Nyikolaj Bergyajev bonyolult pályán keringett az orosz és az európai szellemi életben egyaránt: marxizmus, liberalizmus, keresztény perszonalizmus, hogy csak a legfőbb állomásokat jelezzük pályáján, amelyen különös fordulatokat éppen a forradalmak jelöltek ki. Az októberi forradalom után egy rövid ideig a szovjethatalom támogatottja volt, annak ellenére, hogy nem szolgált a szovjethatalomnak, de azután 1922-ben ő is a számkivetettek listájára került.
Ez a tény nyilván mély nyomokat hagyott pályáján, de tudományos igényességét nem áldozta fel az alantas politikai harc oltárán az emigrációban sem. Ezúttal egyik legfontosabb művét ajánljuk az olvasó figyelmébe: Az orosz kommunizmus értelme és eredete című munkáját, amely 1989-ben a Századvég Füzetek sorozatban (5. szám) Sz. Bíró Zoltán kitűnő szerkesztői és jegyzetírói gondozásában magyarul is megjelent. Eredetileg németül és angolul látott napvilágot, még 1937-ben.
A mű mostani kelet-európai „aktualitása” abban a tényben gyökeredzik, hogy a „nagy” rendszerváltások közepette az októberi forradalom és általában az „orosz kommunizmus” újraértékelése is folyamatban van. Bergyajev könyvének alapkérdése ugyanis éppen az oroszországi (és ma látjuk igazán: kelet-európai) történelmi fejlődés sajátszerűségeinek problematikája, mindenekelőtt az orosz forradalmi hagyomány és a marxizmus oroszországi elterjedésének, „behatolásának” egész bonyolult témaköre, amely elválaszthatatlanul kapcsolódik a „bolsevizmus” és „sztálinizmus” máig meg-emésztetlen történelmi folyamataihoz.
A kiindulópont az, hogy a nyugati szellemi befolyások és az orosz társadalmi-gazdasági feltételek között már a múlt század 30-as éveiben áthidalhatatlan volt a diszkrepancia, s ez hovatovább olyan „hagyomány” lett, amely mindmáig foglalkoztatja az orosz és kelet-európai értelmiséget. Maga Bergyajev az ellentmondást igen szemléletesen írja le:
„Az oroszok akkor voltak saint-simonisták, fourieristák, proudhonisták, amikor még javában fönnállt a jobbágyrendszer és az abszolutisztikus monarchia. Akkor csatlakoztak a hegelianizmushoz és a schellingianizmushoz, amikor Oroszországban még nyoma sem volt semmiféle filozófiai kultúrának, és a filozofálás eleve gyanakvást keltett. Ám a művelt orosz emberek hallatlanul megkedvelték a világ nagy kérdéseiről folyó, éjszakába nyúló, véget nem érő beszélgetéseket és vitákat, amelyeknek a harmincas-negyvenes években kialakuló kis körök és szalonok adtak otthont.” (29. o.)
E valóságtól elszakadt körök „szociális álmodozásainak”, ahogyan Bergyajev megfogalmazta, „semmi sem szabott határt”, s mégis útjára indítottak valamit, ami máig sem lezárult folyamat. S bár e folyamat kezdőpontja alighanem Nagy Péterig vezethető vissza, a probléma megértése csak jóval később vált lehetségessé, nem függetlenül a marxizmus oroszországi behatolásának tényétől.
Bergyajev és a marxizmus
Maga Bergyajev, akit a marxi mű fiatal korában megtermékenyített, bár később sem tagadta meg a marxizmus tudományos jelentőségét, úgy vélte, hogy Marx alábecsülte az egyén szerepét és jelentőségét a történelemben. Bergyajev Marxszal való késői polémiája rendkívül tanulságos, és ha a türelmes olvasó lehántja Bergyajev koncepciójáról a miszticizmus burkát, számos tudományos szempontból jelentős felismerés körvonalazódik.
Akárcsak az orosz marxisták, Bergyajev is érzékelte, hogy a szlavofilok és a nyugatosok szembenállása „kutya–macska-barátság”, ahol „Oroszország egyeseknek az anyát, másoknak a fiút jelentette”. A két fő irányvonal, eltekintve belső áramlataiktól, egymás nélkül nem létezhetett, kérdéseik és válaszaik mintha csak egymást feltételezték volna. Végül is a szlavofil múltba fordulás és a nyugatos „nyugatra fordulás” egyképpen egyoldalúnak bizonyult, mert egyik sem felelt meg azoknak a történelmi feltételeknek, amelyeket az orosz történelem valóságos sajátszerűségei jelentettek:
„Egy részük – a szlavofilek – a Péter-kor előtti eszményinek vélt Oroszországot álmodták vissza, másik részük – a nyugatosok – viszont egy eszményinek vélt Nyugatról ábrándoztak. A szlavofilek konzervatív múltba fordulása mögött egy tökéletes rend, egy tökéletes élet utópiája rejlett, s voltaképp a nyugatosok is egy olyan Nyugatot bálványoztak, amelyet valójában alig-alig ismertek.” (35. o.)
Bergyajev végigköveti az orosz gondolkodás történetében a „külön orosz út” gondolatának önálló doktrínává formálódását, amely később a bolsevik-mensevik szembenállásban éppen úgy visszaköszön, mint a bolsevizmus és a sztálinizmus szétválásában, vagy a 60-as-70-es évek vitáiban, hogy a „peresztrojkát” már ne is említsük.
Bergyajev az „orosz kommunizmus” történetében meghatározó szerepet tulajdonított a tradíciónak. S valóban, bár a marxizmus Oroszországban és általában az orosz forradalmi gondolkodás történetében radikális fordulatot hozott, hiba lenne nem látni, hogy a forradalmi gyakorlat és az abból kinövő bolsevizmus „népi” irányzatai szerves folytonosságban álltak a megelőző orosz forradalmi hagyománnyal.
A marxizmus „oroszra fordítására” akkor kezdtek érlelődni a feltételek, amikor Herzen megpróbálta mintegy közelíteni egymáshoz a szlavofil és nyugatos „érdekeket”. Bergyajev így elemezte a helyzetet:
„Ő – mármint Herzen [K. T.] – indította el a narodnyikok sajátosan orosz mozgalmát, s az ő közvetítésével került közelebb a nyugatos irány a szlavofil mozgalom bizonyos sajátosságaihoz. A nyugatosok tábora két részre szakadt: Herzen és a narodnyik szocialisták hittek abban, hogy létezik egy külön orosz út, s Oroszországnak az a küldetése, hogy a Nyugatnál hamarabb és magasabb szinten valósítsa meg a társadalmi igazságot. Hittek abban, hogy Oroszország elkerülheti a kapitalizmus rémségeit. A másik szárny, a liberálisok viszont úgy vélték, hogy Oroszországnak ugyanazt az utat kell járnia, mint Nyugat-Európának.”
A „külön út” eszméje hamar átkerült az orosz forradalmi hagyomány kelléktárába, és a forradalmi messianizmus „megváltó” elméletévé stilizálódott. Nyecsajev, Bakunyin, Tkacsov forradalmi messianizmusa nélkül nyilván nem érthető a XX. századi orosz forradalmi mozgalom sem, beleértve a bolsevik mozgalmat is. De Bergyajev is – mint nyomában ma is oly sokan – túlságosan is közel hozta egymáshoz Tkacsovot és Lenint azon az alapon, hogy mindketten konspiratív forradalmi szervezet, a forradalmi kisebbség „megváltó” szerepének képviselői és teoretikusai. Az a beállítás, hogy Tkacsov közvetlenül Lenin előfutára lenne, több ponton is sántít. Bár Lenin kétségtelenül az orosz forradalmi hagyomány számos tendenciájának szerves folytatója volt, a diszkontinuus mozzanatok – a lényeg megértése szempontjából – mégis jelentősebbnek tűnnek. A legszembetűnőbb dolog itt az, hogy Lenin Tkacsovval ellentétben „antimessianisztikus” gondolkodó volt, s a politikai erőviszonyokat a mindenkori konkrét helyzet analíziséből közelítette meg, elvetve a tkacsovi „kalandorságot”; Lenin a tudomány „megszállottjának” tekintendő. Ezzel nem tagadjuk Bergyajev számos összefüggésben maradandó és mélyenszántó elemzésének végeredményét, nevezetesen azt, hogy a bolsevizmus mint népmozgalom az orosz történelem szerves és „logikus” következménye. Ezzel összefüggésben és bizonyos értelemben önkritikusan hangsúlyozza Bergyajev, hogy „Oroszországban nem a kommunista forradalom bizonyult utópiának, hanem a liberális polgári forradalom”. (80. o.)
Egy „klasszikus” polgári forradalomnak nem volt helye Oroszországban, hiszen a nyugat-európai típusú tőkefelhalmozás történelmi erői egyszerűen hiányoztak; maga az orosz burzsoázia politikailag még a XX. század elején is gyermek maradt, méghozzá igen félresikerült gyermek. Oroszországban még a szent orthodoxia is, a narodnyik értelmezés pedig különösen, magába építette a társadalmi igazságosság, egyfajta egalitarianizmus követelményét. Ez a mélyen népi eredetű évszázados álom az oroszországi szociáldemokráciában a marxi eszközrendszerrel tudományos alátámasztást nyert. Úgy tűnik, hogy a megelőző orosz történelem szellemileg-kulturálisan a „kommunizmus” (értsd „nyerskommunizmus”) számára készítette elő a talajt. A marxi kommunizmus éppen ennek a történelmi előfeltétel-rendszernek került a fogságába az októberi forradalom után. Bergyajev utal arra, hogy például az 1881. március 1-jén, a II. Sándor ellen végrehajtott merénylet egyik fő szereplője, A. Zseljabov is Jézus Krisztus tanításának lényegét az elnyomottak felszabadításában, a társadalmi igazságosság „hitvallásában” határozta meg.
„A merénylet utáni bírósági tárgyaláson megkérdezték tőle, hogy orthodox vallású-e. Így felelt: »Orthodox hitűnek kereszteltek, de tagadom az orthodoxiát. Jézus Krisztus tanításának lényegét azonban elismerem, sőt, erkölcsi felfogásom lényeges pontjain érvényesítem. Hiszek e tanítás igazságában és igazságosságában, s ünnepélyesen kijelentem, hogy a hit tett nélkül holt elem, s minden igaz kereszténynek harcolnia kell az igazságért, az elnyomottak s nyomorultak jogaiért, s ha kell, a szenvedést is vállalni kell értük. Ez az én hitvallásom.«
Kivégzése előtt megcsókolta a keresztet.”
Persze tudományos szempontból nagy merészség lenne – amit Bergyajev még megtett -, hogy Zseljabovot is a kommunisták közvetlen előfutáraként aposztrofáljuk. A Zseljabov által is megtestesített anarchisztikus lázadás, a végső áldozatokra való képesség, a finalitások iránti vonzalom azonban kétségkívül a bolsevizmust naggyá tevő forradalmi munkásmozgalomban is jelen volt – ha transzformálódott is. Ha a bolsevizmuson belüli irányzatokat akarjuk tanulmányozni a 20-as években, akkor ezt a hagyományt sem kerülhetjük meg. A bolsevizmus bonyolult mozgalom, több forrásból táplálkozó erő volt. Az intellektuális forradalmi csoportosulások olyan européer marxista vezetőkkel, mint amilyen Lenin volt, maguk sem voltak homogén képződmények, hát még a társadalmi bázisuk. Kétségtelenül fontos komponens volt az az anarchisztikus paraszti-proletár elem, amely forrásait valóban igen „közel”, a XIX. század harmadik harmadának forradalmi hagyományaiban leli. De a falusi és városi bolsevizmus közötti különbségtétel mellett természetesen ma már megkülönböztetjük például a „lumpen-bolsevizmus”jelenségét is, amellyel a forradalom után a hatalomhoz csapódott, s tulajdonképpen minden forradalomban benne rejlő erőre utalunk. Mindezt a különbségtételt természetesen nem tudjuk megtenni, ha a bolsevizmust egyszerűen összekeverjük a sztálinizmus fogalmával.
Bergyajev azonban természetesen pontosan tudja, hogy itt különböző jelenségekről és különböző hagyományokról van szó. A „hagyományt” az orosz irodalom profetikus jellegéről szóló fejezetben is felmutatja. Az eszébe sem jut, hogy az orosz forradalmi mozgalom történetét és értékeit a nyugat-európai értékeken mérje le, vagy hogy az oroszoktól azt kérje számon, ami Nyugat-Európában valósult meg. A reformáció, a céhes fejlődés, a rendiség „hiánya” az orosz kultúrában, a történeti gondolkodásban éppúgy meghagyta a maga lenyomatát, mint magában az „orosz kommunizmus” hagyományában. A sematikus gondolkodás viszont – s ez ma Magyarországon reneszánszát éli – nem képes egybekapcsolni az „orosz különösség és egyetemesség” problematikáját, belső és szerves összefüggéseiket. Pedig enélkül nem érthető, hogy a fennálló cári önkényuralom elleni lázadás, felkelés vagy forradalom szükségképpen öltött „kollektivista” és antikapitalista jelleget, formát. A forradalmi „megoldás” alternatívája csak egy primitív, tősgyökeres orosz konzervativizmus lehetett, s ez 1905-1907-ben sokak számára vált világossá. Bergyajev így foglalta össze ezt a problematikát:
„Az orosz gondolkodás és az orosz irodalom arról tanúskodik, hogy a cári Oroszországban nem volt egységes kultúra, mély szakadék választotta el a művelt rétegeket és a népet, a régi rendszernek pedig már semmiféle morális támasza nem volt. Hiányoztak a kulturált formában megjelenő konzervatív eszmék és erők is. Mindenki arról álmodozott, hogyan haladható meg a kollektivizmus valamely formája által az oroszságot megosztó szakadás. Oroszország haladt a forradalom felé…”(102. o.)
Ha egy pillanatra engedünk a történelem „perszonifikálásának” (amit Bergyajev igazán kedvelt), akkor azt látjuk, hogy az orosz marxizmus eredeti irányzatait Plehanov és Potre-szov, Akszelrod és Bogdanov, Martov és Lenin képviselik, akik a belső irányzatokat a következő évtizedekben meg is határozták. S bizony ebbe a szellemi örökségbe nem tartozik bele Sztálin, sem mint gondolkodó, sem mint politikai szereplő. A forradalmi marxizmus Oroszországban a legnyugatosabb irányzatként honosodott meg. S bár ez a marxizmus az orosz talajon „megromlott”, ehhez Leninnek éppoly kevés köze volt, mint az orosz szociáldemokrácia bármely irányzatának.
Ez a dolog azonban főleg azon a tényen múlott, amit korábban maga Bergyajev is hangsúlyozott: a liberális forradalom Oroszországban nem több utópiánál, ezért a siker reményében a munkásmozgalom nem léphetett a nyugati „modell” másolásának útjára, mert annak történelmi feltételei nem voltak meg; s ezzel a ténnyel függ össze a mensevikek történelmi veresége is. Egyedül a bolsevikok értették meg, hogy a marxizmus „oroszra fordítása” azt jelenti: indulj ki az orosz feltételekből és haladd meg a nemzetközi forradalom támogatásával az orosz sajátosságokat. Az orosz forradalmi fejlődés előbb említett egyetemessége – s ezt más összefüggésben Bergyajev is elismeri – az orosz marxizmus orthodox szárnyának a legsajátabb karakterjegye. Ezt Bergyajev szerint éppen Lukács György filozófiája képviseli a legmagasabb gondolati színvonalon:
„Lukács György az egyik legműveltebb, legárnyaltabban gondolkodó kommunista szerző – aki egyébként magyar volt, de németül írt – igen sajátosan, ám véleményem szerint helytállóan definiálta a forradalmiság lényegét. A forradalmiságot eszerint nem az határozza meg, mennyire radikálisak a kitűzött célok, még csak az sem, milyen eszközöket alkalmaznak a forradalmi küzdelmekben. A forradalmiság ugyanis totalitáson alapuló, az élet minden egyes aktusát osztatlanul kezelő viszonyt jelent, forradalmár pedig az, aki minden egyes tettét az egészhez, a társadalom egészéhez méri, s egy centrális és oszthatatlan eszmének rendeli alá. A forradalmár szemében nem léteznek elkülönült szférák, nem lehet érvényes a differenciált szemlélet, a gondolkodás nem élvezhet autonómiát a tettel szemben, sem a tett a gondolkodással szemben. A forradalmár integrált világnézetében az elmélet és a gyakorlat szerves egységet alkot.
A forradalmi életfelfogás alapvető jegye: a mindenre kiterjedő totalitárius szemlélet.” (115. o.)
Persze ez a „totalitás”-szemlélet a modern forradalmak sajátja, amelyek a „részek” átalakítását csak az „egész” átalakításának tényében képesek megragadni.
Bergyajev számára a bolsevik „totalitarianizmus” mindenekelőtt azt a problémát jelentette, amit már Gramsci is más szempontból megfogalmazott, amikor arról írt, hogy az októberi forradalom A tőke ellenében ment végbe. Az a történelmi tény, hogy a proletariátus kisebbségben volt Oroszországban, azt bizonyítja, hogy itt egy „mítosz” nyer megvalósulást, miután az a történelmi erő, amelyre a bolsevikok hivatkoztak, nem vált valóban uralkodó erővé.
„A bolsevik marxizmusban – írja Bergyajev – a proletariátust mint empirikus realitást negligálják, helyette a proletariátusnak csak az eszméje jelenik meg, méghozzá olyan eszmeként, amelynek egyedüli letéteményese csak egy elenyésző kisebbség lehet.”
Valójában a proletariátus mint „vallásos eszme” csak a sztálinizmusban nyerte el „bergyajevi” formáját. A lenini időszakban az egész kérdéskör hozzá volt kötve a nemzetközi kapcsolatok, Trockij megfogalmazásában a világpiac fogalmához, s az, ami kényszer volt, nem erényként mutatkozott meg egy „vallási” kompenzáció formájában.
A messianisztikus utópizmus ténylegesen a sztálini jelenség lényegi mozzanata lesz majd, amit Szilágyi Ákos a Bergyajev-kötethez írt előszavában nagyon találóan úgy ábrázol, mint a „megvalósulás és a megvalósítás” szembekerülését.
Mind a mai napig keressük az adekvát választ arra az alapproblémára, amelyre már Lenin sem tudott választ adni: mi történik, ha végleg izolálódik a forradalom, és kiszakad abból a történelmi civilizációból, amelynek „segítségével” az orosz valóság „megváltására” törekedett?
Nyilvánvaló, hogy Bergyajev Lenin személyiségét, történelmi jelentőségét is Sztálin tükrében vizsgálta. Néhány ponton zavaróan összekuszálódnak a szálak, s nem mindig derül ki, hogy két egészen különböző típusú történelmi személyiségről van szó, akik nem egymás „meghosszabbításai”, hanem minden szervezeti és politikai kapcsolatuk ellenére is egy új történelmi mozgalom két eltérő minőségű „irányzatát” képviselték. Sőt, éppen ebben az összefüggésben zavaróan bukkan föl a bergyajevi miszticizmus, olyan megállapításokban például, mint „Lenin a végzet embere, élete a sors rendelése”. Lenin és a történelem ebben a beállításban túlságosan is azonossá válik, a közvetítések néhol eltűnnek.
Bergyajev Leninben az egész orosz értelmiség problematikáját meg akarta „fejteni”, nemcsak az orosz forradalom titkát látta benne. Az a körülmény, hogy az orosz értelmiség forradalmiságának mély történelmi gyökereit Bergyajev igazán jól ismerte, még nem jelentette azt, hogy abból levonta volna a megfelelő következtetéseket. Bergyajev több ponton elfogadni látszik, hogy nem lenne helyes a bolsevizmus folyományának tekinteni azt, ami valójában egyszerűen az orosz történelem terméke volt. Az orosz értelmiségnek a szociális igazságosság iránti vágya és a demokratikus hatalomgyakorlás iránti egyfajta érzéketlensége maga is olyan történelmi termék volt, amely a polgárháború időszakában romantikus erénnyé stilizálódott, miközben a néptömegek körében egy igen erős értelmiségellenes gyűlölet halmozódott fel, ami megint csak organikus történelmi produktumnak tűnik. Bergyajev ezt a tényt is nagyon pontosan regisztrálta:
„A nép már a múltban is érzékelte a dolgozók elnyomásán és kizsákmányolásán alapuló szociális rend igazságtalanságát, de szelíd alázattal tűrte szenvedéssel teli sorsát. Ám egyszer csak vége szakadt türelmének, s alkata is gyökeresen megváltozott. Tipikus folyamat: a szelídség és alázat minden további nélkül átválthat dühbe és tombolásba. A nép lelki alkatának e gyökeres átalakulása nélkül Lenin sem hajthatta volna végre a forradalom és a hatalomátvétel tervét.”
Ebből a szempontból rendkívül érdekes, amit Krupszkaja, Lenin felesége írt az orosz értelmiség és a nép viszonyáról egy Clara Zetkinnek szóló magánlevelében. E válaszlevél 1925 júliusában keletkezett:
„Egyetértek Önnel, hogy ír az értelmiség kérdéséről. Én csak a következőt akartam hozzátenni. Nálunk nagyon élesen merül föl ez a kérdés, mert a parasztok és munkások széles rétegei azonosítják az értelmiséget a nagy földesurakkal és a burzsoáziával. Erős a nép gyűlölete az értelmiség iránt. … Feltételezem, tiogy külföldön nem lesz ilyen a gyűlölet. Más összefüggésben a helyzet kedvezőbben áll. A mi burzsoáziánk nemcsak gazdaságilag volt gyenge, hanem ideológiailag is. Ezért a mi értelmiségijeink nem voltak olyan mértékben áthatva a burzsoá ideológiával, mint Nyugat-Európa értelmisége és Amerikáé.”
Krupszkaja – Bergyajevvel ellentétben – éppen a bolsevikok mögé felsorakozott néptömegek értelmiségellenességéről ír, míg Bergyajev – némi csúsztatással – általában a bolsevikok értelmiségellenességéről, ami azért differenciálatlan általánosításnak tűnik.
Bergyajev észrevette, hogy Lenin Állam és forradalom című, legérdekesebbnek számító munkáját elméletileg „illik” komolyan venni. Ugyanakkor ezt a Lenin által is egyértelműen antietatistának tartott gondolatmenetet ő etatista jellegű írásként értelmezte, vélhetően azért, hogy a lenini elmélettel támassza alá azt az egyébként helyes tézist, amely szerint Oroszországban az alapprobléma éppen a szocializmus megvalósíthatatlanságában rejlik, s ami, ha nem is abban a kategorikus formában, ahogyan Bergyajev fogalmazta, de jórészt figyelmen kívül maradt Lenin elméleti munkásságában:
„Lenin egy dolgot nem látott előre. Azt, hogy az osztályelnyomás teljesen új, a kapitalistától eltérő formákban is jelentkezhet. Az államhatalom megszilárdítására törekvő proletárdiktatúra kolosszális méretű bürokráciát alakít ki, amely az egész országot behálózza, s alárendelt helyzetbe kényszeríti. Ez az új szovjet bürokrácia még a cári hivatalnokseregnél is erősebb, s egy olyan új, kiváltságos osztályt hoz létre, amely kegyetlenül kizsákmányolhatja a néptömegeket. És ez így is történik. Az egyszerű munkás havi 75 rubelt keres mindenütt, míg egy szovjet hivatalnok, egy szakember megkapja a havi 1.500 rubelt is. És ez a rettenetes egyenlőtlenség egy kommunista államban van! Szovjet-Oroszországban államkapitalizmus van, amely a magángazdaságokat is minden további nélkül kizsákmányolhatja. Az átmeneti időszak a végtelenségig is elhúzódhat. Az uralmon lévők hozzászokhatnak a hatalom előnyeihez, és hallani sem akarnak majd azokról a változásokról, amelyek pedig elkerülhetetlenek lesznek ahhoz, hogy végleg megvalósuljon a kommunizmus. A hatalom akarása önérvényű eszme lesz, nem puszta eszköz, hanem tényleges cél, a harc tétje. Mindez azonban végképp kívül maradt Lenin látókörén, szemlélete ezen a ponton különösen utópikus és naiv.”
Bergyajev forradalom felfogásával most nem foglalkozunk, mert az már kívül esik a tudomány keretein, ill. elemzése átcsúszik a vallás, az „irracionalitás” szférájába, ahogyan maga is hangsúlyozza: „Ám a historiozófia is csak akkor közelítheti meg a forradalom értelmét, ha vallásos alapon áll.” Bár ebben az összefüggésben is számos szellemes értelmezést olvashatunk. Míg a „kommunizmus” valóságos sikereinek és esélyének Nyugaton jósol kedvezőbb jövőt, azt egyértelműen leszögezi, hogy a népi tudat a bolsevizmust „orosz népforradalomként, a zabolátlan népi ösztön áradataként” kezelte. (141. o.) Bergyajevnek az a gondolata viszont, ami az orosz nép feminin jellegére vonatkozik, már a tiszta spekuláció területéhez tartozik.
Bergyajev kommunizmus-felfogásának filozófiai-világnézeti gyökereire talán érdemes egy szaktudományos tanulmányban külön kitérni. Módszertani szempontból csupán egyetlen dologra hívnám fel a figyelmet.
Bár azt, amit Bergyajev „kommunizmusnak” nevez, mi már régóta sztálinizmusnak hívjuk, maga a jelenség – ellentétben a legkülönbözőbb mostanában divatos (hivatalos és nem hivatalos pártpolitikai és más apologetikus) áltudományos megfontolásokkal – a bergyajevi koncepcióban nem egyéb, mint a végigvitt etatizmus, amely a kapitalizmus „rossz” alternatívája. Bergyajev sajátos „harmadik út” állásponthoz jut el: a nyers kollektivizmussal és a nyers individualizmussal a keresztény-szocializmus perszonalista utópiáját állítja szembe, amely mindkét rendszer humanizálását tűzné ki célul, anélkül teszi ezt azonban, hogy bármilyen gyakorlati útmutatást is kínálna egy ilyen elmélet megvalósíthatósága vagy megvalósulása számára. De, mint tudjuk, az utópiák nem is valósíthatók meg, ha megpróbálják megvalósítani, zsarnokság születik belőle. A tudományos szocializmus meg-valósulatlansága éppen a baloldal számára szolgálhat érvül, még Bergyajev történetfilozófiája szerint is, amennyiben a baloldal mint elmélet és mozgalom legfontosabb sajátossága: (a forradalom) emberközpontúsága – s ez az, ami a valóban strukturálisan emberellenes, a kapitalizmus puszta „kollektivizálását” jelentő sztálini „kommunizmusban” eliminálódott.
Bergyajev a szovjet fejlődés alapproblémáját könyve végén igen termékeny módon ragadta meg. Korábbi elemzéseinek ellentmondva – elkülöníti mind a szocializmus, mind a kommunizmus fogalmától.
„Az egész világ afelé tart, hogy megszüntesse a régi kapitalista társadalmakat és fölülemelkedjen az éltető alapjukat jelentő szellemen. A világ a szocializmus felé halad – a szocializmust azonban itt tág értelemben, nem doktriner módon kell értelmeznünk. A világ azonban csak bizonyos átmeneti stádiumok után jut el ahhoz az új társadalomhoz, amelynek képe még egyébként sem rajzolódott ki pontosan. Az egyik ilyen átmeneti stádiumot kötött, szabályozott államkapitalizmusnak nevezik. E bonyolult folyamatot az állam abszolutizálása kíséri. Szovjet-Oroszországban például épp az abszolút állam egykori tradíciói teremtettek kedvező feltételeket e stádium elindításához, amely azonban még egyáltalán nem nevezhető szocializmusnak, specifikusan kommunista sajátosságok pedig végképp nincsenek benne. Annál inkább jelen vannak azonban az írástudatlanságból épp csak kilábaló munkás-paraszt tömegek primitív civilizációjának elemei.” (166. o.)