A szerző történészként – és ezúttal szemtanúként is – kommentálja a bemutatandó dokumentumot.

Az oroszországi dumaválasztások arra voltak hivatottak, hogy legitimálják az elnöki rendszert, amely az államszocia­lizmus bukása után, illetve folyamatában keletkezett. Bár még Gorbacsov nevéhez fűződött az új uralmi szisztéma ki­építésének kezdeményezése, Jelcin fejezte be ezt a „művet". Ő hajtotta végre azt a puccsot, amely törvényen kívül helyez­te a régi hatalmi szisztémát, és megakadályozta a szovjetek újjáválasztásának lehetőségét; törvényen kívül helyezte a parlamentet, majd – mint ismert – védőit lemészároltatta. Az alábbiakban a kialakult történelmi szituáció elemzése után a jelcini hatalmi fordulattal szembeni baloldali értelmiségi tilta­kozás egyik, talán történelmi érdekességű dokumentumát ad­juk közre.

A coup d'état és a harcoló felek

Amikor Jelcin 1993. szeptember 21-én, hétfőn este bejelen­tette, hogy „a demokrácia és a reformok védelmében" felosz­latta a parlamentet, már nyilvánvaló volt, hogy a hatalom egé­sze megragadásának csak az első, kezdeti lépése történt meg. Egy-két nappal később Jelcin a Fehér Házat (Szovjetek Háza) „védő" parlamenti képviselőket – miután kikapcsolta a világítást és a fűtést – megfenyegette, hogy ha október 4-ig nem hagyják el az épületet, katonai erővel szétkergeti őket. Ezt akkor csak kevesen vették komolyan, hiszen oly abszurd­nak tűnt az egész. A Fehér Házat rendőrök és OMON-isták vették körül, majd szögesdróttal is bekerítették az épületet. A kívülálló szemlélőnek, mint e sorok írójának, a Fehér Ház körüli egész hercehurca részben operettnek, részben ab­szurd drámába hajló tragikomédiának tűnt. Mind a reális ha­talom, mind a parlament oldalán a megrendezettség, a he­roikus pózok keveredtek a kitartás és a valóságos elszántság jeleivel. Például fiatalemberek a vörös és Andrejev-zászlókkal szélben-esőben napokig ott ácsorogtak a szögesdrót mö­gött. Az odaérkező anya nem adhatta át nekik a kenyeret, mert parancs volt rá, hogy a Fehér Ház védői „terroristák és bűnözők". Jelcin maga is használta ezeket a kifejezéseket.

Ez egy rendhagyó puccs volt. Ellentétben az 1991. augusz­tusival, amely múltba forduló, tradicionális jellemzőivel tűnt ki, emez igazi posztmodern-informatikai puccs volt. Tévé­puccs. Kezdetben még vér sem folyt, pusztán az államhata­lom deklarálta, hogy megszabadul minden korlátozó, „zűrza­vart okozó" politikai erőtől, mindenekelőtt a parlamenttől. Ez a körülmény azonban nem hűtötte le a moszkvaiak tiltako­zásra hajló csoportjait, hanem – mint szemtanú, állíthatom – inkább felfűtötte a hangulatot, s olyanok is csatlakoztak a parlament védelméhez, akik korábban az egyértelműbben antikommunista Jelcin-csoporttal szimpatizáltak. Sokan csak ekkor értették meg, hogy miről is van szó valójában.

Szeptember 21-e után a kommunisták különböző csoportjai mellett a parlamentmellé álltak olyan pártok, mint a Keresz­tény Demokrata Párt, az Alkotmányos Demokrata Párt, a Szociáldemokrata Központ, hogy most ne említsük azokat a baloldali pártokat, amelyek kezdettől fogva szemben álltak Jelcin prokapitalista hatalomkoncentrációs kísérletével, mint a Buzgalin-féle Munkapárt, a Medvegyev-féle Szocialista Dol­gozók Pártja stb., amelyek már jóval korábban szakítottak a régi állampárti hagyománnyal.

Már önmagában ez a tény is a politikai abszurditás és a hagyományos manipuláció körébe utalja a Jelcin-csapat alap­vető propagandafogását, mely szerint a parlament mellett fel­sorakozó tüntető tömegek „a kommunisták és a fasiszták szövetségét" reprezentálták. A „vörösbarna szövetség" ideo­lógiája azt a célt szolgálta, hogy igazolja a jelcini államha­talmi fordulatot: hogy maga a fordulat a „kommunista-fasiszta bűnöző terroristáktól" védi a lakosságot, amelyet – mint Gajdar fogalmazta a televízió melodramatikus hírműsorában a lövöldözés éjszakáján – „egy új Gulag" fenyeget. A valóság­ban azonban e sztálini hagyományt követő „jobbos-balos" érvelés semmiféle komolyan vehető tényanyagra nem tá­maszkodik.

A „kommuno-fasiszta összeesküvés elmélete", amely a jel­cini diktatúra nemzetközi igazolásának tézise volt, önmaga karikatúrájává vált. A Profil című osztrák lapban például egy projelcinista írás is maximum 150 főre teszi azt a fasiszta csapatot, amely a Fehér Ház „védelmében" megjelent a té­ren. Igen valószínűtlennek tűnik, hogy 150 fasiszta és több ezer kommunista „szövetsége" eldönthette volna Moszkva és Oroszország sorsát az emlékezetes véres vasárnapon. Gajdar ex-miniszterelnök hétfőn éjjel a televízióban hősi pózba merevedve adta elő említett „drámai"beszédét a „kommuno-fasiszta összeesküvésről", melyet azóta is tényként citálnak.

Vitathatatlan: a parlamenti képviselők jó részének állás­pontjával is szemben, az ott lévő tüntetők döntő többsége a gazdasági és politikai válságból a kiutat nem a tőkelogika és a tőkeérdekek mentén fogalmazta meg. A rendszerváltással ellentétes úton haladtak, amennyiben a privatizáció azonnali felfüggesztését követelték. Másfelől pedig a peresztrojka által „felfrissített" régi követeléssel álltak elő: „Minden hatalmat a szovjeteknek!" Ezt úgy képzelték el, hogy mindenütt a lakos­sági és üzemi-gyári szerveződések részvételével újjáválaszt­ják az elbürokratizálódott szovjeteket. Ezt a követelést – ta­lán nem meglepő – a fasiszták nem támogatták. Egyébként a Fehér Háznál vitatkozó emberek hihetetlen sokféle elkép­zeléssel rendelkeztek a gazdasági és politikai „megoldások" tekintetében, de valamiféle összefüggő program nemigen raj­zolódott ki. Együttesen követelték az ott lévők a Szovjetunió visszaállítását. A „hivatalos" szónoklatokban a Szovjetunió visszaállítását mindenekelőtt az etnikai háborúk valóságával indokolták, és a régi rendszer reminiszcenciáinak jegyében beszéltek „a népek barátságának és testvéri szövetségének" tudatos lerombolásáról. Míg tehát Jelcinek „a keményvona­las, kommunista erők fasisztákkal való paktálásáról" zenge­deztek, a parlament előtt tüntetők a jelcinista „demokraták" és a Nyugat, mindenekelőtt Amerika „összeesküvéséről" szó­nokoltak. A kétféle összeesküvés-elmélet éppen azokat a problémákat takarta el, amelyek miatt a tömegek minden ren­dőri nyomás és elnyomás ellenére nap mint nap összegyűl­tek.

Függetlenül a „vörös-barna-elmélet" funkciójától, tény, hogy éppen a Szovjetunió visszaállításának követelése a kommunistáktól a nemzeti populistákig, a monarchistáktól a fasisztákig formai értelemben széles „egységet" mutatott. Csakhogy a „szovjet patriotizmus" és a nagyorosz sovinizmus idegengyűlölő antiszemita tradíciója nyilvánvalóan nem ugyanazt a Szovjetuniót kívánta vissza. A valóságban maga Jelcin is megfogadta a tanácsot, és, természetesen egy har­madik szempontból, de a „restaurációt" ő kezdeményezte.

Éppen a puccs napjaiban „az egységes gazdasági tér" visszaállításáról tárgyalt a FÁK keretei között. (Ugyanakkor nyilvánvalóvá tette, hogy saját magát a különböző FÁK-tag­országok vezetői modelljének tekinti.) Tehát még a „birodalmi restauráció" címszava alatt sem lehet a különböző politikai erőket összemosni. A Gyeny című lap körül tömörülő nemzeti populisták kifejezetten az etnikai koncepció jegyében is ér­veltek, mely szerint a „reformer-maffia", a „cionisták" és a „zsidók aknamunkája" következtében „zúzták szét a Szov­jetuniót". Ez utóbbi csoportosulás a privatizáció megkérdője­lezésébe is bevitte az etnikai motívumot, ami közelebb hozta őket a feketeszázas és fasiszta elemekhez, de termé­szetesen nem voltak azonosak velük.

Tehát igen vegyes összetételű volt a „parlamenti tábor", ami szociális téren is többé-kevésbé leírható. Találkoztam ott munkanélküli munkással, öreg mérnökkel és fiával, takarító­nővel, ex-polgár tanárral, pártapparátcsikkal és nyugdíjas tá­bornokkal. Ez a tömeg a rendszerváltás veszteseiből verbu­válódott. Lehet, hogy a fasiszta fiatalok csak azért jelentek ott meg, hogy megmutathassák magukat a televízióban. Né­ha olyan érzésem volt, hogy sajátos provokáció zajlik, mintha így akarnák lejáratni azokat, akik a parlament védelmében mentek ki a Fehér Házhoz.

Ruckoj és Haszbulatov – szinte akaratuktól függetlenül – a fentebb felsorolt igen vegyes összetételű csoportosulások megszemélyesítőivé váltak. A „nagypolitikában" mindketten véletlenszerű figurák voltak ugyan, de mégiscsak rendelkez­tek karakterisztikus vonásokkal. Ruckoj mint „afgán hős" sze­repelt, aki Jelcinhez hasonlóan levált a régi rendszerről, de, vele ellentétben, a hangsúly nála nem a reformokon, hanem inkább a „nemzeten" volt. Haszbulatov csecsen nemzetiségű demokrataként könnyen válhatott a politikai sajtó kabaréfigu­rájává. Egyikük sem volt alkalmas arra, hogy az elnöki dik­tatúrával szemben összefogja a parlamentarizmusra érzéke­nyebb politikai csoportosulásokat. A „demokratikus reformok" és a nemzeti populizmus kettős szorításából és demagógiá­jából nem tudtak vagy nem is akartak kitörni. Meghatározó körülmény volt, hogy a sajtóban a parlamentnek csupán alá­rendelt pozíciói voltak.

A szervezett és erős tömegtámogatás hiánya miatt végül cserbenhagyták őket a hatalmi csoportosulások, még a had­sereg velük szimpatizáló vezető figurái is (akik megszokták, hogy az erősebb mellé kell állni, s lehetőleg a kisebb koc­kázattal járó kivárás politikáját folytatták).

A másik tábor, vagyis a „demokraták'' a parlamenttel szem­ben a végrehajtó hatalmat és Jelcint támogatták, de ez a gyülekezet nem kevésbé volt heterogén, mint az előbbi. Ez a tábor, amely szervezetileg a Demokratikus Oroszország mozgalommal kapcsolható össze, politikailag kevésbé artiku­lálódott és differenciálódott, mint a „konzervatívok" tábora. Hogy egy magyarországi analógiával illusztráljuk a dolgot, olyan csoportosulás ez, mintha az SZDSZ, az MDF és a Kis­gazdapárt egy szervezetet alkotna, és Pető, Für és Torgyán egy párt tagjai lennének. Tömegeik is sokszínűek. Az alapító reformkommunistáktól a régi rendszerben bizonyos ellenzéki szerepet is vállaló antikommunista csoportokig terjed, akiket ma már összeköt a „nyugatosság" egyik alapvető sajátossá­ga: együtt követelik az ellenőrizhetetlen privatizáció további kiterjesztését, a föld magántulajdonba adását és az orosz gazdaságnak a világpiac előtti még teljesebb megnyitását. Másfelől viszont mindezt erős nemzeti és ugyanakkor liberá­lis retorikával és antikommunista pátosszal vegyítik. Ők is Oroszország világhatalmi nagyságának feltámasztását tekin­tik egyik alapvető feladatuknak. Gazdaságpolitikájuk pedig ezt egészében ellehetetleníti, mert a magántulajdon eluralko­dása és a Nyugattal való – egyenlőtlen esélyekkel induló – gazdasági verseny a dezintegrációs folyamatokat erősíti.

A „nyugati értékeket" képviselő és azok oroszországi meg­honosításában reménykedő „reformértelmiségiek" tanácstala­nul szemlélték (és szemlélik), hogy saját soraikban is erősö­dik a pravoszláv „nemzeti elkötelezettség", a „zavarosság". Még nem történt meg a konzervatív nacionalizmus és a libe­rális kozmopolitizmus strukturális szétválása. Ennek döntő oka, hogy az ismert történelmi feltételek következtében Oroszországban a pártoskodás egyáltalán nem a nyugat-eu­rópai fejlődés vonalát követi. A pártok szinte kizárólag az uralmi elitek különböző csoportosulásainak organizációi, mind a centrumban, mind a régiókban. (Kivételt legfeljebb az SZKP-ból megmaradt különféle kommunista pártok képez­nek.)

Ezt a tábort szintén támogatják a régi állami- és pártap­parátusokból, illetve komszomol-apparátusból „kiemelkedő" újtulajdonosok és a törvényességgel hadilábon álló maffiózó csoportosulások is. Vajon ki tudja megállapítani pontosan a határokat, hiszen a régi apparatcsikok és menedzserek egy része már a peresztrojka idején nagymértékben a saját zse­bére működtette az állami cégeket, vállalatokat. E rétegek közvetlenül érdekeltek a kapitalizmus kibontakozásában, le­gyen ez a kapitalizmus mégoly balkáni és emberellenes. En­nek nyilvános deklarációjával ezek a rétegek ritkán állnak elő, inkább Jelcinre és a fő ideológusokra hagyatkoznak. Bár már rendelkeznek az új uralkodó-osztályok bizonyos allűrje­ivel, státusz-szimbólumaival, de mind jogállásuk, mind való­ságos gazdasági perspektíváik bizonytalanok, rendezetlenek, politikai és erkölcsi tudatuk kialakulatlan. Önbizalmukat még a jelcini diktatúra sem igen szilárdította meg, ehhez hosszabb történelmi időszakra lenne szükség…

A reformértelmiség egy része már ki is ábrándult ebből a táborból, mintha megbánta volna, hogy „értük" harcolt. Szinte szimbolikusan mutatja ezt, hogy a Vörös téren rendezett Rosztropovics-hangversenyt követően jórészt nem csatlakoz­tak a Jelcin melletti demonstrációhoz, bár a szervezők nyil­vánvalóan a hangversenyre „szervezték rá" a tüntetést a jel­cini államcsíny védelmében. A tüntetés szociális szempontból három nagyobb rétegből tevődött össze. Az egyiket a régi rendszer által megsértett és megalázott emberek tömege tet­te ki, a másikat a (kis) üzletelők, a „boltosok", a bizonytalan egzisztenciájú emberek, harmadjára ott voltak a hatalmi ap­parátus „megvilágosodott" karrieristái.

A parlament feloszlatása után a fordulópontot minden bi­zonnyal szeptember 29-e jelentette. A Barrikadnaja metró­megállónál összesereglett néhány ezer tüntető alighanem „véres szerdaként" jegyzi majd fel e szeptemberi napot. Az orosz „demokrataták" hatalma megmutatta, hogy meddig ter­jed „demokráciájuk" lojalitása a másként gondolkodókkal szemben. Miközben az emberek „fasiszták-fasiszták" felki­áltással hátráltak a metróállomáshoz, az OMON katonái órán­ként hatdolláros kiegészítő bérért módszeresen, az orosz századforduló stílusában, bottal többször végigverték őket. Mint minden puccs, a jelcini államcsíny is azzal kezdő­dött, hogy megfélemlítették a lakosság politikailag aktív rétegeit, csoportjait – és azzal végződött, hogy eliminálták őket a politika színpadáról.

Jelcin betartotta ígéretét, és október 4-én véres katonai ak­cióval a szó szoros értelmében kifüstölte a parlamentet a Fehér Házból… A CNN közvetítette, hogy a feldühödött tün­tetők megindultak, és a délután folyamán néhány halott árán áttörték a parlamentet körbevevő kordont. Kezdetben úgy tűnhetett, hogy a parlament által kinevezett új elnök, Ruckoj lesz a győztes. Ám Ruckoj és Haszbulatov a Fehér Ház „visszafoglalása" után a TV-torony elfoglalására ösztönözte az összeseregletteket, ami mind politikai, mind katonai szem­pontból tökéletes ostobaságnak bizonyult. Ez ugyanis alkal­mat adott Jelcinnek arra, hogy elrendelje a Fehér Ház kato­nai ostromát, amit a világon sok millió tv-néző láthatott egye­nes élő adásban.

A hadsereg apatikus és passzív állapotát mutatta, hogy a Szovjetek Házának katonai elfoglalása végül a Szovjet Had­sereg egykori politikai főcsoportfőnökének irányítására ma­radt. A régi és kipróbált szovjet tábornok, a rendszerváltás éveiben elhíresült Volkogonov (akinek Sztálin- és Trockij-biográfiái a rendszerváltó történetírás „remekei") azután nem ismert kíméletet…

És most következzék maga a dokumentum, pontos fordí­tásban. A gépelt szöveg alapján előállított röplap utolsó be­kezdése már kézírással szerepelt a sokszorosítványon.