Jelen tanulmány¹ tárgya annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy mi történt a peresztrojka periódusában, az államszocializmus reformjának kezdete és a kapitalizmus visszaállítása közötti rövid szakaszban (1986-1990). Igazolja-e bármi a baloldali értelmiségiek pozitív viszonyát a peresztrojkához? Példának okáért Tariq Ali, a New Left Review körének egyik képviselője A forradalom felülről című könyvét 1988-ban – Borisz Kagarlickij, az ellenzéki baloldali aktivista mellett – egyenesen Borisz Jelcinnek (!?) ajánlotta, s a szocialista megújulás képviselői között emlegette Jurij Karjakint és Jurij Afanaszjevet, a későbbi "radikális demokratákat", a szocializmus legvehemensebb ellenfeleit is.²

E tanulmány a konkrét történelmi anyag tükrében amellett érvel, hogy 1985 után is felbukkant a Szovjetunióban "fent" és "lent" a társadalmi-termelési önigazgatás lehetősége; azonban – mint látni fogjuk – maga a peresztrojka temette el azt azoknak a nemzetközi meghatározottságoknak a nyomása alatt, melyek nélkül a peresztrojka sem létezhetett volna. Más oldalról kifejezve: a peresztrojka – bárhogyan értelmezzük is – objektíve nem függetleníthető két alapvető történelmi tényezőtől: egyfelől a nemzetközi feltételektől, másfelől attól a ténytől, hogy mind külső, mind belső³ összefüggésben a peresztrojka alternatívák keresztútjain helyezkedett el. Többnyire egyetértés van abban a tekintetben, hogy alternatívaként 1986 és 1990 között felmerült a) az államszocialista rendszer konzerválása; b) a "szocialista modernizáció" elgondolása, amely "a szocialista piacgazdaság" vagy "piaci szocializmus" megvalósítását tűzte ki célul; c) egy nyugat-európai típusú polgári demokrácia és a "szabad piacgazdaság" programja (a neoliberális kurzus útján); d) végül a kapitalizmus megvalósult (bár nyilvánosan nem tervezett) félperifériás formája, amelynek megfelel a "jelcinizmus" politikai rendszere, azaz az autoriter elnöki rendszer. A cikkben azonban azt szeretném bizonyítani, hogy bár kedvezőtlen nemzetközi háttérrel és fokozatosan periferizálódva (majd elbukva), de komoly szellemi és tömegmozgalomként létezett az említett négy alternatíva mellett egy ötödik is: az államszocializmus önigazgatói szocializmussá való átalakítása.⁴ Ugyanakkor látni kell, hogy az előbbi fejlődésvariánsok képviselői és hívei abban érdekeltek, hogy az önigazgatói alternatíva konkrét (nem pusztán ideológiai) felbukkanását elhallgassák vagy diszkreditálják. Remélhetőleg kiderül, hogy miért.

I. Integráció vagy alárendelődés?

1. A szocialista alternatíva és a világrendszer

1988 volt az az esztendő, amikor a Szovjetunióban az államszocialista rendszer alapvető ellentmondásai, a fejlődés alternatívái mind jól láthatóvá váltak. Ekkor jöttek létre az első mozgalmi jellegű, alternatív társadalmi szervezetek a peresztrojka támogatására. Ez év január 1-jén lépett életbe az új vállalati törvény, amelynek alapján az iparvállalatok kb. 60%-a önelszámoló formában kezdett működni, és számos helyen "munkásellenőrzés" jött létre az üzemekben (választották az igazgatót). A Legfelső Tanács májusban elfogadta a szövetkezeti törvényt, amely a szövetkezeteket az állami vállalatokkal azonos jogokkal ruházta fel. Megjelent "hivatalos" elméletként a termelői önigazgatás koncepciója. Ez a piacgazdaság olyan gyakorlatával számol, amely csak a munkával szerzett jövedelmet ismeri el. Ez év júniusában javasolta Gorbacsov, hogy a pártapparátus társadalmi ellenőrzése céljából egyesítsék a párttitkári és a tanácselnöki funkciókat. A demokratizálás jegyében 70 év után ismét felbukkant a "minden hatalmat a szovjeteknek" jelszava. Az év folyamán beszüntették a Szabad Európa és a Szabadság Rádió zavarását. Bár 300 ezer párttag lépett ki ez évben az SZKP-ból, a párttagság összlétszáma még mindig meghaladta a 18 milliót. Ugyanakkor ez év júniusában lépett a szovjet kormány munkakapcsolatba a Nemzetközi Valutaalappal és a Világbankkal. És ez az az esztendő volt az is, amikor a felhalmozódott társadalmi-gazdasági problémák, feszültségek a Baltikumban és a Kaukázusban megjelentek a nemzeti szeparatista mozgalmak térnyerésében. A karabahi összecsapások jelezték: a peresztrojka nem hagyja érintetlenül a Szovjetunió állami struktúráját. Ebben az évben rehabilitálták Buharint mint a piaci szocializmus atyját, de ez az esztendő volt a gazdasági mélypont is.

Ezt az egyidejűleg ígéretes és nagyon ellentmondásos, negatív képet tovább bonyolította az az alapprobléma, ami a szovjet vezetők magatartását meghatározta: a rendszer gazdasági teljesítménye már nem volt alkalmas sem az úgynevezett jóléti rendszerek csorbítatlan fenntartásához, sem a Szovjetunió külpolitikai pozícióinak megtartásához. A lakosság széles tömegeinek passzív, "pszichológiai" szembefordulása – a Nyugaton osztatlan népszerűségnek örvendő – Gorbacsovval azzal függött össze, hogy a főtitkár láthatólag minden alapkérdés eldöntésében habozott. Nem tudta eldönteni, hogy a keletkező tömegmozgalmakkal tartson-e, azok érdekeiben politizáljon, vagy a politikát kizárólag az eliten belüli kompromisszumos harcokra redukálja.

Úgy tűnik, 1988-ban Gorbacsov még nem volt szilárdan meggyőződve arról, hogy a helyi és a központi hatalmi elitek, valamint a menedzserbürokrácia célszerűbbnek fogadná el a válságból kivezető utat a világgazdaságba való olyan integrációval, amelyet a vezető nagyhatalmak és a nemzetközi pénzintézetek is támogatnának. Nem tisztázták még, hogy ennek az esetleges "reintegrációnak" első és talán legfontosabb feltétele az állami tulajdon magánkisajátítása lenne, amelynek kivitelezhetőségéről a szovjet vezetésnek a magyarországi rendszerváltás előtt nem volt világos elképzelése. Annál elgondolkodtatóbb, hogy Gorbacsov a magyar és általában a kelet-európai rendszerváltás nyomán tért át véglegesen a privatizáció álláspontjára. Jobban félt a sztálinista visszarendeződéstől, mint a kapitalista restaurációtól, mert csak az előbbiben érzékelte azt, hogy saját hatalmát és "kísérletét" elkerülhetetlenül megsemmisíti. Tudta, hogy a régi rendszer nem tartható, mert már nem létezett a II. világháború után kialakult nemzetközi rend, illetve az azt létrehozó társadalmi-politikai erőviszonyok rendszere. De nem volt világos elképzelése arról, hogy milyen gazdasági rendszer jön létre a Szovjetunióban.1990-91-ben Gorbacsov közgazdasági tájékozatlansága nevetség tárgya volt az amerikai politikai vezetők, mindenekelőtt Bush elnök környezetében.⁵

A nagy kérdés, hogy milyen volt az a nemzetközi feltételrendszer, amelyben a peresztrojka rendszerváltássá transzformálódott. Ez a kérdéskör mindenképpen alapprobléma abban a tekintetben, vajon az államszocializmussal szemben álló önigazgatói szocialista alternatíva kompatibilis volt-e a világrendszerbe való integrálódás nemzetközi feltételeivel, s mi ennek a valóságos történelmi jelentősége. A kérdés puszta felvetése – függetlenül attól, hogy jelen írásban e vonatkozásban nem állunk elő válasszal – segíthet felvetni vagy továbbgondolni egy elvi jellegű problémát, nevezetesen azt, hogy lehetséges-e a világrendszerről való nem-sztálinista lekapcsolódás.⁶

A Szovjetunió történeti fejlődésének egyik fontos sajátszerűsége, hogy a hatalmi elit döntéseit a külső feltételek mindig erősen meghatározták. A Szovjetunió vezetői Lenintől Sztálinon át Gorbacsovig számtalanszor szembenéztek azzal a problémával, hogy miképpen lehet egy szocialista gazdaságot a világrendszer struktúráihoz hozzákapcsolni, egyáltalán lehet-e? Másképpen fogalmazva: hogyan lehet a világfejlődés progresszív technikai és kulturális tendenciáival együtt élni anélkül, hogy a szocialista-közösségi gazdálkodás céljait fel kellene adniuk. Különböző korszakokban különbözőképpen viszonyultak e problémához, de a legmaradandóbb, máig ható döntés mégiscsak a 20-as évek végén született. A kor vitáiban, némileg leegyszerűsítve, három alapvető pozíció létezett. Buharin a piac és az önigazgatás kombinációjából kiindulva az államilag szabályozott piaci struktúrákon keresztül kívánt a világpiachoz hozzákapcsolódni. Véleménye szerint a demokratikusan ellenőrzött államhatalom a külkereskedelem állami monopóliumának megtartásával képes lesz ellensúlyozni a kapitalizmus visszaállításában érdekelt erőket. A baloldali ellenzék (Preobrazsenszkij, Trockij) az államgazdaság és az önigazgatás kombinációjából kiindulva olyan államilag ellenőrzött vegyesgazdaságot, olyan termelési integrációt képzelt el, amelyben a szovjet munkaerő az államgazdasággal, illetve a külkereskedelem állami monopóliumával az európai forradalom kitöréséig versenyképes lehet a világpiacon, a nemzetközi munkamegosztás létező keretei között. Számukra a lényeg az volt, hogy az állami tőkefelhalmozás és a munkásönigazgatás összekapcsolható. A versengő gazdasági szektorok közül az állam a piaci magángazdasággal szemben a közösségi formákat támogatná, mert különben nem akadályozható meg a kapitalizmus részleges restaurációja. Sztálin álláspontja abból indult ki, hogy a nemzetközi forradalom nincs a láthatáron, ezért "a szocializmust egy országban kell felépíteni". Ilyen elszigetelt körülmények között az államgazdaságnak nem lehet belső alternatívája, mert a piac szétveti nemhogy az önigazgatást, de az államgazdaságot is.⁷ Sztálin államszocializmusa a világgazdaságból való kapitalista kirekesztés egyfajta elfogadása volt, pontosabban, az ehhez való alkalmazkodás egy formája. Buharin elképzelésével az volt a sztálini vezetés baja, hogy a piaci versenyt a Szovjetunió jóval gyengébb gazdasági pozícióinál fogva nem bírja ki, s alárendelődik a világpiaci törvényeknek, és restaurálódik a kapitalizmus. Trockij és Preobrazsenszkij elgondolásával pedig azért nem békült meg Sztálin, mert az egy permanens nemzetközi osztályharcot és forradalmi stratégiát tett volna szükségessé nem forradalmi helyzetben, hogy elhárítsák a világpiaccal való vetélkedésből fakadó vereség állandó lehetőségét. Sztálin tulajdonképpen a maga "szocializmus egy országban" elképzelésével eljutott az alternatív világgazdaság koncepciójához és megvalósításához. Úgy vélekedett, hogy mind a trockiji, mind a buharini megoldás, ha nem az "ő szocializmusához" vezet, akkor a kapitalizmushoz. Úgy vélte: nincsen harmadik út.⁸

A XX. kongresszustól Hruscsov a "békés egymás mellett élés" tézisével részben konszolidálni kívánta a "szocialista világrendszert", másrészt a világgazdasági fellendülés bázisán egy olyan versenyt hirdetett, amelyben a Szovjetunió legyőzheti a világkapitalizmus centrumát, mivel a világrendszer gyarmati perifériája őt támogatná. Sőt, 1961-ben kacérkodott az önigazgatói termelés és általában a társadalmi önkormányzás mint a megreformált szocializmus magasabb rendű formaváltozatának megvalósításával. Eltekintve itt egy ilyen kísérlet belső problémáitól, nyilvánvaló volt, hogy a világpiacon a Szovjetunió nem lehetett versenyképes a maga nem piaci struktúrájú gazdaságával (valószínűleg másképpen sem, de most nem ez a kérdés). Hruscsov itt megtorpant, Brezsnyev pedig végképpen a piaci átrendeződéssel szemben foglalt állást, megőrizve az államgazdaság struktúráit, konszolidálva azt, és tovább építve a "félperiféria világgazdaságát" Havannától Budapestig (KGST), amelyet azonban az állami intézményeken keresztül fokozatosan szeretett volna megnyitni a világgazdaság előtt. A peresztrojka e probléma újragondolását és egy újfajta viszony kialakítását implikálta.

Amikor 1990 őszén a "piacgazdaság 500 nap alatt" való bevezetését javasló híres-hírhedt Satalin-tervet Gorbacsov az utolsó pillanatban megtorpedózta, az nem azért történt, mert a párt főtitkára megijedt volna a radikális gazdasági átalakulástól, hanem azért, mert a Satalin-terv magában hordozta a Szovjetunió felszámolását. Márpedig a szovjet államiság összeomlása Gorbacsov személyi hatalmának felszámolását is jelentette volna (és később jelentette is). Gorbacsov ettől a szakasztól kezdve már állandó visszavonulásban volt, s ebben az állapotban – társadalmi támogatottságát elveszítve – mindennél jobban függött az amerikaiak "jóindulatától" (Jelcin az amerikaiak kegyeiért folyó "harcban" is vetélytársa volt). Ugyanakkor Gorbacsov tudta, hogy ez instabil támogatás, hiszen a Satalin-tervet az amerikai tanácsadók és politikai vezetők támogatták, és ők magát Gorbacsovot is mindenáron rá akarták venni annak elfogadására.⁹ A Szovjetunió történetében a külpolitika talán még soha nem volt ennyire belpolitika, pedig valamilyen mértékben mindig az volt.

A hozzáférhető dokumentumok tükrében egyértelműnek látszik: a peresztrojka kezdeményezői nem vetettek számot azzal, hogy a 80-as években a centrumországokban végérvényesen befejeződött egy alapvető fejlődési ciklus, amely korábban évtizedekig lehetővé tette a keynesiánus "jóléti államok" létezését. A szovjet vezetés a Kelet és Nyugat közötti szakadás növekedését saját "világrendszere" versenyképességének csökkenésével magyarázta ugyan, de nyilvánvalóan nem pontosan értette: a protekcionista korszakkal szemben (amely a sztálini-hruscsovi gazdasági és szociális fejlődéssel, az utolérő iparosítás modernizációs teljesítményével így vagy úgy igazolta magát) az exportorientált gazdaságfejlődés korszaka a 70-es évek végétől a nemzetgazdaságok hagyományos rendszerének végét jelezte. A multinacionális cégek által diktált piaci versenyfeltételek pedig még kedvezőtlenebb körülményeket jelentettek a Szovjetunió számára. Nem lehetett úgy hozzájutni a nyugati technikai és technológiai vívmányokhoz, hogy a multinacionális tőkét be ne engedjék a szovjet piacra, ami egyúttal természetesen azzal a kockázattal is jár, hogy az ott uralkodó pozícióba jut (azóta ez már múlt idő). A protekcionista gazdaságpolitika, és általában az államszocializmus válsága, amely sok tényezővel magyarázható,¹⁰ a szovjet vezetők körében már a 80-as évek elején az európai és amerikai centrummal való békés megegyezés (détente) lehetőségét valószínűsítette. S mivel ma már látható, hogy az exportorientált, világpiaci alapú "integráció" a Szovjetunió, illetve a poszt-szovjet térség számára nem kínált kedvezőbb alternatívát, érdemes elgondolkodni azon, hogy az ettől eltérő, elméletileg kiérleltnek tűnő szocialista stratégia hogyan és miért szenvedett vereséget a peresztrojka folyamatában. Miért "nyitottak" a hatalmi elit különböző csoportjai a világgazdasági integrációra és a kapitalizmus visszaállítására, s miért nem a "lekapcsolódás" új, szocialista alternatíváját keresték; olyan alternatívát, amely egyidejűleg biztosítaná a különböző elvű gazdasági szektorok egymás mellett létezését, és amely problémakörnek Magyarországon is volt elméleti-politikai irodalma.¹¹ Ezekkel kapcsolatban ugyan rendszerint felmerül az utópizmus vádja – de nem volt-e legalább ilyen mértékben utópisztikus a világgazdaságba való "szocialista integráció" koncepciója, amelyet Gorbacsov "Európa Háza" képviselt? Vajon "a világcivilizációba való visszailleszkedés" ideológiájának nem éppen az volt-e a funkciója, hogy egy másik fejlődési lehetőséget kizárjon, vagy annak létezését elleplezze?

A Gorbacsovval szemben álló, vagy vele szembekerülő úgynevezett konzervatív irányzat beállítottságát ebben a kérdésben egy sajátos, történelmi értelemben vett "naivitás" jellemezte, ami jól tükröződött ennek a csoportnak a nemzetközi tőkéhez és a nagyhatalmakhoz való viszonyában. A "konzervatívok" elképzelésének alapvető ellentmondása az volt, hogy egyidejűleg mondtak igent a piacra és nemet a munka nélkül való jövedelemszerzésre. A konzervatív alternatíva jellegére vonatkozóan szolgáljon itt illusztrációként a következő epizód. Számos gazdasági jelenségről, amely a hatályos szovjet törvények szerint a bűnözés kategóriájába tartozott, 1990 végén a KGB elnöke, Krjucskov mint a külföldi, főleg az amerikai beavatkozás eredményéről beszélt, a CIA destabilizáló politikáját emlegetve.¹² Egy személyes találkozón magyarázta el neki az akkori amerikai nagykövet, Mr. Matlock, hogy itt nem egyébről van szó, mint az üzleti élet normális megnyilvánulásairól, amelyek mindenütt a világon nap mint nap előfordulnak. Számos szovjet vezető csak 1990-re mutatott határozott hajlandóságot arra, hogy a kelet-európai átalakulások tapasztalatai alapján végre számot vessen két dologgal – persze a maga módján. 1. A Nyugat, "a tőke" úgy viselkedik, ahogyan sok évtizeden keresztül a vulgármarxista tankönyvekben leírták: terjeszkedik, és a Szovjetuniót (illetve az utódállamokat) a maga képmására és a maga "félperifériájává"¹³ formálja. 2. Az államszocializmus a tőkés piaci hatékonyságot nem tudta a maga szisztémájába beépíteni, saját kritériumai alapján pedig nem tudta megállítani a hanyatlást.

A peresztrojka vezérei számára az persze világos volt, hogy a Szovjetunió a katonai vetélkedést az USA-val szemben elveszítette. Már az afganisztáni kivonulás is jelezte, hogy a szovjetek nem tudják finanszírozni a brezsnyevi külpolitikai elkötelezettségeket, nem beszélve az amerikaiak "csillagháborús" kihívásáról, amely a 80-as évek első felétől nyíltan a szovjet gazdasági erőforrások kimerítését szolgálta.¹⁴ A gazdasági kimerülés következtében – temészetesen sok más ok mellett – a Szovjetunió mint szuperhatalom formálisan 1991-ben megszűnt létezni. De ez csak szimbolikusan igaz, hiszen a peresztrojka éppen azért is kezdődött el, mert a Szovjetunió már nem volt szuperhatalom, csak nem illett róla beszélni.

2. Az "alárendelődés" következményei

Abalkin közgazdász-akadémikus, a gazdasági reform egykori atyja 1995 tavaszán mély csalódásának hangot adva (mintha nem vett volna részt az előkészítésben) úgy vélte, hogy Oroszország gazdasági teljesítménye, főleg a nyersanyag-kitermelés fölötti rendelkezés, az adósságtörlesztés fejében részben átmegy vagy már át is ment a külföldi tőke kezébe. Ennek geopolitikai jelentőségét kolosszálisnak nevezte.¹⁵ Tíz évvel korábban Gorbacsov "új gondolkodása", akárcsak minden korábbi szovjet reform, abból indult ki, hogy a Szovjetunió mint világhatalom versenyben maradhasson olyan vetélytársakkal szemben, amelyek együttesen mind gazdaságilag, mind katonailag összehasonlíthatatlanul nagyobb potenciált képviseltek. Az USA egyedül is nagyobb gazdasági hatalom volt minden időben, mint a Szovjetunió (hogy Oroszországról ne is beszéljünk). Az utolérő iparosítás és általában az utolérő fejlődés természetes következménye volt, hogy mindenfajta gazdasági reform alapvetően a Nyugattól való szovjet technikai-technológiai elmaradottság leküzdésére épült (és groteszk módon még ma is arra épül), hiszen az "elmaradottság" mindig úgy definiálódott, mint ami a Szovjetunió védelmi kapacitását gyengíti. Már Andropov ezzel az érveléssel látott neki egy új reformtendencia meghirdetésének, ami az elzárkózás gazdaságpolitikájának alternatívája kívánt lenni.

A piaci modernizáció és a Szovjetunió beilleszkedése, integrálódása "a világcivilizációba", melyet kevésbé patetikusan világrendszernek neveznek, objektíve nem bizonyult lehetségesnek. A piac ugyanis viharos gyorsasággal szétfeszítette a bürokratikus centralizációt, mivel magának a piaci termelőmódnak nem voltak meg a történelmileg meggyökeresedett mechanizmusai, a világrendszer pedig nem "integrálja" a szétesett nagyhatalmakat, hanem az "erőviszonyok" alapján maga alá rendeli. Vagyis a Szovjetunió "neoliberális modernizációja" – amint azt az elméleti irodalom perifériáján már évek óta leírják – a poszt-szovjet térség alárendelése a fejlett centrum érdekeinek.¹⁶

Brzezinski ezt a törekvést a politológia nyelvén mindenkinél agresszívebben fejezi ki, amennyiben hangsúlyozza, hogy magának Oroszországnak a feldarabolása a cél, mivel "Oroszország imperiális létezése" olyan sajátosság, amely eleve nem tűri el a demokratikus fejlődést, és így a decentralizálás sem megoldás, mert az "önkéntes államszövetség" is "birodalomként fog viselkedni".¹⁷ Itt nem egyszerűen az amerikai világhegemónia ideológiai megjelenéséről van szó, hanem Oroszország új izolálásáról, ami nem ellentmond az "integrációnak", hanem éppen annak specifikus formáját jelenti. Ez volna az alárendelés vagy szelektív integráció.

Kétségtelen, hogy nem Gorbacsov és a peresztrojka konstruktőrjeinek a "naivitása" volt az az elképzelés, hogy "a modernizáció és a birodalmi létezés" összeegyeztethető.¹⁸ A Szovjetunióban a külgazdasági terjeszkedés, a nemzetközi tőkével való kapcsolatok, az exportágazatok (mindenekelőtt a nyersanyag-kitermelés) fejlesztésére orientált gazdálkodás látensen már a 70-es évek óta mindennél lényegesebbnek tűnt. Gorbacsov azután már egyenesen a nyugati tőkétől várta a lakosság jobb ellátását, mely pedig saját lakosságát a fejlett centrumban is egyre csökkenő mértékben látta el, hiszen a jóléti állam visszaszorulása már a 80-as években kiterjedt folyamat része volt. A szovjet "ökonomizmus" itt jelzett emeltyűi is ama tényezők közé tartoztak, amelyek az elzárkózás feladását ösztönözték. Igaza volt Jerry Houghnak, amikor aláhúzta, hogy már Brezsnyev és Gromiko sem tekintette geostratégiai érdeknek, hogy Európát Amerikától elválassza. Ez már magában foglalta az Európához való "csatlakozás" óhaját, amely bizonyos értelemben tehát már Brezsnyev alatt érlelődő gondolat volt. Hough az "ázsiai fenyegetés" problémáját elemezve már 1988-ban éles szemmel meglátta, hogy a szovjetek úgy tekintik az európaiakat és az amerikaiakat is mint természetes szövetségeseiket, hogy a szovjeteknek nem áll érdekükben az Európai Közösséget megingatni, hanem inkább a csatlakozásról gondolkodnak.¹⁹ Szimbolikusan szólva, a szovjet vezetők a szovjet jövőt nem Ázsiában, hanem Európában képzelték el. Más kérdés most az, hogy ez mennyire volt megalapozott, reális elgondolás és várakozás.

Ez az európai orientáció a fegyverkezési verseny évtizedei alatt mind inkább behatolt a szovjet hatalmi elit és a politikai bürokrácia gondolkodásába, és elnyomta az alternatív gazdasági útkeresések támogatását. Ezt a periódust zárta le Gorbacsov találkozója Bush-sal Máltán, 1989. december elején, ahol a főtitkár végérvényesen "feladta" Kelet-Európát. A szovjet vezetésnek gyakorlatilag azonban 1989 őszétől, talán már tavaszától²⁰ egyáltalán nem is volt Kelet-Európa-politikája, ami a kelet-európai vezetőket teljesen készületlenül érte. Az utolsó találkozás Gorbacsov, Jakovlev és más szovjet vezetők, valamint Erich Honecker (és a Politikai Bizottság tagjai) között az NDK fennállásának 40. évfordulójára rendezett ünnepségen történt Berlinben 1989. október 7-én. A szovjet vezetők a nemzetközi folyamatok hatására elkerülhetetlen változásokra hívták fel az agg pártvezető figyelmét, aki állítólag egyetlen ellenérvet hozott fel: "Ne tanítsanak maguk arra, hogyan kell élni, amikor maguknál az üzletekben sót sem lehet kapni." A történetet V. M. Falin, a KB nemzetközi osztályának vezetője adta elő 1990. június 15-én a KB Nemzetközi Bizottságának ülésén. S bár Falin büszkélkedett azzal, hogy néhány nap múlva a tömegtüntetés elsöpörte Honeckert, de végső soron ő sem járt be dicsőségesebb utat: ugyanolyan rövidlátónak bizonyult, hiszen ugyanezen az ülésen a peresztrojka bírálóit azzal hallgattatta el, hogy a kelet-európai átalakulások nem hasonlíthatók a szovjet peresztrojkához, s csak "a mély pesszimizmus" mondathat ilyesmit a folyamatok kritikusaival, akik "nem hisznek a szocializmus vonzerejében…"²¹ Eközben pedig a Szovjetunió kiszorulása Kelet-Európából már tulajdonképpen befejezett tény volt. Falin valójában akkor mondotta ezeket, amikor a szovjet vezetés már feladta a maga eredeti, nem kapitalista megoldási javaslatait a gazdaságpolitika terén, és még egy ideig amerikai ígéretekkel kábíthatták magukat.²²

1989. december 1-jén Bush-sal találkozva Máltán Gorbacsov egyértelművé tette, hogy cserében a gazdasági kapcsolatokért és a szovjet reformok – úgymond – támogatásáért, a Szovjetunió végérvényesen lemond minden katonai beavatkozás lehetőségéről Kelet-Európában. S bár a Varsói Szerződés feladását nem említette, de a térség országainak politikai szabadságát fenntartás nélkül elismerte, és tudatában volt a szovjet csapatok elkerülhetetlen kivonásának.²³ Gorbacsov euro-amerikai "elkötelezettsége" egyértelművé vált. Nem véletlen, hogy a Nyugat Jelcinnel szemben szinte az utolsó percig Gorbacsovot támogatta. (Csak kevesen tudták,²⁴ hogy Jelcin még odaadóbb partner lesz.)

Ez a Nyugat iránti mély elkötelezettség a peresztrojka, az egész "rendszerváltás" külpolitikájának lényegi dimenziójává vált. Főleg a külpolitikai apparátus Nyugaton "szocializálódott", fiatalabb, ambiciózus szakemberei számára volt természetes ez a fordulat.²⁵ Ekkor már a nyugati fogyasztói értékrend a párt- és az államapparátus felső köreiben sem csupán "titokban" követendő "modell" volt, hanem valóságos privilégiumaik realizálásának gyakorlati színtere. Még Gorbacsov felesége is adott rá, hogy Párizsban vásároljon, s a legújabb divat szerint képviselje férjét mint a Szovjetunió "első asszonya". Tehát a "szovjet modernizáció" egyre inkább a nyugati modellek és értékek akceptálásán nyugodott, azzal volt szinonim. Míg Sztálin és Hruscsov csak a gazdasági teljesítmények túlszárnyalásán törte a fejét, a brezsnyevi pangás után a peresztrojka hanyatló gazdasági trendje a nyugati életmód "utánozhatóságát" állította előtérbe. A Nyugattól való elmaradás, a katonai és gazdasági verseny elveszítésének tudata szinte napról napra felerősítette a nyugati civilizációba vetett babonás hitet. Tulajdonképpen ez volt nemcsak az elitek, hanem a városi fiatalok, értelmiségiek körében is a reformok egyik fő motivációs ereje.²⁶

3. A peresztrojka bukása: hatalmi racionalitás versus piaci racionalitás

A peresztrojka végső szakaszában a politikusok – már a látszatra sem igen ügyelve – a gazdasági érvelést nyíltan felcserélték a hatalmi gondolkodással, a gazdasági racionalitást a hatalmi racionalitással.²⁷ Bár a nemzetgazdasági egységek fölött valóban eljárt az idő, a Szovjetunió köztársaságonkénti felbontása önmagában per definitionem nem tartalmazott semmilyen gazdasági ésszerűséget. A szovjet bürokrácia legyőzése, azaz hatalmi jogosítványainak és privilégiumainak kisajátítása a peresztrojka periódusában felemelkedett helyi-köztársasági, "etnikai-nemzetiségi" hatalmi elitek és bürokráciák által társadalmi síkon semmiféle előnnyel nem járt a helyi lakosság számára. Viszont előnyös volt számos helyi és külföldi politikai és gazdasági érdekcsoportnak.

A Szovjetunió csak gazdasági értelemben volt "nemzet", vagyis olyan "gazdasági térség", amely a világgazdaság viszonylag önálló régiójaként létezett. Az Oroszországi Föderáció, amely mint önálló gazdasági egység a peresztrojka szülötte volt, egy meghaladott fokhoz, a "nemzetállamhoz" való visszatéréssel, önálló gazdasági célkitűzésekkel akarta a helyét megtalálni a világrendszerben.²⁸ A független Oroszországot azonban egy hatalmi szükséglet hozta létre, nem pedig valamely immanens gazdasági szükségszerűség, és nem is valamiféle szubjektív hiba, ahogyan azt Gorbacsov fogalmazta meg Jelcinnel szemben. Még amikor az SZKP Központi Bizottságában vitatták a függetlenség koncepcióját,²⁹ egyértelműen kiderült: a hatalom rátelepszik az etnikai problémára, s azt saját túlélésének eszközévé transzformálja. Az etnikai probléma tehát hatalmi kérdéssé vált.

A hatalom kérdését a peresztrojka tudatosította, s Gorbacsov kísérletezett is a hatalom áthelyezésével "a népi küldöttek parlamentjéhez", aminek azonban igazi gazdasági és szociális bázisát nem találta meg. Az orosz föderáción belül a köztársasági-regionális struktúrák védelmében – ahol arra objektíve mód nyílt, például Tatársztánban – önálló értékké nyilvánították az etnikai hovatartozást, amelynek természetesen a hatalmi elit vált "igazi" szócsövévé, strukturális értelemben éppen úgy, ahogyan korábban a munkásosztály érdekeinek "letéteményese" volt, melynek legfőbb instanciájának a kommunista párt politikai bizottsága tekintette magát. A föderáció végrehajtó hatalmi centruma az "orosz értékek" nacionalista védelmére hivatkozott. Az 1990. június 12-i Nyilatkozat az Oroszországi Föderáció szuverenitásáról című dokumentum a helyi-köztársasági törvények prioritását mondta ki a föderációs törvényekkel szemben. Ezzel a centralista állami felépítés konföderációs irányú fejlődésének kezdetét jelezte, ami nem az állami intézményrendszer "korszerűsítését", hanem annak lebontását jelentette.³⁰

Korábban a helyi szovjetek mint a helyi önkormányzat szervei a bürokratikus centralista hierarchia részeként sem számottevő önállósággal, sem a kezdeményezés lehetőségével nem rendelkeztek. Amikor az 1970-es évek közepén mind a gazdasági hatékonyság, mind a jóléti struktúrák anyagi háttere meggyengült, a decentralizálás, a helyi szovjetek önállóságának bizonyos "fokozása" az új közigazgatási reformkoncepció központi elemévé vált. Ám később a politika nagy fordulatai mindig szembekerültek a helyi önkormányzati szervek önállósodási törekvéseivel. A peresztrojka és a rendszerváltás kezdeti fázisában a decentralizálás a valóságban is megindult. De a politika hamarosan – előbb Gorbacsov, majd Jelcin – recentralizációs folyamatokat indított. Az 1991. augusztusi puccs után a jelcini rendszer ugyancsak hatalmi-politikai számítások alapján látott neki az újracentralizáció feladatainak, hogy visszaszorítsa a kapitalista reformokat ellenző helyi erőket, a szocializmus önigazgatói reformereit, akik sokfelé a szovjetek védőszárnyai alá bújtak.³¹ Ettől a recentralizációs folyamattól nem választható el a csecsen háború kirobbanása és lefolyása sem.

Oroszország "függetlenségi deklarációja" már a Szovjetunió "lebontásának" dokumentuma volt, amely azt a meggyőződést sugallta, mintha a nemzetállamokra való szétesés megkönnyítené a világgazdaságba való integrációt. Valójában ennek éppen az ellenkezője történt: miközben a tőke a fejlett centrumban az integráció elmélyítésén fáradozott, a szovjet gazdasági térség dezintegrálódásában volt érdekelt; ezt a folyamatot pártolták, mert ebben látták a szovjet rendszer és Oroszország meggyengülésének döntő biztosítékát. Ma már jobban látható, hogy a Szovjetunió kedvezőbb világgazdasági integrációjának előfeltétele éppen egy "közös piac" lett volna (lehetett volna?), amely kellő erővel rendelkezett volna ahhoz, hogy Oroszország a kapitalista világrendszer hierarchikus épületében a felsőbb emeleteken foglalja el a neki "kijáró" helyet.³²

A kelet-ázsiai – potenciálisan – új világgazdasági centrum tapasztalatainak³³ fényében is az látható, hogy a Szovjetunió "nemzetállamokra" való szétforgácsolódása Oroszországot (is) elkerülhetetlenül kedvezőtlenebb helyzetbe hozta a világgazdasági integrációképesség szempontjából. Még olyan, ásványkincsekben gazdag és a regionális elkülönülés hagyományával rendelkező orosz területek esetében is fennáll a periferizálódás veszélye, mint a távol-keleti régió.³⁴ A periferizálódás sematikusan szólva arra a munkamegosztási szerkezetre vonatkozott (vonatkozik), amelyben orosz részről mindenekelőtt különböző nyersanyagok, nyerstermékek kiszállítása a jellemző, nyugati részről pedig a tőkekihelyezés, a technikai-gépi és technológiai export jöhet számításba. Más szempontból fogalmazva az új nemzetközi rendszer jellemzőit: profitkiáramlás, egyenlőtlen csere, a munka és tőke ellentétes előjelű felhalmozódása, vagyis az oroszországi (és kelet-európai) munkaerő árának egyetemes jelentőségű degradálása, formálisan a polgári demokrácia néhány intézményének felhasználásával.³⁵

Ebbe a nemzetközi összefüggésrendszerbe illeszkedik mindaz, ami a peresztrojka "szocialista perspektívájával", az államszocializmus önigazgatói útkeresésével történt.

II. Az önigazgatói szocializmus és a rendszerváltás programja

1. Az önigazgatás és a piac

Az úgynevezett Satalin-terv (1990. augusztus) sokak szemében elhomályosítja, hogy a peresztrojka eredeti gazdasági programja az Abel Gezevics Aganbegjan által meghirdetett termelői önigazgatás koncepciója volt, amely a termelési önigazgatás helyét a piaci és az állami szektor között kereste. Mint Gorbacsov egyik főtanácsadója a gazdasági kérdésekben, Aganbegjan egész elméletet vázolt fel a peresztrojka számára. Könyvének jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy 1988-ban angolul is megjelent, méghozzá Alec Nove, a "piaci szocializmus" talán legnevesebb teoretikusa bevezetőjével.³⁶

Aganbegjan elgondolása a valóságos történelmi tapasztalatokból indult ki. Ismert, hogy Magyarországon, ahol az 56-os munkástanácsok szétzúzása következtében is igen gyengék az önigazgatás valóságos gyökerei, erős volt az irányzat elméleti hagyománya. Filozófiailag és közgazdaságilag egyaránt viszonylag kidolgozott elméletek léteztek.³⁷ Ám Magyarországon az önigazgatás eredeti teoretikusainak többsége három dologra hivatkozva áttért a piacgazdaság álláspontjára: 1. megbukott a jugoszláv önigazgatói praxis; 2. vereséget szenvedett a Szolidaritás önigazgatói szárnya Lengyelországban; 3. megváltoztak a nemzetközi erőviszonyok. Hangsúlyozni kell azonban egy negyedik komponenst is: az önigazgatástól való elfordulás kifejezte, hogy a gazdasági és politikai elitek érdekeiben "elmozdulás" történt (amiről az egykori "önigazgatók" nem szívesen beszélnek). Magyarán szólva: 1985 után az önigazgatás elmélete és politikai képviselete nem volt "kifizetődő", az elitek akkor már a túlélés új lehetőségeit pillantották meg. Az 1968-as Lukács György "folytatói" többségükben megtértek a liberális ökonomizmushoz, a világfolyamatokba való beilleszkedés kényszerére hivatkozván.

Némi késéssel valami hasonló ment végbe a Szovjetunióban is. Az önigazgatás szovjetunióbeli koncepciója közgazdasági alapvonalaiban 1988-ban vált publikussá – a magyar viszonyokat kitűnően ismerő – T. Zaszlavszkaja egy rövid írásában, amely az Inogo nye dano című, korábban már idézett elhíresült kötetben jelent meg.³⁸ Anélkül, hogy magát az egész koncepciót ismertethetném, a terjedelmesebb Aganbegjan-könyv központi részére érdemesebb kitérni, amely a Glasznoszty, demokrácia, önigazgatás mint a peresztrojka dinamója hangzatos címet viselte.

A szovjet gazdaság egész átalakításának, az irányítás "radikális reformjának" – ahogyan Aganbegjan is fogalmazta – alapproblémája az önigazgatás kérdése volt. Tehát nem a piac. A piaci viszonyok megközelítése is e problémán keresztül történt. Mint Alec Nove igen helyesen aláhúzta, a peresztrojka kezdeményezői "nem irányozták elő a tőkepiacot mint a peresztrojka részét, nem voltak tervek egy szovjet tőzsde, a részvénypiac vagy a kereskedelmi hitelekből származó profitok számára. A szocialista piac egy kormány által szabályozott piac."³⁹ Aganbegjan ennek megfelelően tehát nem is a piac problémájából indult ki önmagában, hanem a termelőből. Úgy vélte, hogy a demokrácia fejlődése és általában a munkásrészvétel az irányításban a "radikális reform" (eredetileg az önigazgatás volt a radikális reform, nem pedig a "szabad piacgazdaság" bevezetése) szempontjából döntő fontosságú.⁴⁰ Minden korábbi reform sikertelenségét azzal magyarázta, hogy azok a bürokrácia útvesztőin keresztül "fölülről mentek lefelé", s éppen a munkásönigazgatás rendszere az egyetlen lehetőség arra, hogy ezt a "hibát" most elkerüljék. A demokrácia és a munkás- vagy népi önigazgatás ideológiai gyökereit Lenin munkáiból vezették le. Ennek megfelelően a centralizált állami irányítás és az önigazgatás egyfajta kombinációja képezte a peresztrojka hivatalos ideológiáját, amelyet egyúttal alapvető gyakorlati, gazdasági teendőként írtak le.⁴¹ Az irányítás átalakítása nem véletlenül volt a legalapvetőbb kérdés.

A bürokrácia óriási intézményrendszert épített ki a maga számára az évtizedek folyamán. 1987-ben a szovjet gazdasági bürokrácia 38 állami bizottságból, 33 össz-szövetségi minisztériumból és több mint 300 regionális minisztériumból és hatóságból állt.⁴² Éppen Aganbegjanra támaszkodva hangsúlyozza a témakör irodalma, hogy az itt jelzett mintegy 400 szerv saját bürokráciával rendelkezett: osztályokkal, főigazgatóságokkal, hivatalokkal és más egységekkel. Sok millió embert foglalkoztatott a hozzávetőleg 1,3 millió termelési egység (43 ezer állami vállalat, 26 ezer építési vállalat, 47 ezer mezőgazdasági egység, 260 ezer szolgáltatási intézmény és több mint 1 millió kiskereskedelmi egység). Mindez azt jelentette, hogy az irányításnak ezeken a szintjein és területein 17 millió ember dolgozott, ami kitette a munkaerő összlétszámának 15%-át. De a csúcsmenedzsment tagjainak száma is több mint 3 millió főre volt tehető.⁴³

E bürokratikus betonerőd megrendítését⁴⁴ a peresztrojka kezdeményezői éppen a munkásönigazgatás és a glasznoszty egymást erősítő hatásaitól várták. Aganbegjan a gyárigazgatók – programok és fejlesztési koncepciók alapján történő – választásának bizonyos sikereiről számolt be, amelynek következtében tulajdonképpen már nem a dolgozó kollektívák voltak az igazgató alkalmazottai, hanem fordítva, vagy legalábbis egymást kiegészítő viszony jött létre. Ezzel, úgy tűnt, biztosítva van a szocialista irányzat a gazdasági reformban.

Ily módon rövid ideig az a benyomás létezhetett, hogy a peresztrojka önigazgatói tendenciája erős bázisra épül.⁴⁵ Hiszen 1983-ban még (a közismerten magyarországi tapasztalatokkal is rendelkező) Andropov vetette fel a munkásönigazgatás lehetőségét, egyfelől a bürokráciát, másfelől a piaci reformok következményeit ellensúlyozva és korlátozva. A bérbe adott kisebb kereskedelmi egységek esetében már akkor látni lehetett, hogy az állami szférából az árucikkek átvándorolnak – kezdetben háromszoros áron – a bérleti, "kapitalista" szektorba, amit Andropov hol fegyelmezéssel, hol társadalmi ellenőrzéssel próbált ellensúlyozni. Az irodalomban is gyakori a hivatkozás arra, hogy Andropov az önigazgatást a titóista örökségből merítette, mivel az a Szovjetunióban úgymond kiátkozás alatt állt.⁴⁶ Valójában ez a kérdéskör Hruscsov idejében, a 60-as évek elején nemcsak nyilvános vita tárgya volt, mint a "lenini örökség" vagy "lenini reneszánsz" része: az 1961-es XXII. pártkongresszus éppen a társadalmi önkormányzásban határozta meg a szocializmus megvalósításának legfontosabb vonását, amelyet közvetlenül az 1917-es forradalom szocialista önkormányzói tradíciójából merítettek.⁴⁷

A XXII. kongresszuson elfogadott pártprogram elvileg szakított a termelési folyamat, a munkamegosztás sztálinista felfogásának és gyakorlatának hierarchikus szerkezetével. Az önkormányzás fogalma ezt az emberközpontúságot volt hivatva deklarálni. Mégsem véletlen, hogy Polányi Károly, aki még csak kommunistának sem vallotta magát, "1961 őszén – mint Kari Polányi-Levitt emlékezett – az SZKP XXII. kongresszusán bemutatott programtervezetben látta ‘a modern szocialista mozgalom történetének legfontosabb eseményét’ a kommunista párt megalapítása óta… E programban ugyanis – írta – nem kerülik el a filozófiai érvelést. A gazdasági szervezet és a tulajdonviszonyok már nem egyedüli kritériumai a szocializmusnak és a kommunizmusnak… Így a puszta technológiával szemben a társadalmi kapcsolatok emberi jelentése és súlya kap nyomatékot…"⁴⁸ A peresztrojka Andropov közvetítésével eredetileg tehát ehhez a hagyományhoz kívánt visszanyúlni, miután más szocialista tradíciót – amit még nem próbáltak ki Lenin óta – nem ismert. Andropov mint volt KGB-főnök tisztában volt a brezsnyevi rendszer válságának méreteivel és mélységével, s azzal a ténnyel is, hogy Brezsnyev milyen radikalizmussal szakított a XXII. kongresszus demokratikus irányzatával. Brezsnyev a demokratizálást feláldozta a bürokrácia és a bürokratikus rendszer konszolidálásának oltárán. Andropov iparirányítási reformkísérlete egyfelől tehát a termelői kollektívának kívánt több hatalmat – innen Aganbegjannak, mint a peresztrojka teoretikusának elkötelezettsége az önigazgatás mellett már 1983-tól -, másfelől a kísérlet fontos eleme volt a vállalati önállóság és az anyagi érdekeltség új rendszerének meghonosítása a technikai elmaradottság leküzdése, a termelékenység növelése érdekében. Andropovnál mindez megfért a különböző fegyelmezési kampányokkal, amelyek még a régi hruscsoviánus politika-csinálás maradványainak tekinthetők.

Ugyanakkor a központi irányítás piaci úton és mechanizmusokkal történő gyengítésére 1988-tól már a peresztrojka keretei között történtek kísérletek, amelyeknek alapkategóriája a hozraszcsot, az önálló gazdasági elszámolás volt. A "piaci szocializmus" e kulcsfogalma magában hordozta a központi tervezés direktíváinak felváltását a helyi ár- és ösztönzési politikákkal. Felmerült a tulajdoni pluralizmus problémája, ami kifejeződött a "szövetkezetek" működésének engedélyezésében, amelyek azonban többnyire kis magánvállalkozások voltak. Ezek már 1988-tól alkalmazhattak – a magyar tapasztalatoknak megfelelően – olyan dolgozókat, akik nem voltak a szövetkezetek tagjai. Ez a jelenség már a privatizáció előtörténetéhez tartozik. A félelmeket azonban jól jelezte, hogy már 1988 decemberében megtiltották a szövetkezeteknek a videofilmek forgalmazását és az alkohol termelését, de más területeken is korlátozások léptek életbe, amelyeken az állam egy vagy más okból akkor még nem kívánta gyengíteni pozícióját: korlátozták az akkor kb. 3,1 milliós munkaerővel (a munkaerő 2,4%-a) rendelkező szférát, amely a szovjet GNP kb. 3%-át adta.⁴⁹ Az "önfinanszírozás", ami a vállalati igazgatóknak a profit felhasználásában nagy önállóságot biztosított, éles ellentétben állt a termelői önigazgatással. Ugyanis a menedzsereknek nem állt érdekében a hatalom megosztása a dolgozói kollektívákkal. Így a menedzsment két fronton harcolt: egyaránt harcban állt a központi és helyi bürokratikus irányítási centrumokkal és a munkavállalók tanácsaival, szervezeteivel. Az állami központosítás ellen a munkavállalókkal fogott össze, míg a munkavállalók törekvéseivel szemben az államhatalom támogatására számítva a piac mechanizmusaira támaszkodott. A vegyesgazdaság e sajátos létezése során Gorbacsov 1988-ban még nem tudta, hogy a vetélkedő szektorok közül végül is melyik mellé álljon. Igaz, 1988 októberében a mezőgazdaságban a föld "reprivatizálásának" tervével állt elő, amely a családi birtoklás koncepciójára épült, és hasonlított a poszt-maoista kínai fejleményekhez.⁵⁰

De ezen a téren még az 1989-es év sem hozott áttörést. A kolhozok és az állami gazdaságok megmaradtak a rendszer alapvető intézményeinek. Az orosz agrárfejlődés történelmi tapasztalatainak és a közelmúlt történéseinek fényében azt mondhatjuk, hogy az áttörés mint módszer itt nem alkalmazható. Gorbacsov – tapasztalatai és felkészültsége ellenére is – keveset ért el a mezőgazdaság terén, ám nem a konzervatív Ligacsov vagy más politikai erők miatt, hanem mélyen történeti okok folytán.⁵¹ Mivel sem a magántulajdon, sem az állami tulajdon nem oldhatta meg az orosz mezőgazdaság helyzetét, az "eredeti" közösségi, szövetkezeti tulajdon (szabad szövetkezeti társulások) támogatásának elmulasztása vezetett a peresztrojka vereségéhez a mezőgazdaság területén is.

Bár önmagában nagyon is vitatható kérdés az elméleti tisztánlátás szerepe a történelemben, de az egész önigazgatási koncepció kidolgozatlan maradt a világgazdasági összefüggések tekintetében. Nem vetett számot a világrendszerben lejátszódott óriási átalakulással, mindenekelőtt azzal a problémával, amelyet "az ipari társadalomból az információs társadalomba való átmenetnek" neveznek, másfelől pedig a világfejlődésről való "lekapcsolódás", az utolérő fejlődéssel való szakítás társadalmi-politikai és gazdasági-technikai következményeiről sem értekeztek e koncepció hívei a Szovjetunióban. A nagy válságnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a társadalmi önigazgatás hívei platformmá szervezzék magukat az SZKP-ban.⁵² Ezzel nem kívánom azt állítani, hogy a társadalmi önigazgatás veresége az elméleti "alulfejlettségen" múlt volna, de minden bizonnyal ennek a ténynek is megvolt a maga jelentősége.

2. A tulajdon kérdése

1988-89 fordulóján Gorbacsov az állami tulajdon társadalmasításának elvont koncepciójától fokozatosan áttért a Világbank és az IMF által ajánlott privatizáció nagyon is kipróbált koncepciójához, amelyet azután "szocialista államtalanításnak", később csak "államtalanításnak" vagy "demokratikus tulajdonreformnak" neveztek. Ezt a váltást Gorbacsov egy antisztálinista és apparátusellenes jelszóval vitte végbe a konzervativizmus elleni harc jegyében. (Ez a törekvés megfelelt az apparátus karrier után vágyódó fiatalabb hivatalnokainak és azoknak az értelmiségi támogatóknak, akik a pártapparátus régi vágású csoportjaival⁵³ szemben kívántak saját érdekeiknek érvényt szerezni. Gorbacsov a sajtót – a glasznoszty keretei között, s arra hivatkozva – fokozatosan ennek az értelmiségi csoportnak adta át. Más kérdés, hogy e csoport tagjainak később csalódniuk kellett, mert a folyamatok a menedzser-burzsoázia ellenőrzése alá kerültek, de azért jól fizető állásukat sokan megőrizték.)

Az "államtalanítás" tisztán elméletinek látszó kérdése rendkívüli mértékben hátráltatta a fejlődés reális problémáinak a megértését. Míg az iparban a "privatizátorok" és az "önigazgatók" saját céljaik érdekében valamiképpen tudták értelmezni az államtalanítás kifejezését, addig a mezőgazdaságban szembetűnő volt a zűrzavar. A peresztrojka éppen a szovjet fejlődés e leginkább neuralgikus területén, a legfontosabb kérdésben nem rendelkezett világos állásponttal: sem az államtól, sem az irányítási-termelési bürokráciától való felszabadulásra nem volt világos elképzelés, de a piaci viszonyokra való átmenet adekvát koncepciója sem jött létre. Gorbacsov a "családi gazdálkodás" elvont fogalmával operált egy darabig, mások valamiféle magántulajdonra épülő farmergazdaság illúzióját kergették össz-szovjet méretekben.⁵⁴

Ezzel az "elmélettelenséggel" is összefüggött, hogy a reform végrehajtásának gyakorlati kérdéseit illetően a kormány is a legnagyobb zavarban volt. Magának a reformnak a fogalma is fokozatosan kiüresedett, viccek tárgya volt. Jellemző, hogy az 1989. decemberi KB-plénumon, ahol a fő előadást Nyikolaj Rizskov miniszterelnök tartotta a reform megvalósításának menetéről, a miniszterelnök fogalmilag teljes káoszt idézett elő még a "szocializmusban" gondolkodni kívánó pártvezetők körében is. (A peresztrojka fogalmának előbb említett átalakulása világossá tette, hogy a rendszer legitimációs ideológiája gyakorlatilag kimúlt, értelmezhetetlenné vált.)⁵⁵

A tulajdon kérdésében általában is egyfajta (manipulált) zűrzavar uralkodott. Az egész problémakört már a 60-as évek reformjaitól kezdve köd vette körül. A magyarországi "új gazdasági mechanizmus" bevezetésének időszakában sem vitatták meg a tulajdon problémáját.⁵⁶ A politika szorítása következtében a közgazdaságtanban mintha tabutémának számított volna, mert közvetlenül összefüggött a hatalom kérdésével. A peresztrojka időszakában pedig kezdetben, mint jeleztük, az állam és a társadalom ellentétében élezték ki a kérdést, s csak azt követően vetették fel a magántulajdon problémáját. A "tulajdon" a gyakorlatban a piaci vegyesgazdasággal összefüggésben merült fel mint politikai kérdés – a privatizáció során. Mindenekelőtt a menedzserek tulajdonossá válásával kapcsolatban. Az állam meggyengülésével ugyanis a menedzsment kilépett az állami ellenőrzés alól, és potenciális tulajdonosként lépett fel. Ez a rendszerváltás "új" elitjének erős tiltakozását váltotta ki, mert e "spontán privatizációban" a régi nómenklatúra túlélésének feltételeit látta.

G. Javlinszkij például (többek között Michael Ellman és Kornai János hatása alatt) a maga tulajdonkoncepcióját a szocializmus és a neoliberalizmus felfogása között alakította ki – a jelzett, nagyon is gyakorlati folyamatok hatására.⁵⁷ Az "állami ellenőrzés alól való kilépés", amely ellen Javlinszkij tiltakozott, ismert jelenségekben nyilatkozott meg: elterjedt a "kétféle könyvelés" az állami vállalatoknál, ami elleplezte, hogy az illegálisan eltulajdonított termékek a feketepiacra kerültek, vagy hogy prémiumot fizettek a meg nem termelt termékekért. Az igazgatók, a menedzserek között létrejött egy kiterjedt informális korporatív hálózat, amely a peresztrojka idején indult virágzásnak. Ez a máig működő hálózat középszintű hivatalnokokkal fonódott össze, ám az igazgatók, a menedzserek már 1987-ben nyíltan a tulajdonos, vagyis a meggyengült állam ellen fordultak. 1991 augusztusában, a korábbi tulajdonos bukása után ők maguk álltak az állam helyére az irányítás és a tulajdon egy kézbe került. Míg korábban illegálisan dolgoztak saját zsebre, most ezt legálissá tehették. A "lázadó" Javlinszkij ezt a rendszert találóan "maffiózó-kapitalizmusnak" nevezte, amellyel nem számolt a liberális reform. Javlinszkij és a liberálisok "valóságos" tulajdonosban gondolkodtak, aki nem önkényesen eltulajdonít, hanem a piacon megvásárolja a részvényeket (nyilván a hazai "befektetési intézetekre" és a külföldi tőkére gondoltak – kinek másnak lehetne tőkéje?).⁵⁸ Ezzel szemben az igazgatók a területi állami egységekkel közösen szerezték meg a részvények többségét, így ezek a "privatizált" vállalatok se nem állami, se nem magáncégek lettek.

Az "új" állam pedig nem tett kísérletet az ellenőrzés kiterjesztésére, sőt, az új hivatalnoki személyzet nem is alkalmas az ellenőrzésre, mert felkészületlen, tanulatlan és korrupt – a nem szláv köztársaságokban pedig talán még rosszabb a helyzet. Az úgynevezett sokkterápia égi manna volt az igazgatók számára, ők voltak a dereguláció legkövetkezetesebb hívei és haszonélvezői.

Javlinszkij utólagos – de helytálló – okoskodása szerint a menedzsertulajdon problémája lényegében abban állt, hogy nem volt (nincsen ma sem) normális piaci struktúra, amely folyamatosan biztosítaná az üzletmenetet, hanem olyan rendszer jött létre, amely igen sajátos szerencsejátékra hasonlít: a "játék" csak egyetlen alkalomra vonatkozik. Mivel "nincs korszerű piaci infrastruktúra, ellenőrizetlenül tesznek el hatalmas profitokat, amelyek egyáltalán nem állnak összefüggésben a vállalat valóságos működésével, illetve hasznosságával". A feketepiac továbbra sem szűnt meg, ami például az adófizetéstől való menekülésben, a különböző technikájú pénzmosásokban, a párhuzamos könyvelés fennmaradásában mutatkozik meg.⁵⁹ De ide tartozik a Kelet-Európában jól ismert eljárás is: a cég legnyereségesebb részének privatizálása, a többinek pedig tudatos tönkretétele. Oroszország nem hasonlítható a kis kelet-európai országokhoz, nem lehet pusztán az exportágazatokra alapozni gazdaságát. A "hatékony tulajdonos" fogalma még Javlinszkij számára sem merült ki abban, hogy mindegy hogyan, csak hordják szét az állami tulajdont, azután majd a "valódi tulajdonosok" helyrehozzák a dolgot. Rámutatott arra, hogy az elméleti séma és a valóságos oroszországi piac között hatalmas űr tátong. Ám azzal ő sem vetett számot, hogy Oroszországban a "kulturált piacgazdaság" nem reális történelmi lehetőség. A tulajdont – mondja – "reményteljes kezekbe kell átadni". Azt már fentebb jeleztem, hogy ezt kikben találja meg. Javlinszkij ilyen értelemben a nemzetközi tőke embere, de nem a neoliberális gazdaságpolitika szellemében, hanem annál célszerűbben és módszeresebben akarja ugyanazt megcsinálni: visszaállítani a menedzser felelősségét a "valódi" tulajdonos előtt.⁶⁰

Mindeközben a kommunista párt különböző fórumain – gyakorlati következmények nélkül – még 1991-ben (!) is vonzó koncepciókat vitattak meg olyan privatizációt feltételezve, amely megfelel a gazdasági ésszerűségnek és hatékonyságnak, a szociális igazságosságnak és a jóléti ellátások megőrzésének. A KB Szociális és Gazdasági Állandó Bizottsága 1991. május 17-ei határozatában a közösségi tulajdon és a magántulajdon különböző formáinak lehetőségeit elemezve végső összegzésében megállapítja: "A tulajdon államtalanítását alá kell rendelni társadalmunk megújulásának és a dolgozók érdekeinek a szocializmus keretei között."⁶¹ Ezek az elképzelések a privatizáció társadalmi ellenőrzéséből, a társadalmi és a termelési kollektívák prioritásából indultak ki, hivatkozva a Szovjetunió elnökének, Mihail Gorbacsovnak 1990. május 19-ei rendeletére és a szovjet törvényhozásnak "A tulajdonról" szóló törvényeire. A széles körű állami tulajdon fenntartása mellett a közösségi-kollektív tulajdonformák preferálását hangsúlyozta még az SZKP KB és KEB 1991. április 25-ei határozata is. A privatizációs folyamatban a "munkahelyi kollektívák és a szakszervezetek széles körű részvételét" írták elő.⁶²

Érdekes, hogy a társadalomban olyan erős volt az igény az állami tulajdon társadalmasítására, hogy még a privatizációt megfogalmazó tervezetek is azt a benyomást keltették, mintha a privatizáció társadalmasítás, népi tulajdon kialakítása lenne. Még az 1990 szeptemberében elkészült Satalin-Javlinszkij-terv is ezt a – manipulatív – gondolatot népszerűsítette. Satalin, aki elsőként fogalmazta meg hivatalosan a gyors privatizáció programját és vívta ki az amerikaiak támogatását, onnan kapta az elmarasztalást is a "populista" bűnbeesésért.⁶³

Mi sem jellemzőbb, minthogy a Demokratikus Oroszország nevű, ismert antikommunista szervezet 1990. október 20-21-ei alapító kongresszusán is összekapcsolták a privatizációnak és a dolgozók szociális védelmének problémakörét, mintha ez a két dolog összeegyeztethető lehetett volna. Jól érzékelteti a hangulatot, hogy a Szovjetunió lerombolását (vagyis Oroszország kilépését) követelő kongresszusi deklaráció is nacionalizálni kívánta a Szovjetunió és benne az SZKP tulajdonát. Ennek jegyében több küldött (M. Asztafjev, G. Jakunyin, A. Obolenszkij) egyenesen arra szólított fel, hogy távolítsák el az SZKP-t a politikai színtérről.⁶⁴ Egyébként a privatizáció és a népi tulajdon összekapcsolása a kis kelet-európai országokban is felmerült. A dolgozói tulajdon hívei is a privatizáció mögé bújva próbálták a hatalommal szemben a közösségi tulajdon bizonyos formáit "átmenteni".⁶⁵ A Szovjetunióban a Dolgozói Kollektívák Munkásbizottságai 1990 folyamán már számos helyen nyíltan megszerveződtek, és koncepcionálisan is szembeállították magukat a liberálisok és az apparátus szövetségével, valamint a konzervatív restauráció képviselőivel. Baloldali közgazdászok, teoretikusok mindennek elméleti formát is adtak. Eszerint Satalin 500 napos programja "az újgazdagok és a párt gazdasági bürokráciájának érdekszövetségét" fejezte ki.⁶⁶ Ezt a felfogást testesítette meg az SZKP Központi Bizottságán belül – a más összefüggésben már említett – ún. Marxista Platform, amelynek élén Alekszandr Buzgalin, egy fiatal közgazdászprofesszor állt. (Bár e csoport kevéssé volt tisztában azzal a ténnyel, hogy harcuk akkor már utóvédharcnak volt tekinthető. Ahhoz hasonló helyzetben voltak, mint egy évvel korábban az MSZMP, majd MSZP "népi demokratikus" platformjának "önigazgatói" Magyarországon.)

A peresztrojka tehát végső soron a neoliberális megoldások elszabadulása számára tört utat, ami a vezetők és a támogatók többségének eredeti szándékától természetesen éppen olyan távol állt, mint a Brezsnyev-korszakba való visszatérés. A dokumentumok tükrében bizonyos: az 1989-90-es fordulat sem kapcsolható össze a neoliberális gazdaságpolitika megvalósításának szándékával, ám 1991 augusztusa után a hatalom csúcsain már semmilyen más reális megoldás, beleértve a restaurációt is, nem kínálkozott. (Erre később még visszatérünk.) Éppen ezért helytelen lenne elvont elméletekből levezetni a valóságos történelmi mozgásokat. A meghirdetett célok igencsak eltértek a megvalósult fejlődéstől, hiszen még a kapitalizmus visszaállításának is létezett egy nem valutaalapi, nem neoliberális "programja".

A Valutaalap neoliberális gazdasági stratégiáját polgári közgazdászok széles köreiben is erősen vitatták. Kidolgoztak más típusú "rendszerváltó" teóriákat is, amelyek már a 80-as évek végén jelezték, hogy a valutaalapi megoldások a központi tervezésből a piacgazdaságba való átmenetre nem összeegyeztethetők a kelet-európai és mindenekelőtt a szovjet fejlődés történeti és emberi adottságaival.⁶⁷ Bírálták, hogy az IMF csaknem vakon hisz a piaci mechanizmusoknak abban a képességében, hogy megoldják az összes gazdasági problémát. Eszerint a piaci erők spontaneitásának köszönhetően összeomló állami vállalatok társadalmi katasztrófája mint a verseny "megtisztító" hatásának ésszerű konzekvenciája jött számításba. A monetarista-neoklasszikus IMF-nézőpont az oroszországi összeomlást mindig úgy szemlélte, mintha a probléma az lett volna, hogy az oroszok nem jól alkalmazták a Valutaalap koncepcióit.⁶⁸

A "strukturalisták" elméleti bírálata éppen azt mutatta ki, hogy a valutaalapi érdekeket tükröző monetarista-neoklasszikus gazdaságelmélet a Szovjetunióban és Kelet-Európában általában nem ültethető át sikeresen a gyakorlatba. A strukturalista vizsgálódások számára a piacgazdaságokba, értsd a kapitalizmusba való átmenet során fontosabb volt a szociális és technikai kontextus, az állami és társadalmi ellenőrzés és korlátozás, mint a neoliberális gazdaságpolitika által preferált értékrend. A társadalmi integrációs formák gyors szétzúzása nem tűnt sem gazdaságilag, sem politikailag kifizetődőnek.⁶⁹ A strukturalista politikai gazdaságtan érdeme továbbá, hogy tisztában volt azzal és le is írta: az adósságcsapda eszköz a hitelező, azaz a fejlett ipari országok kezében. Rákényszerítette az adós országokat, hogy megnyissák hazai piacaikat, és alárendeljék gazdaságukat a külföldi piaci diktátumoknak. Az adósságcsapda révén a fejletlenebb országokból folyamatos tőkekiáramlás zajlik a fejlett országokba. Mindennek megvolt a maga szerepe a kelet-európai és a szovjet rendszerváltásban.⁷⁰ Az állami tulajdon privatizálása ennek a nemzetközi adásvételnek vált eszközévé, ebben találta meg végső funkcióját. Éppen ezért a dolgok nem úgy festenek, ahogyan azt Javlinszkij beállította, miszerint a peresztrojka buta vezetői és később Jelcin "elszúrták" a dolgot a tulajdon kérdésében. Valójában ezen a téren a peresztrojka autentikus álláspontjától, amelyet közgazdasági síkon Aganbegjan önigazgatói koncepciója képviselt, másképpen eltávolodni, mint a "menedzserkapitalizmus" útján, aligha lehetett.⁷¹ A "piaci kompatibilitás" és a világgazdasági alkalmazkodás érdekei ugyanis kizártak más megoldásokat. A Nemzetközi Valutaalap ebből nem is csinált titkot.

3. A Valutaalap javaslata

1990 decemberében Amerikából súlyos írásos javaslatok érkeztek, másként fogalmazva, egy "nem hivatalos", "semmire sem kötelező" tanulmányt publikáltak, amelynek elkészítését 1990 júliusában a Hetek javaslatára a Houstoni Csúcs kezdeményezte. Ennek alapján a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, az Európai Együttműködési és Fejlesztési Szervezet stábjai, valamint az EBRD elnökének tanácsadói készítettek egy terjedelmes dokumentumot, amely a szovjet rendszerváltás gyakorlati programja lett.⁷² Ezt követően Satalin programja elveszítette érdekességét, úgymond, a nemzetközi közösség és a szovjet vezetés megtalálta a modus vivendit.

Végül is ez a tanulmány, amely a lehető legkevésbé volt ideologikus, alapvető funkciója szerint "modellként", "előírásként" szolgált a szovjet rendszerváltás gazdasági koncepciója számára.⁷³ (A gyakorlati megvalósulás előtt az utolsó akadályokat Borisz Jelcin brumaire 18-ája, modern időszámítás szerint 1993. október 4-éje rombolta le.)⁷⁴ Érdemes hát megismerkedni a tanulmány legfőbb kijelentéseivel.

Már ezen a ponton leszögezzük, hogy a Szovjetunió felbomlása és az államszocialista rendszer bukása – aláhúzva a külső feltételek lényeges szerepét – a belső gazdasági és politikai válság és a szovjet hatalmi elitek közvetlen részvétele nélkül nem történhetett volna meg. Ma már nemigen képezheti vita tárgyát, hogy a Szovjetunió és az államszocializmus összeomlása mélyen összefüggött azzal, hogy a hatalmi elitek saját hatalmi pozícióikat, luxusfogyasztásukat megőrizendő és az állami tulajdon fölötti ellenőrzésüket örökletessé teendő döntöttek a világpiacra való korlátozatlan nyitás mellett. Ám annak ellenére, hogy a szovjet hatalmi elit döntő csoportjai és a nemzetközi hatalmi és pénzügyi központok nyilvánvaló "szövetségre" léptek egymással, a külső "összeesküvés" mint a rendszerváltás oka már csak azért is képtelen gondolat, mert az itt elemzendő dokumentum – még 1990-ben – a világ nyilvánossága előtt fogalmazta meg a célokat és benne a szovjet vezető szervek közreműködését, "titkos szövetségét".

Nem véletlen, hogy az itt említett dokumentum ("tanulmány") készítői már a bevezetésében – jó egy évvel a Szovjetunió felbomlása előtt – leszögezték: a tanulmány maga nem jöhetett volna létre a szovjet vezető szervek és intézmények közvetlen támogatása nélkül. A bevezetés is hangsúlyozza, hogy a tanulmány "vállalta a szovjet gazdaság részletekbe menő elemzését, azt, hogy javaslatokat tegyen annak reformjára, és létrehozza azokat a kritériumokat, amelyek mellett a nyugati gazdasági segítség hatékonyan támogathatná az ilyen reformokat".⁷⁵ A jelentős kutatómunka és anyaggyűjtés el sem kezdődhetett volna a szovjet szervek támogatása nélkül, ami kifejezi a dolgok valódi állását. Külön hálával emlékezik meg a tanulmány (amely a kutatásnak csak a "főbb következetéseit" összegzi) a központi és köztársasági intézmények "nagyvonalú és jelentős támogatásáról és segítőkészségéről". Név szerint emlékezik meg a legfőbb "szponzorokról": többek között a külügyminisztériumról és a minisztertanács állami külgazdasági bizottságáról, amelyek a legtöbb vitát szervezték; az Állami Bankról, az Állami Oktatási Bizottságról, az Állami Tervbizottságról, a pénzügyminisztériumról, a külgazdasági kapcsolatok minisztériumáról, a minisztertanács állami reformbizottságáról és sok-sok más vezető szervről. És megemlékezik arról a nagyszámú közös tanácskozásról is, amelyeket Moszkvában, Brüsszelben, Párizsban és Washingtonban tartottak.⁷⁶

De 1990 nyarán a tekintélyes amerikai politikusok és üzletemberek már nyíltan beszéltek arról, hogy a Szovjetunió nem tud egyedül kikecmeregni a bajból: közvetlen beavatkozásra van szükség. Ebből a szempontból különösen tanulságos Soros György és Borisz Jelcin levelezése. A neves pénzmágnás a maga alapítványainak kelet-európai telepítése során belekeveredett a nagypolitikába is. Soros mindenekelőtt azt a szerepet vállalta, hogy a megfelelő embereket a megfelelő helyen a megfelelő találkozókra invitálja. Ez néhányszor sikerült is neki, s eközben hol Jeffrey Sachs-szal, hol más vezető pénzügyi szakemberrel vagy szovjetológussal kívánta meggyőzni a moszkvai hatalmi csoportosulásokat arról, hogy mely tervek alkalmasak a Szovjetunió "megmentésére", s mely tervek nem. (Soros elbeszéléséből kiderül, hogy óvatos retorikával, de mindig a legradikálisabb neoliberális variánsokat ajánlotta.) 1990 nyarán, az események felgyorsulásának időszakában, amikor a híres tőzsdespekuláns egy pillanatra megrettent a "polgárháború és a pogrom" veszélyétől, egy új Napóleon felbukkanásának lehetőségétől, az események "megfékezése" érdekében érdekes levelet írt Borisz Jelcinnek. A levélben – a Hetek tanácskozását megelőzően – két fontos állítás szerepelt. Először: "A világ érdeke, hogy megelőzzük a káoszba hullást. A megszokott magatartásnormákkal ellentétben most a Szovjetunió belügyeibe való messzemenő beavatkozásra van szükség [kiemelés tőlem – K. T.] csak a külföldi támogatás tudja megváltoztatni az események látszólag kérlelhetetlen menetét. A várakozással megint csak ellentétben a Szovjetunió ezt melegen üdvözölné, feltéve, ha megfelelő módon alakítjuk ki és fogalmazzuk meg a beavatkozás koncepcióját." Miután Soros e világos beszéd után elmesélte, milyen feltételekhez kellene kötni a nyugati "segítséget", megfogalmazta a Szovjetunió felbomlasztásának egyetlen helyes módját, egy sajátos pénzügyi logika szerint történő "föderalizálást". Ez az átalakítás a szovjet központ lebontását és a köztársaságok pénzügyi önrendelkezését foglalta magában, ami a jelcini koncepciónak is lényege volt. Ám mindez egy olyan passzusban szerepel, amely leszögezte: "Az átalakulás belügy, amelybe helytelen lenne beavatkozni"; ezek után meglepő tétel következik: a szovjet pénzügyi rendszert nyugati ellenőrzés alá kellene helyezni. "A beavatkozás egyetlen helyes módon lehet hatékony s egyúttal elfogadható: ha olyan valutarendszer megteremtésére irányul, amely lehetővé tenné, hogy a Szovjetunió önálló köztársaságok, illetve a balti köztársaságok esetében önálló államok föderációjává alakuljon. (…) Azonban egy valutarendszer, amely integrálná a gazdaságot, pontosabban megszabná a módját, hogy miként lehet a széthullóban lévő gazdaságot feléleszteni, eldöntené a sikert vagy a kudarcot. (…) A szovjet vezetés tudatában van annak, hogy ilyen valutarendszert külső támogatás nélkül lehetetlenség létrehozni. Nem pusztán hitelre van szüksége, hanem arra a hitelképességre is, amit a nyugati elkötelezettség hozna magával. Ha a Hetek kinyilvánítanák készségüket egy ilyen, a Szovjetuniót újjáélesztő valutarendszerre, akkor ajánlatukat lelkesen fogadnák…" Jelcin még aznap válaszolt Sorosnak. Neki nem az új valutarendszer ragadta meg a fantáziáját, sőt, az egyáltalán nem tetszett neki, mint ahogyan később a Heteknek sem. Az előbbinek azért nem tetszett, mert nem Oroszországra volt méretezve, az utóbbiaknak pedig nyilván azért nem, mert túlságosan sokba került volna. Ehelyett Jelcin azt javasolta, hogy őt támogassák az amerikaiak, mert ő tudja megvalósítani a köztársaságok önállóságát. "Pszichológiailag az ilyen ‘közvetlen’ támogatás – írta Jelcin – esetleg egyszer és mindenkorra tönkreteheti az elnök presztízsét. A támogatást konkrét programoknak és új embereknek kell adni. A kivezető út az egész ország számára Oroszországon keresztül vezet."⁷⁷ Sorossal ellentétben a Hetek, az IMF stb. tanulmánya nem a pénzügyi rendszernél fogta meg a dolgot, hanem magának a tervgazdaságnak a lebontását irányozta elő.

A tanulmány a szovjet gazdaságfejlődés egyébként tárgyszerű áttekintésének összegzéseként előrebocsátotta, hogy "nincsen példa a központilag tervezett modern gazdaságra", miközben a korábbi "vívmányokról" is szól. A furcsa az egészben maga a koncepció. Egyfelől a szovjet "pangást" a 70-es évek elejétől számítja, ami a 80-as évek végére az output és a foglalkoztatás terén a nyílt hanyatlásba ment át növekvő egyensúlytalanság mellett. Másrészt az "ökonomista" analízis fényében olyan benyomás keletkezik, mintha lett volna egy sikeres sztálinista korszak a "vívmányokkal", amely után a 70-es években kezdődő gazdasági hanyatlás, majd a bukás végső összegzésben "a korábbi vívmányokat kétségessé tette".⁷⁸ A tanulmány nem említi, hogy nem egyszerűen a szovjet, hanem a világgazdaság általános hanyatlásáról volt szó, ami mindenütt súlyos válságba sodorta a keynesiánus jóléti államokat a fejlett centrumban is, míg az 50-60-as évek szovjet fellendülése egy általános világgazdasági fellendülés "közegében" történt. A következő mondatban a tanulmány siet leszögezni, hogy mindennek ellenére semmilyen fokozatosságot nem tud elképzelni a reformok kivitelezésében, minden más megoldást a "konzervatív" megközelítés fogalma alá söpört. Így került egymás mellé mindenfajta szocialista megoldási javaslat a kapitalista piacgazdaság bevezetésének strukturalista megközelítéseivel, mint csupa "konzervatív" elképzelés. A tanulmány a maga véleményét és útmutatásait igazán kategorikusan fogalmazta meg az alternatív utakról: "But we know of no such path." Nincs ilyen út. Nincs visszatérés a központi ellenőrzéshez. Egyetlen út van, a "kapitalizmusé", illetve a program szóhasználatában a "piacgazdaságé", mely út – bár a tanulmány nem nevezi meg – a neoliberális gazdaságstratégia útja: az áttörés, hogy stílusosan fejezzük ki magunkat, utalva a sztálini fordulatra (1929-33).⁷⁹ A Valutaalap programja a "piacgazdaság" megvalósításának "kritériumait" összefoglalóan is megfogalmazta: "az árak liberalizálása a növekvő bel- és külföldi verseny feltételei között", "a magántulajdon bátorítása, az állami vállalatok piacosítása". Ennek során az elnöki (gorbacsovi) irányelveket megdicsérték, hogy azok jó irányt vettek a piacgazdaság kialakítása felé, de még figyelembe kell venni a fentebb jelzett "specifikus intézkedéseket, hogy az átmenet sikeres legyen". Mindenekelőtt a Nyugat "technikai segítségét" ígérték, ami magyarul a piacgazdaság intézményrendszerének gyors kialakítását jelentette (volna).⁸⁰ Ám az intézményrendszer kialakítása és a centrumkapitalizmus struktúrái szerint működő fejlett kapitalizmus között éles és kiáltó ellentmondás feszül, amennyiben a világrendszerbe való integrálódás és a centrum részévé válás – mint fentebb már jeleztük – két tökéletesen eltérő problémakör.⁸¹ A Valutaalap szakértői úgy vélték, hogy már a "technikai segítségben" is a "magánszektor játszhatná a lényegi szerepet".⁸² A "piacgazdaság", a "fizetési egyensúly", a "rendszer-reformok" mind elősegíthetik a problémák végső megoldását: "a Szovjetunió szorosabb integrálódását a világgazdaságba".⁸³

A dokumentum, amely mögött a világ döntő nemzetközi hatalmi-politikai és pénzügyi struktúrái álltak (s amit csak a rövidség kedvéért nevezünk "valutaalapinak"), ismételjük, meglepően őszinte hangvételű és szókimondó. Egyfelől igen rugalmas volt "a reform menetrendjét" illetően, másfelől igen határozott volt a tekintetben, hogy a "konzervatív és a radikális megközelítés közül a radikális az, amelyet mi javasolunk".⁸⁴

A két megközelítés közötti különbségtétel is sokat elárul arról, hogy a dokumentum szerzői milyen részletekbe menően tisztában voltak a valóságos célokkal és azok "árával", s micsoda kiáltó ellentmondás mutatkozik a dokumentum koncepciója és a Szovjetunióban, illetve a poszt-szovjet államokban folytatott későbbi sikerpropaganda között. "Konzervatív megközelítésben a reform egy szűkítő fiskális politikával kezdődik, mialatt a strukturális reformokat lassan vezetik be. A kezdeti szakaszban az árak alkalmazkodnak, de döntően megmarad az adminisztratív ellenőrzés. A makroökonómiai stabilizációt fokozatosan érnék el az árak felszabadításával, ami két-három éves periódust venne igénybe. A radikálisabb forgatókönyv éppen ellenkezőleg, egy erős makroökonómiai stabilizációs programmal kezdődne. Ez gyorsan csökkentené a költségvetési deficitet, amelyet a GDP 2-3%-ára kell mérsékelni, ezt pedig azonnal követné az árak ellenőrzésének megszüntetése, és elkezdenék a kisebb vállalatok privatizálását."⁸⁵ Ez utóbbi esetben a beruházások jelentős csökkenése mellett az árak jobban növekednének, és megjelenne a munkanélküliség is. E koncepciónak azonban előnye lenne – hangsúlyozta az ebben a vonatkozásban minden alap nélkül optimista dokumentum -, hogy "az összesített fogyasztási színvonal széles körben fenntartható lenne", és "az inflációt ellenőrzés alatt lehetne tartani". S így "hatékonyabban kezdődhetne a Nyugat utolérésének szakasza, mialatt a növekedés a termelékenység és a kibocsátás terén valószínűleg (sic!) elérné az érettebb piacgazdaságok szintjét." A gazdasági növekedést és az életszínvonal javulását egy évtized múltával jósolták, "és ez jó lehetőség lenne a jelentős külföldi tőkebeáramlás számára" is. Ez lett volna a jövő 1990-ből nézve. Az anyag rövid távon azonban "ijesztő hanyatlást és áremelkedést" ígért.⁸⁶ A tanulmány szerzői azt sem hallgatták el, hogy bizony elkerülhetetlen lesz az árliberalizáció nyomán "nagy monopolprofitok" képződése és "jelentős infláció" kialakulása, ami "a legsebezhetőbb csoportok" számára okoz majd súlyos terheket.⁸⁷ Nincs itt helyünk arra, hogy részletesen bemutassuk a dokumentum által a makroökonómiai szerkezeti átalakulásra ajánlott politikák technikai, szakmai részleteit, fiskális és monetarista megfontolásait, útmutatásait. Talán felesleges is, hiszen azóta sok mindent saját tapasztalatból is ismerünk. Fontosabb azoknak az elemeknek a kiemelése, amelyek magának a peresztrojkának rendszerváltássá való átalakulását feltételezték, amelyek a szocialista törekvéseket "a reális lehetőségeken" kívül helyezték. A program, amely – mint aláhúztam – a hirtelen áttörés híve, tulajdonképpen a peresztrojka vezéreinek jelszavait visszhangozta a "gyorsításról", az "áttörésről" stb., azzal a különbséggel, hogy leplezetlenül a tőkés piacgazdaság meghirdetésében határozta meg a végső célokat. Stilisztikai értelemben – némi túlzással – annyi történt, hogy a peresztrojka szó helyére a piacgazdaság került.

Az egész koncepció sűrített formában fejeződött ki a programnak a tulajdonreformról, vagyis a privatizációról és a "kommercializációról"⁸⁸ szóló fejezetében. A program a lényeget – mintha csak egy párthatározatot olvasnánk – világos direktívákban és egyértelmű fogalmakban, szinte jelszavakban fejezte ki. Érdemes idézni: "Míg a tulajdonreform végső célja az, hogy privatizálja csaknem az összes vállalatot a Szovjetunióban, a kommercializálás egy közvetítő lépés a bürokrácia hatékony ellenőrzésétől egy piacorientáltabb … struktúra felé, ami a legnagyobb vállalatok esetében elkerülhetetlen lesz." A gyors privatizációt a program azzal is magyarázta, hogy így mód nyílik a költségvetési deficit gyors csökkentésére. Erre a "gazdaságossági" érvre hivatkozva a tanulmány egyfelől az állami tulajdon mindenfajta elajándékozását, "odaadását" igen határozottan ellenezte, a (menedzser-) kivásárlást hitelben képzelték el (pay in installment). Másfelől azonban még a nem közgazdász szemlélő számára is feltűnő: a Valutaalap munkatársai "nem gondoltak" arra, hogy a vásárlók a Szovjetunióban nem rendelkeznek komolyan vehető tőkével (elvileg tőkejövedelemmel sem rendelkezhettek).

A vagyonok kialakulásának jogi és gazdasági hátterét nemigen tisztázták, ám komoly terjedelemben bírálták a munkavállalói tulajdonszerzésnek a Szovjetunióban (és más kelet-európai országokban is) elindított-elindult gyakorlatát, a kollektív tulajdon minden formáját. Némileg cinikusan jegyzi meg az anyag, hogy más országokban kiábrándítóak a tapasztalatok; pedig hát 1990 végén tudhatták, hogy például Magyarországon a kormány és a pártok hatalmuk minden erejével korlátozták és megbénították a közösségi-munkavállalói tulajdonszerzést, úgy hogy kiábrándító tapasztalatokról inkább csak a munkavállalók beszélhetnének vagy beszélhettek volna. A későbbi tapasztalatok tükrében ma már nevetségesnek hatnak a tanulmány érvei a munkástulajdon ellen: "A munkások vállalataik ellenőrzésében hajlanak arra, hogy viszonylag rövid távon maximalizálják jövedelmeiket, miközben korlátozzák az új munkások alkalmazását és túlfuttatják a vállalatok eszközeit." A tanulmány szerzői – némileg szemforgató módon – óvják a munkásokat a részvények közös birtoklásától is, kizárólag az egyéni részvénytulajdonlást pártolják, mondván, "a munkásoknak ugyanolyan tulajdonosi jogaik vannak, mint más részvénytulajdonosoknak a piacon".⁸⁹

A szerzők a menedzserekkel, az igazgatókkal és általában az állami vállalatok irányítóival másképpen bánnak, mint a munkásokkal. A vezetők szerintük távolabbra látók és megfontoltabbak, kevésbé saját érdekeikkel vannak elfoglalva, inkább csak a vállalatok érdekeit tekintik. Olyan benyomás keletkezik, mintha a Valutaalap tanácsadói – a régi marxista-leninista terminológiával élve – társadalmi bázist kívánnának programjuk megvalósítása számára teremteni "a különös vágású emberek" kategóriájának létrehozásával. Gyakorlatilag nekik ajándékozzák az állami vállalatokat, amit tudományos(kodó) nyelven így fogalmaztak meg: "A nagyvállalatokat kereskedelmi alapokra kell helyezni, és azok mindaddig így működnek, amíg köztulajdonban vannak." A program szerint a vállalatok úgy működnének mint valamiféle részvénytársaság, megszabadulva az állam ellenőrzésétől, és "az állami holdingtársaságoknak a magánszektor holdingtársaságainak modelljét kell követniük".⁹⁰ Javlinszkij tehát nagyot tévedett, amikor egyoldalúan a gorbacsovi vezetés nyakába varrta a menedzser-bürokrácia "szabad rablását". Ennek szellemi alapjait ugyanis a valutaalapi-világbanki szakemberek rakták le, nem törődve azzal, hogy kik lesznek a jövendő tulajdonosok: csak arra ügyeltek, hogy a munkavállalók tízmillióit kizárják ebből a folyamatból. Más kérdés, hogy a szovjet vezetés készségesen támogatta ezeket az ötleteket.

A peresztrojka olyan főideológusai, mint Aganbegjan vagy Zaszlavszkaja végül is 1990-re "megértették", hogy a termelési önigazgatás és az önigazgatói társadalmi demokratizálás nem összeegyeztethető a piacgazdasággal. ők is – a szokásos reálpolitikai érveléssel – a piacgazdaság mellé álltak. Ezzel a peresztrojka története véget ért.

***

A peresztrojka történetének kulcskérdése a piachoz való viszony volt. A peresztrojka főideológusai, akik a piac jegyében kívánták megreformálni a Szovjetuniót, furcsa és ellentmondásos helyzetbe kerültek. Arbatov, évtizedeken át a fő "amerikanológus", aki 1995 márciusában, a peresztrojka 10. évfordulóján a legélesebben utasította el a piacgazdaság szörnyűséges következményeit, 1990-ben még maga állt a piacgazdaság híveinek élére sajátos purifikátori stílusában. A peresztrojka jövőbeni hatásairól szólva a piaci eufória tipikus képviselőjeként éppen Arbatovot idézte egy brit történész a Financial Times egyik 1990-es számából, amikor is babonás előítéletnek nevezte a "piactól való félelmet", megdorgálva bizonyos hazai és külföldi szakembereket.⁹¹ Arbatov 1995-ös "rádöbbenése" is tipikus, hisz sokaknál felfedezhető, akik időközben elveszítették a hatalom védte bensőség állapotát. Ez a felismerés egyfajta menekülés a politikai felelősségvállalástól. A történeti összefüggést az imént említett szerző – valódi előrelátással, amellyel Arbatov nem rendelkezett – így foglalta össze: "Ha az embereknek fejébe száll Arbatov csábító víziójának bora, mit fognak szólni, amikor ráébrednek a valóságra? Az eredmény fordulat lesz egy populista vízió felé, hogy tudniillik a szovjet perónizmus vagy neosztálinizmus védje meg őket attól a fagyos széltől, amelyet Arbatov nem akar előrelátni. Ez a legfontosabb ok, hogy alaposan megvizsgáljuk a NEP ezüstös felhőjében a sötét vonalat."⁹² Mai ismereteink tükrében csak annyit tehetünk hozzá, hogy a végeredmény nem a "szovjet perónizmus", hanem az orosz jelcinizmus (jelcinscsina) volt, ami strukturálisan hasonló jelenséget takar.

Mindennek szimbolikus formában adtak keretet az 1991. augusztusi és az 1993. októberi puccsok. Az első, az operett-puccs, az államszocialista rendszer bukását jelezte; a második, a szovjet parlament véres szétlövetése, az új orosz piacgazdaság győzelmét. Az első "operett-puccsal" a régi hatalmi elit kísérletezett, a másodikat stílszerűen már a nemzetközi tőke finanszírozta.⁹³ Ez utóbbi látszik sikeresnek a tőke szempontjából. A tertium datur azonban kipróbálatlan. Vagyis Oroszországban még mindig erősen fennmaradt a "kipróbálatlan" konkurrens, a társadalmi önigazgatás (önkormányzás) alternatívája mint elmélet és mint gyakorlati tapasztalat, amelynek történelmi lehetőségeiről, forrásairól éppen itt az ideje, hogy elgondolkodjunk, és tanulmányozzuk feltételeit a neoliberális "szép új világban".

Jegyzetek

¹ E cikk egy nagyobb tanulmány részlete. Ebben az alakjában nem készült volna el a szerkesztőség néhány tagjának segítsége nélkül. Ezúton mondok köszönetet.

² Tariq Ali: The revolution from above. Where is the Soviet Union going? London-Sydney-Auckland-Johannesburg, Hutchinson, 1988. VI-VII. "És Borisz Jelcinnek ajánlom, akinek volt bátorsága, hogy fontos politikai szimbólummá váljon az egész országban"

³ Ebből a többértelmű történelmi helyzetből adódott, hogy végül sem Gorbacsov, sem a pártideológusok nem tisztázták, mit is értenek a "szocialista modernizáció" fogalmán. Az évek, sőt a hónapok múlásával változott az e fogalomnak kölcsönzött elméleti és politikai tartalom, a végén már minden elméleti válasz egybecsúszott, és a modernizáció elméleti síkon lényegileg egyidejűleg foglalt magában mindent: a centrumkapitalizmus értékrendjét, az állami gondoskodást, a jóléti állam szocializmusát valamint a társadalmi önigazgatás fogalmát. Gorbacsov 1989-től a "szocialista pluralizmus", "demokratizálás", "szocialista jogállam" fogalmaihoz fordult – mintegy követve Jelcint és a demokratákat -, ami azonban a gazdaságfejlődés perspektíváira vonatkozóan kevés eligazítást adott. A glasznoszty fogalma megelőzte a termelés és a társadalom strukturális átalakításának problémáját. A hatalmi elit felülről szórta demokratikus jótéteményeit. A jelzett fogalmi apparátus tehát már egy történelmi fordulat előjele volt. Később, már az 1991-es puccs után még egy újabb nyelvi-ideológiai módosulás következett: maga Gorbacsov is használni kezdte a totalitarianizmus elméletének morzsáit. A peresztrojka alapvető értelmét akkor már nem az állam, hanem csak a "totalitariánus állam" elleni harcban látta, amely állam soha nem volt kevésbé "totalitariánus", mint éppen akkor.

⁴ Már az 1985. október 26-án nyilvánosságra hozott újjászerkesztett pártprogram-tervezet – elvetve a "fejlett szocializmus" brezsnyevista doktrináját – legalábbis elvontan egyfajta visszatérést hirdetett a "peresztrojka" jegyében az "önkormányzati szocializmus" távlati perspektívájához.

⁵ Vö. Michael R. Beschloss – Strobe Talbot: At the highest levels. The inside story of the end of the Cold War. London, Warner Books, 1994. 374-397.

⁶ Például Samir Amin már 1987-ben ezt a lehetőséget kereste. ő már akkor illuzórikusnak tekintette a világpiacra való nyitás útját mint valamiféle "mentőövet" a felemelkedéshez. Világgazdasági törvényszerűségekre hivatkozott: az "alulfejlett" régió vagy ország esetében "a profit és a kamat visszaáramlása – a felhalmozott külső tőkével arányosan – nagyobb mértékben növekszik, mint a GDP." Ezért új, alternatív "lekapcsolódást" javasolt a világrendszerről, amely lényegében ellentétes a sztálinista és a polgári jellegű modernizáció útjaival, vagyis a tőkefelhalmozás útjaival. Amin a mezőgazdasági munkára épülő, de – állítása szerint – nem autark stratégiát javasolt egy egalitariánus célrendszerben, amely az üzemek és földek közösségi tulajdonán alapszik. Abból a politikai előfeltevésből indult ki, hogy a nettó összterméket a mezőgazdasági és a városi lakosság között a munka mennyiségéhez való hozzájárulásuk arányában osztják szét. (L. a rendszert S. Amin: Megjegyzések a lekapcsolódás elméletéhez. Eszmélet, 15-16. sz. 106-114. A "lekapcsolódás" elméleti problémájának egy új felvetését l.: S. Zimmermann: Thinking about "delinking" in East and West. A prespective of the anticapitalist left. Links, (Australia), 1994. november-december 3. sz. 69-74.

⁷ L. erről részletesebben Krausz T.: Szovjet Thermidor. Napvilág, 1996. V. fejezet, 166-136. Buharin a mezőgazdaságban döntően forgalmi szövetkezetekben gondolkodott, a baloldali ellenzék termelőszövetkezetekben, Sztálin pedig állami "szövetkezetekben" (ti. a megvalósult kolhozokban).

⁸ E problémáról részletesebben a Szovjet Thermidor c. munkámban értekeztem.

⁹ Soros György mellett a moszkvai amerikai nagykövet is elragadtatással írt arról, hogy mennyire megfelelt ez a terv az amerikai elképzeléseknek, bár "populista hibáit" kifogásolták. Vö. Jack F. Matlock, Jr.: Autopsy on an Empire. The American Ambassodor’s Accont of the Collapse of the Soviet Union. New York, Random House, 1995. 413-415.

¹⁰ Másutt részletesebben foglalkoztam a rendszerváltás okaival: Megélt rendszerváltás. Cégér, 1994. A gazdasági, politikai, szociális, ideológiai és pszichológiai okok módszeres tárgyalása egy külön tanulmány feladata lehet.

¹¹ L. például az emigrációban íródott Rakovsky (Bence György – Kis János): A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. Párizs, Magyar Füzetek, 1983. vagy Válaszúton. "Létező szocializmus" – politikai átmeneti időszak? szocializmus? kapitalizmus? Budapest, ÁJTK, Politikatudományi Füzetek 7. 1988. (Szerk.: Krausz T. – Tütő L.)

¹² Egyébként az amerikaiak eredeti célja éppen ellentétes volt az ellenőrizetlen destabilizálással: az általuk ellenőrzött és rendezett átmenet egy "nyugati stílusú" piacgazdasághoz, vagyis egy destabilizálódott állapot stabilizálása. (Eredetileg – vagy legalábbis nyilvánosan – csak a konkurrens Szovjetunió meggyengítéséről volt szó, nem lerombolásáról.) Ez volt a gazdaságilag és politikailag is ésszerűnek deklarált amerikai megoldás még 1990-ben is. És ez – mint majd látni fogjuk – 1990 végén már megegyezett a szovjet hatalmi elit alapvető csoportjainak szándékaival is. (Hogy léteztek-e másfajta, nem nyilvános forgatókönyvek, amelyek a szovjet atomfegyverek ellenére is egy totális zűrzavart kockáztattak volna vagy kívántak volna kiprovokálni az amerikaiak számára kedvezőtlen fordulat esetén, azt nem tudhatjuk. Ezt majd a megfelelő dokumentumok birtokában a jövő évezred történészei megválaszolják. Mindenesetre a keményvonalas Brzezinskivel az amerikai külpolitika a maga egészében nem azonosítható.)

¹³ L. erről G. Arrighi tanulmányát a félperiféria centrum előtti "megnyitásának" történelmi, szociológiai és gazdasági tényezőiről, a centrummal folytatott verseny társadalmi költségeinek növekedéséről, s végül arról, hogy a "megnyitás" eleve leértékeli a félperifériát a centrum szemében: G. Arrighi: A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújítása. Eszmélet, 15-16. sz. 145-172.

¹⁴ A Csillagháborús elképzelések atyja, Edward Teller (akkor Reagan elnök tanácsadója) e sorok írójának a Hoover Intézetben 1987 szeptemberében egy beszélgetés során hangsúlyozta, hogy tervei kifejezetten a szovjet gazdasági összeomlás előidézését szolgálták; Teller technológiailag egyáltalán nem tartotta alkalmasnak a szovjeteket a megfelelő válaszra. Ennek fényében Gorbacsov döntése, hogy kilép a verseny folytatásából, aligha támadható lépés. De hát a Szovjetunió és az államszocialista rendszer nem azért omlott össze, mert nem folytatta a fegyverkezési versenyt…

¹⁵ Isztoricseszkie szugybü, uroki i perszpektyivü radikalnoj ekonomicseszkoj reformü. (K gyeszjatyiletyiju nacsala peresztrojki). M. Gorbacsov fond, 1995. Abalkin hozzászólása.

¹⁶ Ezt a gondolatkört igen különböző világszemléleti alapról leírják, Z. Brzezinskitől a marxistákon át A. Zinovjevig. L. e kérdéskörről részletesebben Krausz T.: Az orosz sajátszerűség ideológiáiról. Replika, 19-20. sz. 165-177.

¹⁷ Vö. Z. Brzezinski: The Premature Partnership. Foreign Affairs, 1994. 2. sz. 67-82.

¹⁸ A modernizáció és a gazdasági felemelkedés Oroszországban egyenesen egymás ellentéteként jelenik meg a társadalomkritikai elméletben. L. Sz. Kurginjan: Kto bugyet zavtra Ivan Ivanicsem. Rosszija XXI, 1995, 3-4. sz.

¹⁹ Jerry Hough: Russia and the West. Gorbachev and the politics of reform. Második kiadás, New York, Sidney stb. A Touchstone book by Simon and Schuster Inc., 1990. 232. Sőt, már Hruscsov fontolgatta, hogy a kelet-európai szövetségesekkel világpiaci árakon folyjon a kereskedelem, később Koszigin Gomulkával folytatott hasonló tárgyalásokat. L. erről. V. M. Falin: Hozzászólás a KB Nemzeközi Osztályának ülésén 1990. június 15. Izvesztyija CK KPSZSZ, 1990. 10. sz. 104.

²⁰ Már 1989 májusában egy magas szintű német kezdeményezésű moszkvai tanácskozáson Zaglagyin, a KB külügyi osztályvezetője kijelentette, hogy "a Szovjetunió külpolitikájában a két Németország fenntartása többé nem elsőrendű prioritás". A tanácskozáson résztvevő Hajdú János szíves közlése.

²¹ Peremeni v Centralnoj i Vosztocsnoj Jevrope. Sz zaszedanija Komisszii CK KPSZSZ po voproszam mezsdunarodnoj polityiki, 1990. június 15. (Falint július 14-én KB-titkárrá választották.) Izvesztyija CK KPSZSZ, 1990. 10. sz. 102-103. Nem telt el másfél év, és a Szovjetunió sem létezett…

²² Jack F. Matlock, az akkori moszkvai amerikai nagykövet visszaemlékező elemzéséből kiderül, hogy az USA elnöke, G. Bush és külpolitikai vezetése – ellentétben az óvatos Kissingerrel – nem tartott aktuálisnak 1989 tavaszán semmiféle egyezményt Kelet-Európáról a Szovjetunióval. Az amerikaiak határozottan megígérték, hogy a Varsói Szerződés tagállamainak függetlenedése esetén "nem kísérelnék meg a NATO-t kelet felé mozdítani" (hol van már a tavalyi hó?), amire a szovjet vezetés válasza annyi volt, hogy Gorbacsov bátorította a kommunista vezetőket a térségben a reformok folytatására. Vö. J. F. Matlock, Jr.: Autopsy on an Empire. I. m. 190-192. A nagykövet fejében először 1989. május 25-én vetődött fel a kérdés a Népképviselők Kongresszusának első napján, hogy "Vajon bolsevik-e még a Szovjetunió Kommunista Pártjának vezetője ?" Uo. 204.

²³ Uo. 271-272.

²⁴ Soros György levelezése Borisz Jelcinnel arról árulkodik, hogy Soros e "kevesek" közé tartozott. Jelcin tehát már 1990 júliusában a Szovjetuniót a Nyugat, mindenekelőtt az USA egyfajta "protektorátusának" tekintette, persze nem egyedül. Soros említett könyvének igen érdekes részletei azok, amelyek a szovjet hatalmi csoportosulások közötti harcról számolnak be. E harc tétje – ha Sorosnak hinni lehet – az volt, hogy Amerika melyik orosz, illetve szovjet hatalmi csoportosulást támogassa. L. Soros György: A lehetetlen megkísértése. A kelet-európai forradalmak és a Soros Alapítvány. Bp., 1991. 117-120.

²⁵ Soros György a maga "alapítványtörténeti" könyvében sok érdekes és árulkodó részletet ad elő a szovjet értelmiség "megnyerésének" történetéből is. Soros György: I. m.

²⁶ Bár a szovjet vezetés a "nyugati hatékonyság" és a "piaci ösztönzők" szerepét hangsúlyozta a peresztrojka gazdasági kudarca nyomán, a "szocialista megújulás" hivatalos doktrinája még 1989-ben, a glasznoszty körülményei között sem érintette magának Leninnek politikusi és teoretikusi tekintélyét a párton belül. Miközben Gorbacsov amerikai és európai útjai során adózott a nyugati technikai és technológiai vívmányoknak, nem egyszer hitet tett a piaci vegyesgazdaság mellett, kommunista identitását (legalábbis nyilvánosan) nem adta fel. Pedig 1989 őszén Magyarországon a reformkommunista vezetés, amely korábban Gorbacsov tanácsadóit oly mélyen befolyásolta, addigra már szociáldemokratának nyilvánította magát. (Más kérdés, hogy az egész "kádárizmus" bizonyos értelemben egy sajátos kelet-európai szociáldemokrata irányzat szerepét töltötte be. Az MSZMP MSZP-vé való átalakulása már nem a szovjet ellenőrzés, hanem az amerikai – és német – befolyás megnövekedésének keretei közé illeszkedett, amelyet maga Gorbacsov is támogatott.)

²⁷ Gorbacsov (talán taktikai okok miatt, talán mert tényleg hitt még a szocialista "küldetésben") a kivételek közé tartozott. Az ő "debolsevizálódása" ("szociáldemokratizálódása") – amire Matlock amerikai követ utalt – 1991-ig nem annyira szövegeiben, hanem egyes politikai lépéseiben manifesztálódott; része volt annak a kísérletnek, amelyet a Szovjetunió, illetve Oroszország világgazdasági integrációjának neveznek. Más szavakkal: a világcivilizáció, az emberiség nevében a szocializmus-kapitalizmus ellentét feloldódott, ahogyan Satalin és Abalkin fogalmazott az ellentétpárról: "puszta játék a szavakkal" (legalábbis számukra).

²⁸ Vö. Az SZKP KB Oroszországi Irodájának határozatai. O koncepcii ekonomicseszkogo szuverenyityeta Rosszii. 1990. január 15. Izvesztyija CK KPSZSZ, 1990. 2. sz. 19.

²⁹ Vö. uo.

³⁰ A kérdéskör tömör összefoglalását l. V. A. Mironov: Rosszijszkoe goszudarsztvennoe sztroityelsztvo v poszt-szojuznij period (1991-1994.) Kentavr (Isztoriko-politologicseszkij zsurnal), 1994. 3. sz. 3-15.

³¹ Részletes elemzést nyújt e témakörben Sabine Kropp: Umwege der Systemreform: Dezentralisierung und lokale Selbstverwaltung in Russland. Aus Politik und Zeitgeschichte (Beilage zur Wochenzeitung Das Parlament), 1995. november 10. 34-44.

³² Úgy tűnik, Oroszország oda jutott, hogy korábbi szövetségeseinek NATO-tagsága is – fogcsikorgatva bár, de – elfogadható számára, ha az orosz tőke ennek fejében nem szorul ki teljesen a kelet-közép-európai fegyverpiacról. Van itt egy másik furcsa ellentmondás is. A világrendszer hatalmi és pénzközpontjai egyfelől támogatták a peresztrojka demokratikus kiszélesítését, majd ünnepelték a szovjet katonai-bürokratikus állam szétesését mint a demokrácia győzelmét és a Szovjetunió népeinek felszabadulását. Másfelől ugyanezen nyugati struktúrák és intézmények képviselőinek szemében leértékelődtek a szovjet utódállamok és Oroszország is – utóbbi éppen azért, mert megszűnt nemzetközi világhatalmi centrum lenni.

³³ L. erről Giovanni Arrighi: Kelet-Ázsia felemelkedése és az államközi rendszer elsorvadása. Eszmélet, 30. sz. 169-197.

³⁴ Mark J. Valencia: Introduction. In: Mark J. Valencia (szerk.): The Russian Far East in Transition. Opportunities for Regional Economic Cooperation. Boulder-San Francisco-Oxford, Westview Press,1995. 1-9.

³⁵ Ezt az állapotot írta le Alekszandr Zinovjev a "gyarmati demokrácia" állapotaként. Vö.: A kommunizmustól a gyarmati demokráciáig. Eszmélet, 25. sz. 107-130. Az egykori disszidens szerző most a nyugatosítás és a kapitalizmus ellenfeleként mutatkozik meg: "A nyugatosítás valódi célja a többi ország bevonása a Nyugat befolyási, hatalmi és kizsákmányolási szférájába… egészében véve másodrangú és kiszolgáló szerepben." (124.) Ma már mindenki számára világos, aki látni akarja, hogy a nemzetközi hatalmi és pénzközpontok a privatizáción mint a tőkefelhalmozás új formáján keresztül is a jelzett munkamegosztási struktúrát "stabilizálják" – természetesen az oroszországi munkaerő rovására.

³⁶ A. G. Aganbegian: The Challenge Economies of Perestroika. London-Sidney-Hutchinson, 1988.

³⁷ L. az önigazgatás magyarországi és nemzetközi tapasztalatairól két tanulmány-, illetve dokumentumkötetet: Válaszúton és Krausz T. – Márkus P. (szerk): Önkormányzás vagy az elitek uralma. Liberter, 1995. Ezt az irányzatot erősítette bizonyos korszakokban Lukács György, Heller Ágnes, Kis János, Bence György, Bauer Tamás, Lengyel László, Soós Károly Attila és mások munkássága, függetlenül attól, hogy Lukácsot kivéve később mindnyájan megtagadták szocialista korszakukat.

³⁸ T. Zaszlavszkaja: Sztratyegija szocialnogo upravlenyija peresztrojkoj. In: Inogo nye dano. 9-50., különösen 12-13.

³⁹ Uo. 127.

⁴⁰ Erre azért érdemes felhívni a figyelmet, mert később a neoliberális piacgazdaság programja jelenik meg majd a "radikális reform" keretében, a neoliberális koncepció s több szempontból is "kisajátítja" majd az eredeti elképzelés ideológiai infrastruktúráját.

⁴¹ Aganbegian: I. m. 193.

⁴² L. Paul R. Gregory: Restructuring the Soviet economic bureaucracy. New York-Melbourne-Sydney, Cambridge University Press, 1990. 2.

⁴³ Vö. uo. 2-3.

⁴⁴ A bürokrácia-probléma a politika síkján mind Jelcin, mind Gorbacsov számára alapvető kérdés volt. Gorbacsov a "kliens- és vezér-orientált bürokráciát" részesítette előnyben "a bürokrácia hagyományos korporatista szellemével" szemben. Más kérdés, hogy lehetett-e a bürokrácia privilégiumai ellen harcolni a bürokráciával? Ebből a szempontból tekintve Gorbacsov a szovjet bürokráciát inkább nézte Sztálin prizmáján keresztül, mint a modernitás szempontjából. Más szavakkal: inkább volt tradicionalista, mint modernista – ez Gorbacsov reformtörekvéseinek egyik alapvető ellentmondása. Jelcin e tekintetben "modernebb" volt, mert a populista politika lényegét jobban értette. Tehát mind Gorbacsov, mind Jelcin bizonyos értelemben Sztálin modern örököse: populista bürokráciaellenes harc a bürokrácia túlélése érdekében, fenntartva az elkülönült hatalommenedzselés egész rendszerét. De mindketten antisztálinisták is voltak: nem kívántak visszatérni a hatalommenedzselés régi diktatórikus formáihoz, mert felismerték, hogy a "modernizáció bonyolult feladatait" a régi diktatórikus eszközökkel véghezvinni nem lehet.

⁴⁵ E szektor valóságos gazdasági súlyáról ad gazdaságtörténeti és gazdasági elemzést Andrej Kolganov: Kollektyivnaja szobsztvennoszty i kollektyivnoje predprinyimatyelsztvo. Moszkva, 1993.

⁴⁶ David A. Dyker: Restructuring the Soviet Economy. London-New York, Routledge, 1992. 79.

⁴⁷ L. erről részletesebben Krausz T.: Történeti adalékok a szocializmus politikai és elméleti értelmezéséhez. Politikatudomány, 1987. 3. sz. 3-28. Az egész periódus ideológiatörténeti áttekintését l. Neil Robinson idézett művében.

⁴⁸ Írástudó nemzedékek. A Polányi-család története dokumentumokban. MTA FI LAK, Archívumi füzetek VII. 1986. 148.

⁴⁹ Dyker: I. m. 94-97.o. és Kolgánov I.m. 55-65.

⁵⁰ Uo. 121-122.

⁵¹ Az orosz és a kínai agrárfejlődés összehasonlító történeti vizsgálata és perspektíváik egybevetése jól mutatja, hogy az orosz mezőgazdaság a maga bürokratikus kollektivista struktúráival, bérmunkásjellegű és szociálisan biztosított munkaerejével mind a családi, mind a piaci gazdálkodás iránt erős közömbösséget, sőt ellenállást mutat. A kínai családi gazdálkodás éppen az urbanizáció szovjet típusának hiányát mutatja, s ez is oka annak, hogy a 80-as években maga a Kínai Kommunista Párt restaurálta az erőltetett kollektivizálást elutasító paraszti családi gazdálkodást. A 256 ezer állami óriás farm, amelyek a földek 97%-át foglalták magukban (1991), a jelcini évek alatt sem alakult át többségében magántulajdonon alapuló farmergazdasággá. Az oroszországi mezőgazdasági lakosság a paraszttól a hivatali apparátusig nem akart (és ma sem igen akar) kilépni a piacra, amely kiszámíthatatlanul differenciálja a vidéki lakosságot, jórészét megfosztva a biztos megélhetéstől, amelyet korábban a szovjet periódusban megszoktak. Gorbacsov mezőgazdasági reformjai ezen az ellenálláson buktak el. Jelcin különösképpen nem az állami földek társadalmasításával kísérletezett, hanem – jobb kifejezés híján – a kényszer-magántulajdonosítás útját választotta, aminek katasztrofális eredményeiről nem itt a helye, hogy beszámoljunk. A feloszlatott állami gazdaságok és kolhozok helyén nem jöttek létre jól működő farmergazdaságok, mert a piacgazdaság intézményi, pénzügyi és pszichológiai feltételei nem alakultak ki. Oroszország parasztjainak bérmunkássá válása után nem látszanak a körvonalai egy olyan fejlődésnek, amely ezeket a bérmunkásokat, akik megszokták a létbiztonságot, az ingyenes oktatást és a nyugdíjat, most farmerekké alakítaná át, akik majd a piacgazdaság vastörvényei szerint dolgoznak. Ráadásul sem a vidéki bürokrácia, sem a mezőgazdasági menedzserréteg nem érdekelt egy ilyen fejlődésben, mert nem látja benne sem korábbi hatalmi presztízsének, sem megélhetésének biztosítékait. Vö. Mark Selden: Pathways from Collectivization. Socialist and Post-Socialist Agrarian Alternatives in Russia and China. Review (Fernand Braudel Center), 1994. 4. sz. 423.

⁵² Az SZKP "marxista platformja" 1990 elején jött létre. Első konferenciájukat ez év áprilisában, Bikovoban tartották, amelyen marxista értelmiségiek egy csoportja egy dokumentumot fogadott el. Ebben többek között az állt, hogy "a termelés minden szintjén a dolgozók önigazgatásának alapján" szerveződne a termelési folyamat, s mint ilyet, a dokumentum készítői szembeállították a "totalitariánus állami tulajdonnal" és a "magántulajdonnal" mint "az ember ember általi kizsákmányolásának két formájával". Vö. Novejsie polityicseszkie partyii i tyecsenija v SZSZSZR. Dokumenti i matyeriali. Szerk.: B. F. Szlavin. Moszkva, Insztyitut tyeorii i isztorii szocializma CK KPSZSZ, 1991. 54-56. L. erről még Alekszandr Buzgalin: Belaja vorona. Poszlednyij god zsiznyi CK KPSZSZ: vzgljad iznutri. Moszkva, 1993. főként 59-76. (Buzgalin a platform alapítója, akit az SZKP XXVIII. kongresszusán KB-taggá választottak.)

⁵³ Gorbacsov és az apparátus harcáról és a harci technikákról l. R. V. Daniels: Khrushchev and Gorbachev – similarity and difference. In: Theodor Taranovsky (szerk.): Reform in Modern Russian History, Progress or Cycle? Woodrow Wilson Center Press and Cambridge University Press. 1995. 385-387.

⁵⁴ A tulajdon és a privatizálás eredetét, folyamatát a peresztrojka periódusában több munka elemzi, l. a kritikai feldolgozásból A. Buzgalin (szerk.): Economy and democracy. Moszkva, 1992.; Andrej Petrov: Privatizálás a Szovjetunióban. Magyar Ruszisztikai Intézet, Szovjet Füzetek II. 1991.; Vígvári András: Rendszerváltás és privatizáció. Bp. GT Füzetek, 1992.; Labour Focus on Eastern Europe, 1994. 47. sz., 1995. 51. és 52. sz.; Mark Selden: Pathway from Collectivization. I. m. 423-449.

⁵⁵ Moshe Lewin – az "értelmezhetetlenség" gyökereire utalva – pontosan fogalmazta meg ennek lényegét: "A szocializmus fogalmában gondolkodva nem kínálkozott lehetőség arra, hogy megértsük azt a módot, ahogyan a szovjet rendszer aktuálisan működött." Moshe Lewin: Conclusion. In: Perestroika. The Historical Perspective. Edw. Arnold, London, New York, 1991. 238.

⁵⁶ A kérdés csak elvont elméleti analízisekben merült föl Lukács György, később Tőkei Ferenc és mások munkáiban, leggyakrabban az ázsiai termelési mód kapcsán. Tőkei Ferenc: Az ázsiai termelési mód kérdéséhez. Kossuth Kiadó, 1975.

⁵⁷ A vállalati igazgatónak mint tulajdonosnak a kikerülése az állam (vagyis a valóságos tulajdonos) ellenőrzése alól az államszocializmus rendszerében nem állt összefüggésben a kemény vagy puha költségvetési korláttal, mint azt az irodalomban sokan állítják. A puha költségvetési korlát ugyanis egy tudatos állami politika része volt. Egyébként Javlinszkij külön megjegyzésben fejezte ki az említett szerzőknek is elismerését a támogatásért, tanácsaikért. G. Javlinszkij: Uroki ekonomicseszkoj reformi. Moszkva, EPIcentr, 1993. 1., 10-11.

⁵⁸ Vö. uo. 58-62.

⁵⁹ Vö. uo. 17-18.

⁶⁰ Uo. 60.

⁶¹ Osznovnie polozsenija i rekomendacii KPSZSZ v oblasztyi razgoszudarsztvlenyija szobsztvennosztyi. Izvesztyija CK KPSZSZ, 1991. 8. sz. 19-23.

⁶² Uo. 23. A programok és a valóság szélsőséges szembenállása a kommunista pártban több területen is megfigyelhető. A teljes zűrzavarra utal, hogy miközben védelmezték a privatizációt és a piacgazdaságot, felléptek és harcot hirdettek a kultúra kommercializálása ellen. Vö. a KB ideológiai és szociális-gazdasági osztályainak 1990. július 11-i határozata: "A kultúra kommercializálódásának erősödő tendenciáiról és az ezek legyőzésére vonatkozó intézkedésekről." Izvesztyija CK KPSZSZ, 1990. 10 sz. 21-26. Szeptember 11-én pedig határozat született "A piaci viszonyokhoz való átmenetről és a kultúra szférájában hozandó intézkedésekről." L. uo. 19-22.

⁶³ Vö. Jack F. Matlock, Jr.: Autopsy on an Empire. I. m. 407-408. A nagykövet különösen az olyan megfogalmazásokat kifogásolta, amelyek az Izvesztyija 1990. szeptember 4-i Satalin-interjújában szerepeltek, nevezetesen, hogy "a piacgazdaság bevezetése főképpen az állam költségére történik, nem pedig az egyszerű emberekére". A nagykövet, úgy tűnik, nem értette, hogy a piacgazdaság bevezetése Oroszországban manipulációs propaganda nélkül nemigen volt lehetséges. Az illúziókeltés egyébként magától az amerikai propagandától sem volt idegen.

⁶⁴ Kuda igyot "Gyemokratyicseszkaja Rosszija"? Izvesztyija CK KPSZSZ, 1990. 12. sz. 104-106.

⁶⁵ Így volt ez a lengyel Szolidaritás balszárnyán, az oroszországi önigazgatói csoportok esetében (A. Buzgalin – a KB tagja – és A. Kolganov közgazdászok, Borisz Kagarlickij, az új baloldal ideológusa), de ide tartozik az időben első kísérlet, a magyarországi, ahol 1989 végén-1990 elején a Baloldali Alternatíva Egyesülés egyes képviselői a munkástanácsokkal együtt kezdeményezték a privatizáció dolgozói tulajdonként való gyakorlását. (A törekvést – mint ismert – a rendszerváltás gyakorlatilag csaknem teljesen elsöpörte, pedig önmagában a "dolgozói tulajdon" képes szervülni a kapitalista magántulajdon viszonyai között mint "rendszerfenntartó" struktúra.)

⁶⁶ A munkásönigazgatás pozícióinak vizsgálatát a Szovjetunióban már 1990 végén elvégezte David Mandel: Perestroika and the Soviet People. Montreal-New York, Black Rose Books, 1991. ("Destatization" and the Struggle for Power in the Soviet Economy: A New Phase in the Labour Movement.) 117-154.

⁶⁷ L. például Ingrid H. Rima (szerk.): The Political Economy of Global Restructuring. Economic Organization and Production. 1-2. k. Edward Elgar, 1993.

⁶⁸ Ebből a szempontból jellemző Csaba Lászlónak a naivitás határát súroló felfogása: Pinochet Oroszországban? In: Krausz T. (szerk.): Jelcin és a jelcinizmus. Magyar Ruszisztikai Intézet, 1993. 49-66.

⁶⁹ Vö. Mark Knell: The Political Economy of Transition to Market Economies. In: The Political Economy… I. m. 1. k. 124-139.

⁷⁰ Omar F. Hamouda: Globalization and the International Debt Trap. In: The Political Economy… I. m. 173. skk; vö. Szegő Andrea: Világgazdasági függés, eladósodás, válság. Eszmélet 1. sz. 65-99. Szegő még 1989-ben azt írta: "A tájékoztatás hiánya e világgazdasági háttérről a szocialista országokban az adósságcsapdát egy politikai csapda irányába terelte: az IMF és a Világbank stabilizációs és világpiaci alkalmazkodási programja nálunk a párt programjaként, e programok kudarca pedig a párt gazdaságpolitikai kudarcaként jelenik meg, előkészítve ezzel a talajt egy olyan politikai közélet kialakulásához, mely a szocializmus egész eddigi történelmét modernizációs zsákutcaként fogja fel." Uo. 71. Hozzátehetjük, hogy ez a fejlemény 1989-91-ben lejátszódott a Szovjetunióban is.

⁷¹ Az ismeretek mai fokán nyugodtan állíthatjuk tehát, hogy Kelet-Európában és a Szovjetunióban nem volt esélye egy "centrumkapitalizmus" megvalósulásának, mivel itt már az államszocializmus is a félperiferiális fejlődés jegyeit viselte. A történeti sajátszerűségek és a rendszerváltás összefüggéséről l. Niederhauser Emil: Előhang 1989 Kelet-Európájához. Eszmélet, 5. sz. 24-42. S mivel Oroszország éppen a nemzetközi tőkefelhalmozási folyamatban vitathatatlanul a vesztesek oldalára került, egy új növekedési pályára való átállásának szinte minden feltétele hiányzott. L. e feltételekről Berend T. Iván tanulmányát, amely a magyarországi mozgásokat középpontva állítva vázolja fel a világgazdasági háttér meghatározó szerepét a rendszerváltó Keleten: A növekedési pályaválasztás motívumai Magyarországon. Magyar Tudomány, 1995. 1. sz. 13-20.

⁷² L. The Economy of the USSR: a study undertaken in response to a sequest by Houston Summit: summary and recommandations. IMF, World Bank stb., Washington, 1990.

⁷³ Természetesen (egyelőre) nincsenek olyan hozzáférhető dokumentumok, amelyek bizonyítanák a valutaalapi program "kötelező" jellegét, de hát a tények és a rendszerváltás folyamata visszatükrözi a dokumentumban foglaltak fő vonalát. Lehet ezt naiv módon véletlennek is tekintetni, de akkor még mindig nagyon kérdéses, miért volt oly fontos a nagyhatalmak vezetőinek és a szovjet hatalmi elit jelentős csoportjainak a dokumentum elkészítése. Mint minden ilyen típusú dokumentum, így ez is – ha áttételeken keresztül is, de – a megbízók és a készítők politikai érdekinek és akaratának kifejezője.

⁷⁴ L. erről Jonathon W. Moses: Borisz Jelcin brumaire tizennyolcadikája. Eszmélet, 29.sz. 165-181.

⁷⁵ The Economy of the USSR… I. m. 1.

⁷⁶ Uo.

⁷⁷ E levélváltást l. Soros György: A lehetetlen megkísértése. I. m. 117-120. (Kiemelések tőlem K. T.)

⁷⁸ The Economy of the USSR… I. m. 2.

⁷⁹ Az ember önkéntelenül is a sztálini "nagy ugrásra" gondolt a Satalin-program kézbevételekor is. Satalin már maga is a piacgazdaság egy steril "elméleti" formájával lepte meg olvasóit 1990 augusztusában-szeptemberében, amely jelezte, hogy a peresztrojka szocialista szakasza befejeződött. Satalin 500 napos fordulatát kevesen vették ugyan komolyan, ám a valódi rendszerváltás 500 napon belül tényleg elkezdődött. A Satalin-program sorsáról és az Abalkin-Rizskov-féle csoporttal való harcáról közvetlen, személyes hangvétellel számol be Satalin nagy barátja, Soros György: A lehetetlen megkísértése… I. m. 115-132.

⁸⁰ Uo. 47.

⁸¹ Ennek a jelenségnek történeti és elméleti megalapozását Immanuel Wallerstein a 70-es években elvégezte: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Gondolat, Társadalomtudományi Könyvtár, 1983. (Angolul: The Modern World-System. Capitalist Agriculture and the Origins of the European World-Economy in the Sixteenth Century; New York, Academic Press, 1974.)

⁸² The Economy of the USSR… Uo.

⁸³ Uo.

⁸⁴ Uo. 18.

⁸⁵ Uo.

⁸⁶ Uo.

⁸⁷ Uo. 19.

⁸⁸ A "kommercializálás" fogalmát egy külön jegyzetben így határozta meg a tanulmány: "A kommercializálás fogalmát e tanulmány annak a folyamatnak rövidítéseként használja, amelyben egy vállalatot pénzügyileg és az irányítás szempontjából autonóm egységként hoznak létre, anélkül, hogy feltétlenül magántulajdonként működne." Uo. 48-49. Az állami vállalat magántulajdonná való alakításának egyfajta előkészítése tehát ez.

⁸⁹ Uo. 27.

⁹⁰ Uo.

⁹¹ Financial Times, 1990. május 2. Idézi Judith Shapiro: The costs of Economic Reforms. In: Perestroika: the Historical perspective. I. m. 157.

⁹² Uo. 158.

⁹³ L. erről Moses: Borisz Jelcin brumaire tizennyolcadikája. I. m. 165-182.