A francia forradalom és a népfelség elvének intézményesen is végbement áttörése a baloldali (azaz az elnyomottak, meg­alázottak, a „nép" pártján álló) gondolkodás tartós eszmé­nyeit helyezte a közgondolkodás középpontjába Európában, ahol a kereszténység szintén „baloldali" eszményei ehhez évszázadokon át előkészítették a talajt. A francia forradalom óta eltelt 200 évben a haladás, a progresszió mindig a baloldal eszméihez kötődött. S mikor valamely jobboldali irányzat pró­bált a progresszió képviselőjeként fellépni (mint pl. a fasiz­mus), az is igyekezett a baloldalhoz kötődő érzelmeket a maga számára felhasználni (a közösségi eszményre, egyen­lőtlenség-kritikára, szocializmusgondolatra építeni). Kétszáz év óta igazából ma fordul elő először az a tendencia, hogy a progresszió nem a baloldalon jelenik meg, hogy a progresszió képviseletét felvállaló értelmiségi csoportok (de maguk a megváltásra váró tömegek is) elfordulnak a baloldaltól, nem utolsósorban annak a rombolásnak köszönhetően, amit a Sztálin nevéhez kötött társadalmi-politikai berendezkedés va­lósága végzett a baloldal hitelében. A baloldal világszerte eléggé defenzív, nem találja a helyét, ill. rendre konzervatív­nak bizonyul – a baloldal erőinek nagy részét nosztalgiák, ha­gyományok tartják együtt, s nem tekinthető véletlennek az sem, hogy pl. ma Magyarországon a baloldali eszményekhez ragaszkodó, a baloldali eszmények elleni támadásokon, azok elárultatásán felháborodó csoportok nagyobb része a min­denkori konzervativizmusok eszköztárával tud csak élni: a múlt értékeihez való ragaszkodással; a járatlan utak iránti bi­zalmatlansággal; bornírt, leegyszerűsítő, a kispolgár önelé­gültségét tükröző érveléssel; demagógiával; ultima ratioként az erőszakkal való fenyegetéssel. A baloldali gondolat mindig kritikai volt, hiszen a világ egyenlőtlenségei, igazságtalansá­gai ellen fordulván az ezeket az igazságtalanságokat újrater­melő viszonyok megváltoztatására irányult-egy, a viszonyok megváltoztatására törő kritikai eszmét viszont csak a haladás, a jövő tarthat életben. A múlt értékeihez való ragaszkodás az ő számára önmagában sohasem lehet elég. A baloldali eszme progresszivitását feltételezők számára ma újra és újra felme­rülő kérdés tehát: Van-e valóságos tartalék?

*

A francia forradalom és a népfelség elvének intézményesen is végbement áttörése a baloldali gondolat több változatát is útnak indította Európában. Elindította az egymással újra meg újra érintkező s egymástól újra meg újra elváló anarchista és marxista mozgalmakat, s főleg azokban az országokban, ahol a parasztság aránya és jelentősége nagy volt, az egyen­lőség, igazságosság eszménye a népi radikalizmus formájá­ban is megjelent. („Nép"-en a továbbiakban az alávetett, a „dolgozó", a hatalom által közemberré lefokozott többséget értve.) Népiség, marxizmus, anarchizmus végső soron közös tőről fakad: a szabadságeszmény kiterjesztéséből a társadalom addig másodrendűnek tekintett polgáraira is, sőt, abból a gondolatból, amely az elnyomottakat; a „né­pet", a „proletárosztályt" – éppen elnyomottságuk, felszaba­dítandó voltuk okán – („boldogok a sírók, mert ők megvigasz­taltatnak", „engedjétek hozzám a kisdedeket", „az utolsókból lesznek az elsők" stb.) – az értékmező közepére helyezi. E mozgalmak szellemi irányítását értelmiségiek látják el, de olyan értelmiségiek, akik kiváltságos helyzetük társadalmi igazságtalanságát a kiváltságok megszüntetéséért folytatott küzdelemben akarják, tudják „kiegyenlíteni".

A közös indíttatás azután – mint az elmúlt másfélszáz év történetéből tudjuk – igen különféle utakon folytatódik. Ez azonban nem annyira e mozgalmak eltérő alapelveiből, mint az ezen mozgalmak eszményeire ráépült származtatott elvekből, az ezek jegyében kialakított gyakorlatból, a mozgalmak bizonyos deformációjából következik. A népi gondolat esetében ez az érzelmi-indulati alapú nemzeti elfo­gultság; a marxizmus esetében a bürokratikus etatizmus (szociáldemokrata és sztálinista formái); az anarchizmus ese­tében az individuális terror. A torzulás mindegyik esetben összefügg azzal, hogy a baloldali eszmét saját legitimálására használja fel egyfajta elit, amely azonban eközben éppen el is szakad az eredeti eszmerendszer baloldali tartalmaitól. A torzulás mindegyik esetben összefügg azzal, hogy meghatá­rozott elitek magukra érvényessé tágítják vagy szűkítik a „nép" vagy a dolgozó osztály fogalmát: a nép értelme így mosódik össze a nemzetével; így tágul ki a munkásosztály fogalma, s szűkül le az osztályképviselet kompetenciája a bürokratára; s a mindenki számára követelendő autonómiát így egyszerűsíti le saját, etikai kontrollok alól kivont gyakorla­tára a terrorista. Mindegyik a tömegekre apellál, de a nemzeti érzelmekre hivatkozva a tömegeket olykor éppen eredendő érdekeik ellen mozgósítják, a „nép" fogalmát parttalanul kitá­gítva a (vérségi) nemzet egészére, elfedve a nemzeten belüli egyenlőtlenségeket; a bürokratikus etatizmus a tömegek ne­vében, a tömegek helyett és ellenében cselekszik, új elnyo­mási formákat teremtve; az anarchista terrorizmus pedig a tömegek nélkül, azoktól elszakadva, s eredményeiben szin­tén valódi érdekeik ellenére működik.¹

A nemzetcentrikus gondolkodás, ill. a nemzeteszmény köré szervezett mozgalmak (miközben az emberek természe­tes érzelmi identitására s ebből fakadó szolidaritására tá­maszkodnak, ami a népi gondolatnak is lényegi eleme), a népi gondolatból elsősorban a múlt-dimenzióra érzékenyek, a „nép" elsősorban mint gyökér fontos a számukra. Mikor a népi gondolat ebbe az irányba megy el a szociális kritika rovására, akkor társadalmi progresszivitása, jövőorientáltsága szük­ségképpen elhalványul. Ez már a népi gondolat első nagy hulláma, Petőfi fellépése után végbement, mihelyt a népi irány „nép-nemzetivé", ill. népiességgé konszolidálódott, a paraszti érdekektől a középosztály felé mozgott el. (Ugyanez megis­métlődött a harmincas évek népi mozgalmának szárnyakra differenciálódásakor, s megfigyelhető napjainkban is.) Mind­ez – bár sajátos színekkel – egész Kelet-Európában lejátszó­dott.

A bürokratikus etatizmus (miközben az emberek termé­szetes igazságérzetét mozgósító egyenlősítő mozgalmakra, s az ebből fakadó önalárendelődésekre támaszkodik), a mar­xizmusból elsősorban a szervezettség elvére érzékeny, a pro­letariátus elsősorban mint „felemelendő osztály", s ebből kö­vetkezően mint a jelenben „lent" lévő, tehát irányítandó osz­tály fontos a számára. Mihelyt a marxizmus ebbe az irányba megy el (az egyén felszabadításának rovására), társadalmi progresszivitása, dinamikája szükségképpen gyengül. A mozgalom bürokratizálódása már az I. Internacionálé idején jelentős, a bolsevik mozgalom fegyelmi rendszere új formát ad neki, s szélsőséges alakot ölt mindez a sztálini rendszer­ben, a munkásosztály szerepét mindinkább háttérbe szorítva a nevében fellépő bürokrácia által.

Az anarchista terrorizmus (miközben az emberek jogos elégedetlenségére s az ebből fakadó indulatokra, keserű­ségre támaszkodik), a tekintélyuralom tagadásának elveiből elsősorban a rombolás teendőire érzékeny, a társadalom csak mint általa felszabadítandó massza fontos a számára. Mihelyt az anarchizmus ebbe az irányba megy el (a szabad­ságépítés technikáinak rovására), társadalmi progresszivitá­sa, konstruktivitása szükségképpen eltűnik. Az anarchizmus romboló vonásai szintén már a kezdetektől jelen vannak, diszkreditálva az eszmei anarchizmus humanisztikus elveit. (Amelyekről egyébként a közvélemény szinte semmit sem tud, minthogy mind a polgári társadalom, mind a bürokratikus etatizmus ellenségének tekintvén az anarchizmust, csupán e torzulásokat tünteti fel az anarchizmus sajátosságaiként.)

Torzulása lehetséges irányát mindhárom mozgalom ma­gában, sajátos alapelveiben hordja, de egyik sem fatális szük­ségszerűséggel torzul el abba az irányba, amelybe eltorzul. Ha megvizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy mindegyik a létező kapitalizmushoz igazodik, éppen a kapitalizmusban, a ka­pitalista struktúra számára használható mozzanatai ke­rülnek az előtérbe, ami érthető, hiszen valamennyien a világkapitalizmus közegében tevékenykednek, s minden viszony, az ellentétviszony is szükségképpen rajta hagyja nyomát a benne résztvevők arculatán. A kapitaliz­mus nem tud mit kezdeni a szociális különbségek népi eluta­sításával, de tud a nacionalizmussal; nem tud mit kezdeni a személyiségekből és szükségleteikből kiinduló marxi társadalomépítkezéssel, de tud a bürokráciával, az állammal; nem tud mit kezdeni a teljesen autonóm polgárral, de tud az erőszakkal. Mindez, hogy úgy mondjuk, az ő nyelvén van.

Torzulásaikért azonban maguk a mozgalmak is felelő­sek. Baloldali, igazságelvű törekvéseik közben mindegyik tesz engedményeket. A népi mozgalom, amely élesen szemben áll a feudális hatalmakkal, a bürokráciával és az idegen tőkével, elnézőbb a nemzeti tőkével szemben; a marxisták, akik élesen szemben állnak a tőkével és a feudális erőkkel, elnézőbbek a bürokráciával szemben; az anarchisták pedig, akik mindezekkel könyörtelenül szemben állnak, hajlamosak arra, hogy túlfokozzák szembenállásukat, s szembekerülnek azokkal a tömegekkel is, amelyeket képviselnének. A balol­dali irányzatok külön utakként való megfogalmazódása és megszerveződése nem volna tragédia, sőt, egymástól eltérő szempontjaik egyes mozzanatai (nem a nacionalizmus, de a természetes nemzeti érzület és önérzet; nem a bürokratikus etatizmus, de a szervezett-tervezett cselekvés; nem a terro­rizmus, de a cselekvésre váltott szuverenitás) révén a külön­böző mozgalmak egymás kiegészítőivé, s ezáltal erősí­tőivé, segítőivé is válhatnának, ha nem fordulnának egy­mással is szembe.

A legfőbb baj, hogy a baloldali mozgalmak kezdettől fogva külön, s gyakran egymással szembefordulva fejlődnek – az elmúlt száz-százötven év folyamán az ilyen éles elhatá­rolásokat, egymás elleni küzdelmeket csak rövid időkre, csak a legkomolyabb jobboldali fenyegetettség idején váltották fel az egymáshoz való közeledés, a „népfrontosság" időszakai. Pedig ami szembefordítja e mozgalmakat egymással, az mind származékos elem, az mind az eredeti baloldali esz­mékre telepedett élősdi részérdekek következménye. Mert a lényegben – s nemcsak eredetükben – mind e mozgalmak közösek. Valamennyi az alávetett nép, az elnyomottak ügyét vállalja fel, s a különböző elnyomó hatalmakkal szemben végső soron valamennyi az önkormányzat, a valóságos és teljes néphatalom eszményéhez jut el. Az egyes mozgalmak elitjei ugyan szükségképpen megpróbálják a közvetlen nép­hatalmat áttételessé tenni, ez az áttételesség azonban mind­egyik baloldali mozgalomnak végső soron alapelvei ellen va­ló. Magának a népnek, maguknak a termelőknek kell jut­tatni minden hatalmat – ez a közös alapelv. Önkormány­zat, önigazgatás, önszervezés. Ha a baloldalnak van mon­dandója a mában, akkor éppen ez a mindmáig megvalósulat­lan célkitűzés, a nép által valóságosan kézbe vehető hatalom szükségessége ez a mondandó. A tőke „önkormányzata" he­lyett a dolgozók önkormányzata.

De hogy ez a lehetőség társadalmi-politikai realitásként álljon elő, annak legalábbis egyik alapfeltétele éppen az, hogy a különböző baloldali mozgalmak különállása feloldódjék. Erre sincs eddig megvalósult példa. Amikor például a marxis­ták a harmincas években szövetséget ajánlottak a népieknek, ezt a szövetséget nem is igen burkoltan úgy értették, hogy mint nagyobb, bölcsebb, a világ folyamatait és a jövőt ponto­sabban átlátó testvér, majd kézen fogva vezetik el kisebb test­véreiket az ideális társadalomba. A többiek szempontjait el­kezdték felbontani helyes és helytelen elvekre, ahelyett, hogy arra helyezték volna a hangsúlyt, hogy melyek a közös célok; nem tudtak megszabadulni a minősítő elhatárolás rossz ha­gyományától (a tőkés versenyszellem intellektuális individua­lizmusától), s ezzel szükségképpen kiváltották az őket sújtó minősítő elhatárolódást. Többek között ez az alapállás, s per­sze az ennek jegyében kiépülő hatalmi gyakorlat vezetett oda, hogy a kommunisták, akik ily módon egész népeket akartak gyermekként vezetni, nevelni, elvesztették hitelüket nemcsak a vezetésre, de arra is, hogy véleményüket a többiek elfogu­latlanul tegyék megfontolás tárgyává. Ez feltehetőleg minden baloldali mozgalommal ugyanígy történik, ha mint külön moz­galom kerül hatalomra, s nem az eredeti cél, a közvetlen nép­hatalom realizálódik. A kirekesztés kirekesztést szül, s noha persze az ellenféltől, az elitizmus híveitől a baloldalnak szükségképpen el kell határolódnia, egyáltalán nem szükségszerű és nem ésszerű ez a baloldal más áramla­taival szemben. S ebből a szempontból teljesen mindegy, „ki kezdte", a szétdaraboltság a baloldal közös felelőssége. S minthogy a „nép" efféle szétdarabolódása éppen az eredeti célt, a „néphatalmat" akadályozza meg, a baloldalnak általá­ban is, objektíve is nehezebb igazolnia elvei megvalósítható­ságát, mint a saját elitista elveihez maradéktalanul hű jobbol­dalnak.

A doktrinerség a baloldal esetében az eredeti doktrínák ellen is hat. Tanulságos pl. hogy Révai Józsefnek 1938-ban írt népfrontos tanul­mánya, a „Marxizmus és népiesség", amely azzal a gondolattal zárul, hogy a népi demokrácia (vagyis a valóságos néphatalom) oldhatja fel a népi mozgalomban (de a marxista mozgalomban is) meglévő ellent­mondásokat, miközben pontosan állapítja meg, hogy a népi mozga­lom két szárnyának az a gyöngesége, hogy más-más értéket vállal fel egyoldalúan, ti. a másik által képviselt értékek nélkül (az egyik a polgárosodást, a másik a parasztdemokráciát); azonközben elmu­lasztja ugyanezt a szempontot alkalmazni népiség és marxizmus vi­szonyában, ahol ugyanilyen egyoldalúsított értékvállalásról van szó. S ez az egyoldalúság már előrevetíti azt, ami később bekövetkezett, ti. hogy a '45 után megvalósuló gyakorlatban a „népi demokrácia" oly csúfos módon „valósult meg", hogy diszkreditált fogalmát ma már rendkívül nehéz új élettel megtölteni.

(A külön úton fejlődött baloldali mozgalmaknak egész világlátá­suk külön fejlődött, s ez közeledésük szubjektív akadályává is nőtt az önnön igazságukat a nemzeti történelemből levezető népiek, és a nemzeti történelmet csak a világfejlődés akcidenciájaként elemző marxisták vitája például csak olyan szemléletben oldódhat fel, amely egyszerre, valóban dialektikusan kezeli nemzet és világtársadalom viszonyát is.)

Marxizmus, népiség és anarchizmus egymástól oly távo­linak tűnő mozgalmai lényegében egyetlen nagy eszme (a kereszténység és a felvilágosult polgári liberalizmus eszmé­nyeit is magába fogadó) társadalmi igazságosságeszmény képviselői.

Az embernek ember fölötti hatalmát elutasítók, a szabad, autonóm és szolidáris ember ideálképét társadalmi valósággá változtatni akarók elpusztíthatatlan mozgalma, lázadása mindez – minden méltánytalan társadalmi egyenlőtlenség, a népen, a nép helyett, a nép ellen gyakorolt uralmi formák ellen.

Ha az önkormányzat, önigazgatás, önszervezés eszmé­nye a több évtizedes elidegenült hatalmi gyakorlat elutasítá­saként ma a baloldal aktuális céljaként fogalmazódhat meg, ez magában hordja azt a lehetőséget, hogy a születése óta megosztott baloldal különböző irányzatai újra való­ban egymásra találjanak.

Mindez azonban csak elméleti lehetőség, hiszen a törté­nelem eddig még csak egy-egy pillanatnyi időt adott az önkor­mányzati gondolat megszerveződésének; s noha talán soha nem volt ennyi erőtartaléka e gondolatnak, mint éppen ma, az etatizmus általános válsága idején, mégis annak, hogy a nép valóban kezébe vegye sorsát (hogy valóban a nép vegye ke­zébe a sorsát, s ne megint mások helyette), annak, hogy a gazdaságban, a közigazgatásban és másutt az önkormány­zat, önigazgatás, önszervezés eredményes gyakorlattá válhassék, még nagyon sok feltételét kell tisztázni, kiépíteni.

Jegyzet

1 Az eltérő tömegbázis is különbségforrás. Ti. az egyes mozgalmak bázisaként elkülöníthetők a parasztság, a munkásosztály ill. az értelmiség egyes csoport­jai, de ez a szimmetrikus osztályháttér csak nagyon leegyszerűsítve jellemzi az egyes mozgalmakat. A marxisták a másik két irányzatot előszeretettel neve­zik „kispolgárinak", amit a legutóbbi időben maguk is visszakapnak. Az igazság az, hogy e mozgalmak bázisa változó, szociológiailag kevert, a három nagy társadalmi csoport szerinti megoszlás legfeljebb tendenciálisan érvényes. E különbséget azonban a szembenállás hangsúlyozására, alátámasztására túl szokták dimenzionálni.