Új rovatunkban egy-egy olyan külföldi folyóiratot szeretnénk bemutatni olvasóinknak, melynek törekvéseit a magunkéival rokonnak érezzük, s melynek megismerését ajánljuk mindazoknak, akik a baloldal mai lehetőségeit keresik.
M
M. Mint Mensuel (= havi). Mint Marxisme (= marxizmus). Mint Mouvement (= mozgalom). Félig-meddig avantgárd külső, avantgárd tartalom. Szemben a kapitalista valósággal, de szemben a szenilis baloldali pártokkal is. Diákos grafikai stílus, gyors, tömör elemzések, jövőorientáltság. A párizsi 68 egyik továbbviteli lehetősége.
A lap rovatai: Minden szám egy fő téma köré szerveződik. Ezt a tematikus blokkot olykor egy Az idők szelleme című rövid tanulmány vezeti be. Ezt rendszerint egy-egy beszélgetés vagy kerekasztal követi. Gyakran Messziről jöttek címmel külföldi vendég fejti ki véleményét. Állandó rovat foglalkozik a Kultúra kérdéseivel, a Tudomány és társadalom összefüggéseivel, több számban találunk városépítészet-kritikai írásokat Az építészet és a város krónikája címmel. Könyvek címmel könyvszemle, íráspróba címmel beküldött levelek, Reflexió cím alatt hozzászólások szerepelnek. Találkozunk még Témák rovatban vegyes, a lap fő témájától eltérő írásokkal.
A folyóirat évente 9 ízben jelenik meg, 64 nagyalakú (4-5,5 gépírásos „flekk” terjedelmű) oldalon, sok illusztrációval (grafika és fotógrafika), fekete-fehérben, 3.000 példányban.
Az első szám 1986-ban jelent meg, ma már a 40.-nél tartanak. A rendelkezésünkre álló első 36 szám tematikus magját áttekintve képet kapunk a lap orientációjáról. 1986. 1. A baloldal. 2. Önkormányzat. 3. A Földközi tengeri régió. 4. Csernobil után. 5. A kommunizmus mint kultúra. 6. Nők és férfiak. – 1987. 7. A diákmozgalom. 8. Kommunikáció. 9. Gramsci. 10. A moszkvai tavasz. 11. Marxizmus és ökológia. 12. Le Pen nem-ellenálhatatlan felemelkedése. 13. Visszaemlékezések. 14. Oktatás (nehéz mutáció). 15. Az AIDS. -1988. 16. szám: A neoliberalizmus. 17. Szegénység, marginalitás, kitaszítottság. 18. Jürgen Habermas. 19. Az elnökválasztás valódi tétje. 20. 68 májusa. 21. Új politikai térkép. 22. Dél és Észak. 23. E = MC2. A tudomány és a technológia politikái. 24. Szindikalizmus. – 7959. 25. szám: Peresztrojka? Da … 26. A kommunák. 27. A munkásosztály. 28. Európa. 29. OKP. 30. A bicentenárium. 31. Fájdalmunk, Kína. 32. Ökológia. 33. Lengyelország – 1990. 34. szám: BANG. (Leszerelés) 35. KP-SZP (senki sem győzött Tours-ban) 36. A (lerobbant) szociáldemokrácia.
Világosan látható, hogy e tematikus számok részben a korszerű baloldaliság orientációs pontjait, alapkérdéseit igyekeznek sorra venni, mint a baloldaliság tartalma, az önkormányzat, az ökológia, a szellemi termelés előretörése, a társadalmi egyenlőtlenségek stb. ; részben aktuális politikai és társadalmi kihívásokra próbálnak reagálni (a franciaországi politika aktuális eseményei, peresztrojka, a forradalom évfordulója, az AIDS, Csernobil stb.); részben pedig szisztematikusan igyekeznek végigpásztázni a nemzetközi baloldal számára fontos regionális kérdéseket és a különböző baloldali pártok helyzetét (Szovjetunió, Kína, Lengyelország, a harmadik világ, Egyesült Európa; ill. OKP, szociáldemokrácia, diákmozgalmak, szindikalizmus stb.). A Gramscinak és Habermasnak szentelt különszámok egyfajta „tól-ig”-ot is jelentenek a folyóirat orientációjában: az összkép egy olyan nem-dogmatikus marxista-marxizáló irányzatot mutat, melyet az a döntően értelmiségi antikapitalizmus fog össze, amely az informatikai forradalom következtében éppen 68 fordulatától kezdve lett a korszerű baloldaliság meghatározó irányzatává.
Egy esztendőn át kiváló gondolkodók bevonásával folyt a lap hasábjain A kommunizmus halála? című vita, amely a kelet-európai fejleményekre reflektálva próbálta végiggondolni, hogy a marxizmus elméletéből és céljaiból mi az, ami folytathatatlannak tűnik, s mi az, aminek éppen hogy megerősödése várható – a marxizmus eszményeit sok tekintetben megcsúfoló államszocializmus bukása után.
A folyóiratból átvett írások olvashatók az Eszmélet 2., 6. és 7. számában.
Az alábbiakban közöljük azt a rövid beszélgetést, amelyet 1990 májusában Párizsban folytattunk a folyóirat főszerkesztőjével lapjuk céljáról, szemléletük sarokpontjairól. (Az Eszméletet Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor és Marton Imre képviselte.)
*
Beszélgetés Gilbert Wassemnnal, az M főszerkesztőjével
Az első kérdés magától értetődő: mi volt a szándékuk e folyóirat létrehozásával?
Négy évvel ezelőtt hoztuk létre ezt a folyóiratot. Akik annak idején részt vettek a lap életre hívásában, az FKP tagjai voltak, de kritikusak voltak a párt vezetésével szemben. Már az első fázisban fontosnak tartották elkerülni, hogy ez pártlap vagy a pártmunkások egy körének a lapja legyen. Tehát lényegében az volt a céljuk, hogy a nézetek konfrontációja során a sokféleség révén egy élő marxizmust teremtsenek meg. Olyan munkatársakat gyűjtöttek össze, akik ebben a szellemben publikáltak írásokat, és el tudták érni, hogy élővé tegyék ezt az irányzatot. A kezdetekkor felkérték Henri Lefebvre francia filozófust, hogy vállalja a lap patrónusának a szerepét. Henri Lefebvre néhány hónap után kivált, mert attól tartott, hogy ez a folyóirat közvetlenül egy politikai áramlat kifejezőjévé válik. Ugyanis már az első számokban közvetlenül politikai kérdésekkel foglalkoztunk, s úgy tűnhetett, hogy voltaképpen a Juquin-féle irányzatnak vagyunk szócsövei. Lefebvre eltávolodása nagyon hasznos volt, mert felhívta a figyelmünket annak a veszélyére, hogy egy politikai zsákutca felé haladunk. A későbbiek folyamán arra a következtetésre jutottunk, hogy a folyóiratnak elméleti vitafórummá kell lennie. Az elméleti kérdésekkel való foglalkozás nem jelentett eltávolodást korunk alapvető politikai kérdéseitől, hanem az került előtérbe, hogy hogyan lehet marxista módon értelmezni korunk alapvető problémáit. Eddig 36 szám jelent meg, 3.000 példányban. Ez Franciaországban jelentős példányszám egy ilyen típusú folyóirat esetében. A 36 számban jelentek meg olyan tanulmányok, amelyek az Észak-Dél problematikát, a környezet problematikáját, a kelet-európai társadalmi rendszerek problematikáját vállalták fel. Nagyon sok tanulmány jelent meg az európai baloldali körök vitakérdéseiről, az OKP-ban fellépett nézetekről, az európai szociáldemokráciáról, különösen az SPD-ről, és körülbelül egy év óta nagyon közelről kísérjük figyelemmel a kelet-európai változásokat. Nagyon sokat foglalkozunk azoknak a jelenségeknek az elemzésével, amelyek következtében Le Pen annyira ki tudta terjeszteni a befolyását: szegénység, kizsákmányolás, faji diszkrimináció. Ezek a legfőbb nagy témák, amelyekkel foglalkoztunk, ugyanakkor nem hagytuk figyelmen kívül a marxizmus önfejlődését. Kritikus figyelmet fordítottunk más irányzatokra is, például a frankfurti iskola képviselőire. A szerkesztőbizottság utolsó ülésén úgy fogalmaztuk meg, hogy 4 éven keresztül afféle gyászhuszár-munkásságot folytattunk: kérdésessé tettünk sok olyan tételt, amellyel korábban azonosítottuk magunkat. De erre szükség van, hogy az újnak hely teremtődjék.
Mit jelent az Önök számára az, hogy marxisták?
Félelmetes kérdés. Milyen marxizmusról esik szó? Elutasítjuk azt, hogy bezárkózzunk egy zárt elméleti rendszerbe. Nem értünk egyet azzal, hogy a megoldás a „forrásokhoz való visszatérés”, hogy vissza kell térni Marx olyan szövegeihez, amelyek nincsenek összefüggésben a későbbi értelmezésekkel. Meg kell keresni Marx műveiben azokat a pontokat, megfogalmazásokat, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy belőlük helytelen következtetéseket vonjanak le. De ha korunk alapvető kérdéseinek megítéléséről, értelmezéséről van szó, fel kell használni a marxi gondolkodás alapvető elemeit. A lényeg, hogy revideáltuk azt, amit Marx a Feuerbach-tézisekben fejt ki, ti. hogy a világot nem magyarázni kell, hanem változtatni: ma a hangsúlyt a magyarázatra kell tenni. Sokáig úgy gondolták, hogy a világ és a világ megértése nem vet fel semmi problémát: a klasszikusok mindent megmagyaráztak és a mi dolgunk az, hogy megváltoztassuk a világot. Valójában az is változatlan feladat, hogy a világot elméletileg írjuk le.
Egyetértünk, de tovább kérdeznénk: mi a célja mindennek? Mi a véleményük arról a koncepcióról, amelyet többek között Adam Schaff fejtett ki egy ökumenikus baloldal létrehozásának szükségességéről?
Nehéz kérdés. Nem a szerkesztőség álláspontját, a magamét mondom. Szerintem szükség van egy olyan baloldali blokk megteremtésére, amely magában foglalja a szociáldemokratákat, a kommunistákat, zöldeket stb. Ez az összefüggés helyes, amennyiben nem azt jelenti, hogy egyszerűen azonosulunk a szociáldemokratákkal. Európában fontos feladat, hogy olyan baloldalt hozzunk létre, amely a társadalom átalakítását szorgalmazza. Amennyiben megfelelő platformra helyezkednek, akkor lehetséges párbeszéd a szociáldemokratákkal. De ez nem jelentheti azt, hogy az ember aláveti magát a baloldal bármely összetevőjének. Nem értek egyet azokkal a felfogásokkal, hogy a Szocialista Internacionáléhoz kell csatlakozni. Partnernek kell tekinteni a Szocialista Internacionálét és nem ellenfélnek, át kell gondolni az elválasztó vonalat, amelyet a múltban a reformisták és forradalmárok között képeztek: ez mesterséges szétszakítás. Ha az ember hosszú távon gondolkodik, mit is jelent forradalmárnak lenni? Ez annyit jelent, hogy azzal a tulajdonsággal kell rendelkeznünk, hogy nagyobb legyen bennünk a reform iránti készség, mint a reformistáknál. Az olasz kommunisták új fogalmat vetettek fel erre, a „kemény reform” gondolatát. Úgy gondolom, ez érdekes idea, amennyiben nem jelenti az alávetettetést egy szociáldemokrata taktikának és általában a szociáldemokráciának.
Világos számunkra, hogy Önök elsősorban érteni akarják a világot, és nem utópiát építeni. Mégis megkérdeznénk, hogyan fogalmaznák meg az alternatívát a kapitalizmussal szemben, mi az, amiben ki akarnak lépni a kapitalizmus keretei közül?
Mi a kapitalizmus meghaladása, és nem a vele való szakítás koncepciójában gondolkodunk, ugyanakkor a kapitalizmus kritikáját harci feladatunknak tekintjük. A kommunista mozgalom hagyományos felfogásával szemben, amely lerombolásra irányul, meghaladásban gondolkodunk. Elfelejtettük, hogy a tőke elsősorban társadalmi viszony. Ezt nem lehet szétzúzással elintézni. Az igazi kérdés a történelem hosszú távú értése, a tőkés viszonyok meghaladásának történelmi feladata, amelyet mintegy igazgatási folyamatnak szoktak felfogni, és azzal elintézni, hogy kell egy élenjáró párt, amely meghatározza, hogy mit kell tenniük a tömegeknek. Ez nem biztosítja a viszonyok meghaladását. A kapitalizmus elleni harcra szükség van, de olyan perspektívából, amely szakít a kommunista mozgalom hagyományaival. Nagy vitákat folytatunk arról, hogy mit jelent a piacgazdaság, szeretném hinni, hogy létezhet olyan piacgazdaság, amelyet nem a tőke logikája ural, de be kellene bizonyítani, hogy ez lehetséges. A másik, hogy bármely nemzeti piacgazdaság egy világgazdaságba illeszkedik, melyben a tőke logikája érvényesül. Milyen álláspontok kristályosodnak ki nálunk e kérdés kapcsán? Nem az az igazi kérdés, hogy hogyan lehet szabályozni ezt a piacgazdaságot, hanem hogy kizárólagosan a profit logikája uralkodik-e a világgazdaságban, vagy más logika is lehetséges? A kapitalizmussal szemben elsősorban a gazdálkodás területén képviselünk alternatívát. De illuzórikus lenne alternatívát keresni nemzeti keretekben vagy régiókban: globálisan kell kezelni a problémákat. A kérdés az, hogy hogyan lehet kezelni a világ egészét sújtó problémákat? Hogyan lehet megakadályozni, hogy a fejlett országok teljesen lekörözzék a világ többi részét? A másik az európai egység koncepciója: milyen Európát kell felépíteni? Ezzel kapcsolatban két felfogás van: az európai konföderáció, illetve a 12 ország integrációja, amelyek hegemonikus szerepet töltenének be Európában. Ezen alternatívák közti választás befolyásolja, hogy hogyan viszonyulnak majd a kelet-európai országokhoz: Európából olyan hatalmi központot alakítanak-e ki, amely a maga súlyával hozzájárul a világproblémák megoldásához, vagy egy olyan integrációt, amely egy új típusú imperialista viszonyt valósít meg Kelet irányában? Fontos kérdés, hogy a hatalmi kérdéseket egyensúlyban lehet-e tartani kereskedelmi úton, vagy igazi leszerelés történik: egyáltalán hogyan lehet az ipari-katonai komplexumot befagyasztani a nagy kapitalista országokban? Ha az ember ismeri a francia vagy az amerikai gazdasági helyzetet, tudatában van annak, hogy milyen súlya van mind Franciaországban, mind az USA-ban a katonai-ipari komplexumnak. Van egy része az iparilag erős államoknak, amelyek katonailag nem olyan erősek (Japán, NSZK). Ők jobban tudták megoldani a válságot. Ez nagy tanulság lenne. De például Japán most kéri, hogy engedélyezzék számára a fegyverkezést. Aztán a természeti környezet változásai: a természet leigázása deformálhatja nemcsak a rendszert, de az egész emberi életet. Ebből a szempontból is végig kell gondolnunk, milyen fejlesztési típusok lehetségesek…
Az olyan klasszikus baloldali célokat, mint a kizsákmányolás vagy az elidegenedés elleni küzdelem, nem tartják aktuálisnak?
Nem az a baj, hogy nem aktuálisak, de az emberek felszabadulását az összemberi társadalmi viszonyok alakulása mozdíthatja elő.
Az utolsó és számunkra különösen fontos kérdéskör Kelet-Európa. Említette azt a lehetőséget, hogy Nyugat-Európa mintegy gyarmatosítja Kelet-Európát. De általában véve is, hogyan látja Kelet-Európa jelenét és lehetőségeit?
Az eddig hozzám eljutott kelet-európai elemzéseket nem találom elég komolynak, de szeretnék komolyabb elemzéseket kapni. Eleve kérdés, hogy hogyan lehet nevezni Kelet-Európa összeomlóban lévő rendszereit. Ez nem volt igazi szocializmus . . . államszocializmus talán, sztálinizmus, bürokratikus szocializmus. De nem a múlt érdekes, hanem a jövő. Nagy különbségek vannak az egyes szocialista országok között. Németországban például meg lehet találni a legszélesebb körű baloldali erőket, de most minden alárendelődik az újraegyesítésnek. Feltételezem, hogy Lengyelországban vagy Magyarországon a sztálinizmus összeomlása nem jelentette a baloldal végleges eltemetését. Novemberben úgy vélhettük, hogy a szociáldemokrácia kerül ki győztesen az összeomlásból, de rá kellett ébredni, hogy nem így történik. A sztálinizmus összeomlása érintette a szociáldemokráciát is, mert neki sincs igazi terve a jövőre. Az úgynevezett szocializmus kudarca véleményem szerint 68-ra nyúlik vissza, amikor eltaposták a prágai tavaszt. Ma már a keleti országok népei nem erre áhítoznak. Sokkal komplexebb problémának ígérkezik a Szovjetunió problémája. Kétoldalú a kérdés: mennyire életképes a jelenlegi gazdasági-társadalmi rendszer, illetve maga a Szovjetunió, ennek a hagyománynak a léte. Ma nem lehet választ adni ezekre a kérdésekre, nem lehet tudni, hogy a fejlemények milyen irányban fognak kibontakozni. Itt Franciaországban nagyon sok helyen az az illúzió uralkodott, hogy Gorbacsov meg tudja újítani a szocialista-kommunista eszméket és gyakorlatot. De kérdés, hogy a következő hónapokban, években mi marad fenn a szocializmusból? Akármilyenek lesznek a fejlemények, ez nem érinti azt az általános problematikát, hogy a baloldalnak milyen elképzelései és tervei vannak, illetve lehetnek. A kapitalizmus most győzött, de olyan ellenféllel szemben, amely eleve nem veszélyeztette a kapitalizmust. Hogy lehet hatékony ellenfelet támasztani a kapitalizmussal szemben? Ez a probléma nemcsak Keleten, hanem Nyugaton is felvetődik. Paradox módon az a helyzet, hogy a nyugati társadalmakban a kommunizmusnak több eleme található meg, mint a keleti országok társadalmaiban. A technológiai előretörés és ennek a munkamegosztásra való kihatása. A kapitalista munkaformák Nyugaton már túlhaladottak, tehát itt fennáll annak a valószínűsége, hogy a fizikai és szellemi munka közti különbségek elhalványulnak és megszűnnek. Az új technológiáknak lehetnek nagyon retrográd és torzító hatásai is, ám ugyanakkor meggyorsíthatják a többsebességű társadalmak kialakulását. Nem lehet kizárni annak a lehetőségét sem, hogy bizonyos társadalmi csoportok kiszorulnak a társadalomból: szociális diszkriminációval találkozunk, és nem egyszerűen faji diszkriminációval. Most egy kissé eltávolodtunk a kelet-európai problémáktól, de másfelől azt hiszem, hasonló problémák merülhetnek fel Keleten is.
Ezzel kapcsolatban lenne még egy kérdésünk. Minek tulajdonítja, hogy Kelet-Európában ennyire előtérbe került ma a nacionalizmus?
Ez is azt bizonyítja, hogy amit mi szocializmusnak neveztünk, semmit sem tudott megoldani. Mindenütt az identitás keresése és igénylése jelentkezik. A nagy elméleti és ideológiai rendszerek összeomlása következtében az emberek visszahúzódnak a hagyományos identitás védővonalai mögé, ez jelentkezik a „harmadik világban”, de a Szovjetunióban ugyanúgy. Felvetődik a kérdés, hogy az Észak-Dél tagozódás nem lesz-e meghatározó a Szovjetunióban is? Ez az európai országokban ugyanúgy jelentkezik, mint a Baltikum viszonylatában, Romániában az erdélyi magyarsággal kapcsolatban, Bulgáriában és másutt. Azt hittük, hogy a balkáni háborúk könyve végleg bezárult, de lehetséges, hogy újabb lapok íródnak ehhez a könyvhöz. De ezeknek a népeknek maguknak kell meghatározniuk a sorsukat, mert helyettük senki sem találhatja meg a megoldást.
Még sok mindenről lenne érdemes szót váltanunk, s reméljük, erre még sor kerül. Most köszönjük a beszélgetést, és sok sikert kívánunk az M-nek.