Novák Zoltán: Az MSZMP Budapesti Reformköre – a reformköri mozgalom szerepe a magyarországi rendszerváltásban című könyvről.
Nem véletlen, hogy talán a leghevesebb és legindulatosabb viták éppen a hajdani reformkörök kapcsán dúlnak a hazai baloldalon, egészen napjainkig. A Reformköri Mozgalomra történő "múlthamisító", "későbbi tevékenységet legitimáló", "mítoszalkotó" visszautalások azért váltanak ki akkora felháborodást azok között, akik máig is valamilyen formában a platform szellemi és morális örökösének tekintik magukat, mert számukra a tét sokkalta nagyobb, mint a hiteles tényekhez való ragaszkodás: a rendszerváltás során kilúgozott remények és elpackázott esélyek kérdéskörének napirenden tartása vagy eltussolása. Olybá tűnik: az egész hazai politikai baloldal "tisztasága" forog kockán. Ennek oka pedig nem más, mint hogy a közgondolkodásban (nem utolsósorban a gátlástalan neoliberális ideológiai kurzus hatásának köszönhetően) kétféle elképzelés él a baloldal rendszerváltásban betöltött szerepéről – s számukra egyik sem elfogadható.
Az egyik szerint a hazai baloldal az átmenet szempontjából jelentéktelen kezdeményező szerepet töltött be, hamar defenzívába szorult és kényszerpályákon mozgott, a "polgári demokrácia" kialakulásának irányát pedig – számtalan bonyolult tényező közjátékának köszönhetően – a liberálisok (esetleg egy nemkívánatos szcenárió szerint a konzervatívok) határozhatták csak meg. A másik szerint a rezsimváltásban a mai "baloldal" jelentős személyiségei vettek részt tevőlegesen, elvégezve a pártállam lebontása és a szükséges gazdasági-technokratikus reformok "piszkos munkáját", ezzel minden szempontból "felszámolták" még annak gyanúját is, hogy utódpártok tagjainak és köpönyegforgatóknak bélyegezzék őket. Felismerték, hogy a dolgok szükségszerű menetéhez alkalmazkodva milyen formában vihető tovább a "baloldali kontinuitás". És alapot teremtettek arra, hogy a későbbi baloldal hiteles képviselőinek őket tekintsék, s maguk is egy nyugatkonform politikai erő létrehozatalán fáradoztak egészen a kezdetektől. A rendszerváltás idején ugyanis csak a szó legkínosabb értelmében vett reálpolitika létezett – mondják -, baloldali alternatíva nem.
Novák Zoltán könyvében, amely "A reformkörök szerepe a magyarországi rendszerváltás folyamatában" alcímmel jelent meg korlátozott példányszámban, úgy véli, hogy ezek a hamis megközelítések. És nem véletlenül könnyen össze is egyeztethetők, mivel legitimálhatják a liberálisok és a szocialisták szövetségét. Mindezt éppen azáltal leplezhetjük le legkönnyebben, ha a "rendszerváltás kori baloldal" legfontosabb szereplőjét, az akkori MSZMP-t és az azon belül kvázi többségbe kerülő "reformszárnyat", annak dilemmáit, programtervezeteit és politikáját megismertetjük a szélesebb nyilvánossággal. (S a szerző ezen meggyőződését tovább erősítheti az az állítólagos tény, hogy a kézirat azért csak magánkiadásban, szamizdatként jelenhetett meg 2002-ben, mert dühödt elhallgatás és íróasztalfiók mélyére csúsztatás fogadta például Glatz Ferenc, Hiller István, Földes György s a hivatalos pártkörök részéről is.)
De könyvének van egy másik alaptétele is: ha a tényeket őszintén bemutatjuk, ha a legendákat leromboljuk, akkor eljuthatunk a baloldal problémáinak helyes megközelítéséig, akkor pótolhatjuk évtizedes lemaradásunkat. Az elszektásodó és tömegbefolyás nélkül maradt hazai antikapitalista baloldal legfontosabb kérdéséhez vezetnek a szálak: hajdani "reformalternatíváink" mentén kaphatunk-e még bármifajta értelmes vezérfonalat a jelen kihívásaihoz?
Létezett alternatíva
A hazai baloldal későbbi tagoltsága szempontjából a legfontosabb körülménynek a hajdani MSZMP reformszárnyának konglomerátumjellegét szokták tekinteni. Ripp Zoltán például, aki a reformkörök megítélésének "fatalista" paradigmáját követi (és aki alapvetésnek számító tanulmányt írt erről, amelyet Novák direktben nem idéz)1, úgy véli: "érdekszövetség teremtődött a bomló állampárt vezetésének reformerei és az őket lelkesen, de valójában alternatíva híján támogató reformköri mozgalom között, a kapcsolat azonban nem szervesülhetett valamiféle hosszabb távon is követhető irányvonallá. Nem pusztán azért, mert a közös reformretorika ellenére a pártvezetés Pozsgay Imre, Németh Miklós, Nyers Rezső és Horn Gyula nevével fémjelzett reformszárnyának tagjai sem fogalmaztak meg közös platformot, legalábbis a nyilvánvaló feladatokon túl, hanem azért, mert a reformmozgalom a résztvevők szándékától függetlenül csak rövid távú feladatokra volt hitelesítve (kiemelés – KV)." Az átmenet koherens baloldali ideológiája nemcsak a létező szocializmusnak nevezett rendszer történelmi veresége, illetve a bukás közbeni helyzet kuszasága miatt nem jöhetett létre szerinte, hanem legalább ennyire fontos szerepe volt a reformmozgalom "amalgámozó" hatásának. Fel kellett ismerni a rendszer tarthatatlanságán túl annak bukásának szükségszerűségét is, ezt kellett majdnem mindenáron felgyorsítani. "A történelmileg soron lévő feladatnak, a politikai rendszer átalakításának legfőbb akadálya a rendszer központi tényezője, maga az állampárt volt. A bukásra megérett MSZMP helyett egy korszerű baloldali pártot kellett létrehozni."
Novák végig rejtett polémiát folytat az ilyen jellegű vélekedésekkel, hiszen ezen a ponton túl már nem érthet egyet azok következtetéseivel. Például azzal a Ripp Zoltán által "kanonizált" nézettel, amely szerint "mindennél fontosabbá vált a párt elfoglalása és lebontásának-átalakításának módja. A hatalmi kérdések dominanciájából pedig egyenesen következett a reformmozgalom egységesülése egy olyan platform alapján, amely összefoglalta ugyan a legfontosabb célokat, mégis csak az átmenet időszakára szólhatott (mert a hatalmi szerkezet szétverésének feladata nem tette lehetővé, hogy a baloldal azzal is foglalkozzék, mi lesz azután. – KV). Nem segítette elő a differenciálódást a másik fő célkitűzés sem, amely arra irányult, hogy az összeomlás ne temessen maga alá válogatás nélkül mindent, ami a baloldalisághoz tartozik."
Könyvében Novák azonban még ennél is élesebben szembehelyezkedik a reformkörök és a rendszerváltás baloldalának "tranzitológiai" megközelítésével, amely a hajdani reformalternatívákat a baloldali kontinuitás szemszögéből vizsgálja, s a "fontos" és "kevésbé fontos" előzmények közti határt az utólagos sikeresség mértékével kívánja mérni. "Az ilyen jellegű elgondolások közé sorolnám – bár nem a rendszerváltást szándékolták célnak – a Grósz-Nyers vezette MSZMP azon álláspontját, hogy a reformokat, benne a pluralizmust, az MSZMP saját elhatározásból, önként kezdeményezte, és ezzel elöl járt az államszocializmus felszámolásában. E nézetek családjához tartozik Ágh Attilának a reformkörök szegedi tanácskozásán tett azon kijelentése, hogy a békés átmenet feltételeit "csak" a reformkörök teremthetik meg (sem az ellenzéki pártok, sem az állampárt akkori vezetése nem). Ez a nézet él tovább módosulva abban az Ágh-Géczi-állításban, hogy a reformkörök egésze a rendszerváltásnak tudatosan tevékeny szereplője volt, megcélozva a nyugati demokratikus országokban egyes pártok által képviselt demokratikus szocializmust, ami lényegében a feltétlen integrálódást jelentette a "létező kapitalizmusba".2
Novák szerint a rendszerváltásnak igenis voltak valódi baloldali alternatívái, s ezek között objektíve különbséget kell tudnunk tenni. Ennek a régóta hangoztatott érvnek egészen újszerű bizonyítékát kívánja nyújtani azzal, hogy a rendszerváltás időszakának klímáját igyekszik felidézni. Szerinte ugyanis az átmenet "csapatmunka" volt, egy olyan megegyezéssorozat, amelynek során a szereplők felértékelték egymást, s annak ellenére, hogy nem volt forradalmi helyzet, csak válság, mégis forradalmasítani tudták a viszonyokat. Ebben a "jogi forradalomban" minden bizonytalan kimenetelű volt. Minden egészen máshogy alakult volna, ha nem jönnek létre reformkörök, ha Pozsgay nem kényszerítette volna az ellenzéket a négyigenes népszavazásra, ha az MDF szövetséget köthetett volna egy baloldali reformpárttal, ha a privatizációtól megrettenve vagy a baloldali agitációnak engedve sikeres szakszervezetek vagy munkástanácsok jöttek volna létre, ha apró útelágazásoknál kicsit más irányba mennek a dolgok. Innentől kezdve hamis kérdésfelvetés azt vizsgálni (ami szinte kizárólagosan a rendszerváltás baloldalának mainstream tematikája), hogy az MSZP napjainkra már elérte-e eredeti célját (mert ilyen nem volt), átalakult-e nyugati szociáldemokrata párttá stb. Hiszen két tényt el kell fogadni kiindulási alapként: a rendszerváltásban jelen volt a (reform)baloldal és még leghevesebb ellenfeleiknek sem volt eleve adott "forgatókönyvük" a holnap Magyarországát, saját szerepüket illetően. Novák szerint a reformkörök és a rendszerváltás baloldalának tevékenysége kapcsán ezzel szemben egyetlen dolgot érdemes vizsgálni, hogy a nyilvánvaló emberi gyengeségeken túl milyen okai és tanulságai vannak 1989 nyilvánvaló "reformszocialista", "marxista" vagy "antikapitalista-önszerveződő" irányzatok bukásának?
Az államszocializmus válságának "forradalomelmélete"
A könyv legfőbb ígéretét nem tudta beváltani, ennek oka pedig az, hogy a szerző a Budapesti Reformkörök platformján kívül minden más akkori reformalternatívát hibásnak minősít, és felelőssé tesz a mai helyzet kialakulásában. A köztük lévő "differenciaspecifikumot" pedig egyetlen pontban ragadja meg. Lehetséges-e, hogy a magyarázat a folyamatos kudarcokra abban keresendő, hogy a hazai baloldal túlságosan kötődött az államszocializmushoz, túlságosan hitt benne még az utolsó utáni pillanatokban is? Hogy még akkor is a rendszer reformján gondolkodott, amikor már a rendszer megdöntése utáni világra kellett volna tervezgetnie? Hogy reformista maradt, amikor az országban "forradalmi" átalakulások mentek végbe? – teszi fel a kérdést Novák. Hagyjuk most Novák elméletileg kidolgozatlan és bizonyítatlan tézisét a rendszerváltás "forradalmi" jellegéről, amit még Antall József sem képviselt. Nem különb az a régi felvetése sem – talán az elméleti munkát kívánta így megspórolni -, amelyen a vitázóknak széles tábora sok éve rágódik -, miszerint a rezsimváltás pillanatában "helyzetben lévő" értelmiségieket és politikusokat okolják azért, mert napjainkban nincsen "marxista" kutatóintézet (például Lukács Institute), egyetemi szak, önálló párt, népszerű hetilap, napilap, könyvkiadó, rádió, klubhálózat stb. Azonban szerinte ezeknél a mulasztásoknál sokkalta többről van szó, mégpedig arról, hogy sem a reformköri mozgalom, sem a baloldal a legszélesebb értelemben nem értette meg a létező szocializmus problematikáját és az államszocializmus elleni fellépések természetrajzát. Így a rendszerváltás folyamatában sem tudott a megfelelő módon szerepet vállalni. Olybá tűnik, Novák nem lapozta végig a korabeli folyóiratokat, amelyek alapján meggyőződhetett volna, hogy egész irányzat létezett a baloldali értelmiségiek körében, akik már 1988-89-ben pontosan látták, hogy milyen irányt vesz az államszocializmust követő történelmi-politikai fejlődés Magyarországon és a kelet-európai régióban általában. Novák ezt az egész irányzatot valamely okból csak felületesen vizsgálja, noha a Baloldali Alternatíva Egyesülés és részben annak tagjaiból is verbuválódott népi demokratikus platform, amely több száz embert tömörített magába.
A rezsimváltás időszaka adekvát helyzetértelmezésének kulcsa: az államszocializmus válságaiból következő "forradalmak elmélete" – s talán ez a munka legfőbb elméleti hozadéka. Ebből az aspektusból nézve az előző rendszer elleni fellépések "prototípusa" minden tekintetben 1956. Ekkor valósult meg a legteljesebb formában a három mozzanat egymásutánja, amely szükségszerűen adódott a hatalmi-politikai, a gazdasági és a legitimációs szereposztásból. "A kezdet, a népfölkelés korrektív forradalomként indult, amelynek előkészítésében a kommunista értelmiségieknek meghatározó szerepük volt. Céljaikért tüntetett az egyetemi ifjúság október 23-án, ezek miatt kapcsolódott be a nagyüzemi munkásság és alapította meg a munkástanácsokat… A korrektív forradalom célja a szovjet típusú államszocializmus forradalmi reformja, a nemzeti függetlenség kivívása." Ez az elsődleges szakasz megjelenik 1989-ben is, s a reformköri mozgalom színrelépése tekinthető ennek legeklatánsabb példájaként. (Novák nem tisztázta, hogy 1956-ot még sok reformkörös is ellenforradalomnak tekintette 1988-ban – Németh Miklóssal együtt.) Novák szerint azonban a "bolsevik típusú hatalom" várható reakciói miatt (lásd Románia) nem állnak itt meg az események, s a kiigazító törekvések "demokratikus népforradalomba" torkollanak. Novák ezt a fordulatot 1956-ban október 26-tól számítja, s "új szakasz kezdődik a forradalom történetében, amelynek lényege az 1945 utáni állapotokhoz, a demokráciához, a többpártrendszerhez való tényleges visszatérés volt, amelynek nevében megalakult a koalíciós kormány… Ez szakítás a proletárdiktatúra elvével is." Mindebben nem a szerző idealisztikus ragaszkodása a lényeges a felszabadulást követő légkör restaurációjához (egy "szeplőtlen" baloldal ábrándjának nevében), hanem az alternatíva, amelyet az államszocializmus reformján vagy meghaladásán fáradozó baloldal számára itt szerinte előáll. Ugyanis a harmadik szakaszban megjelennek a politikai paletta minden színében pompázó kezdeményezések, amelyek közötti harcban az a tény dönt, hogy a baloldalnak milyen erőt, elfogadottságot és szimpátiát sikerül kivívnia. Az 56-tal való összevetés Novák szerint ezen a ponton válik értelmezhetetlenné, hiszen "a november 4-i bevonulás nem tette lehetővé, hogy ezek a törekvések kikristályosodjanak és kiderüljön, a Nagy Imre vezette kormánynak hogyan sikerül konszolidálnia a népi demokratikus forradalmat". A lényeg azonban, hogy a reformalternatívák sorsa 1989-ben is azon dőlt el, hogy ezt a képletet milyen mélységig sikerült "megérteniük".
Ebből következően volt egy súlyos üzenete 56-nak 89 baloldala számára, amit annak nem sikerült megértenie. Novák szerint a rendszer illúzióihoz és a lukácsi paradigmához túlzottan kötődő baloldalnak minduntalan megvolt az a tévedése, hogy a népi demokratikus szakaszban (tehát a másodikban) adottnak vették nemcsak azt, hogy az a korrekciós szakasz folytatása, de azt is, hogy egyértelműen reformszocialista jelleget kell öltenie. Ezért törhették a fejüket baloldali megoldási kísérleteken, s ezért tűzhették ki célul a rendszer védelmezését, majd az utóvédharcot egy esetleges reformista visszarendeződés nevében. És ez nemcsak azért volt hiba, mert a rendszer megreformálhatatlan volt. A valódi problémát a szerző a már a Krausz Tamás nevével fémjelzett népi demokratikus irányzaton kívánja szemléltetni. Ami szerinte azért vallott kudarcot, mert nem volt tartható az elgondolás, amely szerint a szocializmust újra reorganizálni kell, "az új forradalom célja a tőkés restauráció és persze a sztálini visszarendeződés együttes megakadályozása, a dolgozók szélesebb tömegeinek a hatalomba való bevonása kell, hogy legyen. Ezt a forradalmat – ha a felülről irányított kezdeményezést sikerül pártosítani nagyarányú tömegmozgalommal, nevezhetjük a dolgozók demokratikus forradalmának". Novák nem veszi észre, hogy az ő sajátos baloldali követelményei éppen a népi demokratikus platform programjából következhetett volna. Hiszen a szerző által reklamált "civil társadalom" szervezeteit, a munkástanácsokat, a privatizációt elkerülő, más közösségi-gazdálkodó szervezeteket, szövetkezéseket hozta volna "helyzetbe", hogy a tőkétől és a bürokráciától szabad fejlődés előtt is megnyílhasson az út egy többszektorú gazdaság keretei között.
Novák téziseit azért is citáltuk ilyen hosszan, mert a közel nyolcszáz oldalnyi (!) szövegfolyamból nem mindig bogozható ki könnyen a koncepció magva. Az elmondottak fényében azonban valószínűleg már érthető, mire alapozza a rendszerváltás baloldalával szembeni dühödt számonkérését, amikor egy stratégiai és egy taktikai hibára vezeti vissza a kudarcot. Előbbi lényege, hogy a rendszerváltás reformszocialistái nem voltak képesek szakítani egy gyakorlattal, amelynek lényege a kísérletezgetés, a népboldogító messianizmus. Kérdőre is vonja egy helyütt a népi platform vezetőit, hogy vajon meddig folytatták volna a megreformálhatatlan reformálgatását, egy nemzeten való kísérletezgetésüket? Amire egyébként – s ez a taktikai hiba – 1989-re nem is maradt semmi esélyük. Ugyanis ekkorra fordulat állt be az államszocializmus legitimációjában, s a szélesebb tömegek már nem támogatták a rendszer fennmaradását (mint az 1970-es évek végéig, a gulyáskommunizmus idején), így egy korrekciós forradalom éppen hogy várhatóan nem reformszocialista, hanem egy, a szocializmussal szakító szakasszal folytatódott. Egy ilyen helyzetben pedig nem maradt volna más megoldás, mint a Budapesti Reformkör azon javaslatának elfogadása, amely vallja, hogy "történelmi tapasztalatok bizonyították, hogy a kapitalizmus keretén belül létrehozható a szocializmus. Ezzel nem akarom azt állítani, hogy a kapitalizmus a társadalomfejlődés utolsó stádiuma, hogy ez a legtökéletesebb társadalom, és hogy belső fejlődése szükségszerűen elvezet a szocializmushoz. Azért van szükség baloldali szociáldemokrata pártra, hogy a kapitalizmus szociális piacgazdasággá alakuljon, majd ennek hatására a demokratikus szocializmus valóságos történeti folyamatként mind több országban megvalósulhasson. 1989-ben a demokratikus szocializmushoz csak a rendszerváltás, a kapitalizmus megteremtésén keresztül indulhattunk el. Az egységesülő Európa a Budapesti Reformkör akkori reményeit teljesítheti be". No de miben különbözik ez az álláspont mondjuk Horn Gyuláétól?
A népi baloldal
Lehet, hogy Novák Zoltán elképzelése járható út lett volna, s a baloldal "kapitulációja" és "szimpátiafelhalmozása" után sokkalta jobban állna, mint a jelen helyzetben. Erről azonban azért nem érdemes vitatkozni, mert ezzel maga is újratermeli az MSZP dilemmáját, csak éppen "demokratikus szocialista" oldalról, jelesül, hogy hogyan lehet a baloldal egyszerre a rendszerváltás véreskezű és fájdalmakat okozó "baloldalellenes" levezénylője és egy, a szociális piacgazdaságot építő, távlatilag baloldali elkötelezettségű néppárt, amely még sikeres és szimpatikus is? Novák ahistorikus felfogása nem szembesül azzal a körülménnyel, hogy egy félperifériás történelmi fejlődésből csak egy "félperifériás kapitalizmus" visszaállítása következhetett az adott nemzetközi feltételek között. Olyan, amilyen létre is jött. Nem világos, hogyan akart Novák úr "kényszerintézkedésekhez", "reformdiktatúrához" támogató voksokat szerezni? Valószínűleg sehogy. S talán ezért sem véletlen, hogy a 2002 utáni legnagyobb kormánypárt oly könnyen hajlott a mentális felüdülést kínáló "harmadik út" gondolatára, amely hazai kontextusban éppen azt kínálta, hogy a "fájdalmas dolgokat", a neoliberális korszellemnek való behódolást technokratikus alapon magyarázhassák, míg a kormány eseti intézkedéseiben baloldali maradhasson. "Politikáját némileg jobbra, kommunikációját balra" – mondta Gyurcsány a Horn-Kovács utáni válságát élő mamutpártnak, s ezzel mélyre ásta mindazt, amin már nem lehet változtatni. (Novák könyve persze ezzel nem számolhatott.)
Ehhez csak a szociális piacgazdaság szocializmust ígérő távlatairól kellett lemondani – amely nemhogy antikapitalista, de még "jóléti" alapon se volt tartható számukra. Mindezt csak azért volt fontos megjegyezni, mert Novák vissza-visszatérően a reformra szoruló MSZP számára fogalmaz meg javaslatokat a mából. Eközben elfeledkezik arról, hogy az általa felvázolt "államszocialista forradalomelmélet", amelyre a taktikát és a stratégiát akkoriban építeni kellett volna, éppen úgy a múlt ködébe vész, mint a sztálini évek vagy 1956 és 1968. A rendszerváltás után születettek lassan nagykorúvá válnak. S nekik egy olyan baloldallal is kell számolniuk (főleg a szocialisták liberális fordulata után), amelynek bár nem sikerült tömegmozgalommá válnia, mégiscsak karakteresen és azonosíthatóan őrzi saját markáns arculatát a "népi politizálás" jelszava mentén.
Komolyan gondolhatja-e Novák, hogy a mai baloldal agóniája még mindig arra vezethető vissza, hogy akkor, az általa megfogalmazott pontokon nem tudtak közös nevezőre jutni? A tények nagyon ellentmondani látszanak ennek. A rendszerváltás utáni "demokratikus szocialista" baloldalnak éppen nem az a legfőbb fogyatékossága, hogy nem hajlandó leszámolni a Kádár-korszakkal, hogy vonzódik hozzá, hogy utóvédharcot folytat, mert ez már régen nem így van. Mindez a kilencvenes évek közepére megtörtént, s ennek eredménye: a rendszerváltás baloldalának legelevenebb, legimpulzívabb és egyben legellentmondásosabb öröksége az úgynevezett "népi politizálás". A rendszerváltás "népi baloldalának" nem abban áll legfőbb bűne, hogy nem ismerte fel egy reformszocialista alternatíva esélytelenségét, hogy nem mondott le a baloldal védelmezéséről, az önszerveződési kísérletezésről. Baj éppen annyi van vele, mint a többiekkel, beleértve mindenekelőtt a reformköröket is: hogy ma úgy állunk, ahogy. A "népi politikának" mifelénk sok mindenben igaza van (vagy majdnem mindenben), csak saját szocialista küldetéstudatát legitimáló (és egyszerre "betegesen" önostorozó) elképzeléseivel tudna felhagyni végre.3 Ezek ugyanis (szinte az egész progresszív térfélen) éppen a valódi politizálás kényszerétől szabadítanak meg, így hozzájárulnak a lehetséges mozgalmi csírák "pacifikálásához".
A hazai baloldalnak ezért nem a rendszerváltás meddő vitáihoz kellene visszatérnie, hanem valahogy kikászálódni saját ördögi köréből. (Ezzel megoldva az MSZP-vel, vagy nélküle dilemmát is.) Abból az önmagát igazoló hitvilágból, amelynek "színe", hogy a mai világ szörnyű, elviselhetetlen, perspektíváit tekintve beláthatatlan, a "szocializmus vagy barbárság" (Mészáros István) alternatíváját valakinek föl kell vállalni, s ez csak a "népi politikától" várható. És "fonákja", hogy ha népi politikára szükség van, tehát a fennálló gazdasági és politikai hatalom népellenes, akkor előbb-utóbb a népnek fel kell ez ellen lázadnia, s akkor a "demokratikus szocializmus" alternatívája realitássá válik. (Ezt nevezte Geoff Eley tanulmányában "klasszikus lenini taktikának", kiegészítve a "lukácsi demokratikus felfogással" – mint a máig élő legerősebb örökséget, amelyre a legtöbb baloldali kezdeményezés épül Kelet-Európában.)4 De hát ebben az "idealizmusban" Novák éppen osztozni látszik velük, ahelyett hogy a kilábalás esélyét kínálná; ráadásul az ő kapitalista "demokratikus szocializmusa" még inkább absztrakció, mint egy szenvedő, elhagyott, sorsáért síkraszálló nép, a globalizált Föld rabjainak víziója nyomán létrejövő "újszocializmus" elképzelése (Szalai Erzsébet kifejezése).
Megújulás vagy újrakezdés
Megváltozott a világ. A hazai politikai baloldal ezzel szemben mintha sem azt nem értené, honnan jött, sem azt, hogyan alakult ki ez az egész, sem azt, hogyan működik. Régi árkaink – azok bezzeg itt maradtak betemetetlenül. Novák Zoltán meglehetősen túlírt és önapológiára épülő, amúgy valóban dokumentumértékű munkájának talán legfontosabb üzenete éppen az, hogy a baloldalnak meg kell találnia az "aktuálpolitikai" összekötő kapcsokat a fennállóval szembeni kritikai meglátásai s a társadalmi önszerveződés segítségével létrehozandó "demokratikus szocialista" perspektíva között. Azonban vállalkozása, amely a hajdani reformköri mozgalmat "szélesebb történelmi kontextusban" kívánja tárgyalni, nem csak azért marad féloldalas, mert javaslatai a "szociáldemokratizálódás" sajátos programjára: a múlttal való teljes személyi és ideológiai szakításra és permanens baloldali politikára nem reálisak és 1990 után a szocialista pártban nem is voltak azok.
Egy demokratikus szocialista alternatíva jövőképét 1989 óta számtalanszor megfogalmazták már, s a "népi politika" ezeket a követeléseket képes valódi politikai kontextusba is helyezni. Ezen az alapon akár erős baloldal is szervezhető lett volna.
Hanem mert éppen a legfontosabb "történet" gyökereire nem utal a reformkörök kapcsán: pulóveres értelmiségiekből és idealisztikus álmodozókból hogyan született meg a professzionalisták cinikus demokráciája, s ebben milyen szerepe volt a baloldalnak? A Május 1. öltöny hogyan változott Armanivá vagy Nerversává? Milyen elképzelései voltak a holnap politikájáról a reformköröknek akkor? Ha a baloldal a rendszerváltásban sikeres akart volna lenni, a politika természetére vonatkozó kérdéseket is tisztáznia kellett volna, hogy abban saját szerepét is "kijelölhesse". Talán ez egyik legfőbb lemaradásunk. Ennek hiányában pedig Novák talán nem is érti, hogy ma már miért nem elegendő a "múlttal való demonstratív szakítás" ahhoz, hogy a baloldal a tömegek lojalitását elnyerje, hogy miért nem esik senki hasra már a hajdani szimbolikus politika bűvészmutatványaitól, amelyeket napjainkra egészen újakra cseréltek föl.
A kérdések sorakoznak a baloldal előtt – még ha első ránézésre távolinak tűnő dolgokról van is szó. Ha a hazai marxizmus széles rétegekre akar támaszkodni, hiányozni fog a tudatos hozzáállás a modern marketinghez és a médiamanipulációhoz. A médiakonform szimpátiaszavazatok a valódi meggyőzés hiányához vezethetnek (hiszen a párthoz tartozás kapcsán az csak sokadik helyen jelenik meg), a "direkt" agitáció ellenszenves, a main stream pártokkal való kokettálás, konkrét ügyekben való egyezkedés, szóval a "mindennapi politika" veszélyes terep. Lehet-e egy marxisa párt "olyan, mint a többi"? Hogy viszonyuljon a baloldali "valódi" politika a bulvármédiához és a perszonalizált (vezető médiaarcok) demokráciához? És ez még nem minden. A "posztmodern" világ nem kedvez a modern ideológiáknak, az októberi forradalommal együtt született tagság a fiatalok számára nemcsak taszító, de vicces is. A posztmodern politika élményekre épül, szubkulturális és a résztvevő számára (szerinte) racionális haszonnal kecsegtet. Hogyan tud és akar megfelelni ennek a baloldal? És hogyan tudja felvenni a versenyt a "nagy pártokkal", amelyek ezt felismerve professzionális módon teremtették meg saját társadalmi hajszálgyökereiket és utánpótlásukat. Egyáltalában: a baloldali politizálás egészének kapcsán előáll egy paradoxon: posztmodern politikai környezetben, posztmodern módon is meg kell szólítani azokat, akiktől a hagyományos formájú "részvételt" is várjuk – ameddig persze egy történelmi helyzetben újra igény nem támad a "valódi politikára"… A sort napestig folytathatnánk.
Hajdani alternatíváink mába vetítésével, ideológiai döglött kutyáink kihantolásával nem segíthetünk ebben a folyamatban. A megújulás vagy újrakezdés kérdése azon dől el: ki milyen módon képes megszabadulni korábbi beidegződéseitől, ki választja a járatlan és ki a járhatatlan utat? Mindenesetre a hasonló ballasztoktól való megszabadulás vezérfonala talán éppen a hajdani Reformköri Mozgalom alapgondolata lehet: reformalternatíváink megfogalmazása előtt saját gondolkodásmódunkat kell megreformálnunk.
Jegyzetek
1 Ripp Zoltán: "A belső koalíció". Mozgó Világ, 2000. 11.
2 Novák Zoltán könyvének egyik fő forrásanyaga és kritikai észrevételeinek célpontja Ágh Attila, Géczi József, Sipos József: Rendszerváltók a baloldalon: reformerek és reformkörök, 1988-1989. Válogatott dokumentumok, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1999.
3 Amellyel szemben nem állja meg a helyét a "nép nevében" elkövetett bűnökre és Robespierre-re való utalások újabb tárháza Novák Zoltán előadásában sem – amúgy is megtette ezt számtalanszor a baloldalt minden pillanatban bolseviknek bélyegző, neoliberális befolyás alatt álló vulgárkritika. A Népi Baloldal célja éppen nem erőszakosan rákényszeríteni bármit is a társadalomra, valamifajta élcsapat által, hanem megakadályozni másokat abban, hogy ezt tegyék – és 1989 óta volt ilyen bőven. Ez a fricska adja aktuálpolitikai helyi értékét: meg tudja fordítani a baloldallal szembeni "évtizedes vádakat". "A kardinális kérdés jelenleg az – írja ezzel kapcsolatban Gazsó nem is olyan régen -, hogy az immár kiépült és stabilizálódott hazai újkapitalizmusban lesz-e a tőkeérdekek korlátlan érvényesülését korlátozó baloldali társadalompolitika, avagy a hazai politikai baloldali elit a neoliberális doktrína valaminő modifikált, »harmadik utas« változatát tálalja fel korszerű, a szociáldemokrata értéknyalábokat integráló társadalompolitikai stratégiaként, illetve a politikai vonalvezetést továbbra is a domináns érdekcsoportok hullámverése sodorja."
4 Geoff Eley: Forging Democracy: The History of the Left in Europe, 1850-2000. Oxford University Press, 2002, in: Colin Barker: In the middle way, Socialist Review, Issue: 101.