A szakértelem és a szakértő ősrégi fogalmak, sokféle történeti alakváltozáson mentek át. Az ókori Egyiptom múmiákat bebalzsamozó papjaitól a kínai Konfuciusig, a görög Szolóntól Arisztotelészig, a római Senecatól a mai kor valutaalapi szakértőiig a társadalmi-termelési munkamegosztás differenciálódása odáig finomodott, hogy a szakértő és a szakértelem a profittermelés és az államhatalom működtetésének elválaszthatatlan alkotóeleme lett. Mai alakjában a szakértő a modern, 19. századi értelmiségi "osztály" leszármazottja. Nyugat-Európában már akkoriban a szakértelmiségi alkotta a szellemi foglalkozásúk nagy többségét, míg Oroszországban az értelmiség (intelligent, intelligencija) még a cárizmussal szembeni ellenzéki tevékenységgel volt elfoglalva, sőt, az 1905-ös forradalom vereségéig az értelmiség jelentős része forradalmárnak tekintette magát. A XX. században, pontosabban az I. világháború óta a szakértő értelmiségi szerepe és felelőssége a társadalmi folyamatok irányításában megnőtt. Gondoljunk csak Einsteinre, Szaharov akadémikusra vagy éppenséggel Chomskyra, akik szembefordultak saját szakértelmük eredményével. De hát lehetséges-e a szakértelmedet saját ellenőrzésed alá vonni a mai világban? Talán lehetséges, de érdemes-e? Így vagy úgy erről is szólnak az alább recenzálandó könyvek.
A szakértelem naiv vagy álnaiv misztifikálása a kelet-európai újpolgári rendszerekben szerves összefüggést mutat azzal a régi államszocialista tradícióval (amely maga is a régi polgári-dzsentri gyökerekhez megy vissza), amelyben a politikai megbízhatóság abszolutizálódott a szakértelem "burzsoá ravaszságaival" szemben. Mindkét beállítódás lényegét tekintve arról szól, hogy miképpen tudja a politika a szakértelmet a maga szolgálatába állítani. A szakértelem mai uralma a politika fölött természetesen látszólagos. Arról van szó, hogy a rendszer elrejti azokat a mechanizmusokat, melyeken keresztül az "illetékes" szakértők a valóságos szakismereteket a társadalomtól elkülönült politikai hatalommá, hatalomfenntartó erővé transzformálják. Egyebek mellett ez a felismerés vezette Lukács Györgyöt az értelmiség, az "irástudók felelősségének" sokat idézett téziséig: a szakértelem nélkül sem a világháborúk, s benne Auschwitz, sem a rendszeres és tömeges éhínségek, tízmilliók permanens ínsége nem képzelhetők el. Micsoda szakértelem kell például ahhoz, hogy a svájci banktőke a náciktól átvett aranyat (mely aranytömbök jórésze a gázzal megölt zsidók szájából kitépett aranyfogakból "szublimálódott") több mint 50 évvel a háború után is saját tőkefelhalmozási érdekeinek megfelelően használja. Más-más szempontból ugyan, de mindkét recenzálandó könyv viselhetné – Lukács Györgyöt parafrazálva – A szakértők felelőssége címet is.
Viviane Forrester, a jeles francia írónő Gazdasági horror című könyve,1 amely ebben az évben jelent meg a Kossuth Kiadó gondozásában, nem keltett Magyarországon komoly visszhangot. Érthető, hiszen a könyv főszereplője az ember, aki milliárdnyi magával a szakmai döntések áldozataként jelenik meg. A mű tartalma és mondanivalója szerint a jó ízlésű magyar liberális és/vagy nacionalista értelmiségi számára bizony botránykő, mivel – feladva (Franciaországban!) a jó kapitalizmus illúzióját – a Rendszer egyetemes és megszüntethetetlen emberellenességét mutatja be.
Az írónő sok-sok oldalon keresztül ábrázolja, hogy a világ mérhetetlen gazdagsága és mérhetetlen szegénysége között belső, eltéphetetlen kapcsolat létezik. Nem nagy csoda hát, ha a társadalomtudósok és a politikával hivatásszerűen foglalkozók döntő többsége "genetikusan" irtózik az ilyen rendszerkritikai könyvektől. (Mi van, ha szembesülünk a problémával …megváltozik bármi?) Ugyanakkor nem is könnyű egy ilyen szemléletű könyvet a piacra dobni. Gondoljunk arra: ha egy szakértő (szociológus, történész, halbiológus, akár egy esszéíró stb.) leleplezi a polgári demokrácia és a kapitalista gazdasági rendszer szociális következményeit, igen könnyen a hivatalos szakértők körén kívül kerül, szinte észrevétlenül a hivatalos tudományosság és a szakértelem berkein túl találja magát. Ha pedig szembe is fordul a rendszerrel, akkor figyelemre sem méltatják, nemcsak a tudományosság keretein helyezik kívül, hanem intellektuális zárlat alá veszik, megbélyegzik.2
Nem tudom, hogy V. Forrester milyen elbánásban részesül Franciaországban, Magyarországon a tapasztalatok igen egyértelműek. A jelzett probléma érzékeltetésére alkalmas Szalai Erzsébet, az ismert szociológus esete, aki a rendszerváltó liberális értelmiség kritikai "balszányán" helyezkedik (helyezkedett) el. Szalai könyve, Az elitek átváltozása, amely 1996 után most, 1998-ban jelent meg másodszor, egyszer már "szakmai" viták tárgya volt. A korábbi kiadás alapján kibontakozott vita rámutatott arra, hogy miért "(fel)használhatatlan" Szalai e könyve (is?) a rendszerváltó értelmiség meghatározó irányzata számára. A mértékadó Buksz című folyóirat recenzense (L. M.) egyebek mellett azért marasztalja el Szalai könyvét, mert a szerző egyrészt csúnyán elbánik a gazdasági apparátusok (elitek) szakmai tekintélyével, másfelől mert olyan művet hozott létre, amely a szakmaiságon kívül álló szempontokat is magában foglal, ami a "szakértő" számára nem tolerálható. Szalai legsúlyosabb állításának a jelzett recenzens azt a megállapítást tartja, hogy "a gazdasági helyzetértékelések nem a valóságos helyzet feltárásának igényével, hanem a mindenkori politikai hatalom szándékának, szája ízének megfelelően készültek. A politikai rendszerváltás óta ez a helyzet ‘fokozódott’."3 Az elitek történelmi felelősségének vizsgálata még szociológiai szempontból sem vethető fel.4 Az elitnek csak érdemei lehetnek, hiszen a nárcisztikus önkép kialakításához a világ bármely részén súlyos érdekek fűződnek.
A rendszerváltó elit egyes képviselőinek "rádöbbenése" nem újkeletű, elegendő itt utalni Soros György ismert megvilágosodására. Sorost üzleti érdekeinek sérelme késztette a "revelációra". Szalai Erzsébet – Sorosénál jóval korábbi – kritikai fordulatát erkölcsi tartása ösztönözte. Míg Szalai évek óta folytatja "elitkritikai" munkásságát,5 egyik vitapartnere, Tamás Gáspár Miklós újabban ismerte fel a neoliberális világrend pusztító hatását, ámbár nem vonta még le magára a tőkés rendszerre vonatkozóan a megfelelő következtetéseket, nem ment tovább az állam szerepének egyfajta rehabilitálásánál. Igaz azonban az is, hogy egyelőre Szalai néhány gondolatmenetéből is adódik olyan következetetés, mintha bizakodni lehetne egy emberarcú kapitalizmus megvalósulásában, de az is lehet, hogy mindezt csak a recenzens rosszindulatú előítélete sugallja.
Ezen a téren Viviane Forrester könyve túllépett minden illúzión. Éppen arra a kérdésre keresi a választ, miképpen éri el a Rendszer a lakosság "beleegyezését", hogy évente 50 millió ember éhen haljon, hogy nap mint nap Párizstól Delhiig, New Yorktól Budapestig, Mexikóig száz- és százezrek váljanak a rendszer szemében felesleges emberré, akinek sem munkaerejére, sem fogyasztói kapacitására senkinek sincsen többé szüksége. Sokan időlegesen, még többen örökre "kiesnek" a Rendszer kegyeiből. A könyv röviden arról szól, hogy a tőke számára felesleges embermilliókat hogyan lehet a legolcsóbban, szakszerűen periferizálni, csendes és gyors pusztulásra ítélni úgy, hogy közben ne sérüljenek a polgári demokrácia törvényei, hogy a rendszert igazoló szakértő értelmiségiek jó lelkiismerettel élvezhessék működésük nyilvánvalóan megérdemelt gyümölcseit. Forrester a világ jelenkori neoliberális átrendeződésére, illetve annak – szinte hihetetlen – szocio-kulturális következményeire utalva írja: "Sohasem képzeltük volna, hogy a munka igájából való szabadulás ilyen katasztrófát idéz elő. És hogy olyan váratlanul következik be, mint valami titokban előkészített csíny…1979 és 1994 között a munkanélküliek száma a G7 országaiban 13 millióról 24 millióra nőtt, vagyis 15 év alatt csaknem megduplázódott, ehhez jön még az a négy millió ember, aki már letett a munkakeresésről, és az a 15 millió, aki jobb híján részmunkaidőben dolgozik."6 Természetesen Kelet-Európában, ahol jelentősebb tömegek, az alkotó erejük teljében lévő generációk sohasem tapasztalták meg a munkanélküliség nyomorúságát, még sokkal súlyosabb helyzet alakult ki. Ráadásul ezekben az országokban a hatalmi elitek pártállástól függetlenül elkonspirálták a valutaalapi és világbanki "projektek", értsd, diktátumok puszta létezését is, hogy a lakosság fel se készülhessen semmiféle szervezett önvédelmi ellenállásra.
Forrester feltárja, hogy miképpen ellenőrzik a nemzetközi pénzszervezetek a multikkal karöltve olykor a leglényegtelenebb sajtóterméket és alapítványt is, a munkanélküliek szociális ellehetetlenítését éppen úgy, mint a magyarországi egészségügyi és oktatási rendszer szétzúzását. Régen azt mondták: akié a föld, azé a vallás. Forrester könyvének tükrében azt mondhatnánk: akié a pénz, azé a föld. A vallásra nincs is többé szükség. Ugyanis a pénz a vallás.
A V. Forrester mottójában idézett Pascal-gondolat, mely szerint a polgári törvényesség lényegéhez tartozik az a funkció, hogy "a nép ne érezze a bitorlás tényét", mára a kelet-európai régióban, így Magyarországon is igen aktuálisnak látszik. Forrester sem, mint oly sok millióan mi magunk sem tudunk mit kezdeni a ténnyel: a fennálló gazdasági és politikai rezsimek a demokratikus uralmi forma eszközeivel mindenütt elfogadtathatók ma is. A tradíció persze mély, hiszen az uralkodó osztályok és elitjeik – a legtöbb helyen – a világháborúkat is képesek voltak elfogadtatni, sőt, a lakosság többsége egy ideig még ünnepelte is önmaga elpusztítását (gondoljunk például 1914-re).
A helyi hatalmi elitek lakáj-szerepéről ugyan sok mindent összeírtak már jobbról és balról, ám ez mit sem változtat azon az alternatíván, amelyet V. Forrester így vázolt: "à la carte választhatunk, hogy jobban szeretjük-e a munkanélküliséget a teljes szegénységnél, vagy a szegénységet szeretjük jobban a munkanélküliségnél. Micsoda dilemma! És aztán utólag nincs siránkozás: mi választottunk!" És a magyar szakértők jó része is éppen ezt az alternatívát fogadtatja el nap mint nap százezrekkel és milliókkal – legfeljebb a terminológia más egy kicsit. Az elitek e lakáj-szerepe természetesen a hatalommal való erős érdekösszefonódást tükrözi. (E jelenség döntő oka, hogy a hatalmi elitek Kelet-Európában mindenütt, miközben egyre újabb és újabb áldozatok elviselését kérték a lakosságtól, ők maguk egyre tollasodtak, gazdagodtak, az új uralkodó csoportok egyenesen a szélsőséges luxusfogyasztás "bűnébe" estek.) Megérte a "lakájkodás". Ezt Szalai – számos liberális és "szocialista" értelmiségivel szemben – már nem volt hajlandó megideologizálni.
Szalai kutatásai a rendszerváltó elitek érdekeivel kapcsolatosan világosan ki is mondják, hogy van mit konzerválniuk: a kelet-európai, mindenekelőtt az általa vizsgált magyarországi elitek "szerepüket politikai tőkéjük megtartása (kiterjesztése) mellett gazdasági és kulturális tőkévé konvertálták, és ezzel a hatalmi szerkezet meghatározó részévé váltak".7
Az elitek napjaink kelet-európai átalakulásának folyamatában egy "új típusú relativitás-elmélethez" fordulnak, hogy igazolják a történelmi tevékenységükkel kapcsolatban álló ismert katasztrófa-történetet. A hatalmi elitek, illetve ideológusaik ugyanis adnak arra, hogy teljesítményüket ne lehessen büntetlenül a sárba tiporni. Ma már hallani sem akarnak azokról a 89-es célokról, amelyekre hivatkozva kényszerítették bele a lakosságot – a megígért demokratikus és közösségi átalakulás helyett – a "Nagy Durranásba".
Így például a már említett Szalai-recenzens, L. M. tulajdonképpen elégedett a magyarországi pusztulás mértékével. Ehhez az elégedettséghez (apologetikához) csupán egy szakértői trükkre van szükség: úgy kell tenni, mintha pusztán a polgárháború elkerülése lett volna a rendszerváltás célja. S mivel Magyarországon vér nem folyt (ámbár alighanem hiba lenne megfeledkezni a rég elfelejtett betegségek feltámadásáról, az élettartam megrövidüléséről, a másfél millió munkahely megszünéséről és ennek következtében minimum hárommillió ember elszegényedéséről, a jóléti rendszerek lerombolásáról stb.), ez a tény mindjárt a hatalmi elit erényeként tüntethető fel, míg ellenben Jugoszláviában persze a hatalmi elitek gonoszsága vezetett a háborúhoz. A Szalai Erzsébettel vitázó kritikus a szellemi restség olyan fokára jutott el, hogy még azt a kérdést sem tette fel: vajon nem a német és amerikai hatalmi érdekek játszották-e a vezető szerepet a jugoszláv népirtás feltételeinek kialakításában, vajon nem ők képviselik-e a nemzetközi felelősség döntő részét (nélkülük aligha ugorhattak volna egymásnak a szerb és horvát vezető csoportok, feláldozva saját népeik százezreit). Nem, L. M. így ír: "A könyvből (mármint Szalaiéból – K. T.) nem tudjuk meg, hogyan lehet mérni (figyeljük megint a "szakértelem"! Nem lehet mérni, tehát a dolgok eleve nem is állnak olyan rosszul! – K. T.) az elitek jó vagy rossz teljesítményét. Ha sikermutató például az erőszakmentesség, akkor nemzetközi összehasonlításban a magyar teljesítmény nem a legrosszabb a posztszocialista térségben. Nincs polgárháború és szervezett népirtás, mint volt Jugoszlávia utódállamaiban, a Kaukázus vidékén vagy újabban Albániában, nem volt sikertelen katonai puccs, mint Oroszországban."8 Egyébként a testvérgyilkos délszláv elitek is legalább olyan hatékony ideológiával rendelkeznek mint L. M. Ôk azt mondják nap mint nap a rádióban, a tv-ben, az újságokban milliónyi példányban, hogy sikerült népeiket megmenteni a nemzeti pusztulástól, a nemzethaláltól, a végletes területi szétdarabolódástól, a nemzettest megcsonkításától, a nemzeti rabságtól stb. L. M. "szakmai" kérdésfelvetése ezen a színvonalon mozog.
Szalai valójában nem tesz mást mint következetesen publicisztikai, tehát érthető, népszerűsítő formában kifejti szakszociológiai kutatásainak eredményeit, amely eredmények nem igazolják a rendszerváltó liberális (és/vagy nacionalista) elit elvárásait, sőt, önimádó önképüket, és persze érdekeiket kifejezetten sértik. Ha Szalai kifejtésmódja a száraz szaktudományos leírások formáját követné, akkor kritikusai nyilván felvetnék vele szembe, hogy miért nem népszerűbb, közérthetőbb formában adja közre nézeteit. (L. erről Kapitányék e számunkban közölt tanulmányának ide vonatkozó megjegyzéseit.) A régebbi időkben olykor az állampárt Politikai Bizottságainak egy-egy tagja definiálta, hogy mit kell érteni tudományon, hogyan is kell azt művelni, s milyen végkonklúziókra kell jutnunk. Ma a helyzet megváltozott, új "illetékes elvtársak", új "ügyeletesek" (szerzők és szerkesztők) jelentkeznek, s határozzák meg az éppen aktuális tudományos diskurzust és divatot.9 Legtöbbször pártsemleges, szakértői színekben jelentkeznek, s csak szivességből vállalnak el miniszteri, tanácsosi vagy egyéb funkciókat. (Ennek tükrében az is lényegtelen, mellékes körülmény, hogy Szalai – éppen szociológiából – akadémiai doktor.)
A szakértők nem vagy csak ritkán vetik fel azt a kérdést, hogy egy olyan történelmi katasztrófa-sorozat, mint a kelet-európai rendszerváltás, miért nem torkollt általános tömegfelkelésbe, forradalomba vagy legalábbis kiterjedt társadalmi ellenállásba. Hogyan tudták a hatalmi elitek mindmáig fenntartani a "hatalmi konszenzust", miközben például Magyarországon közhelyszámba megy a pusztulás fentebb megidézett ténysora. Ám alighanem Viviane Forresternek van igaza, amikor azt írja: "Az egész jelenségben a passzivitás a legváratlanabb momentum. A világméretű érdektelenség, a beletörődés és apátia az oka, hogy akár a legrosszabb is bekövetkezhet. A legrosszabb, ami itt toporog az ajtónk előtt." Legfeljebb azt sajnálhatjuk, hogy a tömegapátia itt leírt jelenségének okairól a szerzőnő sem tud sokkal többet, mint mi itt Budapesten.
Ha elgondolkodunk azon, hogy miért nem szeretik a "normális", a rendszerhű szakértők az olyan szerzőket, mint Forrester és Szalai, akkor a következő juthat eszünkbe: ha más-más eszközökkel is, de mindketten leleplezik a hatalmon lévők tetteinek valóságos konzekvenciáit, felelősségét. Tetten érik a politikai és gazdasági hatalom döntései mögött meghúzódó szakértői részvételt. Egyúttal felvetik azt a kérdést is, hogy egy-egy kiválóan előkészített szakértői koncepció meghiúsulása esetén hogyan hárítják át a felelősséget a lakosság valamely csoportjára. Jeffrey Sachs ezen a téren alighanem utolérhetetlen, klasszikus példa. Ô volt az, emlékszünk rá, aki először keltett bűntudatot a nyugdíjasokban, mert azok – úgymond – ellenálltak a neoliberális peresztrojkának Oroszországban (és mindenütt Kelet-Európában, sőt azon kívül is). Forrester írja: "A kitaszítottakra kényszerített szégyenérzet a látszat szerint jogosan rájuk mért büntetés, a velük elszenvedtetett arrogáns és fesztelen erőszak, az őket körülvevő emberek érzéketlensége és saját közömbösségük meg passzivitásuk, amit a szerencsétlenségek közepette tanúsítanak – mind-mind a teljes szétesést jelzik, hiszen a megkínzott tömegekre kínzóiknak ezen túl már nincs szükségük céljaik megvalósításához."10
A Szalaival szembeni harag is teljesen érthető, ha a Forrester által leírtakra gondolunk. Szalai Erzsébettel is az a baj, hogy elemzésébe behozza az embert, mint mércét. Nem véletlen, hogy a hazai elitek teljesítményének szánalmas konzekvenciáit és magának az átalakulásnak a belső katasztrófáját leírva nem fogadja el a szakértői logikát, amely mindennek a mércéjéül a tőke, a profit keletkezését és gyarapítását teszi, ami mindent igazol.
Szalai egy másik, szintén ez évben megjelent kis tanulmány-kötetében11 belülről, interjúk kíséretében is jellemzi a magyar gazdasági elitet. Az egykori KISZ-első titkár (Nagy Imre, a Caola vezérigazgatója) cinikus és kíméletlenül hataloméhes megnyilatkozásai kapcsán12, Szalai úgy fogalmaz, hogy ez "a nagytőke hatalmi igényeinek immár nyílt bejelentése", egyúttal "az első lépések egyike egy új, nagytőke által dominált államkorporatista rendszer irányába".13
Ma már nem kérdés, hogy a politikai elittel együtt a szakértők, a Pénzügykutatótól a Pénzügyminisztériumig mind felsorakoznak a "magyar nagytőke" mögött, ami világosan kifejeződött a mostani választások során is: a FIDESZ zászlaja alatt ismét összetalálkoztak a 1990-94-es időszak "magyar polgárságának" vezető csoportjai, félrevezetve a magyar társadalom széles rétegeit egy "igazi" magyaros modernizáció lehetőségei tekintetében. Első lépésként megkezdték a visszaállamosításokat (önkormányzatok, ügyészség, Postabank és a java csak ezután jön), ami miatt évekig szidalmazták a kommunistákat. Valójában tehát a rendszer megrekedése figyelhető meg. Az államszocializmusban politikai privilégiumokon és e rendszer speciális bürokratikus, relatíve egalitárius értékrendjén alapuló, ahogyan Szalai írja, "rendies" társadalom jött létre; az új félperiferiális "vadkapitalista" visszarendeződés Kelet-Európában egy zárt osztálytársadalom létrejöttének jegyeit viseli magán. E zártságot jól jelzi az új uralkodó osztály mérhetetlen cinizmusa. Széles Gábor "vállalkozó" például, aki a nulláról lett multimilliárdos, ma már arról mesél, hogy lehetett volna jobban is csinálni a privatizációt. És nem szakad le az ég.
Szalai kis könyvecskéi fölött – talán nem sértődik meg a szerző – bizonyos kritikát is kell mondanunk. Bármilyen találóan és szakszerűen írja is le a rendszerváltás társadalmi jellemzőit, a kötetek érvelésükben és eszközeikben bizonyos eklekticizmust mutatnak. Ennek döntő okát abban látom, hogy a szerző nem történész. A szociológia mint szaktudomány és mint a tanulmányokban alkalmazott módszer nem alkalmas arra, hogy az itt vizsgált jelenségeket a maguk konkrét és mélyebb történeti összefüggéseiben fogja át. Nem véletlen, hogy a szerző maga is érzi ezt a problémát és a "Vadkeleti metszetekben" egy interjúval próbálja ezt a hiátust betölteni. Ám az interjúalanyok maguk is távol állnak a történeti tudományoktól, egyfajta impresszionizmus jellemzi gondolkodásukat, s ez kihat magára a kötetre is.
A szakértelem kritikája természetesen a morálisan megalapozott szakértelem védelmét jelenti. Ennek érdekében Szalainak a kötetek "társszerzőit", azaz vitapartnereit és interjúalanyait "szakszerűbben" kellett volna megválogatnia. Mindent egybevetve azonban a rendszerváltás e szociológiai analízise – minden történeti megformálatlansága ellenére is – mind szakmai, mind morális szempontból fontos hozzájárulás ahhoz a kérdéshez, hogy vajon mi történt velünk valójában az utóbbi egy-két évtizedben.
Végül egy másik fontos momentum: Szalai túlságosan is szűken húzza meg a baloldal határait. Egyfelől rendkívül találóan jelzi az egykori ellenzék "árulását", akik ezt természetesen nem veszik jó néven. Szalai Erzsébet e téren mondandóját végül is abban a tézisben foglalja össze, hogy Konrád Györgytől Tamás Gáspár Miklósig a "baloldali, és liberális értelmiség hallgat vagy apológiát gyárt".14 Ám a szerző valamely okból mintha megfeledkezne a valóban baloldali, vagyis a rendszerkritika értelmében antikapitalista (és a bürokratikus államszocializmust, mint az újkapitalizmus szülőanyját is elutasító) értelmiségről, amelyet a rendszer és benne Szalai Erzsébet liberális kollégái még sokkal inkább diszkriminálnak és kirekesztenek, mint őt magát. Pedig ez a radikális baloldali értelmiség jelentős szellemi produkciókkal húzza meg magát a magyar szellemi élet perifériáján, várva azokra a jobb időkre, amikor a valóságos társadalmi mozgalom szintjén létrejöhet a humanista kiindulópontú kritikai értelmiség egységesülése. Ezt elősegítendő azonban éppen Szalai Erzsébetnek (is) feladata lehetne e rendszerkritikai értelmiség különböző szellemi irányzatait komolyan megvizsgálni és a magyar szellemi élet vérkeringésébe minél szervesebben bekapcsolni. Egy ilyen vállalkozás igen szép folytatása lehetne a Munkástanács-könyvnek és az itt recenzált könyveknek is.
Jegyzetek
1 Viviane Forrester: Gazdasági horror. Kossuth Kiadó, 1998. A kitűnő fordítás Tótfalusi Ágnes munkája.
2 E számunkban Kapitány Ágnes és Gábor, az Eszmélet korábbi (alapító) szerkesztői nagyszerűen írják le ezt a folyamatot. (Nem véletlen, hogy a liberális folyóiratok nem járultak hozzá írásuk közléséhez.) Tanulmányuk második felében azonban szembekerülnek ezzel a résszel, amennyiben az értelmiséget minden látható gazdasági ok nélkül a tőkés rendszer gazdasági meghaladásának ("szellemi termelési mód") történeti szubjektumaként tüntetik fel. Gondolatmentükben tehát nem Marx bírálatával van a baj, hanem azzal, hogy a szerzők éppen a gazdasági tényező elemzését iktatják ki munkájukból, azt a síkot, amely a marxi osztályelemzés lényegét alkotja.
3 Laki Mihály: Baloldali kritika vagy nosztalgia. Buksz, 1997. nyár 132.
4 Konzervatív oldalról Körösényi András végezte el Szalai Erzsébetnek a tudományon kívül helyezését az új korszak új elvárásainak megfelelően, jelezve egyúttal a konzervativizmus és a liberalizmus határainak viszonylagosságát is a valamikori liberális Beszélő hasábjain: Körösényi A.: Tudomány vagy publicisztika? Beszélő, 1998. január.
5 Erről megemlékeztünk az Eszmélet egy korábbi számában, l. Krausz T.: A magyarországi munkástanácsok történetéről. 34. sz. 110-128.
6 Forrester, i. m. 141., 143.
7 Szalai E.: Az elitek metamorfózisa. In: Az elitek átváltozása. Új mandátum könyvkiadó, 1998. 25.
8 Laki, 133.
9 Ebből a szempontból is tanulságos Körösényi említett, erősen ideológikus jegyzete.
10 Forrester, 167.
11 Szalai E.: Vadkeleti metszetek. Osiris, 1998.
12 L. erről elsőként Makai Mária és Siklósi Attila igen találó – az ex-KISZ-titkárral, neofita burzsujjal polemizáló – kritikai írását a Népszabadságban: "A mennybemenetel vágya", 1997. június 9.
13 Szalai E.: Vadkeleti… 61.
14 Szalai: Az elitek átváltozása. 86.