A náci népirtás története a Szovjetunió elfoglalt területein Magyarországon úgyszólván ismeretlen. A tanulmány arra tesz kísérletet, hogy e történetet összefoglalja, és tudományos szempontok szerint a megfelelő historigráfiai, történeti, elméleti és politikai kontextusba állítsa.

Vázlatok a náci népirtás okairól és természetéről

 

Jelen tanulmány¹ két célt tűzött ki maga elé. Egyrészt vázolni igyekszik az Endlösung gyakorlati megvalósításának specifikus vonásait a nácik által elfoglalt szovjet területeken. Hiszen Magyarországon alig ismert a holokauszt szovjetunióbeli története, miközben a náci népirtás magyarországi történetéről R. Braham könyvétől² a legutóbbi időkig megjelent néhány értékes munka, amelyekre a maga helyén utalunk majd. Újabban a figyelem középpontjában a magyar állandó Auschwitz-kiállítás tematikája áll³ , ami mutatja a témakör kutatásának új irányait, politikaérzékenységét. Ugyanakkor a holokauszt általános történetét összefoglaló hazai feldolgozásban a náci genocídium története a Szovjetunióban még önálló fejezetet sem kapott.⁴ Pedig a náci népirtás hatmillió zsidó áldozatának mintegy a felét, hozzávetőleg 2,8 millió embert éppen az elfoglalt szovjet területeken semmisítették meg.⁵ S bár igaz, hogy 1991-ig gyakorlatilag szinte semmilyen kutatás nem folyt, nem folyhatott a szovjet területeken végbevitt náci népirtásról, azonban – számos, másutt vizsgálandó okok következtében – a több évtizedes elhallgatás, historiográfiai szilencium után az utóbbi 10-15 esztendőben az oroszországi és általában az egyetemes történetírás jelentős lépéseket tett a történelem e “fehér foltja” eltüntetése érdekében. Nem is szólva arról, hogy minden, ami ott történt, hatással volt az Endlösung későbbi, így magyarországi történetére is. Az Endlösung a szovjet területen nemcsak időben előzte meg a “magyar holokausztot”, hanem egyúttal térbeli és szervezeti-módszertani előzményként is szolgált a magyarországi történethez, még ha az eszközökben és a módszerekben természetesen fontos különbségek is mutatkoztak, amelyek jelen írásból részben nyilván kiderülnek. A lengyelországi haláltáborok megszervezése is összefüggött a hitlerista népirtás szovjetunióbeli tapasztalataival. Mindezek következtében már az is elegendő eredmény volna a részünkről, ha a szovjet területeken véghezvitt náci népirtás jelentőségére ráirányítanánk a hazai kutatók és érdeklődő olvasók figyelmét. Mindenekelőtt tehát szakmai célkitűzés vezet bennünket, annál is inkább, mert a holokauszt körüli viták ideológiai aspektusairól, egyediségéről és kivételességéről stb. folyó nemzetközi eszmecseréről az Eszmélet korábbi számaiban több írás is megemlékezett.⁶

A tanulmány másik célkitűzése, hogy felvázolja – a módszertani tisztánlátás és egy elméletileg is korrektebb elemzés kibontakozása érdekében – azokat a mélyebb és távolabbi történelmi okokat, amelyek lehetővé tették a náci genocídiumot a maga egészében. Világossá vált, hogy a holokauszthoz vezető okokat újra kell gondolni, mivel a dolog elméleti lényege, a kutatás tulajdonképpeni “sorsa”, “értelme” jelentős mértékben az okok differenciált meghatározásában rejlik.

Miképpen a holokauszt magyarországi története nem szakítható ki a holokauszt általános történetéből, úgy hiba volna a holokauszt gyakorlati megvalósulásának egész történetét kimetszeni azon okláncolatok hálójából, amelyek együttesen tették lehetővé a hatmillió zsidó elpusztítását. A logikai igényesség azt kívánja, hogy ezzel a második célkitűzésünkkel, az “általános okok” felvázolásával kezdjük fejtegetéseinket.

 

I. Okok és következmények

 

Nem túlságosan eredeti megállapítás ugyan, mégis kiindulópontként szükséges hangsúlyozni: a holokauszt története mélyen beágyazódott Európa történelmébe. Ennek ellenére hiba volna valaminő vakszükségszerűség megvalósulásaként tekintenünk e példátlan katasztrófa történetére. Noha a zsidók elleni pogromok gyakran előfordultak a történelemben, hovatovább Európában egyfajta (nem kizárólagosan) keresztény “hagyományként” is felfogható volt, mivel ezek az események sohasem nélkülöztek tételes vallási antijudaizmust. A holokauszt azonban nem pogrom volt, és nem vallási jelenség, hanem a történelemben addig soha elő nem fordult tudatos, módszeres és szisztematikus népirtás, amely végső soron egy nép teljes fizikai megsemmisítésére irányult. Ám az okok szövevényéből nem lineáris következetességgel adódtak az események, hanem igen különböző korszakokból eredeztethető és igen különnemű folyamatok “összetalálkozásáról” beszélhetünk. Több évszázados folyamatokra rakódtak rá egészen új jelenségek, hogy azután minőségileg új fejleményeket eredményezzenek.

 

1. A vallási antiszemitizmus. A modern antiszemitizmus sok évszázados, sajnálatosan gazdag múltra tekint vissza. Ám néhány évszázaddal ezelőtt, a hűbéri társadalom méhében kibontakozó modern polgári fejlemények fordulatot idéztek elő az antiszemitizmus, a zsidógyűlölet evolúciójában. Ismert, hogy a 16. században már szerte Európában megfigyelhető jelenség, hogy a zsidó diaszpóra sajátos társadalmi struktúrával illeszkedhetett be az egyes európai társadalmak szerkezetébe. Számos országban olyan “rendszeridegen” feladatokat látott el, amelyek a feudalizmushoz kötődő társadalmi csoportok és intézmények érdekeit sértették. Mindenekelőtt a hagyományos nemesség, a katolikus, illetve a protestáns egyházak erős gazdasági és kulturális konkurenciát láttak a különösen a pénz- és kereskedelmi kapcsolatokban helyüket megtaláló zsidó vallású rétegekben, akik az antiszemita előírások, törvények és szokásjog következtében más tevékenységi területeken nem is igazán szervülhettek volna az európai társadalmakban. David I. Kertzer A pápák a zsidók ellen. A Vatikán szerepe az újkori antiszemitizmus kibontakozásában című, nemrégen megjelent kiváló könyvében meggyőzően mutatja ki a Vatikán szerepét mind általában a modern antiszemitizmus előtörténetében, mind speciálisan a nácizmussal való egyfajta kollaborálásban. A történelmi “hagyomány” megelevenedett: gettó, kirekesztő megjelölés sárga folttal, szalaggal, csillaggal, vérvád, pogrom. Mindazt, amit a nácik egy jó évszázaddal később kész történelmi anyagként vehettek át, amelyet Európa lakosságának jelentős része nemcsak fogalmilag értett (“Jézus-gyilkosok”, akik ráadásul “romlottak”, “önzők”, “élősködők”, “büdösek”, “vérszívók” stb.), és nemcsak lelkileg elfogadott mint egyházi tanítást, hanem kész volt a cselekvésének “vezérfonalává” tenni. A zsidókat távol tartották a közhivataloktól, de még a keresztény gyermekek tanításától is… Az egyház ideológiája kimondta, hogy a zsidókkal való bármiféle érintkezés szennyező hatású a szélesebb társadalomra, a zsidók örök idegenek, örök veszélyforrások a keresztények számára. Maguk a nácik sem hagytak kétséget afelől, hogy cselekedeteik mozgatórugói elválaszthatatlanok a “misztikus-vallási értelmezéstől”, amiről megemlékezik Eichmann közeli segítője, Dieter Wisliceny is egy 1946-ban tett tanúvallomásában. Az egyházi kirekesztés módjait és formáit elemezve Kertzer arra a következtetésre jutott, hogy az antiszemitizmus globalizálódása a gazdasági érdekek alapján a nagy európai birodalmakban (a Habsburg Birodalom, Franciaország vagy Spanyolország) mindenekelőtt a Vatikán kezdeményezésére ment végbe. Az Oroszországi Birodalom e téren (is) bizonyos “késésben” volt, hiszen Oroszországban valamivel később gyökeresedett meg az antiszemitizmus és ott is az egyház (Orosz Pravoszláv Egyház) aktív közreműködésével. Ez a folyamat nem választható el a zsidóságnak Európából való kiszorításától, aminek következtében Oroszországba a 19. század folyamán a zsidók tömegesen települtek be. Ebbe a kontextusba illeszkedik, hogy a cári Oroszország éppen az antiszemitizmus, a nacionalizmus terén igen gyorsan “utolérte” Európát, sőt ironikusan fogalmazva, le is hagyta.

 

2. Az antiszemita mítosz kialakításában döntő fordulat volt a középkorias antijudaizmus összetalálkozása a modern tőkés társadalommal, a modern piaci konkurenciával. Eközben létrejött a ZSIDÓ olyan vallási-mitikus fogalma, amely világméretekben egy gazdaságilag, kulturálisan és szociálisan homogén társadalmi csoport létezését sugallta. Valójában az európai és a “világzsidóság” szociális és nyelvi, politikai és kulturális tagoltsága, illetve a munkamegosztási szerkezetben elfoglalt helye nem volt kevésbé differenciált, mint az a társadalom, amelybe integrálódni igyekeztek, noha kétségtelenül – nem önként választott – bizonyos sajátosságokkal rendelkezett. A zsidók nemcsak országonként, de sokszor városonként is erősen eltérő társadalmi szerkezetet mutattak. Mindez, mint közismert, természetesen nem jelentette azt, hogy a kirekesztés és az üldöztetés évszázadai nem idéztek elő társadalmi szerkezetükben helyi-specifikus fejlődési vonásokat, ami megnyilvánult például a pénzügyek és az értelmiségi pályák iránti fogékonyságban, vagy abban, hogy betöltötték azokat az űröket, amelyeket a hagyományos keresztény társadalmak felkínáltak számukra.

Az egyház privilégiumait megtámadó modern polgári állam és a modern polgári termelés szembekerült a katolikus egyházzal, s az egyház mindannyiszor saját reakciós múltjába fordult vissza. A kirekesztő érdekharcokban a bűnbak szerepét, a rendszer alapvetően igazságtalan és kizsákmányoló jellegét a zsidók nyakába varrták. A pápák visszatértek a kirekesztés, a megkülönböztetés, a diszkrimináció régi, középkori formáihoz. Az antiszemitizmus a 19. század utolsó harmadában, a nemzetállamok, a nacionalizmus megszilárdulásának korában hovatovább tömegmozgalmi ideológiává szublimálódott.

Oroszországban pedig a letelepedési övezet tulajdonképpen óriási potenciális gettóként is felfogható, ha a holokauszt megvalósítása felől nézzük az eseményeket. Hisz innen a hatalom csak azokat a zsidókat, zsidó csoportokat engedte ki, akikre valahol a birodalomban szüksége volt orvosként, jogászként vagy éppenséggel pénzügyi szakemberként. Végül is maguk a pogromok 1881-től jelen voltak az oroszországi antiszemita hagyományban, hogy majd a polgárháború idején érjék el csúcspontjukat.⁷

 

3. A modern antiszemitizmus a vallási tematikához kendőzetlenül kapcsolta a szociális és gazdasági elemeket. A századforduló új populista ideológiák számára kínált termőtalajt. Mint jeleztük, maga az antiszemitizmus is többrétegű ideológia volt. Igen különböző típusú antiszemita gondolatkörök és érzelmek rakódtak egymásra és keveredtek az emberek fejében az idők folyamán: vallási antiszemitizmus, gazdasági és politikai antiszemitizmus és a “mindennapi antiszemitizmus” (oroszul “bitovoj antyiszemityizm”), amely a népi hiedelmekre épülő, a mindennapi kultúrában gyökeret eresztő primitív előítéletekre épülő antiszemitizmust foglalja magában, végül a biológiai-faji antiszemitizmus. Mindezzel összefüggésben fontos körülmény, hogy amikor a fasiszták, illetve a fasizmus német formaváltozata, a nácizmus antiszemita hadjárata nekilódult, az egyház mély antiszemitizmusa segített a náciknak abban, hogy a lakosság támogatását megnyerjék, ami egyúttal azt is magyarázza, hogy maga az egyház lagymatagon reagált a sokasodó borzalmakra.⁸ Ugyanakkor nehéz volna alábecsülni annak az “irracionalista” fordulatnak a jelentőségét, amely a 19. század végén, a 20. század elején végbement – összefüggésben a gyarmatosítás és a nacionalizmus eluralkodásával. Európában ekkorra már ismert gondolat volt a fajelmélet – amely igyekezett aláásni a politikai és intellektuális baloldal megingathatatlan hitét az Ész, a tudomány tekintélyében, egyszóval a felvilágosodás értékrendjében. Összefoglalóan megjegyezhető, hogy az I. világháborúval (gázfegyver, sorozatlövő gépfegyver stb.) bezárólag létrejöttek a holokauszt gyakorlati megvalósíthatóságának technikai-ideológiai-“tudományos” feltételei mint az oksági láncba illő fontos tényezők. Egy romantikus attitűddel párosulva “A hatalom akarása” (Nietzsche) – Hobsbawm egy helyen nagyon pregnánsan kifejti, nem annyira determinisztikusan, mint Lukács Az Ész trónfosztásában – filozófiailag utat nyitott a szociáldarwinizmus egy értelmezése, “olyan dialógusa felé, amely “a természetes kiválasztás nyelvén beszél, jelen esetben a kiválasztódásnak egy új fajtát, a “felsőbbrendű embert” kell megteremtenie, aki majd úgy uralkodik az alsóbbrendű lényeken, ahogyan az ember a természetet uralja és kizsákmányolja a brutális teremtést. Így a biológia és az ideológia közötti kapcsolatok különösen is nyilvánvalók az “eugenetika” vagy fajnemesítés, valamint az új tudományág, a “genetika” között, amely gyakorlatilag 1900 körül lépett színre”. Óriási politikai ambíciók ragadták meg a német burzsoáziát, s hamarosan kiderült, hogy ezek az ambíciók, miként maga az eugenetika is, könnyedén “átúsztak” “a fasiszta és rasszista áltudományba, amely Hitler idején szisztematikus népirtásba ment át”.⁹

 

4. Nemzetállam és nacionalizmus. A modern kapitalizmus az antiszemitizmus kibontakozása tekintetében két új döntő fejleményt eredményezett a 19. század utolsó harmadában: az egyik a nemzetállam, a másik a rendszer első nagy gazdasági világválsága 1873-tól. A nacionalizmus globalizálódása és a globális válság között összefüggés keletkezett, egymást erősítő tényezőkként léptek a történelem színpadára. A modern nacionalizmus a 19. század hetvenes éveitől a nemzeti államok kialakulásával kapott lábra szerte Európában (Olaszország, Németország, Bulgária, Norvégia vagy Albánia, illetve később az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamaira gondoljunk). Sőt a cári birodalomban is előrelépett a nemzeti piac egységesülése, létrejött a nemzet gazdasági értelemben is, ami a szó fogalmi értelmében a nemzetet nemzetté tette.¹⁰

A “nemzet ügye” ekkoriban válik állami-kormányzati üggyé: a nemzetivé emelt nyelvhez hozzákapcsolódott a nacionalizmus mint ideológia, amely hamarosan egyfajta “államvallássá” vált. Az uralkodó rétegek és maguk a kormányok sem találtak más eszmei-ideológiai kötőanyagot, mint a nacionalizmust, amellyel a lakosság többségét érzelmileg mozgósították a “nemzet” (értsd – az uralkodó osztályok) érdekeinek megfelelően. A nacionalizmus lett a legjobb eszköz arra is, hogy a dolgozó osztályokat engedelmességre szorítsák. Mindennek sikerességéről az I. világháború tapasztalatai igazán erős bizonyítékokat szolgáltattak.
A nemzeti ideológia, a nacionalizmus “megszerveződése” a munkaerőpiacon – de nem csak ott! – minden “idegen” kirekesztésének eszközeként is funkcionált. A tőkepiac és a munkaerőpiac pillanatnyi “szükségleteinek” megfelelően a világ “mi és ők”-re oszlott.¹¹

 

5. A politikai jobboldal és a nacionalizmus. Főleg a jelzett válság nyomán éleződött ki az egyes társadalmi csoportok közötti feszültség, mert a középosztályok sokfelé féltették az “üzletet”. Tegyük hozzá, a kisüzlet, a kistőke, a kisvállalkozás okkal féltette pozícióit a nagyiparral, az új kapitalista kultúrával szemben, s egyfajta tiltakozásképpen a nacionalizmus zászlaja alá vonult – a történelemben nem utoljára. (Elegendő, ha napjaink tipikus problémáit idézzük fel a múlt megértését segítendő.) Kezdetben a munkásosztály köreiben kevésbé volt jellemző a nacionalista kirekesztés, noha ott is előfordult, hogy “etnikai alapon” féltették munkahelyeiket. Kevésbé volt jellemző az etnikai szembenállás Amerikában, mint Európa országaiban, talán éppen azért, mert az előbbiben “mindenki” bevándorló, “idegen” volt. Elegendő arra utalni, hogy Magyarországon is ekkoriban válik meghatározóvá az “idegen” (sváb, cseh, szlovák, sváb és zsidó) elem a szakmunkásrétegben. Ám a munkásság körében a szociáldemokrácia általában blokkolni tudta az I. világháborúig a nacionalista kirekesztés terjedését. Nem véletlen, hogy az uralkodó nacionalizmust a hatalom mindenekelőtt a “hazátlan” munkásmozgalommal igyekezett szembeállítani, amely egyes országokban, mindenekelőtt Németországban mind jelentősebb parlamenti befolyásra tett szert.

A politikai jobboldal a maga természetes kifejeződését találta meg a nacionalizmusban, míg a baloldal igyekezett ennek a hagyománynak a köztársasági és plebejus, a szociális kérdéseket előtérbe állító verziójával védekezni. Talán hangsúlyozni sem kell, hogy a kirekesztés első áldozatai a zsidók lettek. Antiszemita pártok jöttek létre, sőt középkorias vérvádperekre is sor került a 19. század végén is egyházi sugalmazásra. Az utolsó vérvádak is perekben kulmináltak, a magyarországi tiszaeszlári és az 1911-es kijevi vérvádakra utalhatunk. Ez volt a döntő bizonyíték arra, hogy a múltba forduló, “premodern” antijudaizmus új életre kelt a modern antiszemita politikai tömegmozgalmakkal való összetalálkozás során.¹² Az archaikus és a modern eme összefonódásának legjelentősebb szervezeti és politikai formája az oroszországi ún. feketeszázak “civil” mozgalma lett, amely az antiszemita pogromok szervezeti és politikai erejévé vált a századelőn a pravoszláv egyház közvetlen támogatásával.¹³ Oroszországban a zsidó fogalma mindenekelőtt az “idegen”, a romlott Nyugat előretolt őrsének képviselőjét, a pénz megszállott hajszolóját jelentette. Noha az oroszországi zsidóság, amely mintegy ötmillió lélekszámú lehetett a századfordulón, abszolút többségét tekintve szegény ember volt a hazai mércével mérve is. Az oroszországi polgárháború időszakában pedig – a holokausztot megelőzően – a legtömegesebb antiszemita népirtást is itt hajtották végre, főképpen Petljura ukrán nacionalista különítményei és Gyenyikin tábornok fehérgárdista egységei: az ún. Önkéntes Hadsereg Oroszország déli területein (egyes adatok 200 ezer zsidó áldozatról szólnak) a forradalmár és a zsidó azonosításának zászlaja alatt tömörült: “Üsd a zsidót – mentsd meg Oroszországot.”¹⁴

A szociáldemokrata és a forradalmi-kommunista mozgalmakkal szembeni antiszemita támadás az 1917-es orosz forradalom nyomán vert gyökeret egész Európában az egyház közvetlen támogatásával, ami a kommunizmus és a judaizmus közvetlen összekapcsolásában nyert kifejezést. Az egyházak szinte mindenütt a politikai jobboldal stabil hátterét alkották. A szociáldemokrácia és a kommunizmus Nyugaton is egyfajta szociális kihívást jelentett az egyházak számára, sőt az egyház ebben az új konkurenciában jelentős pozíciókat veszített. A szociáldemokratáktól és később a kommunistáktól való ezen egyházi irtózás nélkül sem érthető meg, miért tolerálhatta a Vatikán az olasz fasizmus és a német nemzetiszocializmus kibontakozását, illetve miért szalasztotta el azokat a lehetőségeket, amikor még meg lehetett volna akadályozni a náci népirtás kibontakozását, amit feltartóztatni a háború kitörése után már sokkal nehezebb lett volna. A Vatikán még a magyar zsidótörvényeket és a magyar katolikus egyház antiszemita magatartását is támogatta. Mit csodálkozzunk akkor a nácik által megszállt szovjet Litvánia katolikus egyházának vagy éppenséggel a magyar egyháznak a szégyenteljes magatartásán a holokauszt idején? (A katolikus és protestáns vallási hagyomány és a modern egyházi politika természetesen nem a náci fajelmélet és a náci tömeggyilkosságok, a holokauszt támogatásában járt elöl, hanem a feltételrendszer kialakításában.)¹⁵

 

6. A weimarizálódás. A régi liberális világrend az I. világháború kitörésével nyilvánvalóan végérvényesen összeomlott. A háború után létrejött rendszer az államok nacionalista konfrontációjára épült Európában, de azon kívül is. A vesztes Németországban, amely forradalmakkal volt terhes, a polgári demokrácia nem sok sikerrel kecsegtetett, aminek speciális okairól, a “német külön útról” nem itt kell elmélkedni. Mindenesetre a forradalmak romjain és a tekintélyuralmi hagyományokon az akut válság körülményei között stabil politikai rendszer nem tudott meggyökeresedni. A liberalizmus Európa-szerte még akkoriban szenvedett vereséget a nacionalizmustól, amikor a 19. század végén elfogadta annak alapvető mondanivalóját a kor uralkodóvá vált szellemi “előírásainak” megfelelően. A nemzetet nem csak Németországban fogták föl mint etnikai-nyelvi közösséget. A korszak szellemiségét illusztrálandó jegyezte meg Hobsbawm, hogy még Max Weber, a híres liberális szociológus is a lengyelellenes nacionalizmus csapdájába esett, olyannyira, hogy belépett a Pángermán Ligába. A liberalizmusnak az államnacionalizmussal való kiegyezése súlyos konfliktusokat vont maga után: egyfelől nem adott kellő támpontot a felemelkedő új populizmussal szemben, amely az antiszemitizmus kendőzetlen meghirdetésével kívánt tábort toborozni magának, élve a polgári demokratikus keretek adta lehetőségekkel. Másfelől az imperialista verseny kiéleződése és a liberális világrend összeomlása világméretekben hozzájárult az I. világháború kirobbanásához, a nacionalista érdekharcok legbrutálisabb kitöréséhez az addigi történelemben.

A weimari Németországban a burzsoázia a polgári demokrácia hagyományos eszközeivel nem volt képes uralmát fenntartani, az ismert gazdasági és társadalmi válság és külpolitikai izoláció feltételei között emelkedett fel az az új tömegmozgalmi szélsőjobboldal, amely a munkásmozgalom kihívásaival (és belső harcaival) szemben stabil rendszert ígért mind a kis- és nagytőkének, mind a nagyhatalmi státust visszasíró katonatiszti és államhivatalnoki rétegnek, magába olvasztva csaknem a teljes jobboldalt a sorsdöntő választásokon.¹⁶ A két háború közötti Kelet-Európa jelentékeny területein is a hatalmi elitek és részben, ahol ilyenek voltak, a középosztályok ugyancsak az antiszemitizmusban találták meg azt az ideológiai és politikai konszenzust, amely a nemzetállam kohéziós szellemi erejévé vált. Magyarországon például – követve e tekintetben a náci Németország modelljét, bár Teleki Pál miniszterelnök ezt sajátos magyar vívmánynak tekintette – mindez a zsidótörvényekben csúcsosodott ki: az antiszemitizmus jogi-politikai és szociális-gazdasági téren is a maga pőreségében mutatkozott meg.¹⁷

E fejlődés nemzetközi hátterét az 1930-as évek ún. megbékéltetési politikája képezte, amely nem ismerte fel a náci Németországban a halálos ellenséget, részben persze azért, mert a tőkefelhalmozás, a piaci érdekek fontosabb szerepet játszottak, mint az antifasiszta nemzetközi összefogás, ami megnyilatkozott már a spanyol szabadságharccal kapcsolatos politikában is. Németország keleti terjeszkedésének bizonyos nyugati tolerálása, ami formalizáltan a Müncheni Egyezményben is megjelent, a Szovjetunió vezetőit is magával ragadta, amennyiben ők is a nácikkal való egyezkedés útjára léptek (német–szovjet megnemtámadási egyezmény) olyan áron is, hogy a szovjet állampolgárok, köztük a zsidók éberségének elaltatásához a háború első szakaszában nagymértékben hozzájárultak.

 

7. A holokauszt közvetlen előtörténete és a mai értelmezések nehézségei. A holokauszt mint gyakorlati lehetőség olyan oksági láncolatba is illeszkedik, amely a náci mozgalom előre nem látható hatalomra jutásának következménye. A legtöbb polémia mégis ezen a síkon bontakozott ki a történészek körében. Az 1990-es években a holokauszt történetének tanulmányozása részben a 80-as évek új jobboldali, neokonzervatív előretörése, majd a kelet-európai rendszerváltást követő új szellemi-politikai atmoszféra hatása alatt, részben pedig új levéltári források feltárása következtében szerteágazó szakmai és ideológiai vitákhoz vezetett. E viták kezdőpontját a németországi ún. Historikerstreithoz (1986) szokás kötni. A provokatív kiindulópontot E. Nolte és más szélsőjobboldali történészek jelölték ki, akik szerint a nácizmus és az ennek lényegéhez tartozó holokauszt válasz volt az orosz forradalom, majd a sztálinizmus kihívásaira és strukturális fejleményeire; a Gulag, a sztálini terrorrendszer, úgymond, modellként szolgált¹⁸ a náci rendszer kiépítése során.¹⁹ E torz ideológiai alapvetés célja nem volt más, mint hogy a nácizmus, a fasizmus történetét a német és az európai, egyszóval a polgári társadalom történetéből a “szocializmus” történetébe “tolja át”. A történelem eme ideologikus “átrendezése” azután megindította a történészek fantáziáját, és egész szellemi megújulást idézett elő. Nem egyedi eset a historiográfia történetében sem, hogy egy felkínált szellemi zsákutca, jelen esetben a nácizmus szakmai köntösbe csomagolt mentegetése tudományos erjedést is inspirál.

Talán az eddigiek alapján is nyilvánvaló, hogy a holokauszt története nem vezethető le egyszer s mindenkorra a “kész náci elmélet” téziséből, amely a későbbi gyakorlat útját csupán előírta. Noha a 1960-as években az intencionalistának nevezett felfogás még a “kész terv” koncep­ciójából indult ki, ám ez a beállítódás az elvont célok és a megvalósult praxis közötti “átmeneteket” kikapcsolta. Ez a felfogás tulajdonképpen a totalitarianizmus-koncepcióra adott egyfajta válasz volt, de reflexíve magában hordta annak néhány vonását. Ennek következtében alapvető kérdésekre, a holokauszt lefolyásának igazi történetére nem jött létre sokrétű tudományos válasz. Az intencionalista felfogás olyan konkrét történeti kérdésekre sem tudott érdemben reagálni, mint például az, hogy a helyi lakosság miért és milyen jelentős mértékben kapcsolódott be a holokauszt gyakorlati megvalósításába. Vagy hogy milyen mértékben hatott a holokauszt végrehajtására a fronthelyzet alakulása vagy a gettókon belüli állapotok, a rabszolgamunka szükségletei vagy éppenséggel a Wehrmacht szerepe stb. Ezek a dolgok ugyanis nem voltak előre láthatók még 1933–39 perspektívájából sem.²⁰

Az “intencionalisták”²¹ ugyanis kiindulnak néhány idézetből, amelyet a náci vezetők egy vagy más alkalomból mondtak, s ezeket összekötve a gyakorlattal egységes koncepciót gyúrnak, miszerint már 1935 előtt készen állt az európai zsidóság lemészárlásának gyakorlati terve.²² Persze elvont célkitűzésként, homályos absztrakciókban sok náci vezető fejében létezett már 1933 előtt is – amint ezt Kershaw az idézett helyen bemutatta – a zsidók kiirtásának gondolata; a holokauszt valamiféle potenciális lehetőségéről volt szó “csupán”, amely más lehetőségekkel, például a zsidók kitelepítésének, lassú elpusztításának elképzeléseivel párosultak. Az újabb történetírás megmutatja, hogy az Endlösung elgondolásai a náci vezetők fejében a gyakorlati megvalósulás változó lehetőségeinek függvényében alakultak át, kristályosodtak ki. A dokumentumok tükrében nyomon követhető, hogy még az Endlösung közvetlen megvalósításának küszöbén is, tehát 1939 elejétől Hitler vezetésével számos olyan előzetes lépésre került sor, amelyeket korábban egész egyszerűen nem tervezhettek meg. Példának okáért Hitler és vezérkara csak Lengyelország lerohanása nyomán “próbálta ki” az adott feltételrendszerben és annak részben hatása alatt a zsidók gettóba zárását, a zsidó tanácsok megszervezését, a rabszolgamunka helyi alkalmazását, a zsidók tápláléktól való megfosztását stb. S majd látni fogjuk, hogy a “végső megoldás”, a zsidók tömeges legyilkolásának konkrét formáit 1941. június 22-e után, a Szovjetunió lerohanásával találták meg, kísérletezték ki és alkalmazták először. E történeti folyamatban a “spontaneitás” jelentőségét illusztrálja például az a tény, hogy a megszállt szovjet területekre érkező Einsatzgruppék, az operatív csoportok (kivégzőosztagok) 1941 júniusában 3000 fővel érkeztek, de hamarosan kiderült, hogy milliók elpusztításával nem fognak tudni megbirkózni.²³

A spontán-gyakorlati kihívások jelentőségének lebecsülése tehát nem teszi lehetővé a zsidók kiirtásában szerepet játszó összes motívum feltárását, az okok sokféleségének bemutatását, amelyek sok esetben csak dokumentumelemzések tükrében válnak világossá. A faji szempont – amely a holokausztnak természetesen meghatározó mozzanata volt – nem zárta ki, hogy egyes tömeggyilkosságok és deportációk esetében a közönséges rablás játszotta a legfontosabb szerepet.²⁴ A náci vagy általában az antiszemita irodalom sohasem ismerte el, hogy az Endlösung történetében – amely magában foglalta a lelőtt zsidók ruháinak vagy a haláltáborokban elpusztítottak szájából kitépett aranyfogainak a hasznosítását – a puszta rablásnak alapvető szerepe volt. Ám azok a megközelítések is egyoldalúak, amelyek – a téma dezideologizálását hangsúlyozva – a holokauszt történetét tisztán a spontán rablásra egyszerűsítik. Mind a túldeterminált teoretizálás, mind a “funkcionális spontaneitást” túlhangsúlyozó értelmezések világossá tették, hogy nincsen “rend” a holokauszt történelmi okainak tisztázása terén.

Az 1980–90-es években már egészen új historiográfiai alternatívák bukkantak fel, új értelmezési iskolákat találunk, ami a funkcionalisták és a strukturalisták szembenállásában öltött formát. A funkcionalisták – az 1960–70-es évek intencionalistáitól eltérően, akik csak a monolit egységet látták – túlbecsülték a hitleri centrummal szembeni intézményi autonómiát, illetve azok érdekeit, önálló cselekvési területeit. A funkcionalisták érdeme viszont, hogy meglátták: az “alulról jövő” kezdeményezések vissza-visszahatottak a hitlerista központ döntéseire, miközben nagyon is eltúlozták a náci politika kaotikus jellegére vonatkozó elképzeléseket. Például Hans Mommsen nézete, hogy Hitler szerepe a zsidóellenes politikában jelentéktelen volt, mára a múlté. Ugyanakkor az is tagadhatatlanná vált, hogy az antiszemitizmus – igaz, különböző intenzitással és formaváltozatokban a mindennapi antiszemitizmustól a biológiai antiszemitizmusig – az európai társadalmak minden pórusát áthatotta.

A vita egy másik metszetben, egy másik historiográfiai szembenállásban is megjelenik, amit az idézett izraeli történész kitűnő összefoglalójában úgy prezentál mint a “modernitás racionalitását”, Európa náci újjáépítésének és “racionális” reorganizációjának fontosságát hangsúlyozó strukturalista irányzat és az “utilitárius okok” jelentőségét hangsúlyozó beállítódás közti különbséget. Ez utóbbi értelmezés azonban, hangsúlyozza, lerombol minden kapcsolatot a zsidók megsemmisítése és az antiszemitizmus megelőző története között.

Az “utilitarista” nézőpont abszurd formája ölt testet a módszertani értelemben Nolte “iskolájához kapcsolódó” irányzat felfogásában. A szélsőjobboldali politikai kötődésű “utilitarista” Bogdan Musial német–lengyel történész például a lublini zsidók lemészárlását úgy interpretálja, mintha az válasz lett volna a szovjetek kelet-lengyelországi terrorjára a német–szovjet paktum után. A szerző elfogadja a náci propagandatézist arról, hogy a zsidókat azért kellett megsemmisíteni, mert fontos szerepet játszottak a kommunista hatalmi struktúrákban 1939 és 1941 között. (Mintha azokban a városokban, falvakban, országokban, ahol a zsidók semmiféle “kommunista struktúrához” nem tartoztak, megmenekültek volna…)

A holokauszt egész története gyakran jelenik meg “nemzeti” történetként. Nem mintha a problémakörnek ne volna etnikai-nemzeti aspektusa, de elhibázott volna a holokausztot úgy beállítani, mintha népek csinálták volna, és ezáltal népeket kellene minősíteni valamiféle hierarchiába állítva őket. Még ha el is kell ismernünk természetesen, hogy a németek rendkívüli mértékben határozták meg az események végkimenetelét, “faji” kérdést ebből sem csinálhatunk, mert mit teszünk akkor a holokauszt és általában a náci népirtás német áldozatainak és harcos ellenfeleinek történetével, vagy hová tesszük azt a tényt, hogy az SS-ben és általában a náci vezérek között igen jelentős számban vannak osztrákok?²⁵ Nem szólva a kelet-európaiak százezreinek tevékeny és közvetlen részvételéről ama gépezet munkájában, amely a holokausztot elkövette. Jellemző tendencia a román–magyar politikai-hatalmi ellentét felbukkanása a holokauszt értelmezésében: vajon melyik ország politikai vezetőrétege követett el súlyosabb bűnöket?²⁶ Vagyis a holokauszt historiográfiája nemzetközi, regionális és nemzeti hatalmi-politikai küzdelmek hatása alatt is áll, amelyek a holokauszt értelmezésének kisajátítását célozzák. Régen az államszocializmus országaiban, elsősorban is a Szovjetunióban a hatalmi tényezők a holokauszt elhallgatásában voltak érdekeltek a “nemzeti egység” fenntartása jegyében. Most egyfajta versenyhelyzet van, hogy ki volt a nagyobb bűnös. Ennek során derült fény – amerikai nyomásra is –, hogy micsoda bűnöket követtek el svájci bankok a náci arany tisztára mosásával²⁷ , jelezve egyúttal, hogy a holokauszt egy nagyszabású üzleti vállalkozás is volt, amelyben a német nagytőke legfontosabb képviselői játszották a vezető szerepet, de a svájci és a svéd nagytőkén át szinte minden olyan üzleti vállalkozás involválódott a holokausztiparba, amely a náci Németországgal a háború idején kapcsolatban állt.

 

II. Az “ismeretlen” holokauszt²⁸

 

Göring 1941. július 2-án, 11 nappal a Szovjetunió megtámadását követően Heydrichet bízta meg, hogy dolgozza ki a szovjet zsidók elpusztításának konkrét gyakorlati tervét az új feltételek között. A nyár végétől bontakozik ki a zsidók totális likvidálásának gyakorlata, ami magában foglalja a zsidó nők és gyermekek megsemmisítését is. A bevetési csoportok (Einsatzgruppen) és a Wehrmacht feladatai ekkor körvonalazódnak a maguk konkrétságában.

1941. július 31-én a zsidók Lengyelországból és általában Európából a szovjet területekre való deportálása mutatta meg a megsemmisítés konkrét gyakorlatát, amely végleg elvetette most már a kitelepítés és az éghajlati tényezők szerepét a zsidók elpusztításában. Ugyanis Hitler 1941. július 22-i parancsában expressis verbis kiterjesztette a végső megoldást az egész európai zsidóságra, és a wannsee-i konferencia 1942 januárjában tulajdonképpen már “csak” technikai jelentőséggel bírt. Akkorra már a zsidók milliói a nácik által elfoglalt területeken rekedtek. Hitler még a Wannsee-konferencia előtt a zsidók világméretű kiirtásáról fantaziált, amint annak hangot is adott a jeruzsálemi főmuftival való találkozásakor.²⁹ Amikor pedig az USA belépett a háborúba, Hitler végérvényesen döntött a zsidóság teljes kiirtásáról, mert “igazolva” látta, hogy az árja népek “a judeo-bolsevista-plutokrata világ-összeesküvés áldozatai”.

Hogy megértsük a szovjet területen véghezvitt holokauszt igazi “mozgatóit”, az egészet illető valódi jelentőségét, rá kell mutatnunk számos történelmi sajátszerűségre, amelyek a leginkább jellemezték a holokauszt történetét.

 

1. A méretek egyedülállóak minden tekintetben. A Szovjetunió megszállt területein az 1941. június 22-i állapotoknak megfelelően 88 millió ember élt a háború előtt. A háború befejezésekor 55 millió maradt, a többit megölték, deportálták, behívták a Vörös Hadseregbe vagy keletre evakuálták. A megszállt szovjet területeken 7,4 millió civil szovjet állampolgárt öltek meg, ebből Oroszországra 1,8 millió ember jutott, Ukrajnára 3 256 000, Belorussziára 1 547 000, Litvániára 370 ezer, Lettországra 313 800, Észtországra 61 307, Moldáviára 64 246, Kareliára több mint 8 ezer. A Németországba elhurcolt 5 269 513 szovjet állampolgárból 2 164 313 ember pusztult el vagy halt meg fogságban. A Szovjetunió polgári lakosságából összesen több mint 13 683 000 ember halt meg, ami több mint a fele az összes szovjet háborús áldozatnak – ez 27 millióra tehető.³⁰

Az okkupált területeket a nácik tehát egy nagy haláltáborrá változtatták. Ebbe a környezetbe illeszkedik a holokauszt, amelynek 2,8 millió zsidó nemzetiségű szovjet állampolgár esett áldozatul. Csaknem négymillió zsidó élt a háború előtt azokon a szovjet területeken, amelyeket a Wehrmacht elfoglalt. Altman adatai szerint 3 950 000 zsidó nemzetiségű szovjet állampolgárból 2 150 000 élt a Szovjetunió 1939 előtti határai között. Ezek az adatok nem tartalmazzák azokat a lengyelországi zsidó menekülteket és azokat a balti zsidókat, akik nem vették fel a szovjet állampolgárságot, ők összesen 250-300 ezren lehettek. A történeti irodalom minimum 1 millióra teszi azoknak a zsidóknak a számát, akik evakuáltak a nácik által elfoglalt területekről. Mindent egybevetve tehát hozzávetőleg 3 millió zsidó maradt a náci megszállás alatt.³¹ Természetesen a szovjet zsidók második világháborús áldozatai közé számítjuk azt a – J. Arad becslése szerint – 120-180 ezer zsidót is, akik a Vörös Hadsereg katonáiként a fronton estek el, és a mintegy 80 000, lágerben agyonlőtt zsidó hadifoglyot. Más szovjet állampolgárokkal együtt sok ezer zsidó halt meg a blokád idején Leningrádban, Odesszában és más városokban is, illetve a Szovjetunió távoli hátországában az evakuáció nehéz életkörülményei következtében.

Amikor Himmler kiadta a titkos parancsot 1941. augusztus elsején, hogy “az összes zsidót agyon kell lőni. A zsidó nőket kergessék a mocsarakba”, nem volt teljesen tisztában a feladat gyakorlati nagyságával. Több millió emberről lévén szó, a tébolyult elme nem volt képes felfogni, hogy ilyen mérhetetlen bűnt nem lehet sem egykettőre elvégezni, sem technikailag néhány ezer fős kivégzőosztagokkal realizálni. Mindehhez az SS 11 ezer fő erősítést kapott Berlinből. A nácik ezt követőleg tértek át – mint I. Altman fogalmazott – “a szovjet zsidóság tömeges elpusztításáról a totális kiirtásra”. Noha 1941. március 3-án Hitler még “csak” “a zsidó bolsevista intelligencia helyszínen való megsemmisítését” irányozta elő, júliustól a zsidók tömeges legyilkolásának és megsemmisítésének gyakorlata – ahogyan Rosenberg fogalmazott egy alkalommal, “biológiai megsemmisítése” – már végcél volt és maradt. Különleges sajátosságnak számított, hogy a nőket és gyermekeket is gyakorlatilag nyilvánosan, a helyi lakosság szeme láttára mészárolták le, amit egyetlen más országban sem “emeltek” a mindennapi élet normális eseményévé. Hitler július 22-én jelentette ki, hogy Európa minden országát teljességgel meg fogja tisztítani a zsidóktól, még azt is megjósolta, hogy a sorban utoljára jön el Magyarország.³²

 

2. A szovjet területeken a holokauszt legalapvetőbb sajátossága tehát teljességében rejlik. Mind céljaiban, mind eszközeiben, mind eredményeiben a “totális népirtás” képe bontakozik ki előttünk, amely közvetlen tükörképe annak a totális háborúnak, amelyet Hitler megindított a Szovjetunió ellen. A náci vezetők eredetileg a Szovjetunió területén akarták az általuk ellenőrzött európai területek zsidóságát is kiirtani, ami azzal a triviális ténnyel (is) függött össze, hogy 1941-ben még nem léteztek a nagy megsemmisítő táborok Lengyelországban. (“Csak” 1941 decemberében próbálták ki – sikerrel – a gázkamrákat.) Mindenekelőtt a német, cseh, osztrák területek teljes zsidóságának kiirtását határozták el, aminek megfelelően már 1941 szeptember–októberében megkezdték ezen országok zsidóságának Kaunas, Minszk, Riga gettóiba való deportálását.

A genocídium technikai lehetőségeit és méreteit attól az időszaktól lehetett viszonylag pontosan látni, amikor a gázkamrák és krematóriumok működésbe léptek, és a szovjet területeken, illetve a lengyelországi haláltáborok felépítésével elegendő tapasztalat halmozódott fel. Az elfoglalt szovjet területek azonban már a náci támadás utáni hetekben óriási haláltáborrá alakultak át, ahol az ott rekedt szovjet zsidóság 95%-át semmisítették meg.

Az eszközöket tekintve három sajátos mozzanat kiemelése érdemel említést, ami a szovjet területeken megfigyelhetők voltak. A náci vezérkar feloldott mindenfajta erkölcsi gátat a fegyveres testületekben; kialakították a gettók mint az ideiglenes kényszermunka és a fizikai megsemmisítés szervezeti egységét, keretét, amely tömegmészárlás előszobájaként funkcionált; végül bevetették, kipróbálták a genocídium teljes arzenálját. Ez utóbbi momentummal kapcsolatban a náci népirtás szovjetunióbeli módozatait lényegében egyetlen mondatban is összefoglalhatjuk: a nácik és szövetségeseik, valamint helyi kollaboránsaik a zsidókat lelőtték, elevenen elégették, elgázosították teherautó-platókon kipufogógázzal és haláltáborokban Ciklon B-vel, méreggel megmérgezték (főleg a kisgyermekeket), vízbe fojtották, kútba dobták, mocsárba kergették (főleg nőket), agyonverték, megfagyasztották, halálra kínozták, halálra éheztették, felakasztották, lefejezték, baltával kettévágták, szuronnyal felnyársalták (főleg kisgyermekeket), bányaaknába és szakadékba lökték, elevenen eltemették. A tipikus tömeggyilkosságot levéltári anyag alapján egy dán kutató így idézi fel:

“A Rendkívüli Állami Bizottság levéltárában a POW anyagai között szerepel egy vallomás a 315-ös rendőri zászlóalj egyik katonájától, amely kétséget kizárólag ezt a tömeggyilkosságot írja le:

1941. november 17–18-a táján a mi 315-ös zászlóaljunk Rovno városába érkezett, hogy tömegakciókat hajtson végre a zsidó lakosság ellen. A mi zászlóaljunkon kívül odavezényelték még a 320-as zászlóaljat is, amely… végrehajtotta a zsidók agyonlövését. Zászlóaljunknak az volt a feladata, hogy biztosítsa a kivégzés helyszínét. November 19-én… azt az információt kaptuk, hogy másnap kezdődik meg a zsidó lakosság tömeges kivégzése. A zsidók a várostól két kilométerre keletre fekvő erdőben gyülekeztek a rovnói városparancsnok utasítása alapján… Mikor a helyszínre érkeztünk, parancsnokunk elrendelte, hogy egyetlen kivezényelt zsidót se hagyjunk elszökni, illetve hogy senkit sem engedjünk be. A kivégzés helyszíne az úttól kb. 500 méternyire az erdő közelében lévő vízmosás volt. Délelőtt 11 és 12 óra között láttam, hogy zsidók nagy csoportban közelednek Rovnóból az úton. Ez a vonulás du. 5 óráig tartott. Összesen kb. 20 ezer ember lehetett, köztük asszonyok, öregek és gyerekek. Kb. 5-600 méternyire tőlünk álltak meg, s tisztán láttuk őket. Az első kivégzések 3 óra körül kezdődtek, s aztán jó néhány óráig folytatódtak. Akiket ezen a napon nem tudtak kivégezni, azokat másnap délelőtt 11 órakor lőtték agyon. Hideg volt, esett a hó, és a zsidóknak, akiket meztelenre vetkőztettek, a hidegben kellett várniuk sorsukra. Este 8-kor hazaküldtek minket, de másnap reggel újra a helyszínre vezényeltek, kordont állni. A zsidókat gépfegyverrel, géppisztollyal és pisztollyal lőtték agyon. A kivégzést a 315. zászlóalj parancsnoka (melyben én is szolgáltam a rovnói kivégzés időszakában), G. százados [a nevet az NBP kitörölte] és R. őrnagy [a nevet az NBP törölte] vezényelte.”³³

 

3. A holokauszt alapvető sajátosságai körébe tartozik az elfoglalt szovjet területeken, hogy a Wehrmacht rendkívül aktív szerepet játszott a zsidók lemészárlásában, főleg a háború első szakaszában. Maga a népirtás egész menete is természetesen a Wehrmacht előrehaladásával párhuzamosan zajlott. A Szovjetunió lerohanását követően csak az első két hétben a Wehrmacht által elfoglalt területeken zsidók tízezreit gyilkolták meg. A náci hadsereg katonái nem olyan instrukciókkal és célokkal törtek be a Szovjetunióba, ahogyan más országokba. Nem egyszerűen azért, mert a hadifoglyokra vonatkozó genfi egyezményt nem kívánták betartani, mondván, hogy azt a Szovjetunió korábban nem írta alá. Hanem más erkölcsiséggel és más eszközrendszerrel érkeztek. Olyan “alacsonyabb rendű népekre” támadtak rá, amelyekkel szemben semmiféle erkölcsi megfontolást nem vettek figyelembe. A Barbarossa-tervben is kifejeződő náci doktrína szerint ugyanis az úgymond fejletlen, elmaradott Keletet csökkent értékű népek lakják, amelyek megrontója a zsidóság. A Wehrmacht-katona szabályzatában ez világos és egyszerű fogalmakban így kapott formát: “…Irtsd ki szívedből a kíméletet és a szánalmat, ölj meg minden oroszt, ne tartóztasd meg magad, ha előtted öreg vagy nő, kislány vagy kisfiú áll. Ölj, mert ezzel megmented magad a pusztulástól, biztosítod családod jövőjét, és örök dicsőséget szerzel.”³⁴

A Wehrmacht katonái minden elfoglalt településen azonnal létrehozták a katonai kommendatúrát, amelynek legfontosabb feladata a zsidók “elkülönítése” és a partizánok letartóztatása volt, amin gyakorlatilag a likvidálást kellett érteni. A Wehrmacht katonái 1941 decemberéig Belorussziában 19 ezer “banditát és partizánt”, értsd: többségükben zsidókat gyilkoltak meg. Adatok vannak arra, hogy csak 1942 első felében több mint 20 ezer békés állampolgárt, többségükben zsidó embert mészároltak le. A Wehrmacht zsidó hadifoglyok felderítésében és likvidálásában is részt vett 1941 augusztusáig, majd ezt követően ezt a funkciót az SS vette át. A Wehrmacht egységei a román hatóságok tömegmészárlásainak irányításában és felügyeletében is közreműködtek. Példának okáért említem csupán, hogy Kalmükiában 1942. szeptember 9-én nagy tömegekben raktak fel zsidókat teherautókra, mintha Ukrajnába szállítanák őket, majd egy tisztáson a Wehrmacht 16. motorizált hadosztálya lemészárolta őket. Vagy utalhatunk von Manstein hasonló krími “hőstetteire”. Továbbá nem kerülhető meg a Wehrmacht szerepe a szovjet zsidóság kirablásában, kifosztásában. Nemcsak helyi kollaboránsok prostituálására szolgált az összerabolt vagyon, hanem a tisztek és a katonák kiapadhatatlan étvágyának lecsillapítására is. A “szabad rablás” – így idézőjelben, mert a szovjet zsidók vagyona a Német Birodalom állami tulajdonának számított – ellenére a Déli hadseregcsoport zónájából már 1941 kora őszén megérkeztek Berlinbe az első pénzek és értékek, amelyeket Bergyicsev és Vinnyica zsidó lakóitól raboltak el. 1942 februárjára pedig 35-40 tonna ezüst érkezett meg, amit a szovjet zsidóktól konfiskáltak. Hogy a német hatóságok a maguk javára mennyit raboltak, már sosem fogjuk megtudni. Dokumentumok tömegei állnak rendelkezésre a Wehrmacht katonáinak háborús bűncselekményeiről, részeges erőszakoskodásaikról. Gyakori esemény volt gyermeklányok szüleik előtt való megerőszakolása.³⁵

Minden új keletű hamisítás ellenére, a Wehrmacht katonáinak részvétele a zsidók elpusztításában rendkívül kiterjedt volt a népirtás minden összefüggésében. A témakör kiváló moszkvai szakértője így összegezte álláspontját: “A Wehrmacht alkalmazottai és parancsnoksága a legaktívabb szerepet játszotta a zsidók megsemmisítésében (néha kezdeményező szerepet).”³⁶ Ezt jól illusztrálja von Manstein vezértábornagy, hadseregparancsnok, az egyik legfelkészültebb katonai vezető aktivitása, aki a katonái által lelőtt zsidók ruháit és a gyilkosságok által megtakarított élelmiszert 1942 hideg hónapjaiban csapatai hadtáprészének tekintette. Egyidejűleg értelmetlenné válik az “egyszerű német katona” mentegetését szolgáló tézis, amit sokatmondóan ismételgetnek: “a közkatona nem volt nemzetiszocialista”, vagy “még ha nem is tartotta ő a pisztolyt a zsidók agyonlövésekor”.³⁷ De bizony ő tartotta a pisztolyt. És egyébként is, mintha lényeges kérdés lenne, hogy milyen mélységű volt a náci világnézet a békés polgári lakosságot legyilkoló Wehrmacht-katona fejében…

A Wehrmacht tehát különleges szerepet játszott a holokauszt megszervezésében, nélküle ez a feladat nem lett volna megvalósítható. A legfelső parancsnokság még az 1941. áprilisi direktíváira támaszkodott, amelyek a “komisszárparancs” első formában való megfogalmazásának tekinthetők. Május 19-én maga Wilhelm Keitel, a Wehrmacht Legfelső Főparancsnokságának főnöke – akit 1946-ban a nürnbergi törvényszék ítélt halálra – “a legszigorúbb rendszabályokat” írta elő “a bolsevik agitátorokkal, a partizánokkal, a szabotőrökkel és a zsidókkal szemben”, akceptálva a hitleri–himmleri gondolatot “a judeo-bolsevista világ-összeesküvésről”, amely a náci Németország háborús politikai ellenfeleit és a zsidó népet egy kalap alá vette. A háború első időszakában maga a Wehrmacht, illetve katonái válogatták ki a hadifogságba esett politikai komisszárokat, kommunistákat és zsidókat a megsemmisítés céljából, az említett június 6-i komisszárparancsnak megfelelően, amelyet a Barbarossa-tervhez csatoltak.³⁸ A megsemmisítőbrigádok (Einsatzgruppen) csak augusztusban kaptak engedélyt, hogy a hadifogolytáborokba bemenjenek. De a Wehrmacht – ugyancsak Keitel vezértábornagy közvetlen, szeptember 12-i utasítására – részt vett az összes elfoglalt szovjet területen a zsidókkal szemben foganatosított “különleges intézkedések”, értsd megsemmisítés realizálásában. A zsidókat mint főellenséget megjelölő számos német tábornok és katonai parancsnok közül is kitűnt a már említett Erich von Manstein tábornok, a 11. hadsereg parancsnoka, aki 1941. november 20-i parancsában egyenesen így fogalmazott: “A zsidók teremtik meg a kapcsolatot a hátországbeli ellenség és a Vörös Hadsereg, a vörös vezetőség még harcoló maradványai között. A zsidók erősebbek, mint Európában, kezükben tartják a politikai vezetés és adminisztráció, a kereskedelem és az ipar kulcspozícióit, valamint ők az összes zavargások és engedetlenség felbujtói.”³⁹ A Wehrmacht katonáit a nemzetiszocialista ideológia és politika jegyében vonták be szovjet területeken a népirtásba. Tehát a német hadsereg katonái nemcsak a katonailag veszélyes lakossági csoportokkal szembeni terror végrehajtói voltak, hanem konkrétan a zsidók likvidálásában is részt vettek. A Wehrmacht parancsnokai, tábornokai nem véletlenül adták ki a zsidók megsemmisítését szorgalmazó parancsaikat, a katonákat fel kellett készíteniük arra a véres leszámolásra, amelyre nyilván korábban többségüket tekintve nemigen gondolhattak, hiszen védtelen gyermekeket és nőket leöldösni még a Wehrmachtban sem mindig számított hőstettnek. A Wehrmacht az első hónapokban oly mértékben kapcsolódott be a népirtásba, hogy a Déli hadseregcsoport parancsnoka, Karl von Runstedt 1941. szeptember 24-én kénytelen volt parancsot kiadni, hogy a zsidó lakosság kiirtása a Sonderkommandók feladata, “a katonai alkalmazottak individuális akciókban” vagy “a helyi ukrán lakossággal szembeni excesszusokban” nem vehetnek részt. Tehát a Sonder­kommando “munkájában” részt vehettek, csak individuális akciókban nem!

 

4. Különleges szerepe volt annak, hogy a Szovjetunió óriási kiterjedésű területein a gyakorlatban is “fuzionált” a náci szándékoknak megfelelően az antiszemita fajelmélet és a kommunizmus; a zsidók és a kommunisták együttes fizikai kiirtásának katonai megvalósítása a német fasizmus (nemzetiszocializmus) alapvető történelmi küldetésévé vált. A nácik tehát az antikommunizmus és a faji antiszemitizmus egyesítését közvetlenül a gyakorlati cselekvés vezető eszméjévé emelték. Noha I. Kershaw tanulmányai alapján világos, hogy e “fúzió” a tömegtudat szintjén csak fokozatosan terjedt ki, az 1930-as évek közepétől a náci propagandában ez már alapvető tendencia volt. A hírhedett Der Ewige Jude című, talán legnagyobb példányszámban terjesztett náci propagandakiadvány borítóján egy rémes zsidó alak egyik kezével kéreget, másik kezében ostor van, a hóna alatt pedig a Szovjetunió sarló-kalapácsos jelképe.⁴⁰

Ebben az értelemben a szovjet lakosság előtt azzal az ideológiával “igazolták” magukat, mintha csak azért törtek volna rá a Szovjetunióra, hogy felszabadítsák őket “a judeo-bolsevizmus rabságából”, megszabadítsák őket “a zsidó-kommunista járomtól”. Ennek értelmében a békés zsidó lakosságot egyidejűleg katonai-politikai-faji ellenségnek tekintették, noha a genocídium – más országoktól ugyancsak eltérően – a Szovjetunióban egyáltalán nem csak a zsidókra vonatkozott, bár a legteljesebben őket érintette. Nem véletlen, hogy a szovjet hadifoglyokra vonatkozó hitlerista parancs (az ún. komisszárparancs július 6-án) minden komisszár, kommunista és zsidó helyszínen való agyonlövését írta elő, nem tér el attól a praxistól, amelyet a békés lakosság, mindenekelőtt a zsidók rögtön megtapasztaltak már a náci inváziót követő első hetekben.⁴¹ De ugyanilyen elbírálás alá esett minden partizán és “partizángyanús” és zsidókat mentő személy. 1941 végéig a nácik és helyi csatlósaik a Szovjetunió több százezer zsidó állampolgárát gyilkolták le. Vagyis tulajdonképpen a “komisszártörvényt” a teljes szovjet zsidóságra kiterjesztették, vagyis minden zsidót a kommunista világnézet és a szovjethatalom képviselőjének tekintettek, ugyanakkor minden kommunista, “szovjet aktivista”, magyarán tanácsi tisztségviselő a zsidók védelmezőjének számított.

 

5. A helyi sajátosságokról. A holokauszt a szovjet területeken más sajátos vonásokat is felmutat, ami magának a Szovjetunió elleni háborúnak kendőzetlenül rasszista és rabló jellegéből fakadt. Megjegyzendő, hogy a rasszista és a rabló jelleg minden “modern” háborúban feltételezte egymást, gondoljunk csak a gyarmati háborúk történetére. Ám a “faji” tényező ilyen speciális szerepe csak az elfoglalt szovjet területeken volt megfigyelhető. Míg Németországban a nürnbergi törvények szerint a “félvéreket” nem deportálták, az elfoglalt szovjet területeken többnyire lemészárolták azokat az embereket is, akiknek csak egyetlen nagyszülőjük volt zsidó nemzetiségű. Az is előfordult, hogy az orosz anyát (fél)zsidó gyermekével együtt a helyszínen agyonlőtték. Közismert, hogy míg Magyarországon a zsidó embereket vallási alapon különböztették meg, a Szovjetunióban a zsidóságot nemzetiségnek tekintették. Ám a nácik “faji tudománya” a hegyi zsidókkal vagy a sajátos etnikumú krími zsidókkal nem tudott mit kezdeni, ezért a helyi, spontán érdekek döntötték el, hogy e zsidó csoportokra a megsemmisítés vagy a túlélés várt-e. Eltérően a holokauszt későbbi történelmi formáitól, például a magyarországitól, a szovjet zsidók tömeges lemészárlását gyakorlatilag a helyszínen végezték el, legtöbbször nem szállították el a foglyokat, nemigen foglalkoztak a dolgok “elkonspirálásával”, majd legfeljebb csak akkor, amikor felmerült a katonai vereség lehetősége, de akkor utólagosan is igyekeztek a tömeggyilkosságok nyomait eltüntetni. A 4A Sonder­kommando parancsnokának, Paul Blobelnek a nürnbergi perben tett tanúvallomásában feltárul ennek módja. 1943 augusztusából számol be saját tapasztalatából egy Kijev környéki tömegsír feltárásáról: a sír egy 55 méter hosszú, 3 méter széles és két és fél méter mély árok volt, s a hátulról lelőtt emberek három sorban feküdtek egymáson. Az SS-parancsnok a legnagyobb problémának azt látta, hogy gyakran nem érkezett meg időben a benzin vagy valami hasonló fűtőanyag, ami nélkül a sok ezer holttestet egyszerűen nem lehetett elégetni.⁴² A nyomok eltüntetése folyamatában például litván területeken még csonttörő gépeket is használtak az emberi csontmaradványok megőrlése céljából.

 

6. A náci hadsereg és a nyomában kiépült közigazgatás – mind katonai, mind polgári területein főleg a háború első időszakában – magával ragadta a helyi lakosság meggyőződésesen antikommunista, nacionalista-fasiszta, a rendszerrel elégedetlen, a rendszer által korábban üldözött elemeit, s mindazokat a rétegeket, akiket különböző módon és fokon korrumpálni tudott azzal, hogy bevonta őket a rablóháború haszonlesői közé. A nácik különösen is felhasználták, állandóan ébren tartották és élesztették a balti és az ukrajnai–oroszországi antiszemita hagyományokat, érzelmeket, amelyek még a szovjet korszakban is időnként felerősödtek. Végül is az 1903–1906, 1918–1919-es évek feketeszázas pogromok hagyománya, keveredve az 1920-as évek “mindennapi antiszemitizmusával” (a zsidó konkurencia a Krímben, ahol a jobb földek kisajátításában számos etnikum képviselői érdekeltek voltak stb.), túlélte az 1930-as évek nagyon erősnek látszó asszimilációs tendenciáit.⁴³ A fentebb említett “sérelmi” momentum természetesen a régi, kisajátított uralkodó osztályok különböző csoportjait jobban érintette, mint a népirtásba belefolyt lumpensöpredéket, amely egyszerűen felismerte a nácik rablóháborújának természetét, és alkalmazkodott hozzá. A felfoghatatlan kegyetlenséget a szovjetek visszatérésétől való rettegés is megalapozta, igyekeztek hát elrettenteni azokat, akik a szovjethatalom visszatérésében reménykedtek.

A helyi lakosságnak viszonylag kis százaléka (Altman szerint nem több 1%-ánál) kapcsolódott be a gyilkosságokba nyakig belemerülő rendőri alakulatok “munkájába”. Ám ennek azért volt kulcsfontosságú jelentősége, mert nélkülük a nácik nem boldogulhattak volna, vagy legalábbis a holokauszt ilyen totális méretekben nem valósulhatott volna meg.⁴⁴ Sok kis településen, falvakban, kolhozokban a helyi rendőri erők kutatták föl és ölték meg a zsidókat, nemritkán a németek részvétele nélkül. Jichak Arad adatai szerint csak az Ostland Birodalmi Főbiztosság kötelékében 1942 októberében 4428 német és 55 562 helyi lakos szolgált. Ukrajnában és Oroszország déli részein 1942 novemberében
10 194 német és 70 759 helyi lakos szolgált. (A helyi lakosokból a rendőrségi zászlóaljakon és egységeken kívül hadosztályokat és hadtesteket alakítottak, amelyek a hadseregnek [Wehrmacht] voltak alárendelve, mint a Vlaszov-hadosztály, az SS “Galícia” hadosztály, a kazah, illetve észt hadtestek és mások. De ezek a hadosztályok és hadtestek a zsidók lemészárlásában általában közvetlenül nem vettek részt.)

El kell ismerni, hogy a balti és ukrajnai területeken már azon a napon megkezdődtek a helyi erők tömeggyilkosságai, amikor a nácik megkezdték például a litván nagyvárosok megszállását. Az elfoglalt területek némelyikében helyi lakosok önkéntesen szolgáltak az SS kivégzőosztagaiban. Ezek az egységek szolgáltak továbbá azoknál az elgázosító teherautóknál, az ún. “lélekfojtóknál” is, amelyek lezárt platóján megmérgezték az embereket. Ezeket főleg Ukrajnában használták, s egy Kijevből Berlinbe küldött D-Einsatzgruppe jelentéséből, amelyet egy bizonyos Dr. Becker SS Untersturmführer nagy büszkén írt alá 1942. május 16-án, kicseng, hogy “az autókat a civil lakosság felismeri, amint megjelennek, »halálautóknak« nevezvén őket”.⁴⁵

Mind a balti területeken, mind Ukrajnában a helyi nacionalista erők együttműködése a nácikkal különleges szerepet töltött be a genocídium hatékony megvalósításában. Már 1941. június 30-án az Ukrán Nacionalisták Szervezetének vezetői, Sz. Bandera hívei Lvovban az ukrán államiság kvázi újjászületését deklarálták, és az új “állam” helyi miniszterelnöke, Ja. Sztyecko – aki akkor még nem sejtette, hogy a náciknak semmi szükségük nem lesz semmiféle ukrán államra – úgy vélekedett: “Moszkva és a zsidók Ukrajna fő ellenségei… Ezért a zsidók megsemmisítésének és a zsidóság német módszerekkel való exterminálásának ukrajnai megvalósítását, illetve annak célszerűségét képviselem, kizárva a zsidók asszimilációját.”⁴⁶ Az ukrán nacionalisták üléseinek dokumentumai, jegyzőkönyvei fehéren-feketén mutatják az ukrán nacionalisták náci stílusát és gyakorlatát. A jelszavakat a “zsidóbolsevizmus” lényegéről átvették a náciktól, de sok területen teljesen önállóan valósították meg a genocídiumot. A banderista szárny azonban 1942–1943 folyamán szembekerült a németekkel, akik az ukrán önálló államról hallani sem akartak, s akkortól – ellentétben a másik szárnnyal, a zsidók kiirtásának további ukrán megvalósítását felfüggesztették. E taktikai manőver is már akkor következett be, amikor kiirtották az ukrajnai zsidók nagy többségét. Magyarországon is van olyan “irodalmi kezdeményezés” (Kun Miklós), amely az ukrán és balti “partizánok” Moszkva-ellenes és antikommunista fegyveres harcát védelmébe veszi, figyelmen kívül hagyva, hogy a győztesek a banderistákat háborús bűnösöknek tekintették éppen a sok tízezer zsidó lemészárlásáért, például a Babij Jar-i, a tyernopoli, a lvovi stb. vérengzésekért. De emlékeztethetünk a “Petljura napjai” elnevezésű akciókra, amikor az ukrán fasiszták tömeggyilkosságok sorát követték el. Rigában, Kaunasban, Vilniusban és más nagyvárosokban a helyi nacionalisták szervezett módon zsidók tízezreit mészárolták le, elevenen égették el őket a rájuk gyújtott zsinagógákban, önkéntes lett és litván “harcosok” a védtelen zsidókat és a szovjet-, illetve pártfunkcionáriusokat összefogdosták és legyilkolták már a háború első napjaiban-heteiben. De legyilkolták a zsidókat saját lakásaikban, házaikban, a nőket megerőszakolták saját hozzátartozóik előtt, majd lemészárolták a családokat. Raboltak, fosztogattak. A helyi lakosság legnagyobb arányban Litvániában vett részt a genocídiumban. A német jelentések szerint a háború első heteiben legalább 12 ezer lett önkéntes vett részt a tömeggyilkosságokban. A lengyel lakosság nem mellőzhető csoportjai is részt vettek a zsidóellenes pogromokban, amint az újabb kutatások ma már ezt is szakszerűen kimutatták.⁴⁷

A nácik természetesen minden lehetséges eszközzel bujtogatták a helyi lakosságot. Heydrich, a titkosrendőrség és az SD főnöke 1941. június 29-i parancsa szerint: “Az újonnan elfoglalt területeken az antikommunista és zsidóellenes körök öntisztítási törekvéseit semmi módon nem kell akadályozni. Ellenkezőleg, támogatni, erősíteni kell – természetesen észrevétlenül –, ha szükséges, a helyes útra kell terelni, de úgy, hogy ezek a helyi “önvédelem körei később ne hivatkozhassanak rendelkezésekre vagy adatokra, amelyek számukra politikai garanciákat jelenthetnek”.⁴⁸ Itt természetesen nem a náci cinizmus a figyelemre méltó momentum, hanem az, hogy a lakosság minél szélesebb köreit kívánták bevonni a bűncselekményekbe, hogy bűnrészessé tegyék őket. A litván és ukrán helyi rendőri egységek gyilkosait náci felügyelet alatt bevonták a német gyilkossági struktúrákba is. A balti és ukrán helyi formációk önálló működésére utal, hogy a zsidók likvidálásában a kis településeken szám szerint sokkal nagyobb arányban vették részt, mint maguk a németek, akik csak a tiszti irányítást adták.

 

7. Az eltérő megszállási politika megnyilvánulása volt – és nem történt meg egyetlen más elfoglalt európai országban sem –, hogy a zsidók mellett a helyi lakosság meghatározott százalékát is fizikailag meg akarták semmisíteni. Főleg az oroszok és a beloruszok lélekszámának csökkentését tartották fontosnak, a fokozatosan elpusztítandó szlávok számát 50 millió körül határozták meg.⁴⁹ Alapvető mozzanat, hogy a nácik összesen nem öltek meg az egész világháború során annyi embert más országokban, mint a Szovjetunióban egyedül. Fentebb is láttuk már, hogy a gyakorlatban a holokauszt és a népirtás fogalmai különböző tartalmakat fednek le, a holokauszt és a népirtás fogalmai tehát megkülönböztetendők. Az előbbi kifejezi a zsidó nép faji-politikai alapú totális kiirtását, illetve az arra való törekvést, az utóbbi fogalom pedig jelzi, hogy nemcsak zsidókat, hanem politikai, katonai és egyéb okokból más csoportokat is, a szovjet lakosság millióit semmisítették meg.

Ez a semmiféle határokat nem ismerő kegyetlenség a balti területeken, Ukrajnában és Dél-Oroszországban volt a legtömegesebb, aminek megértésében szintén a történelmi előfeltételek szerepét kell kiemelni. A német propaganda antiszemitizmusának kétségtelen hatását is meg kell említeni, amely kombinálódott a feketeszázas kultúra említett lenyomataival. Altman szerint a lakosság széles csoportjait megfertőzte az ellenségkeresés szovjet mechanizmusa is az 1930-as években, ami most egy más történelmi kontextusban “visszatért”.⁵⁰ Továbbá, 1941 nyarán a Vörös Hadsereg visszavonulásakor a börtönökben lévő foglyok egy jelentős részét lelőtték, amit a zsidók nyakába varrtak, sőt e téren is különleges rémhíreket terjesztettek, hogy a kegyetlenséget a végsőkig fokozzák.

 

8. Végezetül meg kell állapítani, hogy a szovjet területeken jelentős volt a zsidó ellenállás, noha olyan horderejű lázadás, mint a varsói gettóban, itt nem történt. A szovjet zsidóság körében – eltérően például a magyarországi eseményektől – nemigen merült föl a gazdag és szegény zsidók társadalmi helyzete közötti különbség mint megosztó tényező. Bankárok, kapitalisták, tőkés vállalkozók, a “nagytulajdonosok” rétege egyáltalán nem létezett, így osztályjellegű ellentétek nemigen nyilatkozhattak meg. Ez az ellenállási harc szempontjából erősítette az egységesebb fellépés lehetőségét és a politikai szervezkedés egységét. Számos gettóban létrejöttek földalatti mozgalmi csoportok, amelyek az “árja” oldallal való kapcsolatokat szervezték, főleg olyan zsidókon keresztül, akiknek arcvonásain nem lehetett felfedezni szemita vonásokat. Szerencsés esetben, mint például a minszki gettóban, a zsidó tanács a földalatti mozgalom része volt. A balti területeken a zsidók különböző politikai irányzatai együttesen határozták meg az ellenállási küzdelmeket. Az 1939 előtt is a Szovjetunióhoz tartozó területeken az ellenállási küzdelmet mindenütt a kommunisták vezették és szervezték. Mindenekelőtt a partizánokkal való kapcsolatfelvétel bizonyult döntőnek, hogy az individuális szökések és szöktetések (a partizánoknak szükségük volt orvosokra, fogorvosokra, robbantási szakemberekre) helyett a megsemmisítésre váró gettókból szervezett és tömeges szökéseket valósíthassanak meg lázadás útján. A lebukások gyakorisága miatt a gettólázadások ritkán valósultak meg, noha Nyugat-Belorusszia 42 gettójában fegyverekhez jutottak a földalatti mozgalom tagjai, a feltárás szerint 500 egységnyi (pisztoly, gránát, benzinespalack stb.) fegyver jutott a rabok kezére, amelyek egy részét a helyi műhelyekben állították elő. A kaunasi gettóban a fiatal cionisták és a kommunisták egységes harci szervezetet hoztak létre 1943 folyamán, de korábban partizánegység alakult a vilniusi gettóban is, és 1942. január elsején, elsőnek az összes európai gettó közül itt jelent meg felhívás fegyveres felkelésre, amelynek példányai eljutottak a varsói, belosztoki, grodnói és más gettókba is. A fiatal harcosok kiáltványa pontosan tudta, hogy mit kell üzenni a világnak – ami a dokumentum visszatérő kiáltása: “Ne engedjétek, hogy birkákként vigyenek benneteket a vágóhídra!”⁵¹ S noha gettólázadásra végül is nem került sor Vilniusban, kétségtelen, hogy a vilniusi, kaunasi gettókból számos szökevény vett részt a balti partizánmozgalomban. Általában a leghatékonyabb ellenállási formának – főleg az erdős orosz vidékeken – a tömeges szökés bizonyult, amiket többnyire a megsemmisítés időszakára időzítettek, amikor a raboknak már nem volt veszítenivalójuk. Ha nagy tömegben sokfelé szaladtak szét a foglyok, akár teljesen fegyvertelenül is, akkor az SS sem volt képes, kutyákkal felszerelkezve, mindenkit elfogni és felkoncolni. Mindezek a szökések természetesen óriási szellemi, szervezeti és erkölcsi erőfeszítéseket kívántak, amelyeket vezetni, irányítani az adott feltételek között csak az erkölcsi tekintetben legmagasabban állók voltak képesek. A fegyveres ellenállásra is a gettó felszámolásának periódusában volt a legnagyobb esély, amikor az ellenségnek a legnagyobb veszteséget lehetett okozni.⁵²

A szovjet hadvezetés és a partizánmozgalom moszkvai parancsnoksága pedig ilyen “kis dolgokkal” nemigen foglalkozott, ezért döntően önerőből kellett megvalósítaniuk a zsidó raboknak ezeket az akciókat. Az SS minden ilyen kísérlet után kollektív büntetéseket foganatosított, ami lényegében azt jelentette, hogy valamilyen százalékban a foglyokat agyonlőtték, “előre hozták” egyébként is elkerülhetetlen halálukat.

A zsidó ellenállási mozgalom másik fontos területe a partizánmozgalomban való részvétel volt. A zsidó partizánok számát 15 és 30 ezer között határozza meg a témakör irodalma. A zsidó partizánmozgalom harcosai a szökött rabokból és a menekülő zsidó lakosságból tevődött össze. A lágerekből vagy a gettókból való szökés még nem jelentett menekülést. Ha a volt rabok nem tudtak eljutni a partizánokhoz, a szökés után titokban kellett tartaniuk nemzeti hovatartozásukat olyan dokumentumok segítségével, amelyekkel bizonyítani tudták, hogy nem zsidók. És mindenekelőtt szükségük volt arra, hogy a helyi lakosság ne adja át őket sem a megszállóknak, sem a helyi rendőrségnek. Voltak olyan helyi lakók, akik életüket kockáztatva elbújtatták e páriákat. Könnyebb volt a falvakban elrejtőzni, mint a városokban. A falvakban a búvóhelyeket a házhoz hozzáépített viskókban is be lehetett rendezni, mert a falvakban jobban elkülönültek az egyes házak, a rejtekhelyeket jobban titokban lehetett tartani a szomszédok elől, s a kis falvakban szinte nem voltak német vagy rendőrségi alakulatok. Ilyen mindenre elszánt, segítséget nyújtó ember azonban nagyon kevés volt. A kérdéskör szakértője, J. Arad foglalta össze ezt a problémát: “A lakosság túlnyomó része a külső szemlélő álláspontjára helyezkedett. Egy részük közömbösen viszonyult a halálraítélt korábbi szomszédok sorsához. Különböző motívumai voltak az ilyen viselkedésnek: a német megtorlástól való félelem, antiszemitizmus, önzés és sok minden más. Azoknak a megszállt területeken lakó zsidóknak a száma, akik a helyi lakosságnak köszönhetően menekültek meg, nem számottevő. Még csak megközelítő adatok sincsenek az így megmenekült zsidók számáról, de feltételezhető, hogy a megszállt területek összzsidóságának sokkal kevesebb mint 1%-a.”

A Szovjetunió megszállt területein főleg kezdetben semmiféle szervezett segítséget nem kaptak a zsidók az antifasiszta vagy más földalatti mozgalom részéről. Ilyen segítség, bár ez nem volt nagymértékű, létezett Nyugat-Európa egyes országaiban, Magyarországon és a lengyel földalatti mozgalomban. A szervezett segítség hiánya a Szovjetunió területén számos okkal magyarázható. A Szovjetunió megszállt területein kezdetben a földalatti mozgalom gyengébb volt a jóval kíméletlenebb német terror következtében, mint a nyugat-európai országokban, hiszen a nácik a szovjet területeken totális háborút folytattak. A szovjet kormány és pártvezetés taktikai okokból egyáltalán nem kívánta az ellenállás “zsidó aspektusát” hangsúlyozni. Ennek ellenére álltak ezrével a menekült zsidók, a gettóból szökött rabok a partizánok közé. Ez annak ellenére történt így, hogy jelentős feszültségek voltak a partizánmozgalom és a zsidók, illetve a zsidók által alkotott partizánosztagok között. A szovjet partizánok főként kezdetben nemigen tudtak mit kezdeni a családokkal menekülő zsidókkal, nekik maguknak is emberfeletti nehézséget jelentett az öregek és betegek eltartása és szállítása. Elsősorban Ukrajnában a nacionalistáktól a partizánokhoz átállt korábbi antiszemita figurák igyekeztek bizalmatlanságot kelteni a zsidókkal szemben. Ugyanakkor a szovjet partizánmozgalom vezető alakjai között is találunk zsidó nemzetiségű parancsnokokat, hadifogságból menekült szovjet zsidó tiszteket és katonákat is. Már 1941-ben átdobtak a frontvonalon az ellenség hátába partizánokat a belorusz erdőkben, a számos, de ekkor még igen kis létszámú osztagban 87 zsidó nemzetiségű partizán harcolt. Másutt a zsidó partizánok kitűnően együttműködtek, sőt gyakran egyesültek a belorussziai, ukrajnai vagy oroszországi partizánosztagokkal. Tudni kell, hogy a szovjet partizánmozgalom vezetősége ellenezte az önálló zsidó partizánegységeket, mert nem nemzetiségi-etnikai, hanem területi-köztársasági alapon szervezték a partizánmozgalmat. Nemritkán kényszerrel sorozták be a zsidókat saját soraikba, de előfordult például Belorusszia nyugati részein, hogy banditacsoportok fegyvereiket elvették, és magukra hagyták őket az erdőben, ahol a túlélésre fegyver nélkül nagyon kevés esély maradt. Nyugat-Belorussziában a Krajova Armija antikommunista lengyel partizánjai között nacionalista alapon harcoló fasiszta csoportok tagjai is jelen voltak, akik sok zsidót megöltek. Nyugat-Ukrajna erdeiben a Lengyel Felkelők Hadseregéhez és más csoportokhoz tartozó nacionalisták szintén üldözték a zsidókat. Nemcsak az antiszemitizmus volt a forrása ezeknek a gyilkosságoknak, hanem az is, hogy a zsidókat szovjetbarát elemeknek tekintették, s mint ilyeneket üldözték.

Nyugat-Belorussziában különösen nagy zsidó partizánalakulatok formálódtak fiatal szökött ellenállókból. J. Arad említ példát ezekre a jól szervezett osztagokra: Narocs erdeiben Északnyugat-Belorusszia egymáshoz közel fekvő mesztyecskóiból származó zsidók harcoltak a nácik ellen. Nalibok erdeiben zsidó és nem zsidó partizánalakulatok együtt küzdöttek: itt létrejöttek zsidó családi táborok is, ahol Tuvija Belszkoj és Solom Zorin parancsnoksága alatt a minszki gettóból és Délnyugat-Belorusszia városaiból és településeiről szökött emberek éltek. Ezekben a táborokban olykor több száz ember élt, közöttük nők és gyerekek. Vilniustól délre, a rudnyiki erdőben a vilniusi és a kaunasi gettók földalatti mozgalmának tagjai, valamint máshonnan származó zsidó partizánalakulatok harcoltak. Fennmaradt a rudnyiki erdőben tevékenykedő zsidó partizánegység hadműveleti naplója, amely felsorolja az 1943–44 folyamán végrehajtott 39 akció menetét és eredményeit, amelyek során telefon- és távíróvezetékeket, utakat, utánpótlási útvonalakat semmisítettek meg, akciókat hajtottak végre Vilniusban, felrobbantottak vonatszerelvényeket, síneket, autókat, motorbicikliket, katonai szállítójárműveket stb.⁵³ Poleszje és Volin erdeiben és más, keletebbre fekvő elfoglalt területeken szintén formálódtak zsidó partizánosztagok. A Scsorszról elnevezett híres partizánbrigád szívesen fogadta be a zsidó partizánokat, noha vannak források, amelyek atrocitásokról is tájékoztatnak. De Kovpak és Szaburov ukrán partizánjai között is szolgált legalább 3000 zsidó harcos. Kirill Prokofjevics Orlovszkij, az NKVD harcosa, a Szovjetunió Hőse kitüntetettje Belorussziában külön zsidó partizánegységet szervezett, amely sok sikeres akciót hajtott végre. Voltak olyan osztagok, amelyekben a zsidók voltak többségben, többnyire a gettókból szökött fiatalemberek. A szmolenszki és brjanszki erdőségekben, a Leningrád környéki partizánosztagokban is sok zsidó harcos tüntette ki magát a merész akciókban. Külön zsidó század harcolt a Lenin partizánbrigád keretein belül David Mudrik, szovjet tiszt parancsnoksága alatt. Minszktől Kisinyovig számos zsidó nemzetiségű szovjet- és pártszervezőt dobtak a front mögé. A minszki és a mogiljovi illegális pártbizottságok vezetői zsidó nemzetiségű kommunisták voltak. A partizánmozgalomban különösen fontos szerepe volt a zsidó orvosoknak, egészségügyi szakembereknek.

J. Arad így összegezte a zsidó partizánmozgalom jelentőségét: “Sok zsidó partizán szerzett nagy érdemeket a németek és csatlósaik elleni harcban. Megtámadták a német bázisokat és rendőri alakulatokat, elaknásították a közlekedési útvonalakat és felrobbantották a frontra tartó vonatokat. Zsidók ezrei fizettek az életükkel a földalatti tevékenységért a gettólázadások idején, a partizánharcok során. Hozzájárultak a hitleri Németország szétzúzásához és az ellenség kiűzéséhez a Szovjetunió területéről. A zsidó partizánok dicsőséges oldalakat írtak a szovjet emberek és a zsidó nép német megszállók elleni harcának történetébe.” Mindenesetre elfelejthetjük azt a mítoszt, hogy a zsidók bárányként hagyták magukat lemészárolni, és passzívan tűrték a náci rémuralmat.

 

 

 

Jegyzetek

 

¹ Magyar nyelven – tudomásom szerint – a témában egyetlen publikáció jelent meg: J. Arad: “A szovjet zsidók megsemmisítése”. Eszmélet 55. sz. (2002. ősz) 93–118. o. Itt jegyzem meg, hogy a jelen tanulmányban foglalt alapvető tematika részletesebb és sokoldalúbb kifejtésére a Nemzeti Tankönyvkiadó gondozásában megjelenő kisebb könyvben – Antiszemitizmus, holokauszt, államszocializmus címen – hamarosan visszatérek.

² R. L. Braham: A népirtás politikája – a holokauszt Magyarországon. 1–2. köt. Bp., Belvárosi K. 1997. Bp. 2003. okt., újabb feldolgozás, amelynek már készül magyar nyelvű fordítása: Ch. Gerlach–Götz Aly: Das letzte Kapitel. Der Mord an dem ungarischen Juden. München–Stuttgart. 2001.

³ L.: Karsai L., Sipos P., Szita Sz.: “A magyar állandó holokausztkiállítás koncepciója”. Múlt és Jövő, 2003. 4. sz. 22–27. o. Kádár G.–Vági Z.: “Szakanyag az auschwitzi tábor 18. blokkjában tervezett állandó magyar kiállítás forgatóköny­véhez”. Gépirat.

⁴ Vö.: Karsai László: Holokauszt. Bp., Pannonica Kiadó, 2001. A szerző az egyes országok szerint tárgyalja a holokauszt történetét, de éppen egyedüli az európai országok közül a Szovjetunió az, amelyik valamely okból nem kapott önálló fejezetet. Az ottani történések zavaros felidézése az Einsatzgruppék fejezetcím alatt történt meg. E téren a Karsai átal használt adatokat az újabb szakmunkák nem támaszthatják alá. A szerző figyelmét az utóbbi évtized oroszországi kutatási eredményei teljességgel elkerülték.

⁵ Egyébként eltérő adatok léteznek, hiszen pontos rekonstrukció ma már nem lehetséges, így a meggyilkoltak becsült száma 2,6 milliótól 3 millióig terjed. Az egyik legújabb feldolgozás meggyőző érveléssel a 2,8 milliós adat mellett tette le a voksát: “Holokoszt i gyelo jevrejszkogo antifasisztszkogo komityeta”. Moszkva, Fond Holokoszt, 2003 (Szerk.: Ilja Altman) és Ilja Alekszandrovics Altman munkái, pl.: “Holokoszt i jevrejszkoje szoprotyivlenyije na okkupirovannoj tyerritorii SZSZSZR. Moszkva, Fond Holokoszt, 2002. L. még: “Isztoriografija i isztocsnyiki o Holokosztye na tyerritorii SZSZSZR”. Moszkva, Fond Holokoszt, 2000. J. Arad, említett magyar nyelvű publikációja mellett, angol és orosz nyelven számos tanulmánnyal állt elő.

⁶ Mindenekelőtt az Eszmélet 45. számára hívom fel az olvasó figyelmét. A holokauszt egyedisége és kivételessége problémakör kapcsán E. Nolte tarthatatlan nézeteit több szerző is megemlíti. Nolte ugyanis a hitlerizmust, a holokausztot egyfajta válaszjelenségként szemléli a sztálini repressziókra, mintha az előbbi az utóbbi következménye lenne. Amerikai történészek, mint pl. Gutenbach, akik a témakör multikulturális és etnikai összefüggéseit, aspektusait domborítják ki, gyakran tévednek a tárgykör “etnicizálásának” zsákutcájába. Izraelben a “posztcionista” történészek viszont határozottan szembeszállnak a “Katasztrófa történetének cionizálásával”, ami a témakör egyfajta “etnicizálását” valósítja meg. Vö.: Dan Mihman: “Okoncsatyelnoje resenyije jevrejszkogo voprosza”: voznyiknovenyije i realizacija igyej. Szosztojanyije izucsenyija voprosza na dannij moment i ego vozmozsnije vljanyija na drugije oblasztyi isztoriografii katasztrofi. In: Holokoszt i gyelo jevrejszkogo antifasisztszkogo komityeta. Moszkva, Fond Holokoszt, 2003 (szerk.: Ilja Altman), 55–73. o.

⁷ Az antiszemitizmus oroszországi történetéről l.: Zsidók Oroszországban 1900–1929. Magyar Ruszisztikai Intézet és MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Bp., 1995.

⁸ Vö.: David I. Kertzer: A pápák a zsidók ellen. A Vatikán szerepe az újkori antiszemitizmus kibontakozásában. Bp., 2003, 25. o.

⁹ Vö. E. Hobsbawm: A birodalmak kora. Bp. Pannonica, 2004 (megjelenés előtt, ford.: Baráth Katalin), 10. fejezet.

¹⁰ A nacionalizmus európai felvirágzásának és következményeinek talán legjobb rekonstrukcióját Eric Hobsbawm A birodalmak kora c., imént említett művében olvashatjuk, amelyre magam is támaszkodom.

¹¹ Hobsbawm azt a tendenciát is meggyőzően mutatja be, ahogyan a helyi nacionalizmusok létrehozzák a nacionalizmus különös zsidó formáját, a cionizmust, amelynek ecsetelésétől itt helyszűke miatt el kell tekintenünk.

¹² Ennek klasszikus ideológiai dokumentumáról, a “zsidók világ-összeesküvéséről” szóló – már magyarul is olvasható Cion bölcseinek jegyzőkönyvéről maga a cár is tudta, hogy közönséges hamisítvány, naplójában meg is jegyezte, hogy egy jó ügyet, mármint az antiszemitizmus ügyét “nem szabad nemtelen eszközökkel bepiszkítani”. Ennek ellenére sokan még ma is “hiteles” forrásként propagálják, akárcsak Alfred Rosenberg a maga idején. Kertzer idézett művében megjegyezte, hogy “a hamisítvány legismertebb terjesztői mind Itáliában, mind Franciaországban katolikus papok voltak”. Köztük Umberto Benigni, aki X. Pius pápa titkos kémszolgálatának főnöke volt, és 1921-ben maga nyomtatta ki olaszul elsőként e dokumentumot. Ehhez tudni kell, hogy a zsidóság lélekszáma sem Franciaországban, sem Olaszországban, de még Angliában sem érte el a lakosság 1%-át, Olaszországban legfeljebb egytized százalékát. A pápák hallgattak a nekivadult antiszemitizmus korában. Vö. uo. 342. o.

¹³ A témakörnek magyar nyelven is van már forráskutatásra épülő irodalma. Bebesi Gy.: A feketeszázak. Az orosz szélsőjobb kialakulása és története a századelőn. Bp., ELTE Ruszisztikai Központ, Ruszisztikai Könyvek VI. 1999, Ruszisztikai Könyvek VI.

¹⁴ E témakörhöz is adalékokat nyújt: Zsidók Oroszországban 1900–1929. I. m. és a Bolsevizmus és nemzeti kérdés c. idézett könyvem.

¹⁵ Vö. Kertzer i. m. 357–358. o. Példának okáért 1938-ban a Civiltà Cattolica hasábjain Mario Barbera atya az első zsidótörvény magyarországi megalkotását azzal magyarázta, hogy “a zsidók minden szempontból Magyarország uraivá váltak”, “nemzetük ösztönös és kibírhatatlan összetartása elég nekik ahhoz, hogy együttesen nyomuljanak előre világuralmuk messiási célja felé… A magyar katolikusok antiszemitizmusa sem nem alpári, fanatikus antiszemitizmus, sem nem rasszista antiszemitizmus, hanem a nemzeti hagyományok védelméért, a magyar nép igazi szabadságáért és függetlenségéért indított mozgalom.” Nem telik el három év, és a katolikus miniszterelnök, Teleki Pál a faji jellegű harmadik zsidó törvény preambulumát írja. Ez utóbbi tény szimbolikusan demonstrálja, hogy a vallási antiszemitizmus és a faji antiszemitizmus között nem mutatkoztak világos határok, gyakran nem váltak el egyértelműen egymástól.

¹⁶ Vö.: Székely Gábor: Hitler hatalomra jutása. Kossuth, 1983. 175–178. o.

¹⁷ A kérdéskörben a legújabb feltáró kutatás: Gerlach–Aly i. m.

¹⁸ Meglepő, ha a holokausztkutató Karsai László – noha elutasítja Nolte és hívei teorémáját – nem tud világos és egyértelmű különbséget tenni a holokauszt és a Gulag között. Ezt az “elméleti” zűrzavart csak tetézi, hogy a Gulag már egy évtizede magyar nyelven is olvasható levéltári forrásai helyett Deák István amerikai történész 20 milliós találgatásait veszi alapul a Gulag-foglyok esetében, aminek szakszerűség igényével fellépő elemzésben már nem volna helye. Vö.: Karsai i. m. 9–13. o.

¹⁹ Az Eszmélet korábbi számaiban már kitértünk az ilyen típusú nézetek kritikai feldolgozására, ezért itt eltekintünk e nézet szennyezett politikai és szellemi forrásainak bemutatásától.

²⁰ E szempontból rendkívül tanulságos Ian Kershaw fejtegetése Hitler és a zsidókérdés témakörében: A Hitler-mítosz. Vezérkultusz és közvélemény. Kortina Kiadó, Bp., 2003, 320–352. o.

²¹ Módszertani értelemben nagyon hasonlatos ez a felfogás a “totalitarizmuselmélet” agyonkritizált dogmatizmusához, mintha éppen az arra adott válaszként jött volna létre. Maga a totalitarizmuskoncepció valóban azzal a céllal született még a hidegháborút megelőző időszakban, hogy összebogozza a fasizmus és a “kommunizmus” lényegét, hogy diszkreditálja a szovjet rendszert.

²² Dan Mihman izraeli történész igen találóan mutatja be az alapvető historiográfiai ellentéteket: “Okoncsatyelnoje resenyije jevrejszkogo voprosza. Szosztojanyie izucsenyije voprosza na dannij moment i ego vozmozsnije vlijanyija na drugije ob­lasztyi isztoriografii katasztrofi”. In: Holokoszt i gyelo jevrejszkogo antifasiszt­sz­kogo komityeta. Moszkva, Fond Holokoszt, 2003 (szerk.: Ilja A. Altman), 55–73. o.

²³ A német rendőri zászlóaljakban katonák tízezrei szolgáltak, ami szintén egy nem mellékes érv az ellen, hogy “bűnözők kis csoportja” hajtotta végre a tömeggyilkosságokat. L. erről: C. R. Browning: Ordinary Men. Reserve Police Battalion 101 and the Final Solution in Poland. New York, 1992. A 101-es rendőri zászlóalj története Lengyelországban és Belorussziában megmutatta, hogy a biztonsági rendőrség katonái gyilkolták le a zsidók többségét, s azóta nem tartható tudományos munkákban az a tézis, hogy “bűnözők kis csoportja” követte el a tömegmészárlásokat.

²⁴ Éppen e számunkban Götz Aly a rodoszi zsidók pusztulásának fényében eklatánsan mutatja be ezt a problémát.

²⁵ D. Goldhagen egy ilyen egyoldalúság tükrében “fejti meg” a német fasizmus titkát. A zsidók elemi erejű kiirtására vonatkozó magyarázata, miszerint a németek a 19. századtól kezdve meg akartak szabadulni a zsidóktól, nem bizonyítható, hiszen nagyszámú vegyes házasság jött létre, és a zsidók asszimilációs foka is igen erős volt e periódusban. Fontos a mentalitás és az atmoszféra fejlődése, ami a zsidóktól való megszabadulás irányába mutatott, de még fontosabb a háború, a válság nyomán fellépő “megváltási kényszer”, bűnbakkeresés a vereségért stb. A világválság idején az értelmiség és a hadsereg vezetői körében is teljesen eluralkodott az antiszemitizmus. Egyik vagy másik tényező szerepének eltúlzása, pl. Goldhagen esetében, akinél mitizálódik a németek antiszemitizmusa, inkább megnehezíti tudományos válaszok kiizzadását, érzelmi-ideológiai aspektusokat állít előtérbe. Vö.: D. J. Goldhagen: Hitler’s Willing Executioners. Ordinary Germans and the Holocaust. New York, 1996.

²⁶ L. erről R. L. Braham: Román nacionalisták és a holokauszt. Kitalált mentőakciók politikai kiaknázása. Bp., 1998; Komoróczy G.: Holokauszt. A pernye beleég a bőrünkbe. Osiris, 2000.

²⁷ Vö.: Tom Bower: The Full Story of the Fifty-Year Swiss-Nazi Conspiracy to Steal Billions from Europe’s Jews and Holocaust Survivors. 1997, N. Y., Harper-Collins.

²⁸ Az alábbiakban használt adatokat többnyire Ilja Alekszandrovics Altman: “Holokoszt i jevrejszkoje szoprotyivlenyije na okkupirovannoj tyerritorii SZSZSZR”. Moszkva, Fond Holokoszt, 2002 és Jichak Arad: i. cikkéből merítettem.

²⁹ 1941 novemberében Hitler a zsidóügyben kifejtette álláspontját a jeruzsálemi főmuftinak, Hadzs Amin al-Huszeinnek. A találkozón november 28-án Hitler közölte al-Huszeinnel: “Annak a nehéz harcnak az alapjai, amelyet én vezetek, világosak. Kompromisszum nélküli harcot vezetek a zsidók ellen… Határozatot fogadtunk el a zsidókérdés szakaszonkénti megoldásáról; más népekhez is fordulunk, beleértve az Európán kívüli népeket, azzal a felhívással, hogy lépjenek fel hozzánk hasonlóan.” Hitler reményét fejezte ki, hogy a zsidókérdés német típusú megoldása arab környezetben is megvalósul. Vö. Mihman id.c.

³⁰ Polveka nazad: Velikaja Otyecsesztvennaja: Fakti i cifri. M., 1995. 83. o. és Velikaja Otyecsesztvennaja vojna (1941–1945). Kn. 4-aja, M., Nauka, 1999. 284. o.; ez irányú oroszországi levéltári adatokat l. magyarul “Népirtás a Szovjetunióban”. Szovjet Füzetek V., Bp., MRI, 1992.

³¹ Altman: “Holokoszt i jevrejszkoe szoprotyivlenyije…” i. m. 162. o.

³² Idézi Mihman i. c.: vö. Akten zur deutschen auswartigen Politik 1918–1945, Serie D, vol. XIII/2 (Göttingen, 1970), Anhang III; cm, G. L. Weinberg: German’s War for World and the Extermination of Jews. Washinton D. C. 1995. 10. o.

³³ Niels Bo Poulsen: “German POW Statements in the Filosof the Soviet Extror­dinary State Comission as a source to the Holocaust and other German Mass Killing Actions in the Soviet Union 1941–1945”. In: Holokoszt i gyelo… i. m. 87. o.

³⁴ Vö. Szbornyik szoobscsenyij Csrezvicsajnoj goszudarsztvennoj komisszii o zlogyejnyijah nyemecko-fasisztszkih zahvatcsikov. M., 1946, 7. o.

³⁵ Magyarországon ritkán idézett rendkívül értékes és alapvető fontosságú dokumentumkötetek tanúsítják mindezt: Dokumenti obvinyajut. Holokoszt: szvigyetyelsztva Krasznoj Armii (összeáll.: F. D. Szverdlov). Moszkva, 1996. Csornaja knyiga (összeáll.: Ilja Ehrenburg, V. Grossman), Moszkva–Jeruzsálem, 1993. Szovjetszkije jevreji pisut Ilje Ehrenburgu 1943–1966. Jeruszalim, 1993. Szbornyik dokumentov i matyerialov ob unyicstozsenyii nacisztami jevrejev Ukraini v 1941–1944 gg. Kijev, 2002 (összeáll.: A. I. Kruglov).

³⁶ Ilja A. Altman: Holokoszt… i. m. 152. o.

³⁷ Ilyen értelmezéshez ragaszkodik e számunk kerekasztal-beszélgetése során is Ungváry Krisztián.

³⁸ A Wehrmacht és az SS szovjet területeken elkövetett bűncselekményeinek széles dokumentációját nyújtja, beleértve a fentebbi utasítások, parancsok szövegeit is a Documents on the Holocaust, Yad Vashem, Jerusalem, 1999. 376–475. o. és a Der Nationalsozialismus Dokumente 1933–1945. Fischer Taschen­buchverlag, Frankfurt am Main, 1984, 277–321. o. L. még Yitzhak Arad: “Alfred Rosenberg and the »Final Solution« in the Occupied Soviet territories”. In: Yad Vashem Studies XIII. Ed. By Livia Rothkirchen, Jerusalem, 1979. 263–286. o.

³⁹ Altman: Holokoszt i jevrejszkoe… i. m. 145. o.

⁴⁰ Der Ewige Jude. Zentralverlag der NSDAP. München–Berlin, 1937.

⁴¹ Ez a parancs szintén arról tanúskodik, hogy Keitel tábornok, a Wehrmacht parancsnoka nemcsak a holokauszt gyakorlati megvalósításában, hanem az “ideológiai munkában” is részt vett. Documents… I. m. 375–377.o.

⁴² Vö.: Documents… i. m. 471–473. o.; a “feltáró” munkában részt vevő szökött zsidó foglyok beszámolói is egybevágnak az SS-parancsnok tanúvallomásával. Uo. 1943. dec. 16-i jelentés, 473–475.o.

⁴³ L. erről: G. V. Kosztircsenko: “Tajnaja polityika Sztalina. Vlaszty i antyi­sze­mityizm”. Moszkva, Mezsdunarodnije otnosenyija, 2003, 55–140. és Krausz T.: Bolsevizmus és nemzeti kérdés. Akadémiai Kiadó, 1989. Nemzetiségi Füzetek 8.

⁴⁴ Ebből a szempontból is tanulságos az Einsatzgruppen beszámolója a zsidók ukrajnai legyilkolásáról 1941 októberében, amely kiemeli az ukrán populáció “extrém ellenségességét a zsidókkal szemben”. A kijevi robbantás után “úgy tartják, hogy a zsidók az NKVD informátorai és ügynökök, akik a terrort elindították az ukrán nép ellen. Az összes zsidót letartóztattuk a szándékos gyújtogatás miatt Kijevben, és összesen 33 771 zsidót szeptember 29-én és 30-án kivégeztünk (utalás a Babij Jar-i mészárlásra – K. T.). Az aranyat, értékeket és ruhákat összegyűjtöttük, és a Nemzetiszocialista Jóléti Társaság (NSV) részére átadtuk a Volksdeutsch felszerelésére, és részben szétosztottuk a kinevezett városi adminisztrációnak, hogy ellássa a szükséget szenvedő lakosságot.” Documents…
i. m. 416. o.

⁴⁵ Documents… i. m. 419–420. o.

⁴⁶ Altman uo. 156. o.

⁴⁷ Vö. uo. 159–160. o.

⁴⁸ Idézi uő. 155. o.

⁴⁹ A. A. Pagyerin: “Nacisztszkij okupaccionnij rezsim na tyeritorii SZSZSZR i Holokoszt”. In: Holokoszt i gyelo… i. m. 78–81. o.

⁵⁰ I. Altman: Holokoszt i jevrejszkoe… i. m. 154. o.

⁵¹ Documents… i. m. 433. o.

⁵² A szovjet történészek a holokauszt történetéhez tartozó antifasiszta ellenállás “zsidó fejezetét” nem kutathatták. Miként a holokauszt áldozatainak a feltárása “a békés szovjet állampolgárok” fogalma alatt “tűnt el”, a zsidó ellenállás a szovjet partizánmozgalom egyébként igen gazdag történetében “szívódott fel”.

⁵³ Documents… i. m. 463–471. o.