Miután az amerikaiak szisztematikusan addig bombázták Koszovót, hogy utána gond nélkül megszállhatták, most Kolumbia lett legújabb célpontjuk.

Kolumbia gazdasági eredményei nemcsak a petróleum, a kávé és a szén exportjából származnak, hanem főként az amerikai piacokra áramló kokain és heroin előállításából: az amerikai kokainszükséglet 90%-a, a heroinszükségletnek pedig 40%-a innen származik. Ez évi ötmilliárd dollár forgalmat jelent: érthető, ha ezt az üzletágat az imperialisták ellenőrzésük alá akarják vonni, a helyi maffia helyébe akarnak lépni és monopolizálni szeretnék a kereskedelmet. A gyerekek is tudják, hogy az imperializmus Bogotában nem a kábítószer-kereskedelem ellen küzd, hanem azért, hogy teljes mértékben ellenőrzése alá vonja.

Néhány napja a Kolumbiára irányuló, amerikai kábítószerellenes hadművelet vezetőjének feleségét, Laurie Hiettet Bostonban bíróság elé állították, mert rendszeresen küldött kokaint New Yorkba. És tette ezt ugyanabból a bogotai katonai táborból, ahol férje 200 katona parancsnokaként a kábítószer-kereskedelem felszámolása ellen harcolt.

Az amerikaiak a kábítószerpiacot leginkább azért nem tudták még teljes egészében megszerezni, mert Kolumbiában közel harminc éve létezik egy fegyveres baloldali gerillacsoport, a FARC, melynek közel 15 000 tagja az ország 622 körzetét, az ország 40%-át ellenőrzése alatt tartja.

A FARC alapvető követelései a következők: vessenek ki jelentős adókat a vállalati igazgatókra, osszák szét a földesurak kezében lévő óriási latifundiumokat, módosítsák azokat az egyezményeket, melyek óriási előnyökhöz juttatják a multikat, követelik a nagy cégek bevételeinek igazságosabb elosztását a dolgozók körében.

A FARC az ország olyan területeit is kézben tartja, ahol a helyi maffia kábítószereket termel, illetve ahonnan ezeket exportálja. A FARC súlyosan megadóztatja ezeket a maffiákat a forradalmi célok érdekében: évi közel 600 millió dollárra tesz így szert, s ezt az összeget arra használja, hogy a gerillahadsereget a reguláris hadseregek színvonalán fegyverezze fel.

A FARC nemcsak gátolja az imperialista drogkereskedelmet, hanem állandó veszélyt jelent a helyi tőkés rezsimre, mely képtelennek mutatkozott megvédeni magát az amerikai segítség nélkül.

A kormányfő, Pastrana és a FARC között tavaly folytatott tárgyalásoknak az volt a célja, hogy a lehetőségek szerint asszimilálja a gerillacsoportot a rendszerbe, hasonlóan ahhoz, ahogy Guatemalában vagy El Salvadorban történt az ottani gerillákkal. Ha pedig ez nem sikerülne, a tárgyalásokkal a kormány akkor is időt nyer, hogy az imperialisták megteremtsék a FARC felszámolására irányuló katonai beavatkozás feltételeit.

Míg Pastrana elnök elhúzza a FARC-cal folyó tárgyalásokat, az imperializmus időt nyer, hogy a küzdelem feltételei megvalósuljanak:

1. az amerikai kormány a katonai segély összegét 289 millió dollárról egymilliárd dollárra emelhesse;
2. a Kolumbiában dolgozó amerikai katonai tanácsadók számát a jövő hónapban 300-ról kétezerre növeljék;
3. kétezer, Panamában állomásozó katonát a kolumbiai határhoz vezényeljenek át;
4. a Panama-csatornától Puerto Ricóba helyeznek át 25 000 katonát, hogy itt hídfőállást hozzanak létre a Kolumbia elleni támadás esetére;
5. megállapodásra jussanak Peru és Ecuador kormányával, hogy katonai egységeket vezényeljenek a kolumbiai határaikra;
6. Clinton hivatalos küldötteket meneszt többek között Peruba, Ecuadorba, Brazíliába és Argentínába, hogy ezen országok hadseregének együttműködését biztosíthassa az elkövetkező, Kolumbia elleni támadásban.

Ezzel egyidejűleg Clinton hivatalnokai – ahogyan azt Koszovó esetében is tették – a humanitárius érveket készítik elő, melyekkel majd a lakosságot meggyőzik a katonai beavatkozás elkerülhetetlenségéről.

Barry McCaffrey, a kábítószer elleni küzdelem észak-amerikai irányítója kijelentette, hogy "veszélyhelyzet van", és ez "szükségessé teszi a körzetben az amerikai katonai jelenlét fokozását a drogterjesztés visszaszorítása érdekében". Ugyanakkor McCaffey azt is hangsúlyozta, hogy "a kábítószer-kereskedelem és a gerillák ugyanannak az éremnek a két oldala" (Página, 12, 31/7/99). Egyértelmű, hogy a csapatok mozgósítása a FARC felszámolására irányul.

Néhány héttel később ugyanez a hivatalnok kijelentette, hogy Kolumbia "olyan regionális probléma lett, melynek megoldásához más nemzetek politikai beavatkozására van szükség" (Clarín, 13/8/99), és ezzel egyidőben bejelentette, hogy a hónap végén ellátogat Brazíliába, Peruba és Argentínába, hogy "kikérje véleményüket".

Ugyanakkor Clinton jobb keze, Madeleine Albright "humanitárius" érvekre hivatkozott (kilencéves gyerekeket vetnek be a harcokba), közben egy szót sem pazarolt arra a lehetőségre, hogy a demokrácia a helyi fegyveres erők segítségével győzhet (ezzel viszont utat nyitott – Koszovóhoz hasonlóan – a külső megoldásnak), és végül felszólította a térség országait, hogy "nyújtsanak segítséget" Kolumbiának, a segítség konkrét formáját viszont elfelejtette megemlíteni (Clarín, 12/08). Ezek a frázisok pontosan azt jelentik, amit a saját burzsoá lapjaik így fogalmaznak meg: "Elérkezett a fegyverek ideje, ám a fegyvereket a latin-amerikai csapatoknak, nem pedig az észak-amerikaiaknak kell megragadniuk".

Ezek a fenyegetések, a térség országaiban elrendelt mozgósítások, a kolumbiai félkatonai szervezetek által elkövetett tömegmészárlások, melyekhez a kormány alattomban segítséget nyújt, a helyi hadseregek azon követelései, hogy szabad kezet kapjanak a lázadókkal szemben a kínzások és gyilkosságok végrehajtására, mind azt szolgálják, hogy a FARC elfogadja az általuk írt forgatókönyv szerinti megállapodást.

Pastrana és Clinton egyszerűen csak szerepjátékot játszik: a jó rendőr – rossz rendőr játékot. Mialatt az egyik eljátssza, hogy diplomáciai módszerekkel, tárgyalásokkal, megegyezéssel rendezi a viszonyt, a másik előkészíti az invázió feltételeit.

Kolumbia azonban jóval bonyolultabb képlet Koszovónál, és az imperialisták tisztában vannak ezzel. Először is, a gerillák úgy ismerik az erdőt, mint a tenyerüket, a lakosság jelentős mértékű támogatását élvezik, vannak gazdasági forrásaik és korszerű fegyverzetük. Másrészt pedig Koszovóval ellentétben az imperialisták nem rombolhatják porig a FARC által ellenőrzött területeket a levegőből, mert ezzel kockáztatnák a terület nyújtotta évi 5 ezer millió dolláros üzletet, melynek "hasznát ugyanazon amerikai cégek tulajdonosai fölözik le" (Clarín, 7/8/99).

Ez volt az oka annak, hogy a múlt hónapban a Wall Street egyik nagyhatalmú ura leruccant az őserdőbe, és a FARC-cal való megegyezés mellett kardoskodott. Nyilván "nagyon jelentős a pénzmosásból származó jövedelem, ha a New York-i tőzsde elnökének megéri, hogy egyezkedjen a területet megszállva tartó gerillákkal" (Cronista, 7/7/99). Igaz persze, hogy sem a helyi burzsoázia, sem az imperialisták általában nem hajlandók sokáig tűrni a FARC gazdasági nyomását, és fokozzák a katonai nyomást is annak érdekében, hogy a szervezetet integrálják a rendszerbe, ahogyan azt El Salvadorban is megtették az M-19-cel.

A kapitalistáknak az jelenti a legnagyobb problémát, hogy szinte semmit sem tudtak a gerilláknak felajánlani, ugyanakkor az ország gazdasági és társadalmi helyzete egyre inkább a radikális baloldalra tolja a gerillákat minden reformista illúziójuk ellenére.

A kávé, a nyersolaj és a szén exportjából származó állami bevételek drasztikusan csökkentek. A gazdaság január óta 5,8%-kal esett vissza. A pesót a dollárhoz viszonyított értékének 25%-ával kellett leértékelni. A bankok emelik a kamatokat, és korlátozzák a hiteleket, hogy elkerülhessék a még jelentősebb leértékelést, ezzel megakadályozzák a folyamatos kifizetéseket, és a cégek sorra összeomlanak. A pénzügyi deficit meredeken növekszik, a tőke pedig elmenekül a válság és a polgárháború elől. A munkanélküliség már a lakosság 25%-át sújtja, és a munkahelyek felszámolása még nem ért véget.

A Pastrana-kormány a válságra még nagyobb eladósodással reagál: a kormányfő most állapodott meg az IMF-fel egy újabb 3 billió dolláros kölcsönben, cserében pedig "lefaragnak" az egészségügyi és oktatási kiadásokból, privatizálják a stratégiai üzemeket, és újabb elbocsátásokra kerül sor. Eközben a kormány a FARC-cal folytatott tárgyalásait úgy ítéli meg, hogy azok következtében "sem lesznek olyan reformok, melyek a menedzserek makrogazdasági érdekeit keresztezhetnék" (Nueva Colombia Agency, 28/06/99). A kormány tehát a gerilláknak a tárgyalásokhoz fűzött illúzióiból viccet csinál, hiszen a tömegek érdekeit sértő új és brutális intézkedésekre készül.

Az üldözés és a kegyetlen megtorlások ellenére a munkások fokozódó mozgósítással és sztrájkokkal válaszolnak a munkaadók támadásaira. Tavaly októberben 800 000 állami alkalmazott vett részt az utóbbi húsz év legnagyobb szabású sztrájkjában. A kormány törvényen kívül helyezte a sztrájkot, félkatonai egységei meggyilkolták a szakszervezetek elnökét, valamint a szakszervezet néhány aktivistáját. Májusban az egészségügyi dolgozók és a diákok sztrájkoltak a költségvetési megszorítások miatt, mire Pastrana rendőri intézkedésekkel és több tucat sztrájkoló bebörtönzésével válaszolt.

A FARC azonban mindezek ellenére is tovább tárgyalt Pastranával, pedig a kormány még csak nem is garantálja, hogy bármi jelentős megállapodás megszülethet, közben az imperialisták gyorsítják az invázió előkészületeit. A munkások azonban nem adták fel a küzdelmet, és egységes fellépésre törekednek a megállapodással szemben. Augusztus 8-ára országos sztrájkot szerveznek a kormánynak az IMF-fel kötött újabb egyezménye ellen. Most jött el az a pillanat, amikor azt követelhetik a FARC-tól, hogy szüntesse be a munkásellenes kormánnyal folytatott tárgyalásait, és a másik gerillacsoporttal, az ELN-nel és a harcos munkásmozgalommal egyesülve hozzanak létre kongresszust a szervezetek képviselőinek részvételével a problémák megoldására, és egyesült erővel indítsanak harcot a Pastrana-rendszer ellen a dzsungelben, az utcákon. Végső céljuk a munkások és parasztok képviselőiből álló kormány megalakítása és a szocializmushoz vezető politikai út megalapozása. A kormány ellenállását csak akkor tudják megtörni, ha széttépik a FARC vezetőinek reformista illúzióit, és a bátor gerillacsapatok egyesülnek a sztrájkoló munkások egységeivel. Csakis ekkor tudnak majd eredményesen szembeszállni az imperialistákkal a kizsákmányoltak érdekeiért, ekkor érhetik el a magántulajdon kisajátítását, a földesurak és drogkereskedők elűzését, a felhalmozott javak államosítását a teljes körű foglalkoztatás, a magasabb életszínvonal, az egészségügyi és oktatási kiadások emelése érdekében. A munkások és parasztok egységes fellépése nélkül azonban mindez lehetetlen.

A FARC-ot 1964. május 27-én alapította 48 kommunista Manuel Marulanda "Tiro Fijo"-jának vezetésével. Ma 15 000 ember alkotja, és az ország 40%-át tartják ellenőrzésük alatt. Vezetőik kezdettől fogva hangsúlyozzák: "a FARC-ot azért alapítottuk, hogy megragadjuk a hatalmat, és hazánkban a szocializmust építsük" (Propuesta, június 10), ugyanakkor azt is hangoztatják, hogy "a FARC a helyzet politikai, tárgyalásos megoldását szorgalmazza, hiszen kommunisták vagyunk, vagyis békét akarunk" (item).

Öngyilkos illúzió azt hinni, hogy a szocializmust, azaz a kapitalisták, földesurak és bankárok javainak kisajátítását készítjük elő, ha azzal a kormánnyal folytatunk tárgyalásokat, mely a kizsákmányolók érdekeit képviseli. A történelemben példa nélküli, hogy egy hatalmon lévő osztály megállapodott volna saját felszámolásáról. A gerilláknak nem szabad lemondaniuk a fegyveres nyomás eszközéről. Eddig csak akkor sikerült a szocializmus irányába előre lépni, ha a kizsákmányoltak szociális forradalomban csikarták ki a jogaikat.

A FARC vezetői állandóan a szocializmusról szónokolnak, ugyanakkor egyik vezetőjük, Raul Reyes szavai szerint céljuk a következő: "A demokrácia, a nemzeti szuverenitás és a béke megteremtése a javak igazságos elosztása, a társadalmi egyenlőség alapján, a nemzetközi hatalmi centrumok által támogatott politikai irányvonalat követve" (a Foro de Sao Paulo hatodik találkozója, 1996. május 27), azaz nem jutottak túl a burzsoá rezsim megreformálásának követelésén. A reformok pedig ezek volnának: a föld felosztása a parasztoknak, a gazdagok megadóztatása, a multinacionális cégekkel kötött előnytelen megállapodások felfüggesztése, a profit csökkentése stb. A FARC vezetői úgy tesznek, mintha maguk is elhinnék, ezek elérhetők a kapitalista rendszerben a tárgyalások és a katonai nyomás hatására.

Ezért fogadta el a FARC Pastrana javaslatát a tárgyalásokról, és ezért nyilatkozzák azt, hogy ezek "a társadalmi igazságosság békés megvalósulásának reményével teljesek". És hogy a megbeszélések folytatódhatnak "azon politikai, társadalmi és gazdasági célok elérése érdekében, melyek révén enyhülnek a mély társadalmi különbségek". Sőt mi több, a FARC vezetői úgy látják, ez a dialógus előrelépést jelent az egyenlőtlenségek felszámolása irányában, ha elvezet "egy olyan nemzeti törvényhozó testület megalakításához, mely a nép javára változtatja meg a kolumbiai hatalmi viszonyokat" (FARC- EP/97 nyilatkozat). Mintha a bankárok, a cégvezetők és a földbirtokosok majd önként és dalolva átadnák javaikat és tulajdonukat a parasztoknak és a munkásoknak azért, mert a nemzeti törvényhozó testület így szavazott!

A valóságban persze előbb ezek a kapitalisták államcsínyt hajtanak végre, ha azt látják szükségesnek, lemészárolnak mindenkit, aki útjukat próbálja állni, és felszólítják majd az imperialistákat, hogy adjanak meg nekik minden tőlük telhető segítséget az ellenállás leverésére. 1973-ban Chilében a történelem megmutatta, hogy a látszólag békés, a korábbi viszonyokat érintetlenül hagyó, lépésről lépésre előre haladó kapitalista kisajátítás hogyan csapott át a két évtizedig tartó véres pinocheti diktatúrába, melyet az USA mindvégig támogatott. Ez a tapasztalat tragikus figyelmeztetés lehet. A kizsákmányoltakat csak társadalmi forradalom szabadíthatja meg láncaiktól, mert a forradalom lerombolja a burzsoá rendszert és megteremti a munkások államát, amint az 1917-ben Oroszországban is történt.

Nem kellene bakóinkkal tárgyalásokat folytatnunk, hanem saját erőinkben kellene bíznunk. A legrosszabb az egészben az, hogy a FARC már saját testületében is megtapasztalhatta a vezetői által követett, az osztályellentéteket elsimító stratégia negatív hatásait. 1984-ben megállapodást kötöttek a Betancourt-kormánnyal, és megalakították a polgári ellenzéket, az ún. Unión Patrióticát (UP), mivel a kormánytól azt az ígéretet kapták, hogy nem üldözik őket, és szabadon kifejthetik nézeteiket a "demokráciában". Sok hűséges harcos hitt a kormányzat és a gerillavezetők szavainak, és a hatalom birtokosai által pénzelt félkatonai alakulatok lemészárolták őket. Több, mint 3 000 UP-harcost öltek meg, közöttük néhány választott képviselőt is. 1987-ben a FARC végül kénytelen volt megszegni a megállapodást, melyet korábban is csak ők tartottak be. Manapság a kolumbiai félkatonai egységek parancsnoka, Carlos Catano nyíltan beismeri, hogy kitervelt gyilkosságokról volt szó: "Csak a látszat kedvéért belementünk a játékba, mert a gerillák megmaradtak gerilláknak, de közben közéleti szerepet is akartak vállalni" (Clarín, augusztus 8.).

A múltban a kormány és a vezetők megállapodása a FARC-cal való leszámolást eredményezte. Ma a helyzet még tragikusabbra fordulhat, ha a FARC továbbra is abban az illúzióban él, hogy párbeszédet lehet folytatni azzal a kormánnyal, amely a békéről prédikál, de közben állandóan zaklatja polgárait; az imperialisták támogatásával katonai ellencsapásra készül, ha nem sikerül minden követelését elfogadtatnia a gerillákkal.

Ha nem szolgálnak elegendő tanulságul az 1973-as chilei események, a Nicaraguában, El Salvadorban vagy a FARC-cal magával 1987-ben történtek, akkor nézzük meg, mi lett az M-19 sorsa, miután hajlandóak voltak letenni a fegyvert, és Kolumbiában a polgári ellenzék szerepére vágytak: ma a félkatonai szervezeteknek ők a legkedveltebb célpontjai. Az M-19 képviselői valójában a kormányzat támogatói, képtelenek a kongresszus által megszavazott munkásellenes törvényeket megvétózni.

Csak egyetlen módon lehet a nyomort és a munkanélküliséget felszámolni: a munkásmozgalomnak követelnie kell, hogy a FARC és az ELN szakítsa meg a tárgyalásokat Pastranával, és csatlakozzon a harcoló munkások delegáltjaiból álló kongresszushoz, mely munkásprogramot szavaz meg, egyesíti a munkás-paraszt kormány megalakításáért küzdő erőket. A mostani megállapodások csak a Pastrana-kormány érdekeit szolgálják, mely egyre inkább integrálni szeretné a FARC-ot a rezsimbe, hogy ezzel is időt nyerjen, amíg az imperialisták felkészülhetnek az invázióra olyan latin-amerikai bábhadseregekkel, mint a perui, az ecuadori vagy az argentin hadsereg.

Az egyre fenyegetőbb imperialista beavatkozás mindenekelőtt a FARC fegyverletételét vagy megsemmisítését akarja elérni, és ezzel együtt célja az is, hogy Pastrana kegyetlen diktátumait a népre rákényszeríthesse. Ilyen körülmények között a világ dolgozóinak az az elsődleges feladatuk, hogy feltétel nélkül, a politikai nézetkülönbségeket félre téve álljanak ki a FARC és az ELN mellett, támogassák mindazokat a szervezeteket, melyek szembeszállnak az imperializmussal, illetve amelyek létükben vannak veszélyeztetve. Minden dolgozónak érdeke ez, hiszen az imperialisták és talpnyalóik veresége Kolumbiában az egész világ dolgozóinak, de főképpen a latin-amerikaiaknak harci segítséget jelenthet. Ezzel szemben, ha az USA-nak sikerül terveit megvalósítania Kolumbiában akár a FARC felmorzsolásával, akár a rendszerbe való integrálásával, akkor megerősödik az imperializmus a térségben, és felerősödnek a munkásellenes politikai intézkedések. Ezért felszólítjuk mindazokat a politikai és szakszervezeti szervezeteket, melyek a munkásság érdekeiért küzdenek, hogy vonuljanak ki az utcákra a FARC és a kolumbiai munkások és parasztok védelmében, tiltakozzanak az imperialista beavatkozás ellen, az imperialista agressziós tervek bármely latin-amerikai országban való megvalósítása ellen.

Annak érdekében, hogy Menem ne tudja beváltani Clintonnak tett ígéretét, és Argentína ne vegyen részt Kolumbia megszállásában, szükségesnek látjuk, hogy mindkét nagy szakszervezet, a CGT és a CTA is szervezzen tömegtüntetést, és ha kell, szervezzen általános sztrájkot a megszállás megakadályozására.

E hónap végén Argentínába látogat az imperialista invázió egyik legharcosabb szószólója, Barry McCaffey, hogy Menem elnököt beavassa terveibe. Jó alkalom ez arra, hogy kivonuljunk az utcára, és leleplezzük az imperialisták és Rosada házi bábjai mesterkedéseit.

Október 12-ére a Kommunista Párt és más csoportok nemzetközi tiltakozásra szólítják fel a munkásokat Kolumbia katonai megszállása ellen. Úgy véljük, eljött az alkalom, hogy kivonuljunk az utcákra – annak ellenére, hogy nem értünk egyet azzal a javasolt jelszóval: "Tárgyalásos politikai megegyezést akarunk!" (közölte a CCP 9/8/99). Mi úgy véljük, a megegyezés csak az imperializmusellenes aktivisták százainak vereségéhez és halálához vezethet. Nem szabad a kizsákmányolók hóhéraival tovább alkudozni; csak a munkások és parasztok képviselőinek közös kongresszusán meghatározandó út vezet el a győzelemhez.

(Fordította: Baráth Katalin)