Búcsú egy korszaktól

Több nemzedék számára volt természetes a Jó és Gonosz közti határvonalat a Keletet és Nyugatot elválasztó vasfüg­gönynél meghúzni – mindkét oldalon a nézőtéren ültek, s a vasfüggöny mögötti színpadot kinek-kinek a másik fél világa jelentette; azt már az egyes nézők politikai beállítódása (s per­sze azért a játszók repertoárgazdagsága) szabta meg, hogy a másik fél által megjelenített színdarabot éppen elborzasztó grandguignolnak, vagy andalító operettnek látta-e a nézőté­ren ülő. Ez a látványosság, úgy tűnik, összeomlott.

Ilyen összeomlást már megért Kelet-Európa: a Monar­chia összeomlását. Azt is a stabil, több évtizedre állandósított világrendje tette visszamenőleg „boldog békeidő"-vé a világ könnyű átláthatóságát az első világháborúban elvesztett, s et­től tartósan neurotikussá vált nemzedékek számára (akik per­sze magát az összeomlást ugyanolyan illúziókkal teljes má­morban vették tudomásul, mint a maiak).

Amíg egy új társadalom kifejlődik

Ahhoz, hogy a Kelet-Európában lezajlott folyamatok szerepét értelmezni lehessen a szocializmus szempontjából, először azt a rövidzárlatot kell feloldani, amely a szocializmust mint társadalmi formát azonosítja a Kelet-Európában az elmúlt hetven év alatt kialakított társadalmakkal. Abból indulunk ki, hogy a szocializmus igenis társadalmi formáció, nem tétova értékrendszer, nem a kapitalista társadalom szociálpolitikával javított változata csupán, hanem a kapitalizmust megha­ladni képes termelési mód. Az eddigi kelet-európai történé­sek ezen termelési mód történetének egy sajátos korai szaka­szát jelentik, amelynek helyét csak akkor lehet megfelelően értelmezni, ha először kísérletet teszünk annak megértésére, hogy miben is áll ennek az új termelési módnak a lényege. Egy korábbi írásunkban (Eszmélet, 1. sz.) azt hangsúlyoztuk, hogy a kelet-európai kísérlet a kapitalista világrendtől való függésben sosem tudott igazán kilépni a kapitalizmus törvé­nyeinek hatása alól; e számunkban közöljük Porosz Tibor írá­sát, amely a sztálinizmust, mint a kapitalizmus egy sajátos út­ját elemzi, ám most az összefüggés másik oldaláról van szó: mi köze volt ennek a hetven évnek mégis a szocializmushoz? (Bármilyen kellemetlen is, hogy a bűnök és ostobaságok e halmazát a szocializmus történetéhez kell számítani.)

A szocialista társadalmi forma mibenlétének meghatározásánál körülbelül olyan helyzetben vagyunk, mintha az euró­pai tizenhetedik században kellett volna meghatározni a kapi­talizmus mibenlétét. Természetesen számos olyan jelenség volt már akkor, amelyet utólag könnyen minősíthetünk a pol­gári-tőkés társadalom előnyomulásának, kérdéses azonban, hogy, mondjuk, a városok szerepének középkor végi megnö­vekedéséből, az ipar korai formáinak virágzásából, az eredeti felhalmozás tömeges elnyomorodáshoz vezető gátlástalan­ságából, a pénz szerepének látványos előtérbe kerüléséből, a reneszánsz emberközpontúságából, a szemlélet szekularizálódásából és individualizmusából, a reformált kereszténység puritán szellemiségéből valamiféle intuitív előrelátással lehet­séges lett volna-e prekonstruálni az akkor új, tőkés társadalmi forma lényegét?

A tizenhetedik-tizennyolcadik század látszólag a régi rend megerősödését hozza világszerte. Még a legradikáli­sabb polgári államokban: Hollandiában, Angliában is a mo­narchiák fellendülése volt tapasztalható. S persze még inkább a (közben szintén polgárosuló) Francia-, vagy Németország­ban, Ausztriában; a tőkések vagyona szerte Európában a feu­dális uralkodókat támogatta, a reformáció hullámát sok helyen szinte elsöpörte az egyház rendíthetetlen hatalmát sugárzó ellenreformáció barokkja, a városok helyett ismét a régi rend támaszai, a falvak és persze a királyi udvarok kerültek a figye­lem középpontjába. (Ma már) jól tudjuk azonban, hogy ez a látszólagos konzervatív diadal valójában az új, a tőkés társadalom további előretörését jelentette. A városok re­neszánsz forradalma, amely végső soron azért bukott el, mert a város gazdasági alapját, a falut nem tudta még a maga új, tő­kés elvei szerint működtetni, átadta a helyét egy olyan ke­vésbé látványos fejlődési módnak, amely a tőkés logikát most már a falura is kiterjesztette. A tizennyolcadik század a falu százada, de a tőkéé is. Korántsem véletlen, hogy a gazda­ságelméletben ekkor a föld felé forduló fiziokratizmus képvi­seli a haladás élvonalát. Nem szeretnénk az analógiát túlfe­szíteni, de saját korunkban már jó néhány éve hasonló ten­denciákat érzékelünk. A szocializmus egy szakasza – alapjai­nak meghódítása híján – elakadt, lezárult, megfulladt; a hala­dás látszólag visszafordult, a szíveket a polgári konzervativiz­mus barokkja hódítja meg: a régi világ ereje teljében csillog. A valóságban azonban ma is az új termelési mód kiterje­dése folyik (amihez az, hogy a résztvevők ennek tudatában legyenek, egyáltalán nem szükséges).

A tizenkilencedik század közepétől a huszadik század közepéig úgy tűnt, az új társadalom legfőbb vonása az állami tulajdonban ragadható meg. A „szocializmus" ezen korszaka nemcsak a kelet-európai államcentrikus rendszerek gyakorla­tában jelent meg, hiszen a szociáldemokrácia is mindvégig azzal teremtette meg arculatát, hogy amikor a maga parla­mentáris útján hatalomhoz jutott, államosításokat, jóléti­-paternalista intézkedéseket vezetett be. Ez a tendencia szá­zadunk közepén tetőzött, amikor a fejlett nyugati centrumok­ban kialakult a jóléti társadalom, a félfejlett Keleten pedig, ahol a jólétet teremteni képes tőkés ipar és a társadalom belső egyensúlyának finomszerkezetét kezelő polgári demokra­tikus technikák hiányoztak, az állami irányítás nyers vasváz­ként telepedett a társadalomra. A század közepéig az állam szerepének előtérbe kerülése a világ mindkét felén fejlő­dést indukált, mivel éppen azokat a piac anarchiája által keltett folyamatokat lehetett ezen a módon kezelni, ame­lyek miatt az antikapitalista mozgalmak a múlt században megindultak. A szocializmus apologétái és támadói azonban rendszerint ennek az állami irányításnak a jellegzetességei­vel azonosítják az (egész) szocializmust, s ebből persze szük­ségképpen következik a szocializmus temetése akkor, amikor ennek az államcentrikus modellnek az elégtelensége egyér­telművé válik. (Ez az elégtelenség nemcsak a kelet-európai tí­pusú rendszerek gazdasági ellehetetlenülésében mutatkozik meg, de pl. a svéd típusú jóléti társadalom perspektívaveszté­sében, e társadalom kritikusai által gyakran felemlegetett pa­zarló passzivitásában is, amely szintén az állami paternalizmus következménye – egy egészen más jellegű gazdasági­-társadalmi bázison.)

Az elégtelenség alapvetően abból származik, hogy az ál­lami tulajdon önmagában nem a társadalmi működés, a ter­melés új módját alapozza meg; ugyanúgy csak a régi rendnek egy új gazdálkodási, ill. újraelosztási logikával való megerő­sítése, mint pl. a banktőkének az a kifejlődése, amely – szin­tén többféle változatban – a reneszánszban is kimutatható volt, a Habsburgokat és más uralkodókat stabilizáló Fuggerek szerepétől a feudális hatalmat közvetve stabilizáló, önálló hatalmi formákkal próbálkozó, de végül a feudális viszonyok közé visszaereszkedő itáliai tőkés városokig.

E számunkban olvasható Tütő László tanulmánya, amely a mai kapitalizmusban működő eltérő társadalomszervezési logikák együttélését, kényes egyensúlyát mutatja be: jól is­mert, hogy a késő feudalizmus abszolút monarchiái az eltérő logikájú rendi-feudális, ill. tőkés társadalomszervezés igen hasonló egyensúlyán alapultak.

Az új elem jelenléte azonban minden esetben összetett jelenség. Egyrészt valóban csak elem, s ily módon egymagá­ban nem elegendő a régi társadalom szétfeszítésére – beleil­leszkedik, és átmenetileg segít azt stabilizálni. Másrészt vi­szont mint új elem, egy új logika része is, amely, ha sikerül az új rendszer más elemeivel összekapcsolódnia, egy új társa­dalom felé viszi a fejlődést. Ez utóbbi értelemben – de csak az új társadalom egyéb jellemzőinek kifejlődése esetén – az ál­lam szerepe, a Tütőnél definiált szociális közösség megléte a termelés módjának átalakításában is szerepet játszhat, és ak­kor valóban az új társadalmi forma egyik jelének tekinthető. A kelet-európai kísérlet és a nyugati jóléti szociáldemokrata állam egyaránt azon akad el, hogy az állami tulajdon, fii. a szo­ciális közösség megléte egyik változatban sem képes a tőke­haszon logikáján alapuló ipari társadalom termelési módjának uralmát hatékonyabb termelési móddal felváltani. A szocializ­mus első korszaka ezzel lezárul.

Az értelmiség útja az osztálynélküliséghez

Az államuralomnak a szocializmussal való azonosítása meg­határozta a szocializmusról való gondolkodás évtizedeit. Fon­tos új szempont került ebbe a gondolkodási folyamatba akkor, amikor a '68-as diáklázadások után a figyelem az értelmiség, a szellemi munka felé fordult. A szocializmuselemzések kö­zött e szempontból a Konrád-Szelényi-könyv, „Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz" fontos fordulópontot jelent azáltal, hogy felismeri a szellemi tevékenység (s az ezzel szervesen összefüggő teleologikus attitűd) meghatározó szerepét a szo­cialista társadalmi formációban. Konrádék nagyon sok termé­keny következtetés kapujába jutnak el, de mivel következteté­seiket csak a szocializmus első nagy – állami – korszakának tapasztalataira építik, véleményünk szerint több ponton téves konklúziókat vonnak le. Mivel az értelmiség szerepét az álta­luk vizsgált államcentrikus társadalomban elsősorban a redisztribúcióban lehet kimutatni, logikusan jutnak el ahhoz a tu­datos választáshoz, hogy a marxi termelési mód elmélet he­lyett a Polányi-féle redisztribúciós elméletre alapozzák leírá­sukat. Ebből következően az értelmiségnek a hatalomért foly­tatott harcát elemzik, a tőkésosztály kialakulásának analógiá­ját keresik történetében, s ők is úgy próbálják az új társadalmi formáció sajátosságait leírni, hogy megmaradnak a politikai szférában, a termelés jellegzetességeinek elemzését nem te­kintik tárgyuknak.

Pedig a szocializmus második szakasza éppen azzal kezdődik, hogy a termelésben is megjelennek a tőkés terme­lés rendszerétől idegen, ill. rendszer-semleges elemek, egy új társadalom logikájának képviselői. A szellemi termelés elő­térbe kerülése nemcsak azt jelenti (amit már sokan leírtak), hogy a tőketermelés folyamatában a XX. században a relatív értéktöbblet, vagyis a technikai innováció szerepe került elő­térbe; nemcsak azt jelenti, hogy a harmadik ipari forradalom­ban az információ vált a legfontosabb áruvá. Mindez leírható a hagyományos tőkés termelés rendszerében a haszonszer­zés új területekre való kiterjesztéseként. Csakhogy itt megint arról van szó, hogy az új logika, miközben még a régi rend­szert erősíti, egy új termelési mód lassú kifejlődését segíti elő. Ha a tőkés termelés kifejlődése annak idején a mennyiségi szempontok előtérbe kerülését feltételezte az élet minden te­rületén, a szellemi munka – ha be is sorolható a tőketermelés mennyiségi alapon szerveződő rendszerébe -, természete szerint minőségi jellegű, működése mindinkább minőségek szembesülését igényli. Az információ felhasználható a tőke­gyarapodáshoz, de – mint előző számunkban szó volt erről – természete ellentmond annak a monopolizált jellegnek, amire a tőke használni tudja; a tudomány eredményei, s maguk a tu­dósok beállíthatók a piaci versenybe, a tudomány természete azonban nem verseny jellegű. A szellemi termelés logikája nem a tőke összemérhető mennyiségeken alapuló verseny-, ill. haszonlogikája, hanem egy olyan logika, amely az emberi szolidaritásra épül; az egymás teljesítménye általi gazdago­dás logikája. Ha megvizsgáljuk, hogy a marxizmus milyen világképet állít szembe a tőke logikájával, a szellemi ter­melés logikájára ismerünk. Konrád és Szelényi pontosan írja le, hogy a marxizmus a főszereplővé váló értelmiség – pontosabban a szellemi termelési mód – ideológiája, de mivel csak hatalomátvételben, csak a politikai szférában gondol­kodnak, nem veszik észre, hogy a döntő fordulat a termelés­ben történik, s az értelmiség – pontosabban a szellemi terme­lést folytatók tömege – nem a tőkés osztály helyére lépő új el­nyomó osztály, hanem az a szubjektum, amely a termelés mindkét oldalát (a termelő és az irányító szerepkört is) átve­szi: ezáltal éppen a szellemi termelés jelentheti az egész osz­tálytársadalom visszavételét, a munka és a munka feletti rendelkezés újraegyesítését. Konrádoknak teljesen igazuk van abban, hogy a XX. századi államcentrikus társadalom, kü­lönösen annak kelet-európai változata valóban az értelmiség főszerepre jutásának terepe, nem az értelmiség szerepét le­het azonban az államcentrikus társadalom belső sajátos­ságaként, hanem éppen fordítva, az egész államcentrikus társadalmat lehet a szellemi termelési mód egyik korai és igen korlátozott formaváltozataként megérteni. (Az állam­centrikus szemlélet még nem a szellemi termelési mód imma­nens megjelenése: a modern állam tőkés termék, s az állam­szocializmus belső ellentmondásai nagymértékben abból származnak, hogy a hetven éven át létezett „szocializmus", ez az értelmiségi kísérlet egy posztkapitalista társadalom ki­alakítására a tőkés társadalom hagyományos eszközeit: az ipari kizsákmányolást és az államhatalmat tudta csak mozgó­sítani.)

Konrádék a jelenlegi korszakváltást azzal jellemzik, hogy az értelmiség egésze nyomul be a hatalomba, megszüntetve a korábbi államapparátus-értelmiség csoporturalmi monopó­liumát. De a korszakváltás nemcsak a kelet-európai rendsze­rekben zajlik. Az évtizedekig uralkodott szemlélettel szemben Nyugaton is előtérbe kerülnek a szellemi termelés közvetle­nebb, immanensebb értékei. A szociáldemokraták és kommu­nisták avantgárdé szerepét az értelmiségi értékekhez hipokrita gátlásoktól mentesebben kötődő zöldek és egyéb alter­natívok veszik át. (A zöldek egyébként elvben radikálisabb ki­hívást jelentenek a tőke rendszerével szemben, mint a szo­ciáldemokraták, mert míg amazok csak az abszolút érték­többlet mérséklését tudják kiharcolni, a környezetvédő és hu­manizáló ideológia az egész haszonelvű logikát igyekszik semlegesíteni – az más kérdés, hogy a haszonelv vereségé­nek még mindig nem érkezett el az ideje.) Mindenesetre a mai feladat az államszocializmusból az értelmiségi szocializmus­ba, egy – természetesen a fizikai munka szintjén is működő – döntően szellemi termelési mód termelési és szociális feltéte­leit kiépítő szakaszba való átfordulást jelent, ezt hordozzák az említett, és lényegében harminc-negyven éve erősödő humanizációs tendenciák éppúgy, mint a decentralizációs, ill. autonómiatendenciák,¹ még ha ez az átfordulás igen hosszú lesz is az emberélet mértékével mérve.

Kelet-Európa mai folyamatait is e fejlődés részeként érté­kelhetjük. Némileg paradox módon egy szocializmuselle­nes hullám formájában éppen azok a célok, irányok fogal­mazódnak meg, amelyek a szellemi termelési mód, ha úgy tetszik, a szocializmus továbbfejlődésének kulcselemei: a demokrácia, autonómia, racionalitás, minőségvédelem stb. = értelmiségi értékek az állami túlhatalommal szemben. Az értelmiség, mivel a nyerskommunizmust veti le a nyakából, ma Kelet-Európában a tőkés restauráció menedzserének tű­nik. Csakhogy – ha az értelmiség jelentős része abban a tu­datban van is, hogy ez a feladata – hamis tudat jegyében cse­lekszik. Magyarországon van ugyan pl. bizonyos tőkés réteg, a hatalomátvételre azonban korántsem képes. Nem véletlen, hogy az ellenzéki pártokat túlnyomórészt vezető értelmisé­giek alkotják. Meglehet, ez az értelmiség valóban a tőkés ter­melést honosítja meg vagy vissza Kelet-Európában, ez a kapitalizáció azonban (az említett barokk kori „refeudalizáció" analógiájára utalva) történelmileg éppen a szocializmus kiter­jedéséhez vezethet: a Kelet-Európában éppen hogy az állam­szocializmus által megerősített (ti. a magántulajdon hatalma alól tartósan kivont) értelmiség főszereplőként (a legfőbb ter­melési viszonyok főszereplőjeként) léphet be ebbe a kapitaliz­musba, s ez ahhoz vezethet, hogy – míg az államszocializ­musban az új formáció csak a redisztribúció terű létén tud próbálkozni – (a termelés megmarad a tőkés társadalom iparcentrikus kizsákmányolásmódjánál, s haszna egyébként valóban a tőkét is szolgálja, a tőkés centrumokhoz vándorol), – most az új, szellemi termelési mód valóban a termelésben is elkezdhet a maga törvényei szerint működni. (Ahogy a rene­szánsz városforradalom után a tőkés fejlődésnek e fejlődés alapját, a falut, a mezőgazdaságot kellett meghódítani, úgy ma az államszocializmusban különösképpen megerősödött értelmiségnek kifejlődése alapját, az ipari termelést kell a maga törvényei, a szellemi termelési mód törvényei szerint át­formálnia.) Egyelőre még a kapitalista világrendszeren belül (visszatérve abba, ill. felszínre engedve azt a tényt, hogy a termelésben eddig sem sikerült kilépni a kapitalizmus törvé­nyei közül), világtörténelmileg azonban már az új formáció fej­lődési szakaszaként. (Ennek a lehetőségnek a realizációja persze nagymértékben függ a szubjektív mozzanattól, attól, hogy a kelet-európai értelmiség mennyire fogja a maga objek­tív erejét érvényesíteni, képes-e élni ezzel az erővel, vagy bá­tortalanul visszavonul, és valóban átadja a helyét egy olyan „klasszikus kapitalizmusnak", amely a fejlett Nyugaton is kor­szerűtlennek számít. Az előbbi esély kihasználása a kapitaliz­muson belül is a felzárkózás egyetlen lehetősége, az utóbbi: Kelet-Európa „klasszikus" kapitalizációja, a félgyarmati hely­zetet hozza magával; a félgyarmati perifériák a tőkés fejlődés­ben éppen arra valók, hogy a fejlett centrumok a már nem korszerűt oda tolják át.)

A „nem tudják, de teszik" ismert dialektikája ma különö­sen érvényes; a konzervatív, antiszocialista ideológiai hullám, a pártpolitikai víg- és szomorújátékok felszíne alatt egy, a szo­cializmus szempontjából igen progresszív változás lehető­sége húzódik: a lényeg nem az, hogy melyik országban mi­lyen színű pártok kerülnek hatalomra, hanem az, hogy a termelést a haszon – vagy az életminőség – termelés² logi­kája fogja-e döntően uralni. (Mindkettőnek a modernizáció a kulcsa, a különbség az, hogy az utóbbiban a szociális, a hu­manisztikus, a környezetvédelmi, a képzési-kulturális stb. szempontok olyan szerepet kapnak, ami nem a termelésből való elvonás, a termeléssel szembeni kulturális, szociális stb. redisztribúció paternalisztikus szemléletében ölt testet, hanem éppen ezek a célok válnak a termelést domináló té­nyezőkké.)

Milyen társadalom az (a kapitalizmus utáni társadalmi formáció), amelynek első nagy szakaszát (a kommunista és szociáldemokrata) államfetisizmus, második nagyobb sza­kaszát a szellemi termelés uralja? Annyi már látható belőle, hogy az értelmiségi jelleg dominanciája következtében – mint Konrádék is hangsúlyozzák – teleologikus, elméletileg meg­határozott célok tervszerű realizálására épülő társadalom. Feltételei megfelelő kiterjedése híján minden társadalom először lényegének torzképét képes csak megvalósítani – a kapitalizmus első formájában az emberhússal üzletelő Shylock képében riogatja a korabeli emberiséget. A szocializ­mus teleologikus társadalma is egy torzkép, a sztálini falansz­ter formájában jelent meg. Ez nem azt jelenti, hogy a teleolo­gikus mozzanat az, ami embertelen (ahogy ma divat állítani), csak azt, hogy egy társadalom embersége, az emberiség számára való természete (az ígéret mámora és az ebben való csalódás után) csupán akkor tud kibontakozni, mikor az em­beri lét minden fontos összetevőjéhez – termeléshez, elosz­táshoz, politikához, erkölcshöz, tudományhoz, művészethez, magánélethez stb. – megtalálja az utat, a maga sajátos útját. (S ez nem a teleologikus társadalom sajátossága, hanem ál­talános törvény.)

Hol vannak tehát az új társadalom bázisai a világban? Mindenütt, ahol a haszon-centrikus termeléssel szemben az életminőség-centrikus termelés teret kap: az értelmiség hu­manista mozgalmaiban; a munkásmozgalmakban, amennyi­ben nem elégszenek meg bérhelyzetüknek, anyagi részese­désüknek a kapitalizmus logikáján belül maradó javításával, hanem magának a bérmunkáslétnek a határait feszegetik, a munka humanizálására törekszenek; a magántulajdonnal és az állami tulajdonnal szembeszegülő önkormányzati-felsza­badító mozgalmakban, amennyiben olyan tulajdonformát képviselnek, amely a legkedvezőbb az érték-centrikus terme­lés és a szellemi innováció autonómiája számára, és az ön­igazgatás feladataiban a munkásságot közvetlenül is szellemi termelővé avatják; a nemzetek felszabadulásáért küzdő moz­galmakban, a nemzeti alávetettségek megszüntetésében, amennyiben a külső alávetettséget nem belső elnyomássá transzformálják.

A Keletre-Nyugatra bontott világ átrendeződése a tőkés centrumok között nyilvánvalóan új versenyt indít be. E ver­senyben egyes hatalmak – talán az USA – konzervatív pozí­cióvédelemre, a korábbi formák rögzítésére fognak építeni; mások – talán Európa – a termelés további humanizációjával, a szellemi termelés, az életminőség-termelés szerepének nö­velésével fognak próbálkozni. A szereposztás fordított is lehet – a lényeg, hogy a haladás erőinek az kedvez, aki ezt a fajta innovációt preferálja. A tőkés világrendszer azonban még jó ideig tőkés világrendszer marad. A haszonérdekeltség nem­zetközi, a haszon-centrikus mechanizmusok védelme is az. Az új társadalom, az életminőség-centrikus (ha úgy tetszik: szocialista) társadalom erőinek is vissza kell találniuk a nem­zetköziségben való gondolkodáshoz, amit a tőke antikommu­nizmusának, a nacionalista mozgalmak hatásának és a sztáli­nizmus antimarxizmusának együttesen sikerült lerombolniuk. A szellem, a minőség nemzetközi. Az antikapitalista érdekek, az elnyomottak érdekei nemzetköziek. Meg kell teremteni a nemzetköziség (a korábbiaktól eltérő) szervezeteit is. Az irányadó centrumban gondolkodó baloldaliság kora nem azért zárult le, mert Moszkva kimerült, hanem mert az államszocia­lista centralista szakasz ért a végéhez. A szellemi termelési módnak az ipari termelésbe való behatolása mindenképpen a centralizmus oldását is jelenti, s nyilvánvaló, hogy ez a moz­galmak, a politikai szféra világában is újfajta összefogási rendszerek, szövetkezési formák kialakulásában meg fog mu­tatkozni.

Honnan jössz, Magyarország?

Mi lehet a szerepe Magyarországnak az új formáció kialakulá­sában? Magyarország és a többi kelet-európai nemzetállam huszadik századi történetét e történet fogyatékosságaiból szokták magyarázni; a polgárosodás, a modernizáció kelet­-európai lemaradásából, hiányából, az ennek pótlására már a tizenkilencedik században megjelent állami-centralisztikus törekvéseknek a régióban oly jelentős szerepéből, az értelmi­ségnek a „szabadon lebegő" helyzet és a bürokratikus betagoltság közti hányattatásából… mindez gyakran abba a kö­vetkeztetésbe torkollik, hogy ami „szocializmus" néven vég­bement Kelet-Európában, az csupán egy megkésett polgárosulási, modernizációs törekvés volt; a kelet-európai országok ezen a sajátos, kapitalizmust tagadó módon próbáltak felzár­kózni a minden szempontból előttük járó tőkés élországokhoz. Ennek a célnak az elérésére azonban egyáltalán nem biztos, hogy ez az út a legcélravezetőbb. (A régi vicc, mely szerint a „szocializmus" a leghosszabb út a kapitalizmushoz, talán közelebb jár az igazsághoz.) Kelet-Európa kísérlete (amelynek a kapitalista tőkefelhalmozással rokon vonásai végső soron abból származnak, hogy politikai elkülönülésük nem jelenthetett valódi kilépést a tőkés gazdasági világrend­szerből), sem céljait, sem létrejött sajátosságait illetően nem tekinthető egyértelműen a kapitalizmus irányába tett lépés­nek. Kezdettől fogva jelen voltak itt olyan antikapitalista voná­sok, amelyek nem csupán a romantikus módon, a prekapitalista viszonyok védelmében, tehát reakciósán jelentettek szembefordulást a kapitalizmussal, hanem nagyon gyorsan kifejlődtek azok a tendenciák is, amelyek a mégoly csökevé­nyes polgárosodás gyermekeként, de túljutottak a polgári ten­denciákon, s valóban egy posztkapitalista társadalom szá­mára képeztek a fejlett centrumokénál kedvezőbb talajt. (Az más kérdés, hogy aztán a fejletlen, prekapitalista antikapitaliz­musra támaszkodva építették ki az államszocializmust, s hogy a visszahúzó tendenciák különválaszthatatlanul össze­keveredtek a progresszívekkel.)

Milyen posztkapitalista tendenciák voltak jelen, mondjuk, a magyar hagyományban ? Mert azokkal szemben, akik a ma­gyar (lengyel, cseh stb.) történelemtől idegennek ítélik meg a szocializmusgondolatot, mi azokkal értünk egyet, akik úgy látják, hogy a szocializmus szervesen gyökerezik e népek tör­ténetében. A második világháború utáni helyzet megtévesztő: látszólag csupán az orosz fegyverek által végrehajtott fordula­tokról van szó, s a letiport népek nemzeti öntudata szükség­képpen azonosítja is a szocializmust az orosz érdekekkel; szimbólumait orosz szimbólumoknak, képviselőit orosz érde­kek képviselőinek tekintve. Ezt a tévhitet maguk a kommunis­ták is alátámasztották, hiszen mindvégig „kívülről" akarták bevinni a szocializmust, mindvégig elfogadtatni próbálták eszméiket a néppel (a Rákosi-rendszer megfélemlítendő el­lenségnek, a Kádár-féle vezetés megnyerendőnek-lekenyerezendőnek tekintve azt); nem bíztak abban, hogy a szocia­lizmus ebből a talajból magától is, szervesen is kinőhet – ugyanúgy túlértékelve ebben a politikai szféra, a hatalom kéz­ben tartásának szerepét, mint polgári ellenfeleik. (Ti. abból in­dultak ki, hogy a szocializmusnak csak az az alapja, hogy a kommunisták kezében legyen a politikai hatalom, s ha ez nem megy magától, erőszak nélkül, akkor a szocializmust is csak erőszakkal lehet és kell a tömegekbe kívülről bevinni.) Pedig a szocializmus nem imperialista diktátumként érkezett Kelet-Európába. Az imperializmus abban volt, hogy Sztálin, kisajá­títva a szocializmust, valóban úgy tüntette (s az alárendelt pártokkal úgy tüntettette) fel, mintha az orosz ügy lenne, s a kis országok nemzeti identitását sértvén voltaképpen e nem­zetek szocializmusait fojtotta el. De a régióban a szocializmus szerves fejlemény volt. (Egyébként bármely kívülről átvett elem is csak akkor tud beépülni egy társadalom életébe, ha megvannak a látens belső feltételek; nem véletlen az sem, hogy a magyarság annak idején beépült a keresztény-feudá­lis Európába, a nomád népek többsége nem – beleértve pl. az államalkotó tatárokat is. A kérdés mindig az, hogy milyen fo­kon fejlődtek ki a látens feltételek az új társadalmi viszony­rendszer kialakítására, az ezt segítő külső hatások befoga­dására.)

Nálunk e feltételek abból következtek, hogy Kelet-Európa Dél-, ill. Észak-Európa elmaradottabb részeivel együtt a fejlett tőkés Európa hátsó udvaraként valójában már a XVIII., de végső soron a XIX. században igenis bekerült a tőkés fejlő­désbe. A lemaradást csak az tekintheti a régió sorsát megha­tározó külön fátumnak, akinek számára a tőkés fejlődés csak élvonalával azonos; aki különválasztja a fejlett centrumok ka­pitalizmusát attól, amiből e fejlettség táplálkozik. A kapitaliz­mushoz azonban kezdeteitől fogva éppúgy hozzátartoznak a proletárok (és proletárnemzetek), mint a tőkések (ebben az értelemben a gyarmatosító Ausztrián keresztül Magyaror­szág már a XVIII. században végérvényesen belépett a kapi­talista világrendszerbe). A '48-as szabadságharcok – s ezt nemcsak Marx, hanem, mint gyakorlatuk mutatja, a korabeli tőkés politikusok is így értékelték – proletár nemzetek harcai voltak a tőkés centrumok ellen.

E szabadságharcok leverése után a tőkés társadalom ki­épülése tovább folytatódott – az utolérés Széchenyitől kezdve mind erősebb ideológiája a betagozódás jele: az „amerikai álom", vagy a minden baka zsebében rejtező marsallbot, az­az: a feltörés lehetősége a tőkepiaci verseny igen fontos hajtó­ereje és ideológiai kísérőjelensége.

Kelet-Európában azonban az elfojtott szabadságharcok sírhalmain megjelent egy másfajta lehetőség is: Konrád és Szelényi csak a hatalommegragadás és az ebből következő teleologikus redisztribúciós modell szempontjából emelik ki, hogy Kelet-Európában kedvezőbbek voltak az értelmiség számára adott feltételek, s ezeket ők is az itteni kapitalizmus féloldalasságával, az értelmiség ebből következő marginali­zálódásával és radikalizálódásával, ill. a keleti állam erejével, a keleti típusú berendezkedés hatásaival magyarázzák. Mindez igaz, de nemcsak kerülő útról, alternatív fejlődésről van szó. Ami Kelet-Európában kifejlődik – s aminek az értelmi­ség mint réteg kedvező helyzete csak kísérőjelensége -, az valójában a tőkés rendszer saját korával adekvát, korszerű és leginkább előremutató terméke: ugyanazok a jelenségek, amelyek a virágzó tőkés centrumokban, azok szerves fejle­ményeként csak a huszadik század közepén bontakoznak ki, a kelet-európai talajon korai, ordas formában, de már a XIX. században megjelennek, s nemcsak a politika szférájában, s nemcsak az értelmiség gyakorlatában.

Az alávetettségben átélt modernizáció Magyarországon is az egész nemzet élményévé tette a proletárlétet, s ami eb­ből következik, az emancipáció igényét. Az utolérés ver­senyszemlélete és az emancipációs törekvés két külön­böző utat jelent, eltérő társadalmi lelkületet igényel. Az első a feltételek bizonyos egyenrangúságát feltételezi, a második az egyenrangúság kivívását teszi a társadalom mozgásainak alapjává. Az első rendszeren belül maradó munkálkodást je­lent, a másik a rendszer adott formájának tagadását. Az első haszontermelést, a második életminőség-termelést. Az első a tőkés termelési mód kiterjedését, a másik a szellemi termelési mód iránti látens nyitottságot a társadalom legkülönfélébb ré­tegeiben.

Kelet-Európában a tőke emancipatorikus lelkületet hozott létre: az elnyomott nemzetek emancipációs törekvé­sét, a nemzetekbe tagolt nemzetiségek emancipációs törek­vését, külön a zsidókét – ma a cigányságét -, a polgárságét, amelynek polgári voltában is másodlagosan kellett éreznie magát Nyugat-Európa polgárai mellett, s még inkább azon tár­sadalmi csoportokét, amelyek a polgárságnak is alá voltak vetve. Nem arról van csak szó, hogy a periférián mindenki hát­rányos helyzetben lévén a periféria radikalizálódik – ez megint csak a dolog politikai vetülete -, hanem arról, hogy a tőkés vi­szonyok megjelenése Kelet-Európában olyan körülményeket teremtett, amelyek mindvégig két továbbfejlődési lehetőséget rejtettek magukban: a versenyszemlélet elfogadását (az éle­tüket úgyis meghatározó versenyhez való igazodást), ill. az emancipatorikus igényeknek megfelelően a társadalom hu­manizáló átformálását termelési tényezővé emelő szellemi termelés szempontjainak érvényesítését. (A fejlett tőkés cent­rumokban ez a választás nem merült fel, ott egyértelműen a versenyszemlélet érvényesült, s a verseny szabad mozgása csak a huszadik század közepén vezetett el oda, hogy az emancipatorikus törekvések termelésformáló tényezőkké váljanak – pl. a munka humanizációjában, a környezetvéde­lem gazdasági tényezővé válásában stb.) A kelet-európai ér­telmiség mindvégig a két út között ingadozott – éppen mert itt mindkettő adva volt -, ami azzal a hátránnyal járt, hogy egyi­ket sem tudta rendesen végigvinni, és azzal az előnnyel, hogy mindkettő elemei kifejlődhettek (az egyik később, a másik ko­rábban, mint Nyugat-Európában). Kelet-Európa ma, mivel egy hosszabb ideje stagnáló struktúrától kell megszabadul­nia, úgy érzi, mindenben el van maradva a Nyugattól. Pedig a kelet-európai, s így a magyar feltételek nem egyszerűen az el­maradottságot, a haladás felemásságát hordozták maguk­ban, hanem (éppen az egyenlőtlen fejlődés sokat idézett, de attól még érvényes általános törvénye folytán) egy, a Nyuga­ton adottnál fejlettebb szint elemeit is. Ezek mibenlétét azon­ban igen nehéz lett volna a XIX. században, vagy akárcsak a huszadik század első felében felismerni, így a kelet-európai döntések igen rossz hatásfokkal aknázták ki a szellemi terme­lési mód kifejlesztésének lehetőségeit. Mindazonáltal ma, amikor Magyarország ahhoz a Nyugathoz igyekszik kap­csolódni, amely Nyugat jelenének jó néhány vonzó vonása Kelet-Európa küzdelmes száz esztendejéből származik, Ke­let-Európa számos olyan vonást tud felmutatni, amelyek a szellemi termelési mód nélkülözhetetlen elemei, s amelyek éppen e népek nagyon felemás e századi történelmében, s különösképpen a szocializmusnak nevezett évtizedekben, a szellemi termelési mód kibontakozásának első, nyers, állam­szocialista formájában fejlődtek ki.

Ne vedd el, amit nem adhatsz . . .

Ezek a sajátosságok az államszocializmus sajátos intézmé­nyeiben, az ezek kialakítását meghatározó ideológiában gyö­kereznek, s az emberek tudatához ezen intézmények műkö­dése, de főként a bennük terjesztett ideológia közvetítette e sajátosságokat. Az intézmények működése szembekerülhe­tett az emberek érdekeivel, az ideológiaterjesztés kiüresed­hetett: mivel az emancipációs alapjelleg következtében a leg­lényegesebb változtatások beépültek a mindennapi létbe, így akkor is elevenek ezek az alapértékek, ha az ellenségessé vált intézményeket, a kiüresedett frázisokat a nép el is utasít­ja, le is löki maga fölül (amit egyértelműen progresszív folya­matnak, s bármiféle továbblépés elengedhetetlen fázisának kell tekintenünk). A fejlődés paradoxona, hogy miként a ter­melésben nem sikerült Kelet-Európának a maga alternatív út­ját a számára némely szempontból kedvezőbb feltételek ki­használásával végigjárnia, az új, szellemi termelési móddal adekvát értékek is kifejlettebbek Nyugaton. A különbség az, hogy Nyugaton ezek az értékek beilleszkednek a polgári értékrendszerbe, melyet a verseny- és haszon-centrikus szemlélet értékei szerveznek; a domináns értékek válto­zatlanul a tőkés logika által meghatározott értékek – Ke­let-Európában viszont szervező értékként alapozódtak meg az új társadalmi formáció adekvát értékei, jóllehet nem váltak – hiszen visszaigazoló mindennapi gyakorlat nélkül nem is válhattak – a mindennapokban működő ér­tékké. Különös módon azonban, minthogy az intézményrend­szer és az ideológia ezeket tette az értékrendszer szervező értékeivé, akkor is alapértékekként épültek be ezek az értékek a kelet-európaiak orientációs rendszerébe, ha nem élnek ezek szerint, vagy nem is gondolják, tudatosan nem is ítélik ezeket meghatározóaknak.

Ezek a sajátos, a szellemi termelési módhoz rendelhető alapértékek ma például a legkülönfélébb pártok programjai­ban is megjelennek (az adott pártok nyugati megfelelőitől is el­térő hangsúlyokat eredményezve).

Ilyen alapérték a társadalmi igazságosság értéke. Van­nak persze elitista ideológiák, de ezek csak az államszocializ­mus demonstratív tagadásának alátámasztására szereznek bizonyos – és semmiképpen sem általános – népszerűséget. A kelet-európai értelmiség zöme egyértelműen szociálisan el­kötelezett, s főleg az utóbbi negyven év hatására, mikor zárt­sága a korábbiakhoz képest feloldódott, egy erős társadalom­politikai szellemben egyesültek a paraszti eredetű értelmiségi réteg plebejus indulatai s a polgári értelmiség kompetenciaér­zése.

Ebben az időszakban lett általános, minden társadalmi rétegben kívánt és felvállalni mert értékké a szabadságnak egyébként a polgári társadalom által vallott értéke (ideértve a női emancipációnak minden korlátja ellenére a nyugatinál tel­jesebb és sokoldalúbb előrehaladását is); s e térségben bizo­nyos értelemben ezen korszak hozadéka a kritikai racionali­tásnak az államszocializmus számos irracionális működésé­nek fényében felerősödött, általánossá, a nyugatinál szintén általánosabbá vált igénye is.

Még egyszer hangsúlyozzuk; mindezek az értékek a pol­gári társadalmakban is fontos értékek, nem mindegy azon­ban, hogy mi az értékrendszer magja, a szervező érték. . . Az emancipatorikus típusú fejlődés a versenyen alapuló fejlő­déssel szemben – ahol az önérvényesítés a szervező érték – eleve sokkal kitüntetettebb helyzetet biztosít a társadalmi igazságosság, a humanizáció értékeinek.

A létkörülmények és az ideológia hatásai az egyéni élet és a társadalmi lét közti összefüggések jóval erősebb-általánosabb érzetét is létrehozták e társadalmakban, mint Nyu­gaton.

*

Ennek magyarázatául egy kis társadalompszichológiai kitérő szüksé­ges. Az embernek a társadalomhoz való viszonya sokszálú – pszichi­kuma különböző rétegeit érinti. Az ezen viszonyt meghatározó érték­rendszerek, motívumok, attitűdök maguk is tudati, érzelmi, indulati elemekből épülnek. Ezeket külön kell választanunk ahhoz, hogy egy-egy kor embereinek politikai pszichológiáját megérthessük.

Egy társadalmat elfogadhatunk tudati szinten, miközben érzel­meink, indulataink tiltakoznak ellene. Elutasíthatjuk indulati síkon, mi­közben érzelmileg kötődünk hozzá stb. A második világháború után például sokan indulatilag is, tudatos választással is elfordultak a ko­rábbi rendszertől, miközben nem tudatos érzelmeikkel fontos sajátos­ságaihoz kötődtek. Egy társadalom akkor szám íthat tagjai erős támo­gatására, s megfordítva, akkor erős a társadalom tagjainak társa­dalmi identitásérzése, ha az adott társadalom minden síkon inkább vonzó, mint taszító a számukra.

A korai kapitalizmus például először indulati szinten lett vonzó (a középkor végén ez szekularizációs indulatokban, a világiasság át­törésében jelentkezett), majd bizonyos értékek tudatos választása kö­vetkezett a reneszánszban, s csak a protestantizmus hozta el az ér­zelmi azonosulás tudatos szintjét, ami a XVIII. században jutott el a nem tudatos érzelmek mélységeinek meghódításáig, majd a polgári értékrendszert most már teljes egészében vállaló kifejlett tudati azo­nosulásig, s a különböző pszichikai síkok összefonódásával létrejövő teljes identitásig – a forradalmaktól kezdve.

A szocializmusként szerepelt formát ma a tudati szinten polgá­rainak többsége elutasítja. Még erősebb az indulati elutasítás. S el­utasítóak a tudatos érzelmek is. Mindez nem csodálható. Az ember társadalomhoz való viszonyának különböző szintjeit a társadalmi ha­tások különböző síkjai alakítják (amennyire alakíthatják, mert persze a vele született és egyéb nem társadalmi meghatározók szerepe is igen jelentős): az indulati szintet elsődlegesen a mindennapi létviszo­nyok közvetlen hatásai, a tudatos viszonyt az, amit átlátnak, átérez­nék a társadalom összműködéséből, a tudatos érzelmek szintjét az érintkezési viszonyok működése, az elsősorban az egyén orientációs rendszerét meghatározó nem tudatos érzelmekét a társadalmi priori­tások intézményi megalapozása, amely az intézmények működésén (nevelésen, jogrendszeren, a legitimációs elvek hierarchiáját kifejező intézményeken stb.) keresztül a tudat választásaitól függetlenül is be­épül az egyes emberek életébe.

S az ún. létező szocializmus értékei az eddigi történet során nem igazolódtak vissza a mindennapi létviszonyokban; a társadalmi össz­működés mérlege negatív, kudarcosnak bizonyult; az érintkezési vi­szonyok fejlődésének pedig szintén igen kevéssé kedvezett ez a kor­szak, sok tekintetben éppen hogy rombolta őket. (Kivéve az új társa­dalom tudatos választóit, akik egy történelemformáló mozgalom, te­hát egy újfajta érintkezési viszonymód részeseiként fogták fel, élték meg önnön szerepüket, ezeknél viszont megvan a tudatos érzelmi azonosulás is.) Az új termelési módnak tömeges hatással egyedül az új társadalmi prioritások intézményi megalapozásában sikerült gyö­keret vernie (a magántulajdon jogi korlátozása, a munkanélküliséget kizáró foglalkoztatási rendszer, közélelmezési, lakbér-, kulturális és egyéb dotációk rosszul kitalált, de szintén az új prioritásokból leve­zetve megalkotott rendszere; az antikapitalista értékhierarchia ki­emelése a propagandában, a tömegkommunikációban, a művésze­tekben stb.), ezért a nem tudatos érzelmek szintjén – de csak ezen a szinten – egyes értékei valóban be is tudtak épülni a társadalom tag­jainak pszichikumába.

Amikor tehát azt mondjuk, hogy a társadalmi igazságosság, a nemzeten túli emberi szolidaritás, az egyenjogúság stb. mint érték a világ ezen részén jellemzőbbnek tekinthető, ezt csak a nem tudatos érzelmekre vonatkozóan, s annak tudatában állítjuk, hogy a tudatos értékválasztás, de főleg a tudatos érzelmek szintjén Kelet-Európában korántsem ezek az uralkodó értékek, ezeken a szinteken éppenség­gel hogy jellemzőbbek ezen értékek a nyugati polgári társadalmak embereire, minta kelet-európaiakra. (A társadalmi összműködés, de főleg az érintkezési viszonyok ugyanis ott közelebb jutottak a szellemi termelési mód kifejlődéséhez.) Az intézmények, a társadalmi prioritá­sok a nyugati világban azonban még egyértelműen a tőkés mechaniz­musok uralma alatt állnak, a kelet-európai emancipatorikus társadal­makban viszont éppen ezekben történt kísérlet az átfordulásra.

*

Mindezek az értékek, s talán mind között leginkább a minden­kinek járó jogoknak, s ezek között pl. a munkához való jognak az „egyenlősdi" gyakorlata által is kialakított öntudata e régió­ban elpusztíthatatlan értékek. Ha a rekapitalizáció ezeket semmivé akarja tenni, legalábbis igen heves ellenállásba fog ütközni. Véleményünk szerint ez teljesen nem is sikerülhet, egyszer már kifejlődött értékeket a történelemben nemigen le­het elsüllyeszteni. Az üressé vált formáktól, ellenségessé vált intézményektől megkönnyebbülve szabadul meg a társada­lom; a mélyen beépült, sok esetben nem is tudatosított érté­kektől és a magasra – a pillanatnyilag lehetséges kapitalizmus által nyújthatóaknái jóval magasabbra – emelt tömeges igé­nyektől nem lehet „megszabadítani". Negyven év látens kommunizmusra (a szükségletek minden oldalú kielégí­tésének ígéretében nevelt társadalomra) nem lehet olyan kapitalizmust építeni, mint amilyet a prekapitalista társa­dalmakra lehetséges. Azok a politológusok, akik pusztán a diktatúrák leépítésének egységes receptjeivel vélik megold­hatónak Kelet-Európa polgáriasítását, nagyon hamar rá fog­nak ébredni arra, hogy igen fontos tényezőket nem vettek szá­mításba.

Az eddig kifejlődött, kapitalizmuson túli értékek még nem alkotnak egységes rendszert – jelenlétük nem teszi szükség­szerűvé a további posztkapitalista fejlődést e régióban. De ah­hoz elegendőek, hogy a tiszta kapitalizmus létrejöttét is kizár­ják. Véleményünk szerint ezek a feltételek egy olyan útelága­záshoz vezetnek bennünket, melytől az egyik út (a Nyugathoz való felzárkózás ideológiájával kísért, egyértelműen kapita­lista jellegű alárendelődés) a gazdasági fejlődés és/vagy gaz­dasági elnyomorodás melletti társadalmi stagnáláshoz vezet; a másik (a szellemi termelési mód kibontakozása) az állam­szocializmus kínkeserves szakaszában megjelent lehetősé­gek kifejlődéséhez. A kontinuitás, az összefüggés éppen csak ennyi a két szakasz, az államszocializmus és az új társadalmi formának a termelésbe behatoló szakasza között: az új társa­dalmi formáció szervezőértékeinek testetlen (az államszocia­lizmus sok elértekével összemosódott) megjelenése olyan le­hetőség, amelyet a fejlett Nyugaton is előretörő szellemi ter­melési mód térhódítása tehet gyümölcsözővé.

*

Agyonidéztük már Marx pontos elemzését a nyerskommunizmusról, melyben „a nélkülözést teszik általánossá". A dolog másik oldala azonban, hogy egy olyan társadalomban, amelyben hiányoznak a szükségletekre termelő társadalom alapjai, de ideológiája, értékei uralkodó helyzetben vannak, furcsa képlet áll elő: maguk a létrejövő új, és lázítóan igazságtalan egyenlőtlenségek is az egyenlőségelvű szemléleti rendszer alapértékeiből következnek: a kedvezőbb hely­zetben levők többnyire éppen ezekre hivatkozva szereznek maguk­nak előnyöket. Az államszocializmusban az elit megteremti a szük­ségletek szerinti elosztást – a maga számára. Előnyei végső soron nem előjogok, mint a feudalizmusban (bár az előéletben szerzett ér­demekre épülnek kiváltságok), nem vásárolt előnyök, mint a kapitaliz­musban (bár lehet előnyöket vásárolni is), hanem elsősorban a szük­ségletelv, az uralkodó igazságosságelv kihasználásából adódnak; mert – bármily furcsa is, de – a szükségletelv érvényesül az ingyen ka­pott lakásban (szolgálati), autóban, a kiemelt – azaz szükségletek szerinti – orvosi ellátásban, a gyermekek továbbtanulása, a világban való szabad mozgás, a valutafelhasználás stb. előtti irracionális aka­dályok elhárításában stb. A „szépséghiba" csak az, hogy mindezt nem mindenki kapja meg. Az egyenlőtlenséget viszont más uralkodó értékekre hivatkozva igazolják: „nem volna igazságos, nem volna ra­cionális stb., ha a felelősségteljes munkát végző kiválóságok munká­ját alapvető szükségleteik kielégítetlensége fékezné", „nem volna emberséges, ha X. Y. nem kapná meg ezt vagy azt, ha egyszer lehe­tőség van arra, hogy megadjuk neki"; „miért bántsuk X. Y.-t ezért vagy azért, hiszen mindenki követ el hibát" stb. Mindez természetesen gyö­keréig amorális: a nagy társadalmi eszményekre a legnagyobb csa­pást mindig az méri, amikor érvényüket leszűkítve egy szűk csoport sajátítja ki őket, s a többségnek nemcsak módja nincs ezen javak igénybevételére, de annak a tudásnak sincs birtokában, hogy mikép­pen lehet a legitimációs alapelvekre hivatkozva azokat a maga ja­vára értékesíteni. Orwell a „mindenki egyenlő, de egyesek egyenlőb­bek" formulájával a dolog lényegére érzett rá. De: a szükségletesz­mény, az igazságosságeszmény kisajátítói, élősdi kihasználói nem tudják az uralkodó elveket semmissé tenni, azok uralkodó voltát meg­szüntetni. Azért tudják kihasználni az ezen elvek adta lehetőségeket, mert a társadalom valamilyen szinten ezek uralma alatt áll, s még ők is alá vannak vetve ezen értékek elméleti uralmának. (Ezért is oly készségesek az uralkodó eszmények megrendülése esetén – pl. ma­napság – azon igyekezetükben, hogy minél gyorsabban megszaba­duljanak tőlük.) Amíg a szükségleteszmény, társadalmi igazságossá­geszmény stb. dominánsak a társadalomban, addig mindig van esély ezen eszmények érvényesülési terepének, körének tágítására (a szűk elittől a társadalom egésze felé). Következésképpen igen súlyos történelmi hibának kell tekinteni az olyan fordulatot, amely ezen esz­mények domináns szerepét igyekszik felszámolni. Hogy ennek ve­szélye előállt, elsősorban annak köszönhető, hogy az államszocializ­musban nagyon erősen túldimenzionálták a gazdaság meghatározó szerepét, s ezért a közgondolkodás évtizedek óta abban az irányban mozog, hogy bármely társadalmi előrelépés csak a legfejlettebb gaz­dasági szintről lehetséges, s mivel ezt a nyugati tőkés centrumok kép­viselik, egyetlen lehetőségként tűnik fel a rekapitalizáció. Pedig az megszünteti a szükségletelv dominanciáját, ami legalább olyan fontos feltétele egy igazságos társadalom, a mindenkire kiterjesztett szük­ségletelv érvényesülésének, mint az egyébként szintén nélkülözhe­tetlen gazdasági csúcsszínvonal. A történelmi fejlődés szempont­jából az államszocializmus egyetlen igazán konstruktív hoza­déka éppen az, hogy olyan értékeket, eszményeket emelt uralmi helyzetbe, amelyek ugyan nem igazolódtak benne, de amelyek­nek ezáltal lehetőséget teremtett a realizálódásra egy továbbfej­lődési folyamat során.

*

Útelágazás, felcserélt táblákkal

Az államszocializmus adminisztratív rendszerének lebom­lása számos reményteljes mozzanatot hordoz. Az egyének és csoportok autonómiatörekvése vezethet valamiféle késői kora-kapitalizmushoz, pezsgő vállalkozásrendszerhez, de feltétele az egyének szuverén döntéseire épülő szellemi ter­melési módnak is. Az anyagi megerősödés elemi igénye, ami ezekben a felemás helyzetbe rekesztett (az anyagi felemelke­désben elindult, majd leragadt) országokban oly erős, hajtó­ereje lehet a mohó versenynek, de feltétele egy olyan jóléti bá­zis megteremtésének is, amelyről a társadalom humanizációja felé el lehet rugaszkodni. A szakértelem becsületének helyreállítása alapfeltétele a haszontermelő gazdálkodásnak, de feltétele egy valódi kulturális forradalomnak, az általános képzettségi szint radikális fejlesztésének is, s ez (NI. a követ­kezményeként létrejövendő általános kompetenciaszint-nö­vekedés) megint csak alapfeltétele a szellemi termelési mód kifejlésének is. A civil társadalom öntörvényű kifejlődése a tő­kés gazdálkodás adekvát társadalmi háttere, e nélkül azonban a szellemi termelési mód sem tud kibontakozni – a kelet-euró­pai társadalmak éppen ennek hiányában késtek le a második világháború utáni informatikai forradalomról, ami a szellemi termelési mód nagyon lényeges elemeit vezette be a fejlett tő­kés centrumok országaiban (s amelynek hiánya miatt nem tudtak Kelet-Európa társadalmai átlendülni a szellemi terme­lési mód első, nyers szakaszán). A mai mozgásokban az is megfigyelhető, hogy igen sok csoport képződik valamilyen elvi alapon: ez megint csak egyrészt a monolittá tett állampárt­rendszer lebontásának nélkülözhetetlen eszköze, ugyanak­kor alapfeltétele egy, a szellemi termelés alapján szerveződő társadalomnak is. A választóvonalat ismét az képezi, hogy a piaci versenynek rendelődik-e alá mindez (mikor is például ezek az elvi alapon szerveződő csoportok tudatosan vagy ön­tudatlanul, de végső soron különböző tőkeérdekek képviselői­vé válnak), vagy az életminőség-termelésnek (s ekkor a kü­lönböző áramlatok versenyében a kooperációs vonások erő­södnek fel).

Természetesen az itt vázolt „vagy-vagy"-ra is érvényes az, ami a hasonló társadalmi alternatívákra általában: a való­ságban nem eldöntendő kérdésként merül fel. Kelet-Európa a második világháború után, vagy még inkább 1968-ban a meg­határozó politikai erők konszenzusával vehetett volna tudato­san is irányt a szellemi termelési mód feltételeinek preferálása felé. Akkor ehhez sok minden hiányzott. Ma talán több feltétel érett meg, viszont – az elmulasztott lehetőségek következmé­nyeként is – sokkal egyértelműbb, erősebb a tőkés rendszer vonzása is. (S különösen tragikus vagy tragikomikus, hogy az az értelmiség, amely ma a változások fő hajtóereje, éppen ak­kor fogalmazta meg kiábrándulása ideológiáját „a néppel nem lehet kísérletezni" jelszavában, s vált a Nyugat és a tőkés fej­lődés egyszerű követésének, a rekapitalizációval való kísérle­tezésnek szószólójává, amikorra a történelemben először valóban főszereplővé erősödött, amikor először mozdíthatná a társadalmat saját, értelmiségi értékei, a szellemi termelési mód kifejlődésének felgyorsulása felé. Ez különösen a gazda­sági életben tragikus, ahol a tervutasításos államszocializmus irracionalizmusaival szemben fellépő közgazdászok, s nyo­mukban a gazdaságpolitika szinte egységesen fordultak vissza a működőképes piacgazdasághoz, s a piac bűvöletében kidolgozatlan marad az informatikai forradalom következté­ben mindinkább aktualitássá váló szellemi termelési mód gazdaságtana, amelyet pedig – ugyancsak a fejlett világ reá­lis elemeire támaszkodva – ma már konzisztens és működő alternatív rendszerként lehetne kidolgozni.)

A politikai döntések befolyásolhatják egyik vagy másik irányban a régió s benne Magyarország további sorsát, de ön­magukban nem döntik el. A Kelet és Nyugat közti vasfüggöny szétszakadása felgyorsíthatja egy egységes Európában a szellemi termelési mód fejlődését, de a „keleti fenyegetés" megszűnte éppen le is fékezheti azt. A döntő a szellemi terme­lési mód feltételeinek alakulása: ha a szellemi termelési mód fejlődésének tendenciája a világban markáns folyamat lesz, ez kedvezően hathat a Kelet-Európában előkészített talaj ter­mőre fordulásához is, de az is előfordulhat, hogy Kelet-Euró­pa, szerepét betöltvén (ebben is a reneszánsz végi olasz vá­rosállamokhoz hasonlóan) visszahull egy hosszabb stagnáló állapotba, a követő helyzetébe, magában betokosítva mind­azt, amiben előbbre haladt a Nyugathoz képest. A történelem­nek ez mindegy – csak nekünk nem az.

Hogy mivel szolgáljuk, mivel segíthetjük elő nálunk és a világban a szellemi termelési mód továbbfejlődését, ezt igen nehéz meghatározni. E társadalmi folyamatok ugyanis a leg­különbözőbb törekvések eredményeként szoktak létrejönni. Adott esetben egy politikailag konzervatív erő fellépése épp­úgy előre viheti, mint egy kalandorságig radikálisnak ítélt ak­ció, vagy egy teljesen apolitikus gazdasági vagy technológiai döntés. A munkásság emancipációs küzdelme; a tőkések ha­szonnövelő-fejlesztő törekvése; az egyre növekvő arányú ér­telmiség sajátos tevékenységének logikája; a tudomány ön­törvényű fejlődése; a művészetek tömeghatása; a kis nemze­tek felszabadulási küzdelme, a nemzetköziesedés tenden­ciái; az egyes társadalmak átpolitizálódása és békés, apoli­tikus progressziója; a marxi eszmények őrzése és az ideoló­giai dogmákból való kivetkezés;³ a vállalkozási szellem terje­dése és a piacfetisizmussal szembehelyezett önkormányzati kísérletek; az értelmiség hatalmi törekvései és az értelmisé­giek bérmunkássá válása; az informatika szerepének növeke­dése; a környezetvédelem, a béke, az egyéni élet fontosságá­nak egyre fokozottabb figyelembevétele és a közösség­igény … A társadalom belső szerkezete mindenki lépéseit meghatározza, az igazság számtalan részigazságba oszlik szét; éppen az a nagyszerű az emberben, hogy önmagát mint társadalmat az egyéni változatok oly nagy fokú variabilitásá­val teremti meg napról napra, s a megvalósuló fejlődésben az egymásnak feszülő erők harca mindig egy módosult valósá­got hoz létre, s ebben a közvetett értelemben végül is mindig közös alkotássá rendeződik.

1989. december

(International Viewpoint)

Jegyzetek

1 L. e számunkban pl. Herlitz tanulmányát.

2 Néhány éve egy „életminőség"-centrikus társadalom víziója csupán képzelgésnek, életidegen, széplelkű, ideologikus íróasztal-fogalom­nak hathatott. A fejlett társadalmak tendenciái azonban az ún. humán ökonómia kibontakozásával a termelés döntő tényezőjévé és tár­gyává avatják az életminőség számos összetevőjét.

3 A marxizmus megszületett műveinek kánonná merevítése elfedte azt a tényt, hogy míg az új termelési mód filozófiai és történettudomá­nyi megalapozása a marxi művekben megtörtént, teljesen hiányzik az új termelési mód adekvát gazdaságelmélete (Marx csak a kapitalista gazdaság kritikáját dolgozta ki); kifejtetlen etikája, pszichológiája, szemiotikája (antropológiájának csak egyes elemei vannak meg, poli­tológiáját csak bizonyos történelmi helyzetekre dolgozták ki, aztán ezeket általánosították más helyzetekre is). Teljesen szükségszerű, hogy a hiányzó részek, a rések mögötti űrök szétfeszítik a nagy elmé­let rájuk borított hálóját, s a marxizmus filozófiáján és történettudomá­nyán is ott tudtak ütni ellenfelei a XX. században, ahol ezen elemek hiánya a filozófiában, a történettudományban is egyoldalúságokat okozott. Nem tartozunk azonban azok közé, akik mindezek miatt a marxizmus érvényét a múlt századba szorítják vissza: Marx egyéni teljesítménye nem csupán egy az elméletek közül, hanem egy új pa­radigma alapköve is.

Az új termelési mód adekvát tudományos elméletei persze épp­úgy meg fognak születni, mint adekvát együttélési formái. Ezek a marxi alapművekkel kompatibilisek lesznek, jóllehet az ebből a szem­pontból mellékesnek is tekinthető, hogy kidolgozóik marxistának fog­ják-e magukat nevezni, vagy éppen a marxizmussal vitatkozva, vagy attól teljesen függetlenül hozzák létre elméletüket és gyakorlatukat. Az bizonyos, hogy nem dedukcióval fognak létrejönni a marxi elmélet­ből, hiszen megjelenésük alapfeltétele az, hogy a hétköznapi létviszo­nyokban az új termelési mód olyan elemei is kifejlődjenek, amelyek a marxi kategóriák megfogalmazása idején még nem voltak jelen, ill. nem voltak tudatosítható állapotban. (Hiszen – mondhatjuk Marxszal – a kategóriák csak a létviszonyok leképezései.)