Vannak évfordulók, amelyekről nem lehet nem megemlékezni. A Győzelem napja, a Nagy Honvédő Háború sikeres befejezése, a náci Németország feltétel nélküli kapitulációja 1945. május 8-án fontos ünnep maradt az emberiség történetében. Tulajdonképpen az antifasiszta hagyomány egyetlen, egyetemes és konszenzusos megemlékezéséről van szó ezen a napon, noha természetesen az ünnep nem jelent nem hogy világméretű, de még csak össz-európai közös ünneplést sem. A kelet-európai és az egykori szovjet térségben bekövetkezett rendszerváltás aláásta az ünnep régi jellegét és jelentőségét, hiszen a hatalmi elitek különböző frakciói többé nem érdekeltek vagy nem egyformán érdekeltek az antifasiszta egység baloldali ihletettségű szellemiségének fennmaradásában. Magyarországon például a legnagyobb jobboldali párt egyik prominense Budapest felszabadulását "szovjet barbarizmusként" aposztrofálta, és kikelt az ünneplés ellen, lényegében – talán akaratlanul – a nyilas és a náci rezsim mentegetéséig züllött.
Az a tény, hogy a Szovjetunió, amely a háborús áldozatok, terhek, nehézségek döntő részét viselte, nem létezik többé, alapjában átalakította a honvédő háború és a "Győzelem napja" egész megítélését, emlékét. Az új politikai és hatalmi erőviszonyoknak megfelelően Magyarországon is általánossá vált a Szovjetunió és a Vörös Hadsereg történelmi szerepének diszkreditálása, meghamisítása, történetének kriminalizálása. A különböző jobboldali hatalmi csoportosulások (nemritkán szociáldemokrata irányzatok is) szerte Európában az új világrend és helyi képviseletének érdekében az új ideológiai legitimációnak megfelelően végzik el a történeti tudat manipulatív "megdolgozását", a történelem "újraírását".
A "divatos" témák között említhetjük – példának okáért – azt a törekvést, hogy a nácik Szovjetunió elleni támadását – a goebbelsi propaganda kedvenc tézisének megfelelően – egyfajta "preventív háborúként" mutassák be, mint amely csak "megelőzte" a szovjetek készülő németellenes támadását. Mások arra koncentrálnak, hogy a Vörös Hadsereg történelmi teljesítményének középpontjába a megtorlást, a pusztítást, a nők elleni korlátlan erőszak tézisét állítsák. A magyar történetírásban nemcsak a német "revizionista" történetírás, illetve azok orosz támogatóinak hamisításai bukkannak fel, hanem egész koncepciók elevenednek újra, amelyek a magyar háborús szerepvállalást kívánják tisztára mosni, vagy legalábbis elfogadhatóvá tenni, a magyar hatalmi elit bűnösségét relativizálni. Más szerzők a háborús bűnöket elkövető Horthy és uralmi elitjének mentegetésével foglalkoznak, közvetlenül kiszolgálva meghatározott konzervatív és szélsőjobboldali politikai csoportok kulturális igényeit.
E számunkban nem térünk ki e problémák elől, ám szakítunk azzal a régi és rossz tradícióval is, amely a Vörös Hadsereget és a Szovjetuniót kritikátlanul szemléli és ábrázolja. Tisztázni kell egyszer s mindenkorra, hogy a Szovjetunióban a náci támadás és a Wehrmacht által elkövetett történelmileg példátlan szörnyűségek már a háború folyamán a "szent bosszú" érzését széles lakossági és katonai körökben korbácsolták fel, ami bizonyos értelemben éppen úgy eszköz volt a szovjet politikai vezetés kezében, mint általában a lakossági hangulatok és társadalmi érzületek a békés időkben. A minimális számon 27 milliós szovjet emberveszteség több volt, mint a II. világháború összes többi embervesztesége együttvéve. A náci tömeggyilkosságok és a holokauszt hatása alatt Ilja Ehrenburg, a híres szovjet író is megfogalmazta még 1942-ben az "Öld a németet!" harci jelszót, mely visszhangra talált a szovjet harcosok lelkében. De nem szabad elfelejteni, hogy a reálpolitikus Sztálin – hatalmi és geostratégiai megfontolások alapján – maga is szembeszállt ezzel a hangulattal, mondván, "a Hitlerek jönnek-mennek, a német nép marad". Ugyanakkor persze nem tagadható: a bosszú érzése ott szunnyadt az egyszerű katona lelkében, ami nélkül a háború győztes megvívása aligha lett volna lehetséges. Ez valószínűleg minden modern háború "törvénye".
Minden háború egyetemes emberi tragédia; üzleti és hatalmi érdekekért, profitérdekekért millióknak kell meghalniuk, "melléktermékként" pedig – s ez a háborúk szintén általános történelmi tapasztalata – felszabadulnak olyan ösztönök is minden részt vevő hadseregben, így a Vörös Hadseregben is, amelyek embertelen megnyilvánulások tömegeihez vezettek, s amelyeket nem igazolhat az a tény, sőt független e tényektől, hogy a Vörös Hadsereg igazságos harcot folytatott a náci Németország ellen. Ilyen tragédia, ilyen katasztrófa volt a vöröskatonák sokaságának részvétele az 1945. április végi és május elejei győzelmes berlini csata idején elburjánzó nemi erőszakban, amely egyes adatok szerint nők százezreit érintette. E szörnyűség története sokáig feldolgozatlan volt, egyik félnek sem állt érdekében a jelenség történetét felvetni, még kevésbé megírni. Egyesek attól féltek, hogy e kérdések vizsgálata beszennyezi a felszabadítók emlékét, a honvédő háború igazságos jellegét, mások a nemzeti kisebbségi komplexus erősödésétől féltek Németországban, megint mások a Wehrmacht és általában a német fegyveres erők rémtetteinek relativizálódásától tartottak. Nem ok nélkül. Napjainkban e tények – sok más ún. kényes kérdéssel együtt – politikai megfontolások következtében a Vörös Hadsereg progresszív történelmi teljesítményének egészében való megkérdőjelezéséhez is anyagul szolgálnak. E számunkban néhány dokumentum közreadásával jelezzük, hogy a szovjet politikai vezetőség, a parancsnoki kar és Sztálin, ha megkésve is, a Szovjetunió presztízsét és nagyhatalmi pozícióját szem előtt tartva – személyesen is fellépett a randalírozás megfékezése, különösen pedig a nők megbecstelenítésének megszüntetése érdekében.
Második ilyen nagy problémakör a Wehrmacht "divatos" szerecsenmosdatása. Egyes szerzők odáig jutottak Magyarországon is, hogy megkérdőjelezik a Wehrmacht náci jellegét, igyekeznek elmosni a politikai és erkölcsi határokat a német és a szovjet hadsereg között. A történelmi tudat ilyen eltorzítása szándékosan mellőzi, hogy a Szovjetunió megtámadásával megváltozott a háború jellege, mérete és részben még célja is. Elhomályosítják azt a tényt, hogy a szovjet népek honvédő háborúja mind a nemzetközi feltételrendszer, mind a sztálini diktatúra következtében példátlan erőfeszítésekre kényszerített tíz- és tízmilliókat, akik végső soron heroikus küzdelemben legyőzték a világtörténelem addigi legerősebb és legbrutálisabb, legkegyetlenebb és leggonoszabb birodalmát, a hitlerista Németországot. Mi sem jellemzőbb, mint hogy már a háború első napjaiban példátlan emberáradat és technikai gépezet özönlött be a szovjet területekre: ötmillió ember, több mint 4000 harckocsi, 47 000 löveg és aknavető, 4500 repülőgép. A döbbenetes erő és Sztálinnak a Vörös Hadsereg parancsnoki karát érintő tisztogatásainak hatására már az első időkben hihetetlen emberveszteség érte a harcoló egységeket. 1941. június 22-től november végéig Franciaországénál nagyobb területet ragadtak el mintegy 75 millió lakossal, északon blokád alá helyezték Leningrádot, elfoglalták Kijevet, és Moszkva alá értek. Decemberig hárommillió szovjet harcos halt hősi halált, és több mint 1 millió ember sebesült meg. S noha ekkor, a moszkvai csata periódusában, a nácik első katonai veresége nyomán kiderült, hogy a hitlerista hadvezetés számításai a villámháború tekintetében megbuktak, a háború még csak éppen hogy elkezdődött.
A nemzetközi feltételrendszer, a nyugati szövetségek magatartása is nagymértékben a Vörös Hadsereg harci sikereitől függött. Ennek eklatáns példája a történelmi jelentőségű kurszki csata, amelynek egyik következménye volt, hogy a vezető nyugati nagyhatalmak a háború utáni rendezés szempontjainak megfelelően megváltoztatták a keleti fronthoz, a Szovjetunióhoz való viszonyukat, megkezdték a 2. front megnyitásának konkrét kidolgozását. (E problémakörről külön írást publikálunk G. Mjagkov, a moszkvai, II. világháború történetével foglalkozó történészbizottság titkárának tollából, akinek külön is köszönetet mondunk az értékes dokumentumokért, adatokért és cikkekért, amelyeket folyóiratunk rendelkezésére bocsátott.)
Hogy az alapvető terheket a háború egész ideje alatt a Szovjetunió viselte, már egyedül abból a tényből is kiviláglik, hogy brit és amerikai kutatók számításai szerint az 1941-44-es években a Wehrmacht szárazföldi csapatainak 93%-át a német-szovjet fronton semmisítették meg vagy tették harcképtelenné. A Szovjetunió mintegy 27-28 milliós embervesztesége, amelynek 10%-át a legyilkolt zsidóság alkotta, elválaszthatatlan a Wehrmacht népirtó tevékenységétől. Ugyanakkor azt is hangsúlyozni illik, hogy mind Ukrajnában, mind a balti köztársaságokban a helyi lakosság jelentős csoportjai vettek részt a szovjetellenes háborúban, úgy is mint a fegyveres erők, úgy is mint a civil lakosság elleni terrorista egységek tagjai. Ismét csak egy példával illusztrálandó a helyzetet, megemlítem, hogy az újabb kutatások tükrében, a megnyíló oroszországi archívumok levéltári forrásainak vizsgálata során kiderült, hogy a lett önkéntes SS-légió nemcsak a Vörös Hadsereg ellen harcolt, hanem az SS parancsnoksága felhasználta szovjet állampolgárok tömegeinek kivégzéséhez is. 1941 decemberétől 1942 augusztusáig a Riga alatti gettóban 27 ezer embert semmisítettek meg, míg más lett SS-egységek nem kizárólag orosz területeken gyújtották fel falvak egész sorát és semmisítették meg azok lakóit.
Külön történet a szovjet hadifoglyok sorsa, akikről ugyancsak kevés szó esik napjainkban. Feledésbe merült, hogy sokakat közülük Auschwitz gázkamráiban emésztettek el a náci hóhérok. Kevesen emlegetik ma azt a rémtettet is, amelyre a Wehrmacht katonái és technikai alkalmazottjai az SS és a biztonsági szolgálat egységeivel együtt vetemedtek 1941 őszén nem messze Vjazmától. 600 ezer szovjet hadifoglyot gyűjtöttek össze a szabad ég alatt víz és élelem nélkül, akik mind elpusztultak a közeledő tél iszonyú körülményei között, éhen haltak, megfagytak… A vezető német tábornokok közül egyedül Canaris admirális emelte fel a szavát a példátlan rémtett ellen. (Az adatokat l. Informacionnij Bjulletyeny, Moszkva, 2001, No. 6.) Közismert tény, hogy a szovjet hadifoglyokra hazatértük után újabb megpróbáltatások vártak a különböző "szűrőtáborokban", ahol kivizsgálták, hogy a nyugati hírszerző szervek nem szervezték-e be őket, hogyan viselkedtek mint "árulók" a hadifogságban stb. Minderről már tudunk valamit az orosz források tükrében, a magyar hadifoglyok adatait azonban csak mostanában kezdték feltárni Moszkvában, noha itthon e témakör még mindig egy ruszofób beállítódás ideológiai eszköze. Ennek jegyében írják le a gyakran a 800 ezres, sőt még nagyobb adatokat, noha a valóságban "Nagy Magyarországról" összesen mintegy 500-550 ezer magyar nemzetiségű fogolyról van kartoték, adat. A történetírás átpolitizálása, megrontása, a fantaziálás a tudományos elfogulatlansággal persze nem fékezhető meg, ám kedvezőbb történelmi periódusokban a tudományosan értékes megközelítések mindazok számára megfelelő intellektuális környezetet teremtenek, akik egy emberségesebb világ megalapozásában érdekeltek.
E számunk másik évfordulós tematikájának középpontjában József Attila áll; az idén emlékeznek meg országos rendezvényeken születésének 100. évfordulójáról. Ez alkalomból aligha van komoly szerző, aki tagadná, hogy a József Attila körüli mai politikai manipulációk mögött meghúzódik egy alapvető probléma: egyetlen korszak sem tudta a József Attila-i mű egészét befogadni. Napjainkban József Attila örökségének antikapitalista lényege nem kerül igazán napirendre; a mainstream, akárcsak régen, tudja: József Attila műve oly gazdag, hogy megkerülhetetlen, de azt is tudja, hogy ma sem képes vállalni azt a maga egészében… Azon nem lepődhetünk meg, hogy a jobboldal-szélsőjobboldal keresztényszocialistát vagy nemzetiszocialistát szeretne faragni József Attilából, azon azonban annál inkább, hogy a szocialisták és liberálisok jó része annak a hamisításnak a szolgálatába szegődött, amelyet még a rendszerváltás hajnalán fogalmazott meg egy-két "szakértő" csodadoktor: eszerint József Attila liberális szociáldemokrata volt, piacpárti és pluralista. E számunk írásai ezt a közhelyes hamisítást nemcsak kétségbe vonják, de szakszerűen az ellenkezőjét bizonyítják: József Attila – ellentétben mai kormányszocialista támogatóival – valódi szocialista, ha Marxra gondolunk, kommunista volt, nem hitt semmiféle kapitalista "megváltásban", a kapitalizmus, a piacgazdaság humanizálhatóságában, nem hitt az "emberarcú kapitalizmus" elnyomó és manipulatív ideológiáiban, hagymázas giccsvilágában. A József Attila-i mű egésze a világegészre való reflexió, amelyben az egyén és közösség elgondolt harmóniája csak azokban a napi küzdelmekben jöhet létre, amelyek ennek az Egésznek a megváltoztathatóságából indulnak ki, amit nevezhetünk civilizációs fordulatnak, szocialista forradalomnak, a barbárság elleni harcnak, netán az egyén felszabadításának. Egy dolog bizonyos József Attila költészetében, bármit tegyenek is a mai hamisítók: ezek a harcok vagy mindenfajta elnyomás ellen irányulnak, vagy végső soron beleragadnak a háborúval és vérrel szennyezett modern társadalom hínárvilágába.
