Első számunkban az Eszmélet sajátos szellemiségét meghatáro­zó célként vetettük fel az „ökumenikus baloldaliság" Adam Schafftól kölcsönzött gondolatát. Az Eszmélet kialakult olvasókö­zönsége a „baloldal" határain túlnyúlik: olvasóink a politikai paletta legkülönfélébb árnyalatait képviselik. Szembe kell nézni azonban azzal is, hogy a célnak tekintett „ökumenikus balol­daliság" gondolata viszont sok szempontból illuzórikusnak bizo­nyult, s a „baloldal" fogalma körüli elméleti tisztázatlanság szá­mos olyan gyakorlati következményt rejt magában, ami az ember önazonosság-tudata számára vállalhatatlan helyzeteket teremt. Ha az a baloldali, aki annak tekinti magát, akkor elvileg olyan sokféle „baloldaliság" vegyül az „ökumené"-ben, amelyek között nem is igen lehet közös nevezőt találni. Én például nem tudok igazán rokonságot érezni a dogmatikus szellemű és anakroniszti­kus forradalmi romantikát átörökítő baloldalisággal: számomra a „forradalmi" szónak nem politikai értelmében, hanem kizárólag a társadalmi paradigmaváltás folyamatának jelzőjeként van pozi­tív tartalma. (L. „Nem tölthetsz ő hordóba új bort…") A legkisebb rokonságot sem érzem azzal a baloldalisággal, amely esetleges címke a bürokratikus apparátusok egyik fajtáján, amely most éppen nincs hatalomban, de lényege szerint – tapasztalhattuk évti­zedekig – semmiben sem különbözik bármely pragmatikus, lé­lektelen, olykor cinikus hatalomgyakorló apparátustól. Nem ér­zek rokonságot azzal a szűklátókörű „baloldalisággal", amely a történelmi vereség egy pillanatát kivetítve lemond a társadalmi alternatíva kereséséről és feladatát a „kín finomítására" redukál­ja, sőt, esetenként maga válik a baloldalinak cseppet sem nevez­hető tőke szószólójává. Tisztelem azokat, akik számára a szocia­lista eszmék mindig tiszta erkölcsi célokat, igazságosság-értéke­ket jelentettek; osztozom abban a keserűségben, amit e balol­daliaknak az elmúlt évtizedek okoztak (először egy emberellenes gyakorlatban felhasználva és bepiszkítva az ő hiteiket, aztán e hi­teket s őket magukat is félredobva, végül pedig céltáblául állítva őket olyan bűnök – sokszor jogos – számonkérői elé, amelyekért nem ők felelősek); de nem érzek azonosságot ezzel a keserű men­talitással sem. A történelmet nem lehet perelni, visszaperelni még kevésbé. Lélektanilag megértem, de nem tudok rokonságot érez­ni a nosztalgiával sem. Lót visszafelé meredő felesége szoborrá élettelenedik, az Euridikéjére visszanéző Orfeusz végképp el­veszti szerelme tárgyát. Nem születtek még meg azok az elemzé­sek, amelyek pontosan feltárták volna, hogy miért is olyan ma a „baloldaliság" amilyen; mindenesetre én nem tudom otthon érez­ni magam az olyan „baloldaliak" között, akik gyakran egy NBI-ből kiesett futballcsapat szurkolótáborára emlékeztetnek; olyan szurkolókra, akik csapatuk visszakerüléséről álmodozva azzal próbálják frusztrációjukat kompenzálni, hogy a rivális csapatok szurkolótáborát szidalmazzák (s mivel ezt együtt tehetik, ez vala­miféle lélektani megerősítést nyújt számukra). 1. A nosztalgiára a konzervativizmusok építenek, azaz a szó eredeti értelmében: a re-akció. 2. Ez a baloldaliság egyértelműen politikai szembenállá­son alapszik, én pedig, mint többször utaltam már erre, meg va­gyok győződve arról is, hogy az antikapitalista mozgalmak egyik pusztulásba döntője éppen túlságos (egyszálú) politikai meghatározottságuk volt, a „politikai harc" abszolutizálása. Sze­rintem ma (és holnap) elsősorban a) egy gazdasági-társadalmi al­ternatíva fejlesztésére; b) erkölcsi-szellemi építkezésre; és c) ezektől elválaszthatatlanul: a humanitás, az emberi jogok legszé­lesebb értelemben vett (tehát pl. a kizsákmányolás jogát is taga­dó) védelmére van szükség. Ezek képviselete is „politizálás", de nem annak szűkebb – a saját csapat és az ellenséges csapat közti kölcsönös gyűlöletre épült, a „harci" retorikával nagymértékben összefüggő – értelmében. Rossz társadalmi berendezkedést, ár­talmas hazug morált, bűnös viszonyokat és embertelen intézmé­nyeket igen, de embereket nem vagyok hajlandó gyűlölni, gán­csolni azért, mert ők egy másik társadalmi csoportban, a „másik oldalon" vannak. Emberileg meg tudom érteni, hogy a gyűlölet­ben élenjáró jobboldalnak nehéz – és eredménytelen szép-lelkűségnek is tűnik – „odatartani a másik arcunkat", meg va­gyok győződve azonban arról is, hogy a gyűlöletben és az erőszakban a szélsőjobboldal van inkább otthon, s ha a „balol­daliak" elfogadják ezeket a játékszabályokat, akkor vagy alulma­radnak, vagy bizonyos értelemben maguk is „jobboldaliakká" torzulnak; ez sajnos ma már számos közismert történelmi tapasz­talat birtokában állítható. Tulajdonképpen maga ez az „oldal"-azás is természetellenes: ha az ember igazán megérti a különböző emberi törekvéseket, akkor sohasem fogja magát teljesen a másik oldalon érezni, senkihez képest. Mindannyian emberek vagyunk – és ez ugyanaz az oldal. A társadalom embertelenségei, emberel­lenes intézményei ellen éppen azért lép fel a „baloldali", mert azok embertelenek, idegenné váltak az embertől: ezek vannak a másik oldalon (a természet pusztító erőivel együtt).

Egyes „baloldaliak" továbbá ma hajlamosak arra is, hogy úgy viselkedjenek mint az az özvegy, aki azt hiszi, akkor hű halott fér­jéhez, ha haláláig gyászba öltözik, s gyászának élvén nem törődik a körülötte levő élettel, lehetséges teendőivel. E „baloldaliak" előszeretettel festik a legsötétebb képet önmaguk, az ország, és a világ jövőjéről, természetesen ezt is a fenti vereségérzet kompen­zációjaképpen. Pedig az ember nem akkor hű szeretettjéhez, ha siratja, hanem akkor, ha úgy él tovább, hogy átveszi annak átve­hető funkcióit. S ki itt az elvesztett hozzátartozó? Kit vesztett el a „baloldal"? A hatalmat? Ehhez a kegyetlen halott férjhez nem hi­szem, hogy hűségesnek kellene lenni. A történelem alakításának esélyét? Ez miért veszett volna el? „O" ugyanis nem halandó… Az antikapitalizmus százesztendős programja, a bejáratott, megszo­kott célkitűzések, ideálok, jelszavak, taktikák – igen, azt hiszem ez a program a „baloldal" igazi halottja, s az életbenmaradóknak, azoknak, akik hűségesek akarnak maradni, e helyett kell maguk­nak kiszenvedniük magukból az antikapitalizmus új, az eleven élet, a jelen, a jövő testére szabott programját, ideáljait.

Egy ilyen korszerű baloldaliság lehet „ökumenikus" abban az értelemben, hogy sokféle szempont, sokféle kapitalizmus-, í 11. tár­sadalomkritika, igen különböző ügyekért indított mozgalmak egymásmellettiségét teszi lehetővé; de az a „baloldal"-fogalom, amely olyan egymással összeegyeztethetetlen irányzatokat foglal egybe, mint a „forradalmi radikalizmus" és a pacifizmus, az etatizmus és az anarchizmus, a múlt tagadása és a múltbaforduló nosztalgia – üres és értelmetlen. Saját eszményeinkkel ellentétes erőkkel taktikai megfontolásokból sem lehet egy kategóriába so­rolni magunkat.