I.

Ennek és a többi Polányi-konferenciának¹ a során is megálla­píthattuk, hogy a gazdaságtörténész remekműve, A nagy átala­kulás (The Great Transition, 1944) nem keltett különösebb feltű­nést, amikor először megjelent. Amellett szeretnék érvelni, hogy ennek az oka ugyanabban keresendő, mint ami a konfe­renciák sikerének titka lehet, vagy ami megmagyarázza a nö­vekvő számú, a társadalomtudományi irodalomban megjelenő, Polányival foglalkozó cikkek a létezését. Nevezetesen az, hogy Polányi munkái sokkal kevésbé tekinthetők tudományos kuta­tási eredmények összegzésének (amelyeket az újabb kutatások meghaladhatnának), mint inkább az emberiségbe vetett szen­vedélyes hiten nyugvó szintetizáló vízióknak, amelyeket az iro­dalmi érzékenység minden lehetséges forrásának segítségével fejezett ki.

Először, egy kevésbé ismert működési területén, versfordító­ként és egy magyar irodalmi antológia szerkesztőjeként (The Plough and the Pen; Az eke és a toll, 1963) találkoztam Polányi Károllyal, és mint kitűnő közgazdászt csak ezek után ismertem meg. Most, a korábbi időkre visszatekintve tudom igazán ér­tékelni kettős tehetségének jelentőségét. Különösképpen pedig azt, hogy milyen mértékben lehetett hatással irodalmi művelt­sége és érzékenysége, valamint a művészetről vallott felfogása A nagy átalakulás megírására.

Polányi ebben a munkájában eltörli a tudomány és a művé­szet közötti határokat. Amint a tudomány az emberi megértés eszközeivel írja le a természetet, úgy ő az emberrel együtt vizs­gálja a művészetet is; hogy milyen lehetett, milyen a jelenben, és – az irodalom esetében – milyenné válhat. Mindezekre uta­lások találhatók Polányi könyvében.

Úgy tűnik, hogy a zene és a képzőművészet nem gyakorolt mélyebb benyomást Polányira. Az irodalommal azonban egé­szen más a helyzet. Ha eltekintünk széles körű prózai olvasott­ságától, és csak a költészet berkeiben kutakodunk, legalább négy kulcsfontosságú hatást mutathatunk ki. Először is a klasszikusokét – különösképpen az izlandi sagákét, Shakespeare-ét és Goethéét -, ahol is a konfliktushelyzetbe került főhős szabad akaratából inkább mindent kockára tesz, semmint hogy az ál­tala hirdetett etikai és morális elvekből engedne. Másodikként a magyar 1848-as és 1918-19-es forradalmi költészetet kell em­lítenünk, annak elkötelezettségét a nemzet, a függetlenség és egy újrafogalmazott individuális szabadság felé. Harmadik­ként Polányi angliai tartózkodásának hatása mutatható ki – egy pozitív hatás a sok negatív mellett -, nevezetesen, a kul­turális tradícióhoz való viszonyulása. Évekkel korábban – ami­kor még Magyarországon élt – ismerte meg a szocialista „mes­ter-művész", William Morris munkásságát. „Eltekintve attól a vágytól, hogy szép dolgokat alkossak, életem legnagyobb szen­vedélye a modern civilizáció iránt érzett gyűlölet volt." – írta William Morris. (A „civilizáció" alatt értsd a kapitalizmust.) Hasonlóképpen ide tartoznak az 1920-as és 1930-as évek vezető angol költőinek munkáiban fellelhető többé-kevésbé baloldali kritikák: például W. H. Auden (akivel egyébként Polányi sze­mélyes ismeretségben állt), és T. S. Eliot versei. Utóbbinak The Waste Land című hosszú költeménye késztethette Polányit, hogy ehhez hasonló költői képeket alkalmazzon munkáiban az ipari piacgazdaság kialakulása nyomán bekövetkező nyomo­rúság leírására. Negyedikként pedig a magyar népi irodalmi tradíció említhető, mely Polányi megítélése szerint az 1956-os forradalomban kulminálódott, megtestesítve a szocializmus humanisztikus lényegét, kijelölve a „harmadik utat".

II.

A közgazdaságtan és az irodalom az emberi termelés egészé­nek meghatározó komponensei, annak ellentétes pólusain. Mindkettő, az emberiség és a természet találkozásának dimen­ziója. Az előbbi az élet materiális szükségleteivel foglalkozik, az utóbbi pedig azokkal a nem kevésbé alapvető szükségletek­kel (társadalmi, érzelmi, pszichológiai) amelyek esetében az élet a legmélyebben tapasztalható.

A közgazdaságtan és az irodalom ötvözésének két korábbi példája jut eszünkbe. Elsőként William Morris munkássága, akinek a művészetekről vallott felfogása, miután a szocializ­mus elkötelezettje lett, új dimenzióval egészült ki. Másodikként pedig Kari Marx, akinek közgazdaságtani írásaiban tulajdon­képpen minden oldal arról az igényéről tanúskodik, hogy a világirodalom egészéből merítsen, idézetekkel és utalásokkal adva nyomatékot, sőt olykor még érvényességet is érveinek, gondolatainak.

De amíg Marx nyíltan támaszkodott számos kultúra és idő­szak irodalmára (és valójában gyakran a szövegbe is emelte őket), addig Polányi Károlynál közvetlen irodalmi utalások A nagy átalakulás című könyvben a lehető legkevesebb esetben fordulnak elő. így a bibliográfiában szinte nem is találunk re­gényírót vagy költőt: de a szövegben mégis felbukkannak, csak hogy a legrövidebb listát adjuk, Blake-re, Defoe-ra, Dickensre, Kingsley-re és Lawrence-re vonatkozó utalások. Helyettük egyedül a harmadrangú Hannah More egyik versére történik irodalmi hivatkozás.

Ennélfogva máshol kell kutakodnunk: nem az irodalom je­lenlétét, hanem az irodalom hatását kell megvizsgálnunk A nagy átalakulásban. Minekután Polányi szinte kizárólag az ang­liai gazdasági folyamatoknak szenteli figyelmét ebben a mun­kájában, ennek a nemzetnek költőire emeli tekintetét. Nyilván­valóan úgy érzi, az angol szerzők támogatják érveléseinek ki­fejtésében és megvédésében. Leginkább az írás művelői ismerik fel az ember bemocskolódását – állítja Polányi. Ezt a gondo­latmenetet követve jut el addig a kijelentésig, miszerint „min­den író, világnézettől függetlenül" megegyezett az országra tört „romlás végtelen mélységén".

Az olvasó A nagy átalakulás legelső lapjától az utolsóig emel­kedett nyelvezettel, költői eszközökkel, prófétai vádakkal szembesül. De ebben a munkában legalább a tudomány kilép komor falai közül, és átalakul sugárzó tudománnyá.

III.

Polányi Károly irodalmi műveltségének és érzékenységének négy területét választottam ki rövidebb vizsgálat tárgyául.

Az első dolog, ami meglepi az olvasót, az a metaforák, az irónia, a kontraszt, a paradox és az ellentmondás forrásainak alkalmazási módja, amellyel Polányi az ipari forradalom meg­jelenésével járó drámát kívánja érzékeltetni.

Vegyük most csak a metaforákat. Polányi kétféleképpen használja a őket. Olyan gazdasági jelenségeknek tulajdoníthat­nak jelentőséget, amelyek máskülönben semlegesek és ezért megvizsgálatlanok maradnának. Másfelől „fordított jelentést" alkothatnak, azáltal, hogy határozottan negatív értékeket és je­lentéseket társítanak olyan jelenségekhez amelyeket konvenci­onálisan ellenkező módon ítélnek meg.

így a piacgazdaság megszületését és kifejlődését Polányi nem a statisztika, a technika és az anyagi javak tükrében írja le, hanem sokkal inkább azzal a hatással, amelyet megjelené­sével az embereken gyakorolt. Ezt vagy hetvenöt jelző segítsé­gével teszi, amelyek nyolc csoportba sorolhatók. A rombolást leíró tizenhárom jelző közül a „katasztrófa" a leggyakrabban használt. Ez történik a passzív emberiséggel – amely lehet az individuum, a tömeg, vagy akár az egész emberi faj is. A mo­rális züllés és fertő nem kevesebb, mint tizenhat jelzővel van képviselve; a borzalom és a durvaság további néggyel. A tár­sadalmat beborító víz metaforája a legkidolgozottabb (nem ke­vesebb, mint tizenöt terminussal). A földet is megidézi, de mint mozgó, földrengésszerű, elterülő entitást (öt jelzővel). A háború és a megsemmisülés kilenc alkalommal jelenik meg; a halál, a kínzás és a rabszolgaság pedig mint az emberiség múltja és jelen sorsa hét jelzős szerkezetben.

Ennek a terminológiának a használata Polányi azon törek­vését jelzi, hogy a termelési folyamatban az emberi tényező elsődleges figyelmet nyerjen. Ebből következik, hogy Polányi legkomolyabb vádja a piaci rendszer ellen a dehumanizáció. Itt tűnik a legerősebbnek az irodalmi inspiráció, aminthogy Polá­nyi árulkodóan konstatálta: a rendszer szörnyűségét elhallgató közgazdászok „fagyos csöndje" áll szemben az irodalmárok, költők, írók véleményével, miszerint „maga az ember mocskolódott be". A „dehumanizáció" terminusát gyakorta használja, hogy kifejezze a dolgozó osztályok nyomorát: ők, akik már alig számítanak emberinek, most már pusztán „árnyak, akik rémál­mokat kísérthetnek", akiknek az „analóg dehumanizációja" a bennszülött gyarmati népekéhez hasonlatos.

Polányinál a metaforák használata összhangban áll a költők által követett stratégiával, úgy, hogy azok nem vállnak hiper­bolákká. Célja feltárni azokat a különös jelentéssel bíró dimen­ziókat, amelyek a hétköznapi szemlélettel közelítve máskülön­ben rejtve maradnának. így ő arra törekedett, hogy keresztül­törjön a konvenció falán, a technikai nyelvezet páncélján, és különösképpen a hallgatás palástján, azon, amely, megakadá­lyozza, hogy a társadalom felismerje cselekedeteinek emberi konzekvenciáit.

IV.

A nagy átalakulás Polányi vízióját testesíti meg arról a hatalmas emberi drámáról, amely két évszázadot ölel át (a mezőgazda­ság forradalmától a második világháborúig). Ezt a drámát tra­gédiaként mutatja be (gyakran élve is ezzel a kifejezéssel). A szereplők egy új forgatókönyv alapján cselekednek. Mi a drá­ma utolsó felvonását láthatjuk: a tetőpontot és a lehetséges megoldást. A mű nyitó mondata pisztolylövésként éri az olva­sót: „A tizenkilencedik századi civilizáció összeomlott"! Ez a felütés már önmagában megadja a drámai alaphangot. Ezt kö­veti a „végzetes tévedés" (a drámaírói eszköz) művészi alkal­mazása. Polányi hamarosan utal a rendszer „túlzott egyszerű­ségére", „bizonytalan eredetére", amelyből következik „az át­alakulás … szörnyű hirtelensége … (amely) teljesen meglepte a világot". És a megoldáshoz vezető tetőponton megismerke­dünk „a vér tengeréből kiemelkedő … új birodalmakkal".

V.

Leginkább talán a művészi érzékenység képes a teljesen em­berire fókuszálni, azáltal, hogy az önmegvalósítás dimenzióit még ismeretlennek, vagy legalább meg nem kíséreltnek tételezi fel. Ennek megfelelően, egy ilyen érzékenység a létező rendet alapjaiban bomlaszthatja fel. Ebben érhető utol, hogy Polányi stratégiája és stílusa, a munka, a föld és a pénz kommodifikációjának negatív hatásaival való szembesítés ennek a kommodifikációnak a tagadásához vezet.

Ez az érvelés a konvencionális látásmód melletti alternatív vízió kidolgozásának a javaslatával fejlődik ki. Itt helyezi szem­be Polányi azt, amit a civilizáció összeomlása víziójának ne­vezhetünk azzal, amit leleplez, mint a mind ez idáig fennálló „a 'fragmentált' élet piac által behatárolt víziója", ahol is „va­kon", és „fikciók" alapján (ezt a kifejezést gyakran használja) lehet csak működni, és ami a „megtévesztett" és „téves" pszi­chológia terméke.

A hibás vízióval összefüggésben – amit Polányi „gazdasági babonának" nevez – jelennek meg a vallással kapcsolatos hi­vatkozásai: a „hit" (különösképpen a „vak hit") és a „miszti­kus" a leggyakrabban előforduló kifejezések. így a laissez fairé, mint a „világi üdvözülés" „világi vallása" bírálódik«t nála. Hasonlóan kipellengérezi az arany standardot, mivel „sátáni crédójában" „hitté" és „meggyőződéssé" lett, „láthatatlan va­lósága" pedig elvezetett a „mennyország és a pokol közötti háborúhoz".

Még két további dimenzió létezik, mert ez az ütközet az egy­más ellen küzdő víziók között a jog, sőt még a természet ter­ritóriumain is folyik.

Imígyen, Polányi azért kritizálja a valóság konvencionális ví­zióját, mert az ragaszkodik jelenlétéhez a „törvények" megha­tározásánál. Azonban ezek nem „emberi törvények", állítja Po­lányi, hanem önmagára szabott „kereskedelmi törvények", amelyeket a klasszikus közgazdászok a „természet törvényeivé és ennélfogva isteni törvényekké" emeltek. Polányi ismételten azt állítja, hogy az ilyen törvényeket felelőtlenül felruházták a természet autoritásával – Ricardo olyan messzire ment, hogy azt állította, miszerint „a gravitáció törvénye sem bizonyosabb náluk".

Ez felveti a kérdést, vajon mire gondol Polányi, amikor a természetről ír. A nagy átalakulásban a természet a német romantikusok természetfelfogásához hasonlatos: természetesen nem egy erdei paradicsom, nem is mint példa, vagy mint szi­gorú tanító, hanem másféleképpen. Éppen úgy, ahogy a „na­turalizmus kísértette az ember tudományát", mondja Polányi, úgy hívta segítségül a közgazdasági gondolkodás (persze hi­básan!) a természetet mint igazolást. Ezt úgy tekintették és úgy fogadták el, mint a „zord realitás" természetét, amely a „kér­lelhetetlen törvények" folyománya. A „növényélettant" és a „dzsungel törvényeit" lelkiismeret-furdalás nélkül elfogadták azok, akik igazolni akarták az alacsony béreket és a nyomort. Polányi észrevette veszélyét „a természet és az ember új integ­rációja" téves eszméjének.

A piaci rendszer igényt tartott arra, hogy a törvényekben és a természetben öltsön testet – és ez Polányi szerint tulajdon­képpen meg is valósult. Mindennek az lett a gyakorlati követ­kezménye, amit ma a globalizáció irányába való elmozdulás­nak nevezünk. A tulajdonképpen már világszerte létező „uni­verzalitást", „uniformitást" és „standardizáciőt" Polányi ismé­telten elítéli. Ebben a folyamatban „bolygónkat" – és ezzel együtt „az egész emberiséget", sőt „a még meg nem született generációkat" is (teszi hozzá következetesen Polányi) – „be­szőtte a pénzügyi háló".

VI.

Polányi akkor mutatkozik a leghatározottabbnak és legmetszőbbnek a kapitalizmust illető kulturális kritikájában, amikor a munka jelenségéről esik szó. Annak ellenére, hogy támogatja a „termelési folyamatot" – akkor, ha valaki nem kényszerből vesz benne részt -, nyilvánvalóan elfogadja a „fejlesztést" -, amennyiben az nem „vaktában" történik -, és kiáll „az egyén munkához való joga" és „munkahelyének biztonsága" mellett.

Ugyanis (vagy tudatosan, vagy pedig ösztönösen) egyre kö­zelebb kerül William Morris művészi ideáljához: a munka sze­mélyiséget gazdagító jutalmához. És mivel A nagy átalakulás a létező piacgazdasági rendszer perzselő vádirata, talán ezért is szenteli Polányi a munka utolsó oldalait (beleértve a források jegyzékét is) ennek a szinte egyedüli pozitív jelenségnek. Erről árulkodik a fejezet alcíme is: „Élvezet". Itt írja, hogy „a mun­kára általában nem a nyereség ösztönöz, de a reciprocitás, a megmérettetés, a munka öröme és a társadalmi helyeslés". És annak a víziónak az igazolására, miszerint egyszer majd ilyen­né válhat a munka, antropológusoktól kölcsönöz idézeteket. Az ő megfigyeléseik szerint, a törzsben élő népek „a pusztán szükségesnél jóval több" időt és munkát fordítanak „esztétikai célokra", amelyek „semmilyen kapcsolatban nincsenek a fizet­séggel". Nyilvánvalóan „más motivációs tényezők" játszanak közre ebben – írja Polányi. Ilyen motivációs tényezőkre már máshol is célzott a szövegben, mint például abban a kijelenté­sében, miszerint „a gazdasági motivációs tényezők önmaguk­ban sokkal kevésbé hatékonyak a legtöbb ember esetében, mint az érzelmi tényezők".

A fentiek fényében tehát sokkal kevésbé meglepő, hogy Po­lányi Károly életének későbbi szakaszában, érdeklődésének kö­zéppontjába egyre inkább az esztétika került, mint az emberi­ség alapvető szükséglete és legfőbb alkotó attribútuma. Ezt az érdeklődést szemlélteti Az eke és a toll című antológiája is.

[Bécs – Vancouver, 1994. november]

(Fordította: Török Zoltán)

Jegyzet

¹ A Karl Polányi Institute of Politicai Economy (Concordia University, Montreal, Kanada) és Karl Renner Institut (Bécs) támogatásával Bécs­ben megtartott Ötödik Nemzetközi Polányi Károly Konferencia (Bécs, 1994. november 10-13.) alkalmával, a 17-es munkacsoportban (A Polányiak és a költészet) elhangzott előadás szerkesztett változata.