Reflexiók Mandel Miklós írására, annak okait kutatva, hogy vajon miért került Magyarország határain kívülre az igazi, profi futball.

A magyar labdarúgás története mintegy 120 esztendőt ölel fel. Mandel Miklós igen érdekes írása a magyar labdarúgás összeomlását, mint ezen időszak magyar történelemének szerves jelenségét vizsgálja. S érzékletesen ábrázolja is mindazt, ami az elmúlt évtizedekben felépült, illetve elpusztult. Az én megfigyelésem – amit korábbi írásaimban is bizonyítani kívántam – az, hogy ez az "összeomlás", a "pusztulás" ténye egyáltalán nem érthető meg a nemzetközi háttér nélkül, a tőkés piacgazdaság bevezetése nélkül. A magyar futballt az üzlet egy meghatározott történelmi formája tette tönkre anélkül, hogy megjelent volna az üzlet egy olyan másik formája, amely magát a futballt érdemesnek tartotta volna a megmentésre.

A pusztulás tényét már a régi, államszocialista rendszerből eredeztethetjük, mint magát a rendszerváltást is. E megsemmisülési folyamatot – szimbolikus értelemben – leginkább a futballpályák eltörlésében érzékeltethetjük. Szüntettek meg sporttelepeket, futballpályákat 1989 előtt is, példának okáért két gyerekkori csapatom pályáját, amelyeken nem kevés időt töltöttem el játékostársaimmal (több száz gyerekre kell gondolni): a Bp. Előre edzőpályáját a gázgyárnál, egy villamosmegállóval az MTK pálya után, vagy a taxi-pályát Pestújhelyen. Ám a minőségi ugrás mégis a rendszerváltást követő évtizedben ment végbe, amikor is – a Népszabadság 2000. március 2-i számának (33.o.) tájékoztatása szerint – az összes sportpálya több mint 30%-át semmisítették meg, legutóbb a Kistext pályáját számolták fel. Mindegy most az, hogy benzinkutat vagy parkolót építettek a helyükre, a lényeg az, hogy nem volt többé "érdemes" fenntartani őket. Tehát nem közvetlenül a labdarúgás utánpótlásának a felszámolása történt meg, nem az volt a cél, vagyis nem létezett olyan terv, hogy a labdarúgás utánpótlását megsemmisítsék. Nem arról volt szó, hogy a fiatal generációk ne használhassák e pályákat saját épülésükre vagy netán az élsportra való felkészülés részeként. Sőt, mindenki, mindenkor szóban és írásban éppenséggel meg akarta menteni az utánpótlást. (Az utóbbi 20 évben biztosan nem volt olyan nap, hogy valamely lapban, folyóiratban valaki vagy valamely szervezet ne akarta volna megmenteni az utánpótlást.) Meg akarták tehát menteni, de a kérdést üzletileg tették fel, s ezzel meghúzták a lélekharangot…Az üzlet ugyanis lényegét tekintve tőkekiáramlást jelentett a házunk táján, s mint látni fogjuk, ennek nemcsak külföldön, hanem belföldön is voltak nyertesei. Igaz, nem a nézők, a szurkolók, hanem mások, még a játékosok és edzők is, akik komolytalan teljesítményekért havonta vettek fel annyi pénzt, amennyit egy orvos egész esztendőben. De…

1. A szubjektivista megközelítés zsákutcája

A magyar sportsajtóban, de nemcsak ott, hanem komoly folyóiratokban is, évek óta folyik a vita arról, hogy mely megoldási javaslatok reálisak a magyar futball katasztrofális válságának megoldására. Az egyik irányzat állandóan a rendcsinálást követelve megmarad a játékosok (vezetők, üzletemberek, edzők) felületes szidalmazásánál, mintha ők lennének az összeomlás okai. Örökösen visszatérő a kérdésfelvetés, hogy "ezek a falábúak, dilettánsok miért tesznek el milliókat a semmiért". Ez az unalmas gúnyolódás és szidalomhalmaz az 1950-es-70-es évek futballsikereire utalgatva egy szégyenlős nosztalgiába menekül. Jövőképünk – a múlt. Az ilyen "elemzőknek" nem jut eszükbe, hogy a félperifériás kapitalizmusban éppen ez a természetes, hisz ez folyik az élet minden területén. A társadalom alapértéke a "pénzcsinálás" mindenáron. A labdarúgás ebbe a logikába csak úgy fér bele, mint a pénz "kivételének" forrása és nem mint a pénz "betételének" egy lehetősége.

A másik irányzat, amelyet feltételesen nevezzünk az utolérés álláspontjának, nem jobb az előbbi moralizáló beállítódásnál. Sőt. Ennek hívei a kormánytól várják a dolgok jobbra fordulását. Micsoda ostobaság, ahogyan néhány, nemzeti hangsúlyokkal operáló újságíró naphosszat kiabálja, pontosabban kiabálta (hiszen megtörtént a kormányváltás), hogy még nem ment végbe az "igazi" rendszerváltás a futballban. Ezzel az érveléssel csak az új jobboldali konzervatív kormányt szolgálták ki, amely késznek mutatkozott a futball politikai meghódítására is. Más kérdés ennek következménye. Az éppen 100 esztendős Ferencváros esete mutatja, hogy ez az átpolitizálás csak még tovább rontja a helyzetet. (A kormány 21 milliárd forintja arra lesz elegendő, hogy a magyar csapatok nyugat-európai csapatokat fogadhassanak saját pályáikon.) Mindkét irányzat közös vonása, hogy szubjektív hibákra vezeti vissza a történelmi szituációt, s elfogadja azt az évszázados és teljességgel bizonyítatlan közhelyet, amely a rendszerváltás után kötelező ideológia lett: Magyarország, úgymond, felzárkózik a Nyugathoz. Azonban az utolsó tíz esztendő története lényegét tekintve inkább az ellenkezőjéről szólt, s ez tükröződött labdarúgásunkban is.

2. A nemzeti keretek leomlása

Nézetem szerint a tisztázáshoz egyszer s mindenkorra meg kellene érteni az alapproblémát: a labdarúgás többé nem az, ami még két évtizeddel ezelőtt is volt, a magyar labdarúgás pedig abban az értelemben már nem is létezik, ahogyan ezt a játékot Angliában vagy Olaszországban játsszák, a múlt pedig objektív történelmi-gazdasági okok következtében nem állítható vissza. A magyar futball kihelyezése a világpiacra a rendszerváltás után, tehát a "nyitás", valamint az állam kivonulása a labdarúgásból – akár volt ennek alternatívája, akár nem – tényszerűen vezetett a katasztrófához, amennyiben katasztrófának tekinthető a hagyományos futball felszámolódása, versenyképtelensége a világpiacon, s ennek megfelelően itthon. A 2000. júniusi EB megmutatta az új futball minden sajátosságát. Nem termékeny arról vitatkozni, hogy a rendszerváltás idézte-e elő a magyar labdarúgás összeomlását vagy azt még az államszocialista rendszer "katasztrofizálta". Én úgy véltem (és vélem), hogy a régi rendszer idézte elő a válságot, de a rendszerváltás – funkciója szerint – nem megoldotta azt, hanem a hagyományos értelemben vett futball anyagi alapjait (bázisszervek plusz állami támogatás) megszüntetve, a magyar labdarúgást belelökte a sírgödörbe. (Nem szabad elfelejteni, 1986-ban a Népstadionban mégiscsak megvertük a brazilokat 3-0-ra. Azóta azonban nagyot fordult a világ: ma már Ciprus vagy jobb esetben Izrael színvonalán mérik a nemzeti válogatottat.)

A világpiac felé nyitás jegyében a Nemzeti Bajnokság soha nem látott vérveszteséget szenvedett az elmúlt évtizedben. A szaknyelv úgy hívja e folyamatot, hogy privatizálás, forráskivonás, brain drain, kiárusítás stb. A klubok abból tartották fenn magukat, hogy legjobb játékosaikat a legkedvezőtlenebb feltételek mellett is eladták külföldre anélkül, hogy külföldről módjuk lett volna komolyan erősíteni. (Gondolkodás nélkül belementek abba, hogy az ember éppen olyan árucikk, mint a paradicsom vagy a marhahús.) Sőt, mintha ellentétes felhalmozódás ment volna végbe. Külföldre mentek mindazok, akik – ahogyan pestiesen mondani szokták – egy egyeneset a labdába tudtak rúgni. S olyanok jöttek külföldről, akik között a román Miriuta volt a sztár. (Emlékeztetésül mondom, úgy fordult az egyébként jó rúgótechnikával rendelkező futballista, mint egy csuklósbusz. És tényleg ő volt a legjobb a hazai idegenlégiósok között.) Jelen pillanatban körülbelül két csapatnyi magyar játékos játszik külföldi klubokban (főleg nyugati másodosztályú csapatoknál és Izraelben). Ilyen vérveszteséget egyetlen kis nemzet futballsportja sem bír ki, még a jugoszláv és a horvát nemzeti bajnokság is megsínyli a kiárusítást.

A cseheknél a nemzeti válogatottnak a magyaréhoz hasonló összeomlása nem következett be, de ott a rendszerváltás egésze is másképpen ment végbe, ahogyan a balkáni futball sorsa, társadalmi-gazdasági és politikai háttere is eltérő. A horvát, szerb, román futball legjobbjai a nyugati élcsapatokban úgy kapnak helyet, hogy közben jelentős pénzek visszakerülnek a helyi futballba is. E régióban ugyanis a futball presztizse még mindig óriási. A balkáni labdarúgás még sok szempontból a régi állami támogatás és politikai klientúraérdekek hatása alatt áll, vagyis a régi rendszer maradványai még működtetik egy ideig a gépezetet. Nálunk a politikusoknak nemigen van gazdasági befolyásuk, a legfontosabb gazdasági döntéseket a multinacionális vállalatok és a nemzetközi pénzintézetek hozzák. Ha arra gondolunk, hogy egyes csapatokat pártpolitikusok megszállnak, akkor csak a közpénzek elcsaklizása útján illegálisan "segíthetnek" választott csapataikon. A futball presztizse a Balkánon szervesen összefügg azzal a ténnyel, hogy a labdarúgás ott még ma is a nemzeti lét egyfajta önbizonyítási terrénuma (sőt, katonai-politikai kérdés), sokkal inkább, mint Magyarországon. A parlamentáris keretek között működő tekintélyuralmi rendszerekben az etnikai nacionalizmus nyomása is erősíti a futball és a sztárok presztizsét nemzeti szinten. Igaz, a balkáni labdarúgás szintén – ha késéssel is – a "neoliberális-szabadkereskedelmi rendszerváltás" szorításába került, de következményeit a fentebbi tényezők mérsékelték.

A modern világ a labdarúgásban is úgy működik, hogy nemcsak az előnyök, hanem a hátrányok is felhalmozódnak.

3. Alkalmazkodás és globalizálódás: amatőrizmus és profizmus

A valódi problémát jól tükrözi az a közhely, hogy az egyetemes szabadkereskedelmi folyamat részeként, a tőke szabad áramlása során a futball is globalizálódott, s Magyarország ennek a folyamatnak (is) a nagy vesztese. A nemzetközi labdarúgásban is olyasmi játszódott le, mint példának okáért az ökölvívásban már régen: létrejött a profi ökölvívás, amiben egy-egy magyar bokszoló is részt vehet. Vagyis az igazi labdarúgás is funkcióváltáson ment keresztül, visszavonhatatlanul szórakoztató iparrá változott, amelynek gyakorlatilag minden másodperce és mozzanata üzlet, totálisan piacosított ágazat. Ezen ágazat piacát a multinacionális társaságok (a nagy klubok, mint a Real, a Barca, a Manchester, a Chelsea, az Arsenal, az Ajax, a Bayern München, a Juve, az Inter, a Milan stb.) monopolizálták és uralják olyan árakat diktálva, amelyekkel csak a kevés multinacionális cég tudja felvenni a versenyt. Magyarországnak és Kelet-Európa jelentős részének nem osztanak itt kártyát, mert nem piacképes, nincs "felesleges magyar tőke". Vagyis a TV-csatornák és az egyes multinacionális vállalatok a fogyasztói piacra be sem engedik a tőkeszegény klubokat, országokat, így Magyarországot sem. Gazdasági értelemben meghal(t) a (kis)nemzeti futball. Ismétlem, Kelet-Európa csak abból a szempontból érdekes, hogy a munkaerő hátországot bővítse, hogy színezze a piacot egy Maribor vagy egy Dinamo.

Olyan jelenség tehát, hogy magyar multi, tulajdonképpen nem létezik, hiszen még Várszegi Gábor sem tud megvásárolni egy közepes nemzetközi klasszist, mert annak minimális ára kb. 1-3 millió dollár, vagyis megközelíti az 1 milliárd forintot, ami a magyar profi bajnokságban játszó épkézláb focisták összértékével lehet azonos. Tehát a profi futball az európai Bajnokok Ligájában és az UEFA kupában, illetve a FIFA kupáiban koncentrálódik. Ebben a darálóban a magyar futball a nagy, tőkeerős multik alvállalkozásává válhat, egy-két magyar játékost (mint mondjuk Kokót az ökölvívásban) majd láthatunk az európai profi I-ben. A másik jelenség lehet, hogy közvetlenül betagozódnak a magyar nagy klubok egy-egy nagy európai csapat holdudvarába, ahogyan ezt az MTK próbálja a hollandokkal-belgákkal csinálni. Mindezzel szemben a másik út a saját piac védelme, egy újszerű protekcionizmus, ami azonban az EU keretein belül, ahová Magyarország törekszik, nem igazán járható, 1989-ben még reális lehetőségnek látszott…

Az utánpótlás nevelése már szintén a világpiacra történik, ott érdemes eladni az árut (a játékosokat), itthon ugyanis – mint látjuk – már nem üzlet az utánpótlás nevelése sem. Hát így állunk. Nekünk pedig – úgy tűnik – meg kell elégednünk azzal, hogy a szerény keretek között fennmaradjon egyáltalán az elkerülhetetlenül amatőrré váló magyar futball, ami kb. úgy hasonlít már ma is az Európában dívó focihoz, mint ahogyan mondjuk a 70-es években a magyar jéghoki hasonlított a szovjethez. Ezzel a helyzettel meg kell majd békülnünk, de nem kell megbékülnünk az amatőrizmus likvidálásával, a futballnak mint sportnak a megszűnésével, megszüntetésével. Ennek megmentése lehetne állami feladat (ha "jóléti állam" lenne), miközben a futball kluboknak civil társadalmi szervezetekké kell(ene) válniuk a szurkolók és a sportolni vágyó fiatalok közreműködésével. Ez az "önszerveződő futball" is meg tudna fizetni néhány olyan játékost, akiknek a kedvéért kijárnának a szurkolók a mérkőzésekre.

Miután az igazi profi futball Magyarország határain kívül került, legalább legyen becsületes és színvonalas amatőr futballunk, amely fölött létezhet majd egy kelet-közép-európai profi liga. Ha néhány magyar csapat mégis kikerülne ily módon a nemzetközi futball-vizekre, itthon még megfelelő edzőpartnere sem lesz. Tehát már most érdemes végigondolni egy közép-európai regionális bajnokság lehetőségét (Belgrád, Zágráb, Rijeka, Bécs, Graz, Salzburg, Budapest, Győr, Dunaújváros, Debrecen stb.).

A profi futball (értsd: szórakoztató ipar) Magyarországon – saját meggyőződésem ellenére írom le – tőkeerő híján csak a nagyobb klubok fúzióin keresztül jöhet létre, mely problémára elsőként Várszegi Gábor vállalkozó érzett rá. Persze nem az Újpest és az MTK az összeillő pár. A nagy pesti kluboknak a vegetáló kis klubokat kellene egyesíteniük. Perspektívában két-három nagy fúzió képzelhető el Budapesten a legnagyobb hagyománnyal és nemzetközi hírnévvel rendelkező csapatok vezetésével. Ennek részleteibe nem érdemes belemenni, úgyis az élet dönti el. A két-három budapesti szupercsapat (országosan 8-10 csapat regionális központtal) rendelkezne egy-egy új nagy stadionnal, míg a régi stadionok továbbra is az amatőr labdarúgást szolgálnák. (De akár két-három csapat is bérelhetne egy stadiont.) Az üzletemberek átvették a kultúra fölötti ellenőrzést is, látjuk a következményeit, amit a köznyelv "mcdonaldizálódásnak" nevez. Miért gondoljuk, hogy a sport, a futball "mcdonaldizálódása" meggátolható lenne? A mai futballban az üzlet és a fizikai erő párosul, hogy minél előbb a soccer hasonlatossá válhasson az amerikai futballhoz: a labdaművész gladiátorok kiképzése és fenntartása nem lehet nemzeti feladat a szó fentebbi értelmében. A reklámügynökségek mohón várják, hogy a labdarúgó mérkőzések is méltóak legyenek a komoly amerikai üzleti vállalkozásokhoz, vagyis kerüljön előtérbe a látvány (ne legyen les, legyen nagyobb kapu meg palánk és ki tudja még milyen őrültség), és persze legyen több szünet is a reklámok kellő bemutatása érdekében.

Ez volna az alapkérdés vázlata. Meggyőződésem: egy másféle, jobb, de reális alternatíva puszta elképzeléséhez egy másik rendszer létrejöttére volna szükség, amire rövid távon nemigen látszik esély.

Persze azok, akik a magyar futballt – tudatosan vagy öntudatlanul – "szétglobalizálták", nem jártak rosszul sem az anyagi, sem a kapcsolati tőke tekintetében. Más kérdés, hogy mi szurkolók, sok millióan nagyon rosszul jártunk, de hát ez a nóta nem rólunk szólt. Ideje lenne felébrednünk: a foci pitiáner kis "alrendszer" egy egész történelmi óceánban. Legyünk hát nagyon óvatosak, amikor a labdarúgás "megmentőit" hallgatjuk.

Az EB – 2000

Mindeközben az európai labdarúgásban egész forradalom játszódott le: soha korábban nem ismert látványos futball, káprázatos technika és erőnlét-gyorsaság, lebilincselő játék sorozatban. Az előnyök is felhalmozódtak, nemcsak a hátrányok. Mondhatnánk, a beléfektetett pénz megtérült. Ám több itt a tapasztalat: a "futballglobalizálódás" nyertesei kápráztattak el bennünket. A legjobb nemzeti válogatottak a bevándorlók, a külföldiek honosításának toleráns útját járva, egy Benetton reklámhoz hasonlatos bőrszín összetételű "globális" csapatot verbuváltak össze (ld. erről in. Wall Street Journal Europe 2000. június 28. Frederick Kempe: A Political Football Scorecard. 11. o.), mint a zseniális francia vagy a nem kevésbé zseniális holland csapat, de még a nemzetileg homogénebb – egyébként leszerepelt – német csapatnak is van brazilja. Az angolok és a németek gyengébb szereplését talán azzal is összefüggésbe lehet hozni, hogy a túl sok külföldi, amennyire feljavítja a nemzeti bajnokság mérkőzéseinek színvonalát, úgy gyengíti a nemzeti válogatott erejét. Ezzel szemben a francia bajnokság színvonala gyengébb, mint a német, mert a francia világsztárok mind külföldön játszanak, és a francia klubok nem tudnak szériában olyan sztárokat vásárolni, mint a németek vagy az angolok. Az EB-n győztes francia válogatott tagjai csaknem kivétel nélkül olasz csapatban játszottak vagy játszanak, ám az egy-két mérkőzésre káprázatos, de öregnek tetsző román vagy jugoszláv csapat tagjai is csaknem kivétel nélkül nagy nyugati klubokban játszanak. A törökök is jelentékeny előrelépést tettek. A pénzkoncentráció olyan méreteket öltött, amit már csak néhány nagy multi csapat tud követni. Z. Zidane, a világ talán jelenlegi legjobb futballistájának az ára – az Arsenalnak tett ajánlat szerint – 40 millió font (kb. 16 milliárd forint), ami nem sokkal kevesebb, mint a leendő budapesti Nemzeti Színház felépítésének ára. Igaz, egyelőre az angol csapat vezetői sokallták az összeget. Hogy érzékeljük a globalizációs folyamat olyan veszteseinek helyzetét, mint Magyarország, megjegyezzük, hogy a futball területén a tőkefelhalmozódás még a kétmillió lakosú Szlovéniában is jelentősebb, mint Magyarországon.

Ez az európai szuperfutball a nemzeti államok gazdasági felbomlása idején kétségtelenül a nemzet egyfajta pótlékaként, a nemzeti presztizs megnyilvánulásaként jöhet számításba. Érzelmi – bár terméketlen – szembenállás ez a globalizáció egyformává gyúró tendenciáival szemben. Köztársasági elnökök, uralkodók és miniszterek, helyi és "globalizált" sztárok, "nagy formátumú" politikusok avatták az EB meccseit politikai eseménnyé, s használták fel propagandacéljaikra. Egyes megfigyelők, mint például a politikailag közismerten prostituálódott D. Cohn Bendit a hollandok jugoszlávia elleni 6:1-es győzelmét "a demokraciának Milosevics diktatúrája fölötti győzelmeként" értékelte. (Ilyesfajta megközelítésre mi még emlékszünk, a kelet-európai államszocialista rendszerek sajátja volt felsőbbrendűségük bizonyítása egy-egy nagy győzelemmel…) Párizsban a győzelem éjszakáján (július 3-ára virradóra) milliók tomboltak a francia nacionalizmus szellemében. Az angol nacionalizmus is éreztette hatását, a rendező országok, Hollandia és főleg Belgium örökre megjegyezték (ha elfelejtették volna a Brüsszeli Heysel stadionban lejátszódott korábbi tragédiát), hogy az angol futballhuligánok nem szeretik a kontinens konkurens világát, törtek-zúztak, áradt a szenvedély és a gonosz indulat. Bárki megértheti hát a futball politikai jelentőségét. Sokszínű és sokoldalú a jelentéstartalma, akárcsak a globalizáció új hullámáé.

A futball tehát egyetemes játékká (játékká?), showbusinessé vált, ami egyes országokban már csak televízión keresztül nézhető. Csak azt nehéz eldönteni, vajon kiterjedt-e a világ vagy összezsugorodott… De egy bizonyos, a kapitalizmus emberarca csak máz vagy maszk, alatta ott van a Nike és más nagy cégek rabszolgatartó arca, amely kedvesen mosolyogva és kéjelegve kereskedik a tehetséges kisgyerekekkel, segítve – ahogyan ők mondják – a futball felvirágzását. A Nike képviselője egy propagandafilmen megjegyezte a Spektrum televízió műsorában július 3-án késő este – megnyugtatva a nézőket -, hogy mindeközben nem feledkeznek meg a profitról sem, hiszen a mit sem sejtő gyerekek fölött szépen csendben átveszik a gyámkodó-jótevő tulajdonos szerepét, jóllehet az emberi jogok és az ENSZ alapokmányának tétele szerint a gyermek munka és a profittermelés általa tilos és büntetendő cselekmény. Mégis, a magyar műsorszerkesztők természetesen üdvözölték a gyermekek bérrabszolgaságának ezen új formáját, mint a határtalan fejlődés új etapját. Végül is a profittermelés érdekében mindenütt megindult a "fiatalítás" a McDonald's-tól a Nike-ig, hiába, a fiatal sztár munkaereje olcsóbb, mint a Zidane-é, vagyis a fizikai és lelki kiszipolyozást nem lehet elég korán elkezdeni. Új korszak nyílt a labdarúgásban, a futball-pedofilok uralma. Amikor annak idején az NDK-ban napvilágra került a "szocializmus" magasabbrendűségét szolgálni hivatott "gyermektenyésztés" az úszás terén, a mai "tenyésztők" még leleplezni akarták a jelenséget. Ma már ők azok, akik sokkal magasabb szinten globalizálják e tapasztalatokat a futballipar és az emberiség nagy szégyenére. A magyar gyerekek is hamar kikerülnek a piacra, de nincs, aki tiltakozna. Visszatértünk volna a gladiátorok világába?