„Nem ismerek magamnál
 sem kisebbet, sem nagyobbat."
(Petőfi)

A szocializmus a társadalmi igazságosság megvalósulását ígérte. S a világ, amelyben élünk, minden, csak nem igazsá­gos. A hatalom vagy az üzleti haszon, a születési előjogok, vagy a vak szerencse az élet minden területén egyenlőtlensé­geket szülnek, egyeseket a többiek fölé emelve, másokat megalázva. Nem a képességek, nem is a munka határozzák meg az emberek helyét. „Nem is lehetséges igazságos társa­dalom" – legyint az ember csalódottan, vagy új, eddig nem próbált (olykor meg túlságosan is ismert) utaktól reméli az igazságosabb társadalom beköszöntét.

Ma a megváltó „újat" a közgondolkodás a piacgazda­ságban látja. (Ez az eufória a működő piacgazdaság kialaku­lása nyomán néhány év múlva el fog múlni, de ma, amikor az eddigi államszocializmus felhalmozott kudarcai, s hátrányai­nak megannyi tapasztalata előárad, ez az illúzió természe­tes.)

Azokkal szemben, akik a „létező szocializmus" korábbi formái iránt éreznek nosztalgiát, s ellenforradalminak bélyegzik az államszocializmus minden lazulását, a „kapitalizálóknak" számos ponton igazuk van. A fejlett tőkés társadalmak­ban létrejött modern technológia és az ehhez szükséges ké­pességek (munkafegyelem, precizitás, racionális számítás, szaktudás stb.) nélkül; egy gazdasági értelemben kulturált emberiség nélkül, az emberek autonómiája, cselekvési, társa­dalmi önállósága, önnön társadalmi viszonyai alakításában megszerzett bizonyos gyakorlata nélkül nem lehet túlhaladni a tőkés társadalmat, de nem lehet emberi szinten fennma­radni sem.

De biztos-e, hogy történelmi helyzetünk kétválasztásos helyzet? A lesüllyesztő stagnálás és a megszakadt kapitalista fejlődéshez való visszatérés csak politikai alternatívák: a társadalmi fejlődés szempontjából a kérdés úgy hangzik, hogy egyértelműen a kapitalizmus vitális mechanizmusaihoz kap­csolódva próbálunk-e ráállni valamilyen fejlődési pályára, vagy azokat az elemeket próbáljuk-e felerősíteni, amelyek kivezethetnek bennünket a kapitalizmusból és az államszo­cializmusból egyaránt? Biztos-e, hogy mindaz, ami bennün­ket évtizedek óta sújt, annak a következménye, hogy meg­gondolatlanul kiléptünk a kapitalizmusból? Hiszen mi is válto­zott meg tulajdonképpen ezekben a társadalmakban? Elég-e a hatalomváltoztatás egy új társadalmi rendszer megalapozá­sához? Ki lehet-e lépni a gazdasági világrendszerből, ha a termékeket az előállításukhoz társadalmilag szükséges mun­kával mérik, s e szükségesség mértékét a gazdasági centrum termékei diktálják? Ha viszont a hatalomváltozás ellenére a gazdálkodás lényege szerint belül maradunk a kapitalizmu­son, nem szükségszerű-e, hogy a fennmaradó tőkeviszony védelmében a hatalom – az úgynevezett szocialista hatalom is – jobboldalivá, elituralommá váljék (hiszen pl. Gorbacsov az apparátusok uralmát igen pontosan jobboldaliként hatá­rozza meg).

A hatalom már eleve azért is torzult el – s szinte szükség­képpen vesztette el forradalmi jellegét -, mert a forradalom csak a politikai hatalom megragadására tudott kiterjedni, s nem hódította meg egy új világ számára sem a gazdaságot, sem a társadalmi lét más részeit. Sem a termelés, sem az érintkezési viszonyok nem lettek „újak", az új hatalom viszont magától értetődően mindenre igyekezett kiterjedni; mindenre rásugároztak, mindent maguk alá gyűrtek a hatalmi szem­pontok, s ez torzította el, tette működésképtelenné a társadal­mat. Pedig a gazdaságot gazdasági, a politikát politikai, a jogrendet jogi, az erkölcsöt erkölcsi szempontoknak kell irá­nyítaniuk; ha más szempontok lépnek ezek helyébe (mint itt a mindenen eluralkodó hatalmi szempontok), működésük eleve torzzá s előbb-utóbb használhatatlanná is válik. (A tár­sadalom tervszerű irányításának, folytonos forradalmi át­strukturálásának a lehetősége, amelyhez a centralizáció elv­ben kedvező feltételeket teremt, szintén kihasználatlanul ma­rad, vagy pedig – a hatalmi egyoldalúság következtében – csupán végletesen torz formában, a társadalmon tett erőszak formájában „érvényesül").

Így ezekben az országokban a tőkeviszony olyan műkö­dése jött létre, ahol az antikapitalista hatalmi szempontok – melyek elvben a kapitalizmus meghaladásának feltételei kö­zül valók – a tőkeviszony hatékonyságát romboló, (de szinte semmit sem építő) hatásokként funkcionálnak. A „szocialista" országokban az állam annyiban tőkeviszony képviselője, amennyiben az államhatalom tölti be a tőkefelhalmozás ala­nyának szerepét; a munkavégzőt (a fizikai dolgozót, a terve­zőmérnököt, vagy a közvetlen irányítót) azért alkalmazza az állami tőke, hogy értéktöbbletet hozzon létre (a dolgozók bérét jelentős mértékben az általuk termelt érték alatt tartva), hogy így az elosztásban átcsoportosítható tőkét halmozza­nak fel. E tőke jelentős része azután, miként a világ más, kevésbé fejlett régióiból, ezen társadalmakból is a tőkés cent­rumokba vándorol.

A tőkeviszony uralmának társadalmaira (mind a tőkés „szabad világban", mind az államszocializmusban) jellemző az, hogy a hatalmi-politikai szféra, ill. a gazdasági szféra elkü­lönül a társadalmi lét egészétől, az emberek mindennapi éle­tétől és többé-kevésbé egymástól is. Külön logika szerint mű­ködnek, s az egyes embereknek nincs hatalmuk fölöttük, tehát a gazdasági folyamatokat az egyének- és csoportjaik éppoly kevéssé befolyásolhatják, minta politika alakulását. A gazda­ság és a politika különválván azt a látszatot kelti, mintha a a gazdaságközpontú társadalom, ill. a politika irányította tár­sadalom egymás alternatívái lennének. Nem kellene már egy­szer abból kiindulni – ez lenne ugyanis a kapitalizmus és egy valóságos szocializmus alternatívája -, hogy a döntő kérdés az, hogy a politika, illetve a gazdaság uralkodjék-e a terme­lőn, vagy a termelők ellenőrizzék a gazdaság és a politika működését? Mert gazdasági és politikai szabadság ebből a szempontból elválaszthatatlan. Ameddig a munkavállaló gazdasági lényként, gazdasági magatartására, (bérmunká­jára, fogyasztására leegyszerűsített emberként szerepel, ad­dig csak magánemberként, igen korlátozottan tud politikai-tár­sadalmi szabadságához is közel kerülni. Másfelől, míg az ál­lampolgár alattvalóként a politikának, egy felette álló politikai hatalomnak alávetett lényként szerepel csupán, addig nem képes a gazdaság, a termelés feletti ellenőrzésre sem.

A gazdasági és politikai hatalmak társadalmasításának eszményét meglehetősen lejáratta az a gyakorlat, amely ma­gát e társadalmasítás végrehajtójának tüntette fel. Ugyanak­kor több évtizedes története során e hatalom talán azokat üldözte a leghatározottabban, akik a valóságos társadalma­sítás irányába szerették volna mozdítani, akik ezt kérték tőle számon. Jellemzőnek tekinthető, hogy a magát marxistának nevező párt ideológusai, miközben számos ponton kárhoztat­ták a „polgári gondolkodást", éppen az elidegenedés leküzdhetőségét e polgári gondolkodókkal összhangban nyilvánítot­ták illuzórikusnak.

De ki bizonyította be, hogy valóban csak illúzió? (A való­ságos társadalmasítás kísérleteit a gazdasági és politikai ha­talmak eddig mindig nagyon hamar széjjelverték.)

Ha ma valóságos társadalmasítást célul lehet kitűzni – ezt csak a kudarcok tapasztalatainak birtokában és az eddigi­ektől egészen eltérő módon tehetjük meg. Lapunk alapvető feladatának tekinti, hogy elméleti elemzéseiben ezeket az új szempontokat is igyekezzen figyelembe venni.

Újra kell gondolni például a marxi kapitalizmuskritika olyan kulcskérdéseit, mint a tulajdon vagy a termelési mód. A marxi kritika jelzi a kapitalizmussal szembeni alternatíva szükségességét, kimutatván a tőkés magántulajdon és ter­melési mód, az osztálytársadalmi szociális szerkezet el­lentmondásait, antihumánus következményeit. Ugyanakkor az államszocializmus történelmi kudarca világossá teszi, hogy ennek az alternatívának nem az állami tulajdon a kulcsa, s azt is, hogy az állami tulajdonra épített eddigi próbálkozások a valóban új formáció igen fontos összetevőit egyszerűen nem vették figyelembe.

Először is csak mostanában kezd nyilvánvalóvá válni, hogy a magántulajdonnak nem az állami tulajdon a valóságos tagadása: az állami tulajdon a magántulajdon belső korrek­ciós rendszere, az általános magántulajdon. A magántulaj­donnal szemben igazi alternatívát elvben például a társult termelők tulajdona jelenthetne, amely ugyanúgy a közvetlen személyi tulajdonláson alapul, mint a magántulajdon, s ezáltal ugyanúgy megteremti a személyes érdekeltséget, s gazdatudatot; ugyanakkor, mivel a közös tulajdon egyszersmind nem elidegeníthető, így az egyes egyének nincsenek alávetve a tulajdonban megjelenő dologi hatalomnak, mint a magántulaj­don esetében. Kérdéses azonban, hogy ezt az elméleti alter­natívát, ezt a „harmadik utat" lehet-e, és hogyan lehet a társa­dalomban realizálni? Hiszen a társult tulajdon (Tütő László elemzése szerint) feltételezi:

a)     olyan munkavállalási rendszer létrehozását, amelyben minden termelési eszközzel az az egyén, ill. csoport dolgo­zik, aki (amely) a leghatékonyabb társadalmi hasznosítá­sára vállalkozik (= termelési demokrácia);

b)     a fogyasztási igények társadalmi önköltségen való kielé­gíthetőségét (= fogyasztási demokrácia);

c)     a hagyományos szociálpolitikai, közigazgatási, kulturális, stb. feladatok mind jelentősebb részének társadalmi önte­vékenységgé történő átalakítását (= közigazgatási és kul­turális demokrácia);

d)     a beruházások, fejlesztések jelentős részének önfinanszí­rozóvá tételét, olyan szisztéma kialakítását, melyben ma­guk a fogyasztók döntenek a bővített újratermelésről, vál­lalva a költségek személyes munkával való fedezetét (= a csere demokráciája); természetesen a hátrányos helyzetű csoportok, régiók fokozott támogatása mellett.

Elkövetkező számainkban többször is vissza szeretnénk térni e tulajdonforma – a számunkra kétségkívül legrokon­szenvesebb tulajdonforma – feltételeinek vizsgálatára, arra, hogy a ma adott társadalmi lehetőségektől vezet-e út a köztu­lajdon ilyen formáihoz. Ha igen, hogyan, s ha nem, akkor milyen egyéb alternatívát tud nyújtani a (kipróbáltan haté­kony, ám kipróbáltan igazságtalan) tőkés magántulajdonnal szemben az a baloldal, amely a kapitalizmust nem tudja elfo­gadni a lehetséges világok legjobbikának.

Ha az eddigi antikapitalista fejlődés a tulajdon területén nem jutott még el a magántulajdon életképes alternatívájá­hoz, hasonló a helyzet a termelési mód tekintetében is.

A termelési mód kérdése az egyik legelkentebb kérdés az Adminisztratív Rendszerré vált „szocializmus" elmélettör­ténetében. Ez nem véletlen. Miközben az ideológiában létre­jött az „új társadalom", addig az új társadalmi formációnak a marxi felfogás szerinti leglényegesebb kritériuma, az új terme­lési mód csak a „kellene" szintjén létezik. Szó volt arról, hogy a magukat „szocialistának" nevező társadalmak a kapitaliz­muson belül léteznek. Ez különösen igaz abban az értelem­ben, hogy ha a kapitalizmus termelési módjában az árucsere által mozgatott nagyipari termelés a meghatározó, a létező „szocializmusok" ebben semmi különbséget nem mutatnak; a termelés jellegzetes színtere itt is a gyár (legfeljebb tökéletle­nebbül működik), a termelés itt is a bérmunkás által termelt értéktöbbleten alapszik, és így tovább. Vagyis nincs szó új termelési módról.

Egy új termelési mód alapvonalai persze már körvonala­zódnak. (De egészen máshol, mint ahol a sztálini szisztéma apologétái keresték.)

Az utóbbi évtizedekben sokan egy posztindusztriális, az ipar uralma alól lassanként felszabaduló társadalom jegyeit látják megjelenni a legfejlettebb centrumokban, s ezek az új termelési sajátosságok egy posztkapitalista, (a kapitalizmus­nál fejlettebb) társadalom jegyeiként is felfoghatók, ha lesz­nek olyan erők, amelyek e tendenciákat valóban kiemelik a tőke bővített újratermelésének rendszeréből. (Mert egyelőre ezek – az egyébként már rendszeridegen – elemek is a tőke uralma alatt, ahhoz idomulva vannak jelen.)

Lapunkban szeretnénk rendszeresen foglalkozni azokkal a tendenciákkal, amelyek egy ilyen valóban új termelési mód felé mutathatnak. Ebből a szempontból különösen fontosnak látjuk az informatikai forradalom szerepét, a termelésnek a szellemi termelés felé való eltolódását, s ezzel együtt a hagyo­mányosan az értelmiséghez kapcsolható értékek általános előretörését, az ember újratermelésének, mint termelési hú­zóágazatnak az előtérbe kerülését, a globális problémák sze­repének növekedését a termelés irányát befolyásoló ténye­zők között; azt a tényt, hogy magának a termelésnek az ará­nya is csökken az emberek életében: az egyre nagyobb lét­számú csoportoknak a munkából való kiszorulása, a lehetsé­gesnél lassabban, de szükségképpen növekvő szabadidő az emberi tevékenységet mind nagyobb mértékben kivonja a ha­gyományos ipari termelésből – s ezzel a tőke rendszeréből is.

Az utóbbi évtizedekben egészen új típusú törekvések is megjelentek a tőke logikájával szemben. (Csak egy példa: a Zöldek harca a napfűtéses házakért nemcsak a környezetet igyekszik védeni, hanem egyben olyan energiaforrást priorizál, amely igen nehezen tőkésíthető – vagyis a humán logikát próbálja érvényre juttatni a tőke logikájával szemben.) Egy olyan világ látszik körvonalazódni, amelyben többé nem az ipar, nem a tőkés-munkás viszony, hanem az értelmiség – nem a korábbi szűk elitréteg, hanem a mind tömegesebben megjelenő szellemi termelő – játssza majd a főszerepet. Ugyanakkor a tőkés termelés továbbra is életképes: a tőke még nagyon sokáig transzformálhatja problémáit a „második" és a „harmadik" világba; s mivel azok rendkívül messze van­nak attól, hogy az informatikai forradalom eredményei hassák át gazdaságukat és társadalmukat, számukra nem ezek az alapkérdések, s gazdaságuk racionalizálása érdekében szük­ségképpen fordulnak a kapitalizmus „bevált" mechanizmusai felé. Ha elnyomatásuk, elnyomorodásuk fokozódik, márpedig egyelőre – s ez is a tőkés fejlődés természetéhez tartozik – fokozódik, az sem lehetetlen, hogy egészen más irányt adnak a történelem mozgásának, hiszen ezen országok sorába tar­tozik a világ túlnyomó többsége. A kapitalizmusból kifelé mu­tató tendenciákat egy magát baloldalinak valló lapnak éppúgy vizsgálnia kell, mint a kapitalizmus életképességének bizo­nyítékait.

A szükségletekre termelő társadalomtól – más szóval a humánum társadalmától – még ha a technikai-termelési felté­telek érettek volnának is, elválaszt az esélyek egyenlőtlensé­ge. Ezért mindaddig, amíg különféle társadalmi mechanizmu­sok újratermelik az esélyegyenlőtlenséget, sőt esetenként még növelik is, addig a társadalmi progresszió nélkülözhetet­len részei azok a társadalmi erők, amelyek alapvető célnak ezen esélyegyenlőtlenségek elleni küzdelmet tekintik.

Ma az esélyegyenlőségre törekvő baloldali gondolkodás nem a kor uralkodó iránya. Ma a világban (és Magyarorszá­gon is) hosszú távú konzervatív hullám érvényesül: a szük­ségletekre termelő társadalom feltételeit építve, de a régi, tőkés kereteket konzerváló társadalmi-hatalmi rendszerben, valahogy úgy, ahogy a polgári (posztfeudális) társadalom épült a feudalizmusnak a XVII.-XVIII. században megerő­södő politikai keretei között (a barokk korszakában). Az ana­lógiák sosem érvényesek teljesen, de olykor érdemes elgon­dolkodni rajtuk. Meglehet, a baloldal a jelen feltételei között nem tarthat igényt arra, hogy a társadalom közvetlenül a jel­zett baloldali humanisztikus értékek szerint szerveződjék. Ám attól még nem lehet feladni ezen még meg nem valósult (de éppen ezért változatlanul megvalósulása előtt állónak is te­kinthető) cél- és eszmerendszer képviseletét.

(Ehhez a bemutatkozó íráshoz felhasználtuk a szerkesztőtársainkkal folytatott hosszú beszélgetéseken általuk felvetett gondolatokat is.)