1. Módszer és fogalomhasználat

A jeles, nemzetközileg elismert közgazdász-teoretikus, a libe­rális közgazdaságtan magyarországi korifeusa, Komái János új összefoglaló szocializmus-kritikával jelentkezett a nemzetközi és hazai tudományos nyilvánosság előtt. Műve, „A szocialista rendszer" nem hagyományos szakközgazdasági munka, s mint ilyen általánosabb figyelmet érdemel. A szerző nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy – a magyar kiadás alcíme szerint – „kri­tikai politikai gazdaságtant" írjon, amely úgymond „a tudo­mányos tárgyilagosság eszményének" jegyében fogant. Az ér­deklődést tovább növeli a szerző alapvető célja: arra a kérdésre keresi a választ, hogy „mi is volt az a társadalmi képződmény, amelyben oly sokáig éltünk?".

Kornai munkája azzal az igénnyel készült, hogy tankönyv le­gyen a közgazdasági egyetemisták számára itthon és külföl­dön. Mivel a tankönyv a szocializmusnak nevezett jelenség­együttes (mozgalom, eszme, termelési struktúra stb.) történel­mének számos alapproblémáját érinti, jogosult, ha egy inter­diszciplináris munkát a történetírás újabb eredményeinek szempontjából is szemügyre veszünk. A könyv számos fejezete vagy részlete úgyis inkább történeti, mint szigorúan közgaz­dasági jellegű. Végül is a rendszerváltó közgazdaságtan első általános összefoglalását olvashatjuk.

Természetesen Kornai grandiózus kísérletét nem egy szak­történeti munka igényeivel vetjük össze, hanem pusztán azt vizsgáljuk, hogy elméleti konklúziói mennyiben férnek össze a történettudomány konszenzusosnak tekinthető eredményei­vel,¹ illetve mennyire mondanak azoknak ellent. Tisztán ideo­lógiai kérdésekkel nem kívánok foglalkozni, mivel a mű ideo­lógiai funkcióját maga Kornai a magyar kiadás előszavában már előrebocsátotta: „a szerző a történelem zsákutcájának tartja a szocialista rendszert² ", és művében mindvégig ezt az alap­tézist kívánja bizonyítani. Egy 1993. májusi interjújában Kornai úgy vélekedett, hogy tulajdonképpen a szocializmus azért bu­kott meg, mert meg akarta haladni a kapitalizmust: „A tény­legesen létrejött szocializmus azért torzult el és végső soron azért omlott össze, mert ki akart küszöbölni három fundamen­tális társadalmi intézményt: a pluralista demokráciát, a magán­tulajdont és a piacot".³ Ezt a vállalt ideológiai célt az olvasónak természetesen tiszteletben kell tartania, s nem szabad belőle tudományos problémát faragni, névértékén kell kezelni.

Mindjárt a magyar előszóban kiderül, hogy a szerző pusztán „gondolati modelleket ad elő", s az egyes országok tapasz­talatai csak „szemléltetésül szolgálnak⁴ ". Ezek a „modellek" azonban – mint látni fogjuk – az újabb kutatások fényében nem tűnnek meggyőzőeknek. A konkrét történeti alapoktól meg­fosztott steril „modellek" olyan gondolati konstrukciók, ame­lyek többnyire „kipróbált" közhelyeket gyűjtenek össze, igen különböző elméleti és módszertani forrásokból interpretálva azokat.⁵

Kornai János a maga elméleti módszerét az angol kiadás elő­szavában az eklekticizmusban határozza meg, amennyiben olyan radikálisan eltérő tudományos és szemléleti irányzatokat kép­viselő teoretikusok „szintézisével" kísérletezik, mint Marx, Schumpeter, Keynes és Hayek. Ami a történeti metodológiát illeti, ott bizony nincsenek ilyen meghatározó „forrásai" a szer­zőnek. A felhasznált történeti munkákból való idézgetés, amely a tulajdonképpeni történeti megközelítést hivatott pótolni, gyakran önkényes, véletlenszerű.

Történeti szempontból nézve azonban Kornai munkájának legalapvetőbb módszertani fogyatékossága nem technikai jel­legű, hanem az, hogy a világgazdaságot nem mint strukturált egységes egészet szemléli, amelyben történetileg kialakult szer­kezeti meghatározottságok uralkodnak (mint például a cent­rum, a félperiféria és a periféria országainak egymáshoz fűző­dő kapcsolatrendszere, a munkamegosztás szerkezete, a kirekesztettségi és kizsákmányolási viszonyok, az egyenlőtlen cse­re és az egyenlőtlen politikai-uralmi viszonyok stb. Ennek kö­vetkezményeként eltűnnek a világfejlődést „színesítő" történel­mi régiók, a történelmi fejlődés mindenütt mint valami színte­len és alternatívátlan folyamat ábrázolódik.⁶ A nagy ideológiák alászállnak az Eszmék magasából, hogy a földön inkarnálódjanak. A „jó" és a „rossz" birodalma úgy jelenik meg a műben, mint két alapelv harca a világban: egyfelől a gazdasági racio­nalitás, a tiszta piaci logika, másfelől az irracionális állami ki­zsákmányolás. A történelem ismét teleologikus folyamattá transzformálódott. A világszocializmus „megvalósulása" he­lyére bekerül az elérendő kapitalista paradicsom mítosza, a „demokratikus piacgazdaság", amelynek megvalósulása útjá­ban a szocializmus kiküszöbölése után szinte már nincsenek is akadályok.

A tankönyvek általános sajátossága, hogy olyan fogalmakat használnak, amelyek a hivatkozott tudományos iskolák egyi­kében vagy másikában általánosan elfogadottak. Kornai „tan­könyve" ezen a téren elméleti kifinomultságról tesz tanúságot több szempontból is. Maga a könyv a központi kategóriát, a SZOCIALIZMUS fogalmát legalább megpróbálja elmélettörté­neti kontextusba helyezni, amivel a mai elméletellenes világ­ban, a „mikroökonómia" világában egyenesen „premodern" je­lenségnek tűnik. Ebben az értelemben igazán nem „divatos" munka. Más kérdés, hogy a mű lényegét határozza meg, hogy a szocializmus-fogalom strukturálatlan és differenciálatlan ma­rad, puszta „ideológia". Az értékelméleti összefüggések és a fogalom változásainak konkrét történeti szövete ennek megfe­lelően feltáratlan maradt. A fogalom említett dimenziói úgy­szólván eltűntek, egyetlen sík maradt fenn, mégpedig a sztáli­nista hatalmi apparátus propaganda-tézise: a szocializmus az, ami a Szovjetunióban Sztálin alatt létrejött a párt, illetve a párt­apparátus vezetése alatt.

Az elmúlt évek tükrében nem meglepő, hogy egy liberális gon­dolkodó elfogadja a sztálini logikát – persze világnézetileg a visszájára fordítva -, de az meglepő, ahogyan magát a „sztálini szocializmust" egyenesen a „klasszikus szocializmusnak" ne­vezi. Hogy a „klasszikus kapitalizmus" marxi fogalmának ana­lógiája ihlette meg a szerzőt, abban bizonyosak lehetünk, hi­szen magának a SZOCIALIZMUSnak a felbomlását is a visszájára fordított marxi tétel jegyében értelmezi. Marxot és Le­nint parafrazeálva írja a szocializmus történelmi pályájának be-végeztéről: „előbb-utóbb sor kerül valóban forradalmi jellegű változásokra, amelyek felszámolják a szocialista rendszert, és átvezetik a kapitalista piacgazdaságba".⁷ Úgy tenni 199PBen vagy 1993-ban, mintha ez a világ legtermészetesebb következ­tetése lenne, enyhén szólva magának Komáinak a korábbi munkáival sem egyeztethető össze. S bármennyire is kedvelje Kornai a maga képmására átrajzolt Marxot, nem lehet megspó­rolni a történeti elemzést, nem lehet analógiás úton leírni a kapitalizmus kelet-európai restaurációját a nyugati kapitaliz­mus fogalom- és formavilága alapján. Már csak azért sem, mert a mű megszületéséig mindössze kétéves tapasztalati anyag hal­mozódott fel. (A mű első, angol nyelvű kiadásának előszava 1991 áprilisában készült, s a helyzet azóta nem lett kedve­zőbb…) A kelet-európai régióban, amely nem a „demokratikus piacgazdaság" kiterjedésének tényeit hozta felszínre, hanem a félperiferiális sajátosságokat, az elszegényedést, a gazdasági hanyatlást, a munkaerőpiac olyan átstrukturálódását, amely példátlan munkanélküliséget, társadalmi marginalizálódást eredményezett, alapzatán pedig mindenütt a nemzeti populiz­mus, az etnikai háborúk már elfeledettnek hitt jelenségei éled­tek újra.

Kornai analógiás módszere azonban másutt is fogalmi csúsz­tatásokba megy át, amennyiben a szocializmus „tiszta" formá­ban való működését csakis a maga sztálinista, rákosista stb. formáiban értelmezi, és mindenféle reformot a „demokratikus kapitalizmus" előfutáraként, részeként tart számon: megint csak eltűnik az elmélet és a gyakorlat közötti összes közvetítés, mintha csak valóban újra az 50-es években volnánk.⁸ Persze lényeges eltérés, hogy Kornai most abból a tézisből indult ki, hogy a (fejlett) kapitalizmus fölénye az államszocializmussal szemben vitathatatlanul bebizonyosodott. Abszurd „felfede­zés" ez, hiszen ezt a „fölényt" sem Lenin, sem Sztálin, de még Hruscsov sem vonta kétségbe, különben nem hirdették volna meg az „utolérés" – egyébként teljesen utópisztikus és valóban realizálhatatlan – elméletét. Sőt, a rendelkezésünkre álló ta­pasztalati adatok alapján azt kell mondanunk, hogy az elmúlt négy évben semmilyen lényeges gazdasági és szociális mutató tekintetében nem sikerült megközelíteni az 1988-as utolsó „bé­keévet" sem. Ezt az összevetést Kornai nem végzi el, pedig mégiscsak furcsa, hogy a legfejlettebb országokkal – legalábbis egy ökonomista szinten – elvégzi az összevetést, de saját múlt­jukhoz nem viszonyítja az államszocialista országokat. Pedig ha rászánná magát erre a feladatra, kiderülne, hogy sem a 18­19. században, sem a legutóbbi századfordulón nem volt esély a felzárkózásra.⁹

Valami elmozdulás éppen az 50-es-70-es években történt, az­után megint lelepleződött az utópia. De hogy éppen ebben az összefüggésben a szocializmus lenne vétkes, ez tökéletesen bi-zonyítatlan maradt. Mindez természetesen nem szolgálhat érv­ként az államszocialista ideológusok számára a régi rendszer védelmében, mert az összeomlott, s belőle (és persze a világ­rendszer adott állapotából) sarjadt ki a kapitalizmus ezen új, félperiferikus formája, amelynek jövőjéről ma nehéz optimista módon nyilatkozni, ha az oroszországi, az ukrajnai, vagy akár a magyar fejleményekre gondolunk. Úgy tűnik, a kelet-európai formameghatározottság fennmarad. Ezért a szocializmus fo­galmának, illetve a történetileg kifejlődött államszocialista rendszer létviszonyainak összehasonlító történeti elemzése feltételezné a centrum és periféria összevetésének konkré­tabb, történetibb módját.

Kornai teljes mértékben figyelmen kívül hagyta azt a komoly nemzetközi irodalmat – nemcsak a marxista, de a liberális és konzervatív polgári megközelítéseket is -, amelyek a szocializ­mus fogalmának valamelyest is differenciáltabb megközelítését nyújtják. S bár tankönyvről van szó, s az ember hajlik a leegy­szerűsítések elfogadására, egy ponton túl azonban magának a Kornai-féle gondolatnak tudományos hitelességét ássa alá ez a felületes sematizálás. Ezt nem mentesíti az a körülmény, hogy a régebbi tankönyvek is éppen ebben az összefüggésben tar­talmaztak megbocsáthatatlan leegyszerűsítéseket és felületessé­geket. Azok is úgy közelítették meg a szocializmus fogalmát, hogy a mindenkori gyakorlatot a szocializmus teoretikus álta­lánosságának fényével világították meg. E könyvek is azt bi­zonygatták, hogy a praxis lényegében megfelel az elméletnek. Ennyiben tehát Kornai sem tudott szakítani a régi tankönyvek fogalomvilágával és módszerével.

Itt azonban nem arról van szó, hogy Kornai valamiféle „hi­bát" követett volna el. Ennél rosszabb a helyzet: nem rendel­kezik a történeti kutatásokban felhalmozódott elméleti és em­pirikus anyaggal, amely pedig előfeltételül szolgálhatna a szo­cializmus valóban átfogó analíziséhez.

2. Az empirizmus az elmélet ellen

Maga Kornai – igen helyesen – a szocialista eszmekört széles és sokrétű jelenségnek tartja, de „módszeres tárgyalásától"¹⁰ eltekint. Ennek következtében mindazok az elméletek, amelyek nem alkalmasak arra, hogy a „sztálinizmust" a szocializmus, mint termelési mód fogalmába szuszakolják bele, olyan szerep­körbe kerülnek, mintha nem is léteznének. Kornai az „igazi" szocializmust teoretikus absztrakcióként, utópiaként vonja össze egy kalap alá. Pl. az „új baloldal" szocializmus-felfogá­sát, amelyet néhány összefüggésben Kornai megemlít mint jó-szándékú utópista elméleteket, egyetlen komolyan vehető hi­vatkozással sem illusztrálja, nem találunk e szerzőkre még csak utalást sem. Nem derül ki még az sem, hogy kik azok a gon­dolkodók, akik ebbe a kategóriába tartoznak, s mi a valóságos tudományos jelentőségük. Érvelésüket és kapitalizmus-kritiká­jukat nemhogy nem elemzi, de még csak nem is említi. Abszurd helyzet áll elő: a szocializmus autentikus teoretikusai úgyszólván tel­jesen hiányoznak a feldolgozott irodalomból. Sem Gramsci, sem Mandel, sem Wallerstein, sem Arrighi, sem Andre Gunder Frank, sem a New Left Review, sem a Telos szerzői nem létez­nek e mű számára, Lukács is csak egy mellékes összefüggésben bukkan fel, holott harmadrendű magyar politológusokra és közgazdászokra mint komoly tekintélyekre történik hivatko­zás. Kornai úgy hárítja el magától e feladatot, hogy őt a rend­szer, nem pedig az ideológia, az elmélet érdekli;¹¹ miközben az ideológiai komponenseknek döntő történelmi jelentőséget tulajdonít, magát a Rendszert ideológiai és szervezeti tények­ből vezeti le.

Ha egyszer a Rendszer néhány ideológusa szocialistának deklarálta a maga országát, akkor az Kornai számára szocia­lista országként jön számításba. E kritérium alapján kerül ki a kapitalista világgazdasági rendszerből a „szocialista táborba" minden, „alkalmi" ideológusok által „szocialista orientációjú országnak" nevezett állam. S bár magam is úgy vélem, hogy a „minek nevezzük" kérdése önmagában nem perdöntő, de puszta „szemantikai kérdésként" kezelni, ahogyan Kornai te­szi, aligha felel meg a tudományosság kritériumának.¹² E meg­közelítés a politikai empíriát közvetlenül az elméleti igazság rangjára emeli. Mintha ezek az országok a maguk akaratából „szakadtak" volna ki a világrendszerből, mintha a harmadik világban megtapasztalt „szocializmus" nem következmény, ha­nem ok lenne…

Felmerül azonban egy logikailag is alapvető probléma, ami­kor Kornai megpróbálja „összegyűjteni" azokat a kritériumo­kat, amelyek alapján a szocialista országokat „kinevezi". Az említett ideológiai kritérium mellett egyetlen tényezőt tud fel­hozni, mégpedig a kommunista pártok irányító szerepét: „eb­ben a könyvben a szocialista rendszer kifejezés kizárólag kom­munista pártok által irányított országok rendszerét jelöli".¹³ így kerül Magyarország és Bénin, Jugoszlávia és Afganisztán együttesen a szocialista országok „táborába". De hát ezek után aligha csodálkozunk, hogy Kornai Nicaragua sandinistáit is kommunistáknak kiáltja ki. Kornai e tisztán politikai jellegű csoportosítása ellenére is meglepi az olvasót azzal a szinte hi­hetetlen eljárással, hogy a „szocialista országok" kijelölése so­rán semmiféle gazdasági kritériummal nem szolgál. Nem szá­mít sem a gazdasági struktúra, nem számítanak a tulajdonvi­szonyok. Ezek után már nem lepődünk meg semmin: Kornai szerint Beninben is és Magyarországon is a kommunista párt volt hatalmon… Persze ha minden egypárti hatalmat szocialis­tának minősítünk, s minden gazdasági társadalomalakulatot aszerint írunk le, hogy egyetlen párt van hatalmon, amely vagy Kínát vagy a Szovjetuniót tekinti – évenként változóan – mo­dellnek, akkor Zimbabwe, Dél-Jemen és az NDK valóban egy országcsoportba sorolható. De ha Kornai kritériumát komolyan vennénk, akkor is súlyos bajok állnának elő, miután Zimbabwéban és Dél-Jemenben sem kommunista pártok voltak hatal­mon, legalábbis a vezetése és tagsága nem deklarálta annak. Úgy tűnik, elegendő kritérium, ha maga Kornai János tekinti kommunistáknak őket.

3. A szocializmus „keletkezése" és szakaszolása

Tehát a világrendszer „működésének" specifikumai, a gazda­sági struktúrák és a tulajdoni szerkezetek is mind harmadren­dű kérdések. Sőt, Kornai tulajdonképpen még tovább ment: a kommunista párt maga a deus ex machina és az Első Mozgató egyidejűleg. Kornai értelmezésében a párt megragadta a szo­cialista ideológiát (vagy inkább az ideológia a pártot), amely kezdettől az állami tulajdon és az egypártrendszer alapjaira épült, és a párt e két ideológiai alapvetés szervezeti kereteként létezett és ragadta meg a politikai hatalmat, és került csaknem világuralmi pozícióba.¹⁴ Magából az ideológiából következik az állami tulajdon alapvető jelentősége és az egypártrendszer is, a „proletárdiktatúra" is. Ez a történelemmagyarázat egy po­litikai gazdasági tankönyv számára is képtelenség. Ezzel a ba­jok azonban nem érnek véget.

Két, nézetem szerint alapvető körülmény hiányzik Kornai vizsgálatából, amelyek pedig a tankönyv legalapvetőbb kon­cepcionális részéhez tartoznak. Az egyik annak a történelmi hagyománynak legalább jelzésszerű bemutatása, magyarázata, amely az állami tulajdont a 20. században az „államszocializ­mus" alapvető jelenségévé avatta. Az állami tulajdon nemcsak azért nem vezethető le a szocialista-kommunista ideológiából, mert maga az ideológia anyagi-gazdasági és szociális előfeltételezettségű, de azért sem, mert Marx elméletében a szocializ­mus eredendően éppen nem állami jellegű rendszer, hanem „szabad termelők, szabad társulása".¹⁵ Itt jegyzem meg: Kornai művében gyakran előfordul, hogy nem ott idézi a lényeges gondolatot, ahol az tematikusán felmerül, hanem egészen más összefüggésben. így jár el a marxi elmélet „államellenességé-vel" is. Amikor arra van szüksége, hogy a szocializmust az állami tulajdon doktrínájából vezesse le, akkor egyáltalán nem tesz különbséget, vagy relativizálja a különbséget az állami és közösségi tulajdon között.¹⁶ Ebből következik, vagy legalábbis összefügg ezzel, hogy Kornai a sztálini rendszert tulajdonkép­pen Sztálin nyomán tekinti szocializmusnak. Ezért érthető, hogy a „totalitarianizmus-elmélet" segítségével egyenes vonalú fejlődést tételez fel 1917-től Gorbacsovig, mert csak így tudja kiiktatni a szovjet történelem olyan szakaszait vagy jelenségeit, olyan struktúráit, amelyek nem illeszkednek sémájába.¹⁷

Kornainak arra sincsen válasza, hogy a NEP miért előzte meg az általa „klasszikus szocializmusnak" nevezett szakaszt. A NEP a maga piacgazdasági jellegzetességeivel – Kornai lo­gikája szerint – a „felbomlás" vagy a „reformok" szakasza, az „átmenet". Ismét, ha valami nem illeszkedik a sémába, akkor Kornai János – feledve a történeti valóság elemzését – kreál a jelenségből egy „átmenetet", így lesz ez valahogyan majd a Hruscsov-korszakkal is. Ám a történeti irodalom már régebben meggyőzően kimutatta, hogy a NEP nem egyszerűen Sztálin­nak és körének esett áldozatul, a NEP bukásának történelmi feltételei jóval korábban jöttek létre. (Az sem véletlen, hogy a piacgazdaság igazán korlátozott sztolipini reformját sem kí­sérte szerencse.) A NEP felszámolása már akkor megkezdődött, amikor Sztálin annak még legharciasabb híve volt,¹⁸ akkor tájt, amikor az 1923-as ipari-agrár-olló felszámolását a NEP védel­mében állami árintézkedésekkel próbálták megoldani. Ez tulaj­donképpen már az állami beavatkozás kora. Nem szabad elfe­ledkezni arról sem, hogy nem létezett sem modern bankrend­szer, sem a piacgazdaságra, azaz a kapitalizmusra „dresszírozott" paraszti populáció. Még a szibériai paraszt burzsoá éthoszát sem szabad eltúlozni, nemhogy az európai Oroszorszá­gét.¹⁹

Tehát a „forradalmi rendszer", a „klasszikus rendszer", majd a „reformrendszer", mint a Kornai-féle szakaszolás eredménye, talán megfelel egy utólagos logikai játéknak, de nem feleltethető meg a valóságos történelmi folyamatnak, még kronológiailag sem követik egymást. A Kornai által hivatkozott híres amerikai történész-szovjetológus, Robert C. Tucker két évtizeddel ezelőtt részletesen kifejtette, hogy a forradalom és az 1929-es fordulat között mind gazdasági-strukturális, mind politikai-ideológiai szempontból éles törésvonalak találhatók.²⁰

Teljesen feledésbe merül az a jelentős kérdés, hogy a 20-as évek baloldali ellenzéke és a „demokratikus centralisták" ép­pen az állami tulajdon és a szocializmus azonosítása ellenében fogalmazták meg elméleti és politikai pozícióikat a sztálini ve­zetéssel szemben. 1928-as, már emigrációban lefolyt vitájuk Trockijjal és híveivel jól tükrözi, hogy a sztálinizmussal mint politikai-ideológiai irányzattal szemben, ha esélytelenül is, de reálisan létezett ellenzéki mozgalom, amely megújuló formában a későbbi évtizedekben is alternatív szocialista koncepciókat képviselt – míg a hagyományos „sztálinista" gondolkodásban és praxisban az állami tulajdon mint valóban állami-bürokra­tikus tulajdon szerepelt, jóllehet az alternatív szocialista elkép­zelésekben és rövid életű gyakorlati kísérletekben az állami tu­lajdon a társadalmi tulajdon puszta előfeltétele volt. Az OKP fórumain a 20-as években lezajlott viták a párt különböző cso­portosulásai és irányzatai között igazán hitelesen tükrözik ezt a problémát. Ezek a viták – igaz, a politikai harcokkal szoros összefüggésben – a tulajdon-problematikát már akkoriban összekapcsolták a társadalmi formák elméletével, mindenekelőtt az ázsiai termelési mód kérdésével.²¹ A 20-as évek végéig az OKP-ban a közösségi tulajdon antietatista értelmezése volt a „hivatalos" (bár az ellenzék egyes köreiben, mint például a zinovjevi csoportosulásban, az állami tulajdon egyenesen állam­kapitalista formaként definiálódott). Mindezen szellemi-politi­kai előfeltételek nélkül sem az 56-os magyar munkástanácsok, sem a lengyel Szolidaritás 1980-81-ben nem tudta volna felvet­ni azokat a jelszavakat, amelyek ma már dokumentumokban testet öltve őrzik a történelmi fejlődés alternativitásának bizo­nyítékait. Enélkül nem létezett volna sem Hruscsov, sem a „pi­acszocializmus", melyről maga Kornai János is oly hosszan ér­tekezik.²²

Míg Kornai egy statikus szocializmus-fogalommal dolgozik Lenintől Gorbacsovig, addig a konkrét történelmi valóság egé­szen másképpen fest. Tény az, hogy 1917 és 1923 között ma­gának Leninnek is legalább háromszor jelentősen módosult a szocializmus-felfogása.²³ De itt egyáltalán nemcsak Leninről van szó. A Kornai által alapvető jelentőségűnek tételezett kom­munista párton belül a hét évtized alatt igen jelentékeny, hogy ne mondjam, alapvető átalakulás ment végbe a szocializmusról kialakított képzetekben, ideológiákban, elméletekben és persze a praxis síkján is. Az 1919-es pártprogram, amely az önkor­mányzati társadalom megvalósítását, a munkásönigazgatást tűzte ki célul, teljes egészében lekerül a napirendről a 20-as évek végétől, s a sztálini államszocializmus lesz a determináns ideológia. Az agrárkérdés területén talán még világosabban megnyilvánul ez az alapkülönbség. A mezőgazdasági artyelek és kommunák, amelyek a bolsevik agrárprogram igazi megtes­tesülésének tűntek a 20-as években, 1929 után a pusztulás sor­sára jutottak, s a „sztálini megoldás", azaz a kollektivizálás vet­te át helyüket. Ám a kollektivizálás sohasem szerepelt ebben az állam-bürokratikus formában a bolsevik koncepciók között, amiről Kornai teljes egészében megfeledkezik…, vagy nincs a dologról tudomása.

Miután Kornai a szocializmus keletkezését ideológiai és ha­talmi-politikai tényekből vezeti le, kénytelen megkerülni vagy háttérbe szorítani a történelemben a társadalmi érdekharcok szerepét, az „osztályharc" egész problematikáját, a történelmi alternatívák mögött meghúzódó társadalmi konfliktusokat. Elemzése számos alapvető kérdésben nem megy túl a formá­lis-szervezeti analógiákon. Az NDK-tól Zimbabwéig talál olyan általános fejlődési jegyeket, történelmi okokat, amelyek a társadalom alsó rétegeinek a „kommunista" pártok mögé ál­lását, a gazdagok vagyonának kisajátítását implikálják, de ezeknek a tényeknek az ideológiai motívumokhoz képest alá­rendelt szerepet tulajdonít. Bármily hihetetlen, de Kornai nem vesz tudomást arról a tényről, hogy 1917 februárjában Orosz­országban alig egy falunyi bolsevik párttag létezett. Nem érti, vagy nem akarja megérteni annak a ténynek a jelentőségét, hogy nem a kommunisták vagy a forradalmárok „csinálják" a forradalmat, hanem a forradalom csinálja a forradalmáro­kat, a kommunistákat, az anarchistákat, eszereket stb. így volt ez Oroszországban is. Miként az is súlyos vétek a történetiség ellen, ha azt képzelnénk, hogy a bolsevikok maguk választot­ták az izolálódás perspektíváját.

A „sztálinista ideológiai örökség" maga azonban jórészt ép­pen az izolálódás nemzetközi történelmi feltételeinek terméke. Nem véletlen, hogy az izolálódás enyhülésének periódusában válik kétségessé ez az ideológia. Éppen Hruscsov idején követ­kezik ez be, amikor az 1961-es XXII. kongresszuson visszatérés történik a szocializmus önigazgatói felfogásához. A hruscsovi reformok bukása után, a Brezsnyev-korszakban ismét az állam­szocializmus ideologikuma uralkodik a pártban és a Szovjet­unióban (egyre kevésbé az emberek fejében), majd Gorbacsov első éveiben ismét reneszánszát éli az önigazgatói szocialista hagyomány mindaddig, amíg 1988-89 fordulóján ad acta nem teszik az állami tulajdon fölötti társadalmi ellenőrzés kísérle­teit, s megtérnek a privatizáció néven ismert „katasztrojka" (A. Zinovjev) -politikához, amelynek szellemi alapzatán azután a szocializmus minden irányzatát utópiának vagy történelmi zsákutcának nevezik.²⁴ Kornai logikájában egyebek között azért sem fontosak ezek a változások, mert – mint általában a liberális gondolkodásban – a demokrácia fogalmát nem képes értelmezni a termelési folyamatban, a gazdasági döntések te­rén. A „piac vagy állam" dichotómiát ebben az összefüggésben sem adja fel.

Az ideológia túldimenzionált felfogásából ered, hogy Kornai észre sem veszi: az SZKP programja és valamely harmadik vi­lágbeli „szocialista orientációjú" ország programja közötti el­térések vagy azonosságok teljesen jelentéktelenek azokhoz a különbségekhez képest, amelyek az általános gazdasági fejlett­ség, a társadalmi szerkezet, a munkaerő iskolázottsága, az élet­mód stb. eltérő fejlődésében mutatkoztak meg. Mivel Kornai nem világrendszerben gondolkodik, fel sem merül számára az a probléma, hogy vajon miért tekintendő „zsákutcának" – mondjuk – a kelet-európai államszocializmus, s miért nem dek­laráltatik annak, mondjuk, a brit stílusú demokratikus intéz­ményeket és a piacgazdaságot meghonosító India fejlődése. Kornai számára egy politikai-hatalmi rendszer bukása egy ter­melési mód bukásával azonos. Mintha a „szocializmus" Beninben az ideológiai és intézményi tényezők, nem pedig a törté­nelmi feltételek inadekvát volta miatt bukott volna meg. Mint­ha csak Bénin vagy Afganisztán valóban a kapitalizmus vagy szocializmus alternatívája előtt állt volna… (Hiábavaló minden­fajta ideológia exportja olyan országokba, ahol „történelem el­őtti állapotok" uralkodnak, ahol a „természetadta" törzsi-kö­zösségi viszonyok határozzák meg a mindennapi élet szerke­zetét. Ami legalább ilyen fontos, hogy ezek az országok – el­lentétben mondjuk az 1917-es év Oroszországával – nem ren­delkeztek olyan belső erőforrásokkal, amelyek lehetővé tették volna számukra, hogy a világrendszeren belül önálló „világ­rendszerré" válhassanak; a tőke számára „érdektelen országok­nak" számítottak és számítanak ma is.)

A különböző létszférák közötti közvetítések ilyen mérvű ki­kapcsolása még egy tankönyv esetében sem engedhető meg. Mivel a szerző nem volt hajlandó figyelembe venni a maga konzekvenciáival egyetemben ezeknek a rendszereknek a vi­lágrendszerbeli beágyazódását, azokat a leszűkült alternatívá­kat, amelyek között „választhattak", kritikája nem talál célba. Ugyanis a történelem egyetlen harmadikvilág-beli, szocialis­tának deklarált országban sem kínálta fel a polgári demok­ratikus piacgazdaság megvalósításának lehetőségét, amely le­hetőségből a szerző kiindul. Kornai János sajnálatos módon pártpolitikai és ideológiai jellegű „megoldásokat" tálal fel ott, ahol gazdaságtörténeti és társadalomtörténeti problémákról van szó.

A neves szerző munkájában a történetiség mellőzése azon­ban leginkább akkor nyilvánul meg, amikor kísérletet tesz arra, hogy a szocialista rendszerek fejlődését szakaszolja, és a sza­kaszokat történelmi-gazdasági tartalommal töltse meg. Nem derül ki, hogy miért is válthatják egymást ezek a szakaszok anélkül, hogy átcsapnának a kapitalizmusba. Ezek az „átcsapások" a „gondolati modellekkel" nem magyarázhatók meg, mert ebben az összefüggésben is be kellene kapcsolni a ma­gyarázatokba a világrendszer működését, amelynek a vizsgált országok minden izolálódásuk ellenére is részei maradtak. Kornai, ki nem mondva, azon az állásponton van, hogy a vi­lágrendszeren belül az egyes nemzetek számára úgyszólván szabad átjárás létezik a „demokratikus országok" közé. A cent­rumnak a szegényebb régiókkal szembeni kirekesztő „műkö­déséről" a hosszú-hosszú műben komoly formában nem esik szó, pedig ez elsősorban gazdasági és egyáltalán nem ideoló­giai kérdés.²⁵

De nem járunk jobban a „forradalmi korszak" vizsgálatával sem. Miután Kornai főképpen a 70-es évek történeti irodalmá­ból idézgetett a szovjet (és a kínai) fejlődésre vonatkozóan, fi­gyelmen kívül hagyva Rabinovits vagy S. Cohen, egyáltalán a szovjetológia társadalomtörténeti iskolájának munkáit, így e periódusról is sajnálatosan szokványos, sematikus kép, tulaj­donképpen torzkép keletkezik. E periódus lényégét a forra­dalmi terrorban és a gazdagok kifosztásában látni súlyos egyol­dalúság, amelyet a modern történelmi irodalom gondos archív kutatásokra támaszkodva évekkel ezelőtt megcáfolt²⁶ A szerző állításával²⁷ szemben a forradalmi átmeneti időszakot nem me­ríti ki a hadikommunista „redisztribúció". Ez a katonai redisztribúció nem pusztán a forradalmi periódus autentikus követ­kezménye, hanem a világháború „államkapitalista újításának" és az „orosz tradíciónak" a terméke. Itt léteznek olyan forra­dalmi tényezők, amelyek az új termelési mód lényegét érintik: új termelési struktúrák jöttek létre, a társadalmi önszerveződés korábban nem ismert vagy alig ismert formái, amelyekben az akkor még antietatista kommunisták az új, a szocialista terme­lési mód első szigeteit látták.

A korábban említett tudományos művek óriási történelmi anyagot halmoztak fel arra vonatkozóan, hogy miképpen szer­vezték meg a közvetlen termelők tőkések nélkül, vagy a tőké­seket ellenőrizve a termelési folyamatot. Magam úgy vélem, és korábban volt módomban meg is indokolni, hogy ezek a ha­gyományos munkamegosztás szerkezetét átalakító forradal­mi kísérletek megfelelő történelmi feltételek hiányában ve­téltek el, vagy maga a sztálini fordulat tiporta el őket; de úgy tenni, mintha ezek nem is léteztek volna, ezt semmilyen di­daktikai szemponttal és „gondolati modellel" indokolni nem (lenne) szabad.

Ha Kornai valóban megvizsgálta volna a forradalmi perió­dus legalább magyar nyelven hozzáférhető dokumentumait, nyilvánvaló lenne számára, hogy annak a korszaknak a foga­lomvilágában az alapkategóriák ezek voltak: munkástanács, termelési önigazgatás, szövetkezeti társulások, kommunák és artyelek, öntevékenység és közösség, termelési demokrácia és szakszervzetek stb. A Sztálin nevével összekapcsolt „szocializ­mus egy országban"-praxis viszont a maga természete szerint valami egészen másról szólt: állam, tervgazdaság, egyenlőtlen csere, erőltetett iparosítás, kollektivizálás, utolérés stb., mely kategóriák a 20-as évek második felében sem ugyanazt jelen­tették, mint a 30-as években. Immánuel Wallerstein találó meg­fogalmazása szerint ennek a praxisnak a lényegéhez tartozott az „utolérés merkantilista stratégiája", amellyel a hatalomra jutott szocialista vagy kommunista pártok a burzsoázia történelmi feladatait vállalták föl, mint a feudális maradványok elsöpré­sét, az eredeti tőkefelhalmozást, a termelő üzemek totális áru­termelővé való átalakítását. Végül is „a XX. század történelmi ténye, hogy a hatalmon lévő kommunista pártok a szocialista államokban legalább annyit tettek az értéktörvény uralmának kiterjesztése érdekében, mint a transznacionális korporáci­ók"²⁸

Bárhogyan viszonyuljunk is egy ilyen megközelítéshez, ma­gukat a kérdéseket nem hallgathatjuk el, nem kerülhetjük meg. Kornai azonban a problematikát sem tette magáévá, hanem csupán egy teljesen más összefüggésben, mellékesen megemlíti például, hogy létezett valóságos szövetkezeti tulajdon is,²⁹ ezt azonban csak „pozitivista" módon regisztrálja, anélkül hogy valóságos jelentőségét elemezné, vagy beleillesztené a szocia­lizmus elméleti hagyományába és gyakorlati történetébe.

4. A „klasszikus rendszer"

A „klasszikus rendszer" keletkezésének problematikája – mint már fentebb is utaltunk rá – nem igazán érintette meg Komáit. Pedig éppen ez a kérdések kérdése. Kornai gyakorlatilag sem­mi konkrétumot nem tud mondani arról az egyetemes tervről, amely szerinte a „klasszikus szocializmus" bevezetéséről ren­delkezett. Ezen azonban nincs mit csodálkoznunk, ugyanis ilyen terv nem létezett. Nem véletlen tehát, hogy Kornai erre vonatkozóan semmiféle olyan dokumentumot nem tudott idéz­ni, amely a „sztálini rendszer" létrehozását tűzte volna ki célul. Nem kevés kutató töltött el éveket azzal, hogy valamilyen el­méletnek vagy hivatalos doktrínának a nyomára bukkanjon, amely alapján a sztálini szisztémát bevezették volna. A doku­mentumok, még a Sztálin által szignált dokumentumok is, 1927-ig mind a NEP védelméből indultak ki. Ma már evidencia a történeti irodalomban, hogy Trockij sem kívánta a NEP-et felszámolni…³⁰ Tudomásul kellene hát venni, hogy a sztáliniz­musnak nem volt elmélete.³¹ Ha nincs elmélete, hát nincs, Kornai János – vélhetnénk – majd megalkotja.

Kornai János éppen ennek jegyében a „klasszikus rendszer anatómiáját" is azzal a megállapítással kénytelen kezdeni, hogy „A SZOCIALISTA RENDSZER megértésének kulcsa a hatalmi struktúra vizsgálata". Valamilyen ma­gyarázatra végül is szükség van, s ezt érzi maga a tankönyv­szerző is.³² De sajnálatosan nem a „nagy ugrás" feltételeinek legalább rekapitulálásába fogott a szerző, amely megértethetné a diákokkal az 1927-1929-es sztálini rendszerváltás lényegét. Igaz, ez Kornai számára nem a megfelelő eredményeket hozta volna. Hiszen ez a fordulat helyezte pályára 'a „klasszikus rendszert", nem pedig az októberi forradalom…

Ha a történelem mint tudomány mozgósítása nem jár ered­ménnyel, marad a politológia a maga statikus sémáival és ka­tegóriáival, visszaköszön a régi tud.-szoc.-os „rendszeralko­tás": annál rosszabb a tényeknek. Ha a hatalmi szerkezetből akarjuk levezetni, megérteni a „klasszikus szocializmust", meggondolandó, vajon éppen ilyen módon nem vonatkoztat­hatnánk-e ugyanezt a kapitalista rendszerekre? Hiszen a kapi­talizmus hatalmi intézményének módosulása talán érintetlenül hagyta a gazdasági rendszert? Vagy a helyi-nemzeti kapitaliz­musok létrejöttében az angol és francia politikai forradalmak nem játszottak-e lényegbe vágó szerepet? Valójában Kornai a történelmi fejlődésnek csak a felszíni politikai rétegét hántja le, s miközben azt jól látja, hogy például a kollektivizálás maga valóban, lényegét tekintve, politikai-hatalmi okokból megy végbe, „nem látja" az alternatíva mögött a mélyebben fekvő történelmi okokat és folyamatokat, mert akkor a sztálinizmus versus szocializmus probléma nem hullott volna ki az elemzés rostáján, mint élő történeti problematika.³³

Kornai János elemzéseiben az imént jelzett módszertani zűr­zavar a „szocialista rendszerek" értékelésében különösképpen megnyilatkozik. Hol az immanens értékelést részesíti előnyben, hol pedig a rendszert a kapitalizmus fejlett centrumának érték­rendje alapján minősíti. Nem veszi észre, hogy a szocializmus lényegi előnyei, amelyeket maga is megnevez (létbiztonság, tel­jes foglalkoztatottság, ingyenes oktatás, a társadalom szegé­nyebb rétegei, mindenekelőtt a munkásság számára az oktatás és kultúra eredményeinek elsajátítása során nyújtott előnyök stb.), nem tarthatók fenn a magántulajdon uralmának vissza­állítása után.

Nem a véletlen műve tehát, hogy Kornai nem tudja megma­gyarázni a „klasszikus szocializmus" létrejöttének okát. Mivel e problémakörrel nem birkózik meg, kénytelen újra meg újra az „ideológia és szervezet" létéből levezetni a Szisztémát. A Párt mint valami DNS hordozza magában a „klasszikus szo­cializmust". Még akkor is ragaszkodik Kornai e tételhez, amikor a Párt nyilvánvalóan éppen ennek az ellenkezőjét hordozza.

Kornai a későbbi fejezetekben természetesen szól a lényeges és alapvető problémákról is, de már elszigetelve, kimetszve a reális történelmi kontextusból. így tárgyalja majd a rendszer születésétől elkülönítve a tulajdon problémáját (elhallgatva, hogy a (magán)tulajdon lényegéhez tartozik, hogy idegen munka elsajátításáról van szó). A 99. oldalon azután előkerül végre az érdek fogalma is, persze megint már a rendszer ki­fejlett formájának működési magyarázata során. A tulajdonfor­mák elemzése során Kornai például eljut odáig, hogy a rész­vényesek, vagyis a tulajdonosok tanácsát úgy írja le, mint akik­től függnek a menedzserek. De azt a kérdést már nem teszi fel, amit Marxtól Leninig minden szocialista számára szinte kö­telező volt feltenni éppen az „államszocializmus" elkerülése ér­dekében: ha egyszer a menedzsment függhet a hozzá-nem-értő rész­vényesek tanácsától, akkor miért ne függhetne a vállalati dolgozók, az üzemi munkások, a termelők stb. tanácsaitól? Ez a problematika átvezet a bürokrácia elkülönült hatalmához, vagyis az államszocializ­musban játszott szerepéhez.

Az eredeti válasszal adós marad Kornai, pedig a bürokrácia fogalmának elemzése során igazán felvethetné a munkástulaj­don és munkásellenőrzés kérdését, de ez nem áll érdekében, mert ez egész koncepciójának megkérdőjelezésével fenyegetne. Kornai bürokrácia felfogása igen közel áll Max Weberéhez és Lev Trockijéhoz, amennyiben a bürokráciát a „szocializmusban egységes társadalmi alakulatként" írja le.³⁴ így a bürokráciáról valamelyest is differenciáltabb, tagoltabb kép nem jön létre. A tankönyv koncepciója szerint a Rendszert a bürokrácia önér­dekei mozgatják. A bürokrácia olyannyira önálló érdekekkel rendelkezik, hogy a társadalomban minden más érdek gyakor­latilag artikulálatlan marad. A bürokrácia fogalmát Kornai csak politológiai síkon bontja szét (párt-, szakszervezeti, katonai, rendőri stb. bürokrácia). Ezért sincs válasza arra, hogy ilyen fokú irracionalitás ellenére miképpen lett a Szovjetunió szuper­hatalom, sőt még összeomlott formájában (FÁK) is alapvető tényező, mégpedig nemcsak Európában.

5. A reformszocializmus és a magántulajdon

A történetiség kilúgozódása az elemzésben a társadalmiság, a gazdaság és társadalom, a gazdaság és a politikai rendszer összefüggéseinek eliminálását vagy szervetlen összekapcsolását idézi elő. Ugyanis a statikus szemlélet, miközben – didaktikai szempontból – elválasztja egymástól a problémákat, nem képes azokat a fogalmi elemzés síkján újra összekapcsolni. Példaként említhető a magántulajdon elemzése. Kornai abból a bizonyítatlan tételből indul ki, mely szerint a magántulajdon ab ovo hatékonyabb gazdálkodást tesz lehetővé, mint az állami tulaj­don. Mivel a tétel bizonyítatlan, ezért a szerző állandóan kény­telen újra és újra visszatérni a magántulajdon áldásos szerepé­hez. Pozitív példái természetesen mindig csak a legfejlettebb centrumországokra vonatkoznak, sohasem a világgazdaság más régióira, ahol ugyancsak kapitalista viszonyok uralkodnak. (E. J. Hobsbawm gyakran idézett megállapítása szerint a kapitalista világrendszer ma jóval nagyobb arányban „termeli meg" a lét­minimum alatt élőket, mint a századfordulón. Ma évente kb. 50 millió ember hal éhen a földön, de ezen embertömegnek vi­szonylag elenyésző része él(t) a fejlett centrumokban.)

A szocializmus magántulajdon fölötti győzelmét Kornai azzal a motívummal magyarázza tankönyvében, hogy a magántulaj­don felszámolása eredendően a kommunista párt uralmához és a bürokratikus állami kollektivizmushoz van kötve. És ismét visszajutottunk ugyanazokhoz a módszertani és elmélettörté­neti problémákhoz, amelyeken Kornai egész koncepciója meg­bukik. Pedig az elméleti irodalomban már régóta evidenciának számít, hogy sem Marxnál, sem Leninnél semmiféle pártok és elkülönült bürokratikus elnyomó apparátusok nem szere­pelnek a szocializmusban mint kifejlett termelési módban,³⁵ Kornai mégis fenntartja, hogy ez volna a szocializmus alfája és ómegája.³⁶

Ezt ismerjük. így például láttuk, ahogyan Kornai a magán­tulajdont tisztán gazdasági kategóriaként elemzi, eltekint attól, hogy benne mindig meghatározott egyetemes, regionális és nemzeti szintű uralmi viszonyok rejtőznek. Miként a tőke fo­galma magában rejti a világpiac fogalmát, a tőkés magántulaj­don fogalma magában rejti az egyetemes uralmi viszonyokat. E viszonyok első, gyakorlati bírálata, az államszocializmus kí­sérlete elbukott. Ennek magyarázatához azonban nincs feltét­lenül szükség arra, hogy a magántulajdon valóságos termé­szetét „szublimáljuk". Ennek érdekében Kornai még azt az el­járást is alkalmazza, hogy az államszocializmus egyenlőtlensé­geit – egyébként helyesen és korrekten – megbírálja, azután viszont a kapitalizmus sokkal kiáltóbb és egyetemesebb egyen­lőtlenségeit az államszocializmus egyenlőtlenségeivel szemben végső soron igazolja³⁷ De ha a magántulajdon „szublimálása", „megnemesítése" mellett vagyunk, akkor persze az „államszo­cializmus" minden antietatista és antikapitalista bírálatát vagy elkerülhetetlenül utópiának kell tekinteni, vagy arra az állás­pontra kell jutni, hogy bármilyen gyakorlati bírálat elkerülhe­tetlenül a kapitalizmusba vezet, azt erősíti, s végül is igazolja a kapitalista rendszert.³⁸ Kornai e gondolatok bizonyításának egész fejezeteket szentel, ami az egész mű alapvető funkciójá­nak talán leglényegesebb mozzanata.

Szerzőnk nem teszi fel azt a kérdést, vajon a kapitalizmus miért nem működött úgy Kelet-Európában az államszocializ­must megelőző évtizedekben, ahogyan azt Nyugaton tette. S nem vizsgálja meg komoly formában azt sem: miképpen tör­ténhetett, hogy míg 1913-ban a cári Oroszország az USA ipari termelésének alig 6 százalékát produkálta, addig 1938-ra a Szovjetunió meghaladta az amerikai termelés 45 százalékát. Ez olyan történeti kérdés is, amelyet semmilyen gazdaságelméleti és ideológiai érvekkel nem lehet tudományosan kiiktatni. Leg­főképpen azzal nem, hogy a szisztéma egy átalakult verziója fél évszázaddal később megbukott. Éppen így a rendszer bu­kását sem lehet elválasztani attól, hogy többé nem tudott olyan szükségleteket kielégíteni, amelyeket legitimációs ideológiájá­ban évtizedeken át hirdetett. Ezt Kornai többször is aláhúzza, de nem veszi komolyan vagy fel sem veti a kérdést, vajon mi az oka annak, hogy a legitimációs ideológiát csak a rendszer ledöntése árán lehet a legális politikai nyilvánosságból kiszo­rítani, ám a lakosság milliói mégsem hajlandók azt elfelejteni. Ha ezt a kérdést felvetné, akkor a „klasszikus rendszer" meg­reformálásának kísérleteit nemcsak abból a szempontból vizs­gálná, hogy mely reformok és mennyiben segítették elő a ka­pitalizmus visszaállítását, hanem azt is, hogy az államszocia­lizmus összeomlásában mekkora szerepet játszottak azon tár­sadalmi erők érdekei és tevékenysége, amelyek a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel, politikai elitekkel és nagy multinaci­onális társaságokkal működtek együtt.

S kik voltak azok a társadalmi erők, akik nemzeti keretek között végrehajtották ezt az átalakulást? Miután kapitalizmust követelő népmozgalmak sehol nem játszottak szerepet az át­alakulásban, mégiscsak fel kell vetni azt a problémát, hogy a Kornai által leginkább bírált társadalmi csoport, a BÜROKRÁ­CIA játszotta az alapvető szerepet. Egyszer csak elfelejtette a kommunista ideológiát, és áttért a kapitalizmusra? Nyilván másról van szó, amiről Kornai nem beszél. Az általa oly gyak­ran elmarasztalt privilegizált rétegek (részben értelmiségiek, részben bürokraták a régi és új elitek köreiből) privilégiumaikat megőrizni vagy újakat szerezni kívántak, amihez a nemzetközi gazdasági és politikai háttér a 70-es évek közepétől (adósság­válság stb.) egyre kedvezőbb volt, viszont a rendszer számára egyre kedvezőtlenebb, s már azok is megvonták a rendszertől támogatásukat, akik egyébként nem hittek a magántulajdon visszaállításának kedvező hatásaiban. A régi privilegizált réte­gek nem voltak érdekeltek abban, hogy saját létfeltételeiket a társadalom ellenőrzésének rendeljék alá. A dolgozó emberek milliói, akik valami jobb lehetőségben hittek, nem is nagyon látták át, hogy pl. a privatizáció nem az elitek és privilegizált csoportok kiebrudalásának eszköze, hanem éppenséggel egy ellenőrizetlen, vadkapitalista restauráció új formájú hatalmi-politikai intézményrendszerrel való „elősegítése", végigvitele. Ez a restauráció persze jelentős mértékben a régi rendszer mé­hében született, de ez a folyamat nem ment volna végig a „ked­vező" nemzetközi beágyazottság nélkül. Mire a lakosság nagy tömegei ennek tudatára ébredtek, már nem fordulhattak vissza vagy előre az „államtalan szocializmus" felé.

Persze 1989 perspektívájából az összeomlásnak már nem volt szocialista alternatívája, de sem a jugoszláv önigazgatás buká­sa, sem 1956, sem 1968, sem 1980-81 szempontjából nem állít­ható, hogy kizárólag a kapitalista restauráció útja létezett, mert ezzel 1917 februárjának nézőpontjából is elkerülhetetlennek, s mint ilyen, igazolhatónak látszik a sztálinista fordulat is a ma­ga ismert konzekvenciáival. Visszamenőleg kiküszöbölni az al­ternatívákat a történelemből nem „ártalmatlan gondolati mo­dellek előadása", hanem a történelmi folyamat meghatározott alternatíváinak elzárása, ugyanakkor mások erősítése. Ez a tör­ténelem szomorú tapasztalata, amit azonban Kornai János már nem véletlenül nem idéz Lukács Györgytől, azon kevés gon­dolkodók egyikétől, akiket idéz, csak éppen azt mulasztotta el megjegyezni, hogy a történelem alternativitásának problémáját a marxizmuson belül éppen ő vetette fel. Egyidejűleg Lukács volt az, aki „1968" egy meghatározott alternatívájaként előre látta egy polgári restauráció lehetőségét is… (ami 1989 után be­következett).³⁹ Van abban valami szimbolikus, hogy Lukács e műve már csak akkor jelenhetett meg, amikor az általa még megmenthetőnek tartott szocializmus kapitalista elkorcsosulása a végső stádiumba ért. De ez a tény aligha teszi ad acta Lukács György elméleti hagyatékát, a tertium datur gondola­tát, amely ellen Kornai János csaknem 700 oldalon oly szenve­délyesen érvel…

A rendszerváltás a legkitűnőbb bizonyítéka annak, hogy a szocializmus nem reformálható tovább polgári-piaci irányba, mert kapitalizmus lesz belőle. Most már nem marad más el­méleti perspektíva, mint vagy új utakat keresni az önkormány­zás és a szabad szövetkezés szocializmusa felé, vagy a fennálló világrendszer, a kapitalizmus apológiája…

Jegyzetek

1 A szovjet fejlődés historiográfiájáról pl. igen jó áttekintést nyújt egy Japánban kiadott kötet: Facing Up to the Past. Soviet Historiography under Perestroika. Sapporo, 1989., de egy külön tanulmányt szentel­hetnénk csak azoknak a historiográfiai vizsgálódásoknak, amelyek 1989 után jelentek meg a Szovjetunióban, illetve utódállamaiban.

2 Kornai János (1993) A szocialista rendszer… 20. o.

3 HVG, 1993. május 22. 39. o.

4 Kornai (1993) 20. o.

5 Más kérdés természetesen a könyv szakközgazdaságilag kimunkált része, amelynek méltatásával a közgazdász szakembernek kell foglal­koznia. E feladatnak egy későbbi számunkban tesz eleget Wiener György. (A szerk.)

6 Ez a beállítódás a 60-as éveket megelőző állapotba visz vissza ben­nünket, hiszen a magyar történetírásban a világrendszer-szemlélet már a 60-as évek végétől jelen van. Elegendő, ha Pach Zsigmond Pál, Berend T. Iván és Ránki György munkásságára utalok e helyen.

7 Kornai (1993) 29. o.

8 Pedig még a rendszerváltás előtt egy speciális tanulmánykötet jelent meg több mint egy tucat szerző tollából a szocializmus fogalmának, Marx és Lenin „szakaszolási" elméletének tárgyában: „Válaszúton. Lé­tező szocializmus – Politikai átmeneti időszak? szocializmus? kapita­lizmus?" ELTE ÁJTK, Bp., 1988. Pol.tud. füzetek 7. (Szerk: Krausz T.~ Tütő L.)

9 Ennek már régóta komoly történeti irodalma van, amely egyébként tükröződik a magyar történetírásban, mindenekelőtt Niederhauser E., Berend T.I. és Ránki Gy., Katus L. és mások munkásságára utalhatunk, eredetileg 1. erről pl: Paul Bairoch: Europe's gross national product, 1800-1975. In: The Journal of European Economic History, 1976, Vol.5. No. 2. Az „utolérés", „elmaradottság" elmélettörténeti hátteréről l. Krausz T.: Pártviták és történettudomány. Viták az „oroszországi történelmi fejlődés sajátosságairól" a 20-as években. Bp., Akadémiai Kiadó, Érte­kezések a történettudomány köréből, 113. 1990. és vö: Niederhauser Emil Kelet-Európa-koncepciójáról. In: Krausz T.: Megélt rend­szerváltás. Cégér kiadó, 1994. 177-199. o.

10 L. Kornai (1993) 41. o.

11 Vö. uo. 42. o.

12 Vö. uo. 42. o.

13 Vö. uo. 43. o.

14 Vö. uo. 72-73. o. skk.

15 Magyar nyelven is rendelkezésre áll e témakörben Tütő László re­konstrukciója, amely a marxi szocializmus-koncepció antietatista ka­rakteréről tanúskodik. A „kommunista társadalom első szakasza" Marx elméletében. In: Egy remény változatai. I. Elmélet és realizáció. Mag­vető, Bp., 1990. 56-99. o. Szerk.:Kapitány Á.-Kapitány &

16 L. például Kornai i. m. 59. o.

17 A politológiai irodalomban is számos munka kimutatta már, hogy a szovjet intézményrendszer a 20-as és 30-as években igen radikális változásokat szenvedett el; a fejlődési szakaszok jól elkülöníthetők pél­dául a 20-as és a 30-as évek között. L. olyan kitűnő liberális szerző munkáját, mint Graeme Gill: The Origins of the Stalinist political System. Soviet and East-European Studies: 71. Cambridge University Press, 1990.

18 Érdemes ebből a szempontból áttekinteni Sztálinnak Molotovhoz írt magánleveleit. L. ezeket J. V. Sztálin levelei V. M. Molotovhoz, Iz­vesztyija CK KPSZSZ 1990. 9. sz. 184. skk.

19 L. erről a megfelelő történeti konkrétsággal James Hughes: Stalin, Siberia and the crisis of the New Economic Policy. Cambridge Univ. Press, Soviet and East-European Studies: 81. 1991.

20 L. R. Tucker: Stalin as a revolutionary 1879-1929. A Study in His-tory and Personality. W. W. Norton and Co. N. Y„ 1973., 330-395. o., oroszul javított kiadásban 1990-ben jelent meg Moszkvában; e problé­makör irodalmi vitájához fűztünk néhány megjegyzést a korábbi évek­ben, 1. Krausz T.: Szocializmus egy országban, Megjegyzések egy tör­ténelmi vitához, Medvetánc, 1981. 2-3.sz. 55-78. o., uő: A szovjet 20-as évek történelmi elhelyezéséről. Világtörténet, 1983. 3. sz. 56-75. o. és nő: Adalékok egy rendszerváltás anatómiájához. Kritika, 1989. 11. sz. 2-6.0. De az említett politológusi munka (Gill) is ezen a vonalon épít­kezett.

21 L. erről részletesebben Krausz X: Pártviták és történettudomány c. könyvünket, Akadémiai Kiadó, Bp., 1991.

22 Már magyar nyelven is olvasható erről a kérdéskörről Alec Nove igencsak jelentős munkája, amelyet Kornai annak ellenére nem vizsgál, hogy magát a szerzőt megemlíti. L. Alec Nove: A megvalósítható szo­cializmus, KJK.

23 L. erről: Tütő László-Krausz Tamás: Lenin a szocializmusba való politikai átmenet időszakáról. Társadalmi Szemle, 1984. 7-8. sz., 109­116. o., de érinti ezt a kérdést a Kornai által idézett Szamuely László is, ám Kornai ebből a szempontból nem említi a munkát: Az első szo­cialista gazdasági mechanizmusok. Bp., 1971. és Marcel Liebman: Leninism under Lenin. Jonathan Cape, London, 1975.

24 Részletesen megvizsgáltuk ezt a problémakört történeti szempont­ból. L.: K. X: Történeti adalékok a szocializmus politikai és elméleti értelmezéséhez. Politika-tudomány, 1987.3. sz. 3-28.0. és A jelCINIZ­MUS c. írást, in: Poszt-Szovjet Füzetek, XI. Bp., Magyar Ruszisztikai Intézet, 67-92. o.

25 Ennek a problémának egyik legfrissebb és igen alapos kifejtését 1. G. Arrighi: A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújí­tása. Eszmélet, 15-16. sz. 145-180. o.

26 ,Vö.: pl. R. Daniels: Red October: The Bolshevik Revolution of 1917. New York, 1967., A. Smith: Red Petrograd – Revolution in the factories 1917-1918. Cambridge Univ. Press, 1985. stb.

27 Vö. Kornai i. m. 58-61. o.

28 Vö.: Immanuel Wallerstein: The Politics of the World-Economy. New York, Cambridge Univ. Press, 1984. 93. o.

29 Vö. Kornai í. m. 109. o.

30 L. erről Judith Shapiro tanulmányát: Trockij o NEP-e. Előadás az 1989-es moszkvai nemzetközi szovjetológiai konferencián.Gépirat.

31 Ez a tény – hihetnénk – olyannyira evidens, hogy Hermann István Lukács György nyomán már 1970-ben hangsúlyozta A szocialista kul­túra problémái c. művében.

32 Vö. Kornai i. m. 65. o.

33 Ez a csúsztatás az előfeltétele alaptézisének: sztálinizmus EGYEN­LŐ szocializmussal. Az a körülmény, hogy a „klasszikus szocializmus" Marx és Lenin felfogása alapján egyáltalán nem ábrázolható a „szocia­lista termelési mód" alapelvei szerint csak legfeljebb „államszocializ­musnak" vagy „politikai szocializmusnak" (1. erről az idézett munká­kon kívül Szabó A. Gy.: Marx és az államszocializmus. Eszmélet, 4. sz. 103-114. o. és Szigeti R: A szociáldemokráciáról. Eszmélet 20-21. sz.), nem zavarja Komáit abban, hogy a sztálini szakaszt a „klasszicitás fo­kára" emelje.

34 L. Kornai i. m. 107. o.

35 L. erről a Kornai által nem idézett Kis János Bence Györggyel írt kitűnő munkáját, amit még Rakovsky néven magyarul publikáltak Pá­rizsban: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. Magyar Füze­tek könyvei 5. Párizs, 1983.

36 Vö. pl. Kornai i. m. 120-121. o.

37 Vö. pl. Kornai i. m. 583-584. o.

38 Hruscsov és Gorbacsov periódusainak reformjait megítélni mint tisztán gondolati konstrukciókat (elszakítva a konkrét történelmi alter­natíváktól) tudományos szempontból igen kétséges vállalkozás.

39 Vö.: Lukács György: A demokratizálódás jelene és jövője. Magvető, 1988. (Ford. Heller Ágnes.)