Az iszlámhoz kötött terrorizmus okát sokan kultúrák és vallások ellentétében látják. A kulturális, a vallási, a nemzeti köntösben azonban mélyebb, szociális, politikai, stratégiai ellentétek húzódnak meg.

1. Iszlám kontra nacionalizmus

 

Az iszlám vallás a moszlim hívők közössége, az umma tagjainak nemzetek feletti, integrátor tényezője. Különös jelentősége van ott, ahol nem alakultak ki egységes nemzetállamok, de a soknemzetiségű mesterséges államok (Irán, Afganisztán, Pakisztán, Indonézia stb.) közös nevezője is, s összekötő kapocs, ahol mesterséges politikai határok egységes nemzetet szakítanak szét (arab országok). Van, ahol az iszlám gondolkodók a modern nacionalizmus előfutárai (Dzsamaleddin Afghani, Mohammad Iqbal), máshol a modern kisnacionalizmusok ideológusai vallási kisebbségek tagjai, így az arab nacionalizmus eszmerendszerének kimunkálói, Michel Aflaq és társainak többsége keresztény, Musztafa Kemál “Atatürk” szaloniki zsidó, a perzsa nacionalizmus előfutárai zoroasztriánusok, a kurd nacionalisták közül sokan figyelemre méltó módon az iszlámból kitaszított “ördögimádó” jezidita szekta tagjai voltak.

Az iszlám maga is a nacionalizmus megnyilvánulása ott, ahol a nemzetté válás nem annyira fejlett, hogy nacionalista megnyilvánulásokban mutatkozzon meg (a nemzeti kultúra, nyelv ápolása stb.), vagy nem képes a szűk politikai keretek között az idegen befolyás ellen védekezni. Az iszlám hívők közössége, az umma nemzetekfelettisége szemben áll a nacionalizmussal, ám az iszlám előretörése számos országban, régióban mégis a nacionalizmus egy megnyilvánulási formája, illetve regionális szövetség keresése olyan problémákra, amelyeket az adott hatalmi csoport nem képes megoldani a nemzetállam politikai határain belül. Az iszlám és a nacionalizmus ellentmondásos, egymást feltételező, kiegészítő és egymást tagadó kapcsolatban áll. Az iszlám a nacionalizmus politikai ellenlábasa, ugyanakkor a vallás a nemzeti identitás attributuma és kifejezési módja, a nemzeti érdekek kifejezője, mégpedig a hívők közösségének nemzetek feletti egyetemlegessége révén, nemzetközi összefogással, “internacionalista” módon. A moszlim országokban így jön létre az umma szupra-nacionalizmusából a radikális politizált iszlám militánsai, a terroristák internacionalizmusa.

 

2. “Civilizációk háborúja”?

 

A terrorizmus okát sokan kultúrák és vallások ellentétében látják. Mindezek a nacionalizmus vetületei, valójában csak a felszínt érintik, a kulturális, a vallási, a nemzeti köntösben mélyebb, szociális, politikai, stratégiai ellentétek húzódnak meg. Vallási köntösben azon régiókban manifesztálódnak a mélyebb ellentétek, ahol nem fejeződött be a nemzetté válás, vagy ahol egyfajta nemzeti, etnikai asszimiláció ment végbe, s így a nemzeti identitás kapaszkodója az anyanyelv vagy a nemzeti kultúra helyett a vallás lett (pl. Észak-Írországban).

Az iszlám világban létezik a pán-iszlamizmus nemzetekfelettisége, s a helyi kisnacionalizmusok ellentéte, ez azonban feloldható ellentét, nem létezik viszont kultúrák és vallások közötti feloldhatatlan antagonizmus. Huntington elméletének vulgár-interpretációja, amely a legújabb-kori történelem és korunk alapvető társadalmi folyamatainak magyarázatát a “civilizációk harcában”, az eltérő kultúrák és vallások összeütközésében látja, nem helytálló. E leegyszerűsített gondolat veszélyes, nem-létező ellentéteket konstruál népek és kultúrák között, miközben valódi, társadalmi, gazdasági, geostratégiai ellentéteket negligál vagy elködösít. Kiindulópontjában felcseréli az okot és okozatot, “etnicizálja” a történelmet és a politikát, abból kiindulva, hogy a történelmet eszmék, vallások és kulturális hagyományok mozgatják. Huntington az új ellenségkeresés részeként az egyes civilizációkat, így az iszlám világot mint potenciális ellenséget állítja szembe a nyugati civilizációval. E gondolat fő veszélye abban rejlik, hogy vallási-kulturális, esetleg katonai síkon élezi ki azokat az ellentmondásokat, amelyek a világrendszer centruma és perifériája között fennállnak. Ez az eszmerendszer elkerülhetetlen háborút sugall – a valóságos problémák megoldása nélkül.

 

3. Új bipolarizáció

 

A bipoláris világrend felbomlása után az egyedül maradt szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok nem képes ellátni azokat a funkciókat, amelyeket korábban a Szovjetunióval közösen gyakorolt a világ eltérő és jól körülhatárolt részein. Nem maradt olyan hatalmi erő, amely korlátozhatná a multinacionális vállalatok világuralmát, ami viszont feltételezi az Egyesült Államok egyetemleges hegemóniáját. Az enyhülési szakaszokkal tagolt hidegháborús egyensúly az 1970-es évektől fokozatosan megbomlott az olajárrobbanást követő intenzív tőkebeáramlás, a neoliberális gazdasági stratégia, a korlátlan kereskedelmi szabadság miatt kibontakozó adósságválság, a cserearányok megromlása, a periféria elszegényedése, a jelentős munkanélküliség, az éhínség megjelenése révén. Ezek a jelenségek felbukkantak a centrum-országokban is, amelyekben a “jóléti állam” számos jótéteményét szintén feláldozták “a tőke szabad áramlásának” oltárán. Mindez ugyan számos termelési ágazatban extraprofitot eredményezett, de szociális következményei 1990-re a világ sok régiójában katasztrofálissá váltak. A válságjelek nyilvánvalóak: kiterjedt éhínség, genocídiumokkal tarkított helyi háborúk, és a nemzetközi joggal ellentétes megtorló akciók (Oroszország csecsenföldi háborúja stb.).

A helyi és regionális burzsoázia és középosztály szignifikáns része szembe került a globális kapitalizmus által életre hívott, nem egyenlő feltételeket kínáló konkurencia-harcban a multinacionális nagytőke meghatározó csoportjaival. Ám a nyugati demokrácia mint egyetemes igénnyel fellépő uralmi forma, még azelőtt meggyengült, hogy világméretekben megszilárdult volna. A Szovjetunió és szövetségi rendszere összeomlása óta a világrendszer kevésbé biztonságos, irányíthatósága kétséges, az ENSZ szerepe megkérdőjeleződött. A nemzetállamok gazdasági meggyengülésével párhuzamosan a világrendszer szinte minden régiójában óriási társadalmi igények jelentkeztek a biztonság és a létbiztonság visszaállítására. Eközben a politikai baloldal meggyengült és átrendeződött az egész világon, arculata, céljai megváltoztak, a növekvő társadalmi elégedetlenség kifejezésére, “levezetésére” világméretekben egyre inkább az új, radikális jobboldal vagy az annak megfelelő radikális extremizmus, a politizált iszlám mind szélsőségesebb irányzatai tesznek kísérletet. A radikális baloldal egye szűkülő bázisú csoportjai pedig radikalizálódnak, s maguk is terrorszervezetekké válnak (PKK, az iráni Mudzsahedin-e Khalq, Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért stb.)

Kétségtelen, hogy az Egyesült Államok politikai elitje mind technikai, mind katonai, mind pénzügyi téren hozzájárult azoknak a feltételeknek a létrejöttéhez a Balkánon, a Közel-Keleten, Pakisztánban és Afganisztánban, sőt magában az Egyesült Államokban is, amelyek az iszlámra hivatkozó terrorizmus felemelkedésében szerepet játszottak. Ez különösen igaz Afganisztánra, ahol mind a mudzsahedeket, mind az arab és más országokból érkező nemzetközi zsoldosokat az Egyesült Államok szervezte meg, képezte ki és látta el pénzzel, fegyverzettel a Szovjetunió elleni harcban. Az USA hívta életre elsősorban rendcsinálásra, a megépítendő kőolaj- és földgáz vezetékek védelmére a tálibok mozgalmát is, mikor a mudzsahedek uralma következtében 1992–96 között az országot a káosz és széthullás fenyegette. Ám keveset magyaráz meg az Egyesült Államok felelősségének leegyszerűsített teóriája. Valójában arról van szó, hogy a világrendszer új, mintegy negyedszázados múltra visszatekintő működése segíti elő a szélsőséges mozgalmak megerősödését, a különböző típusú terrorizmust, benne a vallási ihletettségű terrorizmus példátlan borzalmait Algériától az Egyesült Államokig.

Különböző elméletek láttak napvilágot arról, hogy mi váltja fel a megszűnt bipoláris világrendet. Születtek multipolarizációs elméletek, az egységes politikai és gazdasági centrum (az Amerikai Egyesült Államok) vezetésével végbemenő globalizációs teóriák, továbbá a centrum-periféria és az Észak-Dél ellentét mentén kikristályosodó neo-bipolarizációs koncepciók.

A politikai iszlám radikalizálódásának egyik oka kétségtelenül az új bipolarizációs trendekben rejlik. Az iszlám országok többnyire poszt­koloniális társadalmak, beleértve a posztszovjet moszlim köztársaságokat, és az Orosz Föderáció moszlimok által lakott területeit is, amelyek gazdasági kötődése az anyaországokhoz igen erős. Torz infrastruktúra jellemzi őket, nem sikerült e gazdasági kötődés elvágása, következésképpen saját gondjaik tetézéseként súlyosan hatnak rájuk a volt anyaország bajai, ipari ágazatok bukása, a munkanélküliség. Mindezt súlyosbítja az iszlám országokra jellemző magas demográfiai ráta.

 

4. Modernizációs kísérletek, modellek kudarca

 

Az új világrend az egykori gyarmati országok számára – kivéve a kőolaj-termelő országok egy részét – kevés pozitív hozadékkal járt. Az iszlám radikalizmus a világgazdaság perifériájára szorult milliók vélt vagy valós érdekeit fogalmazza meg közérthető nyelven.

A politizált iszlám reneszánszának oka a modernizációs modellek bukása, a modernizációs kísérletek felszínes és torz volta. Osztályszerkezet helyett könnyen marginalizálódó, amorf tömegek jellemzik ezen országok társadalmát. Nincsenek meg a társadalomban azok az osztályok, rétegek, amelyek a modernizációt következetesen végbevinnék. Ebből adódóan jelentős a hadsereg szerepe. Az antikolonialista harc, vagy a nemzeti függetlenség kivívásának átmeneti össznemzeti konszenzusa hamarosan felbomlik. Ehhez a jelenséghez a periférián geopolitikai problémák járulnak. Számos államban mind a gazdasági, mind a geostratégiai globalizációs kísérleteket neokolonialista kísérletként élik meg, s megkísérlik ellenük újrateremteni az antikolonialista vagy függetlenségi harc mítoszát.

A világ perifériáján a gyarmatosítás elleni harc következményeként is olyan politikai mozgalmak emelkedtek fel számos iszlám országban (Egyiptom, Algéria, Dél-Jemen, Szíria, Irak), amelyek sajátos “szocialista orientációt” hirdettek meg az 1950-es és 60-as, sőt a 70-es években. Ennek égisze alatt nagyszabású társadalom-átalakító terveket, nem ritkán utópisztikus perspektívákat fogalmaztak meg, amelyek számos ok folytán az 1980-as évek elején enyésztek el véglegesen. Ezeket a kísérleteket a Szovjetunió és Kína támogatta, ám ők elsősorban saját hatalmi érdekeiknek megfelelő berendezkedést, a gyarmati uralom vagy a nyugati modell után újra idegen modelleket kívántak létrehozni.

Ez történt Afganisztánban is. A mesterségesen létrehozott ütközőállamban, a soknemzetiségű Afganisztánban a Hindukustól északra, illetve délre húzódott a hagyományosan orosz, illetve a brit, majd az Egyesült Államok és nyugati szövetségesei érdekövezeteinek határa. Ezt az igen érzékeny geostratégiai egyensúlyt először Daud köztársaságának nyugati típusú modernizációjú kísérlete billentette meg, majd a szocialista orientációs modernizációs kísérlet révén a két világrend látványos konfrontációja során utóbbi is csúfos kudarcot vallott. A “szovjet imperializmus” Afganisztánban jutott végső válságba a harmadik világban addig követett politikájával.

A 2001. szeptember 11-ei, az Amerikai Egyesült Államokat ért terrortámadás-sorozatot követően október 7-én az Egyesült Államok és szövetségesei megindították a légi hadműveleteket Afganisztán ellen. A deklarált cél a merényletekért mindenekelőtt felelősnek tartott Oszama Bin Laden kézre kerítése, nemzetközi terrorista- és zsoldos-szervezetének, az Al-Kaidának felszámolása, ezen szervezetnek az országon belül teret és lehetőséget nyújtó afganisztáni tálib rezsim felszámolása – mindez a nemzetközi terrorizmus ellen meghirdetett globális harc keretében.

Rácáfolva a történelmi, földrajzi, politikai és haditechnikai kételyekre, az Amerikai Egyesült Államok villámgyors győzelmet aratott a tálibok felett. Légierővel és más katonai, felderítési, távközlési és fegyverzeti csúcstechnológiával még egy ilyen furcsa, csaknem lehetetlen háborút is sikerült megnyerni. Nemcsak az történt, hogy a világ legerősebb hatalma legyűrte a világ egyik leggyengébb államát, hanem a gondosan, a körülményekhez tervezett akciósorozat megfosztotta a védekezés reális lehetőségétől az ellenséget.

Katonapolitikai tekintetben a háború a szeptember 11-ei terrortámadásra adott lehetséges leghamarabbi válaszlépés volt, ám mivel kényszerlépés, nem a politikai alternatíva kimunkálása történt meg először. A hadműveletek nyomán politikai vákuum keletkezett, amelyet kétségbeesett diplomáciai erőfeszítéssel próbálnak meg betölteni. A háttérbe szorult, 1992–96 között levitézlett korábbi mudzsahed-szervezetek siettek gyorsan kitölteni a politikai és katonai űrt. Ezek visszaszorítása, a politikai rendezést kísérő belharcok alkotják majd e háború második szakaszát, s nem a terroristák utáni hajtóvadászat, mert az afganisztáni hadszíntereken az ugyanolyan gyorsan le fog zajlani, mint maga a hagyományos eszközökkel vívott háború. A harcok szub-regionális, lokális szintre redukálódva, vagy éppenséggel kiújulva segítik majd elő a politikai tisztulást. Egyelőre azonban úgy tűnik, az összes korábbi ellentét kirobbant, a leginkább szubnacionális társadalmi struktúrákban, törzsi-nemzetségi és etnikai arculatot öltve jelennek meg.

Afganisztán a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemben az “állatorvosi beteg ló” – az afganisztáni válságban a terrorizmus minden oka megtalálható. Afganisztán nagyhatalmi érdekek igen érzékeny geopolitikai törésvonalán létrehozott soknemzetiségű ütközőállam, amely a gyarmatosítási törekvések ellen izolációval védekezett, következésképpen a világ egyik legzártabb és legarchaikusabb társadalomszerkezetével rendelkezik, ahol nem történt meg az egységes nemzetté válás. Etnikai sokszínűség jellemzi, nem tudott megerősödni a központi hatalom, divergens helyi hatalmi központok funkcionálnak.

Afganisztánban a külföldi beavatkozás eredményeként nem nyugati modell alakult ki, hanem a “szocialista orientációs” kísérlet, s e nyílt beavatkozás nem gyarmatosítás volt, hanem katonai intervenció. Ám mind a nyugati, mind a “szocialista orientációs” modell megbukott, s az iszlám út is zsákutcának bizonyult. Afganisztán a bipoláris világrend idején a kelet-nyugati szembenállás ütközőpontjában helyezkedett el, ma pedig az Észak-Dél szembenállás egyik sarokköve, távol a világgazdasági és politikai centrumoktól, a perifériák perifériája, amely mágnesként gyűjti a periféria országainak peremre szorult csoportjait. Afganisztán mint pangó tűzfészek is predesztinált volt arra, hogy a terrorizmus melegágya legyen. Ez a pangó tűzfészek úgy keletkezett, hogy az egyik rivális fél a szembenálló nagyhatalmi érdekek geostratégiai törésvonalán erőszakkal felborította az akkori ingatag egyensúlyt, a másik fél pedig erőszakkal próbálta meg visszaállítani a status quot, de ehelyett csak a káosz konzerválódott. Senkinek sem volt bátorsága mindmáig nyílt katonai intervenció formájában ismét beavatkozni, hiszen ez a konfliktus esetleg harmadik világháborús eszkalálódásához vezetett volna.

A mostani háború szükségességéhez nem fért kétség. A közép-ázsiai köztársaságok óriási szénhidrogén készleteit kellene Afganisztán földjén át, az iráni vezetékekkel szembeni alternatív vezetékeken és útvonalakon kivezetni a világpiacokra.

Az Egyesült Államok fegyverezte fel és látta el anyagi forrásokkal a különféle mudzsahed csoportokat és segített kialakítani politikai szervezetüket. Velük egyidőben Oszama bin Laden arab zsoldosait is az Egyesült Államok fegyverezte fel és képezte ki. Miután a mudzsahedek kormányzásra alkalmatlannak bizonyultak, s nem lehetett segítségükkel megvalósítani a stratégiai célkitűzéseket, az Egyesült Államok új erőt hozott létre – pakisztáni részvétellel –, a tálibokat. A tálibok ugyan helyreállították az ország területi integritását és a közbiztonságot, ám a katonai rendcsinálásra teremtett szervezet a politikai kormányzásra alkalmatlannak bizonyult. Annál is inkább, mert a tálibok megszervezését és felügyeletét az USA ráhagyta a pakisztáni ISI-re, amelyben felülkerekedtek az iszlám fundamentalista elemek. Az ISI laza ellenőrzése és politikai részrehajlása lehetővé tette, hogy a kemény vonalas régi mudzsa­hedek visszahívják Afganisztánba Oszama bin Ladent és zsoldosait. Ezek külön-külön és együttesen behatoltak a tálib struktúrákba, majd kisajátították azokat. Nem a tálibok fogadták be Oszama bin Ladent, hanem annak szervezete telepedett rá a tálibokra.

A szeptember 11-ei terrorcselekmények előtt az amerikai kormány intenzív titkos tárgyalásokat folytatott a tálib rezsimmel, s ezért féken tartotta az FBI szélsőséges moszlim terrorcsoportok felgöngyölítését célzó akcióit. A Clinton-éra alatt megkezdett tárgyalások célja nem csupán Oszama bin Laden kiadatása, hanem egy békés, az országot stabilizáló afganisztáni átmenet elfogadtatása volt. A Bush-adminisztráció hatalomra kerülésével a színfalak mögötti alkudozás új lendületet kapott: a republikánus amerikai elnököt körülvevő olajipari lobby egy Afganisztánt átszelő vezeték érdekében igyekezett Washingtont rávenni arra, hogy a háború helyett a tárgyalóasztal mellett egyezzen ki a tálibokkal. Az FBI kezét megkötötték az afrikai, jemeni és szaúd-arábiai Amerika-ellenes terrormerényletek elkövetői ellen folytatott hajtóvadászatban, amit nemcsak az Öböl-menti monarchiákkal, különösen Szaúd-Arábiával fennálló kiváltságos viszony megőrzése, hanem az amerikai diplomácia által a tálibokkal – részben Pakisztán, s más szomszéd államok bevonásával – folytatott titkos együttműködés is indokolt. Az amerikai olajlobby már a Clinton-éra alatt szerette volna stabilizálni Afganisztánt, s ebben a tálib rendszerre tett, ám 1998-tól világossá vált: a szemben álló afgán felek egyike sem képes felülkerekedni. Az olajipari terveket keresztülhúzó káosz elkerülése végett Washington olyan egyezség létrehozásán fáradozott, amely a térségben érdekelt valamennyi kulcsszereplő – Oroszország, Irán, Pakisztán, India és Kína – számára is elfogadható. Fordulatot 1998 augusztusa, a bin Ladennek tulajdonított kenyai és tanzániai amerikai nagykövetségek elleni robbantásos merényletek hoztak. A Clinton-adminisztráció bin Ladenért cserébe nemzetközi elismerést ajánlott a táliboknak.¹

A Bush-csapat hatalomra kerülésével az események felgyorsultak. A tálibokra egyre nagyobb politikai nyomás nehezedett. 2001 tavaszán, vagyis jóval a szeptemberi merényletek előtt felvetették, hogy a Rómában élő volt uralkodó, Zahir sah vezetésével kellene összehívni a nemzetgyűlést, a Loja Dzsirgát. Az átmenetről 2000 novembere és 2001 augusztusa között ENSZ segédlettel intenzív tárgyalások folytak Rómában, Cipruson, Peshawarban és Bonnban. A megbeszélésekről Kofi Annan ENSZ-főtitkár pár héttel a New York-i és washingtoni merényletek előtt kapott jelentést a 2000 júniusában afganisztáni különmegbízottnak kinevezett Francesco Vendreltől.

A washingtoni kormányzat az USS Cole hadihajó ellen 2000 októberében elkövetett merénylet után választás elé állította a tálibokat: ha kiegyeznek az Északi Szövetséggel és kiadják bin Ladent, új Marshall-segélyt, ha nem, szőnyegbombázást kapnak. A tálibok számára egyértelművé vált, hogy Washington átfogó katonai hadműveleteket készít elő. Bármennyire is rejtélyesek és átláthatatlanok bin Laden és a tálib vezetők, valamint a pakisztáni titkosszolgálat, az ISI közötti kapcsolatok, a szaúdi milliomosnak nem volt nehéz meggyőznie a tálib vezetést: ne gondolják, hogy az ő kiadatásával megússzák, előbb-utóbb velük is végezni fognak.² A tálibok végül az előremenekülés mellett döntöttek és mivel bin Ladenék átvették és továbbfejlesztették az Irán-barát szervezetek által régóta tervezett, amerikai földön végrehajtandó merényleteket, az Egyesült Államokba telepített alvó al-Kaida ügynökök csak a megfelelő zöld jelzésre vártak.

Számos iszlám országban a hatalmi elit számára a sikeresnek látszó nyugati orientáció hozta meg hatalmuk megszilárdulását anélkül, hogy képesek lettek volna hozzájárulni régiójukban az elmaradottság és a pauperizáció visszaszorításához (Szaúd-Arábia, ilyenné vált Egyiptom Gamal Abdel Naszer halála után). Az 1990-es években Délkelet-Ázsia és Afrika országaiban radikálisan romlott a helyzet (Pakisztán, Malajzia, Indonézia válsága, válság a dominánsan katolikus, de jelentős moszlim kisebbséggel rendelkező Fülöp-szigeteken, Szomáliában stb.).

Az 1990-es években a moszlim országok többségében konzervatív-tekintélyuralmi rendszerek működtek, olykor nyílt katonai diktatúra formájában, mint például Pakisztánban, az éhező atomhatalomban, amely amerikai közreműködéssel uralomra segítette a nála is szélsőségesebb tálibokat Afganisztánban. Szíria síita kisebbségi vezetése, akárcsak a közel-keleti marxista színezetű, korábban szocialista orientációs pártok, az iráni iszlám radikalisták védőszárnya alá helyezte magát, ám Líbia és Irak is feladta “szocialista orientációs” kísérletét. Diktatórikus berendezkedésük okán is (olajvagyonuk miatt is) saját “harmadik útjuknak” megfelelően elzárkóztak az amerikai intenciójú integrációtól. Másfelől mind a konzervatív iszlám rendszerek, mint a szaúdi, mind a felvilágosultabb rezsimek, mint például az algériai, ugyanazzal a problémával kerültek szembe: fennmaradásuk érdekében a kapitalizmus “jótéteményeire” támaszkodtak, az amerikai és általában a nemzetközi pénzügyi segítségtől várták országaik sorsának jobbra fordulását.

Az amerikai orientációjú “modernizálás” is a hatalmi és a nyersanyag-kiaknázás szempontjait, geostratégiai érdekek érvényesítését, nem pedig ezen országok belső fejlődésének kibontakoztatását tekintette fő kérdésnek (Irán, Pakisztán, Szaúd-Arábia stb.).

Az Egyesült Államok ezzel a problémával kénytelen szembesülni olyan hagyományos térségbeli szövetségeseinél, mint Szaúd-Arábia vagy Pakisztán. Szaúd-Arábia és Pakisztán olyan nyugati szövetségesek, amelyek az al-Kaida, illetve a tálibok legfőbb támogatójának számítanak, következésképpen kettős játszmát űznek. Szaúd-Arábiában odáig fajult a helyzet, hogy ha az Egyesült Államok tovább támogatja a Szaúd-dinasztiát, radikális iszlám hatalomátvételnek nyit teret, de ha nem támogatja, akkor még jobban felgyorsul ugyanez a folyamat. Az Egyesült Államoknak e “barátja” az al-Kaida fő szponzora. Számos szaúdi alapítvány és befolyásos üzletember a terrorizmus támogatója. 1996-ban történt a szövetségesek között az első konfrontáció, amikor a szaúdi kormány megtagadta az együttműködést az amerikaiakkal a Khobar-merénylet kivizsgálásában. A szeptember 11-i merénylet több gépeltérítője és számos más terrorista szaúdi útlevéllel rendelkezik. Ennek ellenére mintegy ötezer amerikai katona állomásozik a királyságban, nem is annyira az amerikai érdekek védelmében, inkább az országot oltalmazva Szaddamtól és más veszélyes szomszédoktól. A Szaúd-ház az egyre növekvő belső elégedetlenséget, az izmosodó ellenzéket megkísérli kivásárolni, fundamentalista mecsetek, iskolák stb. alapításához járulva hozzá. Oszama csodálói azonban jobban gyűlölik a Szaúd-házat, mint az Egyesült Államokat. Naivitás Abdullah herceg azon állítása, miszerint ha megoldódik a palesztin kérdés, Oszama bin Laden magára marad. Bonyolítja a helyzetet az utódlási harc is, hiszen Fahd király öreg és beteges. További bonyodalom az olaj. A világ olajkészleteinek negyede itt található. Az eladósodott szaúdiaknak éppúgy szükségük van a petrodollárokra, mint a Nyugatnak az olajra. Egy OPEC-embargó recessziót idézhet elő a nyugati világban, ám a Nyugat jobban elviselné annak következményeit, mint az Öböl-menti országok. Következésképpen ebben a háborúban az olajfegyver nem lesz bevetve. Az Egyesült Államoknak azonban meg kell állítania a szaúdiak kettős játékát, fel kell fednie a színfalak mögött folyó szaúdi manipulációkat.

Más a helyzet Pakisztánnal. Az Egyesült Államok létérdeke, hogy Pakisztánban fennmaradjon a szekularizált katonai rezsim, mert ennek csak egyetlen alternatívája van ebben az országban, a radikális, politizált, militáns iszlám erőinek hatalomátvétele. Az összes modernizáló párt együttesen sem rendelkezik annyi erővel, hogy reális politikai alternatívát jelentsen a katonai diktatúrával szemben. Ám a pakisztáni rezsim is kettős játékot játszik, a titkosszolgálat, az ISI, amely “állam az államban”, a hadsereggel is szembehelyezkedve továbbra is támogatja a tálibokat. A pakisztáni katonai vezetés elsősorban nem saját belső ellenzékétől fél, mint a szaúdi. Musharraf tábornok hadserege élén képes leverni bárminemű iszlám militáns megmozdulást, de ellenezte, hogy az amerikai hadműveletek révén az Északi Koalíció Afganisztánban túlzott pozíciókhoz jusson, illetve olyanok jussanak hatalomba (mint Rabbani, Abdul Haq vagy Hadzsi Kadir), akik már nem élvezik a pakisztániak bizalmát. Pakisztán valójában attól fél, hogy egy, Pakisztánnal nem-baráti rezsim kerül hatalomra Afganisztánban, nem olyan, amelyik feszegeti a Durand-szerződést. Noha Musarraf elnöknek többfrontos harcot kell vívnia, pozíciója nincs veszélyben, főleg mivel a bázistartomány, Pandzsáb viszonylag nyugodt.

A nyugati pénzintézetek és multinacionális tőkés társaságok a történelmi hagyományoktól idegen, erőszakolt “modernizációval” a prekapitalista (“középkorias”) társadalmi ellentétek és a legmodernebb kapitalizmusra jellemző ellentmondások egyidejű kiélezését hívták életre. Ott is igaz ez, ahol nyomaiban sem épült ki a fejlett tőkés gazdaság, ott ez a kontradikció helyi háborúkban fitogtatott modern haditechnika és prekapitalista struktúrák ellentmondásában jelentkezik. Mint láttuk, ez Afganisztánban már a mudzsahed szervezetek etnikai és szektariánus törésvonalak, tehát anakronisztikus struktúrák mentén való támogatásában, mindenekelőtt a tálib mozgalom létrejöttében manifesztálódik. Ez elleni tiltakozás gyanánt Irán a vallási hagyományok újjászületésének jegyében már 1979-ben meghirdette “szent háborúját” mindkét “Nagy Sátán”, a “kommunizmus” és a nyugati befolyás ellen. Khomeini ajatollah egyfajta nemzetközi szimbólummá vált a sikeres vallási radikalizmus lehetséges győzelme szempontjából.

Mindezzel párhuzamosan a harmadik világ baloldali mozgalmai fokozatosan teret veszítettek. Egy részük az új világmegváltó és népboldogító eszme, a társadalmi igazságosság tana politikai gyakorlatának, az iszlám radikalizmusnak rendelte magát alá, és klasszikus terrorszervezetekké váltak (Kurd Munkáspárt, Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért). Afganisztánban a Sula-i Dzsavid (“Örök Láng”) és a Szetam-i Milli (“Nemzeti Elnyomás Ellen”) maoista szervezetek betagozódtak a Dzsamiat-i Iszlami fundamentalista szervezetébe.

Az Amerikai Egyesült Államok nemzetközi tekintélyének megroppanása nemcsak gazdaságpolitikai preferenciáival függött össze, hanem új nemzetközi szerepvállalásával is. Előbb alakította ki új nemzetközi szerepét, mint hogy azt az ENSZ nemzetközi jogi feltételekkel körülbástyázta volna, nem volt egyetemes politikai-diplomáciai konszenzus abban a tekintetben, hogy az egyedüli szuperhatalom, az Egyesült Államok határozza meg a világpolitikai mozgások fő irányait.

Az 1990-es években új elégedetlenségi hullám söpört végig a világ különböző régióiban. A konzervatív arab világban is szinte mindenütt végbement a hatalmi elitek s a társadalom mögöttük álló szűk, de annál tehetősebb rétegei és a társadalom döntő többségét alkotó szegénység közötti radikális szakadás. Az 1990-es években a csecsen fundamentalizmustól az afgán tálibokig rendkívül sokféle fegyveres ellenállás jött létre az “istentelen kommunistákkal” és a “hitetlen kapitalista ördöggel” szemben is. Manapság a nemzetközi tőke globalizációjának vesztesei, a világgazdaság peremére szorított milliók sokkal többen vannak, mint bármikor korábban. Az iszlám világban az osztályharc jelszava helyett a legtöbb tömeges tiltakozási mozgalom vallási és nacionalista köntösben jelentkezett. Mint már láttuk, a kicsiny forradalmi-antikapitalista csoportok, amelyek radikális módon, vagyis a társadalmi egyenlőség szempontjából felvetették egy új gazdasági világrend kialakításának programját, ebben a térségben is csatlakoztak az “antiglobalista” mozgalmakhoz, akár az iszlám szervezetekhez, sőt később a militáns iszlám radikalizmus, vagy a nemzetközi terrorizmus internacionáléjához.

A “szocialista orientáció” helyén azonban csaknem mindenütt a vallási fundamentalizmus valamely formája vált jelentős politikai erővé, amelynek féken tartása az uralkodó osztályok számára egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. A politizált iszlám új előretörése, magán viselve a régió történelmi sajátosságait, nemcsak megtestesítette – az európai politikai kultúra terminológiájával szólva – az új szélsőjobboldalt és szélsőbaloldalt egyaránt, hanem elutasított minden olyan kiindulópontot, amely a felvilágosodás, az egyetemes emberi humánum hagyományos értékein alapul.

A Nyugat vezető osztályai, Oroszország és a harmadik világ új hatalmi elitjei – eltérő okokból – még csak felvetni sem tudták – és nem is akarták felvetni – a harmadik világ közismert problémáit, nemhogy megoldásokat kerestek volna. Az iszlám különböző fundamentalista értelmezései, irányzatai, e vallás túlvilági boldogulást és az ellenséget megsemmisítő “szép halált” kínáló antiszociális “perspektívája” a szerencsétlen munkanélküli tömegek körében megértésre találhatnak.

Ezek az elesett tömegek a vallási fanatizmus szervezeti és ideológiai nyomása alatt könnyedén válnak a politizált militáns iszlám legradikálisabb irányzatai, a kegyetlen terrorizmus aktív bázisává, egyúttal áldozataivá. A politizált iszlám különböző irányzatai a szovjet vagy az amerikai receptekkel szemben az iszlám interpretációjában rejlő egalitárius, patriarchális “demokratizációs” programmal lépnek fel, noha a felkínált technikát saját szolgálatukba állítják. Miközben Irak és Irán más-más irányú diktatorikus rendszereket építettek ki, Afganisztánban a tálibok és a mudzsahedek drasztikusan fellépnek mindennemű ellenzékkel szemben, amerikai és szovjet fegyverekkel felfegyverkezve folytatják “szent háborújukat”, eközben a moszlim fivérek patriarchális demokráciája, egalitárius közössége elnyom mindenkit: a nőket, a nem-moszlimokat, a másként gondolkodókat, a más jelképek hordozóit stb.

A nemzetközi jog fellazulásával, a kapitalista világrend nyilvánvaló működési zavarai következtében kiéleződött szociális ellentétekkel együtt fellazultak az erkölcsi korlátok a rendszerrel szemben, ami világosan kiderül az iszlám terrorizmus minden cselekedetében (repülőgép robbantások, algériai tömegmészárlások, egyiptomi merényletek a turisztikai ágazat ellen, izraeli öngyilkos robbantások, moszkvai lakóház robbantások, vagy a mostani Amerika-ellenes támadás). “A kafirokkal (hitetlenekkel, ellenséggel) szemben mindent szabad.”

Az iszlám terrorizmus mint egyfajta megélhetési forrás vagy életcél, szörnyűséges szellemi táplálékkal párosul: vallási fanatizmus, rasszista vagy szexista kirekesztés, az antiszemitizmus és genocídium erkölcsi elfogadása, amely ideológiailag az “iszlám rendszer” vagyis a helyi-regionális kapitalizmus és a globális tőkés rendszer radikális szembenállásán nyugszik. A globális kapitalizmussal szemben globális síkon vívja meg a maga terrorista háborúját. Az igazi tragédia az, hogy e szellemi táplálék már régebben összekapcsolódott a “nagy üzlettel”, a helyi burzsoázia érdekcsoportosulásaival, drog- és fegyverüzletekkel, embercsempészettel, helyi háborúk finanszírozásából nyert extraprofittal, az olaj és egyéb természeti készletek feletti ellenőrzéssel, tőzsdei és banki manipulációkkal, amelyeket bin Laden nagytőkés multinacionális vállalkozásbirodalma szimbolikusan és valóságosan is megjelenít.

 

5. Pangó tűzfészkek

 

Ezen érdekek – vagyis a helyi vagy regionális kapitalista csoportok kontra nemzetközi tőke – gazdasági és geostratégiai törésvonalán pangó háborús tűzfészkek alakulnak ki.

Ezeknek két nagy típusát különböztethetjük meg. Egyik típusban nyílt és burkolt neokolonialista törekvések ellen folyik a harc, a másik a geostratégiai érdekek konfrontációja. Előbbinek eklatáns példája a közel-keleti konfliktus, amelyet éppen olyan idegen megszállásnak élnek meg, mint a szent városok idegen kézbe kerülését, vagy azt a tényt, hogy idegen katonák, hitetlenek állomásoznak az iszlám legszentebb helyeinek szomszédságában.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az utóbbi típusba tartozik Afganisztán és a csecsen válság.

5.1. Nyílt és burkolt neokolonializmus

Nyílt neokolonialista törekvésnek a moszlim területek megszállását tekintik, vagy idegenek (hitetlenek) állomásozását moszlim földön. Burkolt neokolonializmusnak pedig az idegen gazdasági, politikai, kulturális befolyást tekintik, idegen intézmények és idegen életforma jelenlétét.

5.1.1. Nyílt “gyarmatosítás”, megszállás

A közel-keleti válság, arab-izraeli konfliktus

A politizált iszlám radikalizálódó mozgalmai terrorista militánsai mind a burkolt, mind a nyílt kolonializmus ellen fellépnek.

A szélsőséges palesztin és libanoni szervezetek (Iszlám Dzsihád, Hamasz, Hezbollah) Szíria révén Iránhoz kötődnek. Később a PFSZ radikálisai és Arafat korábban marxista jegyeket viselő ellenzéke, a Demokratikus Front Palesztina Felszabadításért is ehhez az Irán által támogatott szövetséghez csatlakozott, akárcsak a Dzsamia Iszlamia szervezetek. Előbbi akkor radikalizálódott és vált terrorszervezetté, amikor vezetését Nayef Hawatmehtől átvette Laila Khaled, aki már 1969-ben a gépeltérítés egyik úttörője volt.

Nyílt gyarmatosításnak Izrael közel-keleti jelenlétét és a zsidó állam terjeszkedését, a megszállt területeken újabb és újabb zsidó települések létesítését tartják. A politizált iszlám radikalizálódó militánsai, terroristái mindenekelőtt a közel-keleti konfliktus megoldását kívánják kikényszeríteni. Noha a szeptember 11-ei merényletsorozat igen hosszú, több éves előkészületeket és komoly állami hátteret igényelt, időpontja azonban kétségtelenül a durbani konferencia eseményeit követte, amikor is az Egyesült Államok fellépése miatt nem sikerült az iszlám országoknak Izrael megszállt területeket betelepítő politikáját elítéltetnie. Akkor fogalmazódott meg számos szervezetben, és esetleg a mögöttük álló állami vezető elitekben is (s nemcsak a tálibokra gondolunk), hogy a politikai harc korszaka lezárult, eszköztára kimeríttetett, a fegyveres harc időszaka jött el.

A szent helyek megszállása

Jeruzsálem idegen megszállás alatt, Mekka és Medina közelében pedig idegen csapatok állomásoznak. A nyílt neokolonializmusnak e két formáját tartja számon a moszlim világ. A moszlim földek megszállása, katonai, közigazgatási annexiója valamint idegenek megjelenése az iszlám vallás szent helyein, illetve szent hely birtokba vétele.

5.1.2. Burkolt gyarmatosítás

A burkolt gyarmatosításnak a gazdaság, a kultúra, az életmód westernizációját, a nyugati életforma terjedését és a globalizációt tartják. A nyugati életforma terjedésének fő okát nem a multinacionális vállalatok világméretű hálózataiban látják, hanem a szekularizált iskolázottság, a koedukáció terjedésében valamint az idegenforgalomban. Ezért gyakran válnak belföldi terrorcselekmények színterévé lányok által látogatott intézmények (iskolák, mozik, nyugati mintájú gyorséttermek stb.) valamint a turisztikai ipar.

A nyugati életforma elleni harc jegyében azon gazdasági ágazatok ellen intéznek támadásokat (idegenforgalom, médiák), amelyek a multinacionális nemzetközi tőke kezében vannak, ahova konkurensként milliárdossá lett vezetőik sem tudnak betörni. Ez figyelhető meg Algériában és Egyiptomban.

5.2. Geostratégiai érdekek konfrontációja

Ilyenek a balkáni tűzfészkek, ilyen volt az örmény-azeri konfliktus, ilyen a csecsen kérdés, a grúz-abház kérdés, az afganisztáni és a kasmíri válság, valamint a Délkelet-Ázsiában kibontakozó válságövezet. Természetesen a közel-keleti konfliktus is rendelkezik ilyen olvasattal. Ezek közül e dolgozat keretei közepette csak az afganisztáni válsággal kapcsolatosan vetünk fel néhány gondolatot.

5.2.1. Az afganisztáni válság

Noha a radikalizált iszlám militánsai a közel-keleti konfliktust a neokolonializmus nyílt formájának látják és szeretnék láttatni elsősorban, a mi olvasatunkban más magyarázat is van: pangó tűzfészkek a geostratégiai érdekek metszéspontjain alakulnak ki. Nemcsak a Közel-Kelet, de Afganisztán is ilyen.

Afganisztán nem volt gyarmat, a szomszédságában végbement gyarmatosításra elszigetelődéssel reagált. Az afganisztáni társadalom is mutat posztkoloniális vonásokat, de mégsem gyarmatosítás utáni társadalom. Ez a tény jelentős különbséget eredményezett az afgánok és pastunisztáni testvéreik (a pakisztáni pastunok) helyzetében. A még Ázsiában is példátlanul nagy földrajzi, politikai és társadalmi elszigeteltségből adódóan túlnyomóan prekapitalista társadalmi viszonyok konzerválódtak. Afganisztán a világ egyik legelmaradottabb országa.

A társadalmi-gazdasági és politikai elmaradottsághoz (utóbbi jellemzője a központi hatalom gyengesége, lokális hatalmi központok megléte, törzsi rend, helyi és törzsi tanácsok mint helyi hatalmi központok, faluközösségek, agrár- és katonai patronimiák megléte) potenciális, de latens gazdagság járul. Ez abból adódik, hogy különböző földrajzi és geostratégiai régiók stratégiai metszéspontján s egyben érdekövezetek határán, igen érzékeny geostratégiai törésvonalban helyezkedik el. Afganisztán elszigeteltsége és elmaradottsága annak volt köszönhető, hogy egyik nagyhatalom sem merte ezt a határt átlépni. Amikor egyik vagy másik megkísérelte felborítani ezt az igen ingatag egyensúlyt, meg nem szűnő háborús tűzfészek alakult ki Afganisztánban, olyan konfliktus, amelyben a regionális középhatalmakká kiemelkedni szándékozó szomszédok is levezethetik feszültségüket, és ahol a tűzfészket senki sem meri eloltani, mert békét csinálni épp olyan durva beavatkozás, mint háborút szítani, nem kevésbé nyílt és erőszakos átlépése az érdekek határának, mint amilyen a szovjetek afganisztáni intervenciója volt. Ennek kockázatát nehéz vállalni.

A nemzetközi terrorizmus afganisztáni jelenlétét a bipoláris világrend “új hidegháborús” korszaka hívta életre. Mivel a Szovjetunió átlépte az érdekövezetek határát, megsértett egy igen érzékeny geopolitikai egyensúlyt, az Egyesült Államok segítette anyagilag, fegyverekkel és szakértelemmel az afgán és nemzetközi mudzsahed szervezeteket, hogy harcoljanak Afganisztánban a Szovjetunió ellen.

E mudzsahed csoportok azonban kormányzásra alkalmatlannak bizonyultak. Amikor a Nyugat rájött erre és már nem az összeomló Szovjetunió jelentette a veszélyt a térségben (sőt, az új közép-ázsiai köztársaságokra akarta kiterjeszteni a nyugati befolyást), hanem az ambiciózus iszlám hatalmak, mindenekelőtt Irán és Irak (de mint említettük, a pakisztáni és a szaúdi szövetséges kettős játéka is) jelentették a geo­stratégiai fenyegetést, életre hívta a tálibokat. A geostratégiai egyensúly ugyan nem borult fel, mert ehhez minden nagyhatalom félt hozzányúlni, de geopolitikai vákuum keletkezett.

Az egyébként is gyenge központi hatalom teljes szétesése, a lokális hatalmi centrumok önállósodása, a totális káosz és dezintegráció következtében a harcok nem szűntek meg, csupán a fegyveres konfliktus világméretű és regionális szintről szubregionális, lokális szintekre redukálódott. Ez a pangó tűzfészek az iszlám világ elégedetlenjeinek, odahaza felesleges elemeinek gyűjtőhelyévé, a nemzetközi terrorizmus Eldorádójává tette az országot. Míg a mudzsahed szervezetek Irán támogatását élvezték, a tálibokat pakisztáni kivitelezéssel és szaúdi tőkével az Egyesült Államok hívta életre, ám fentiek következtében a tálibok hamarosan olyan terrorszponzor regionális tőkés csoport kezébe kerültek, amely bin Laden birodalmává, az Egyesült Államok és a multinacionalista konszernek elsődleges konkurensévé vált. Ez előbb az iráni tőkés körökkel is konkurált, ám a regionális gazdasági és politikai hegemónia meggyengülésével, majd az orosz maffiatőke közvetítésével az iráni érdekeltségekkel kiegyeztek, és ettől kezdve együtt bomlasztották az Egyesült Államok legszilárdabbnak hitt térségbeli szövetségesei, Pakisztán és Szaúd-Arábia politikai és társadalmi életét. Éppen ezért, a pakisztáni fennálló rendszert megdönteni szándékozó Nemzeti Egységtanácsnak egyaránt tagja a pakisztáni tálibok szervezete, a legortodoxabb szunnita, a vahabita és a deobandi iskolát egyesítő Tahrik-i Nefaz-i Sariat-i Mohammadi valamint a hagyományosan Irán-barát szunnita szervezet, a Tahrik-i Dzsafaria Pakisztan.

 

6. Iszlám állammodellek és terrortámogató államok bukása, avagy a neorevolucionista teória

 

Nemcsak a nyugati és a marxista típusú szekularizált modellek bukása következett be, de az iszlám állammodelleké is, vagyis az “iszlám szocializmus” már bekövetkezett bukása mellett lehanyatlóban van az “iszlám állam” vonzereje is. Míg az iszlám radikalizmus a korrupt, Nyugat-barát keleti országokban virágzik, gyűlöletes olyan Amerika-ellenes, fundamentalista országokban, mint Irán, ahol az emberek be vannak oltva a radikális iszlám ellen. Ha felszabadítják magukat zsarnoki rendszereiktől, a szekularizáció új esélyt nyer.

 

 

 

 

 

6.1. Az “iszlám szocializmus” kudarca

Az iraki és a szíriai Baath szekuláris radikalizmusa, a palesztin hatóság kleptokratáinak Amerika-ellenes jelszavai mögött annak felismerése rejlik, hogy gyűlöletesek saját népük számára. Egy részük zsarnokság és izoláció révén megkísérli fenntartani “harmadik útját” (Líbia, Irak), más részük – noha szekularizáltnak vallja magát – nyíltan a teokratikus iszlám állam által irányított politizált iszlám militánsait támogatja, ám saját hazájukban nem tűrnének meg, kegyetlenül elnyomnának ilyen mozgalmakat (mint Szíriában), vagy maguk is radikalizálódásuk révén egyre inkább iszlám arculatúak lesznek. Ez a palesztin mozgalomra és a PFSZ-re is érvényes, következésképpen Arafat és a megbékélés hívei kisebbségbe kerülnek benne, s meg vannak számlálva napjaik. Ez ellen Arafat köre ideig-óráig úgy próbál védekezni, hogy sodródik a radikálisokkal, vagy maga is radikalizálódik. Mint láttuk, a hajdan marxista töltetű, szocialisztikus mozgalmak az iráni teokrácia védőernyője alatt radikális iszlám szervezetekké válnak.

De nem sorolható ide a szultangalijevi hagyományokat követő “moszlim nemzeti kommunizmus”, abból szekularizált nacionalizmus lesz, amely jelenleg Nyugat-barát! Iszlam Karimov üzbég elnök a nyugati szövetségesek legszilárdabb támasza a térségben. A “moszlim nemzeti kommunisták” nem azonosak a hatalmukat átmentett szovjet pártelittel. Ez figyelhető meg a hajdani afgán marxista párt, az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt utódainál is. A Parcsam, a Moszkva-barát pártelit Irán védőszárnya alatt mudzsahed szervezetekkel, elsősorban a Burhanuddin Rabbani vezette Dzsamiat-i Iszlami szervezettel vagy a Sura-i Nizárral állt össze, míg a khalqiakból – noha egy részük segített a tálib mozgalom megalakításában – nem lesz a radikalizált iszlám militánsa, hanem a nyugati demokratikus vívmányokért síkra szálló nacionalista.

A “szocialista orientáció”, “iszlám szocializmus” vagy “arab szocializmus” kudarcát követően szinte mindenütt előre törnek az iszlám szélsőségek. Olyan országokban azonban, ahol teokratikus államrend van, a politizált iszlám radikalizmusa kiürítette társadalmi mondanivalóját, elveszítette vonzerejét. Ezekben az országokban – akár Iránról, akár a tálibok Afganisztánjáról van szó – a legsötétebb elnyomás valósul meg, amely még a dekadens Nyugatnál és a Nyugat-barát korrupt rendszereknél is gyűlöletesebb azok számára, akik iszlám teokratikus államban élnek. Ezek be vannak oltva a terrorizmus ellen, mert megtapasztalták az állami terrorizmust. Az iszlám terrorizmus internacionalistái között iráni vagy afgán önkénteseket nem találunk. Ha irániak vannak közöttük, ők fegyelmezett katonák, az iszlám állam hű szolgái, akiknek munkaköre, feladata terrorista hálózatok építése és diverzáns akciók szervezése külföldön. Afgánt ellenben egyet sem sikerült azonosítani a külföldi internacionalistákkal rendelkező moszlim terrorszervezetekben Afganisztánon kívül, noha kétségtelenül az Al Kaida afgán tagokkal is rendelkezik, s az Irán és szaúdi “alapítványok” által támogatott afgán mudzsahed szervezetek tagjai is beépülnek folyamatosan alvó ügynökökként az európai és észak-amerikai társadalmakba.

1990-ben a nyugati szövetségesek azért hagyták abba Irak bombázását, és nem döntötték meg Szaddam Husszein rendszerét, mert attól féltek, hogy Irak dezintegrációjával északon egy Irán-barát kurd állam, délen pedig síita felkelések révén egy, az iráninál is szélsőségesebb síita teokratikus állam jön létre (az iraki, nadzsafi síita klérus ugyanis még radikálisabb, agresszívebb, mint az iráni qumi papság.). Ma már ez nem így van. Irán kétségtelenül a nemzetközi terrorizmus fő támogatója. Oszama bin Laden Al Kaida szervezete kétségtelenül iráni közvetítéssel hozta össze szövetségét az Irán-barát terrorszervezetekkel (Iszlám Dzsihád, Hamasz, Hezbollah, Demokratikus Front Palesztina felszabadításáért) a jemeni, ún. Jeruzsálem-konferencián, ahol elhatározták, hogy mindaddig folytatják a harcot, míg Jeruzsálem és a megszállt területek fel nem szabadulnak. Az is kétségtelen, hogy évekig kellett készülni a szeptember 11-ei eseményekre, s ezt nem lehet a szinte teljesen infrastruktúra nélküli Afganisztánból koordinálni. Ehhez legalább olyan állami háttér kellett, mint Irán vagy Irak (vagy mindkettő). Nem véletlen, hogy a Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért szer­vezet gyorsan magára vállalta a merényletet, majd amikor Oszamára és a tálibokra összpontosult a gyanú, gyorsan el is hallgatott.

Mindazonáltal ma már Irán nem erős bástya, hanem gyenge láncszem.

6.2. A teokratikus iszlám állammodell kudarca

Mi a válasz a terrorizmusra? Ami a radikális és gyors megoldást illeti, a külső hadviselés korántsem tekinthető optimális reakciónak, inkább a forradalom, vagyis hogy saját belső ellenzékük söpörje el a nemzetközi terrorizmust támogató államokat. E poszt-revolucionista teóriát Michael Ledeen amerikai professzor fejtette ki legújabb könyvében.³

Irán, amelynek mindeddig a legalapvetőbb érdeke volt, hogy Afganisztánban ne jöjjön létre egységes központi hatalom, béke és közbiztonság, ne épülhessenek meg területén a konkurens olaj- és földgázvezetékek, figyelemre méltóan elcsendesedett. Ellenzi, hogy Zahir sah visszatérjen Afganisztánba, s ellenzi azt is, hogy a mérsékeltebb tálibok helyet kapjanak az afganisztáni politikai rendezésben. De nem tud már ezen akaratának érvényt szerezni; támogatottja, az Északi Szövetség orosz közvetítéssel nyugati szövetséges lett. Rabbani és Maszud ezt az iráni álláspontot képviselték, míg Maszud utóda, Fahim, Dr. Abdullah az északi szövetségi diplomácia irányítója és Yunusz Qanuni elfogadják a Zahir sah égisze alatti széles etnikai, társadalmi, politikai bázisú Ideiglenes Tanács, majd Loja Dzsirga felállítását, inkább azon munkálkodnak, hogy lehetőleg minél nagyobb rész jusson nekik a hatalomból. Iránnak paradox módon a pastun Gulbuddin Hekmatiar maradt, a tálibok ellensége, aki ellenzi Zahir sah visszajövetelét. Ez Iránnak azért fontos, mert ha Afganisztánban helyreállhat a monarchia, ez megtörténhet Iránban is.

Látjuk, hogy az afganisztáni eseményekkel, a nyugati szövetségesek afganisztáni háborújával kapcsolatosan Irán hangja meglepően gyenge, hivatalosan semleges álláspontot foglal el. Szavaiban elítéli Amerika háborúját Afganisztán ellen, burkoltan azonban támogatja azon szervezetek révén, amelyekre befolyása van (a herati Iszmail Khán, valamint síita szervezetek), ellátja a nyugati szövetségeseket információval és burkoltan nyitni kíván a Nyugat felé. Ennek oka abban rejlik, hogy alapjaiban rendült meg az iráni iszlám teokrata állam.

Irán népe október 12-e óta folyamatosan tüntet Teheránban és országszerte a nagyobb városokban a zsarnoki síita teokrácia ellen, amely elnyomást gyakorolt felettük az eltelt 22-23 év során. Ezek az események precedens nélküliek az Iráni Iszlám Köztársaság történelme során. Csak Teheránban milliós tömeg tüntetett a kormány ellen. A terrorizmus elleni háború első győzelme talán nem Afganisztánban következik be, hanem az iráni rezsim felett. Ellentétben a korábbi tüntetésekkel, amelyek az egyetemekre és a diákokra korlátozódtak, ezeken már minden társadalmi osztálybeli és nembeli fiatalok részt vesznek. Noha futballmeccseken kezdődtek a zavargások a nemzeti válogatottat kritizálva, egyértelműen politikai megmozdulások voltak. Az iszlám rezsim, és különösen annak vezetője, a keményvonalasok támogatója, Ali Khamenei ajatollah elleni jelszavakat skandáltak, politikai szabadságjogokat követeltek és kövekkel hajigálták a biztonsági erőket. Legalább kétezer főt letartóztattak, köztük sok fiatalkorút, és sokakat megsebesítettek. A belügyminiszter kénytelen volt elismerni, hogy ezek “megtöltik az ország összes kórházi ágyát”. Október 12-e, az Irak felett aratott győzelem napjának zavargásait követően a megmozdulások mindennaposak lettek. A mullahokon páni félelem lett úrrá. Irán lakosságának több mint fele már az 1979-es “iszlám forradalom” után született. Kis szerencsével hamarosan megláthatjuk, hogy saját népe győzi le a terrorista államot Iránban, majd Irakban és Palesztinában.

Az iráni események leckéül szolgálnak más terror-támogató országoknak is a térségben.

7. A terrorizmus felszámolása

 

A terrorizmus felszámolásáért folytatott harc első lépéseként nemzetközi összefogással fel kell számolni a pangó és elmérgesedő tűzfészkeket a Közel-Keleten, Afganisztánban, Kasmírban, Csecsenföldön és bárhol a világon. A háború(ka)t azonban katonai úton nem lehet tartósan kezelni.

A neorevolucionista gondolat lényege, hogy Afganisztán után nem lesz szükséges a nyugati szövetségeseknek katonai eszközökkel országról-országra háborút viselniük a terrortámogató országok ellen, nincs szükség az “embervadászat” országról-országra történő eszkalálására. A nyugati szövetségesek egyébként sem vállalhatják a világcsendőr szerepét, hogy a világ minden terrortámogató országában vagy tűzfészkében katonai eszközökkel, “idegen elnyomóként” háborúba bocsátkozva “kitakarítanak”, ártalmatlanná teszik az éppen ügyeletes zsarnokot és ideig-óráig “rendet teremtenek.”

Az érintett országok belső ellenzékének kell megdöntenie ezeket a zsarnoki rezsimeket. A terror elleni hadviselés nemcsak katonai, de mindenekelőtt diplomáciai síkon történhet, meg kell keresni a politikai alternatívát ezekben az országokban, és belső “forradalmakat” kell indikálni e zsarnoki rendszerek elsöprésére. Mindez abból a felismerésből ered, hogy a terrorizmus történelmi értelemben csak ideig-óráig szorítható vissza katonai-háborús eszközökkel, felszámolása csupán okainak megszüntetésével lehetséges.

Az utolsó háború forradalmi megmozdulások sora lesz, amelyek átformálják a közel-keleti erőviszonyokat, politikai struktúrákat. A “civilizált világ” és a terrorizmus harca helyett a zsarnokok és a szabadságszerető néptömegek harcáról lenne jó, ha beszélni tudnánk.

Második lépésként a terrorizmus gyökereinek felszámolására jó programokat kell kidolgozni. Amennyire nem hiszünk “civilizációk háborújában”, annyira hiszünk a “civilizációk párbeszédében”.

Ami a terrorizmus potenciális célországait jelenti, ezekben a terrorizmus veszélyének felszámolása csak komplex intézkedéscsomagok révén lehet, amelyek lényegében az alábbiakból állhatnak:

1. Belső rendészeti, védelmi lépések. Megfelelő határrendészet, bevándorlási politika. Ehhez járulnak az igazságügyi, jogi, törvénykezési csomagok.
2. Hírszerzési, titkosszolgálati lépések.
3. Politikai, diplomáciai lépések.
4. Gazdasági, pénzügyi intézkedések. Nemzetközi összefogásra van szükség a pénzmosás ellen, az adóparadicsomok felszámolására. A NGO-k szigorú ellenőrzése szükséges. A terrorizmus anyagi forrásait, a “nagy üzleteket” (fegyver- és kábítószerkereskedelem, tőzsdei manipulációk, feketegazdaság stb.) fel kell számolni.
5. Politikai, katonai hadszíntér.
6. Humanitárius tényezők, társadalmi-politikai front. Mivel a különböző szembenállások civilizációs köntöst öltenek, meg kell érteni az eltérő civilizációkat, az azokat működtető eltérő logikákat, megfelelő nyelvi, helyi ismeretekkel rendelkező szakértőkre kell támaszkodni, lehetővé kell tenni a “civilizációk párbeszédét.” Ebben a szférában át kell gondolni a médiakorlátozás problémáját, a globalizációhoz való viszonyt.
7. Fenntartható globalizációt kell létrehozni.

 

Összefoglalva, az emberiséget érintő összes problémák, nagy kihívások gyökeréig kell lemenni, foglalkozni kell a világ nyersanyagtartalékainak, energiaforrásainak kérdésével éppúgy, mint a környezetvédelemmel, ökológiai katasztrófák elkerülésével.

Az emberiséget állítólag megosztó végzetes és elkerülhetetlen kulturális és civilizációs ellentétek elmélete veszedelmes zsákutca, amely rasszista és diszkriminatív végkövetkeztetéseket rejt magában egy olyan világméretű társadalmi hierarchia fenntartása érdekében, amely a tekintélyuralmi rendszerek előtt tisztíthatja meg az utat. Ehelyett egy új, demokratikusabb világrend lehetőségét kell keresni a gazdasági, társadalmi egyenlőtlenségek felszámolása vagy legalábbis enyhítése érdekében, olyan világrendet, amelyből nem sarjadhat ki a terror, a rémuralom, az erőszak és a háború rendszere. Olyan világrendet, amely nemzetközi téren és a belső társadalmi fejlődés következtében egyaránt képes felszámolni a terrorisztikus és terrortámogató zsarnoki rendszereket, vagy éppen azt a fajta zsarnokságot, amelyre a terrorizmus inadekvát válasz, megszünteti ezeket a rendszereket, és olyan közeget teremt, amelyben lehetetlenné válik újjátermelődésük.

Hosszú távon nemcsak a gazdasági felzárkózásban, a centrum-periféria ellentétek felszámolásában, fenntartható és kezelhető globalizáció kialakításában érdekelt a világ, de abban is, hogy ezen országok végre rátaláljanak a saját modelljükre.

 

Jegyzetek

 

¹ Asad Abulkhail: Usama Bin Laden and the Taliban – The Consequences of the US’s Foreign Policy and the New American War Against Terrorism, Open Media Pamphlet Series 2001. Oct. 10. 14. p.

² Yonah Alexander–Michael S. Swetnam: Usama Bin Laden’s al-Qaida: Profile of a Terrorist Transnational Publishers 2001. 31. p.

³ Michael Leideen: Postrevolutionism in the Middle East Nebraska, 2001.

 

Irodalomjegyzék

 

1. Abulkhail, Asad: Usama Bin Laden and the Taliban; The New American War Against Terrorism: The Consequences of the US’s Foreign Policy, Open Media Pamphlet Series 2001.Oct.

2. Alexander,Yonah–Swetnam, Michael S: Usama Bin Laden’s al-Qaida:P rofile of a Terrorist, Transnational Publishers, 2001.

3. Cooley, John K.: Unholy Wars: Terrorism, Assymmetric Warfare and Weapons of Mass, Praeger Publications

4. Bergen, Peter L.: Holy War Inc.: Inside the Secret World of Usama Bin Laden, New York, 2001.

5. Clifford, E. Simonsen – Spindlove, Jeremy R.: Terrorism Today: The Past, the Players, the Future, Karachi, 2001.

6. Goodson, Larry P. Afghanistan’s Endless War: State Failure, Endless War and the Rise of the Taliban, Peshawar, 2001.

7. Gurr, Nadine – Benjamin, Cole: The New Face of Terrorism: Threads from Weapons of Mass Destruction, Oxford, 2001.

8. Laqueur, Walter: A History of Terrorism, Nebraska, 2000.

9. Leideen, Michael: Revolutionism in the Middle East, Nebraska, 2000.

10. Matinuddin, Kamal – Sahibzadah,Yaqub Khan: The Taliban Phenomenon 1994–97, Oxford University Press, Karachi,1999.

11. Pillar, Paul R.–Armacost, Michael H.: Terrorism and US Foreign Policy, New York, Brooklyns Institute, 2001. April

12. O’Neil, Bard – Meyer, Edward C.: Insurgency and Terrorism: Modern Revolutionary Warfare, New York, 2000.