Sokan, akik Marx követőinek vallják magukat, úgy gondolják, hogy Marx szerint a kapitalizmusnak abban az értelemben lényege a tőkések és a bérmunkások szembenállása, hogy az előbbiekkel szemben az utóbbiak a mindenkori forradalmi osztály. Ezek az elemzők azonban nem értik meg, hogy Marx „politikai filozófiájában” a proletariátus történetfilozófiai és nem szociológiai kategória…

A „politikus” és a „filozófus” marxizmus dialektikája

“Moi, je ne suis pas marxiste”

(Én nem vagyok marxista, Karl Marx)

Marx Kommunista Kiáltványának osztályai, abban a történetfilozófiai értelemben, ahogyan azt Marx használja, a mű megírásának idején gyakorlatilag még nem léteztek. Ezzel pedig maga a szerző is teljes mértékben tisztában volt. A munkásosztály első csírái már megjelentek a legfejlettebb Európai országok néhány nagyvárosában, voltak már igazi nagytőkések is, de arról az időről, amikor majd valóban ezek az osztályok lesznek a politikai-gazdasági folyamatok valódi főszereplői, Marxnak még csak – kora uralkodó tendenciáin alapuló – sejtései lehettek. Ilyen értelemben tehát Marx teljesítményét nem egy “szociológus” teljesítményeként kell megítélnünk, teljesítményének valódi eredménye nem ebben áll. Marx ebben az értelemben “politikus”, pontosabban “politikai filozófus”. (Marx korábbi elemzői néhány bátortalan kijelentés erejéig már jutottak erre a következtetésre. Görgényi Ferenc például “politológusnak”, “politikai filozófusnak” nevezi Marxot, de csak a legszűkebb értelemben, mint “politikával foglalkozó filozófust” látja.¹) A “politikus Marx” azonban nem önmagában létezik, módszertanilag ugyanis maga mellé rendel egy “filozófus” Marxot is. Természetesen ezen “politikus” Marx nem azonos azzal a Marxszal, aki pártprogramokat fogalmaz és pártprogramok kritikáit, ahogyan történetileg nem előzménye a “létező szocializmus” hivatalos ideológiájának sem, ezért ezekkel a tanulmány nem foglalkozik. A dolgozatban amúgy is olyan elméleteket érintünk majd, mint például Marx osztályelmélete. Témánkkal kapcsolatban csupán Marx nézeteinek rekonstruálásáról lehet szó; ahol ez nem feltétlenül szükséges, nem építhetjük bele mondandónkba az eltelt idő azon tapasztalatait, amelyekkel Marx nem számolhatott. A többi kérdés érintőleges tárgyalása is szétfeszítené a dolgozat kereteit.

E rövid tanulmány csak azt tűzi ki célul, hogy kimutassa, a “politikus” és “filozófus” marxizmus valóban különálló “entitásként” rekonstruálható Marx írásaiból, illetve ezek módszertanilag a marxizmuson belül lényeges mozzanatként egységet képviselnek. Állításunk pedig még ennél is tovább megy: a “filozófus” és a “politikus” marxizmus dialektikájának megértése vezethet el bennünket Marx “valódi” módszerének megértéséhez.

A kapitalista fejlődés természetéhez

A XIX. század első felében, Marx korában talán akkorát változott a világ, mint korábban ilyen rövid idő alatt még sohasem. A változás nemcsak azt jelentette, hogy a technikai-tudományos fejlődés hihetetlen módon felgyorsult, s ennek eredményeként gyökeresen megváltoztak a termelés elemi feltételei, de azt is, hogy az egész társadalom drámaian átalakult, s nem lehetett látni biztosan ennek az átalakulásnak a végpontjait. A század első felében létrejött világpiac minden tekintetben új és beláthatatlan lehetőséget biztosított a fejlett ipari államok gyárosainak és kereskedőinek. Amerika gazdasági növekedési üteme az amerikai piacok drasztikus növekedését jelentette, az európai áruk előtt a korábban zárt távol-keleti piacok is megnyíltak.

Ezzel együtt kifejlődött a modern gyáripar, a “szabadversenyes kapitalizmus” valósága sokkolóan hatott a kor gondolkodóira, sok tekintetben szükségessé vált mindannak a feladása, amit az emberi haladásról, a haladás következményeiről gondoltak. Elég, ha egyetlen példával illusztráljuk ezt, mégpedig a gépesítés példájával. Még maga Hegel is biztos volt benne, hogy a gépek megjelenése az ember emancipációs folyamatának döntő fordulópontja lesz. “Csakhogy a technikai fejlődés, a gépi nagyipar kibontakozása a XIX. század első felében nem elsősorban a munkaidőt, hanem a szükséges munkaidőt csökkentette.”² Sőt, első ránézésre éppen a gépesítésnek volt köszönhető a munkás soha nem látott elnyomorodása és elszegényedése.

Első kritikai munkáiban mind Marx, mind Engels éppen ezért tartja saját legfontosabb “eredményének” a valóság ismeretét. Ahogy Marx A szent családban azzal vádolja korának német filozófusait, hogy “a valóságot spekulációkkal helyettesítik”³, úgy Engels azzal indokolja A munkásosztály helyzete Angliában című művének megjelentetését, hogy bár az korábban egy nagyobb, a szociális viszonyok történetét feldolgozó munka fejezete lett volna, de “mi, német teoretikusok még nagyon kevéssé ismerjük a valós világot ahhoz, hogy ez … annak megreformálására indítson bennünket”⁴. Amikor tehát gyakorlat és elmélet viszonyának újrafogalmazásáról beszélünk, azt ebben az értelemben is Marxnak (és Engelsnek) kell tulajdonítanunk. Egész egyszerűen azért volt szükséges ilyen határozottsággal a valós viszonyokból kiindulni, mert az új kor a filozófia eddigi teljesítményeit is új megvilágításba helyezte.

A társadalom forradalmasodása egyben azt is jelentette, hogy azok sem kerülhettek ki hatósugara alól, akik esetleg mit sem tudtak az új felfedezésekről, a politikáról, vagy sohasem látták az új gyárak új gépeit.

A “polgári forradalmak” mind gazdasági, mind jogi értelemben felbomlasztották a feudalizmus évszázados kereteit. “A mezőgazdaság forradalmi átalakulása egybehangzó vélemény szerint nélkülözhetetlen előfeltétele és szükségszerű eredménye volt a burzsoá társadalomnak” – írja Hobsbawm⁵. Ebben a mondatban sokkalta több van, mint puszta ténymegállapítás. Az egész átalakulás egész ideológiája benne foglaltatik és nyilvánvalóan utal arra is, hogy kik lehettek ezzel az átalakulással szemben a leghevesebb ellenzők. És valóban: a “felvilágosodás szelleme” számára – amely jórészt a városok terméke volt – hosszú időn keresztül a vidéki társadalom volt minden bajok okozója, minden emberi jobbulás és fejlődés gátja. A vidéki társadalom volt az, amely nyilvánvaló érdekszövetségek révén konzervált egy olyan politikai, jogi, gazdasági stb. rendszert, amely alacsony hatékonyságával és “konzervativizmusával” mindazt veszélyeztette, ami a felvilágosodás gondolkodói és hívei számára a jövő ideális és boldog társadalmát jelentette. Ágh Attila helyesen állapítja meg a szerző legnagyobb érdemeként, hogy “kettős forradalomról beszél”, amelyben “az ipari forradalom nem mehetett volna végbe a Bastille bevétele nélkül”⁶.

Ugyanakkor Marx a kapitalista társadalom alapvető meghatározottságaként nem csak annak dinamizmusát és kiszámíthatatlanságát jelöli meg. A Kommunista Kiáltványban például a következőket írja: “A burzsoázia nem lehet meg a termelőeszközök, tehát a termelési viszonyok, tehát minden társadalmi viszony állandó forradalmasítása nélkül. A burzsoázia korát minden korábbi kortól a termelés folytonos felforgatása, minden szakadatlan társadalmi állapot folytonos megrendítése, az örökös … mozgás különbözteti meg. Minden szilárd, berozsdásodott viszony feloldódik”.⁷

A marxista irodalom eleddig nem tulajdonított különösebb jelentőséget ennek a szempontnak. Márpedig Marx életművéből nyilvánvalóan kimutatható: számára a kapitalizmus ilyenforma ábrázolása olyan mértékben szükségszerű volt, hogy az immár módszertani axiómának is felfogható. A tőkés társadalomban, annak “mindennapi” felszínén folyton új tendenciák jelentkeznek, amelyek hol a társadalom felszabadulása irányában, hol pedig azzal szemben hatnak, de egyik pillanatról a másikra el is tűnhetnek. Marx egyik legfontosabb feladatának éppen azt tekintette, hogy ebben a kapitalista társadalomban nyújtson olyan módszertani alapot, amely a valóság megragadása, és a politikai praxis kérdéseire is választ ad.

Ennek a gondolatnak lényeges voltát rögvest megláthatjuk, ha a marxizmus eddigi egyik legfontosabb kérdésére alkalmazzuk: szocializmus és kommunizmus kérdésére. Tütő László szerint – aki tagadhatatlanul talán a legmesszebb jutott ennek a kérdésnek a megválaszolásában – “a kommunizmus első szakaszában (akárcsak a másodikban) a társadalom ökonómiai alapkategóriája a társult termelők közössége”. Írásának egy másik helyén a szerző kifejti, hogy a szocialista társadalom olyan társadalom, ahol még a piaci viszonyok uralkodnak, de már a társult közösségek kezében vannak a termelőerők.

Úgy gondoljuk, azok a dolgok, amikről itt szó van, nagyrészt közismertek. Márpedig az ilyen jellegű “utópisztikus” leírások nyilvánvalóan ellentétesek az eredeti marxi intenciókkal. Az eddigiekből talán már világosan kivehető: nem azt állítjuk, hogy egy szocialista társadalomban nem válik, nem válhat idővel egyre inkább uralkodó formává a “szövetkezeti” tulajdon. De mit mondhatunk olyan társadalmi körülmények közepette, amikor a társadalmat alkotó egyéneknek egyszerűen eszük ágában sincs létrehozni az óhajtott “önkéntes társulásokat”? Lehet tehát, hogy egy bizonyos történelmi szituációban, a kapitalizmus egy bizonyos állapotában valóban az önkéntes társulások jelenítik meg azokat a tendenciákat, amelyek a társadalom emancipációjának irányába hatnak, de Marx álláspontja szerint sem nevezhetünk meg olyan “gazdasági formákat”, amelyek egy szocialista társadalom ismérveiként lennének felfoghatók.

Marx egyértelműen fejti ki nézeteit a kommunista társadalom két lépcsőben történő létrejöttével kapcsolatban, de egyetlen helyen sem állítja azt, hogy a szocializmus önálló termelési mód lenne. Amennyiben pedig a szocializmus még a tőkés termelési mód egyik válfajának tekinthető, akkor ebben az értelemben nem más, mint politikai forma.

Ha Marx szövegeit azok eredeti szellemében olvassuk, nyilvánvalóvá válik: a Párizsi Kommün kapcsán Marx szocialista társadalmon egyszerűen olyan társadalmat ért, ahol a politikai hatalom “marxista párt” kezében van. “Nem eszményeket kell megvalósítania, csak ki kell szabadítania az új társadalomnak a régi burzsoá társadalom méhében már meglévő elemeit.” (MEM 13.) – mondja. Máskülönben – tehetjük hozzá anélkül, hogy szükségessé válna a kérdéskör részletesebb bemutatása – hogyan használhatná a kommunizmus és a szocializmus szavakat Marx hol szinonímaként, hol pedig az egyiket a másik előfeltételeként, ha nem jelölnének valamilyen módon különböző kategóriákat? A tanulmány későbbi részében remélhetőleg sikerül ezen elemzés igazságáról meggyőzni valamennyi olvasónkat.

A “filozófus Marx

A “kapitalista társadalom” akkor kezdődött, amikor egyesek és egyre többen, bizonyos szükségleteket termelve és kielégítve tömeggyártásba kezdtek és amikor kellő számban megjelentek olyan munkások, akik helyzetükből adódóan kénytelenek voltak nyilvánvalóan “áron alul”, másrészről “túl nagy áron” eladni munkaerejüket ezeknek az embereknek. Utóbbi nyilvánvalóan a bérmunkás szellemi és testi elnyomorodására utal, előbbi pedig az értéktöbblet elsajátításának ekkor jellemző formájára, vagyis “A szabadversenyes kapitalizmus alapvető jellemzője az értéktöbblet elsajátítása és nem az értékesítése. A tőke törekszik a minél nagyobb többletmunkaidő elsajátítására, a szükséges munkaidő csökkentésére. Az előbbi jelenti a szabadidő gazdasági és nem gazdasági eszközökkel történő csökkentését. Utóbbi a fogyasztás visszafogását, amit a bérminimum fejez ki.”⁸

A polgári társadalom pedig ott kezdődött, amikor ezek az emberek kezdték meghatározni az erkölcsöt, a törvényeket, amikor akármilyen formában befolyáshoz, hatalomhoz jutottak, mert a francia forradalom tapasztalata alapján úgy érezték, hogy megtehetik és meg is tehették. Mindehhez azonban rengeteg előfeltételnek kellett teljesülnie, a történelem egészen új korszaka szinte csak a szerencse folytán jöhetett létre. Néhány száz éve ugyanúgy megjósolhatatlan lett volna ez, mint ahogy a jelenlegi ember is képtelenségnek érzi, hogy – konkrét tényeket tekintve – akár néhány évtizedre is előre jósoljon.

Elemzései során a “filozófus Marx” – a történelmi méretű átalakulást remekül fordítva le az általános összefüggések nyelvére – két oldalról vizsgálja a polgári társadalom kiépülését. Egyrészről megvizsgálja azt a folyamatot, amelynek során a polgári társadalom egyáltalán létre jöhetett. Megvizsgálja, hogy milyen feltételeknek kellett együttesen teljesülniük ahhoz, hogy a polgári társadalmak kiépülhessenek. Elemezése során olyan eredményre jut, amelynek révén feltárhatjuk a tőkés társadalom egyik jellegzetes antinómiáját. Másrészről ugyanis magát a polgári társadalmat elhelyezi a “termelési módok történetében”, s mint látni fogjuk, számunkra lényeges vonatkozásokat is tartalmaznak elemzései.

Szelényi Iván – a posztkommunista országok rendszerváltása és polgárosodása kapcsán – remek elemzését adja a polgári társadalom kiépülésének szociológiai értelmében. Szerinte a polgári társadalom kiépülésének “normális” folyamatában az úgynevezett “citoyen” társadalom kiépülése csak nagyon szerencsés esetekben történik meg, valójában azonban azt tapasztalhatjuk, hogy a polgári társadalmak kialakulása során még az előző rendszer romjain kifejlődnek azok a társadalmi osztályok, egyének, csoportok, amelyek már ekkor rendelkeznek azokkal a feltételekkel, amelyeket a polgári átalakulás során saját javukra fordíthatnak.⁹ Vagy ahogy Marx kissé sematikusan megfogalmazta ezt: a városi polgárokból lesznek az első burzsoák. Az osztálytársadalmak kiépülésének tehát első lépcsőben döntő jellemzője, hogy nemcsak a munkának egy magasabb fejlettségi szintjén más módon történő elosztását, hanem a termelési eszközök “igazságtalan” elosztását is jelenti. A társadalom különbségei, osztályszerkezete és igazságtalansága tehát csupán újratermelődik a polgári társadalom létezése során, de egyetlen társadalom sem érkezik úgy a burzsoá világ kapujába, hogy tagjai egyenlőek, “citoyen” polgárok lennének.

Egyrészről tehát látnunk kell, a polgári társadalom egyik legfontosabb jellemzője valóban az, hogy a termelőeszközökhöz való viszonyuk alapján soroltatnak osztályokba annak tagjai. A bérmunkás – miután a fejlődés során fokozatosan végbemegy a termelőerők elosztása is – a szubjektum szintjén nem korlátlan lehetőségekkel indul. Osztályhelyzete a burzsoá társadalom kezdeti időszakában valóban csak attól függött, hogy a termelőerőkből milyen részt birtokol. Ezzel szemben azonban – és ez a filozófus Marx valódi teljesítménye – az objektum szintjén a polgári társadalom kifejlődésének, fennmaradásának és további sorsának számtalan más tényezője volt, van és lehet. Mindez nyilvánvalóvá válik, amint végig követjük Marxnak a tőkés termelési módra vonatkozó kijelentéseit, amire jelen tanulmányunk keretei között sajnos nincs lehetőségünk. (Ehhez azonban fontos kapaszkodót nyújthatnak – többek között – Tőkei Ferenc, Heller Ágnes, vagy Lukács György írásai.)

Minket azonban e helyt most nem a kapitalista társadalom ilyen irányú marxi elemzésének részletei érdekelnek, hanem sokkalta inkább a “filozófus” Marx történelemkoncepciója. Itt mutatkoznak meg ugyanis azok a lényegbevágó különbségek, amelyek a jelzett két kiindulási alap eredményeként létrejönnek.

“Végállomásként” előttünk áll a kapitalista társadalom. E társadalmi formát Marx – ahogyan ezt Márkus György elemzései kimutatják – egyértelműen kettős fejleménynek látja az ember emancipációja folyamatának szemszögéből. Egyrészről kifejezi az ember felszabadulását a “természet” elnyomása alól, mely folyamat a technikai fejlődésen keresztül megy végbe. E folyamat során az ember, aki fölött kezdetben a természet uralkodott, s ki volt téve a természet viszontagságainak, a betegségeknek, a létfenntartással kapcsolatos szükségletek kielégítése folyamatosan változó körülményeinek, egyre több tudást szerzett ezekről és egyre inkább hatalmába kerítette mindazokat a tendenciákat, amelyek létét körülvették.¹⁰ Másrészről a polgári társadalom elhozta az ember politikai szabadságát is; az úr és szolga viszony felszámolásával szabad emberré változtatta. Ez a kétféle fejlődés az, ami Marx szerint immár az emberi nem egésze boldogságának lehetőségét hordozhatná magában. Ugyanakkor a polgári társadalom létrejötte újabb elnyomást eredményez, amely felváltja a korábbi személyi függőségi viszonyokat, és dologi függőségi viszonyokként kerül szembe az emberrel.¹¹ A polgári társadalom kétarcúsága együttesen jelenik meg a “filozófus” Marxnál: egyrészről mint az emberi emancipáció legmagasabb foka, másrészről pedig éppen ennek az emancipációnak a tagadása.

Marx a polgári társadalmat a maga elvont történetiségében több helyen besorolja a különböző társadalmi formák közé. Itt az első forma, természetesen nem túl nagy jelentőséggel, a “csere előtti” termelési forma, ahol a csere még nem terjedt el a maga totalitásában. A második forma “az egyesek önálló termeléséből indul ki, a közvetítés az áruk cseréje, a csere a pénz révén megy végbe”, ezzel szemben a harmadik forma “közösségi termelés, a közösség mint a termelés alapja van feltételezve”.¹² Ez utóbbi nyilvánvalóan a kommunista társadalom, a jövő társadalmának elvont absztrakciója. Ami lényeges, az Marx konstans szóhasználata, gondolkodásmódja. A “van tételezve” kifejezés itt feltételes móddá változik át, tehát az elvont harmadik szint mindenképpen társadalmi feltételek teljesítésétől, teljesíthetőségétől függő lehetőség. Avagy ennek egy sokkal konkrétabb megfogalmazása ugyancsak a Grundrisséből: “Ha a társadalomban burkoltan nem találnók meg egy osztály nélküli társadalom anyagi termelési feltételeit és ezeknek érintkezési viszonyait, minden forradalmi kísérlet donquijoteség volna”.¹³ Ahogy tehát a polgári társadalom kialakulása kapcsán azokat a feltételeket elemzi, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy a polgári társadalom létrejöhessen, úgy nyilvánvalóan bizonyos feltételeknek teljesülniük kell ahhoz, hogy az “emberiség előtörténetét” immár az ember valódi történelme követhesse. Ezen feltételek azonban nem vezethetők le spekulatív filozófiai módon, hanem a társadalom mindenkori gyakorlatában keresendők. Csak ebben az összefüggésben válik érthetővé A német ideológia azon része, ahol Marx a kommunista mozgalmat “a kommunista társadalom feltételeinek megteremtéséért küzdő mozgalomként”¹⁴ határozza meg. Ha nem ebben a történelemfelfogásban tekintjük Marx ezen állításait, teljesen jelentés és értelem nélkül maradnak. Hasonló szellemű megnyilvánulások pedig sok más munkából is idézhetők.

A “filozófus” Marx történelemfelfogása tehát evidensen nem mondhat semmi konkrétat magával az osztálytársadalommal szemben sem. Csupán annyit mond, hogy a kapitalista társadalmi formával szemben álló társadalom alapjai benne rejlenek a kapitalista társadalomban, s miként az “elméleti szükségszerűség” kategóriája kapcsán utalunk majd rá, ez ennél jóval többet is jelent.

A “politikus” Marx

Ezzel szemben – és itt mutatkozik meg a valódi különbség – a “politikus” Marx történelemkoncepciója más alapról kiindulva más következtetésekre jut, s e következtetések nyilvánvalóan ellentmondanak az előbb vázolt következtetéseknek. E koncepció két legalapvetőbb, az osztályokra vonatkozó állítását Marx először A német ideológiában fogalmazta meg. 1. Az osztályharcok mindig egyre nagyobb bázison mennek végbe, hiszen a hatalmat megragadó osztályhoz sokan csatlakozni tudnak a hatalmat nem-megragadó osztályok tagjai közül is, tehát a forradalmak mobilizációs hatása igazolható. Ez az állítás persze nagyon is tartalmazza, hogy az új hatalomra kerülő osztálynak effektíve több tagja van, mint elődjének. (E gondolatot Marx többször is megismétli, például a Brumaire-ben.) 2. Az osztályharcok egyre egyszerűsödnek és egyre drasztikusabbakká válnak. Ez utóbbi állítás pedig világosan következik a proletár fogalmából, tehát például maga a Kommunista Kiáltvány erre épül majd. Utólag ugyan nehéz eldönteni, hogy mi volt előbb: a tyúk, vagy a tojás, de tény: ha a burzsoá társadalomban az osztályok száma kettőre csökken, akkor egy következő lépcső – mikor mindkét alaptétel az osztályok számának csökkenését írja le, csak más irányból – nem lehet az osztályok megsokasodása. Ha ugyanis ez következik be, akkor a történelemkoncepció ez új alapokról valóban hibás.¹⁵

A “tudományos szocializmus” – mint a “politikus” Marx történelemképe másik, konkrétabb kifejeződésének – három klasszikus alaptétele meghatározható egyrészről a proletariátus szemszögéből, későbbi történetének és jelenének három mozzanataként. De meghatározható az egész osztályszerkezet szemszögéből is, ezért jelen helyzetben inkább ezt az utat választjuk, mert jobban bizonyítható ezáltal a mai helyzet milyensége. Elemzésünkhöz Rosa Luxemburg munkáit vesszük alapul, amelyekben kortársával, Eduard Bernsteinnel vitatkozva fejti ki a “tudományos szocializmus”, vagyis a “politikus Marx” doktrináját. Luxemburg szerint ezek a konkrét tézisek levezethetők a marxi történelemfelfogásból, és már Marx is megfogalmazza őket.¹⁶

Az első elem, hogy a társadalom “két új, lassanként az összes többit elnyelő osztályra szakad”. “A nagytőkések osztályára, mely az összes civilizált országban már szinte kizárólagos birtokosa az összes létfenntartási eszközök előállításához szükséges eszközöknek”, illetve “a proletárok osztálya, akik arra vannak ráutalva, hogy a burzsoáknak eladják munkájukat, hogy érte megkapják a megélhetésükhöz szükséges létfenntartási eszközöket”.

Nos, ma már kijelenthetjük, hogy e polarizáció a fejlett nyugati tőkés országokban nem ment végbe. Ennek bizonyítása nem igazán szükséges, ha körülnézünk a minket körülvevő világban. Ezen állítás bizonyítására ugyanis általában két mutatót szoktak felhozni, az egyik a jövedelmi különbségek, a másik a megtakarítási ráták mutatója. Amikor a fejlett országokban a leggazdagabb és a legszegényebb tíz százalék jövedelme közt maximum 4-5-szörös különbségeket látunk, nem beszélhetünk igazán polarizációról. Vagy, ha ez ellen az állítás ellen szociális érzékünk tiltakozna, akkor még mindig nem feledkezhetünk meg arról a tényről, hogy a jövedelmi különbségek nagysága korántsem takar teljes kettészakadást, hanem egészen egyszerűen mindenféle jövedelmű embereket találhatunk a társadalomban. És amikor a megtakarítási mutatók arról tanúskodnak, hogy a társadalmak nagyobb részének vannak megtakarításai, sőt, a középosztályi társadalom mára odáig jutott, hogy a jövedelmek nem csak a létfenntartási szükségletekre elegendőek a nem-tőkéseknél sem, nos akkor a polarizációról szóló jövendölések, azt hiszem, nem valóságosak. (Az Egyesült Államok létminimum számítása szerint például szegénynek az számít, aki jövedelmének több, mint 13 százalékát költi élelmiszerre. A szegények aránya ezen definíció szerint is kisebb, mint a társadalom harmada.) Miközben persze hasonló jeleket láthatunk globális szinten is ahhoz, amiből Marx és Engels a nemzetállamok szintjén indult ki, ám mint látni fogjuk, semmi okunk ebből a marxi következtetéseket ismételten levonni.

Sokan azok közül, akik Marx eszmei követőinek vallják magukat, úgy gondolják, hogy Marx szerint a kapitalizmusnak abban az értelemben lényege a tőkések és a bérmunkások szembenállása, hogy előbbiekkel szemben utóbbiak a mindenkori forradalmi osztály. Ezek az elemzők azonban nem értik meg, hogy Marx “politikai filozófiájában” a proletariátus történetfilozófiai és nem szociológiai kategória. A proletariátus, a kapitalizmus egy bizonyos fejlettségi fokán, a tőkés világrend centrumországaiban lévő urbánus környezetben élők gyakorlatilag teljes körét jelenti, akik a tőkéseknek teljesen kiszolgáltatottak, akiknek jövedelme a létfenntartási szükségletek kielégítésére sem feltétlenül elegendő és akik valóban csak a láncaikat veszíthetik. Az eredeti marxi intenciók szerint tehát nem proletárok a jóléti kapitalizmus jól kereső bérmunkásai, hiszen Marx – sok követőjével ellentétben – a valódi emberből indul ki és tudja, hogy a forradalmi aktus ezektől az emberektől nem várható és nem várható el. Nem proletárok a fejlődő országok sanyarú sorsú munkavállalói, ahogyan azok sem, akik a legfejlettebb országokban bérükből a létminimum alá csúsznak, előbbiek földrajzi értelemben, utóbbiak számarányukat tekintve. De az eredeti marxi “politikai filozófia” alanyai nem pótolhatóak a munkanélküliekkel, az elnyomott nemzeti kisebbségekkel stb. sem. Ahhoz, hogy alkalom adtán őket tegyük meg egy marxista politika alanyaivá, az egész marxi “politikai filozófia” tudatos elvetése és újjáépítése szükséges. Ami amúgy is elengedhetetlen, hiszen – mint láttuk – a proletariátus mint történelemfilozófiai kategória a marxi értelemben ma már egyáltalán nem létezik.

Nos, ha a logikai sort valóban logikai sorként kezeljük, a másik két láncszemre már nem is lenne érdemes figyelmet pazarolni, a teljesség igényével mégis érdemes megtenni. A tudományos szocializmus második eleme a periodikus túltermelési válságok tana volt, mely szerint e válságok tulajdonképpen a kapitalizmus halálos ítéletét mondják ki. Röviden arról van szó, hogy amikor egy áru termelése beindul, akkor annak sikerét látva minden piaci szereplő ezt kezdi gyártani, ennek, s a piac korlátozott voltának következtében fellép a túltermelés, ami eladhatatlanná teszi a terméket, annak gyártásával mindenki leáll és nyomor és hiány lesz úrrá, mígnem az egész kezdődik elölről. Nos, ma láthatjuk, hogy a túltermelési válságok ideje ismételten lejárt. Ezért aztán nem állja meg a helyét, hogy a burzsoáziát saját létbizonytalansága fogja arra késztetni, hogy feladja uralmi helyzetét. A Mi a kommunizmus című korai röpiratban, amely a Kommunista Kiáltvány évében született, ezt jelöli meg Marx mint “evolúciós alternatívát”. Ez a viszonylag elfeledett kis tanulmány mutatja, hogy az általunk vázolt kétféle koncepció között nem ott húzódik az alapvető különbség, hogy a “reformista”, vagy a “forradalmi” út következik belőle. Ahogy helytelen ebből következően a jóslat, hogy ezek a gazdasági alapot szétfeszítő tényezők egy olyan világot hoznak létre, “amelyben már nem az egymással konkuráló gyárosok irányítják a termelést, hanem az egész társadalom, szilárd terv és szükségletei szerint.” Miközben a konfliktusokat feltételező szcenáriók sem valósultak meg, vagyis ezek a – kapitalizmustól elválaszthatatlan, de hatásukban eljelentéktelenedő – túltermelési válságok ma már nem hajtják a proletárokat semmiféle forradalmi cselekvésbe.

A harmadik mozzanat pedig, hogy az egész történés mozgató osztálya immár csak a proletariátus lehet. “De a burzsoázia nemcsak kikovácsolta a fegyvereket, amelyek majd halálát okozzák, hanem megszülte azokat a férfiakat is, akik majd ezeket a fegyvereket forgatni fogják – a proletárt.” Ezen pont és az előző pont ellentétéről mint a marxi finalizmus legnagyobb hibájáról sokan beszéltek már, ez dolgozatunk szempontjából irreleváns. Ami számunkra a lényeges, hogy a proletárforradalmak nem mentek végbe, sőt, a proletariátus “nem osztályból”, a burzsoá társadalmon kívül állók osztályából az I. világháborúban nagyon is a burzsoá társadalom osztályává vált. Szerves része a tőkés világnak, mivel nem is lehetett más. A “politikus” marxi történelemkoncepció osztályokra vonatkozó három alapfeltétele közül, vagyis hogy 1. a forradalmi osztály bázisa kiszélesedik, 2. a forradalmak sorozata az osztályszerkezetet mindig tovább és tovább egyszerűsíti és hogy 3. az osztályharcok egyre inkább éleződnek, egyik sem jött be. A proletariátus bázisa mára teljesen beszűkült. A nyugati demokráciákban mára egy proletár-burzsoá forradalom valószínűsége szinte a nullával egyenlő, ami nem azonos a történelem végével. És hát az osztályharcok ahelyett, hogy fokozódtak volna, éppenséggel megszűnni látszanak. És ami a legfontosabb, vagyis ami a “politikus” Marx osztályainak igazi halála, hogy a mai társadalom viszonyai éppenséggel annyira bonyolultnak tűnnek fel, hogy e marxi osztályelmélettel a maguk idézett totalitásában se nem magyarázhatók, se nem megoldhatóak. Mindezzel korántsem kívánjuk igazolni az osztályharcok megszűnésének, vagy a történelem végének látszatát, ugyanakkor ennek pontos elméletét egy másik tanulmányban lenne szükséges kifejteni.¹⁷

A “politikus” Marx elmélete tehát nyilvánvalóan ellentétben áll azzal a történelemkoncepcióval, amelyet a tanulmány korábbi részében elemeztünk. Mint említettük, ennek a szembenállásnak alapja, hogy a kétféle elmélet az empirikus tapasztalat két különböző szintjéről indul ki, ezekből csinál a marxizmus tudományos módszereivel természetes módon történelemfilozófiát és társadalomkritikát. Amint pedig később látni fogjuk, ezek dialektikus módon minden valóságos marxizmusban, mint az “igazi” marxizmusban, sajátos egységet alkotnak.

A “politikus” Marx a Kommunista Kiáltványban és más művekben elmeséli osztályainak történetét az elejétől a végéig, megszületésüktől megszűnésükig. Tanulmányunk elején azonban már utaltunk arra, hogy amikor Marx mindezeket leírja, a történet valójában még az elején jár csak. K. R. Perry könyvében kifejti, hogy Marx korában, vagyis az 1848 előtti időkben az iparosodás még “eléggé gyerekcipőben járt”¹⁸. A szerző kifejti, hogy Európa lakossága 1830-ra, közel ötven év alatt megduplázódott és elérte a 160 milliót, a következő megduplázódás viszont már a hatvanas évek végére bekövetkezett. E folyamat természetesen együtt járt a városok ugrásszerű növekedésével, illetőleg az iparosodás elterjedésével. A Kommunista Kiáltvány születésekor azonban az iparosodottság még csak Angliában érte el azt a szintet, hogy olyan városokkal találkozhassunk, mint amilyenek a “politikus” Marx vízióiban szerepelnek. Ezért írja Perry, hogy “Németországban a munkásosztály gyakorlatilag még csak csírájában volt jelen a negyvenes évek végére. Bár Marx német volt, tapasztalatainak alapja Manchester volt és nem mondjuk Mannheim.”¹⁹

Hobsbawm ugyanezt a kérdést elemezve kimutatja, hogy a Kommunista Kiáltvány osztályai a megírás idején kétféle értelemben sem léteztek még Európa szerte. Egyrészről mennyiségileg, másrészről minőségileg. Előbbi azt jelenti, hogy ebben az időben az iparosodás igazából még csak egyetlen iparágban volt jelen, ez pedig a textil-, a pamutipar volt. A gépesítés mai szemmel nézve tulajdonképpen elég primitív gépeket jelentett, ezek újításait mai szemmel nem is nevezhetnénk igazi technikai újításoknak. Ugyanakkor Marx tendenciaként világosan látta a fejlesztés egyre fontosabb szerepét a termelésben, még ha ezt az elvet nem is érvényesítette következetesen elemzéseiben. (Ahogy erről több elemző, így Márkus–Bence–Kis is beszámolnak Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan című művükben.) Másrészről a munkásosztály aránya ekkorra még nem tette lehetővé, hogy valóban a társadalom kulcsfontosságú osztálya váljék belőle. Ahogy Hobsbawn írja: “De Anglia kivételével a munkások száma elenyésző volt, százezreket tett ki – nem milliókat”. Ugyanakkor, bár a polgári társadalom kiépülését sok helyütt még évtizedekig gátolták a feudalizmus maradványai, Marx érzékelte ennek a folyamatnak a hallatlan méreteit. A vidéki munkaerő városi proletárrá válása, ezzel együtt a vidéki munkaerő “agrárproletárrá” válása, a kevesek hihetetlen meggazdagodása a nagy többséggel szemben, talán a legmeghatározóbb élménye volt Marxnak, és “politikai filozófiai” írásaiban kiemelkedő szerepet foglal el.

Hobsbawm elemzése szerint a dolog másik oldala, hogy Marx korában a városi munkásság sem szocializációját, sem helyzetét tekintve nem volt egységes. Különbség leginkább talán a vidékről feláramló szegények és a már régen városi, ugyanakkor a kapitalista fejlődés révén korábbi tevékenységüket feladni kényszerülő “kézművesek” között húzódott. E különbség néha olyan méreteket is ölthetett, hogy míg utóbbiak egyértelműen vesztesként élték meg az ipari kapitalizmus kiépülését, előbbiek egyszerre lehettek relatív nyertesei és vesztesei a folyamatoknak. Nagy különbségek mutatkoztak továbbá intellektuális képességeiket, szervezettségüket tekintve is. Anélkül, hogy részletesebb elemzésébe belemerülnénk, felfigyelhetünk arra a döntő tendenciára, melyet elemzéseiben Marx kiemel. E tendencia pedig az elnyomorodás mindenképpen közös és egyetemes jellege, vagyis, hogy a kapitalizmus eltünteti mindazt, ami egyedi; a saját termelési folyamat szempontjából szükséges egyen-munkaerővé változtatja a bérmunkást. Ez volt talán kultúrkritikai értelemben az az élmény, amely mindazok számára meghatározó volt, akiket a középkori városfejlődés során megérintettek a polgári értékek. Ennek a folyamatnak az elemzése mindenképpen bővebb kifejtést igényel, mindenesetre Marx előtt nyilvánvalóan jelentkezett a tőkés termelési módnak az ember kiteljesedését ellehetetlenítő hatása, mely folyamat végén valóban a Kommunista Kiáltvány elembertelenített egyen-proletariátusát találhatjuk.²⁰

Politikus és filozófus marxizmus

A “politikus” és a “filozófus” marxizmus dialektikus viszonya Marx alapvető módszere. Mindezt azért szükséges éppen ezen a helyen leszögeznünk, mert e nélkül Marx súlyos tévedéseiként aposztrofálhatnánk a Kommunista Kiáltványban és a szerző életművének nagyobbik részében megfogalmazott gondolatokat. A tanulmány nem vállalkozhat arra, hogy Marx helyett megfogalmazza ennek a viszonynak elméletét és pontos módszerét. Állításunk szerint azonban “politikus” és “filozófus” marxizmus kettőssége több úton is igazolható lenne. Kimutatható lenne az ismert marxi formulák segítségével, hogy a dialektika alapvető formulái erre a viszonyra ráilleszthetők, s rekonstruálható lenne a későbbi marxista gondolkodók nézeteiből, így többek között Lukács, Marcuse stb. elemzéseiből a módszer valamennyi sajátossága. Jelen tanulmány azonban csupán arra vállalkozhatott, hogy a marxi életműből rekonstruálja a “filozófus” és a “politikus” Marx nézeteit, s hogy bebizonyítsa: a marxizmus eme módszertanilag elkülönült két szegmensének tényként való elfogadása, illetőleg a köztük lévő dialektikus viszonynak legalábbis érzékelése nélkül maga a marxi életmű sem érthető meg.

Ezt bizonyítandó nézzük meg egyetlen példán keresztül ennek folyamatát. A filozófus marxizmus feladata a különböző társadalmi formák és történések rendszerbe illesztése, ahogyan arra a “filozófus” Marx elemzései kapcsán példákat is láthattunk. Ez a marxizmus a “történelmi materializmus” segítségével feltárta és feltárja a letűnt, a jelenlegi és az eljövendő társadalmi formációk lehetséges viszonyát. (Tőkei Ferenc definíciója szerint a “történelmi materializmus” a társadalmi formák elmélete, a társadalom jelenségeinek ebben a keretben történő elemzése)²¹ A “politikus” marxizmus szerepe ezzel szemben az, hogy a reális társadalmi gyakorlatból kimutassa azokat a tendenciákat, azokat a létező egyéneket és csoportokat, amelyek a társadalmi változás valódi hordozójává válhatnak, s befolyásolhatják annak irányát. Ez az, amit – csupán egyetlen idézettel alátámasztva – Herbert Marcuse úgy fogalmaz meg, hogy “a kritikai elmélet fölszámolja magát”, amint arra az eredményre jut, hogy ezeket a hordozókat a jelen társadalmából lehetetlen kimutatni. Erre a reális veszélyre figyelmeztet egyébként Az egydimenziós ember zárógondolata is. (Az elmondottak alapján pedig merőben új megközelítésbe kerül mind a marxi determinizmus kérdése, mind pedig a létező szocializmusok utópisztikus jellegének kérdése. Előbbi talán egyértelmű, utóbbival kapcsolatban ezen a helyen csak annyit jegyeznénk meg, hogy az nem céljaiban, vagyis a kommunista társadalom létrehozásának vágyában bizonyult utópisztikusnak, hanem kiindulási alapjainak tekintetében. Vagyis egy olyan társadalom-leírás nevében, egy olyan “politikus” marxizmus nevében cselekedett, amely – mihelyt ez a gyakorlat lépett az elmélet helyébe – maga vált utópisztikussá, hiszen – mint láttuk – a Kommunista Kiáltvány történetében valójában a világ nem jutott túl messzire, márpedig a létező szocializmus hivatalos ideológiája alapjául valahol egy olyan helyzetet tekintett, amely igencsak a könyv “utolsó lapjain” található.)

Nézzük röviden először az előbbit, vagyis a “történelmi materializmus” szerepét a “filozófus” és a “politikus” Marx módszertanában. Marx elemzései során több helyen is kifejti a “materialista történelemfelfogás módszerét”. Tőkei Ferenc egyik könyve elején idéz Marx Anyenkovhoz írott leveléből: “A társadalom az emberek kölcsönös tevékenységének a cseréje. Szabadon választhatják-e az emberek azt, hogy milyen társadalmi formában éljenek? Semmiképpen nem. Tételezze az emberek tevékenységének meghatározott formáját és megkapja az érintkezés és a fogyasztás meghatározott formáját. Tételezze ezeknek meghatározott formáját és megkapja a társadalomszerkezet meghatározott formáját, a család, a rendek, vagy az osztályok meghatározott szervezetét, egyszóval megkapja a meghatározott társadalmat. Tételezzen egy meghatározott társadalmat és megkapja a megfelelő politikai rendszert.”²² Persze mindez korántsem gyakorlati módszer, hiszen ezek végigvitele még egyetlen társadalmi forma esetében is egy egész emberéletet követelne.

Marx ezért az alkalmazható és valódi módszert híres Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához című munkájában fejti ki. Az emberek akaratuktól független “termelési viszonyokba lépnek egymással, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. (…) Az anyagi élet termelési módja határozza meg általában az élet szellemi, politikai és társadalmi folyamatát”. Tőkei ezt tekinti a marxi értelemben vett “termelési mód” meghatározásának. Szerinte Marx mindenképpen szükségesnek tartotta bizonyos szempontok alapján kategóriákba sorolni az emberek társadalmi termelésének korszakait. Könyvében egyébként Tőkei arra tesz kísérletet, hogy kimutassa, a Marx által vázolt ötféle termelési módon kívül nem létezhetnek lényegében különböző termelési módok.

Ennél azonban van számunkra elemzéseinek egy sokkal fontosabb vonatkozása is. Arról van szó, amikor Marx a kapitalizmus előtti formákat és a tőkés termelési módot állítja szembe egymással. Tőkei megállapítja, a fő különbözőség, hogy míg előbbiek barbár társadalmak alapjain jöhettek létre, addig utóbbinak alapfeltétele a “civilizált” társadalmi alap. És ha ennek az állításnak nem is a konkrét tartalmát, hanem a struktúráját tekintjük, láthatjuk, hogy Marx valóban csupán a kapitalista társadalomban pillantja meg a kommunizmus kifejlődésének lehetőségét.

Mit jelent ez valójában? Tőkei szerint a lényeg az, hogy Marx a kapitalizmus előtti társadalmi formákat “természet adta” társadalmi formáknak tekintette, ahol az egyén egy természetes közösség tagja. Ezt részben már mi is elemeztük. Tőkei szintén kiemeli, hogy “ezek a közösségek csak a kapitalizmus megjelenésével bomolhattak fel”.²³ Marx szerint a lényegi különbség a kapitalizmus előtti formák korlátoltságában és a kapitalizmus korlátlanságában keresendő. A kapitalista termelési mód “forradalmi”, mert “ugyan természete szerint bornírt, a termelőerők egyetemes kifejlődésébe torkollik, és egy új termelési mód előfeltételévé lesz, amely nem úgy van a termelőerők fejlődésére alapozva, hogy egy meghatározott állapotot legfeljebb kiszélesítsen, hanem amelynek egyetlen előfeltétele a kiindulási ponton való áthaladás”. A tőkés termelés így “puszta átmeneti pontként tételeződik”.²⁴

Ezzel, úgy gondoljuk, világosan utaltunk a “történelmi materializmus” szerepére a “filozófus” Marx nézeteiben. A történelmi materializmus az a valós módszertani alap számára, mely valóban bizonyítja a kommunista társadalom kialakulásának lehetséges voltát, ugyanakkor csupán “elméleti szükségszerűségként” tételezi azt. A kapitalista termelési mód elemzése során számtalan hasonló tételezésig jut el Marx. Ezen tételezések valóban csupán “elméleti szükségszerűségek” számára, és mint ilyenek, a történelmi materializmus reális korlátai. Azon korlátok, melyek megkülönböztetik a téves materializmusoktól, így a “mechanikus materializmustól” is, amelyet Marx a Feuerbach-tézisekben úgy elemez, hogy az csupán “a polgári társadalom szemléletéig juthat el”, nem pedig a dolgok valódi lényegéhez.²⁵

Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy a “politikus” Marx elemzései során a történelmi materializmus módszerének ellentmondó eredményekre jutna. Az “elméleti szükségszerűség” gyakorlati szükségszerűségre váltása, amely lényegében minden marxi “politikai filozófia” sajátja, maga is a társadalom valódi folyamataiból indul ki. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy Marx azokban az elemzéseiben, amelyekben a termelési módok kérdéskörét érinti, egyáltalán nem beszél “politikai filozófiai” írásainak fogalmairól. Sem “proletárokról”, sem “forradalomról”, sem semmiről a “politikus” Marx szövegeinek megfelelő kontextusban. Sőt, A német ideológiában világosan utal rá, hogy a “patriarchális viszony, a rabszolgaság, a rendiség, az osztályviszony” mint az adott korra jellemző “munkamegosztás eredménye”, teljes mértékben a felépítmény része.²⁶ Ezt a gondolatot pedig az életmű oly számos helyén megismétli, hogy kétségbe vonnunk felesleges.

A történelmi materializmust ezért mint a “proletariátus harci fegyverét” értelmezni, ahogyan azt Lukács tette korai írásaiban, merő teleológia. Lukács – anélkül, hogy nézeteinek részletesebb elemzésébe belemehetnénk – abban látja a történelmi materializmus eredeti funkcióját, hogy “feltárva a kapitalizmus ellentmondásait”, “az utolsó elnyomott osztály szabadságharcában” “hangos harci eszközzé váljék”. A visszavetítés itt ismételten “filozófus” és “politikus” marxizmus egybemosásában keresendő, mintha a marxizmus nem lenne több, mint a proletariátus “politikai filozófiája”, netán “ideológiája”.²⁷

Amikor azzá válik – tehát például a “politikus” Marx elemzéseiben –, akkorra már megszűnik történelmi materializmus lenni. Amikor Marx a proletariátust pillantja meg mint azon társadalmi erőt, amely helyzetének változása a tőkés termelési mód meghaladása felé mutat, egyértelműen a “felépítmény” mozgásaiból indul ki. A “politikus” marxizmus szereplői királyok és politikusok, osztályok, rendek és rétegek, törvények és törvényhozók, papok és vallások, meg mindenféle tudósok és újságírók, egyszóval egyedi és partikuláris emberek. A “politikus” Marx filozófiája ezek mozgásait, harcait, konfliktusait írja le, miközben természetesen ez is valódi filozófusi teljesítmény. A “politikus” Marx – miután megállapítja, hogy pusztán spekulatív módon nem lehet a tőkés társadalom felbomlásának sem a feltételeit, sem konkrét megjelenési formáit és szereplőit kimutatni²⁸ – a valós társadalmi folyamatok változásainak tükrében tekinti a “társadalmi alap” esetleges változásait, nem pedig fordítva, ahogyan azt a “történelmi materializmus” helyes módszerével kapcsolatban meghatározta. Amikor tehát a “filozófus” marxizmus módszere az “eredeti értelemben vett” történelmi materializmus, akkor a “politikus” marxizmus módszere egészen más. Ahhoz, hogy ezt világosan láthassuk, szükség volt a különböző tudományok és tudományágak olyan mértékű differenciálódására, ahogyan az napjainkra bekövetkezett. A “politikus” Marx – mai szemmel nézve – módszerében jobban hasonlít a mai “politológiára”, “politikai filozófiáját” azonban megvédi az esetlegességtől, hogy olyan szigorú elméleti alapokra támaszkodik, mint akár a későbbi “tudományos szocializmus” alaptézisei. A “történelmi materializmus” tehát nem más, mint az az alapvető tudományos viszonyulás, amely megteremti a “politikus” és a “filozófus” marxizmus dialektikus alapját.

A marxi elmélet erejét mindenképpen az adta, hogy a valóságot minden másnál jobban hozzá tudta kapcsolni az elmélethez, a filozófiát a valóság és a valóságot a filozófia szolgálatába állította. A “történelmi materializmus” két mozzanatának ellentétes mozgása nélkül (amelyek közül mai szemmel a másodikra már félrevezetőnek is tartjuk a “történelmi materializmus” kifejezést) Marx saját bevallása szerint sem lett volna képes a reális politikai praxis megragadására.

Anélkül tehát, hogy ennek a kérdésnek a részleteit ismertetnénk, térjünk inkább vissza eredeti állításunk másik téziséhez, hogy “politikus” és “filozófus” marxizmus helyes értelmezése nélkül nem érthetjük meg magát a marxi életművet sem. Soron következő példánkból világosan kitűnik majd, hogy Marx eredeti intenciói mind ezt, mind az eddig elmondottakat alátámasztják.

“A Gazdasági-filozófiai kéziratok megírása idején a fiatal Marx gondolatait még fogva tartja a spekulatív filozófia” – kezdi elemzését a “dogmatikus strukturalista” Garaudy Az elmélet forradalma című, a marxista kánon számára elfogadott könyvében. A könyv ezen részében ugyanazzal a kérdéssel kerül szembe a szerző, amit a korábbi marxista elmélet igazán sohasem tudott megoldani, vagyis azzal, hogy hogyan fejthet ki Marx az életmű különböző helyein olyan nézeteket, amelyek első ránézésre nyilvánvalóan, még filozófiai módszerüket tekintve is eltérnek egymástól. Garaudy ezen írása arra tesz kísérletet, hogy mindezeket még a fiatal Marx eszmei éretlenségeként fogja fel. Nincs jogunk azt állítani, hogy Marx tudása, módszere, véleményei az életút során ne tökéletesedtek volna, de úgy tűnik, a szerző ezen írása egy másik problémát próbál ezzel elfedni. Ez azonban csak írásának részletes elemzése során derülhet ki.

Garaudy azt kísérli meg kimutatni, hogy azok a kategóriák, mint például az elidegenedés, amelyekkel Marx az ember emancipációs folyamatának menetét illusztrálja, hegeliánus maradványok, olyan, a spekulatív filozófia alapján nyugvó kategóriák, amelyeknek semmi közük nincs az érett marxizmushoz. “A szociális forradalmat itt még nem a történelem, az emberiség fejlődésének egy történelmi mozzanataként fogja fel, hanem az emberi lényeg mint az elidegenedés leküzdése jelenik meg.” Itt most nem akarunk kitérni arra a vitára, amelyben ez a mondat a nyilvánvaló állásfoglalás szándékával fogalmazódik meg, vagyis a marxista antropológia létezésének vitájára. Csupán azt szögeznénk le, hogy Garaudy ezt ugyancsak “metafizikus maradványnak” tartja. Később azután kimutatja, hogy A német ideológia megírásakor már hogyan kerülnek ezek a kategóriák a helyükre. Kimutatja: ehhez a módszertani fordulathoz szükség volt arra, hogy nézeteit Marx végre a “forradalmi proletariátus bázisán fogalmazza meg.”

Garaudy elemzése a felületes szemlélő számára teljességgel hihető, egy kidolgozott ideológia megalapozott elméleti bázisán fejti ki nézeteit. Állításait talán nem is lehet pusztán elméletileg cáfolni. Cáfolatát a marxi életmű adja, az, hogy a probléma, amit valójában elfedni igyekszik az elemzés, éppen az elemzés igazságtartalmával szemben lép fel. Tudniillik éppen az elemzés legfőbb állítása nem felel meg a valóságnak, hogy Marx gondolkodására még ballasztként nehezedne a “spekulatív filozófia”. A cáfolat egy ugyancsak közismert marxi mű, A hegeli jogfilozófia bírálatához című írás. Ezt valamennyi Marx-elemző olyan írásnak tekinti, amelyben a marxi módszer már érett formájában jelenik meg. E tanulmány azonban időben megelőzi a Gazdasági-filozófiai kéziratokat, éppen előtte íródott, tehát ahogy az egyiket befejezte Marx, úgy kezdett bele a következőbe. Aligha hihető, hogy elfeledkezett volna mindarról, amit már egyszer tudott. A marxi életmű történetisége éppen azt bizonyítja, hogy a két gondolatmenet bizony egyszerre, egymás mellett jól megférve volt jelen Marx gondolkodásában. És ez akkor is igaz, ha a Gazdasági-filozófiai kéziratok kategóriái nem minden esetben tekinthetők teljesen kiforrottnak. Erről azonban a korábbi marxi elméletek nem vehettek tudomást.

Ráadásul ezt a szándékolt kettősséget maga Marx is kifejti, éppen az említett A hegeli jogfilozófia bírálatához című munkájában. Gondolatmenete elején éppen Marx írja: “A spekulatív (jog)filozófia kritikája már mint a német politikai tudat eddigi módjának határozott ellenfele sem önmagába torkollik, hanem olyan feladatokba, amelyek megoldására csak egy eszköz van: a gyakorlat”. Illetve “Az elmélet akkor képes a tömegek megragadására, ha radikálissá válik. Radikálisnak lenni annyi, mint a dolgot gyökerénél megfogni”.²⁹

Elemzése további részében azt mutatja ki, hogy saját nézetei mennyiben jelentenek többet az addigi legforradalmibb német elméletnél, a reformációnál. “Németország forradalmi múltja ugyanis elméleti: a reformáció. Ahogyan akkoriban a szerzetes, most a filozófus az, akinek agyában a forradalom elkezdődik.” A reformáció kettős arca nyilvánvaló. Egyszerre volt az elmélet reformja, de ugyanekkor a gyakorlat teremtette meg az utat a megreformált elmélet felé – mondja Marx. “A forradalomnak ugyanis szüksége van egy … anyagi alapra. Az elmélet egy népben mindig csak annyira valósul meg, amennyire a nép szükségleteit elégíti ki” – mondja Marx a mindenkori forradalmi pillanatról, hogy később ezt a mozgásban lévő történetiségéből – immár egyértelműen – úgy fogalmazza meg: “nem elég, ha a gondolat a megvalósulásra tör, a valóságnak önmagában is a gondolatra kell törekednie”. Marxnak ennél pontosabban nem volt szüksége nézeteinek megfogalmazására, hiszen a szociális forradalom, majd később a proletárforradalom és ennek bázisa, a szegények, majd később a munkásosztály adta magát mint az elmélet megvalósulásának alanya. Ugyanakkor Marx számára mindvégig nyilvánvaló volt, hogy miért ez a megfelelő alany. Ezeket az elemzéseket azért volt szükséges ilyen rövid formában is megemlítenünk, hogy láthassuk, a korai és késői Marx módszere között igazán döntő különbségekkel nem találkozhatunk.

A Marx-recepció az életműnek szinte valamennyi periódusára vonatkozóan tett hasonló kísérletet arra, hogy az életmű ezen vagy azon elemét – akár más elméleti konstrukcióban is – hibásnak, tévesnek vagy elhamarkodottnak bélyegezze az életmű egy másik darabjának nevében. Ugyanakkor a legtöbb esetben hasonló módon kimutatható lenne ezen elemzések hibája.

Marxizmus és az idő-tényező problematikája

A marxizmus – mint a bevezetőben megfogalmaztuk – az elmélet és a gyakorlat egységének megteremtésére tett nagyszabású kísérlet volt eredeti formájában, vagyis Marx munkásságában. Annak az egységnek a megteremtésére tett kísérlet, amely a világot megrendítő társadalmi átalakulások során – a vallás, a fenomenológia stb. megrendülésével – darabjaira hullott szét. A marxi módszer helytelen értelmezése nyomán ez az egység viszonylag rövid idő alatt széttörött és csak kétségbeesett válaszreakciókra futotta a recepciós irodalomban, amely a vad ortodoxiától a szociáldemokrata “ideológiájáig” és az “újbaloldalig” terjedt.

Ahogy elmélet és gyakorlat egysége korábban – mint ezt a dolgozat nyitó részében elemeztük – azért törött szét, mert megrendülni látszottak az emberi haladásról alkotott alapvető nézetek, Marx után ugyanez történt és végigkísérte a marxizmust egész huszadik századi útján. Mai szemmel nézve a marxizmus szinte valamennyi követője és ellenzője számára dogmává merevedett, talán éppen azért, mert ahelyett, hogy a marxi módszerek alapján újra és újra magát a marxizmust is elemzés alá vonták volna, “követőkké” és “ellenzőkké” váltak. A Marx-recepció eszmetörténeti vonatkozásait e dolgozat azonban még jelzés értékkel sem tárhatja fel.

Ehelyett csupán egyetlen vonatkozásra hívnánk fel a figyelmet, amely elméletünk szempontjából döntő vonatkozás. Ahogy Alec Nove elemzi: “nyilvánvaló, hogy a marxisták a kommunizmust nem távoli célnak tartották, hanem őszintén hittek abban, hogy a fiatal párttagok meg fogják érni a kommunizmust saját életükben.” (Nove, 1984.) Nove ezt a tételt egyenesen Marx örökségének tekinti és hosszasan citálja azokat az idézeteket, amelyek igazát látszanak alátámasztani. Ezek közül a legmeggyőzőbbek talán a Marx technikai fejlődésbe vetett hitére vonatkozó állításai, vagyis, hogy “Marx valószínűleg azt hitte, hogy a technikai haladás a kapitalizmusban gyakorlatilag már megoldotta a termelés problémáját, csak a termelőerőkre rátelepedett kapitalista rendszer akadályozza meg, hogy a gyakorlatban is megvalósuljon”. Nove szerint kijelenthetjük, hogy ha a marxizmust teljes egészében tekintjük, akkor az mai szemmel nézve utópia.

Nove felvetése akkor is hallatlanul termékeny gondolatokat tartalmaz, ha általa csak újabb adalékkal szolgálhatunk elmélet és gyakorlat viszonyának kérdéséhez. Ebben a kontextusban ugyanis nyilvánvalóvá válik, hogy a Marx utáni elemzők nem értették meg az idő szerepét a marxi elméletben, erre nem is fordítottak kellő figyelmet és időt. A dogmatizmus így szinte valamennyi marxista gondolkodásnak sajátjává válik. A dogmatikus marxizmus Marxnak olyan tételeit is megvalósulandóknak és örök érvényűeknek tekinti, amelyekre vonatkozóan a marxi intenciók betartása nyilvánvalóan ellentétes eredményekre vezetne. Eddigi elemzéseinkből talán már nyilvánvaló: a “politikus” Marx elemzései az akkorra és az ottra vonatkoznak. Természetükből adódóan pedig esetleg még ezek között a körülmények között is érvénytelenné válnak, nemhogy ha teljesen más időben és más helyen próbálnánk a valóságot hozzájuk igazítani.

Ezt a dolgot megvilágíthatjuk a másik oldalról is. “Marx és Engels alaptétele, hogy elemzéseiknek mindig a meglévő valóságon kell alapulniuk” – írja tanulmányában Sajtos Erzsébet.³⁰ Ha ezt a nézetet akár maga Sajtos is következetesen alkalmazná, felfedezhetnénk az általunk elmondottak igazságtartalmát. A szerző a Párizsi Kommün tapasztalatainak fényében született “szocializmus” koncepciót teszi meg sajátjának és úgy jellemzi Marxszal, hogy “valójában még minden tekintetben magán viseli annak a társadalomnak a jegyeit, amelyben létrejött”. Ugyanakkor gondosan kerüli írásában azoknak a marxi gondolatoknak az idézését, amelyek még ez előtt születtek, még ha olyan híresek is, mint a Kommunista Kiáltvány egyes gondolatai. Mint például az, ahol Marx úgy jellemzi a majdani proletárdiktatúrát, hogy az “teljes mértékben felszámolja” a korábbi társadalom minden visszásságát. Itt persze nyilvánvaló ellentmondás fedezhető fel, amelyet csak azzal lehet magyarázni, hogy Marx saját életművében mindig következetesen alkalmazta a “politikus” marxizmus permanens megújítását megkövetelő intenciókat.

Marx mindig hevesen szembe helyezkedett azokkal, akik a marxizmus dogmává szilárdításán fáradoztak. Marx ugyanis világosan látta: a dogmává merevített marxizmus csak olyan mozgalmat hozhat létre, amely nem a “polgári társadalom” negatívumainak és ellentmondásainak “pozitív megszüntetéséért” küzd, hanem árnyképek és látomások ellen vív értelmetlen harcokat. Olyan harcokat, amelyek nem is az emberek saját harcai, így elidegenednek tőlük, illetve azok velük szemben is elnyomóként lépnek fel. Az a finom dialektikus viszony, amely a módszertanilag helyesen alkalmazott “filozófus” és “politikus” marxizmus között fennáll, az eszmét olyan – Lukács terminusát használva – “dinamikus komplexummá” változtatja, amely alkalmassá válhat mind a társadalom bonyolult folyamatainak leírására, mind a gyakorlat, a politikai praxis valóban tudományos kezelésére.

Alec Nove parafrázisa mindezek tükrében talán teljesen új értelmet is nyerhet. “A marxisták Marxot eddig csak különbözőképpen értelmezték. De a feladat, hogy megváltoztassuk.”

Jegyzetek

¹ Görgényi Ferenc: Tulajdon és politika, Budapest, 1982 , 16 p.

² Thoma László: A szabadidő marxi elmélete, Budapest ,1986, 13 p.

³ Karl Marx: A szent család, Budapest, Marx-Engels Művei (a továbbiakban MEM) 2 1963, 6 p.

⁴ MEM 2, Budapest, 1963, 221 p.

⁵ Hobsbawm: Forradalmak kora, Budapest, 1964, 161 p.

⁶ Ágh Attila, Tudományos-technikai forradalom és művelődéspolitika, Budapest, 1980, 20 p. A mű egyébként több félreértésen alapul, melyek hibás voltát a létező szocializmus fejlődéstörténete igazolta.

⁷ Karl Marx: A Kommunista Párt kiáltványa, Budapest, 1963, MEM 4.

⁸ Thoma László: A szabadidő marxi elmélete, Budapest, 1986, 13 p.

⁹ Szelényi Iván: A poszt-kommunista átmenet dilemmái, Budapest, 1992, 102 p.

¹⁰ Márkus György: Marxizmus és “antropológia”, Budapest, 1966

¹¹ Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai, MEM 46 I-II, Budapest, 1963, 82 p.

¹² i. m. 78. p.

¹³ i. m. 80 p.

¹⁴ i. m. 35 p., illetve A német ideológia közismert helye MEM 3

¹⁵ Anélkül, hogy ennek a kérdésnek akár csak érintőleges bibliográfiáját adnánk, csupán csak A német ideológia egy hosszabb szövegrészét jelölnénk meg. MEM 3., Budapest, 1963, 20–43 p.

¹⁶ Luxemburg Rosa: Válogatott tanulmányok, Budapest, 1980. A proletariátus oldaláról való jelzett vizsgálódás eszmetörténeti vonatkozásait lásd: Vajda Mihály Utam Marxtól című könyvében

¹⁷ Az itt elmondottakkal kapcsolatban – mint erre többször utaltunk is – érdekes összevetés az egy évben íródott Kommunista Kiáltvány és a Mi a kommunizmus? című röpirat. Különösen annak tükrében, hogy ez utóbbinak van egy két évvel korábbi változata is, ahol a túltermelési válságok kapcsán nem a forradalmi, hanem az evolúciós utat fejti ki Marx és Engels. MEM 3, MEM 4, Budapest, 1963.

¹⁸ Perry: The Burgeois Century, Párizs, 1972, 170. p.

¹⁹ i. m. 210 p.

²⁰ Ezeknek a saját fejtegetéseknek alapját lásd Hobsbawn i. m.

²¹ Tőkei Ferenc: A társadalmi formák marxi elméletéhez, 1971; Tőkei Ferenc: Antikvitás és feudalizmus, 1968; Tőkei Ferenc: Az ázsiai termelési mód, 1966; Tőkei Ferenc: Kortársunk-e Marx, 1984. Marcuse megjegyzései a kritikai elméletről: Marcuse: Az egydimenziós ember. Budapest, 1990. Ennek utolsó mondata: “Csak a reménytelenek kedvéért adatott meg nekünk a remény”.

²² i. m 1971, 7 p.

²³ i. m. 136 p.

²⁴ idézi i. m. 170 p.

²⁵ MEM 3, 7 p.

²⁶ i. m. 80 p.

²⁷ Lukács György: Történelem és osztálytudat, Lukács György: A fiatal Hegel, 1976; Lukács György: A társadalmi lét ontológiája, 1–3, 1971

²⁸ Tőkei, 1971: 8., továbbá nagyon érdekes elemzésében a “pozitivista” tudományokkal kapcsolatban Tőkei, 1985.

²⁹ MEM 1. 368 p.

³⁰ Sajtos Erzsébet: A szocializmus és kommunizmus fejlődési fokozatai Marxnál, Budapest 1988, illetve rögvest ott a másik, nem kevésbé hibás megoldás: Althusser: Marx – az elmélet forradalma, Budapest 1968. Utóbbi elmélettörténeti összefoglalóját is adja a kérdéskörnek.