Az Eszmélet Baráti Körben lezajlott vita szerkesztett változata a mai labdarúgás átalakulásának okaival és annak jellegével foglalkozik mindenekelőtt az angol és az orosz, illetve a kelet-európai futball tükrében.

Az Eszmélet Baráti Kör Kossuth Klubban rendezett vitája, amelyet 2009. február 2-án a labdarúgásnak szenteltünk, és amelynek szerkesztett változata e rovatunkban olvasható, jól mutatja, hogy a hazai labdarú­gás lehanyatlása általában a hazai kulturális élet, mindenekelőtt az ún. tömegkultúra területén végbement hanyatlás tükre. Itt nem önmagában a játékra gondolok, hanem arra a sok évtizedes „kulturális felhalmo­zásra", amelynek magam is személyes „résztvevője" voltam gyermek­koromtól kezdve. Hiába „tépik" itt Magyarországon egymást a vitázok, a rendszerváltás lényege mégiscsak egy jelenségben koncentrálódik: hiába építenek most új futballcentrumokat, akadémiákat, a klubfutball mégiscsak a nyugati „centrumfutball" karikatúrája marad, mert minden épkézláb, „nagylelkű" magánvállalkozások keretében kiképzett futballistát a tulajdonosok eladnak a világpiacon és őket általában gyengébb külföldi vagy magyar „botlábúakkal" helyettesítik. A nemzeti válogatott, amely a „külföldi zsoldosokból" áll, hivatott arra, hogy magyar közönségnek olyan élményt adjon, amely a politika által szisztematikusan felgerjesztett és valóban is létező nemzeti érzést kielégítse legalább azon a szinten, hogy nem vagyunk Máltánál „alávalóbb nemzet". A játék ugyan nálunk klubszinten már gyakorlatilag halott, ám a futballipar politikai körítése, a szurkolók elvadulása, az erőszak és a rasszizmus kiterjedése az egyre szűkülő szurkolói bázis egy jó részét – és már nemcsak a keménymagot! – is magával ragadta. Hol van már az az idő, amikor a szurkolói táborok elvegyülhettek a stadionokban, még a '70-es, '80-as években is? őrök és rendőrök ellenőrzése alá került e sport annak megfelelően, ahogyan a neoliberális állam általában védi a rendszer működését.

Tehát a magyar futballt a rendszerváltást követő elmúlt két évtizedben „szétglobalizálták". Ez a fejlemény nemcsak az épkézláb futballistákat vitte ki a honi fociból, hanem magát a honi futballkultúrát is megfojtotta, amint azt részletesebben ecseteltük a Kelet-Európa Tanulmányok 2. füzetében (A játék hatalma. Futball-pénz-politika). Ez a mintegy évszáza­dos „tömegkulturális" jelenség, amelyet labdarúgásnak nevezünk, mára tehát idehaza halott. Ami foci elnevezés alatt zajlik a világban, az valami egészen más játék, mint nálunk. A kenyér mellett a cirkusz az európai centrumban a szórakoztatóipar új formája lett, amely a tőkés fejlődés monopolisztikus jellegének és a tőkeuralom globális kiterjedésének meg­felelően egyre kevesebb országban és egyre kevesebb klubcsapatban koncentrálódik. A tőkefelhalmozás e speciális téren is visszaigazolta a rendszerkritikai elemzéseket.

Egy másik következtetés, hogy nem szabadna felcserélni a vitákban az okot és az okozatot. Vagyis nem az erőszak és a rasszizmus kiterjedése következtében pusztult le a futballkultúra Magyarországon, hanem min­denekelőtt üzleti okokból és abból a politikai természetű okból, amelyet úgy szoktunk leírni, hogy a demokrácia és a szabadság zászlaja alatt bemasírozott Magyarországra a fasizmus, a rasszizmus és az utcai erőszak. A rendszerváltás „legszentebb" következményeiről van tehát szó e téren is. Ma már nincsen komoly privatizálható haszon a magyar labdarúgás körül. Talán csak a Ferencváros – nem kis áldozatok és bukások után – és az izraeli TEVA gyógyszergyár által támogatott Deb­recen esete hordoz kapitalista haszonnal leírható tartós „feltámadást", hiszen még az MTK 15 éves szárnyalása is üzleti korlátok szorításába került, nem is szólva a többi csapat létezésének instabil feltételeiről. Az volt a rendszerváltást követő nagy kérdés – nemcsak a sportkultúra (benne mindenekelőtt a labdarúgás), hanem általában a népi kultúra, a „tömegkultúra" és a „magaskultúra" területén is – hogy van-e, létezik-e annyi állami vagyon, amelynek privatizálásából fenntartható valami a régi kultúrából (mozi, színház, sport). A kultúra területe általában közis­merten katasztrófatörténet (elegendő az új analfabétizmus és a rémisztő reklámkultúra kiterjedésére utalni!), mégis a magyar labdarúgás története azért lehetett a pusztulás szimbóluma, mert sokáig – jelentős hullámvöl­gyekkel és hegyekkel – mégis világszínvonalon állt. Innen is ered az a szisztematikusan fenntartott romantikus nosztalgia, amely még mindig a „nemzeti futball feltámadásában" reménykedik, figyelmen kívül hagyva a modern társadalom fejlődésében a kis nemzetállamok szerepének és jellegének átalakulását. „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?" – fejezhetjük be, noha a válasz talán kevéssé költői.