A francia forradalom és a népfelség elvének intézményesen is végbement áttörése a baloldali (azaz az elnyomottak, megalázottak, a „nép" pártján álló) gondolkodás tartós eszményeit helyezte a közgondolkodás középpontjába Európában, ahol a kereszténység szintén „baloldali" eszményei ehhez évszázadokon át előkészítették a talajt. A francia forradalom óta eltelt 200 évben a haladás, a progresszió mindig a baloldal eszméihez kötődött. S mikor valamely jobboldali irányzat próbált a progresszió képviselőjeként fellépni (mint pl. a fasizmus), az is igyekezett a baloldalhoz kötődő érzelmeket a maga számára felhasználni (a közösségi eszményre, egyenlőtlenség-kritikára, szocializmusgondolatra építeni). Kétszáz év óta igazából ma fordul elő először az a tendencia, hogy a progresszió nem a baloldalon jelenik meg, hogy a progresszió képviseletét felvállaló értelmiségi csoportok (de maguk a megváltásra váró tömegek is) elfordulnak a baloldaltól, nem utolsósorban annak a rombolásnak köszönhetően, amit a Sztálin nevéhez kötött társadalmi-politikai berendezkedés valósága végzett a baloldal hitelében. A baloldal világszerte eléggé defenzív, nem találja a helyét, ill. rendre konzervatívnak bizonyul – a baloldal erőinek nagy részét nosztalgiák, hagyományok tartják együtt, s nem tekinthető véletlennek az sem, hogy pl. ma Magyarországon a baloldali eszményekhez ragaszkodó, a baloldali eszmények elleni támadásokon, azok elárultatásán felháborodó csoportok nagyobb része a mindenkori konzervativizmusok eszköztárával tud csak élni: a múlt értékeihez való ragaszkodással; a járatlan utak iránti bizalmatlansággal; bornírt, leegyszerűsítő, a kispolgár önelégültségét tükröző érveléssel; demagógiával; ultima ratioként az erőszakkal való fenyegetéssel. A baloldali gondolat mindig kritikai volt, hiszen a világ egyenlőtlenségei, igazságtalanságai ellen fordulván az ezeket az igazságtalanságokat újratermelő viszonyok megváltoztatására irányult-egy, a viszonyok megváltoztatására törő kritikai eszmét viszont csak a haladás, a jövő tarthat életben. A múlt értékeihez való ragaszkodás az ő számára önmagában sohasem lehet elég. A baloldali eszme progresszivitását feltételezők számára ma újra és újra felmerülő kérdés tehát: Van-e valóságos tartalék?
*
A francia forradalom és a népfelség elvének intézményesen is végbement áttörése a baloldali gondolat több változatát is útnak indította Európában. Elindította az egymással újra meg újra érintkező s egymástól újra meg újra elváló anarchista és marxista mozgalmakat, s főleg azokban az országokban, ahol a parasztság aránya és jelentősége nagy volt, az egyenlőség, igazságosság eszménye a népi radikalizmus formájában is megjelent. („Nép"-en a továbbiakban az alávetett, a „dolgozó", a hatalom által közemberré lefokozott többséget értve.) Népiség, marxizmus, anarchizmus végső soron közös tőről fakad: a szabadságeszmény kiterjesztéséből a társadalom addig másodrendűnek tekintett polgáraira is, sőt, abból a gondolatból, amely az elnyomottakat; a „népet", a „proletárosztályt" – éppen elnyomottságuk, felszabadítandó voltuk okán – („boldogok a sírók, mert ők megvigasztaltatnak", „engedjétek hozzám a kisdedeket", „az utolsókból lesznek az elsők" stb.) – az értékmező közepére helyezi. E mozgalmak szellemi irányítását értelmiségiek látják el, de olyan értelmiségiek, akik kiváltságos helyzetük társadalmi igazságtalanságát a kiváltságok megszüntetéséért folytatott küzdelemben akarják, tudják „kiegyenlíteni".
A közös indíttatás azután – mint az elmúlt másfélszáz év történetéből tudjuk – igen különféle utakon folytatódik. Ez azonban nem annyira e mozgalmak eltérő alapelveiből, mint az ezen mozgalmak eszményeire ráépült származtatott elvekből, az ezek jegyében kialakított gyakorlatból, a mozgalmak bizonyos deformációjából következik. A népi gondolat esetében ez az érzelmi-indulati alapú nemzeti elfogultság; a marxizmus esetében a bürokratikus etatizmus (szociáldemokrata és sztálinista formái); az anarchizmus esetében az individuális terror. A torzulás mindegyik esetben összefügg azzal, hogy a baloldali eszmét saját legitimálására használja fel egyfajta elit, amely azonban eközben éppen el is szakad az eredeti eszmerendszer baloldali tartalmaitól. A torzulás mindegyik esetben összefügg azzal, hogy meghatározott elitek magukra érvényessé tágítják vagy szűkítik a „nép" vagy a dolgozó osztály fogalmát: a nép értelme így mosódik össze a nemzetével; így tágul ki a munkásosztály fogalma, s szűkül le az osztályképviselet kompetenciája a bürokratára; s a mindenki számára követelendő autonómiát így egyszerűsíti le saját, etikai kontrollok alól kivont gyakorlatára a terrorista. Mindegyik a tömegekre apellál, de a nemzeti érzelmekre hivatkozva a tömegeket olykor éppen eredendő érdekeik ellen mozgósítják, a „nép" fogalmát parttalanul kitágítva a (vérségi) nemzet egészére, elfedve a nemzeten belüli egyenlőtlenségeket; a bürokratikus etatizmus a tömegek nevében, a tömegek helyett és ellenében cselekszik, új elnyomási formákat teremtve; az anarchista terrorizmus pedig a tömegek nélkül, azoktól elszakadva, s eredményeiben szintén valódi érdekeik ellenére működik.1
A nemzetcentrikus gondolkodás, ill. a nemzeteszmény köré szervezett mozgalmak (miközben az emberek természetes érzelmi identitására s ebből fakadó szolidaritására támaszkodnak, ami a népi gondolatnak is lényegi eleme), a népi gondolatból elsősorban a múlt-dimenzióra érzékenyek, a „nép" elsősorban mint gyökér fontos a számukra. Mikor a népi gondolat ebbe az irányba megy el a szociális kritika rovására, akkor társadalmi progresszivitása, jövőorientáltsága szükségképpen elhalványul. Ez már a népi gondolat első nagy hulláma, Petőfi fellépése után végbement, mihelyt a népi irány „nép-nemzetivé", ill. népiességgé konszolidálódott, a paraszti érdekektől a középosztály felé mozgott el. (Ugyanez megismétlődött a harmincas évek népi mozgalmának szárnyakra differenciálódásakor, s megfigyelhető napjainkban is.) Mindez – bár sajátos színekkel – egész Kelet-Európában lejátszódott.
A bürokratikus etatizmus (miközben az emberek természetes igazságérzetét mozgósító egyenlősítő mozgalmakra, s az ebből fakadó önalárendelődésekre támaszkodik), a marxizmusból elsősorban a szervezettség elvére érzékeny, a proletariátus elsősorban mint „felemelendő osztály", s ebből következően mint a jelenben „lent" lévő, tehát irányítandó osztály fontos a számára. Mihelyt a marxizmus ebbe az irányba megy el (az egyén felszabadításának rovására), társadalmi progresszivitása, dinamikája szükségképpen gyengül. A mozgalom bürokratizálódása már az I. Internacionálé idején jelentős, a bolsevik mozgalom fegyelmi rendszere új formát ad neki, s szélsőséges alakot ölt mindez a sztálini rendszerben, a munkásosztály szerepét mindinkább háttérbe szorítva a nevében fellépő bürokrácia által.
Az anarchista terrorizmus (miközben az emberek jogos elégedetlenségére s az ebből fakadó indulatokra, keserűségre támaszkodik), a tekintélyuralom tagadásának elveiből elsősorban a rombolás teendőire érzékeny, a társadalom csak mint általa felszabadítandó massza fontos a számára. Mihelyt az anarchizmus ebbe az irányba megy el (a szabadságépítés technikáinak rovására), társadalmi progresszivitása, konstruktivitása szükségképpen eltűnik. Az anarchizmus romboló vonásai szintén már a kezdetektől jelen vannak, diszkreditálva az eszmei anarchizmus humanisztikus elveit. (Amelyekről egyébként a közvélemény szinte semmit sem tud, minthogy mind a polgári társadalom, mind a bürokratikus etatizmus ellenségének tekintvén az anarchizmust, csupán e torzulásokat tünteti fel az anarchizmus sajátosságaiként.)
Torzulása lehetséges irányát mindhárom mozgalom magában, sajátos alapelveiben hordja, de egyik sem fatális szükségszerűséggel torzul el abba az irányba, amelybe eltorzul. Ha megvizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy mindegyik a létező kapitalizmushoz igazodik, éppen a kapitalizmusban, a kapitalista struktúra számára használható mozzanatai kerülnek az előtérbe, ami érthető, hiszen valamennyien a világkapitalizmus közegében tevékenykednek, s minden viszony, az ellentétviszony is szükségképpen rajta hagyja nyomát a benne résztvevők arculatán. A kapitalizmus nem tud mit kezdeni a szociális különbségek népi elutasításával, de tud a nacionalizmussal; nem tud mit kezdeni a személyiségekből és szükségleteikből kiinduló marxi társadalomépítkezéssel, de tud a bürokráciával, az állammal; nem tud mit kezdeni a teljesen autonóm polgárral, de tud az erőszakkal. Mindez, hogy úgy mondjuk, az ő nyelvén van.
Torzulásaikért azonban maguk a mozgalmak is felelősek. Baloldali, igazságelvű törekvéseik közben mindegyik tesz engedményeket. A népi mozgalom, amely élesen szemben áll a feudális hatalmakkal, a bürokráciával és az idegen tőkével, elnézőbb a nemzeti tőkével szemben; a marxisták, akik élesen szemben állnak a tőkével és a feudális erőkkel, elnézőbbek a bürokráciával szemben; az anarchisták pedig, akik mindezekkel könyörtelenül szemben állnak, hajlamosak arra, hogy túlfokozzák szembenállásukat, s szembekerülnek azokkal a tömegekkel is, amelyeket képviselnének. A baloldali irányzatok külön utakként való megfogalmazódása és megszerveződése nem volna tragédia, sőt, egymástól eltérő szempontjaik egyes mozzanatai (nem a nacionalizmus, de a természetes nemzeti érzület és önérzet; nem a bürokratikus etatizmus, de a szervezett-tervezett cselekvés; nem a terrorizmus, de a cselekvésre váltott szuverenitás) révén a különböző mozgalmak egymás kiegészítőivé, s ezáltal erősítőivé, segítőivé is válhatnának, ha nem fordulnának egymással is szembe.
A legfőbb baj, hogy a baloldali mozgalmak kezdettől fogva külön, s gyakran egymással szembefordulva fejlődnek – az elmúlt száz-százötven év folyamán az ilyen éles elhatárolásokat, egymás elleni küzdelmeket csak rövid időkre, csak a legkomolyabb jobboldali fenyegetettség idején váltották fel az egymáshoz való közeledés, a „népfrontosság" időszakai. Pedig ami szembefordítja e mozgalmakat egymással, az mind származékos elem, az mind az eredeti baloldali eszmékre telepedett élősdi részérdekek következménye. Mert a lényegben – s nemcsak eredetükben – mind e mozgalmak közösek. Valamennyi az alávetett nép, az elnyomottak ügyét vállalja fel, s a különböző elnyomó hatalmakkal szemben végső soron valamennyi az önkormányzat, a valóságos és teljes néphatalom eszményéhez jut el. Az egyes mozgalmak elitjei ugyan szükségképpen megpróbálják a közvetlen néphatalmat áttételessé tenni, ez az áttételesség azonban mindegyik baloldali mozgalomnak végső soron alapelvei ellen való. Magának a népnek, maguknak a termelőknek kell juttatni minden hatalmat – ez a közös alapelv. Önkormányzat, önigazgatás, önszervezés. Ha a baloldalnak van mondandója a mában, akkor éppen ez a mindmáig megvalósulatlan célkitűzés, a nép által valóságosan kézbe vehető hatalom szükségessége ez a mondandó. A tőke „önkormányzata" helyett a dolgozók önkormányzata.
De hogy ez a lehetőség társadalmi-politikai realitásként álljon elő, annak legalábbis egyik alapfeltétele éppen az, hogy a különböző baloldali mozgalmak különállása feloldódjék. Erre sincs eddig megvalósult példa. Amikor például a marxisták a harmincas években szövetséget ajánlottak a népieknek, ezt a szövetséget nem is igen burkoltan úgy értették, hogy mint nagyobb, bölcsebb, a világ folyamatait és a jövőt pontosabban átlátó testvér, majd kézen fogva vezetik el kisebb testvéreiket az ideális társadalomba. A többiek szempontjait elkezdték felbontani helyes és helytelen elvekre, ahelyett, hogy arra helyezték volna a hangsúlyt, hogy melyek a közös célok; nem tudtak megszabadulni a minősítő elhatárolás rossz hagyományától (a tőkés versenyszellem intellektuális individualizmusától), s ezzel szükségképpen kiváltották az őket sújtó minősítő elhatárolódást. Többek között ez az alapállás, s persze az ennek jegyében kiépülő hatalmi gyakorlat vezetett oda, hogy a kommunisták, akik ily módon egész népeket akartak gyermekként vezetni, nevelni, elvesztették hitelüket nemcsak a vezetésre, de arra is, hogy véleményüket a többiek elfogulatlanul tegyék megfontolás tárgyává. Ez feltehetőleg minden baloldali mozgalommal ugyanígy történik, ha mint külön mozgalom kerül hatalomra, s nem az eredeti cél, a közvetlen néphatalom realizálódik. A kirekesztés kirekesztést szül, s noha persze az ellenféltől, az elitizmus híveitől a baloldalnak szükségképpen el kell határolódnia, egyáltalán nem szükségszerű és nem ésszerű ez a baloldal más áramlataival szemben. S ebből a szempontból teljesen mindegy, „ki kezdte", a szétdaraboltság a baloldal közös felelőssége. S minthogy a „nép" efféle szétdarabolódása éppen az eredeti célt, a „néphatalmat" akadályozza meg, a baloldalnak általában is, objektíve is nehezebb igazolnia elvei megvalósíthatóságát, mint a saját elitista elveihez maradéktalanul hű jobboldalnak.
A doktrinerség a baloldal esetében az eredeti doktrínák ellen is hat. Tanulságos pl. hogy Révai Józsefnek 1938-ban írt népfrontos tanulmánya, a „Marxizmus és népiesség", amely azzal a gondolattal zárul, hogy a népi demokrácia (vagyis a valóságos néphatalom) oldhatja fel a népi mozgalomban (de a marxista mozgalomban is) meglévő ellentmondásokat, miközben pontosan állapítja meg, hogy a népi mozgalom két szárnyának az a gyöngesége, hogy más-más értéket vállal fel egyoldalúan, ti. a másik által képviselt értékek nélkül (az egyik a polgárosodást, a másik a parasztdemokráciát); azonközben elmulasztja ugyanezt a szempontot alkalmazni népiség és marxizmus viszonyában, ahol ugyanilyen egyoldalúsított értékvállalásról van szó. S ez az egyoldalúság már előrevetíti azt, ami később bekövetkezett, ti. hogy a '45 után megvalósuló gyakorlatban a „népi demokrácia" oly csúfos módon „valósult meg", hogy diszkreditált fogalmát ma már rendkívül nehéz új élettel megtölteni.
(A külön úton fejlődött baloldali mozgalmaknak egész világlátásuk külön fejlődött, s ez közeledésük szubjektív akadályává is nőtt az önnön igazságukat a nemzeti történelemből levezető népiek, és a nemzeti történelmet csak a világfejlődés akcidenciájaként elemző marxisták vitája például csak olyan szemléletben oldódhat fel, amely egyszerre, valóban dialektikusan kezeli nemzet és világtársadalom viszonyát is.)
Marxizmus, népiség és anarchizmus egymástól oly távolinak tűnő mozgalmai lényegében egyetlen nagy eszme (a kereszténység és a felvilágosult polgári liberalizmus eszményeit is magába fogadó) társadalmi igazságosságeszmény képviselői.
Az embernek ember fölötti hatalmát elutasítók, a szabad, autonóm és szolidáris ember ideálképét társadalmi valósággá változtatni akarók elpusztíthatatlan mozgalma, lázadása mindez – minden méltánytalan társadalmi egyenlőtlenség, a népen, a nép helyett, a nép ellen gyakorolt uralmi formák ellen.
Ha az önkormányzat, önigazgatás, önszervezés eszménye a több évtizedes elidegenült hatalmi gyakorlat elutasításaként ma a baloldal aktuális céljaként fogalmazódhat meg, ez magában hordja azt a lehetőséget, hogy a születése óta megosztott baloldal különböző irányzatai újra valóban egymásra találjanak.
Mindez azonban csak elméleti lehetőség, hiszen a történelem eddig még csak egy-egy pillanatnyi időt adott az önkormányzati gondolat megszerveződésének; s noha talán soha nem volt ennyi erőtartaléka e gondolatnak, mint éppen ma, az etatizmus általános válsága idején, mégis annak, hogy a nép valóban kezébe vegye sorsát (hogy valóban a nép vegye kezébe a sorsát, s ne megint mások helyette), annak, hogy a gazdaságban, a közigazgatásban és másutt az önkormányzat, önigazgatás, önszervezés eredményes gyakorlattá válhassék, még nagyon sok feltételét kell tisztázni, kiépíteni.
Jegyzet
1 Az eltérő tömegbázis is különbségforrás. Ti. az egyes mozgalmak bázisaként elkülöníthetők a parasztság, a munkásosztály ill. az értelmiség egyes csoportjai, de ez a szimmetrikus osztályháttér csak nagyon leegyszerűsítve jellemzi az egyes mozgalmakat. A marxisták a másik két irányzatot előszeretettel nevezik „kispolgárinak", amit a legutóbbi időben maguk is visszakapnak. Az igazság az, hogy e mozgalmak bázisa változó, szociológiailag kevert, a három nagy társadalmi csoport szerinti megoszlás legfeljebb tendenciálisan érvényes. E különbséget azonban a szembenállás hangsúlyozására, alátámasztására túl szokták dimenzionálni.