Eörsi László ugyanezen címmel nemrégiben megjelent történettudományi munkája elfogultság és sztereotípiák nélkül elemzi 1956 őszének forradalmi eseményeit-a főváros kilencedik kerületében, amely heves csatározások színhelye volt akkoriban is.
Az 1956-os tematika az új rendszer legitimációs ideológiájának alapvető kérdésköre. Az 1990-es parlament első számú törvénye ki is mondta ezt a legitimációs szükségletet, amikor törvényt hozott arról, hogy 1956 többé nem "ellenforradalom", hanem "forradalom és szabadságharc".1 Történészek serege kezdett foglalkozni a korábban elhallgatott és meghamisított történelem újrakutatásával és újraértelmezésével. Hamarosan egész intézetet szerveztek a témakör kutatására, majd 1998-ban, a Politikatörténeti Intézettel egyetemben az állami költségvetés csaknem megvonta az összes támogatást az 1956-os Intézettől is.2 Itt most fordulat lesz e témakör kutatásában, pontosabban nem is a kutatásában, hiszen egy új intézet szakmai hátterét egyelőre még csak körvonalazni sem lehet, hanem nyilván új interpretációk születésére kell majd számítanunk, amelyek a soros-aktuális ünnepek kiszolgálását segítik elő. (Egy kollégám úgy fogalmazott, hogy a történetírás jelentékeny mértékben többé nem a politika szolgálólánya, hanem prostituáltja.) Amíg az új művek megjelennek, addig egy új "56-os" könyvre szeretném a figyelmet felhívni: Eörsi László: Ferencváros, 1956. A terület fegyveres csoportjai (Budapest, 1956-os Intézet, 1997.).
Azt eddig is tudtuk más, szaktörténeti vagy a labdarúgással foglalkozó publikációkból, hogy a Ferencvárosban, amely a szovjet csapatok budapesti bevonulásának útvonalába esett, különböző okokból erős volt a "nemzeti elkötelezettség", "nemzeti indulat" hagyománya. Emellett Eörsi joggal emelte ki a lokálpatriotizmus és a kisközösségek szerepét a városrész mindennapi életében. A legerősebb összetartás a legszegényebb területeken (Illatos út, Vágóhíd, Mária-Valéria-telep), és a Középső-Belső-Ferencvárosban (Üllői út-Ráday utca-Mester utca, Tűzoltó utca, Ferenc körút) volt, amely egy sűrűbben lakott, városias település volt már a háború előtt is. S a kerület a maga kispolgári jellegével a két világháború között erős ipari, nagyipari karaktert is öltött. Ez a háttér alkalmas volt arra, hogy lakossága a nemzeti és lokálpatrióta identitás alapján szembeszálljon a megszálló szovjet csapatokkal. Hozzá kell azonban tennünk mindehhez még valami mást is: nem a magyar munkásság egésze tekintette a szovjet csapatokat megszállóknak, vagy ha sokan annak tekintették is, erősebb volt annak érzése, hogy ugyanezek a csapatok szabadították fel Magyarországot a náci Németország alól, aminek pozitív értéke a rákosista elnyomás ellenére sem halványult el. Ez a körülmény is magyarázza, hogy a fegyveres ellenállás ferencvárosi gócában néhány száz, többnyire munkásember vett rész, akiknek többsége még fiatal éveiben járt, sok volt közöttük az ipari tanuló. Ahogyan Eörsi írja: "sokféle indítékból" fogtak fegyvert, amiben "szerepet játszhatott a hazafiság éppúgy, mint a kalandvágy, az egzisztenciális elkeseredettség vagy a szovjet partizánfilmekből ellesett harci romantika". A résztvevők politikai iskolázatlansága, az egész harc spontaneitása és mindenfajta politikai ésszerűség, kompromisszum félredobása önmagában is jelezte a fegyveres ellenállás korlátait.
A ferencvárosi és józsefvárosi komponenshez, mint történeti háttérhez mindenképpen hozzá kell kevernünk még egy színt, amelyről Eörsi nem tesz említést: a nyilas párt erős gyökereire gondolunk ezekben a kerületekben. Az 1939-es választásokon minden negyedik budapesti a nyilas pártra szavazott, de a VIII. és IX. kerületben ez az arány még rosszabb volt. Ez a "tradíció" a helyi lakosság jelentős csoportjának részéről az új rendszerrel és magával a rákosista rezsimmel szemben is erősebb ellenállást inspirálhatott, nem pedig baloldali szimpátiákat.
Eörsi könyve az első sortól az utolsóig következetesen a legnagyobb fokú tárgyszerűségre törekszik, még ott sem megy át ideológiai célzatú fejtegetésekbe, ahol erre a téma igazán erősen csábít. Ez a dicséretes hozzállás nem párosul semmiféle sanda sugalmazással, a szerző egyértelműen a munkástanácsok szocialista célkitűzéseinek nézőpontjával vizsgálja és értékeli az eseményeket, nézőpontját nem kényszeríti rá az olvasóra, pusztán jelzi a maga értékrendjét.
Azok, akik – az 1-es számú törvénnyel szemben állva – 1956-ot ma sem hajlandók forradalomként értékelni, akceptálhatják a mű hatalmas tényanyagát, amelyek pro és kontra tartalmaznak tényeket a végső értékelés szempontjából. A magam részéről mindenekelőtt azt bocsátom előre, hogy Eörsi könyve szaktudományos eszközökkel (ne feledjük, jelentős forráskritikai és forráselemző muka áll a könyv mögött, amit egy szakmai folyóirat nyilván nagyobb terjedelemben méltányolna) ad acta teszi a mai jobboldali rezsim ideológiai purifikátorainak hamisságait. Mindenekelőtt azt bizonyítja, hogy a ferencvárosi felkelők között, főképpen a parancsnokok között, s nemcsak a Tűzoltói utcaiak (Angyal István-, Szirmai Ottó-csoport) esetében, erős volt a baloldali, szocialista elkötelezettségű beállítódás, ami a harci morál lényeges komponense volt. Ez az ideológiai magatartás bukkant fel például az Iván Kovács és a Pongrácz Gergely közötti konfliktusban, a baloldaliaknak a köztársasági téri véregzéshez való elítélő viszonyában vagy éppenséggel az Angyal István és Dudás József Blaha Lujza téri konfliktusában. Például Angyal követelését, hogy a corvin köziek küldjék el a 17 évesnél fiatalabbakat és a horthysta tiszteket, Pongráczék elutasították. Angyal Dudásékat nemcsak ellenforradalmároknak tartotta, hanem egyenesen banditáknak, akik lejáratják a felkelőket. (98-99.) A felkelők közötti eltérő tradíció, gondolkodás, politikai reflexek és erkölcsi magatartásformák bemutatása során írja Eörsi László (112.), hogy Angyal, Csongovai, Szirmai véleménye szerint (tegyük hozzá, akárcsak a központi pártemberek pártálláspontja szerint, akik, Kádárral az élen, legalábbis november 1-ig forradalomról beszéltek) "a forradalomban ellenforradalmi jelenségek is mutatkoztak". (Pozíciójukat jelezve, november 7-én kitűzték a vörös zászlót a piros-fehér-zöld és a fekete mellett. "Angyalt megrendítette a tény, hogy a forradalom ünnepén kommunisták támadnak kommunistákat.") "Kádár János meghívta a csoport képviselőit az MSZMP október 31-e délutáni alapító gyűlésére, a pártközpont Nádor utcai épületébe." Csongovai a "munkástanácsok szocializmusáról" és a nemzeti függetlenség összekapcsolásáról, valamint a múlt hibáiról beszélt. (84. és 232-233.) A Tompa-Ráday utcai csoporton belül a bal-, illetve jobboldali szembenállást a két – kivégzett – vezető, Bárány János és Ozsvát Károly közötti különbség is mutatja. Erről így ír Eörsi László: "ők ketten ellentétes értékrendet képviseltek a forradalom idején, mintegy szemléltetve, hogy a felkelők közt is milyen óriási erkölcsi és politikai különbségek voltak." Ozsvát közönséges gyilkos volt, az egykori rendőr részt vett a Köztársaság téri lincselésben, a felkelés bukása után pedig feljelentette számos felkelőtársát. (213., 273.)
Tehát a fegyveres harcok története is azt látszik bizonyítani, hogy – eltérően a mai rendszer ideológiai konstruktőreinek neobarokkos-ünnepies, provinciálisan magyarkodó, élesen antiszocialista beállításaitól – az 1956-os felkelés magában foglalta a demokratikus szocializmus mozgalmi, politikai és ideológiai komponenseit, amelyek mind a sztálinista diktatúra, mind a kapitalista restauráció kiiktatását szorgalmazták. Itt nemcsak a munkástanácsok mindenfajta pártosodást elutasító, antikapitalista, a magántulajdonos rendszer elvetésére és az állami bürokratikus tulajdonnak közösségi tulajdonnal való helyettesítésére irányuló beállítódását húznám alá, hanem azt a módot is, ahogyan maguk felkelők hangot adtak mindennek és megfogalmazták ezt az irányvonalat. Ez utóbbi vonatkozás bemutatása Eörsi László könyvének egyik legfontosabb érdeme.
A műből az is kiderül, hogy a megtorlás időszakában a legsúlyosabb ítéleteket éppen a felkelés baloldali vezérei ellen hozták Tutsekék. Alighanem arról volt szó, hogy Kádár a "munkástanácsi szocializmus" vezéreiben reális alternatívát látott saját magával szemben, egy másik szocialista hatalmi centrum lehetőségét érzékelte. Ennek kikutatására még várni kell, de az már ma is jól kivehető, hogy a felkelőknek egy pillanatra sem voltak esélyei a szovjet túlerővel szemben. S az az "ahistorikus" feltételezés is nyilvánvalónak látszik az 1956-os (és az 1989-98-as) tények tükrében, hogy a szovjet katonai beavatkozás elmaradása esetén a (fegyveres) felkelés egymással kibékíthetetlenül szembenálló irányzatokra esett volna szét, ami a polgárháború kitörésének lehetőségét valószínűsítette volna.
Új kutatási eredményeket vehettünk kézbe, ami új elméleti elgondolások lehetősége előtt is utat nyithat. Például e kutatások tükrében nem is olyan egyértelmű, hogy 1956-ban kik voltak a forradalmárok, és kik nem. A könyvet minden olvasó embernek ajánlhatjuk, legyen szó diákról vagy tanárról, munkásról vagy munkanélküliről.
Jegyzetek
1 A "hogyan nevezzük" dilemmáját Lukács György 1957-ben úgy oldotta meg, hogy egyik megfogalmazást sem akceptálta, hanem a különböző tendenciák összefonódása miatt (is) a "sajnálatos októberi eseményeket" kövekezetesen felkelésnek nevezte.
2 Egész tiltakozási mozgalom keletkezett az intézetek elleni kendőzetlenül politikai célú eljárás miatt, amely mozgalom azonban nem tudta megakadályozni a költségvetési támogatás megvonását és ebből a pénzből egy új jobboldali kormányintézet létrehozását. A tiltakozást gyengítette, hogy az 56-os Intézet kuratóriuma elutasította a két intézet közös szolidaritás kinyilatkoztatását. Az "igazságot" egy nyilatkozatában az "56-os" Pongrácz Gergely mondta ki a rá jellemző egyenességgel: elég volt 1956 reformkommunista kisajátításából, 56-ot vissza kell adni a "pesti srácoknak". Ismerve Pongrácz politikai és ideológiai beállítódását, ettől a kijelentéstől sok jót nem lehetett várni. Ez a szélsőjobboldal hamisítatlan hangja volt, amely ma nagyon tetszik a hatalom birtokosainak.