Nyikolaj Bergyajev bonyolult pályán keringett az orosz és az európai szellemi életben egyaránt: marxizmus, liberalizmus, keresztény perszonalizmus, hogy csak a legfőbb állomásokat jelezzük pályáján, amelyen különös fordulatokat éppen a for­radalmak jelöltek ki. Az októberi forradalom után egy rövid ideig a szovjethatalom támogatottja volt, annak ellenére, hogy nem szolgált a szovjethatalomnak, de azután 1922-ben ő is a számkivetettek listájára került.

Ez a tény nyilván mély nyomokat hagyott pályáján, de tu­dományos igényességét nem áldozta fel az alantas politikai harc oltárán az emigrációban sem. Ezúttal egyik legfontosabb művét ajánljuk az olvasó figyelmébe: Az orosz kommunizmus értelme és eredete című munkáját, amely 1989-ben a Szá­zadvég Füzetek sorozatban (5. szám) Sz. Bíró Zoltán kitűnő szerkesztői és jegyzetírói gondozásában magyarul is megje­lent. Eredetileg németül és angolul látott napvilágot, még 1937-ben.

A mű mostani kelet-európai „aktualitása” abban a tény­ben gyökeredzik, hogy a „nagy” rendszerváltások közepette az októberi forradalom és általában az „orosz kommunizmus” újraértékelése is folyamatban van. Bergyajev könyvének alapkérdése ugyanis éppen az oroszországi (és ma látjuk iga­zán: kelet-európai) történelmi fejlődés sajátszerűségeinek problematikája, mindenekelőtt az orosz forradalmi hagyo­mány és a marxizmus oroszországi elterjedésének, „behato­lásának” egész bonyolult témaköre, amely elválaszthatatla­nul kapcsolódik a „bolsevizmus” és „sztálinizmus” máig meg-emésztetlen történelmi folyamataihoz.

A kiindulópont az, hogy a nyugati szellemi befolyások és az orosz társadalmi-gazdasági feltételek között már a múlt század 30-as éveiben áthidalhatatlan volt a diszkre­pancia, s ez hovatovább olyan „hagyomány” lett, amely mindmáig foglalkoztatja az orosz és kelet-európai értelmisé­get. Maga Bergyajev az ellentmondást igen szemléletesen írja le:

„Az oroszok akkor voltak saint-simonisták, fourieristák, proudhonisták, amikor még javában fönnállt a jobbágyrend­szer és az abszolutisztikus monarchia. Akkor csatlakoztak a hegelianizmushoz és a schellingianizmushoz, amikor Orosz­országban még nyoma sem volt semmiféle filozófiai kultúrá­nak, és a filozofálás eleve gyanakvást keltett. Ám a művelt orosz emberek hallatlanul megkedvelték a világ nagy kérdé­seiről folyó, éjszakába nyúló, véget nem érő beszélgetéseket és vitákat, amelyeknek a harmincas-negyvenes években ki­alakuló kis körök és szalonok adtak otthont.” (29. o.)

E valóságtól elszakadt körök „szociális álmodozásai­nak”, ahogyan Bergyajev megfogalmazta, „semmi sem sza­bott határt”, s mégis útjára indítottak valamit, ami máig sem le­zárult folyamat. S bár e folyamat kezdőpontja alighanem Nagy Péterig vezethető vissza, a probléma megértése csak jóval ké­sőbb vált lehetségessé, nem függetlenül a marxizmus orosz­országi behatolásának tényétől.

Bergyajev és a marxizmus

Maga Bergyajev, akit a marxi mű fiatal korában megterméke­nyített, bár később sem tagadta meg a marxizmus tudomá­nyos jelentőségét, úgy vélte, hogy Marx alábecsülte az egyén szerepét és jelentőségét a történelemben. Bergyajev Marx­szal való késői polémiája rendkívül tanulságos, és ha a türel­mes olvasó lehántja Bergyajev koncepciójáról a miszticizmus burkát, számos tudományos szempontból jelentős felismerés körvonalazódik.

Akárcsak az orosz marxisták, Bergyajev is érzékelte, hogy a szlavofilok és a nyugatosok szembenállása „kutya–macska-barátság”, ahol „Oroszország egyeseknek az anyát, másoknak a fiút jelentette”. A két fő irányvonal, eltekintve belső áramlataiktól, egymás nélkül nem létezhetett, kérdéseik és válaszaik mintha csak egymást feltételezték volna. Végül is a szlavofil múltba fordulás és a nyugatos „nyugatra fordu­lás” egyképpen egyoldalúnak bizonyult, mert egyik sem felelt meg azoknak a történelmi feltételeknek, amelyeket az orosz történelem valóságos sajátszerűségei jelentettek:

„Egy részük – a szlavofilek – a Péter-kor előtti eszmé­nyinek vélt Oroszországot álmodták vissza, másik részük – a nyugatosok – viszont egy eszményinek vélt Nyugatról ábrándoztak. A szlavofilek konzervatív múltba fordulása mögött egy tökéletes rend, egy tökéletes élet utópiája rej­lett, s voltaképp a nyugatosok is egy olyan Nyugatot bál­ványoztak, amelyet valójában alig-alig ismertek.” (35. o.)

Bergyajev végigköveti az orosz gondolkodás történeté­ben a „külön orosz út” gondolatának önálló doktrínává for­málódását, amely később a bolsevik-mensevik szembenál­lásban éppen úgy visszaköszön, mint a bolsevizmus és a sztálinizmus szétválásában, vagy a 60-as-70-es évek vitái­ban, hogy a „peresztrojkát” már ne is említsük.

Bergyajev az „orosz kommunizmus” történetében meg­határozó szerepet tulajdonított a tradíciónak. S valóban, bár a marxizmus Oroszországban és általában az orosz forra­dalmi gondolkodás történetében radikális fordulatot hozott, hiba lenne nem látni, hogy a forradalmi gyakorlat és az abból kinövő bolsevizmus „népi” irányzatai szerves folytonosság­ban álltak a megelőző orosz forradalmi hagyománnyal.

A marxizmus „oroszra fordítására” akkor kezdtek érle­lődni a feltételek, amikor Herzen megpróbálta mintegy közelí­teni egymáshoz a szlavofil és nyugatos „érdekeket”. Bergya­jev így elemezte a helyzetet:

„Ő – mármint Herzen [K. T.] – indította el a narodnyikok sa­játosan orosz mozgalmát, s az ő közvetítésével került közelebb a nyugatos irány a szlavofil mozgalom bizonyos sajátosságai­hoz. A nyugatosok tábora két részre szakadt: Herzen és a narodnyik szocialisták hittek abban, hogy létezik egy külön orosz út, s Oroszországnak az a küldetése, hogy a Nyugatnál hamarabb és magasabb szinten valósítsa meg a társadalmi igazságot. Hittek abban, hogy Oroszország elkerülheti a kapi­talizmus rémségeit. A másik szárny, a liberálisok viszont úgy vélték, hogy Oroszországnak ugyanazt az utat kell járnia, mint Nyugat-Európának.”

A „külön út” eszméje hamar átkerült az orosz forra­dalmi hagyomány kelléktárába, és a forradalmi messianiz­mus „megváltó” elméletévé stilizálódott. Nyecsajev, Ba­kunyin, Tkacsov forradalmi messianizmusa nélkül nyilván nem érthető a XX. századi orosz forradalmi mozgalom sem, beleértve a bolsevik mozgalmat is. De Bergyajev is – mint nyomában ma is oly sokan – túlságosan is közel hozta egy­máshoz Tkacsovot és Lenint azon az alapon, hogy mindket­ten konspiratív forradalmi szervezet, a forradalmi kisebbség „megváltó” szerepének képviselői és teoretikusai. Az a beállí­tás, hogy Tkacsov közvetlenül Lenin előfutára lenne, több ponton is sántít. Bár Lenin kétségtelenül az orosz forradalmi hagyomány számos tendenciájának szerves folytatója volt, a diszkontinuus mozzanatok – a lényeg megértése szempont­jából – mégis jelentősebbnek tűnnek. A legszembetűnőbb do­log itt az, hogy Lenin Tkacsovval ellentétben „antimessianisztikus” gondolkodó volt, s a politikai erőviszonyokat a minden­kori konkrét helyzet analíziséből közelítette meg, elvetve a tkacsovi „kalandorságot”; Lenin a tudomány „megszállottjá­nak” tekintendő. Ezzel nem tagadjuk Bergyajev számos össze­függésben maradandó és mélyenszántó elemzésének vég­eredményét, nevezetesen azt, hogy a bolsevizmus mint népmozgalom az orosz történelem szerves és „logikus” követ­kezménye. Ezzel összefüggésben és bizonyos értelemben önkritikusan hangsúlyozza Bergyajev, hogy „Oroszország­ban nem a kommunista forradalom bizonyult utópiának, ha­nem a liberális polgári forradalom”. (80. o.)

Egy „klasszikus” polgári forradalomnak nem volt helye Oroszországban, hiszen a nyugat-európai típusú tőkefelhal­mozás történelmi erői egyszerűen hiányoztak; maga az orosz burzsoázia politikailag még a XX. század elején is gyermek maradt, méghozzá igen félresikerült gyermek. Oroszország­ban még a szent orthodoxia is, a narodnyik értelmezés pedig különösen, magába építette a társadalmi igazsá­gosság, egyfajta egalitarianizmus követelményét. Ez a mélyen népi eredetű évszázados álom az oroszországi szociáldemokráciában a marxi eszközrendszerrel tudo­mányos alátámasztást nyert. Úgy tűnik, hogy a megelőző orosz történelem szellemileg-kulturálisan a „kommunizmus” (értsd „nyerskommunizmus”) számára készítette elő a talajt. A marxi kommunizmus éppen ennek a történelmi előfelté­tel-rendszernek került a fogságába az októberi forrada­lom után. Bergyajev utal arra, hogy például az 1881. március 1-jén, a II. Sándor ellen végrehajtott merénylet egyik fő sze­replője, A. Zseljabov is Jézus Krisztus tanításának lényegét az elnyomottak felszabadításában, a társadalmi igazságos­ság „hitvallásában” határozta meg.

„A merénylet utáni bírósági tárgyaláson megkérdezték tőle, hogy orthodox vallású-e. Így felelt: »Orthodox hitűnek ke­reszteltek, de tagadom az orthodoxiát. Jézus Krisztus tanítá­sának lényegét azonban elismerem, sőt, erkölcsi felfogásom lényeges pontjain érvényesítem. Hiszek e tanítás igazságá­ban és igazságosságában, s ünnepélyesen kijelentem, hogy a hit tett nélkül holt elem, s minden igaz kereszténynek harcolnia kell az igazságért, az elnyomottak s nyomorultak jogaiért, s ha kell, a szenvedést is vállalni kell értük. Ez az én hitval­lásom.«

Kivégzése előtt megcsókolta a keresztet.”

Persze tudományos szempontból nagy merészség lenne – amit Bergyajev még megtett -, hogy Zseljabovot is a kom­munisták közvetlen előfutáraként aposztrofáljuk. A Zseljabov által is megtestesített anarchisztikus lázadás, a végső áldoza­tokra való képesség, a finalitások iránti vonzalom azonban kétségkívül a bolsevizmust naggyá tevő forradalmi mun­kásmozgalomban is jelen volt – ha transzformálódott is. Ha a bolsevizmuson belüli irányzatokat akarjuk tanulmányozni a 20-as években, akkor ezt a hagyományt sem kerülhetjük meg. A bolsevizmus bonyolult mozgalom, több forrásból táplálkozó erő volt. Az intellektuális forradalmi csoportosulások olyan européer marxista vezetőkkel, mint amilyen Lenin volt, maguk sem voltak homogén képződmények, hát még a társadalmi bázisuk. Kétségtelenül fontos komponens volt az az anar­chisztikus paraszti-proletár elem, amely forrásait valóban igen „közel”, a XIX. század harmadik harmadának forradalmi ha­gyományaiban leli. De a falusi és városi bolsevizmus közötti különbségtétel mellett természetesen ma már megkülönböz­tetjük például a „lumpen-bolsevizmus”jelenségét is, amellyel a forradalom után a hatalomhoz csapódott, s tulajdonképpen minden forradalomban benne rejlő erőre utalunk. Mindezt a különbségtételt természetesen nem tudjuk megtenni, ha a bolsevizmust egyszerűen összekeverjük a sztálinizmus fogal­mával.

Bergyajev azonban természetesen pontosan tudja, hogy itt különböző jelenségekről és különböző hagyományokról van szó. A „hagyományt” az orosz irodalom profetikus jellegé­ről szóló fejezetben is felmutatja. Az eszébe sem jut, hogy az orosz forradalmi mozgalom történetét és értékeit a nyugat-európai értékeken mérje le, vagy hogy az oroszoktól azt kérje számon, ami Nyugat-Európában valósult meg. A reformáció, a céhes fejlődés, a rendiség „hiánya” az orosz kultúrában, a történeti gondolkodásban éppúgy meghagyta a maga lenyo­matát, mint magában az „orosz kommunizmus” hagyomá­nyában. A sematikus gondolkodás viszont – s ez ma Magyar­országon reneszánszát éli – nem képes egybekapcsolni az „orosz különösség és egyetemesség” problematikáját, belső és szerves összefüggéseiket. Pedig enélkül nem érthető, hogy a fennálló cári önkényuralom elleni lázadás, felkelés vagy forradalom szükségképpen öltött „kollektivista” és anti­kapitalista jelleget, formát. A forradalmi „megoldás” alternatí­vája csak egy primitív, tősgyökeres orosz konzervativizmus lehetett, s ez 1905-1907-ben sokak számára vált világossá. Bergyajev így foglalta össze ezt a problematikát:

„Az orosz gondolkodás és az orosz irodalom arról tanús­kodik, hogy a cári Oroszországban nem volt egységes kultúra, mély szakadék választotta el a művelt rétegeket és a népet, a régi rendszernek pedig már semmiféle morális támasza nem volt. Hiányoztak a kulturált formában megjelenő konzervatív eszmék és erők is. Mindenki arról álmodozott, hogyan halad­ható meg a kollektivizmus valamely formája által az oroszsá­got megosztó szakadás. Oroszország haladt a forradalom fe­lé…”(102. o.)

Ha egy pillanatra engedünk a történelem „perszonifikálásának” (amit Bergyajev igazán kedvelt), akkor azt látjuk, hogy az orosz marxizmus eredeti irányzatait Plehanov és Potre-szov, Akszelrod és Bogdanov, Martov és Lenin képviselik, akik a belső irányzatokat a következő évtizedekben meg is ha­tározták. S bizony ebbe a szellemi örökségbe nem tartozik bele Sztálin, sem mint gondolkodó, sem mint politikai sze­replő. A forradalmi marxizmus Oroszországban a legnyugatosabb irányzatként honosodott meg. S bár ez a marxizmus az orosz talajon „megromlott”, ehhez Leninnek éppoly kevés köze volt, mint az orosz szociáldemokrácia bármely irányza­tának.

Ez a dolog azonban főleg azon a tényen múlott, amit ko­rábban maga Bergyajev is hangsúlyozott: a liberális forra­dalom Oroszországban nem több utópiánál, ezért a siker re­ményében a munkásmozgalom nem léphetett a nyugati „mo­dell” másolásának útjára, mert annak történelmi feltételei nem voltak meg; s ezzel a ténnyel függ össze a mensevikek törté­nelmi veresége is. Egyedül a bolsevikok értették meg, hogy a marxizmus „oroszra fordítása” azt jelenti: indulj ki az orosz fel­tételekből és haladd meg a nemzetközi forradalom támogatá­sával az orosz sajátosságokat. Az orosz forradalmi fejlődés előbb említett egyetemessége – s ezt más összefüggésben Bergyajev is elismeri – az orosz marxizmus orthodox szárnyá­nak a legsajátabb karakterjegye. Ezt Bergyajev szerint éppen Lukács György filozófiája képviseli a legmagasabb gondolati színvonalon:

„Lukács György az egyik legműveltebb, legárnyaltabban gondolkodó kommunista szerző – aki egyébként magyar volt, de németül írt – igen sajátosan, ám véleményem szerint helyt­állóan definiálta a forradalmiság lényegét. A forradalmiságot eszerint nem az határozza meg, mennyire radikálisak a kitű­zött célok, még csak az sem, milyen eszközöket alkalmaznak a forradalmi küzdelmekben. A forradalmiság ugyanis totalitá­son alapuló, az élet minden egyes aktusát osztatlanul kezelő viszonyt jelent, forradalmár pedig az, aki minden egyes tettét az egészhez, a társadalom egészéhez méri, s egy centrális és oszthatatlan eszmének rendeli alá. A forradalmár szemében nem léteznek elkülönült szférák, nem lehet érvényes a diffe­renciált szemlélet, a gondolkodás nem élvezhet autonómiát a tettel szemben, sem a tett a gondolkodással szemben. A for­radalmár integrált világnézetében az elmélet és a gyakorlat szerves egységet alkot.

A forradalmi életfelfogás alapvető jegye: a mindenre ki­terjedő totalitárius szemlélet.” (115. o.)

Persze ez a „totalitás”-szemlélet a modern forradalmak sajátja, amelyek a „részek” átalakítását csak az „egész” át­alakításának tényében képesek megragadni.

Bergyajev számára a bolsevik „totalitarianizmus” minde­nekelőtt azt a problémát jelentette, amit már Gramsci is más szempontból megfogalmazott, amikor arról írt, hogy az októ­beri forradalom A tőke ellenében ment végbe. Az a törté­nelmi tény, hogy a proletariátus kisebbségben volt Oroszor­szágban, azt bizonyítja, hogy itt egy „mítosz” nyer megvaló­sulást, miután az a történelmi erő, amelyre a bolsevikok hivat­koztak, nem vált valóban uralkodó erővé.

„A bolsevik marxizmusban – írja Bergyajev – a prole­tariátust mint empirikus realitást negligálják, helyette a proletariátusnak csak az eszméje jelenik meg, méghozzá olyan eszmeként, amelynek egyedüli letéteményese csak egy elenyésző kisebbség lehet.”

Valójában a proletariátus mint „vallásos eszme” csak a sztálinizmusban nyerte el „bergyajevi” formáját. A lenini idő­szakban az egész kérdéskör hozzá volt kötve a nemzetközi kapcsolatok, Trockij megfogalmazásában a világpiac fogal­mához, s az, ami kényszer volt, nem erényként mutatkozott meg egy „vallási” kompenzáció formájában.

A messianisztikus utópizmus ténylegesen a sztálini jelen­ség lényegi mozzanata lesz majd, amit Szilágyi Ákos a Bergyajev-kötethez írt előszavában nagyon találóan úgy ábrázol, mint a „megvalósulás és a megvalósítás” szembekerülését.

Mind a mai napig keressük az adekvát választ arra az alapproblémára, amelyre már Lenin sem tudott választ adni: mi történik, ha végleg izolálódik a forradalom, és kiszakad abból a történelmi civilizációból, amelynek „segítségé­vel” az orosz valóság „megváltására” törekedett?

Nyilvánvaló, hogy Bergyajev Lenin személyiségét, törté­nelmi jelentőségét is Sztálin tükrében vizsgálta. Néhány pon­ton zavaróan összekuszálódnak a szálak, s nem mindig derül ki, hogy két egészen különböző típusú történelmi személyi­ségről van szó, akik nem egymás „meghosszabbításai”, ha­nem minden szervezeti és politikai kapcsolatuk ellenére is egy új történelmi mozgalom két eltérő minőségű „irányzatát” kép­viselték. Sőt, éppen ebben az összefüggésben zavaróan buk­kan föl a bergyajevi miszticizmus, olyan megállapításokban például, mint „Lenin a végzet embere, élete a sors rendelése”. Lenin és a történelem ebben a beállításban túlságosan is azonossá válik, a közvetítések néhol eltűnnek.

Bergyajev Leninben az egész orosz értelmiség proble­matikáját meg akarta „fejteni”, nemcsak az orosz forradalom titkát látta benne. Az a körülmény, hogy az orosz értelmiség forradalmiságának mély történelmi gyökereit Bergyajev iga­zán jól ismerte, még nem jelentette azt, hogy abból levonta volna a megfelelő következtetéseket. Bergyajev több ponton elfogadni látszik, hogy nem lenne helyes a bolsevizmus folyo­mányának tekinteni azt, ami valójában egyszerűen az orosz történelem terméke volt. Az orosz értelmiségnek a szociális igazságosság iránti vágya és a demokratikus hatalom­gyakorlás iránti egyfajta érzéketlensége maga is olyan történelmi termék volt, amely a polgárháború időszaká­ban romantikus erénnyé stilizálódott, miközben a néptö­megek körében egy igen erős értelmiségellenes gyűlölet halmozódott fel, ami megint csak organikus történelmi pro­duktumnak tűnik. Bergyajev ezt a tényt is nagyon pontosan regisztrálta:

„A nép már a múltban is érzékelte a dolgozók elnyomá­sán és kizsákmányolásán alapuló szociális rend igazságta­lanságát, de szelíd alázattal tűrte szenvedéssel teli sorsát. Ám egyszer csak vége szakadt türelmének, s alkata is gyöke­resen megváltozott. Tipikus folyamat: a szelídség és alázat minden további nélkül átválthat dühbe és tombolásba. A nép lelki alkatának e gyökeres átalakulása nélkül Lenin sem hajt­hatta volna végre a forradalom és a hatalomátvétel tervét.”

Ebből a szempontból rendkívül érdekes, amit Krupszkaja, Lenin felesége írt az orosz értelmiség és a nép viszonyáról egy Clara Zetkinnek szóló magánlevelében. E válaszlevél 1925 júliusában keletkezett:

„Egyetértek Önnel, hogy ír az értelmiség kérdéséről. Én csak a következőt akartam hozzátenni. Nálunk nagyon élesen merül föl ez a kérdés, mert a parasztok és munkások széles rétegei azonosítják az értelmiséget a nagy földesurakkal és a burzsoáziával. Erős a nép gyűlölete az értelmiség iránt. … Feltételezem, tiogy külföldön nem lesz ilyen a gyűlölet. Más összefüggésben a helyzet kedvezőbben áll. A mi burzsoáziánk nemcsak gazdaságilag volt gyenge, hanem ideológiailag is. Ezért a mi értelmiségijeink nem voltak olyan mértékben át­hatva a burzsoá ideológiával, mint Nyugat-Európa értelmi­sége és Amerikáé.”

Krupszkaja – Bergyajevvel ellentétben – éppen a bolse­vikok mögé felsorakozott néptömegek értelmiségellenességéről ír, míg Bergyajev – némi csúsztatással – általában a bolsevikok értelmiségellenességéről, ami azért differenciálat­lan általánosításnak tűnik.

Bergyajev észrevette, hogy Lenin Állam és forradalom című, legérdekesebbnek számító munkáját elméletileg „illik” komolyan venni. Ugyanakkor ezt a Lenin által is egyértelmű­en antietatistának tartott gondolatmenetet ő etatista jellegű írásként értelmezte, vélhetően azért, hogy a lenini elmélettel támassza alá azt az egyébként helyes tézist, amely szerint Oroszországban az alapprobléma éppen a szocializmus megvalósíthatatlanságában rejlik, s ami, ha nem is abban a kategorikus formában, ahogyan Bergyajev fogalmazta, de jó­részt figyelmen kívül maradt Lenin elméleti munkásságában:

„Lenin egy dolgot nem látott előre. Azt, hogy az osztályel­nyomás teljesen új, a kapitalistától eltérő formákban is jelent­kezhet. Az államhatalom megszilárdítására törekvő proletár­diktatúra kolosszális méretű bürokráciát alakít ki, amely az egész országot behálózza, s alárendelt helyzetbe kényszeríti. Ez az új szovjet bürokrácia még a cári hivatalnokseregnél is erősebb, s egy olyan új, kiváltságos osztályt hoz létre, amely kegyetlenül kizsákmányolhatja a néptömegeket. És ez így is történik. Az egyszerű munkás havi 75 rubelt keres mindenütt, míg egy szovjet hivatalnok, egy szakember megkapja a havi 1.500 rubelt is. És ez a rettenetes egyenlőtlenség egy kom­munista államban van! Szovjet-Oroszországban államka­pitalizmus van, amely a magángazdaságokat is minden további nélkül kizsákmányolhatja. Az átmeneti időszak a végtelenségig is elhúzódhat. Az uralmon lévők hozzászokhat­nak a hatalom előnyeihez, és hallani sem akarnak majd azok­ról a változásokról, amelyek pedig elkerülhetetlenek lesznek ahhoz, hogy végleg megvalósuljon a kommunizmus. A ha­talom akarása önérvényű eszme lesz, nem puszta eszköz, hanem tényleges cél, a harc tétje. Mindez azonban vég­képp kívül maradt Lenin látókörén, szemlélete ezen a ponton különösen utópikus és naiv.”

Bergyajev forradalom felfogásával most nem foglalko­zunk, mert az már kívül esik a tudomány keretein, ill. elem­zése átcsúszik a vallás, az „irracionalitás” szférájába, aho­gyan maga is hangsúlyozza: „Ám a historiozófia is csak akkor közelítheti meg a forradalom értelmét, ha vallásos alapon áll.” Bár ebben az összefüggésben is számos szellemes értelme­zést olvashatunk. Míg a „kommunizmus” valóságos sikerei­nek és esélyének Nyugaton jósol kedvezőbb jövőt, azt egyér­telműen leszögezi, hogy a népi tudat a bolsevizmust „orosz népforradalomként, a zabolátlan népi ösztön áradataként” ke­zelte. (141. o.) Bergyajevnek az a gondolata viszont, ami az orosz nép feminin jellegére vonatkozik, már a tiszta spekulá­ció területéhez tartozik.

Bergyajev kommunizmus-felfogásának filozófiai-világ­nézeti gyökereire talán érdemes egy szaktudományos tanul­mányban külön kitérni. Módszertani szempontból csupán egyetlen dologra hívnám fel a figyelmet.

Bár azt, amit Bergyajev „kommunizmusnak” nevez, mi már régóta sztálinizmusnak hívjuk, maga a jelenség – ellen­tétben a legkülönbözőbb mostanában divatos (hivatalos és nem hivatalos pártpolitikai és más apologetikus) áltudomá­nyos megfontolásokkal – a bergyajevi koncepcióban nem egyéb, mint a végigvitt etatizmus, amely a kapitalizmus „rossz” alternatívája. Bergyajev sajátos „harmadik út” állás­ponthoz jut el: a nyers kollektivizmussal és a nyers individua­lizmussal a keresztény-szocializmus perszonalista utópiáját állítja szembe, amely mindkét rendszer humanizálását tűzné ki célul, anélkül teszi ezt azonban, hogy bármilyen gyakorlati útmutatást is kínálna egy ilyen elmélet megvalósíthatósága vagy megvalósulása számára. De, mint tudjuk, az utópiák nem is valósíthatók meg, ha megpróbálják megvalósítani, zsarnokság születik belőle. A tudományos szocializmus meg-valósulatlansága éppen a baloldal számára szolgálhat érvül, még Bergyajev történetfilozófiája szerint is, amennyiben a baloldal mint elmélet és mozgalom legfontosabb sajá­tossága: (a forradalom) emberközpontúsága – s ez az, ami a valóban strukturálisan emberellenes, a kapitaliz­mus puszta „kollektivizálását” jelentő sztálini „kommu­nizmusban” eliminálódott.

Bergyajev a szovjet fejlődés alapproblémáját könyve vé­gén igen termékeny módon ragadta meg. Korábbi elemzé­seinek ellentmondva – elkülöníti mind a szocializmus, mind a kommunizmus fogalmától.

„Az egész világ afelé tart, hogy megszüntesse a régi ka­pitalista társadalmakat és fölülemelkedjen az éltető alapjukat jelentő szellemen. A világ a szocializmus felé halad – a szo­cializmust azonban itt tág értelemben, nem doktriner módon kell értelmeznünk. A világ azonban csak bizonyos átmeneti stádiumok után jut el ahhoz az új társadalomhoz, amely­nek képe még egyébként sem rajzolódott ki pontosan. Az egyik ilyen átmeneti stádiumot kötött, szabályozott államkapi­talizmusnak nevezik. E bonyolult folyamatot az állam ab­szolutizálása kíséri. Szovjet-Oroszországban például épp az abszolút állam egykori tradíciói teremtettek ked­vező feltételeket e stádium elindításához, amely azonban még egyáltalán nem nevezhető szocializmusnak, specifi­kusan kommunista sajátosságok pedig végképp nincse­nek benne. Annál inkább jelen vannak azonban az írástu­datlanságból épp csak kilábaló munkás-paraszt tömegek primitív civilizációjának elemei.” (166. o.)