Gabriel Kolko: A háborúk természetrajza a legújabb kori történelemben. Új háborús korszak kezdete? Napvilág Kiadó, Budapest, 2003

Gabriel Kolko, a torontói York University professzora, a huszadik századi amerikai külpolitika neves kutatója. Legújabb könyvében olyan kérdésekre keresi a választ, amelyek óriási hatással lehetnek az Egyesült Államok és a világ jövőjére nézve: vajon meddig folytatható az amerikai "új világrend" ráerőltetése a Közel-Keletre és általában a világra? A mögöttünk álló véres évszázad után továbbra is háborúkkal kell szembenéznünk? Mi áll az amerikai törekvések hátterében?

Az USA afganisztáni háborúja, úgy tűnik, katonai győzelemmel végződött. De vajon politikai szempontból nem bizonyult-e végzetes kudarcnak? És hol vannak ennek a kudarcnak – az Egyesült Államok kudarcának, a modern világ kudarcának, a kapitalizmus kudarcának, végső soron az emberiség kudarcának – a valódi gyökerei? Kolko válaszai keserűek, felrázóak, vitára ingerlőek – és rémisztően aktuálisak.

Az Egyesült Államok külpolitikáját fél évszázadon keresztül gazdasági téren az olaj és a piacok utáni hajsza, politikai síkon pedig a "kommunizmus" elleni keresztes hadjárat motiválta. Nem nehéz persze felfedezni az összefüggést a kettő között. Ugyanannak az imperialista vetélkedésnek két aspektusáról volt itt szó, amelyben az ideológia csupán másodlagos, kredibilizáló szerepet játszott, egyébként mindkét oldalon. A "kommunizmus" ma már jórészt eltűnt (vagy, amennyiben Kínát nézzük, igencsak átalakulóban van), ám az előbbi, a gazdasági aspektus fontosabb, mint valaha. Amerikának a mind jobban kiéleződő nemzetközi versenyben egyre több olajra van szüksége, de olyan új, hiteles ellenségképre is, amely igazolhatná agresszivitását. Bizonyos szempontból ugyanis az USA sokat veszített a Szovjetunió összeomlásával: a nagybetűs Ellenséget, a "Gonosz Birodalmát", amelynek létével mindig megindokolhatta imperialista kalandjait, csúcsra járathatta a hadiipari komplexumot, igazolhatta önjelölt világtörténelmi küldetését. Mindenféle kisebb ellenséget sokat teremtett magának az USA – az egyetlen, rettegett Nagy Ellenség bukásával azonban olyan űr jött létre, amelyben az évtizedek során kialakult amerikai külpolitikai és katonai stratégiák jórészt érvényüket veszítették. Az USA immár bő egy évtizede hitelesen eladható ellenséget keres magának. A 2001. szeptember 11-ei merénylet ennek a folyamatnak nem valamiféle csúcspontja (még kevésbé a kezdete), csupán szimbolikus aktusa volt; Kolko logikusan, gazdagon okadatolva végigköveti azt a folyamatot, amelyben az amerikai külpolitika tulajdonképpen életre hívta a mai értelemben vett, harcias, terrorista iszlám fundamentalizmust. A Közel-Kelet jelenlegi, háborús állapota nem kis részben annak az Egyesült Államoknak köszönhető, amely Iránban Reza sah brutális uralmát támogatta, Irakban hatalomra segítette Szaddam Husszeint, majd véres háborút provokált a két ország között (miközben mindkét oldalnak fegyvert szállított); amely a nyolcvanas években fegyverrel és pénzzel támogatta Oszama bin Ladennek és fundamentalista harcosainak szovjetellenes harcát Afganisztánban; amely a "demokráciáról" és a "szabadságról" szónokolva a legsötétebb diktatúrákat pártolta a világ minden táján… És amely külpolitikáját mindig sokkal inkább fegyvereinek erejére, mintsem a józan, mások érdekeit is tekintetbe vevő kompromisszumok keresésére alapozta. Kolko úgy látja, hogy az amerikai felfogás több gondot okozott, mint amennyi hasznot hajtott: 2001. szeptember 11. csupán egy volt ezek közül. Ha pedig az Egyesült Államok továbbra is hasonló szellemben cselekszik, akkor nem csak a saját biztonságát, de az egész világ jövőjét is kockára teszi – véli a szerző, és úgy tűnik, erre minden oka megvan: "Az Egyesült Államok – az amerikai rendszer házifilozófusának számító Samuel P. Huntington találó megfogalmazásában – az egyetlen "lator szuperhatalommá" vált, amely állandóan kettős mércét használ, és képmutatóan igyekszik magát "megkerülhetetlen országnak" beállítani (a kifejezést Huntington Madeleine K. Albrighttól kölcsönözte), amely (egy másik külügyminisztériumi tisztviselőt idézve) az "univerzális értékek" mellett kötelezte el magát. Amerika álladóan azon volt, hogy a saját elképzelései és érdekei szerinti irányvonalakat és értékeket rákényszerítse az egyes országokra és a nemzetközi szervezetekre. Egyrészt nagyhangú proklamációkat tett közzé, másrészt az amerikai cégek érdekeinek védelmében zsarnokokat pátyolgatott, fegyvert szállított saját népükkel vagy szomszédaikkal hadilábon álló országoknak, basáskodott szövetségeseivel és önkényesen bánt nálánál gyengébb ellenfeleivel. Ám szeptember 11. bebizonyította, hogy többé már nem lehet immunis tetteinek pusztító következményeivel szemben. Vagy teljesen megváltozik, vagy minden eddiginél rettenetesebb árat kell fizetnie. Ez az ár pedig az amerikai külpolitika, valamint a tömegpusztító fegyverek terjedésének függvénye lesz. A különféle államoktól függetlenül éppen elég olyan ember akad, aki ez utóbbiakat kész bármikor felhasználni" – összegzi Kolko.

A szeptember 11-ei eseményekről, az USA afganisztáni háborújáról, és általában véve az amerikai imperializmus XX. századi történetéről sokan és sokféleképpen írtak már. Kolko maga is több hosszú könyvben elemezte ezeket, jelen írása függelékében pedig bőséges, jórészt angol nyelvű olvasmánylistával ösztönöz a további tájékozódásra. Új, mindössze 140 oldalas könyvétől persze senki ne várjon világrengető leleplezéseket, meghökkentően új szempontokat. A könyv bevallottan a washingtoni és New York-i terrorakciók, valamint az azokra adott irreális és soviniszta amerikai reagálás és világméretű hisztériakeltés közvetlen hatása alatt íródott, ez helyenként kifejezetten pamfletszerűvé teszi. Pamfletszerűvé, de nem hiteltelenné. Olyan keserű vádiratot olvashatunk, amely kizárólag a tényekre, ráadásul többnyire közismert tényekre támaszkodva érvel. Az ilyen ismert, már-már nyilvánvaló dolgok mellett az ember hajlamos elmenni: korunkra mi sem jellemzőbb, mint hogy szemben a felháborodás képességével, drasztikusan nő az ingerküszöbünk. Egyre apatikusabbá válunk ("ez a világ rendje…" – sóhajtunk beletörődően, tévéink előtt ücsörögve), és egyre szűkebb a látókörünk – a magyar sajtóban (és ez is világjelenség) a lokális hírek, a parlamenti iszapbirkózás, a piti politikusok piti csatározásai hovatovább nagyobb nyilvánosságot kapnak, mint egy világméretű lebensraumra törekvő ország véres hi-tech háborúi. Az elénk táruló kép egy totális valóságshow-vá korcsosul, amelynek, meglehet, nincs több köze a reális világhoz, mint a Való Világnak és társainak. A hírek jelentésüket veszítik, önmaguk puszta illusztrációivá válnak; a háború képei egy akciófilm jelenetei és egy fogpasztareklám közé szuszakolva immár semmit sem közölnek látszólagos témájukról. Reklámhordozók, médiatűzfalak, árutestek csupán, valódi, eredeti tartalmuk teljesen lényegtelen. E posztmodern "minden egész eltörött"-hangulatban könnyű elveszíteni a komplex látásmód képességét (mi több, az ideális fogyasztó-állampolgár el is kell, hogy veszítse azt), a folyamatok felismerésének lehetőségét. Kolko írása – és véleményem szerint ez a legnagyobb erénye – ezzel a realitással igyekszik a maga eszközeivel felvenni a harcot. A tényeket szigorú logikai láncra fűzi, majd pedig hagyja őket önmaguktól és önmagukról vallani. Fő forrásai az amerikai sajtó és az amerikai kormányhivatalok különféle kiadványai. Nem fordul különféle összeesküvés-elméletekhez mondanivalója alátámasztására. Agyrémek helyett tényeket ír. Tényrémeket. Egy egész tényrémregényt. Annak viszont igazán alaposat, hiszen rengeteget megtudhatunk az amerikai védelmi-ipar működéséről, a CIA és a Pentagon hatalmi tusakodásáról, az amerikai háborúk hátteréről, a különféle külpolitikai stratégiatervek kovácsműhelyeiről, az egész amerikai imperializmus működéséről a koreai háborútól egészen a tavalyi évig, az iraki kaland előtti utolsó hónapokig. Kolko megmutatja az amerikai tőkének és államának azokat a belső struktúráit, amelyeket még a bipoláris világrend határozott meg, és amelyek ezért továbbra is csupán az (immár paradox módon unilaterális) bipolaritásban, a "velem vagy ellenem" kettősségében képesek látni a komplex, világméretű folyamatokat. Republikánusok és demokraták, a CIA és a Pentagon, "héják" és "galambok" szüntelen vetélkedése mögött baljós háttérként a tőkés expanzió állandó kényszere bontakozik ki. Ha az amerikai politikusok a Szabadságról és a Demokráciáról papolnak, Kolko hivatalos statisztikákat idéz, amelyek előrejelzik az USA olajszükségletének növekedését az elkövetkező évtizedekben. Ha az ideológiai kötelékekről van szó, amelyek a Nyugatot egybefűzik, Kolko bebizonyítja, hogy a NATO nem csupán egyre kevésbé fontos az USA számára, de egyre több a jövőbeni ellenségeskedés csírája is a szövetség tagjai között – és ebben nem kis szerepet kapnak az újonnan felvett kelet-európai tagországok, köztük Magyarország. (Kolko mindezt még az Irak elleni háború kitörése előtt írta. Azóta Belgium magatartása miatt az USA már azt is fontolóra vette, hogy a NATO központját Brüsszelből valamelyik kelet-európai fővárosba, vélhetőleg Varsóba költözteti. Ez esetben esetleg fontolóra vehetnék a NATO átkeresztelését Varsói Szerződésre…) Kolko nem az amerikai elnökök láthatólag egyre inkább örökletessé váló gyengeelméjűségében keresi az amerikai külpolitikai stratégiák magyarázatát, hanem a tőke érdekeinek és kényszereinek megfelelő politikai elképzelésekből vezeti le az elnökök és a politikai elit teljes szellemi leépülését. Amerika Kolko szemében ön- és közveszélyes, szenilis szuperhatalommá változott.

Ám könyvében Kolko közvetlenül nem politizál. Érvei nem politikai érvek; ha saját véleményét hangoztatja, akkor azt néhány sommás, ismétlődő, nemritkán már-már közhelyszerű, általánosan humanista megállapításra korlátozza. Következtetései nem "baloldaliak" (persze nem is "jobboldaliak") – ez a szféra szemmel láthatólag a legkevésbé sem érdekli. De az általa leírt események logikája önmagában hordozza a radikális megoldás igényét. Ez egy radikális könyv – hiszen ma, amikor a legtöbb fogalom már önnön totális ellentétét jelenti a kapitalizmus retorikájában ("béke – ugye! – egyenlő háború…"), a tények valódi jelentésének rekonstruálása önmagában véve radikális aktus, sőt, a par excellence radikalizmus a pusztán verbális hőzöngéssel szemben. Kolko nem ír "forradalomról", szerényen mindössze annyit állít, hogy amennyiben az USA nem ismeri fel politikájának abszurd lehetetlenségét, az súlyos veszélyeket jelent az egész emberiség számára. Ugyanakkor könyvének egész tényanyaga és logikai struktúrája azt bizonyítja, hogy az USA – illetve általában véve a kapitalizmus – nem jószántából, úri kedvének megfelelően, vagy valamiféle hibás politika miatt kénytelen imperialista módon viselkedni, hanem mindez annak az abszurd termelési módnak az immanens törvényszerűsége, amely ma minden országban azonos alapokon nyugszik. Az USA tehát nem fog változtatni politikai-gazdasági-katonai alapelvein, mert egész egyszerűen nem teheti meg. Az Egyesült Államok ma sok szempontból a legerősebb imperialista hatalom (amennyiben a hatalom állami-katonai aspektusát nézzük), de nem maga az imperializmus. A dolgok igenis így mennek majd tovább, sőt rosszabbul, ehhez nemigen férhet kétség. A rendszeren belül nincs megváltás. A tények tehát implicite forradalmiak, még ha Kolko erről explicite nem is vesz tudomást.

Kolko könyvének talán legszembeötlőbb hibája éppen az Amerika-központúság. Ez egyrészt nem meglepő – a könyv témája mindenképpen sokkal szűkebb, mint nem igazán szerencsés magyar címe alapján gondolhatnánk -, másrészt azonban óhatatlanul leegyszerűsítő. Kolko tulajdonképpen habozás nélkül elfogadja, hogy az "új világrend" – amerikai világrend. Ezzel viszont végső soron ugyanazt hangoztatja, mint az USA politikacsinálói, csupán az előjelet változtatja meg a gigantikus és fennhéjázó pozitívról kicsit félénk, de egyértelmű negatívra. Nem látja át az amerikai hegemónia időlegességét és történelmi esetlegességét, az USA-val éppen szemben álló (és vele éppen szövetséges) különféle hatalmi csoportosulások strukturális azonosságát, vagyis a globalizáció – a kapitalizmus mint nemzetek feletti termelési mód globálissá válásának valódi léptékeit. A globalizáció nem egyenlő a Coca Colával, de az F-16-osokkal és az Apache-helikopterekkel sem. Ezek csupán eszközök, akárcsak az Amerikával éppen szemben álló országok hasonló termékei (gondoljunk csak az olcsó kínai termékek világméretű árudömpingjére). Az előttünk álló háborúk nem "Amerika háborúi" lesznek, hanem olyan imperialista háborúk, amelyekben az USA egy darabig még vélhetőleg központi szerepet fog játszani. Ellenfelei legfeljebb gyengébbek, de nem jobbak nála, hiszen a harcok nem eszmékért, demokráciáért, iszlámért stb., hanem piacokért, végső soron a profitért folynak, márpedig a profit számára nincsenek morális kategóriák, a profit demokráciájában mindenki és minden egyenlő. Az amerikai arrogancia egyszerű póznál ugyan több, de önmagában semmiképpen sem történelemformáló erő.

Lesznek sokan, akik (velem ellentétben) még Kolko eredeti következtetéseit is túlzottnak tartják majd – az általa feldolgozott események és adatok azonban mindenki számára sokatmondóak. Egyvalami biztos: ma, több mint egy évtizeddel a "kommunista" világrend összeomlása után világunk sokkal veszélyesebb hellyé vált, mint korábban bármikor. Alapvető változások nélkül nincs rá sok okunk, hogy optimista választ adjunk a könyv címében feltett kérdésre.