Az "egységesítő" (uniformizált) gondolkodásmód, e tudományosnak látszó, noha nyilvánvalóan ideologikus szellemi irányzat uralkodóvá válása az államszocialista rendszerek bukása után következett be. Történelemfelfogása szimplifikált: központi mozzanata a "két zsarnokság, két totalitarizmus"-elmélet igazolása – azaz "fasizmus" és "kommunizmus" azonosítása. A történelem benne finális jellegű: a történelmi előzmények a kívánt társadalmi állapothoz, a liberális demokrácia és piacgazdaság amerikai modelljéhez vezető – vagy onnan eltávolodó – út elemei gyanánt jelennek meg.

1. Az egységesítő gondolkodásmód megjelenése, jelentősége és tartalma

E szellemi irányzat (vagy inkább különböző árnyalatokat tömörítő törekvés), amelyet Jean Daniel egységesítő gondolkodásmódnak¹ nevezett, a 20. század második felében jelent meg, s noha előzményei a két világháború utáni évekre nyúlnak vissza, megjelenési helyének mégis a hidegháború Amerikáját tartjuk. A nemzetközi politika, de különösen az 1945 (még inkább 1948) után kialakult kommunista tömbön belüli negatív fejlemények hatására az irányzat a kelet-európai antikommunista disszidensek csatlakozásával számottevően megerősödött az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában, különösen Franciaországban.

Ami az irányzat franciaországi fejlődését illeti (ez az ország áll szellemileg legközelebb Romániához), Daniel számos alkotót sorol ide, olyan filozófusokat, történészeket, írókat, publicistákat stb. ,,akiket a 60-as években új filozófusok" néven ismertek. Daniel szerint közös bennük az Egyesült Államok liberális demokráciájának feltétlen csodálata, a hasonló alapon álló Egyesült Európa felépítésének gondolata, valamint J.-P. Sartre filozófiájának és F. Mitterrand politikai tevékenységének elutasítása.²

Daniel nem értékeli sokra az egységesítő gondolkodás baloldali ellenfeleit sem, akiket "politikailag korrekteknek" nevez. Mégis, különösen 1996-98 közötti feljegyzéseiben az egységesítő gondolkodásmód képviselőinek negatív megítélése van túlsúlyban. Daniel szerint ők "a szabadság keresztes lovagjainak szektája"³ , hangsúlyozva (például J. F. Revel esetében) eszméik ellenséges jellegét, "veszélyes szektásságukat" (A. Glucksmann esetében)⁴ , a "gyanakvás és az értelmezések stratégiájának" alkalmazását a jelenségek tartalmának tanulmányozása helyett⁵ (Alain Besançon és Annie Kriegel, "volt sztálinisták", most antikommunisták esetében).

Ennek az írásnak célja nem annak a pszichikai folyamatnak az elemzése, amely megmagyarázná az egységesítő gondolkodásmód befogadását a kommunista eszmékből kiábrándult volt kommunistáknál, ám nem tekinthetünk el azoktól a történelmi-politikai körülményektől, amelyek döntő módon hatottak az effajta gondolkodásmód megjelenésére.

E század ötvenes éveitől André Gide és Panait Istrati⁶ 30-as évekbeli vészjelzései után meggyőző bizonyítékok kerültek napvilágra – így Margaret Buber-Neumann, E. Neumann-nak, a Német Kommunista Párt Szovjetunióban kivégzett egykori főtitkára özvegyének feljegyzései, aki a náci lágereket és a szovjet Gulágot egyaránt megjárta; David Rousset-éi "a koncentrációs táborok egyetemességéről"; Koestler leleplezései a szovjet börtönökben elkövetett gyilkosságokról stb. -, amelyek új fényt vetettek a kétfajta (náci és kommunista) totalitarizmusban közös megtorlások jelenségére. Az események egyre kevesebb megfigyelője – bármilyen jóakaratú volt a Szovjetunióval szemben – tudta magát kivonni a "magyar forradalom" 1956-os leverésének és az 1968-as "prágai tavasz" elfojtásának romboló hatása alól. A demokratikus-antifasiszta gondolkodás képviselői (egy részük zsidó származású volt) nem maradhattak érzéketlenek a Szovjetunió hivatalos gondolkodásának, a "létező szocializmus" xenofób-nacionalista (olykor antiszemita) torzulásával szemben sem. Éppen a szovjet államban, ahol az 1917-es októberi forradalom a zsidók számára valódi felszabadulást hozott a cári birodalom elnyomása alól,⁷ ahol kulturális jogokat kaptak, s lehetőséget arra, hogy elhagyják az úgynevezett "rezervátumokat"⁸ , 1948 után a "kozmopolitizmus elleni harc" leple alatt csaknem minden zsidóra a bizalmatlanság árnya vetődött. Itt, akárcsak a Szovjetunió szatellit-országaiban, a zsidók váltak a különböző vádak fő célpontjaivá (Csehszlovákiában például a Slansky-csoport 1952-es perében, vagy a 60-as években abban a Lengyelországban, ahol jóformán alig maradtak zsidók). A cionizmus bírálatát, ami elméletileg még megmagyarázható, felváltotta annak diabolizálása. Ebben a fojtott légkörben a szovjet zsidók harca a szabad kivándorlásért megrázta Európát. A keleti rendszerek torzulása (de a kínaié és a kubaié is) egyre jobban befolyásolta a nyugati értelmiségiek világszemléletét.

Az egységesítő gondolkodásmód elterjedése egybeesik a negatív jelenségeknek a létező szocializmus országaiban való túlsúlyba kerülésével, bár az irányzatnak jelentős francia és Franciaországon kívüli elődei is vannak. Köztük van Eli Halevy⁹ , a két világháború közötti Franciaország filozófusa, a totalitarizmus jelenségének megfigyelője, az amerikai Hayes¹⁰ , legfőképpen pedig Raymond Aron¹¹ , aki eredetileg a szocialista pacifizmus híve volt. Aron 1939 júniusában, a Francia Filozófiai Társaság konferenciáján, a fasiszta totalitarizmus és a nyugati demokráciák közötti lényegi különbséget hangsúlyozta¹² , majd az 50-es években megjelentette – F. Furet szerint – alapvető könyvét, Az értelmiségiek ópiumát, s ezzel a politikai antitotalitarista (leginkább antikommunista) irodalom egyik fő képviselője lett. De ez az irányzat a század 60-as-80-as éveiben érte el fejlődésének csúcspontját Franciaországban, amikor a két antagonista tömb közötti feszültség enyhülését szellemi téren megsemmisítették a "szakadár" emigránsok és a szocialista országokból elűzöttek leleplezései. Logikus, hogy az egységesítő gondolkodásmód a volt kommunista országokban különös erővel jelentkezett a rendszer 1989-90-es bukása után. De hatása egyes egyesült államokbeli, angliai stb. egyetemi katedrákról történő, illetve a Francia Akadémia révén való népszerűsítése, valamint egyes intézmények és alapítványok anyagi támogatása révén is kiszélesedett.¹³

Ennek az irányzatnak a képviselőit, akik között sokszor számottevő különbségek vannak a múlt és gyakran a jövő megítélésében, a következő közös meglátások jellemzik:

1. Elfogadják, sőt továbbfejlesztik a kétfajta totalitarizmus – a náci (általában a fasiszta) és a kommunista – közötti azonosságnak vagy hasonlóságnak a hidegháború kitörésekor megjelent eszméjét.

2. Elméletben és a társadalmi-politikai gyakorlatban egyaránt elfogadják a parlamentáris demokrácia és a rendelkező piacgazdaság (voltaképpen a kapitalizmus) beláthatatlan ideig való fennmaradását, esetleg mint a "történelem végét".

3. Határozottan tagadják vagy megkérdőjelezik, hogy az utóbbi 200 évben létezett volna az emberiségnek valamilyen fejlődési trendje, vitatják a Nagy Francia Forradalom, valamint a XIX. és a XX. század forradalmi mozgalmainak meghatározó voltát és hatását.¹⁴

Mielőtt rátérnék az egységesítő gondolkodásmódnak elsősorban a francia képviselői közti, egyáltalán nem lényegtelen különbségekre és a "helyi" változatok sajátosságaira (Németország, a volt kommunista országok, így Románia), szükséges kritikai pillantást vetnünk az irányzat egyes, a jelenkori történelem leírására (voltaképpen misztifikálására) vonatkozó téziseire.

 

 

2. Az első világháború (1914-1918) és okai – az egységesítő gondolkodásmód Achilles-sarka

 

François Furet, megpróbálva megmagyarázni az emberiséget "megnyomorító" két totalitarizmus nyomán a 20. században bekövetkezett drámai eseményeket, arról az "európai tragédiáról" ír, amely "az első világháború után játszódott le".¹⁵

Megvizsgálva azt a szerepet, amelyet Furet a későbbi fejlődés szempontjából az első világháborúnak tulajdonít, véleményünk szerint két kérdés vetődik fel: a) miért az első világháborúnak ez a hatása? és b) melyek azok a társadalmi-politikai feltételek, amelyek következtében kitört a világháború?

Az első kérdéssel kapcsolatban világos, hogy az orosz milliók halála és az orosz tömegek folyamatos nyomora nélkül a cári önkény nem omlott volna össze, következésképpen nem következett volna be az 1917-es októberi bolsevik forradalom, de az 1917. februári demokratikus forradalom sem. Németországban a hitlerista párt egy legyőzött ország háború utáni légkörében született meg és fejlődött; ebben a légkörben a szélsőséges nacionalista körök kihasználhatták a lakosság mélyen gyökerező elégedetlenségét. Voltaképpen a kapitalista világ ereje teljében kitört első világháború váltotta ki Oroszországban és Németországban (de Olaszországban is) a politikai válságot. Később a kapitalista világgazdasági válság, amely Németországban hat millió embert kényszerített munkanélküliségbe, tette lehetővé, hogy a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt 1932-ben 230-ra növelje parlamenti képviselőinek számát az 1928-as 12-höz képest, és hogy 1933-ban megszerezze a hatalmat.

Az első világháború társadalmi-gazdasági-politikai okainak, akárcsak a különböző európai rendszerek imperialista célkitűzéseinek gazdag tudományos irodalma van (ezeket az Oroszországban 1918-ban közzétett, az első világháborút megelőző titkos egyezmények szövege is leleplezi). A bizonyos értelemben az 1945 utáni politikai antitotalitarista irodalom előfutárának számító Hannah Arendt alapvető munkájának 220 oldalán keresztül mutatja be az európai imperialista irányzatok és törekvések szerepét és fejlődésüket a 19. század utolsó negyedétől kezdve.¹⁶

Az első világháború valós okainak és szerepének ismeretében milyen értéke lehet J. F. Revel kijelentésének, mely szerint "a 20. század első éveinek fényében semmi olyan probléma nem létezett, amelynek meg kellett volna teremtenie a bolsevizmus megjelenésének «szükséges», objektív «feltételeit»"?¹⁷ Vagy miért adjunk hitelt Revel egy másik kijelentésének: "Lenin (…) akkor bélyegezte meg az imperializmust (…), amikor az imperialista birodalmak leállították fejlődésüket, és beléptek a dekolonizálás első (?) szakaszába".¹⁸ Revelnek csupán a "lemaradt" imperializmusok (kivált Németország) a világ újrafelosztására való törekvése kerüli el a figyelmét. Egyébként a dekolonizálás első szakaszáról szóló kijelentése az 1916-os évre vonatkoztatva, amikor Lenin megírta az imperializmusról szóló tanulmányát, minden alapot nélkülöz.

François Furet álláspontja ebben a kérdésben kétértelműbb, mert egyrészt elismeri egyes imperialista törekvések megjelenését a 20. század elején, másrészt azonban az első világháborút "demokratikus háborúnak" tartja, mert egész nemzeteket mozgósított a mészárlás érdekében.¹⁹ Ez csupán akkor "elfogadható" álláspont, ha "felelősnek" kiáltjuk ki a hivatalos propaganda által sikerrel manipulált tömegeket, amelyek 1914 augusztusában Berlinben éppúgy, mint Párizsban, Bécsben vagy Szentpétervárott a háborúba való belépés mellett tüntettek.

Stephane Courtois, A kommunizmus fekete könyvében siet átvenni F. Furet véleményét az első világháborúról. Courtois határozottan kijelenti, hogy "a kommunisták a tőkére hárították a felelősséget a háború kitöréséért".²⁰

Nem véletlenül állítjuk tehát, hogy az első világháború szerepének és különösen okainak elemzése az egységesítő gondolkodásmód Achilles-sarka. Mert korunk világának eredendő bűne, a modern imperializmus (amely egy túlnyomórészt kapitalista világban fejlődött ki) vitathatatlanul bűnös a történelem színe előtt, de a népek előtt is ezért a világméretű mészárlásért. Függetlenül attól, hogy a belső politikai rendszer (egyébként korlátozott) demokrácia volt-e vagy pedig önkényuralom, mint a cári Oroszországban, ezeknek az országoknak a vezető körei voltak azok, amelyek a világot a háború felé taszították.

 

 

3. Antikapitalista nácizmus (és általában fasizmus)?

 

Alain Besançon, a Francia Akadémia tagja (tegnap sztálinista, ma antisztálinista, mondta róla Jean Daniel) – akinek a bukaresti Humanitas Kiadó 1992 és 1998 között hat kötetét jelentette meg románul – az öt szakosztály 1996. szeptember 21-én tartott nyilvános ülésén elmondott beszédében felelevenítette Eli Halevy filozófus 1937-es tételét a fasizmusok (különösen a nácizmus) feltételezett "szocialista és proletár gyökereiről": ezek a mozgalmak alighanem megfosztották volna hatalmuktól, vagy éppen megsemmisítették volna az egykori eliteket.²¹

Egy ilyen megállapítás nagy szolgálatot tesz a nácizmus és a kommunizmus közti azonosság elméletének, mert "bebizonyítja", hogy mindkét mozgalomban közös az antikapitalista törekvés. Még François Furet is, hogy megcáfolja az ismert tételt, mely szerint a fasizmus (és ezen belül a nácizmus) a monopolkapitalizmus terméke, azt állítja, hogy "a polgári liberalizmusnak ugyanaz a gyűlölete az olasz fasizmusban, ugyanaz a kényszerképzete az államon belüli népi egység iránt, ugyanaz a hangsúly a társadalmi megerősítésének szükségességére vonatkozóan, a bolsevik módszereknek ugyanaz az utánzása".²² A szerző szerint Hitlernél mindehhez a szociáldarwinizmusból eredő, rasszista elméletben és nacionalista patológiában megtestesülő "nihilista elemek" (?) is hozzájárulnak.

Az ügy érdekében tett hasonló megállapításokat éppen a Mussolini Olaszországára és Hitler Németországára vonatkozó gazdasági adatok cáfolják meg.

Ma már alaposan dokumentált irodalma van annak, hogy milyen jelentős szerepet játszottak a nagytőke képviselői Hitler és Mussolini hatalomra juttatásában, valamint a két ország gazdaságának a háborúra való előkészítésében. Olaszországban Mussolini 1922-es hatalomra jutása azért vált lehetségessé, mert a nagyiparosok egy csoportja, Pirellivel az élén, közbenjárt a királynál,²³ Németországban pedig a döntő 1930-1933 közti időszakban többek között az iparbárók (P. Thyssen, E. Kirdorf, A. Voegler, báró von Schröder bankár) voltak Hitler legfőbb támogatói, akikhez 1934-ben a ruhri bányavidék vaskohászatának tulajdonosa, Gustav Krupp von Bohlen és Halbach báró is csatlakozott.²⁴ Megjegyzésre méltó, hogy a fasiszta Olaszországban, amikor a Fiat konszern elhatározta a fizetések csökkentését, Mussolini döntése a nagyiparosoknak kedvezett a fasiszta szakszervezetek negatív véleményével szemben.²⁵

A német nagyiparosok alávetették magukat a számukra nagyon jövedelmező háború előkészítéséhez és lefolytatásához szükséges haditermelés központi tervezésének. Mindaddig megőrizték legjobb kapcsolataikat a náci rendszerrel, amíg nem körvonalazódott Németország veresége. Nem csupán a nemzetiszocialista párt eredeti, 24 pontos programjának demagóg társadalmi-gazdasági előírásait mellőzték a gyakorlatban (az államosításra vonatkozó 11., 12., 13., 14. és 15. pontokat), hanem az antikapitalista náci vezetésre vonatkozó pontokat is semmisnek tekintették 1934 júniusában, a "hosszú kések éjszakája" után.²⁶

Az olasz fasizmus és a német nácizmus ismeretében látszólagos antikapitalizmusuk, amelyet Mussolini ritkábban, Hitler gyakrabban használt fel, nem volt más, mint az államhatalom megszerzése érdekében mutatott közönséges demagógia.

Az egységesítő gondolkodásmód több, kommunistaellenes képviselője adatok hiányában nehezen tudja a fasiszta mozgalmak "szocialista" jellegét bizonyítani. Legtöbben Mussolini szocialista-forradalmár múltjával és néhány "szélsőséges bolsevista"²⁷ nyilatkozatával példálóznak, figyelmen kívül hagyva, hogy Mussolini már 1914 nyarán felhagyott a szocialista mozgalom pacifizmusával, javasolta Olaszország belépését az első világháborúba,²⁸ s megszakított minden kapcsolatot a szocialista párttal. Mások (mint a németországi Dialog című folyóirat publicistája, Ion Solacolu) elismerik, hogy az olasz fasizmus kezdettől fogva szélsőséges jobboldali (tehát konzervatív – K.-E. Gy.) mozgalom volt, de megpróbálják a hangsúlyt a Strasser-testvérek antikapitalista irányzatára tenni. Azt elismerik, hogy Hitler 1934-es "átigazolásával" a nemzetiszocialista mozgalom sajátosságai azokhoz a jellegzetességekhez közeledtek, amelyek Mussolini fasiszta pártjában a kezdet kezdetétől megvoltak²⁹ , és a német nagyvállalkozók végig a náci hatalom mellett álltak.³⁰

Egyes, az egységesítő gondolkodásmódhoz közelálló gondolkodók még a volt kommunista országokban is (az okokra még visszatérünk) a létező társadalmi viszonyok fenntartására teszik a hangsúlyt, ami szerintük a fasizmus pozitív vonása a kommunizmussal szemben.³¹

Összegezve tehát, nem megalapozott a fasiszta és kommunista totalitarizmus közös vonásaként azonosítani a "kapitalizmus-ellenességet", ami a fasiszta országokban csupán demagóg kijelentéseken, nem pedig az adott országok gazdasági-társadalmi valóságán alapszik.

 

 

4. Az egységesítő gondolkodásmód képviselői – J. F. Revel, F. Furet, S. Courtois, Th. Wolton

 

4. a. J. F. Revel avagy a forradalom legitimitásának megkérdőjelezése

 

Ahogy láttuk, J. F. Revel-nél találjuk a kommunista totalitarizmusra vonatkozó legszélsőségesebb elítélő véleményeket. Következtetései azért annyira határozottak, mert teljesen különálló véleménye van a társadalom fejlődéséről általában, a jelenkoriról különösen. Revel a liberális demokrácia híve, de azt nem a "mind ez ideig legtökéletesebb rendszernek" (W. Churchill szellemes mondása) tartja, hanem a történelmi ideál folytonosságának. A nyílt társadalom azonban, amelynek Revel híve, nem az lesz, aminek kidolgozója, K. R. Popper – akire szerzőnk hivatkozik – gondolta. Popper a maga idejében úgy képzelte el a "nyílt társadalmat, mint amiben az ember felszabadul minden egyházi és világi uralom alól". Popper a Nagy Francia Forradalmat véli a nyílt társadalom megjelenése egyik meghatározó mozzanatának, mert megszüntette a kiváltságokat és az egyházi ellenőrzést (lásd: K. R. Popper előadását Immanuel Kant születésének 150. évfordulója alkalmából).³² Revel-nél viszont – saját meghatározása szerint – a nyílt társadalom "a lakosok azon tevékenységeinek összessége, amelyek kezdeményezése az államon túl történik".³³ Szerinte a nyílt társadalom parancsuralmi rendszerben is létezhet, a lényeges a társadalom és az állam közti kapcsolat akkor is, ha ez utóbbi nem demokratikus.³⁴ Bár Revel ismeri François Guizot 1828-as, a társadalomban létező osztályharcra vonatkozó tételét³⁵ (ami az emberi társadalom osztályjellegének elismerését jelenti), "az önálló társadalomnak az állami önkénnyel szemben való megvédésében" látja "a történelem lényegét", mert "századokon keresztül a világ hagyományos társadalomban élt (voltaképpen egy kiváltságos kisebbség által önkényesen vezetve – K.-E. Gy.), amelyben a jogok széles skáláját találjuk meg"³⁶ (kinek a jogait? – K.-E. Gy.). Az emberi társadalomra vonatkozó gondolatát kifejtve (miközben mellőzi, vagy minimálisan elemzi az olyan, osztálykiváltságokon alapuló társadalmakat, mint például a rabszolgaság vagy a feudalizmus), J. F. Revel megkülönböztetés nélkül elítéli a XVIII-XIX. századi európai forradalmakat, különösen a Nagy Francia Forradalmat. "A tömegek fegyelmezetlen megmozdulásának" tartja őket, "amelyek, tévesen, a régi társadalom alapjainak szétrombolására törtek".³⁷ A forradalmi megmozdulások elutasításával a szerző elfogadja G. Ferrero véleményét: "a nyugati világban minden forradalmi vezetés célja a demokratikus modell megdöntése".³⁸ Ezekből a megállapításokból kiindulva természetes, hogy a nagy francia forradalom jakobinus időszakát Revel a fasizmussal és a kommunizmussal együtt a "totalitarista rendszerek" közé sorolja. Ami a jelent illeti, Revel szerint a demokrácia egyetlen lehetséges alapja a piacgazdaság,³⁹ mi több, a filozófus ellene van az elsősorban Németországban népszerű "szociális piacgazdaságnak" is, amely nagyobb szociális védelmet biztosítana a hátrányos helyzetűeknek. Másrészt "felmenti" a harmadik világ elmaradásának felelőssége alól a volt gyarmati hatalmakat és a nemzetközi trösztöket, azt állítva, hogy minden ottani rossz a helyi kormányok jogtalan és önkényeskedő jellegéből fakad.⁴⁰ Nem csoda hát, hogy egyaránt elítéli a "felszabadító egyházat" és a többi "harmadik világbeli" mozgalmat.⁴¹ És ha mégis léteznek a világban tiltakozó mozgalmak, azok, J. F. Revel szerint a "totalitarista törekvések" megnyilvánulásai, amelyek abból fakadnak, hogy az emberek képtelenek megérteni a történelem leckéit.

Revelnél az érvelést és a meggyőző adatok bemutatását gyakran üres frázisok helyettesítik, amelyek semmilyen valós tényt nem állítanak. Így a "kommunizmus" a "történelmen kívül" helyezkedik el, minthogy képtelen másra, mint a "társadalom tönkretételére".

Szembeszökő a különbség a "szörnyűségek" efféle tartalom nélküli megfogalmazása és a között, ahogyan – például – F. Furet ábrázolja a kommunista államok és mozgalmak (pozitív vagy negatív) hozzájárulását a 20. század történelméhez.

 

4. b. François Furet dilemmája

 

Furet-t nem csupán a jelenkor történelmének különböző eseményeivel (például az első világháborúval) való szembenézés különbözteti meg Reveltől és az egységesítő gondolkodásmód más képviselőitől. Figyelmesen tanulmányozva Furet-nek a jelenkor történelméről szóló alapvető munkáját⁴² (a téma felé a Nagy Francia Forradalomnak e szakértője csupán 1997-es hirtelen halála előtt 2-3 évvel fordult), nem kevés különbözőséggel találkozunk. A szerző nem tudta elkerülni több megközelítési mód bemutatását, s nem mindegyik felel meg az egységesítő gondolkodásmódnak: a Forradalom és a jakobinus korszaké, az első világháborúé, Sztálin és Hitler kapcsolatáé, a legalábbis nyugat-európai jövő perspektívájáé sem.

Furet elismeri, hogy az első világháborúnak meghatározó szerepe volt a 20. században.⁴³ Abból indul ki, hogy a bolsevizmus és a fasizmus egyaránt "az első világháború hajtása".⁴⁴ Ami pedig a háború okait illeti, elismeri, hogy ezek egyike "a nagyhatalmak versengése a piacok és a gyarmatok ellenőrzéséért".⁴⁵ Mégis úgy gondolja, hogy ez a háború "demokratikus jellegű" volt, mert a "népek háborúja volt".⁴⁶ De azt is megállapítja, hogy "Lenin szavára" bűnösnek és bűnbaknak kiáltják ki az "imperializmust, a kapitalista monopóliumokat, a nemzetközi burzsoáziát".⁴⁷ Hogy milyen mértékben "bűnösök" vagy legalábbis "bűnbakok" Furet szerint a Lenin által vádolt elemek, abban Furet álláspontja nem világos.

Furet szerint a nácizmus és a kommunizmus hasonlít egymásra, de nem ért egyet az azonosságukra vonatkozó elmélettel.⁴⁸ Megállapítja, hogy az olasz fasizmust és a németországi nácizmust a kommunizmusra adott válasznak lehet tekinteni, hogy aztán nem kevesebb, mint két oldalon keresztül visszaverje ezt az E. Nolte által megfogalmazott értelmezést, amelyet "a nácizmus legalábbis részleges felmentésének tart."⁴⁹

Hogy nyomatékosítsa a nácizmusban és a kommunizmusban közös "polgár- és nyugatellenességet", Furet feltételezi a "szovjet vezetés és a német jobboldal cinkosságát". A Szovjetunió és a Weimari Köztársaság közti, 1922-es rapallói megegyezésből kiindulva (miközben elfelejti megemlíteni, hogy Németországban akkor a Centrum Párt volt hatalmon, hogy az általa jóvá nem hagyott versailles-i békeszerződés értelmében semmilyen kötelezettség nem hárult rá, és hogy 1933-ig egyetlen német kormány sem veszélyeztette a békét), Furet – véleményünk szerint jogosan – elítéli Sztálin és a Komintern 1928-1934 közötti szociáldemokrácia-ellenes stratégiáját, de nem tudja bizonyítani, hogy a kommunista mozgalom a nácik hatalomra jutásának megkönnyítésére törekedett volna. A különben eredménytelennek elismert, Hitler és Sztálin között 1939 tavaszáig tartó "kapcsolatokra" való hivatkozás alapja ugyanaz a gyanús forrás, amit E. Nolte is használt – a szökevény KGB-s Krivickij könyve.⁵⁰ Másrészt Furet megállapítja, hogy Sztálin még 1934-35-ben megértette, a "Mein Kampf egy német kormányprogram (…), tehát el kell kerülni, hogy a Szovjetunió egyedül találja magát Hitlerrel szemben",⁵¹ s hogy Sztálin figyelembe vette, hogy "Hitlerrel együtt a háború is jön, amit az angolok és a franciák sokáig nem akartak látni".⁵²

Az 1939 és 1996 közötti, eseményekben gazdag évtizedeket Furet a kommunizmusellenesség jegyében vizsgálja, de nem hallgatja el a Szovjetunió hozzájárulását a nácizmus felett aratott győzelemhez. Nem tekint el az 1953-ig, Sztálin haláláig létező sztálini terrortól sem, de megjegyzi, hogy Hruscsov alatt a Szovjetunió "a totalitarista állapotról áttér a rendőrségire",⁵³ és megőrzi ugyanazokat a nem demokratikus vonásokat, de nem tudja elhallgattatni egyes ellenzékiek (disszidensek) hangját. Az emberi jogokon alapuló társadalom követelményeihez való képtelen alkalmazkodás Gorbacsov alatt Furet szerint a szovjet birodalom széteséséhez, a rendszer összeomlásához vezetett.

Furet elképzelései az emberiség jövőbeni kilátásairól (erre még visszatérünk) éppen olyan kétértelműek, mint a múltra vonatkozóak. Úgy tűnik, Furet dilemmája az, hogy összefonja az egységesítő gondolkodásmódhoz közelálló gondolatokat és egy olyan társadalom valóságát, amely nem akar lemondani az egyenlőségről és a reményről.

 

4. c. Stephane Curtois és A kommunizmus fekete könyvének egyoldalúsága

 

A kommunizmus fekete könyve⁵⁴ , amelyet az egységesítő gondolkodásmód kommunizmusról való illusztrációjának is felfoghatunk, kétségkívül gazdag anyagot tartalmaz a kommunista világ megtorló intézkedéseiről, amelyek gyakran tömegmészárlásba torkolltak. Ezekre leginkább a 30-as és 40-es években került sor (körülbelül 1953-ig), a Szovjetunió sztálinista korszakában, később a maoista Kínában, valamint a kambodzsai Vörös Khmerek 1975 és 1979 közötti időszakában, de – különböző méretekben ugyan – minden "szocialista országban" előfordultak. Elemzésük tisztázhatja az egyes eseményekről folyó vitákat (például a 30-as évek ukrajnai éhínsége felelőseinek megállapításáról), de egészében véve nem férhet hozzájuk kétség, olyan tanulságok ezek, amelyekből le kell vonni a következtetéseket.

A "nagy leleplezéseket" egyoldalúságuk teszi vitathatóvá. Mintha egy olyan futballbíróval lenne dolgunk, aki csak az egyik fél szabálytalanságait veszi észre. Amikor többek között az orosz polgárháborúról van szó, semmit nem olvashatunk a fehérek (például Gyenyikin, Petljura stb.) gaztetteiről és terrorjáról, amiről egy távolról sem kommunista zsidó író, Schalom Asch megrázó részleteket közöl. Spanyolországra vonatkozóan tudomást szerzünk a GPU barcelonai tevékenységéről, de nem tudunk meg semmit a francoisták terrorjáról a polgárháború alatt és után, aminek több százezer spanyol esett áldozatul, köztük Frederico García Lorca. Futólag sem esik szó a hitleristák bűntetteiről, nemcsak az 5-6 millió zsidó, de a több millió lengyel, jugoszláv, orosz, ukrán stb. meggyilkolásáról, vagy a japán katonai erők által megszervezett 1938-as nankingi tömegmészárlásról sem.

A távolabbi múlt eseményeit tekintve, a kapitalizmus, még liberális rendszer formájában is (Anglia, Hollandia), úgy régebben (például az afrikai rabszolga-kereskedelem), mint a közelebbi múltban (a munkások 18-19. századi nyomorúsága és annak következményei, a gyarmatosítás és az imperialista törekvések, az első világháború több tízmilliónyi halottja) nagy bűnökért felelős. Következésképpen az ugyancsak Franciaországban, a 90-es években megjelent A kapitalizmus fekete könyve nem szenvedett anyaghiányban…⁵⁵

A kommunizmus fekete könyvében Stephane Courtois Miért? című tanulmánya mintegy a következtetések összegzése kíván lenni. A szerző nyíltan Furet nyomdokaiba lép, aki Courtois szerint, meg akarta írni a könyv előszavát, de a halál megakadályozta ebben.

Csakhogy Courtois csupán a neki megfelelő gondolatokat veszi át Furet-től. Semmit sem olvashatunk tehát tanulmányában az első világháborút megelőző imperialista törekvésekről, viszont olvashatjuk, hogy a "bolsevikok" a kapitalizmusra hárították a felelősséget a háborúért.⁵⁶ Courtois eltekint mindentől, így Kornyilov cári tábornok 1917. szeptemberi sikertelen ellenforradalmi puccsától, a fehérek által elfoglalt területeken bevezetett terrortól, viszont valósággal diabolizálja Lenint, aki szerinte "vérre szomjasan", minden bűnért felelős, "az egykori cár, II. Miklós és családja meggyilkolásának kezdeményezője" stb. Egyetlen szó sincs azonban a Lenin által kezdeményezett új gazdaságpolitikáról, ami a belső feszültségek enyhüléséhez és az erőszak eltűnéséhez vezetett. Ahelyett, hogy teljes egészében bemutatná a sztálini korszakot, mint ahogy azt Furet teszi, Courtois csupán az 1939 augusztusa és 1941 júniusa közti időt veszi figyelembe.

Az eseményeknek e hihetetlenül szelektív bemutatása következtében, Courtois alapvető tézise szerint a gyűlölet paradigmájával, vagyis a kommunizmus meghatározó elemével a liberális demokrácia velejárója, az emberség áll szemben.

Következésképpen, ami Furet számára elavult, de vitathatatlanul forradalmi tudathoz kötődő illúzió (s 1789-ből, a Nagy Francia Forradalomból származtatja magát), Courtois számára "gyilkosság", a folyamatos erőszak iskolája.

 

4. d. Thierry Wolton, "mindennek a megkoronázása"

 

Súlyos elfogultságot, minden alapot nélkülöző következtetéseket és ítéleteket találunk viszont az egyik kritikusa szerint történész és esszéíró publicistánál, Thierry Woltonnál.

Egy előző könyvére, az 1993-ban megjelent Le Grand Recrutement-ra (A nagy toborzás) hivatkozva, Jean Daniel, F. Furet-hez írt, 1997. május 31-i levelében⁵⁷ a következőket írja: "Megdöbbentett és nyugtalanná tett az, ahogyan Te azonosulni tudsz azokkal, akiket én megvetek. Wolton egy mondatára (…) gondolok (…): «Mindazok, akik azt hitték, hogy Moszkvát kell választaniuk Berlinnel szemben, vagy naivok, vagy árulók.» Elfogadhatatlannak tartom ezt a mondatot. Úgy találom, hogy megkérdőjelezi a minden fajta totalitarizmussal szembeni ellenállást. Úgy találom, hogy a Kommunista Párthoz és a szovjet ügynökökhöz közelálló ellenállók gyanús motivációja leleplezésének ürügyén ez a mondat elfogadja az Ellenállás perének gondolatát. (…) Amikor Th. Woltonnak arról a nyugtalanságról beszéltem, amit a szóban forgó kérdésre vonatkozó mondat tartalma kiváltott belőlem, elveszett a tiltakozásokban és a visszavonásokban, anélkül, hogy magyarázkodásai megszüntették volna kétségeimet az Ellenállás ilyen formájú vitatásával kapcsolatban. (…) Amikor aztán elolvastam a kommentárokat, amelyek Wolton védekezését vagy a Jean Moulin⁵⁸ ellen (a könyvben – K.-E. Gy.) lefolytatott pert kísérték, riasztó torzulást éreztem. (…) Lévén, hogy totalitarizmus-ellenes vagyok, nem szeretem Th. Wolton könyvét."

Utolsó könyvében azonban ("Vörös-barna – a század átka") Woltonnak sikerül "meghaladnia" minden addigi teljesítményét. Míg Furet, ha el is fogadja a két totalitarista rendszer, a náci és a kommunista hasonlóságának elméletét, elutasítja azok azonosságát,⁵⁹ Woltonnál szó sincs ilyen "fenntartásról", számára éppen a két totalitarizmus keveréke jelenti a "század átkát", szerinte mindkét esetben ugyanazzal a jelenséggel van dolgunk. Hogy ezt az elméletét "igazolja", egyetlen múltbeli, bármily kétes információt sem hagy figyelmen kívül. Lassalle rég elfelejtett (és a maga idejében Marx által cáfolt) kijelentéseit, a pártjában revizionistának tartott szociáldemokrata vezető, Eduard Bernstein távolról sem számottevő nyilatkozatát, a fasiszta ideológus Sorel elméleteit – még a több száz oroszországi, egyértelműen szélsőséges nacionalista és haladásellenes programot is – kiásta annak bizonyítására, hogy a bolsevikok, a 20. század teljében, látva, hogy a világforradalomra vonatkozó terveik nem járnak sikerrel, a nacionalizmusba menekültek.

Wolton mindenekelőtt a kommunista mozgalom feltételezett 18-19. századi gyökerei ellen intéz támadást. Látni fogjuk, hogy míg Furet (egyébként Talmon izraeli történészre hivatkozva) megállapít bizonyos totalitarista elhajlásokat, amelyek a Nagy Francia Forradalom jakobinus korszakában ütötték fel a fejüket, nem tekint el a belső és külső ellenforradalmi veszélytől sem, amely kikényszeríthetett elnyomó intézkedéseket. Hozzá képest Wolton még azt is megbélyegzi, hogy a Forradalom a vallásos kinyilatkoztatás helyébe a szentté avatott "észt" helyezte; szerinte ez vezetett azoknak "a világi vallásoknak a megjelenéséhez, amelyek felforrósították a múlt századi agyakat, mielőtt a mi századunk legszörnyűbb robbanásaihoz vezettek volna".⁶⁰ Wolton nem átallja az egyébként demokratikus jellegű Nagy Francia Forradalomban gyökerező nemzeti eszme szemére vetni a 19. század utolsó negyedében megjelent dominanciára való (imperialista) törekvéseket és az 1914 és 1918 közötti világméretű mészárlást. A 19. századi nemzeti és társadalmi (antifeudális) felszabadulás egész trendjének (amelybe a román fejedelemségek negyvennyolcas forradalmai is illeszkednek) ilyen fajta "kompromittálásával" Wolton azt akarja alátámasztani, hogy az első világháború "a népek háborúja" volt, hogy az 1914 és 1918 közötti mészárlásokért, a totalitarista ideológiák megjelenéséért és később győzelméért nem az imperialista törekvések, hanem a népek nacionalizmusa a felelős.⁶¹ A szerző szerint, a fasizmus és a kommunizmus "közös gyökere" a nacionalizmus; ennek a kettőnek az eredete olyan "közel áll egymáshoz, hogy «felfalhatnák» egymást".⁶² A Furet-nél bizonyos fokú tartózkodással kezelt következtetések Woltonnál vitathatatlan bizonyossággá válnak.

A 20. század húszas és harmincas éveit elemezve, Wolton több oldalt szentel az úgynevezett "nemzeti kommunista" irányzatnak, bár elismeri, hogy eme irányzat soha nem vált uralkodóvá, sőt Oroszországban és Németországban elutasításban részesült. Ennek ellenére azt állítja, hogy a nemzeti kommunizmus "tökéletes topológiája a vörös totalitarizmusnak".⁶³ Van aztán a szerzőnek olyan teljesen önkényes megállapítása is, amely szerint Fiume 1919-es elfoglalása a (baloldali pártokkal semmilyen kapcsolatban sem álló) d'Annunzio költő vezette olasz nacionalista csapatok által "a század első vörös-barna csatája" lett volna.⁶⁴ Wolton sokatmondónak tartja azt a tényt, hogy az olasz fasiszta diktátornál, Mussolininél és Leninnél ugyanazok a jellemvonások fedezhetők fel (?), ugyanaz a politikai gyakorlat és az erkölcsi érzéknek ugyanaz a hiánya"⁶⁵ .

De hogyan magyarázza meg a szerző a fasizmus és a – semmiképpen sem bolsevik eredetű – nagytőke közötti "zavaró" kapcsolatot? Wolton kénytelen elismerni, hogy Mussolini a gyakorlatban eltekintett a hatalomra jutása előtt hangoztatott demagóg antikapitalista jelszavak alkalmazásától.⁶⁶ Könnyedén megoldja a kérdést: az olasz "nagypolgárság, akárcsak a nagytőke, soha nem fogadta el teljes egészében a fasizmust".⁶⁷ Mit jelenthet és hogyan lehet meghatározni a "teljes egészében" kifejezést? A titok kulcsa a szerzőnél van. És mi lesz a vitathatatlan, néha döntő jelentőségű támogatással, amit a német nagytőke nyújtott Hitlernek, éppen hatalomra jutásának meghatározó éveiben, s amit a következő években is megkapott?⁶⁸ Wolton megint "megoldja" a kérdést, kijelentve, hogy Hitler "idillje a német nagytőkével 1932-től 1938 januárjáig tartott, egészen a dr. Schachttal, a nagytőkések szóvivőjével való összeveszésig".⁶⁹ A könyvben egyetlen szó sincs a Schacht leváltását követő (szerintünk nem létező) konkrét társadalmi-gazdasági változásokról, annál kevésbé, hiszen köztudott, hogy az olaszországi és még inkább a németországi nagytőke támogatta Mussolini és Hitler rendszerét, legalábbis amíg a háború kimenetele kedvező volt számára.

Sztálin és a kommunista mozgalom által a nácizmusnak nyújtott támogatásra (?) alapozva, Wolton nem tudja meggyőző módon bizonyítani a fasizmus és a kommunizmus közös társadalmi-gazdasági mivoltát, mint ahogy nehéz elhallgatnia a 30-as évek Németországában bekövetkezett heves összecsapásokat a nácik és a kommunisták között, vagy a Szovjetunió szerepét a hitleri Németország legyőzésében. Így kénytelen elismerni, hogy csupán az 1931-es évben, a kommunista mozgalom hibás szociáldemokrácia-ellenes vonala ellenére, a kommunisták és a nácik összecsapásának 103 kommunista és 79 náci áldozata volt.⁷⁰ Nem tagadhatja az antifasiszta népfront Kreml által 1934-35-ben alkalmazott stratégiáját, a kommunisták kegyetlen üldözését a hitleri Németországban, a Szovjetunió szövetségét Franciaországgal és Csehszlovákiával az európai biztonság megerősítése érdekében – ezt a szövetséget még a kommunistaellenes Churchill is pozitívan értékelte.⁷¹

Furet nyomdokain haladva, de túlszárnyalva őt, Wolton megpróbálja úgy meghatározni az 1922-es rapallói szovjet-német megállapodást és az abból következő katonai együttműködést, mint Németország titkos újrafelfegyverzését, így a "második világháború előjátékát".⁷² Ez annál inkább érdekes, mert éppen Wolton jegyzi meg, hogy Hitler 1933 nyarán felmondta a Szovjetunióval való katonai együttműködési szerződést.⁷³ Minimalizálja vagy éppen tagadja a nyugati hatalmak (Anglia és Franciaország) Hitlerrel szembeni engedékenységét, amikor azt írja: "nem Franciaország és Anglia ellenállása a Hitler által Münchenben megfogalmazott igényekkel szemben, késztette arra Sztálint, hogy a német tábort válassza."⁷⁴ (Ellenállása… vagy az ellenállás hiánya? – K.-E. Gy.). Ismeretes, hogy Churchill emlékirataiban keserűen elítéli a nyugati hatalmak által 1936-tól Hitlernek tett számtalan engedményt, ami aztán a müncheni fegyverletételben csúcsosodott ki. Miközben eltekint ezektől a drámai és a világbéke szempontjából súlyos következményekkel járó eseményektől, nagyítóval keres minden információmorzsát, amely kompromittálná a Szovjetuniót. Ilyenformán három egész oldalt áldoz Kandelaki szovjet diplomata küldetésének a 30-as években, bár, mint megállapítja, tárgyalásai nem jártak sikerrel, s maga Kandelaki "eltűnt" azoknak az időknek a sztálini tisztogatásai alkalmával, s a Szovjetunió és a hitleri Németország közötti ellentét 1939 nyaráig nem csökkent.⁷⁵

Wolton a legteljesebb mértékben kiaknázza az 1939 augusztusa és 1941 júniusa közötti időszakot, vagyis a Németország és a Szovjetunió közötti megnemtámadási szerződés korszakát, amely Európa keleti felének a szerződés titkos jegyzőkönyvében megállapított "érdekszférákra" való felosztásának korszaka. Közben azonban elferdíti, illetve elhallgatja a ma már dokumentumok által bizonyított tényeket. Miért sugalmazza például, hogy a német-orosz tárgyalások 1938 végén kezdődtek, és "nagy sietve" folytak,⁷⁶ amikor a dokumentumokból kiderül, hogy az erre a kérdésre vonatkozó kapcsolatot csupán 1939. május 25-e után vették fel a moszkvai német nagykövet – von der Schulenburg – "csábító" ajánlatának eredményeképpen; hogy maguk a tárgyalások, a német erőlködés ellenére nehézkesen folytak, és csupán 1939 augusztusában fejeződtek be? Természetesen ezek a tények nem csökkentik a Szovjetunió felelősségét az 1939. augusztusi titkos paktumért, de egyértelművé teszik Wolton és mások elfogultságát.⁷⁷

A két totalitarizmus lehető legtöbb közös elemét "gyártva", egész sor eseményt eltorzítva, és semmibe véve a "vörös" szerepét a "barna" legyőzésében, a szerző levonja a következtetést, hogy létezett egy "vörös-barna", a liberális demokráciával szembenálló ideológia, amelyre a legjobb példa a kambodzsai Vörös Khmerek népirtó rendszere (1975-1979). Azt azonban elfelejti, hogy ezt a kommunista Vietnam segítségével likvidálták…

A hatás, amit Wolton ezzel a könyvvel el akar érni, a Vörös-barna örökség – a globalizációval szembeni ellenállás című fejezetből derül ki. Azzal vádolni a legkülönfélébb mozgalmakat a nacionalistáktól az iszlám fundamentalistákig, még a legegyszerűbb tiltakozó mozgalmakat is, hogy "vörös-barna" eredetűek, úgy is felfogható, mint a szerző "hozzájárulása" a valóság apologetikus víziójához.

Wolton könyvéhez írt utószavában Courtois elhalmozza dicsérettel ezt a "politikailag inkorrekt" könyvet (Courtois kifejezése), valódi hozzájárulásnak tekinti "az ismeretek és az igazság építményéhez".⁷⁸ Mi viszont azt hisszük, baj van az egységesítő gondolkodásmód képviselőivel, ha ilyen mértékben ünnepelnek egy olyan könyvet, amelyben hemzsegnek a megalapozatlan állítások és az önkényes kijelentések.

 

 

5. Próbálkozás az 1789-es Nagy Francia Forradalom mítoszának lerombolására

 

Az egységesítő gondolkodásmód képviselői számára (a továbbiakban F. Furet kétértelműségeit is figyelemmel kísérjük) az 1789-es Nagy Francia Forradalom és különösen annak jakobinus korszaka negatív örökséget jelent, amit – akár visszamenőleg is – "le kell rombolni".⁷⁹

J. F. Revel szerint "200 éve csupán szokatlan, demokráciaellenes próbálkozások tanúi vagyunk"⁸⁰ , vagy ahogy éppolyan határozott hangon megfogalmazza: "az előítélet, hogy csak a forradalom képes tökéletesíteni a társadalmat (…) maga után vonta a hatékony reformok megvetését, és az illuzórikus regenerálódás túlzását. Nácizmushoz és kommunizmushoz vezetett (kiemelés tőlem – K.-E. Gy.). A terrorizmus igazolására szolgált."⁸¹ A francia filozófus kiindulópontja megegyezik G. Ferrrero megállapításával, aki szerint a jakobinus hatalom a "totalitarizmus betegségét" vezette volna be, megszüntetve minden szabadságot, a totális demokrácia nevében.⁸²

Revel tehát nem a feudalizmus és az önkényuralmi rendszerek gyökerestől való kiirtását látja a Nagy Francia Forradalomban, hanem csupán egy olyan államalakulatot, amely uralkodik alávetettjei fölött. Még a 17. századi angliai forradalomnál is "alacsonyabb rendűnek" tekinti, mert az a "szigorúan alkotmányos körbe tartozó" változásokra korlátozódott.⁸³ (Úgy tűnik, Revel nem veszi figyelembe, hogy e forradalom I. Károly király kivégzésében csúcsosodott ki, és 1648-ban Cromwell ugyanolyan "tisztogatást" végzett a csonka parlament alatt, mint a jakobinusok 1793-ban a Konvent girondistái között.) Revel messzire jut a forradalom elutasításában azzal a megállapításával, amely szerint "a szabadság voltaképpen a restauráció korában ért el haladást"⁸⁴ , Joseph de Maistre-hez⁸⁵ közeledett.

Courtois, A kommunizmus fekete könyve című kötet tanúsága szerint a jakobinus terrorban csupán a forradalmi terror alacsonyabb szintű előzményét látja.⁸⁶ A Nagy Francia Forradalom korának szakértője, F. Furet, aki 1965 és 1991 között nem kevesebb, mint kilenc munkát szentelt a Forradalomnak, ebben a kérdésben is kétértelmű álláspontot foglal el. Egy illúzió múltja című könyvében, Leiv Akiva Talmon úttörő munkájára hivatkozva, bemutatja a jakobinus diktatúra időszakának "totalitarista" oldalait, de nem hallgatja el az 1789 után kialakult közrend, valamint a forradalmi vívmányok megóvására irányuló törekvéseket sem, amelyek a belső ellenforradalmi mozgalmak és a kívülről jövő idegen invázió visszaverésének szükségességéről szólnak. Tegyük hozzá, hogy a jakobinus Franciaországot megtámadta a zsarnoki, s a még zsarnokibb Oroszország által támogatott Ausztria és Poroszország, míg a belső rendjében viszonylag liberális, de a legreakciósabb európai erőkkel szövetkező Anglia ellenségeskedett vele.

Még Furet is, aki ebben a kérdésben a korszak szakértőit, Mathiez-t és később Aulard-t követte, elismeri, hogy a határokon létező veszély igazolta a terrort.⁸⁷ Mi több, Furet szerint a polgárság, guillotine alá küldve Robespierre-t, utat nyitott a "thermidori"⁸⁸ korrupciónak, majd később a napóleoni zsarnokságnak.⁸⁹

Furet különben többször is visszatér a Forradalom nimbuszára és arra a bűvöletre, amelyet 1789-ben az a franciák (és nem csak a franciák) eszében és szívében kiváltott, táplálva a forradalmi-demokratikus haladásba vetett hitet. A 20. század 30-as és 40-es éveiben a jakobinus hagyomány az antifasizmussal társult, és hosszú ideig a Francia Kommunista Párt érdekében működött. A történész megemlíthette volna a 19. század köztársasági érzelmű személyiségeit is, mint például Lamartine-t, illetve a 20. század szocialistáit, Jean Jaurès-t és Léon Blumot, akik számára a jakobinus uralom, minden önkényeskedése ellenére hősi mozzanat maradt, igazi kiindulópont.⁹⁰ Az egységesítő gondolkodásmódból ihletődő különböző elméletek zsidó szempontból sem teszik kétségessé a Nagy Francia Forradalom meghatározó szerepét Franciaország, majd egész Európa zsidóságának emancipációjában.

Éppen ezért nem valószínű, hogy azok a kétes értékű "újraértelmezések", amelyek a Nagy Francia Forradalom mítoszának lerombolásával próbálkoznak, el tudnák tüntetni ennek a forradalomnak az ujjlenyomatait a földkerekség különböző térségeiből.

 

 

6. Az egységesítő gondolkodásmód és néhány időszerű kérdés

 

Ha a távolabbi múlt (a Nagy Francia Forradalom) vagy a közelebbi (a 20. századi totalitarizmusok) kérdéseinek értelmezésében az egységesítő gondolkodásmód képviselői között léteznek is különbségek, a jelenre vonatkozóan álláspontjuk egyértelmű – a piacgazdaságon alapuló liberális demokrácia abszolút felsőbbrendű. Hivatkozhattak és hivatkozhatnak most is a kapitalista gazdaság vitathatatlan konszolidációjára, vagy legalábbis magas szintjére. A világgazdaság mai, globalizációs korszakában még néhány, a múltban elmaradottnak tekintett országban is (például Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr stb.) érezhető fejlődést lehet megfigyelni. Az egységesítő gondolkodásmód képviselői hivatkozhatnak a közelmúlt ama eseményeire is, amelyeknek mind a gazdaság és a társadalom, mind pedig az eszmék terén beható következményei voltak: a létező szocializmus összeomlására legalábbis a kelet-európai országokban, beleértve a volt Szovjetunió tagköztársaságait is.

Mostanra egyre világosabbá válik, hogy az egységesítő gondolkodásmód amerikai képviselőjének, Fukuyamának a "történelem végére", vagyis a kapitalista alapokon álló liberális demokrácia végső győzelmére vonatkozó 1989-es elméletét a globális fejlődés nem igazolja. A fejlett országok és a harmadik világ fejlettségi színvonala közötti szakadék továbbra is fennáll, egyes szerzők szerint növekvőben van. Természetesen lehet, hogy Revel, magától értetődő módon, a volt gyarmatok politikáját és bürokráciáját teszi felelőssé ezért a helyzetért, de tény, hogy a közelmúltban a nyolc fejlett ipari ország képviselői kénytelenek voltak egymilliárd dollárral csökkenteni a legszegényebb országok adósságát.⁹¹ Az egyenlőtlenségek elégedetlenséget szülnek, következésképpen a tiersmonde-ista irányzat továbbra is létezik, sőt, fejlődik (például Mexikó déli részén), ellentmondva Revelnek s a feltételezett kudarc fölött való túl korai örömének.⁹²

Az egységesítő gondolkodásmód képviselőinek látószögét vitathatatlanul beszűkíti a globális kapitalizmuson alapuló liberális demokrácia kitartó apológiája. Ilyen értelemben legtöbben Th. Wolton-hoz állnak közel, akinek a "vörös-barna, a század átka" és a "totalitarista kísértések" megfogalmazásai magukban foglalják nemcsak a szélsőséges nacionalista törekvéseket (amelyek néha kommunista frazeológiával fonódnak össze), hanem a világon létező minden tiltakozó megmozdulást, akár a globalizációs folyamat igazságtalan oldalai ellen irányul, akár a harmadik világ és a fejlett országok közti szakadék fenntartása, a nincstelen lakosság diszkriminációja, a környezetvédelem elhanyagolása stb. ellen.⁹³ Körülbelül ugyanilyen értelemben bírálja egyik nemrég megjelent cikkében Ştefan Racoviţa Tamás Gáspár Miklóst,⁹⁴ mert TGM "valami alapvetően indokoltat talált a globalizációellenes mozgalomban". Kritikusunk a globalizáció ellenségeit (anélkül, hogy különbséget tenne a civilizált bírálat és egyes tiltakozók anarchikus kirohanása között) dühös tömegnek, egy forradalmi ideológia áldozatainak tekinti. Racoviţa arra szólítja fel Tamás Gáspár Miklóst, hogy "dokumentálódjék", éppen… J. F. Revel-től. Az író és publicista Alexandru Paleologu pedig L'Occident est ŕ l'Est (A Nyugat Keleten van) című, provokatív könyvében "megdorgálja" a Nyugat ama gondolkodóit, akik nem elég következetesek a kommunizmus visszautasításában.⁹⁵ Társadalmi-gazdasági téren Kelet-Európa volt kommunista országaiban súlyos bajok mutatkoznak meg (a munkanélküliség drámai emelkedése, egyes gazdasági ágazatok visszaesése stb.), ennek következtében az antikommunista erők vereséget szenvednek a választásokon, ezért Françoise Thome igazoltnak látná könyvében⁹⁶ önkényuralmi rendszerek legalábbis ideiglenes bevezetését.

Egyébként láttuk, hogy Th. Wolton – besorolva őket a "vörös-barna" vagy a "vörös fasizmus" címke alá – nyakra-főre kifogásolja az "elégedetlenek" minden nem-konformista mozgalmát, kezdve a szélsőséges nacionalistáktól a globalizáció-ellenesekig, miközben a demokratizálás + válság = totális kockázat képlettel manőverezik.⁹⁷

Mit lehet azonban tenni, ha az egységesítő gondolkodásmód képviselőit még a volt kommunista országok fejlődése tekintetében sem igazolja a valóság? A 90-es évek albániai polgárháborúja bebizonyította, hogy az 1918-20-ashoz hasonló fehérterroron alapuló rendszerek bevezetése lehetetlen; a 2000 novemberében Romániában, nemrég Lengyelországban és másutt megtartott parlamenti választásokra a kommunista-ellenes egységesítő gondolkodásmódhoz közelálló politikai erők legyőzése volt a jellemző. Az eszmék terén, főleg Nyugaton, egyre határozottabb negatív hozzáállás tapasztalható az egységesítő gondolkodásmód néhány elfogult elméletével szemben – ezt a tényt éppen S. Courtois állapította meg, amikor az 1998-ban Berlinben megtartott történészkongresszus "egynéhány volt kommunista, ex-kommunista és más nem kommunista" (sic!) résztvevőjének "üvöltésére" hivatkozik.⁹⁸ Az embernek az a benyomása, hogy az egységesítő gondolkodásmód képviselői, háttérbe szorulva, gyalázkodással próbálják helyettesíteni a párbeszédet.

Az utóbbi időben azonban, éppen a kommunista rendszerek egykori ellenzői között, megjelentek olyan gondolkodók, akik megállapították, hogy a kommunizmus elítélése önmagában távolról sem ad választ a jelen kérdéseire. A liberális gondolkodáshoz közelálló Tamás Gáspár Miklós nemrég nagy vihart kavart Romániában a bukaresti Dilema folyóirat 2001/46-os számában megjelentetett Scrisoare către prietenii români (Levél román barátaimhoz) című írásával: felhívta a figyelmet azokra az ellentmondásokra, amelyek a globalizáció mai világában fennállnak. Különböző írásaiban Tamás Gáspár Miklós szélsőséges, demokráciaellenes, ahogy nevezi, posztfasiszta irányzatok megjelenésére mutat rá, olyan irányzatokéra, amelyeket elsősorban a gyengén fejlett országokból érkező emigránsok elleni xenofób, valamint az állampolgári jogok megszorítása érdekében folytatott izgatás jellemez.⁹⁹ Jelenleg Vladimir Tismăneanu, a liberális demokrácia eszméihez közel álló, román származású amerikai professzor foglalkozik a reakciós és restaurációs úgynevezett "megmentési" mítoszokkal, amelyek a létező szocializmus rendszereinek összeomlása után megpróbálnak olyan nacionalista-populista eszméket uralomra juttatni, amelyekben a liberalizmus-ellenesség összefonódik a populizmussal¹⁰⁰ , sőt az antiszemitizmussal. Ugyancsak ő hangsúlyozta a bukaresti Liberális Tanulmányok Intézetének 2001. június 11-én tartott konferenciáján¹⁰¹ , hogy a piacgazdaságnak a társadalmi együttérzésen kell alapulnia (kiemelés tőlem – K.-E. Gy.), vagyis nem tekinthet el a közönséges állampolgár mindennapi gondjaitól. Éppen ezért a politológus kijelenti, hogy inkább a skandináv és az angolszász országokkal (Új-Zéland, Ausztrália) rokonszenvezik. Tismăneanu kitért a Megmentés fantazmagóriái című munkájában is kifejtett gondolatára arról a veszélyről, amelyet az etnikai vagy vallási alapokon álló úgynevezett demokrácia jelent a liberális demokráciára. Tismăneanu szerint, ha a 20. század alapvető történelmi problémája a két totalitarista rendszer, a nácizmus és a kommunizmus közti kapcsolat,¹⁰² ma már nem lehet az intellektuális és politikai valóságot két-, sőt még háromdimenziós térben sem ábrázolni; ennek a magyarázata a posztkommunista világ belső társadalmi és kulturális sokfélesége, valamint egész Európa növekvő gazdasági és politikai válsága.¹⁰³

V. Tismăneanunak kétségtelenül igaza van, amikor felhívja a figyelmet az üres jobboldali ideológiákra, amelyek nem adnak választ a jelenkor valós társadalmi-gazdasági kérdéseire. Megmarad azonban továbbra is a kérdés, hogy miképp oldja meg az akár liberális-demokrata felépítményű kapitalizmus mértéktelen dicsérete a fennálló vagy a jövőben felmerülő ellentmondásokat.

7. E. Nolte és az egységesítő gondolkodásmód német változata

 

E. Nolte (és több német történész) törekvése, hogy átírja a kortárs történelmet, már az 1987-88-as években nyilvánvalóvá vált, a Der Europäische Bürgerkrieg – 1917-1945 – Nationalsozialismus und Bolschewismus – (Az európai polgárháború – 1917-1945 – a nemzetiszocializmus és a bolsevizmus) című könyvének megjelenésekor (a könyv három kiadást ért meg 1987 októbere és 1988 januárja között).

Mint ahogy a bukaresti Societate şi Cultură című folyóirat 1996/6-os számában megjelent cikkemben¹⁰⁴ írtam, Nolte, az egységesítő gondolkodásmód álláspontján állva megállapítja, hogy a 20. században a liberális demokrata polgári társadalomnak két romboló irányzattal kellett megküzdenie: a marxista ideológia radikális változatával és a fasiszta ideológiával. Nolte gondolatmenetének központjában a kommunista és a fasiszta törekvések közti platóni oksági viszony áll, úgy, hogy az első elkerülhetetlen reakcióként maga után vonja az utóbbi megjelenését.

Nolte elképzelése a maga idejében kiváltotta a németországi (és nem csak az ottani) történészek bírálatát.¹⁰⁵ Sok történész, köztük elsősorban Jürgen Habermas, foglalkozott a Nolte tételeiből fakadó téves, sőt káros következtetésekkel – a német nácizmusnak a maga módján egyedülálló, embertelen jellegével, különös tekintettel az európai zsidók 1940 és 1945 közötti holokausztjára. Egyébként Nolte munkáiból nem hiányzik a holokauszt bagatellizálása, például a theresienstadti gettó-lágerrel kapcsolatos teljesen téves értékelés sem.¹⁰⁶

Érdekes, hogy még Furet is, akinek pedig sok közös gondolata van német kollégájával, és aki utolsó éveiben kiterjedt levelezést folytatott vele¹⁰⁷ , tartalmi és módszertani fenntartásokkal élt Nolte elméletével kapcsolatban. A nácizmus részleges felmentésére való törekvés mellett¹⁰⁸ , szemére veti azt is, hogy következtetése (a fasizmusok csupán a kommunizmusra adott válaszok) a különböző totalitarizmusok sajátosságának és eredetének az elkendőzése.¹⁰⁹

Figyelemre méltó tény, hogy Courtois, bár Furet Egy illúzió múltja című könyvét "csodálatos munká"-nak tartja¹¹⁰ , nemcsak nem fogadja el a francia történész Noltéval kapcsolatos bírálatát, de úgy találja, hogy mindazokat, akik a német professzornak ellentmondanak, "olyan baloldali értelmiségiek ihlették, akik a náci Németország bűnösségét kereskedelmi értékké alakították, hogy jobban játszhassák a közerkölcsök politikai megbízottját".¹¹¹

Különböző irányból kiindulva, Nolte és François Furet (ideértve az ötvenes évekbeli Hannah Arendtet is¹¹² ) nem vett észre néhány lényegbe vágó különbséget a nácizmus és a kommunizmus között; ami a nácizmus világpolitikájának agresszív jellegét illeti, eltekintettek a külső terjeszkedéstől mint az 1933-ban hatalomra jutott Hitler fő célkitűzésétől.

A két totalitarista rendszer közti különbség minimalizálására való törekvés még szembeötlőbb az egységesítő gondolkodásmód romániai antikommunista képviselőinél.

 

 

8. A jelenkor történelme misztifikálásának romániai változata

 

Az egységesítő gondolkodásmód nyugati képviselőinek munkái határozott kommunistaellenes jellegük következtében nagy visszhangot váltottak ki a volt kommunista országok értelmiségi köreiben, köztük a romániai, valamint a száműzetésben maradt román értelmiségi körökben. Ennek az eszmeáramlatnak a vonzereje magyarázza a fordításban megjelent munkák nagy számát (például legalább öt A. Besançon, kettő J. F. Revel, néhány F. Furet, S. Courtois, Th. Wolton munkáiból – ez utóbbi 2001-ben).

Az egységesítő gondolkodásmód 90-es években kialakult román változatára a nyugati gondolkodók, különösen Revel, Besançon és újabban Wolton) legradikálisabb következtetéseinek az átvétele jellemző. A román szerzők nemigen foglalkoznak a nácizmus és a kommunizmus egyszerű összehasonlításával (ahogy F. Furet), ők a két totalitarizmus azonosítására törekednek, vagy éppen arra, hogy kimutassák, a kettő közül a kommunista rendszer és a Szovjetunió volt a negatívabb.

Gazdasági-társadalmi téren az egységesítő gondolkodásmód romániai képviselői nem teszik magukévá a kommunizmussal és a fasizmusokkal azonosított antikapitalizmus gondolatát. Mi több, ennek a kommunistaellenes irányzatnak egyik legjelentősebb képviselője, G. Liiceanu filozófus, a Humanitas könyvkiadó igazgatója kijelentette: "a nácizmusban a gazdaság természetes szerkezetei, valamint azok társadalmi vetületei (az osztályok) legalább érintetlenek maradtak".¹¹³

Ami a történelmi múltat illeti, annak a jelenkorra vonatkozó elemzése Florin Constantiniu professzor könyvében, az O istorie sinceră a poporului românban (A román nép őszinte története), és különösen annak România Felix (Boldog Románia) című fejezetében tükrözi talán a leghívebben az egységesítő gondolkodásmód román felfogását.

Elemezve a két világháború közti nemzetközi eseményeket, a szerző nem elégszik meg azzal, hogy kipellengérezze (jogosan) az 1939 augusztusában a hitleri Németország és a Szovjetunió között megkötött megnemtámadási szerződés titkos záradékát (Ribbentrop-Molotov paktum). Ez tette lehetővé az 1940. június 20-án Romániának átnyújtott szovjet ultimátumot, mely szerint a román hatóságoknak ki kell vonulniuk Besszarábiából, Észak-Bukovinából és a moldvai Herţa járásból. De e tény elismerése nem elégíti ki a romániai antikommunistákat. Úgy találják, hogy a Szovjetuniót be kell feketíteni, nemcsak azért, amit a 40-es években, hanem azért is, amit a 30-as években vagy azelőtt tett.

Florin Constantiniu igyekszik megkérdőjelezni a Szovjetunió vezetésének egész 1934-1935 közötti, az európai közös biztonságra veszélyes hatalmak megfékezésére vonatkozó stratégiáját. Az egységesítő gondolkodásmód Nolte nevéhez fűződő német változatával szemben, aki azt állítja, hogy a nemzetiszocializmus a kommunista veszélyre adott válasz, az e könyvben körvonalazódott román változatban megfogalmazódik, hogy "Sztálin nem tartotta katasztrófának Hitler hatalomra jutását"¹¹⁴ , mert "jó agitátornak tartotta őt", de Hitler számára is "megfelelőbb volt, hogy meggyőződéses kommunista- és szovjetellenesnek mutassa magát (kiemelés tőlem – K.-E. Gy.)".¹¹⁵ Úgy tűnik tehát, mintha a német agresszió fő célja Anglia lett volna, mert Hitler (akárcsak Napóleon) a szerző szerint, Oroszországot csupán Anglia "kontinentális kardjá-nak" tartotta.¹¹⁶ Ez a megállapítás elvonatkoztat Hitler rögeszméjétől, hogy "életteret" szerezzen Keleten (ami viszont Napóleonnál hiányzik).

Miután a történész, mint láttuk, kialakította a neki megfelelő nézőpontot a 30-as évek történelmi eseményeinek magyarázatára, felhatalmazva érzi magát, hogy elhallgasson egy egész sor "nemkívánatos eseményt", például a Kreml (és a Komintern) 1934 utáni új stratégiáját, az Európa közös biztonságáért folytatott tárgyalásokat és akciókat (amelyeket Winston Churchill is pozitívan értékelt), az antifasiszta népfrontok létrehozását stb. Viszont meg nem alapozott információkat vett át bizonyos "jelzésekről", amelyeket Sztálin adott volna Hitlernek a 30-as évek közepén (ezeket Furet és Nolte is említette). De függetlenül e kijelentéseknek a hitelességétől¹¹⁷ , a szóban forgó "jelzések" nyilvánvalóan nem jártak semmiféle eredménnyel.¹¹⁸

Az is nyilvánvaló, hogy Hitler Németországa esetében a román történész nem veszi figyelembe a "Hossbach jegyzőkönyvet", amely a náci vezetők 1937. november 10-én tartott ülésén készült, s amelyen Hitler fő célkitűzésként a keleti élettér 1943-45-ig való meghódítását tűzte ki célul, első szakaszként Ausztria és Csehszlovákia meghódítását jelölve meg.¹¹⁹

Bár a könyv bírálja a nyugati hatalmaknak a Rajna-vidék 1936-os német militarizálásával kapcsolatos megalkuvó politikáját, Ausztria bekebelezését, s Csehszlovákia müncheni feláldozását, mégis, a szerző mindenáron a Szovjetuniót igyekszik megtenni a legfőbb bűnösnek. Szembeszökő az elfogultság, amely ebből az úgynevezett "őszinte" történelemből kiütközik, még a többi, Romániában nemrég megjelent történelemkönyvhöz viszonyítva is. Így például az 1998-ban Bukarestben megjelent Románia történelmében, Keith Hitchins brit történész A román nemzet kialakulása című fejezetben azt írja, hogy Románia halogatta a Szovjetunióval való megnemtámadási szerződés aláírását, míg a jelentős román diplomata, Nicolae Titulescu, legyőzte a nehézségeket, megegyezésre jutva 1934. június 9-én a Szovjetunióval. A könyv szerint, szemtől szemben a Romániát fenyegető veszedelmekkel, "sem Károly (II. Károly király – K.-E. Gy.), sem más román vezetők nem vették komolyan figyelembe a lehetőséget, hogy egyesítsék erőiket a Szovjetunió erőivel".¹²⁰ A kijelentés tökéletesen összhangban van Mihail Sturdza kijelentésével (aki 1940 őszén a vasgárdisták külügyminisztere volt az Antonescu-kormányban, majd a németek által támogatott Horia Sima-féle bécsi árnyékkormányban). Sturdza, aki 1931-32-ben egy román küldöttség vezetője volt Rigában a szovjet küldöttséggel folyó tárgyalásokon, mindent megtett a tárgyalások meghiúsítása érdekében, mert "Károly királlyal és Ghica herceggel (Dimitrie Ghica, Románia akkori külügyminisztere – K.-E. Gy.) arra a következtetésre jutottunk, hogy legjobb, ha szovjet szomszédainkkal semmilyen kapcsolatunk nincs." (Kiemelés tőlem – K.-E. Gy.)¹²¹

Ismeretes, hogy Nicolae Titulescut, akinek már-már sikerült egy modus vivendit találnia még Besszarábia kérdésében is, egyetlen éjszaka alatt eltávolították a külügyek éléről. A Románia történelméből idézett részből kiérződik a Nicolae Titulescu törekvései iránti megértés, és azoknak a belföldi és külföldi intrikáknak az elítélése, amelyek a kormányból való 1936. augusztus 29-én bekövetkezett eltávolításához vezettek. Amikor azonban A román nép őszinte története erről a korszakról szól, hangsúlyozza a szovjet diplomácia hazug voltát, aminek Titulescu "áldozatul esett", mert a szerző Gh. Brătianu "alternatíváját" részesíti előnyben – a német és a magyar revizionizmus szétválasztását; holott ennek az alternatívának illuzórikus volta magából a könyvből is kiderül.¹²² (Lásd: Berlin 1940. május 28-án adott válaszát Románia puhatolózására.) A könyvben egy 1938. szeptember 28-iki jegyzékről is szó esik, amelyet Petrescu Comnen, Románia külügyminisztere intézett Moszkvához, amelynek megfelelően Románia megengedte volna a szovjet hadianyagok átszállítását Csehszlovákiába, és szemére vetette a Szovjetuniónak, hogy "süket maradt" a csehszlovák miniszterelnök, Beneš kérésével szemben.¹²³ A könyv félretájékoztat, mert a szovjet segítség Csehszlovákia felé való átengedésének akkor semmilyen alapja nem volt. Alig két nap múlva, 1938. szeptember 30-án, Münchenben Daladier és Chamberlain aláírta a megegyezést Hitlerrel és Mussolinival, átadta Németországnak a Szudéta-vidéket, beleértve a cseh határon levő erődítményeket is, feláldozva ezzel Csehszlovákia területi egységét.

Végül, ami a történész és politikus Gheorghe Brătianut illeti, akinek demokratikus meggyőződéséről a szerző siet bizonyságot tenni,¹²⁴ egyike volt a 30-as években az első (és kis számú) román politikusoknak, akik Berlinben a náci vezetőkkel találkoztak (Göringgel 1934. november 20-án, Hitlerrel 1936. november 11-én).¹²⁵ Nem véletlen, hogy Ion Antonescu marsall, a Hitlerrel való viharos, 1943. április 12-i klesheimi találkozóján, biztosította a német diktátort, hogy helyettese, Mihai Antonescu, Gheorghe Brătianuval együtt (kiemelés tőlem – K.-E. Gy.) a bukaresti németbarát politika támogatója.¹²⁶ A belpolitikában is nehéz elismerni Gheorghe Brătianu következetesen demokratikus álláspontját, azét a Brătianuét, aki 1937-ben, a Pamfil Şeicaru újságíró által szervezett ankéton Romániának a zsidóktól való teljes vagy részleges "tehermentesítését", mi több, "féregtelenítését" támogatta.¹²⁷ Feladva a Brătianu család hagyományos francia- és angolbarát politikáját, elszakadva a Nemzeti Liberális Párttól,¹²⁸ Brătianu csupán határozott oroszellenes álláspontjában volt következetes.

Constantiniunak ez a könyve sok tekintetben az egységesítő gondolkodásmód tételeihez kapcsolódik, kiélezve őket oroszellenes nacionalista értelemben, hogy igazolja Románia részvételét az 1941. június 22-én kitört szovjetellenes háborúban. A legtöbb, amit megfogalmaz, fenntartása a zsidó lakosság üldöztetésével és az ellene elkövetett bűnökkel szemben.

Túl a történelmi téren tanúsított elfogultság elleni érveken, megállapíthatjuk, hogy a második világháború előtti és alatti események ilyen román értelmezése nem szolgálhatja a Románia és keleti szomszédai közti békés együttműködést.

 

 

9. Van-e az egységesítő gondolkodásmódnak jövőképe?

 

A kommunista világnak és különösen a Szovjetuniónak a meghirdetett elvektől való elhajlásai okozta kiábrándulás következtében az egységesítő gondolkodásmód mai vonala, nem minden alap nélkül, átvette K. R. Popper kételyeit a kapitalizmusról a szocializmusra való áttérés hegeli értelemben vett kötelező trendjére vonatkozóan. A "kommunista rendszerek" összeomlása 1989-től (legalábbis az európai országokban), valamint a zavar, ami erőt vett a marxizmus nyugati forradalmi pártjain, alátámasztják az egységesítő gondolkodásmód képviselőinek ezt a következtetését; ilyenformán hatásuk, különösen a kelet-európai volt kommunista országokban, megerősödött.

Ez irányzat legkövetkezetesebb képviselőinek (J. F. Revel, A. Besançon, Th. Wolton) álláspontja azonban sok kérdést vetett és vet fel, néha még a kommunizmussal mindig szembenálló személyiségekben is (láttuk Jean Daniel esetét). A vita arról folyik, hogy megkérdőjelezhető-e, vagy éppen kifogásolható-e a demokratikus kibontakozás trendje és a társadalmi egyenlőség keresése, az a trend, amelynek képviselői kinyilvánítják egyetértésüket az 1789-es Nagy Francia Forradalommal, és amelyhez a 19. és a 20. század folyamán olyan személyiségek csatlakoztak, mint Lamartine, Jean Jaurès és Léon Blum. Másképp fogalmazva: elég-e megállapítani a fasiszta és a kommunista rendszerek közös vonásait, és figyelmen kívül hagyni vagy alábecsülni a kommunista erők, különösképpen a Szovjetunió hozzájárulását (függetlenül az 1939-41-es évek történéseitől) az emberiséget a barbárság korába visszavetni akaró hitleri Németország legyőzésében?

Másrészt a jelent vizsgálva, a fölött sem hunyhatunk szemet, hogy az úgynevezett "normális" vagy (Revel szavaival élve) "jól igazgatott" társadalmak gyakran nem törődnek a társadalmi igazságossággal. Maga François Furet állapítja meg, hogy a 20. század a tömegek százada, s még a nyomorúságos harmadik világban is a tömegeké és nem az eliteké a meghatározó szerep. Ugyancsak Furet állapítja meg, hogy legalábbis Európa esetében, "az amerikai valóság túlságosan is összekeveredett a keresztény hittel, és túlságosan is hisz az egyéni kezdeményezés szellemében ahhoz, hogy elcsábíthassa a Francia Forradalom számtalan gyermekét, vagyis azokat, akik mind a kereszténységtől, mind pedig a kapitalizmustól elválasztva képzelik el a demokrácia jövőjét".¹²⁹ Könyvének befejező részében látszólag rosszallóan ír századunk emberéről (a "demokratikus ember"-ről, ahogy nevezi), aki "Istentől megfosztva" alapjaiban látja megrázkódni ezen a századvégen a történelemnek nevezett istenséget; olyan félelem ez, amelytől meg kell szabadulnia.¹³⁰ Furet szerint, az a kilátás, hogy életre legyen ítélve a létező világban, "túl kemény feltétel és túlságosan ellentmond a modern társadalmak szellemének ahhoz, hogy sokáig fennmaradhasson".¹³¹ Most, amikor – a szerző szerint – a valós jogok szükségességének eszméje uralkodik a formális jogok eszméje fölött, "a szovjet világ vége nem változtat semmit egy másik, demokratikus társadalom iránti igényen".¹³²

A könyv befejező részében levont következtetések, véleményünk szerint, leleplezik az egységesítő gondolkodásmód jövőképének sebezhetőségét. Egyesek, mint például A. Besançon, megpróbálják a vallásos hit szellemében "átmodellálni" az emberi gondolkodást. Meggyőződésünk, hogy a vallásos hit az emberi szellem szükséglete, azé az emberi szellemé, amely számára a megismerés még nem jelenti a boldogságot is. Sokak számára, akik megértik tehetetlenségüket a halál és gyakran a "végzet" egyéb olyan erői előtt, amelyeket nem tudnak uralni, az emberi szellem az élet értelmének örök keresője marad. De vajon ez a pszichológiailag megalapozott metafizikai szükségszerűség érvényesül-e az emberi közösségek életében is, amikor közismert, hogy a fokozatos megismerés folyamatához és a természet – legalább részleges – megismeréséhez, a tudomány és a technika minden ismeretéhez misztikus magyarázatok nélkül jutottunk el? Az emberiség, az "egyes embertől" eltekintve, és nem véve figyelembe a világot esetleg elpusztítható katasztrófákat, halhatatlan. Ilyen értelemben, véleményünk szerint, érvényes Jean Daniel következtetése, mely szerint a szentség helye a magánéletben van és nem a közéletben. Ma legalábbis kétséges, hogy a jelen bizonytalanságára alapozott vallásos szellem erősítése, amivel a volt kommunista országok egyes körei próbálkoznak (s amelyek az úgynevezett ezoterikus tudományok, a miszticizmus, az asztrológia minden formájának rehabilitálására is vonatkoznak), választ adhat a társadalomban felmerülő kérdésekre.

Azt sem hisszük, hogy a Revel értelmében vett "normális" társadalom alapján álló szabad kezdeményezés előnyeibe vetett hit lenne az egyetlen, ami kielégítő jövőképet nyújtana. Mint ahogy F. Furet helyesen megállapította, Adam Smith "láthatatlan keze" (vagyis a klasszikus polgári társadalom kereslet-kínálat játéka – K.-E. Gy.) már az 1929-es gazdasági katasztrófa idején minden támasz nélkül hagyta e század embereit.¹³³ Nemrég megjelent könyvében G. Soros is megkérdőjelezte a kapitalista gazdaság önszabályozó képességét.¹³⁴ Ez a kapitalista világ bármelyik percben válságba kerülhet, ami elsősorban a széles néptömegek, különösképpen a harmadik világ tömegeinek érdekeit és életszínvonalát érintené. A maga módján Wolton is megállapította a veszélyt, a totalitarista törekvések megerősödését a demokratikus feltételek között kirobbant válság utánra helyezve.¹³⁵

A szerves fejlődésnek és haladásnak, az időben megvalósított reformoknak kedvező hatásuk lehet, de nem lehet egyszer s mindenkorra eltemetni a bizonyos feltételek között bekövetkező forradalom eszméjét, úgy, ahogy azt Revel teszi. Egy megmerevedett társadalom feltétel nélküli elfogadása nélkülözi a valós alapot, annál inkább, mert a világban még óriási különbségek léteznek.

Tény, hogy a századok folyamán az emberi társadalmakban létezett egyfajta törekvés bizonyos, néha isteni eredetűnek tartott erkölcsi értékek alkalmazására. Az emberek elvi egyenlőségének eszméje, amely egy mai gondolkodó szerint először az ókori görögöknél jelent meg¹³⁶ (de amelyet a zsidó prófétáknál is megtalálhatunk), a társadalmi egyenlőségre való törekvés ősi megjelenítője, szemben az önkényuralmon alapuló rendszerek kiváltságaival, a hatalommal való visszaéléseivel, sajátos megkülönböztetéseivel. A 18-19. század egyenlőségre törekvése egyik konkretizálódása annak az elévülhetetlen jognak, amellyel minden egyes egyénnek rendelkeznie kell. Ezekben a századokban, az amerikai Függetlenségi Háborúval, az 1789-es Nagy Francia Forradalommal, a 19. századi népi mozgalmakkal, valamint az emberi társadalom nagy tudományos és technikai vívmányaival egyidőben jelenik meg a haladásba vetett hit is. Nem segít bennünket abban, hogy a jelenlegi társadalom számára a mindig szükséges alternatívát megtaláljuk, ha kételkedünk ebben a trendben, ha leragadunk az elsősorban orosz eredetű marxista-leninista kísérlet negatív gyakorlati következményeinél.

Egyedül az "egységesítő gondolkodásmód", illetve a "tiszta és kemény kommunistaellenesség" nem adhat kielégítő magyarázatot a múltra, és nem lehet vezetőnk a jövőben.

 

 

Jegyzetek

1 J. Daniel: Avec le temps – Carnets, 1970-1998, Grasset, Párizs, 1998. 723.

2 Uo.

3 Uo. 583. (1996. december 17-ei feljegyzés)

4 Uo., 505. (1994. július 14-ei feljegyzés)

5 Uo. 255-256. (1987. február 16-ai feljegyzés)

6 Jelentős franciaországi, illetve romániai értelmiségiek (írók), akik, szovjetunióbeli látogatásuk után, könyveikben kiábrándultságuknak adtak hangot.

7 I. Eisenberg: O istorie a evreilor, Humanitas Kiadó, Bukarest, 1993. 32-324.

8 Az 1917 februárjáig érvényben levő törvények értelmében, csak egy nagyon kis számú (első osztályúnak nevezett gazdag kereskedő vagy tudományos címet viselő) zsidó lakhatott a zsidók számára kijelölt területen kívül.

9 François Furet: Trecutul unei iluzii, Humanitas Kiadó, Bukarest, 1996. 172. Magyarul: Egy illúzió múltja, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000. A hivatkozások a román kiadást követik.

10 Brockhaus Lexikon, Leipzig-Berlin, 1999, II. köt., 204. Ismerteti a totalitarizmus Hayes általi, 1939-es meghatározását.

11 F. Furet, i. m. 332.

12 Uo. 333.

13 A Susan George által a Le Monde diplomatique 1996. augusztus 17-ei számában közölt adatokat lásd "Hogyan vált a globalitás egyirányúvá", Eszmélet 34. szám, 1997. nyár, 174-181.

14 Fukuyama a The National Interest című folyóirat 16. számában, 1989 nyarán közölt tételei.

15 F. Furet 1997. május 23-ai levele, in: J. Daniel, i. m. 660.

16 Hannah Arendt: Originile totalitarismului, Humanitas Kiadó, Bukarest, 1994. 169-403.

17 Jean-François Revel: Revirimentul democraţiei (A demokrácia kedvező fordulata), Humanitas Kiadó, Bukarest, 1995. 215.

18 Uo. 56.

19 F. Furet, i. m. 44. és 53.

20 S. Courtois következtetései a Miért? című fejezetben. In: A kommunizmus fekete könyve. Nagyvilág Kiadó, Budapest, 2000. 746.

21 A. Besançon, Nenorocirea secolului: Humanitas Kiadó, Bukarest, 1999.139-150.

22 F. Furet, i.m. 202.

23 E. Nolte: Marxismus, Faschismus, Kalter Krieg, Stuttgart, 1977.

24 William L. Shirer: The Rise and Fall of the Third Reich – A History of Nazi Germany, német fordítás, 1961. 186.

25 Ezt maga E. Nolte is elismeri az idézett műben, 176-177.

26 Brossat 1981-ben megjelent, Der Hitlerstaat című munkájában leírja, hogy "a hosszú kések éjszakája" volt a fedőneve annak az 1934 júniusában végrehajtott műveletnek, amelynek során Hitler, Himmler és Göring, a náci vezérek parancsot adtak egyes kényelmetlen, náci vagy nem náci személyiségek minden előzetes vizsgálat nélküli meggyilkolására.

27 Thierry Wolton: Roşu-brun, răul secolului, Bukarest, 2001. 128.

28 F. Furet, i. m. 185.

29 A megállapítások a Dialog (Dietzenbach – Németország) 1994. február-júniusi számából valók, 29.

30 F. Furet, i. m.. 185.

31 G. Liiceanu: Apel către lichele, Humanitas Kiadó, Bukarest, 1993. 114.

32 K. R. Popper: The Open Society and Its Enemies, német nyelvű kiadás, Franke Kiadó, Tübingen, 1958. 6. kötet, 11.

33 J. F. Revel, i. m. 48.

34 Uo. 49-50.

35 Uo. 126-128.

36 Uo. 38.

37 Uo. 54-55.

38 Uo. 59.

39 Uo. 236.

40 Uo. 287-299.

41 Uo. 73-75.

42 F. Furet: i.m.

43 Uo. 27-31.

44 Uo.

45 Uo. 45. Furet igyekszik bebizonyítani, hogy lehetetlen ezzel magyarázni a második világháború kitörését is, bár ez a megállapítás is vitatható.

46 Uo. 44.

47 Uo. 30.

48 "Senki nem állítja, hogy azonosak" – Furet J. Danielhez címzett, 1997. május 23-i leveléből (J. Daniel, i. m., közli a párizsi Commentaire című folyóirat 1998. januári száma is. A levélből a szerző is közöl részleteket a Jean Daniel sau simţul măsurii című tanulmányának 1. jegyzetében).

49 F. Furet, i. m. 177.

50 E. Nolte: Der Europäische Bürgkrieg – 1917-1945 – Nationalsozialismus und Bolschewismus, Propylaen Kiadó, 1987. 275. Nem valószínű, hogy Sztálin, aki annyira titkolózó volt terveit illetően, feltárta volna stratégiai elképzeléseit az elnyomó szervek bármilyen magas állásban levő munkatársának. E. Nolte professzor azért ad hitelt Krivickij állításainak, mert a szovjet titkosszolgálat ügynökei megölték New Yorkban. De ez még semmit sem bizonyít. Furet, a maga vonalán, B. Bolloten e körben végzett elemzéseire hivatkozva tartja hitelesnek a volt KGB-s állításait, anélkül azonban, hogy ismertetné ezeket az elemzéseket. (L.: F. Furet, i. m. 276.)

51 F. Furet, im.m. 243.

52 Uo. 255.

53 F. Furet, i. m. Utószó, 505. Furet itt elfogadja Hannah Arendt véleményét, amelyet a Totalitarizmus eredete című könyve 1966-os, 1968-as és 1973-as kiadásának előszavában megfogalmaz (ez kimarad az 1994-es kiadásból). Eszerint, a "Szovjetunióban, Sztálin halála után, már nem totalitarista uralommal van dolgunk" (lásd.: I. Kriszteva: Le génie feminin, I. kötet. Hannah Arendt, Fayard, Párizs, 1999. 227.) Még J. F. Revel is kénytelen elismerni annak a különbségtételnek a helyes voltát, amit H. Arendt kötetének későbbi kiadásaiban tesz, úgy találja azonban, hogy nem támasztja azt alá kellőképpen érvekkel (lásd J. F. Revel, i. m. 44.)

54 Lásd a 20 . sz. jegyzetet.

55 Le Livre Noire du Capitalisme, Párizs, 1998.

56 S. Courtois, Pourquoi? (Miért?) In: i. m.

57 Lásd a 48 . sz. jegyzetet

58 A Franciaországon belüli ellenállás különböző szervezetei harcának összehangolásáért folyó tárgyalásokon de Gaulle tábornok megbízottja. A Gestapo letartóztatta, a kínzásokba halt bele.

59 Lásd a 48 . sz. jegyzetet

60 Th. Wolton, i.m. 192.

61 Th. Wolton tehát nemcsak folytatja, hanem a végletekig viszi F. Furet-nek az első világháborúról mint a "népek háborújá"-ról szóló elméletét.

62 Th. Wolton, i. m. 265.

63 Uo. 291.

64 Uo. 243. Semmilyen kapcsolat nem volt a fiumei nacionalista csoport és a bármiféle színezetű munkásmozgalom között.

65 Uo. 245.

66 Uo. 246.

67 Uo. 251.

68 Lásd a 26 . sz. jegyzetet

69 Th. Wolton, i. m. 128.

70 Uo. 108.

71 W. Churchill: The Second World War, 6 kötet, Cassel, London, 1948-1953

72 Th. Wolton, i. m. 83.

73 Uo. 87.

74 Uo. 17.

75 Th. Wolton kénytelen elismerni a Kandelaki-művelet sikertelenségét, i. m. 16.

76 Uo. 17.

77 Hogy az elfogultság milyen szintjére lehet eljutni, megpróbálva mindenáron egyoldalúan kompromittálni a Szovjetuniót a 30-as évek eseményei kapcsán, arra jó példa J. J. Marie Sztálin című könyve. Wolton nyomdokain haladva, a szerző annak a véleményének ad hangot, hogy még a 30-as évek sztálinista perei sem voltak mások, mint Sztálin Hitlernek küldött "jelzései". Eltekint tehát attól a ténytől, hogy ezekben a perekben, bár a vádlottak közül sokan, mint például Kamenyev és Zinovjev, zsidók voltak, a fő vád, amit Visinszkij ügyész ellenük emelt, a hitleri Németország és a militarista Japán érdekében elkövetett "kémkedés és diverziós tevékenység" volt. Úgy tűnik, hogy a könyv recenzense (a recenzió a tel avivi Viaţa Noastră c. lap 2001. július 20-ai számában jelent meg), a perek lefolyásának körülményeit nem ismerve dicsérte a könyvet.

78 Th. Wolton, i. m., S. Courtois utószava, 408.

79

80 J. F. Revel, i. m. 27.

81 Uo. 55.

82 Uo. 50.

83 Uo. 62.

84 Uo. 50.

85 Joseph de Maistre, 1796-ban megjelent könyvében (lásd: Consideraţii asupra Franţei, Bukarest, 2000. 96-127.) két fejezetet szentel annak bizonyítására, hogy Franciaországban szükség van az ellenforradalomra és a monarchia visszaállítására. Nem véletlen, hogy Mihai Sorin Rădulescu, a román kiadás előszavának szerzője, Emil Cioran véleményét idézi, aki szerint J. de Maistre "a rend és a hatóságok teoretikusa, aki, ha ismertebb lett volna, minden politikai ortodoxia ihletője, minden önkényuralom szelleme és gondviselője lett volna."

86 S. Courtois, Miért? In: A kommunizmus fekete könyve.

87 F. Furet, i. m., 76-78.

88 1793. thermidor havában buktatták meg Robespierre-t és vele együtt a jakobinus rendszert.

89 F. Furet, i. m. 440.

90 Lacoutourure: Léon Blum (rövidített kiadás), Seuil, Párizs, 1977

91 A hét legfejlettebb ipari ország és Oroszország vezetőinek 2001-ben, Genovában megtartott konferenciájáról van szó.

92 Revel szerint "a harmadik világ végre elutasította a tiersmonde-izmust". Lásd: J. F. Revel, i. m. 257.

93 Th. Wolton, i. m. 318-347.

94 Ştefan Racoviţă: "Tamás Gáspár Miklós şi egoismul mondial", 22 című folyóirat, 2001. augusztus 21-27.

95 Lásd Cristian Bădiliţă kommentárját a L'Occident est ŕ l'Est című könyvhöz, România Literară, 2001/29. 11.

96 Françoise Thome: Sfirşitul communismului, Polirom Kiadó, Iaşi, 1996

97 Th. Wolton, i. m. 336-338.

98 S. Courtois utószava Th. Wolton említett könyvéhez, 407.

99 Tamás Gáspár Miklós Posztfasizmus című írása először 2000 nyarán jelent meg a Boston Riview című folyóiratban, majd 2000 őszén rövidített formában átvette az East European Constitutional Review és a The Australien Financial Review. Magyarul az Eszmélet 48. számában jelent meg 2000 telén.

100 V. Tismăneanu: Fantasmele salvării – democraţie, naţionalism şi mit în Europa postcomunistă, Polirom Kiadó, Iaşi, 1999

101 A konferencia szövegét lásd a bukaresti 22 című folyóirat 2001/29-es számában.

102 Vladimir Tismăneanu: Stalinism pentru toate anotimţurile, Observatorul Cultural, 2001. augusztus 28-szeptember 30.

103 V. Tismăneanu, i. m., 93. sz. jegyzet. Lásd még: Caius Dobrescu: O pledoarie realista pentru idealismul etic, Observatorul Cultural, 2001/78.

104 Lásd: Gheorghe Kovács-Eichner, Epoca contemporană şi viziunea prof. E. Nolte In: Demnitate şi Democraţie, Bukarest, 1997. 99-145.

105 Ez volt Németországban a több évig tartó, úgynevezett Historiekerstreit (a történészek veszekedése).

106 A csehországi theresienstadti náci gettó-láger átmenő láger volt, kb. 100 000 zsidót küldtek innen a különböző haláltáborokba, különösen Auschwitzba; nem olyan láger volt tehát, amelyben, mint Nolte említett könyvében írta, "néhány öreg és kiváltságos zsidó elszigetelt, de elviselhető életet élt", i. m. 510. A theresienstadti gettó-lágerről lásd az egykori fogoly, H. G. Adler, a láger irattárát is felhasználó Theresienstadt 1941-1945 című könyvét.

107 A kettőjük között 1996 és 1997 között folyó levelezést F. Furet halála után tették közzé.

108 Lásd a 49 . sz. jegyzetet.

109 F. Furet, i.. m. 176-177.

110 Uo. 407.

111 Uo.

112 Hannah Arendt álláspontjának változását lásd az 53. sz. jegyzetben.

113 Lásd a 31 . sz. jegyzetet.

114 Florin Constantiniu: O istorie sinceră a poporului român, Univers Enciclopedic, Bukarest, 1997. 354.

115 Uo.

116 Hogy Hitler stratégiai elképzelései mindig az Angliával való megegyezés felé irányultak, az már a számára egész életében irányadó, 1925-ben írt fő munkájából, a Mein Kampfból kiderült. A munka 1997-es román nyelvű kiadása első kötetének 136-137. oldalán olvashatjuk: "Következésképpen Németország számára az egyetlen lehetőség, hogy egészséges területi politikáját érvényre juttassa, új területek szerzése éppen Európában. (…) Új területeket Európában csak Oroszország számlájára lehetett szerezni. (…) Egy ilyen politika számára Európában az egyetlen lehetséges szövetséges Anglia volt (az első világháborúra utal – K.-E. Gy.). Ha egyszer a hátunkat biztosítjuk, csak Angliával lehetett volna megharcolni a németek keresztes háborúját".

Hogy Hitler gondolatban nem csupán az első világháborúra szorítkozott, az kiderül a főhadiszállásán bizalmasaival, a 40-es években az "asztal körül" folytatott beszélgetéseiből. Heinrich Heimnak, a vezérkar jogtanácsosának és H. Pickernek a háború után közölt feljegyzéseiben az áll, hogy Hitler, kifejezve elismerését az angolok önbizalmáért és képmutatásáért, amely segítségükre volt egy ilyen világbirodalom létrehozásában (és javasolva a németeknek, hogy vegyenek példát az angolokról), hangot ad annak a meggyőződésének, hogy a háború vége az Angliával való tartós barátság kezdetét jelenti majd. Lásd: Adolf Hitler: Monologe in Führerhauptquartier 1941-1944 – Aufzeichnunger Heinrich Heims, Knaud, Hamburg, 1980. 44-45. és H. Picker: Hitlers Tischgeschpräche im Führerhauptquartier, Ullstein, Berlin, II. kiadás, 1997. 79-80.

Egyébként John Lukács amerikai történész megállapította, hogy Hitler tisztelte a briteket, és már a Mein Kampfban is, mint láttuk, elítélte az 1914-1918-ban Anglia ellen viselt háborút, megfogalmazva azt a véleményét, hogy a terjeszkedő háborúnak már akkor Oroszország ellen kellett volna irányulnia. (Lásd: J. Lukács: Churchill und Hitler – ein Zweierkampf , Stuttgart, 1992. 33.)

Mindez, szerintünk, meggyőző módon cáfolja Florin Constantiniu tételét, mely szerint Hitler Angliában és nem Oroszországban látta volna a fő ellenséget. A Napóleonra érvényes tételt nem lehet érvényesnek tekinteni Hitler esetében, akit a keleti "élettér" rögeszméje tartott megszállva.

117 Lásd az 50 . sz. jegyzetet.

118 Florin Constantiniu (akárcsak egyébként Wolton) semmit nem említ az idézett műben a von der Schulenburg német nagykövet 1939. május 25-én, Ribbentrop külügyminiszter megbízásából Molotovnak küldött jegyzékéről: "A lengyel probléma tisztázása esetén (?), bármilyen formában történik is az meg, figyelembe fogjuk venni a szovjet érdekeket". (Kiemelés tőlem – K.-E. Gy.) Ugyanezt megismétli Németország egyik képviselője 1939. július 26-án, és maga Ribbentrop 1939. augusztus 3-án. (Lásd: W. L. Shirer, i. m., német fordítás, 1961. 457-459. és 466-468.)

119 A "Hossbach jegyzőkönyv" létezéséről és tartalmáról Nolte is említést tesz (i. m. 279.), elítélve Hitler akkori, a saját szempontjából "egyoldalúnak" tartott álláspontját.

120 Istoria românilor, Enciclopedica, Bukarest, 1998. 447.

121 Mihail Sturdza: România şi sfirşitul Europei, Fronde Kiadó, Gyulafehérvár-Párizs, 1996. 68-69.

122 Constantiniu maga is elismeri könyvében, hogy 1940. május 28-án Berlin határozott választ adott: a Romániával határos országok revizionista kéréseiről való tárgyalás a két ország (Németország és Románia) közötti szoros kapcsolatok kialakításának elengedhetetlen feltétele. Lásd: Florin Constantiniu, i. m. 371.

123 I. m. 361.

124 "Gheorghe Brătianu, akinek demokratikus meggyőződése minden vitán fölül áll." I. m. 156.

125 Mihail Sturdza, i. m. 88-90., 93-95. és 109. Itt Gheorghe Brătianu Nicolae Titulescu elleni intrikáiról van szó.

126 Hitler 68 találkozója, 1939-1944, Magvető, Budapest, II. köt., 53.

127 Leon Volovici: Ideologia naţionalistă şi "problema evreiască" în România anilor 30, Humanitas Kiadó, Bukarest, 1995. 74-75.

128 Figyelemre méltó, hogy az említett tanulmány 119. pontja Gheorghe Brătianut úgy említi, mint a Nemzeti Liberális Párt elnökét, aki azonban voltaképpen ennek a pártnak egy szakadár, Georgista Párt nevű csoportját képviselte. Ugyanakkor le kell szögeznünk, hogy ennek, az általunk alapvetően dokumentáltnak tartott tanulmánynak a megállapításai Gheorghe Brătianu álláspontjával kapcsolatban semmiképp sem igazolják a mélységesen embertelen bánásmódot, amelynek a tudós Brătianut a kommunista rendszer kitette, azt a bánásmódot, amely halálát okozta a máramarosszigeti börtönben, 1952-53 telén.

129 François Furet, i. m. 406.

130 Uo. 527.

131 Uo. 528.

132 Uo.

133 Uo. 380.

134 G. Soros: Criza capitalismului global – societatea deschisă în primejdie, Polirom, Iaşi, 1999. Furet a szabad piacgazdaság önszabályozó lehetőségeire gondol; az elmélet megalkotója a 18. századi, jelentős angol közgazdász, Adam Smith volt.

135 Lásd a 93. sz. jegyzetet.

136 A gondolatot Kitagawa fejtette ki, akinek könyve román fordításban, Bukarestben is megjelent.

***

(Az eredeti román nyelvű tanulmány címe: "Gândirea unica" – de la mistificarea trecutului la apologia prezentului. Megjelent a szerző magánkiadásában: Gh. Kovács-Eichner: Din avatarurile "gândirii unice". Eseuri si articole polemice, Kolozsvár, 2002, illetve magyarul: Kovács Eichner György: a Manipuláció a posztkommunista korszakban, Kolozsvár, 2002. Fordította: Hadházy Zsuzsa.)