Oxford világtörténet a 20. században. Szerkesztette: Michael Howard és W. M. Roger Louis. Napvilág Kiadó, Bp., 2002. 486 oldal
"A 21. századot tehát ugyanazzal a megválaszolatlan kérdéssel kezdjük, mint a 20-adikat: meg tudjuk-e oldani az elmúlt száz év technikai fejlesztései segítségével azokat a problémákat, amelyekért túlnyomórészt maga a fejlődés a felelős?" – teszi fel a kérdést az Oxford világtörténet a huszadik században című kötet előszava. A Napvilág Kiadó olyan huszadik századi történelemkönyvet adott ki, amely mindenképpen friss, modern szemléletével hat az olvasóra. Nevezhetném akár hiánypótlónak is a közel félezer oldalas kötetet, ha meg lennék győződve róla, hogy Magyarországon a köztudatban valóban létezik igény egy ilyen, globális szemléletre törekvő, "oknyomozó" és korrekt – az én ízlésemhez mérten néha kicsit túlontúl, már-már a sótlanságig korrekt – történetírásra. Mindenesetre némi derűlátásra ad okot, hogy a könyv igazolta a kiadó optimizmusát, és meglehetősen jól fogy a magyar könyvpiacon. Lényegében az összes tanulmány központi kérdése – kimondva-kimondatlanul – a fejlődés: tekinthetjük-e haladásnak a mögöttünk álló száz év eseményeit? Közelebb jutott-e az emberiség valamiféle kollektív biztonsághoz? A tanulmányok szerzői igazi brit távolságtartással – amelyhez a kötet amerikai szerzői is igazodtak – nem akarnak válaszokat adni. Hagyják, hogy az események beszéljenek helyettük.
Nehéz pontosan meghatározni az Oxford világtörténet műfaját. Nem kézikönyv, bár annak is nagyszerűen használható – ezt mutatója, kronológiai része és a magyar viszonyokra adaptált szakirodalom-jegyzéke is elősegíti. Nem egyetemi tankönyv, de olvasóinak szinte bármely világtörténeti stúdium vizsgáira alapos segítséget nyújthat a felkészülésben. Szigorú szerkezete miatt nem igazán nevezhetjük tanulmánykötetnek sem, bár az egyes fejezetek mindegyike önálló tanulmányként is megállja a helyét. Világtörténet ez a könyv – globális és szétágazó története a kapitalizmus egy évszázadának, annak a kornak, amelynek kezdetén a kapitalista termelési viszonyok és a kapitalista társadalom végleg széthullani látszott, és amelynek végére minden eddigit felülmúló mértékben kiterjeszkedett az egész világra.
Ennek ellenére – vagy inkább éppen ezért – a huszadik század története messze nem sikertörténet, és a könyv szerzői nem is próbálják így beállítani. A "szélsőségek korában" – ahogy Eric Hobsbawm nevezte – az emberiség soha nem látott magasságokba emelkedett, és soha nem látott mélységekbe süllyedt. A kötet szerzői ezt is, azt is híven ábrázolni igyekeznek. A könyvet végigolvasva talán egyértelműbbé válik az a kapcsolat, ami mondjuk a holdraszállást – az új kor kezdetének e szimbolikus (és egyre inkább vitatott) aktusát – köti össze a háborúk poklával, a nácizmus (és más ideológiák) megsemmisítő táboraival, a huszadik század megannyi borzalmával. Érthetőbbé válik Gilles Dauvé figyelmeztetése, hogy Auschwitz csupán a pokla annak a világnak, amelynek a szupermarket a mennyországa.
Az Oxford világtörténet a 20. században szintézisre törekedett: áttekintést kíván nyújtani a huszadik századról, annak számos aspektusáról, a világ számos részéről. Ezt a célt szolgálja a kötet tagolása is: az első rész – egy rövid, a tizenkilencedik század örökségét összefoglaló tanulmányt követően – a huszadik századdal beköszöntő világméretű változások mögöttes okait, folyamatait elemzi. Az első rész tanulmányai a nagyobb ívű, általános "mélystruktúrák" elemzésével indulnak, és talán éppen ez az "általános" rész a könyv legnagyobb erőssége. Igen informatív és szellemes írások elemzik a népesedés és urbanizáció kérdéseit, a kultúra globalizálódását és a globalitás kultúrájának kialakulását, a képzőművészeti kísérleteket. Ami feltűnő a tanulmányokban, a fizika, és különösen az elméleti fizika óriási hatása a huszadik század gondolkodására. A fizika történetével külön tanulmány foglalkozik – az 1979-ben fizikai Nobel-díjat kapott Steven Weinberg tollából -, ám a kötetnek ebben a részében szinte nincs olyan tanulmány, amely ne érintené valamilyen szempontból a fizika tudományának változásait és hatásait. A fizika lett a század tudománya, és Einstein, Max Planck vagy Niels Bohr bizonyos értelemben emblematikusabb figurái lettek a századnak, mint a filoszok, politikusok, hadvezérek és üzletemberek. A fizika egzakt módszerei a tudományos kutatások etalonjává váltak akár a társadalomtudományok terén is (nem véletlen, hogy a század másik tudományos sikersztorija a szociológia kialakulása), miközben maga a fizika egyre jobban feladta saját egzaktságát és mind módszereiben, mind funkciójában egyre inkább átvette a filozófia szerepét. Ma már a filozófia egyre inkább fizikai és matematikai jellegű, miközben az elméleti fizika filozofál. Weinberg és szerzőtársai kezében a tudomány-, a gazdaság- vagy éppen a művészettörténet nem csupán szorosan vett tárgyáról ad képet, hanem valóban hozzásegít az általánosabb valóság megértéséhez.
A második rész a század első felében bekövetkezett eseményeket tekinti át. Mivel a kötet szerzőinek koncepciója szerint a világ ekkor még jobbára Európa-centrikus volt, a nézőpont itt még hangsúlyozottan európai. Ebből az európai pozícióból kitekintve azonban igyekeznek felmérni a világ más területeit is. És bár hangsúlyosan európai, sőt brit könyvről van szó, mégis úgy érzem, a szerzőknek itt sikerült felülemelkedni a partikularitáson: a második részből egy olyan világ képe bontakozik ki, amelyben Európa még központi szerepet játszott, de dominanciáját már egyre inkább megkérdőjelezték más, feltörekvő régiók – mindenekelőtt a Szovjetunió és az USA, de a rohamosan izmosodó Kelet-Ázsia is, különösen Japán.
Az európai birodalmak felbomlásával és a második világháború végével pedig már az új, bipoláris világrend köszöntött be – a harmadik rész fő témája a hidegháború kora. Az itt sorakozó négy tanulmányban érezhető leginkább az, hogy a szerzők a legmodernebb történettudományi eredmények szintetizálására törekednek. A bipoláris világrend történetéről véleményem szerint magyarul még nem jelent meg ennyire átfogó szemléletű, a mítoszokat elvető, világos munka. Kelet-európai szemmel nézve különösen érdekes Anne Deighton tanulmánya az európai (és főként a kelet-európai) változásokról.
A negyedik részben a szerkesztők az euro-amerikai régión kívül eső területek történetét követik. Bár ez a rész igen fontos és informatív tanulmányokat tartalmaz, talán szerencsésebb lett volna ezeket a területeket is a két kronológiailag tagolódó fejezetbe illeszteni. Érthető a szerkesztők igyekezete, hogy kiköszörüljék az eurocentrikus, okcidentista látásmód csorbáit, ám az alkalmazott szerkesztési elv (lényegében elkülönítve és a középpontba állítva Európa és az USA történetét) egy kicsit a német határátkelőkre emlékeztet, ahol három kapu van: egy a németek, egy az EU más polgárai számára, egy fölött pedig a következő olvasható: "the rest"… Ezt az érzést a negyedik rész címe – "Az Európán kívüli világ" – is megerősíti. Már csak azért is, mivel az USA így az "európai" világ keretében került tárgyalásra. Ez utóbbi tézisnek természetesen van némi létjogosultsága, ám az ebből kibontakozó kép engem – némi rosszindulattal – a huntingtoni Kulturkampf-fantazmagóriákra emlékeztet. Mivel a kötet szerzői hangsúlyozottan globális képre törekszenek, ez az angolszász akcentusú nyugat-központúság némileg hiteltelen. Nem elsősorban udvariassági vagy etikai okokból, hanem azért, mert éppen a "the rest" történetét feldolgozó tanulmányokból derül ki, hogy mennyire egymásrautalt az "első", a "második" és a "harmadik" világ, hogy a globalizáció nem elsődlegesen a centrumból kiterjedő hullámgyűrűkként ábrázolható, hanem sokkal inkább paralel jelenségek konvergenciája. E szövevényes összefüggés-rendszer belső logikája semmiképpen nem támasztja alá a centrum és a periféria elkülönítését, amelyek természetesen léteznek (bár soha nem vegytiszta formában), de csupán egymáshoz viszonyítva, kölcsönhatásaikban értelmezhetőek. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a negyedik rész kiváló tanulmányai jórészt ellensúlyozzák a fenti problémákat. Külön is kiemelendő Roger Owen Észak-Afrika és a Közel-Kelet, valamint Alan Knight Latin-Amerika című tanulmánya. Mindenesetre a kötet használatát megkönnyítette volna, ha az olvasónak nem kell minduntalan ide-oda lapozgatnia Európa és a világ többi része között, hogy az eseményeket teljes kiterjedésükben tanulmányozhassa.
Nem teljesen logikusan a negyedik rész végére került Adam Roberts írása az ENSZ-ről, illetve általában véve a nemzetközi jog történetéről, amely véleményem szerint a kötet legértékesebb tanulmánya. Roberts a jogi kodifikáció szervezeteit és fejlődését a valóságos viszonyok tükrében, azok leképezéseként láttatja, és így – egy újabb szempontot emelve a vizsgálódások körébe – önmagában is átfogó képet ad a huszadik század történetéről.
A könyv epilógusában két tanulmány kapott helyet. Ezek közül csemegének ígérkezett a hatvanas évek újbaloldali szociológus-sztárjának, az osztálykonfliktusok radikális elemzőjének, Ralf Dahrendorfnak a huszonegyedik század trendjeiről elmélkedő írása. Dahrendorf – tempora mutantur: immár Lord Dahrendorf – nem cáfolt rá a várakozásokra, noha messzire távolodott fiatalkori baloldaliságától. A futurológus hálátlan szerepében átfogóan és szellemesen vázolta fel azokat a kérdéseket, amelyekre csak a jövő adhat választ. Biztosak csupán a bizonytalanságban lehetünk. A globalizáció és a fejlődés kérdésében azonban Dahrendorf mintha hurráoptimista álláspontra tért volna át: "A prosperitás mindenekelőtt azokat kerüli el, akik tevékenyen ellenállnak neki. Napjainkban az egyes országok eldönthetik, hogy akarnak-e gazdagok lenni […], mindössze annyit kell tenniük, hogy elfogadják a globalizáció kihívásait, és megteremtik annak intézményes hátterét. […] A prosperitás felé mindig rögös út vezet. A növekvő jólét magaslatainak meghódításához siralomvölgyön kell először átvágni." Az alagút végén már látható fény azonban eddig mindig csalókának bizonyult, és bebizonyosodott róla, hogy csupán az előttünk dolgozó vájárbrigád lámpáiból ered. Míg a prosperitás és a biztonság egyre inkább illuzórikusnak tűnik, addig a "siralomvölgy" meglehetősen kézzelfogható. Dahrendorf arról is beszél, hogy "Az élet már nem jórészt munkából, kisebb részben pedig más erőfeszítésekből áll. Maga a munka is könnyebbé vált; a munkaidő csökkent…" Ezt az emberiség túlnyomó többsége számára (már akinek egyáltalán jut munka) igen nehéz lenne bebizonyítani: még a politikusok sem igen merik kijelenteni, hogy a prosperitás, az EU-mennyország egyre kevesebb és egyre könnyebb munkát jelent majd számunkra. Dahrendorf, napjaink "főliberálisa", tucatliberálisként keveredik bele a bérmunka fogalma körüli vitába, amikor kijelenti, hogy "az 1990-es évek végén a legtöbb társadalom még mindig a bérmunka köré szerveződik". Most már csak az marad kérdéses, hogy melyek azok a társadalmak, amelyek végre nem? És – lehetne-e oda gyorsan útlevelet kapni?
Dahrendorf tanulmánya ennek ellenére realisztikus – és immár közel sem ennyire derűlátó – képet fest a világ helyzetéről, a kapitalizmus olyan átmeneti korszakáról, amelyben egyre nyilvánvalóbb, hogy a dolgok így nem mehetnek tovább, de fogalmunk sincs arról, hogyan is fognak tovább menni. Erre sem Dahrendorf, sem az Oxford világtörténet a 20. században nem próbál meg válaszolni. A légvárak építése, a tenyérjóslás és a fantazmagóriák kergetése ugyanis már nem tartozik a történettudomány keretei közé.
Mindent egybevetve, a Napvilág Kiadó új kötete hasznos olvasmány mindazoknak, akik igyekeznek egy kicsit a közismert homlokzat mögé tekinteni, és a történelemtől nem tanulságos történeteket vagy identitásuk alátámasztását várják, hanem a múlt és a jelen folyamatait akarják megérteni. A Korona Kiadó egyetemi tankönyv jellegű, eseménytörténetileg részletesebb háromkötetes huszadik század történetével szemben ez a könyv sokkal inkább az összefüggésekre, a szemléletre összpontosít. Problémaközpontú megközelítésével jobban képes megfogni a huszadik század lényegét – ennél többet egy történelemkönyvnek nem is kell nyújtania.
Oxford világtörténet a 20. században. Szerkesztette: Michael Howard és W. M. Roger Louis. Napvilág Kiadó, Bp., 2002. 486 oldal