember) lenni.14 Ha viszont fel akar emelkedni, felemelkedése vagy a polgárosulás, az anyagi gyarapodás, és a végső soron a tőkehaszonban való részesedés vonalán megy végbe, vagy a szellemi felemelkedés, a munka szellemi mozzanatainak növekedése útján.15 Vagy-vagy. Ez lesz a huszonegyedik század alapkérdése is.
Jegyzetek
1 Csak egy példa ennek igazolására az a kemény ellenállás, amit a tőkés termelés valóságos alternatíváit kereső Zöld próbálkozásokkal szemben mutat egyes fejlett tőkés országok munkássága – munkahelyeinek védelmében. De ha azokat a felemelkedési ambíciókat vesszük szemügyre, amelyek a „jellegzetes proletártudatot" jellemzik, ezek végpontjaiként is tipikus polgári ideálokat találunk; ez mutatkozott meg az időlegesen győztes „proletárdiktatúrák" világképének és gyakorlatának számos vonásában; ennek kihasználásával semlegesítette a jóléti társadalom kapitalizmusa a klasszikus „osztályharcot", s ennek jegyében zsugorodott össze – illetve helyeződött át a „harmadik világba" – a huszadik század utolsó harmadában Marx „proletariátusa".
2 A politikai mozgalmak már csak az utolsó akadályokat szokták eltakarítani a győzelmes viszonyok útjából, minthogy a politika mindig lassabban mozdul, mint a társadalom. Hogy a régit makacsul konzerválni igyekvő politikai-kormányzati mechanizmusokkal szemben valahol éppen szükség van-e forradalomra, vagy sem, ez történelmileg esetleges és másodlagos kérdés. A forradalom „marxista" kultusza – miként ezt már szintén többek kimutatták – egyrészt a múlt századi romantikának a jakobinizmus iránti esztétikai alapú – és történelmietlen következtetésekhez vezető – doktriner rajongásából ered, másrészt egy pusztán politikai megalapozottságú, politikai konzervativizmust képviselő rendszer, a sztálinizmus utólagos önlegitimációt teremteni igyekvő ideologikus világképeleme.
3 Marxék – a fentiek mellett – másik meghatározó önellentmondása éppen az, hogy miközben jövőképük egy elidegenedés mentes társadalmat céloz meg, ennek létrejöttét a legelidegenedettebb létforma, a politikai cselekvés segítségével remélik elősegíteni; az általuk romantikus pátosszal „mindenoldalúan fejlett" embernek nevezett eszményt az ember „homo politicussá" redukálásával ekként önmaguk távolítván az utópiák elérhetetlen messzeségébe.
4 A termelési módot nem lehet az osztályhatalom, illetve az osztályharc részeként kezelni (mint erre Marx is lehetőséget ad például a Kommunista Kiáltványban, s mint végső soron Szelényiék vagy egyes kritikusaik, például Vajda Mihály is teszi [utóbbit I. pl. in: Marx után szabadon, avagy miért nem vagyok már marxista]); épp ellenkezőleg az osztályviszony csak része egy-egy termelési módnak.
5 A paradigmaváltást tőlünk eltérő hangsúlyokkal, de lényegében ugyanezen a síkon írja le Wallerstein is az Eszmélet 27. számában.
6 E jelenségkör egyik legélesebb elméjű leírását L: Márkus György: Gazdasági és társadalmi struktúra. In: Fehér-Heller-Márkus: Diktatúra a szükségletek felett, Cserépfalvi, KonTEXTus könyvek, Bp. 1991.
7 Még egyszer hangsúlyozva, hogy a szellemi termelési módnak az ún. szocializmus csak nagyon kezdetleges megnyilvánulási formája, mivel ugyanakkor mégiscsak a szellemi termelési mód korai formája, mindazt, ami benne nem a kapitalista környezet és a prekapitalista előfeltételek folyománya, azt e formáció esetében is csak ezen a módon, a gazdaság-társadalom társadalomtudományi-ideológiai meghatározottságából lehet levezetni, elemezni.
8 Az értelmiséget, mint az ideológiatermelés legfőbb szubjektumát rendszerint kettős veszély fenyegeti: 1. bornírt módon beleragadhat saját állapotába (nem reflektál arra), és ezáltal apologetikussá (vagyis a szellemi termelés szempontjából nem-termelővé) válik; 2. az önkritikát abszolutizálva alárendeli magát más erőknek (narodnyik lesz, „a proletariátus harcosa" lesz, vagy éppen ellenkezőleg, a nemzeti vagy a nemzetközi burzsoázia szószólója); vagyis önmagát csak az uralkodó viszonyok függvényeként értelmezni, tehát voltaképpen nem önmagára reflektál. (A szellemi termelés szempontjából ilyenkor termelő ugyan, de nem független termelő, s ilyenkor maga a szellemi termelési mód is csak más termelési mód alávetettségében, annak zárványaként létezik.) Az értelmiség mint szellemi termelő számára a kiegyensúlyozott megoldás az, ha önnön szubjektivitásának álláspontján maradva, (tehát közvetlenül önmaga mint értelmiség nevében cselekedvén) vállalja fel a fennálló viszonyok kritikai változását (és ez maga a szellemi termelés).
A szellemi termelés a történelemben mindig is létezett, ám csak azokban a pillanatokban nem volt az éppen uralkodó termelési módnak alávetve, amikor egy-egy új társadalmi forma létrejött. Ezek megalapozása (I. pl. a reneszánsz kori humanizmus esetét) mindig az értelmiség önérdekű tettének – az értelmiség pedig ilyenkor független mozgalmi erőnek tűnik, s csak később vonul vissza az uralkodóvá váló termelési mód uralkodó erőinek alávetettségébe. (Mint ahogy a polgári forradalom citoyen értelmiségi polgárától csak később válik külön, s lép a citoyen elé-fölé a bourgeois.) Ez azt mutatja, hogy a szellemi termelés lényege a társadalmi viszonyok forradalmi átalakítása (más célokra is használható, de ebben van „otthon"); amiből az is következik, hogy a szellemi termelési mód uralkodóvá válása egy olyan társadalmat alapoz meg, amelynek működési lényege az ebben az értelemben vett „permanens" és policentrikus, a társadalom legkülönfélébb szeleteiből kiinduló „forradalom", vagyis a társadalmi viszonyok állandó, és az emberek mindennapi tevékenységévé váló változtatása.
9 Amikor baloldali kritikusai az „információs forradalom" megannyi negatív vonását, (tőkés) rendszervédő jelenségeit, az új és növekvő egyenlőtlenségeket kárhoztatják, akkor ezt a jelen állapotot írják le és értékelik.
10 A harmadik „hamis tudat" az, amikor önmagára, mint külön – a nem szellemi termelőkkel szembehelyezett – osztályra tekint: ez jól tükröződik azokban az ideológiákban, amikor az értelmiségi a „köznapi tudat-elméleti tudat" szembeállítással próbálja önnön tevékenysége fensőbbrendűségét igazolni, ami igencsak jellemző mozzanatként vonul végig például a „budapesti iskola" tevékenységén, a lukácsista kezdetektől a maoista korszakon át a liberalizmus előtti behódolásig.
11 Az államszocializmus kritikai leírásai eddig túlnyomórészt vagy politológiai kritikák voltak (milyen politikai meghatározottságok és lépések, s különösképpen milyen csoportérdekek vezettek ehhez a formációhoz), vagy ideológiakritikák (a marxizmusban mi volt olyan elem vagy ellentmondás, amiből mindez következett), vagy gazdasági fejtegetések (milyen gazdasági-fejlettségi feltételek hiánya hozta létre ezeket a torz formákat). Ezen kritikai leírások azonban többnyire nem adnak magyarázatot arra, hogy ami ebben a formációban új fejlemény volt és nem elmaradottság, ami tehát új volt a kapitalizmussal szemben, az milyen társadalmi erők (figyelem: erők, és nem gyengeségek, vagy önző érdekek) működésének kifejeződése, és önmagán kívül milyen szélesebb történelmi tendenciába illeszkedik. A szellemi termelési mód elmélete ezt a hiányt képes áthidalni.
12 Szilágyi Ákos: A vágy titoktalan tárgya. Liget, Bp., 1992.
13 Az Eszmélet 27. számában publikált Z. Karvalics-írást ebből a szempontból érezzük problematikusnak. A cikk végkicsengését utolsó mondata ekképpen fogalmazza meg: „Mi pedig reményteljes várakozással és indokolt gyanakvással figyeljük a kerítés mögül az információs szupersztráda alapozási munkálatait: vajon mit is hoz számunkra a jövő?" Persze, a gyanakvás a történelem minden fejleményével szemben messzemenően és évezredek által megalapozottan indokolt. Az „információs szupersztrádáról" való leszorítottság érzése is érthető. De ha a termelési mód átalakulásában gondolkodunk, s nem pusztán a mindig több irányban felhasználható technikai változásokban, vagyis nemcsak információs forradalomról, információs társadalomról beszélünk, akkor egyszerűen nem lehet kerítés mögül figyelni, akkor nem lehet pusztán a változások passzív elszenvedőjeként tekinteni magunkat. Karvalics többféle modellt ír le a jelen folyamatok értelmezésére, legkifejtettebben azt, amely szerint az információs forradalom a megújuló kapitalizmus egyik alakváltozata; az általa szerkesztett idézett lapszám cikkei is elsősorban ezt a változatot támasztják alá. Karvalics egyértelműen kritikusan viszonyul ehhez a legújabb kapitalizmushoz, csak az nem derül ki, hogy milyen nézőpontból. (Az általa bemutatott modellek mind valóságos lehetőségeket írnak le, de éppen aszerint különböznek, hogy kinek – melyik modell mozgásirányát képviselő társadalmi erőknek – a társadalomképei. Mi azt állítjuk, hogy az új fejlemények abban az irányban hatnak, hogy a tőke maga feleslegessé válik, s ezt az irányt kell elősegíteni. [Mert, mint az Eszmélet idézett számában megjelent írásunkban kifejtettük, ha nem tudhatjuk is mindig egyértelműen, hogy mi a haladás, azt elég pontosan láthatjuk, hogy mi nem az.] A tőke a maga részéről pedig mindent megtesz, hogy a változások a tőkés társadalmi rendszer keretein belül maradjanak, ahhoz igazodjanak; kiiktatva mindent, ami ezt zavarhatja. A – nem a tőkés logika szerint megalapozott – magyar szellemi élet jelenleg is zajló szisztematikus leépítése a – nem a tőkés logika szerint megalapozott – egyéb társadalmi struktúrák leépítésével együtt – mint erre már fentebb is utaltunk, a tőke ez irányú aktivitásának részmozzanata. Mármost nekünk, szellemi termelőknek, komoly lehetőségünk van annak eldöntésére, hogy a saját oldalunkon állunk-e, vagy éppen ellenkezőleg – vagy sehol.)
14 Ugyanez vonatkozik a „harmadik világra", amely a világrendszerré vált kapitalizmusban mindinkább a klasszikus proletariátus szerepébe kényszerült.
15 Ezért nem mindegy az sem, hogy a munkásrészvétel eszménye munkásrészvények vagy önigazgatás formáját ölti. A döntő különbség persze végül abban mutatkozik meg, hogy az önigazgató termelői egység egy tőkés világpiacba kapcsolódik-e be (ezen szoktak ugyanis az efféle kísérletek megbukni), vagy egy szükségletelvű és szellemi termelés-dominanciájú gazdaságba. (Mely ez ideig még nem létezvén, az önigazgatás vehemens kritikusainak minden erőfeszítése ellenére mindmáig nem születhettek érvényes bizonyítékok az önigazgatás lehetetlenségéről és gazdaságtalanságáról sem.)
A nem a tőkés logika szerint szervezett társadalmi struktúráknak az iménti jegyzetben jelzett leépítése – mint általában a töke majd' minden mozdulata – természetesen a munkásságot is sújtja. Az alanyi jogok, amelyektől a rendszerváltás folyamatában sorra megfosztották a bérből és fizetésből élőket, azt is jelenti, hogy a szellemi termelési mód kifejlődése felé történő haladás feltételeitől fosztják meg őket; nem az a baj, amikor irracionálisán működő üzemeket bezárnak, hanem az, hogy az onnan kikerülő dolgozók nem átképzési folyamatba kerülnek (nem termelik őket szellemi termelővé), hanem – legjobb esetben – a piacra. A modern munkanélküliség, mint világjelenség, a parasztságnak a tőkés társadalom kezdeteinél megfigyelt földtől való megfosztásához hasonlítható, de mint ahogy az a folyamat is az új társadalmi szerkezetbe torkollott – a parasztból tőkés vagy proletár lett -, úgy ez a munkanélküliség is csak abban az esetben lehetne történelmileg védhető, ha nem leépüléshez, hanem a munka szerepének általános csökkenéséhez, a szabadidős tevékenységek gazdagodásához és legfőképpen nagy tömegeknek a szellemi termelésbe való belépéséhez vezet.
(Paradox módon persze ma már a tőke is jószerint csak a szellemi termelési mód eszközeit tudja igénybe venni – a maga érdekében is. Ha például á korai kapitalizmusban egy munkás vállalkozó lett, ehhez tőkét kellett felhalmoznia. A mai rekapitalizációban egyeseket – egyes munkásokat is – vállalkozóvá tesznek, ugyanolyan ideológiai jellegű társadalomátalakító gesztussal – szellemi termelési aktusok eredményeként -, ahogy egy rendszerváltással előbb vállalkozókat irányítottak át munkásnak.)