Az amerikai állam még a szimbolika szintjén megjelenő politikai alternativitást sem tűri el, utcai megjelenését pedig már-már az arab tavasz jeleneteire emlékeztető módon torolja meg. Az alternatívák pedzegetésével szembeni hisztéria és a brutális állami represszió valószínűleg megrendítette a ,,legszabadabb ország" toposzát, s ezáltal az Occupy talán magokat hintett el. Hogy mikor mi fog kikelni belőlük, nehéz megmondani, de valami kétségtelenül megváltozott.

Pham Binh rendkívül részletes és alapos cikkével nem kívánok (és nem is tudnék) konkurálni, ehelyett néhány általánosabb, illetve személyes jellegű megfigyelésre szorítkoznék. 2011 őszét, vagyis azt az idősza­kot, amikor az Occupy Wall Street mozgalom megjelent és országos méretűvé vált, történetesen az Egyesült Államokban, San Franciscóban töltöttem. Bár San Francisco igen jelentős „ellenkulturális” múlttal ren­delkező, hagyományosan a Demokrata Párt „balszárnya” által irányított, híresen liberális (európai értelemben balközép) város, az Occupy-tábor itt meglehetősen kicsi volt, valószínűleg a város szociológiai karakte­rének megváltozása miatt is (dzsentrifikáció). Ugyanakkor a teljes Bay Area-ban (a San Francisco, Berkeley, Oakland, San José és számos más város alkotta 7 milliós agglomerációban) több, jelentősebb Occupy-tábor is volt, illetve itt, Oaklandben hajtotta végre a mozgalom talán leglátványosabb tömegtüntetéseit és blokádjait. Nem véletlen Oakland kiemelkedő szerepe: ez a város az amerikai fekete kultúra és politikai aktivizmus (radikalizmus) egyik fő központja, egyben állatorvosi lova az amerikai kapitalizmus nagyvárosokban megfigyelhető, európai szemmel szélsőségesnek mondható patológiáinak (gettósodás, szinte a harmadik világra emlékeztetően rossz állapotú közüzemi infrastruktúra, iskolai és településszerkezeti szegregáció). Oaklandben, novemberben került sor az Occupy mozgalom legnagyobb tömegtüntetésére, majd a kikötőt rö­vid ideig megbénító blokádra. Figyelemre méltó, hogy New York mellett ebben a városban sikerült a legnagyobb tömegeket mobilizálni, és hogy mennyire erőszakos és aránytalan volt a rendőrség fellépése (gumilö­vedékek bevetése az oszlatás során, számos sérülttel, köztük – tragiko­mikus módon – egy iraki háborús veteránnal). Ez egyébként az ország számos pontján, pl. több kaliforniai egyetemi campuson elmondható volt. Az egész országot bejárta az a UC-Davis campusán készült felvétel, amelyen az egyik „intézkedő” rendőr többször elsétál a földön láncban ülő tiltakozó diákok mellett és egészen közelről az arcukba fújja az egész országban előszeretettel használt „pepper spray”-t.

Az ehhez hasonló, az ország számos nagyvárosában megtapasztalt brutális rendőrségi fellépés – amely az Occupy-­táborok országos szinten megszervezett erőszakos felszámolásában kulminált november végén – érdekes kérdéseket vet föl az amerikai liberális demokráciára nézve. Az amerikai politikai rendszer rendkívüli konformizmusa és manipu­láltsága, a kétpártrendszer mozdíthatatlansága, és az ebből fakadóan minimálisra szűkült politikai mozgástér a rendszer demokratikus jellegét eleve nagyon korlátozottá teszi. A társadalom akaratának a nagyvál­lalati szféra által – a „liberalizált” kampányfinanszírozáson keresztül – tökéletesen kontrollált kétpártrendszer szűrőjén kellene átjutnia, ami, röviden: szinte lehetetlen. A társadalmi elégedetlenség, a valamilyen változásra való esetleges demokratikus „vágyak” kifejezési csatornái permanensen el vannak zárva, legalábbis a szövetségi politika szintjén, hiszen proteszt-­pártoknak, társadalmi mozgalmaknak, sőt, radikálisabb képviselőknek esélyük sincs itt megjelenni. Ugyanakkor az USA-ban mindezt tradicionálisan a formális egyéni szabadságjogok kiterjedtsége kompenzálja (többek között), amely magában foglalja azt is, hogy a sajtó- és véleményszabadságot az USA-ban az állam szinte egyáltalán nem korlátozza, annyira sem, mint az európai országokban. Nyilván sok mindent lehetne mondani arról, hogy az amerikai kapitalizmus oligarchi­kus, a médiamanipulációnak és az alulfinanszírozott állami oktatásnak köszönhetően elképesztő depolitizáltság és műveletlenség által is erő­sen behatárolt nyilvánosságában milyen tényleges lehetőségeket jelent ez a formálisan korlátlan szabadság, de mindenesetre a „Mi vagyunk a legszabadabb ország!” frázis az amerikai identitás és mindennapi élet szerves része. Nos, az ebbe vetett szilárd hit nem maradt talán érintetlen az Occupy elleni brutális állami represszió látványa után. Talán sokak­ban állt össze egy nyugtalanító, de kézenfekvő kép. Nem elég, hogy a szövetségi politika teljes mértékben nagyvállalati kézi vezérlés alatt áll, és az ezekkel az érdekekkel szembemenő demokratikus iniciatíváknak esélyük sincs arra, hogy artikulálódjanak vagy érvényre jussanak; de – ezen túl – az amerikai állam, úgy tűnik, még a szimbolika szintjén megjelenő politikai alternativitást sem tűri el, annak utcai megjelenését – amire igazán nem mondhatjuk, hogy jelenlegi formájában félelmetes fenyegetés lett volna New York City vagy San Francisco felhőkarcolóinak uraira nézve – néha már-már az arab tavasz jeleneteire emlékeztető módon torolja meg, majd számolja föl. Ez a két vonás együtt – tehát egy monolit, demokratikus eszközökkel mozdíthatatlannak tűnő hatalmi tömb és az alternatívák pedzegetésével szembeni szinte hisztérikus, erőszakos állami fellépés -, bizony igencsak hasonlít egy diktatúra, vagy legalábbis egy erősen oligarchikus rendszer definíciójára. Ebben látom az Occupy mozgalom egyik potenciális jelentőségét, amely túlélheti a konkrét mozgalmat: egy repedés keletkezhetett az amerikai politikai identitás egyik fontos elemében, amely pedig alapvető tartóoszlopa (volt?) a társadalmi békének.

Talán egy további tabuhoz is sikerült a mozgalomnak hozzányúlnia: egy pillanatra a mainstream politika középpontjába „kényszerítette” a gazdasági rendszer, azaz a kapitalizmus – vagy legalábbis a jövedelmek eloszlása – kérdését mint olyat. Ez talán európai szemmel nem tűnik nagy fegyverténynek, de az amerikai politikai életben az első Red Scare [vörös pánik] (1919-20), vagy minimum a hidegháború óta erre szinte nincsen példa. A jövedelem-eloszlásban a hetvenes évek óta történt elto­lódások (röviden: stagnáló reálbérek a nagy többség számára, az egekbe szökő jövedelmek a felső 1-5% számára) beszivárogtak a mindennapi mainstream politikai vitákba a mozgalom jól megválasztott „Mi vagyunk a 99%!” jelszavának köszönhetően. (San Franciscóban gyakran lehetett látni ilyen kitűzőt hordó embereket a metrón, buszon.) Mi több, itt-ott még az a tabutéma is felütötte fejét, hogy az amerikai kapitalizmus mintha nem teljesített volna túl jól az utóbbi 30 évben a többség szükségletei­nek kielégítésében. Egy-egy tiltakozó, a mozgalom ismert támogatói (pl. Michael Moore, Noam Chomsky, Naomi Klein) nagy nyilvánosság előtt a „gazdasági élet demokratizálását”, tehát szocialisztikus gondolatokat is felvetettek, nem egyszer pl. valamelyik fő hírcsatorna adásában. Mindennek az ígéretes felbolydulásnak a november végén, december elején az egész országban láthatóan összehangolt módon végrehajtott rendőrségi akciók vetettek véget, amelyek során felszámolták gyakorla­tilag az összes Occupy-tábort.

A december óta eltelt időszakban nem sokat lehetett hallani az Occupy továbbéléséről, bár néhány városban a tiltakozók a direct action esz­közeihez folyamodva próbálják továbbéltetni a mozgalmat, és ezúttal kilakoltatásokat akadályoznak meg az „elfoglalós” („occupy everything”) technika bevetésével. Még ha pillanatnyilag elhalni is látszik a mozgalom, azt gondolom, hogy korai lenne kijelenteni, hogy egy jelentéktelen, múló epizódról volt csak szó. A mozgalom résztvevői nagyrészt fiatalok voltak (Main Stream Support…) és a problémák, amik az utcákra szólították őket nem múltak el. Valószínűleg azt a tapasztalatot sem felejtik el a résztvevők, hogy nincsenek egyedül az e problémákra adott, egyre bát­rabban megfogalmazott radikális válaszokkal [egyes felmérések szerint (Public Opinion.) az amerikaiak 50-60%-a szimpatizált a mozgalom jelszavaival]. Az Occupy talán magokat hintett el, és hogy mikor mi fog kikelni belőlük, még nehéz megmondani. De valami kétségtelenül megváltozott.

Ahogy az egyik résztvevő kifejtette: „Igaz, nem sokat értünk még el mostanáig, illetve a mozgalom napjai alatt, és sehol sem vagyunk az úton afelé a társadalom felé, amelyben élni szeretnénk, de mégis ott volt bennem az az érzés, hogy a narratíva változik, hogy az egész világnak rajtunk a szeme, rengeteg lehetőség áll nyitva előttünk. Ez volt az első alkalom, hogy ezt éreztem, és azt hiszem valószínűleg sok ember volt még, aki szintén most érezte ezt először életében.” (Why Now?…)

Hivatkozott irodalom

Main Stream Support for a Mainstream Movement The 99% Movement Comes From and Looks Like the 99%. http://occupywallst.org/media/pdf/OWS-profile1-10-18-11-sent-v2-HRCG.pdf

Public Opinion and the Occupy Movement. http://www.nytimes.com/interactive/2011/11/09/us/ows-grid.html

Why Now? What's Next? Naomi Klein and Yotam Marom in Conversation About Occupy Wall Street. http://www.thenation.com/print/article/165530/why-now-whats-next-naomi-klein-and-yotam-marom-conversation-about-occupy-wall-street