Ami többé kevésbé világosnak tetszik, az néhány tézisben összefoglalható, bár tudatában vagyunk a kockázatnak, hogy egy világtörténelmi fordulat határvonalán bizonyos merészség kell ahhoz, hogy alapkérdésekben az ember állást foglaljon, ha ad va­lamelyest tudományos hitelére. Mégis próbálkozzunk meg né­hány provizórikus felvetéssel.

1. A 70-es és 80-as évek neokonzervatív „forradalma" összeroppantotta a hagyományos „jóléti államokat", lerombolta vagy legalábbis jelentős mértékben lebontotta azokat a szo­ciális intézményeket, amelyeket a szociáldemokrácia és a keynesi politikai „hagyomány" teremtett meg az 50-es, 60-as években. A szociáldemokrácia történelmi teljesítménye ma jelentős mértékben romokban hever, s erről szólván nem fel­edhetjük el, hogy ez a valóságos teljesítmény bizonyos érte­lemben a szovjet és általában a kelet-európai államszocialis­ta kihívásra adott válasznak is tekinthető. Nem véletlen tehát, hogy az államszocializmus kelet-európai bukása és a szoci­áldemokrácia sokak számára talán meglepő hanyatlása egyazon történelmi korszak terméke, tartalmi vonatkozásaikat tekintve egy jórészt homogén folyamat két oldaláról beszélhe­tünk.

A neokonzervatív fordulat „antibürokratikus", „antietatista" tö­rekvése és teljesítménye a szociáldemokrácia és a munkásmoz­galom felmorzsolásának ideológiai és gazdasági, politikai alapjait képezte.

A neokonzervatív „antibürokratikus forradalom" alaposan megrongálta a bürokratikus szociális állam építményét, de a helyébe soha nem látott pénzügyi és rendőri bürokráciát állí­tott Hogy ez a fordulat olcsóbbá tette volna az államot, arról semmilyen statisztika vagy gyakorlati tapasztalat nem tanúsko­dik. Miként senki sem bizonyította be azt sem, hogy a piaci logika „szabad" érvényesülése eleve megnöveli a gazdasági hatékony­ságot. A monetarista gazdaságfilozófia egy antietatista for­mába öltöztetett új, „pénzügyi" etatizmust testesített meg, amely a világrendszer centrumában végbement gazdasági és politikai átalakulást tükrözte,

1968 baloldali fellendülésének valóságos antietatizmusát a neokonzervatív fordulat a baloldal ellen fordította. A moneta­rista gazdaságfilozófia olyan ideológiai legitimációvá vált, mely végül a marxizmus, a kommunizmus, a szociáldemokrácia, sőt, az egész baloldal teljes szellemi kulturális és elméleti tudomá­nyos örökségét ad acta kívánta tenni. A szociáldemokrácia dahrendorfi értelmezése e szempontból paradigmatikus.

2. Ez a fordulat óriási hatással volt a világgazdaság egész szer­kezetére, amelyet a világrendszerkutatók kellő alapossággal fel­tártak. (L. erről magyarul az Eszmélet 11-12. és 15-16. számait!) Eltűntek a hagyományos iparágak a világrendszer centrumában, belobbant az elektronikai és informatikai forradalom, miközben ezen fejlemény döbbenetes társadalmi-gazdasági következmé­nyekkel járt nemcsak a periférián és a félperiférián, de magán a centrumországokon belül is. E fejlődés „áráról" csak napjainkban kezdenek kialakulni a megfelelő fogalmaink. A hagyományos munkásosztály mára már Kelet-Európában is felmorzsoló­dott részben deklasszálódott, némelykor még létező, de többnyi­re bukott kisvállalkozóvá vagy kisipari bedolgozóvá vált. Mind­ezen folyamatok összhatásaként a szociáldemokrácia a fejlett centrumokban fokozatosan elveszítette társadalmi bázisá­nak jó részét, vagy egyenesen a vezető Iparágak szakmun­kásrétegének, még Inkább a szakértelmiségieknek pártjává transzformálódott Ez a váltás azonban a 80-as évek végére, a 90-es évek elejére a hagyományos baloldalból (a kommu­nistáktól a szociáldemokrácián át a szakszervezetekig) való általános kiábrándulást hozta magával, amennyiben a neo­konzervatív kihívásra a szociáldemokrácia sem volt képes adek­vát válasszal előállni. Ráadásul a 80-as évek végén a nagy nyu­gati kommunista pártok erodálódása, és mindenekelőtt a szovjet és kelet-európai összeomlás a szociáldemokrácia nemzetközi hátországát Is súlyosan érintette. Ez utóbbi ténnyel, úgy tűnik, a szociáldemokrácia nyilvánosan még nem mert szembenézni. Filozófiailag pedig egyenesen az események után kullog. Még Jürgen Habermas is ott tart, hogy Kelet-Európában korrekciós forradalomról beszél.

A szociáldemokrácia még olyan fellegváraiban is tartósan alul­maradni látszik, mint Németország, Anglia, Franciaország. A ha­gyományos szociális kérdések helyét kezdi átvenni az „etni­kai probléma", a nemzeti kérdés, amely a tőke számára min­den komolyabb válságidőszakban, az I. világháborútól kezd­ve napjainkig, döntő ütőkártyává válhatott A Szocialista Inter­nacionálé pártjainak vezető elitjei többségükben minderre azt a „posztmodern" választ adták, hogy maguk kezdték betölteni a li­beralizmus funkcióját, véglegesen feladva a „demokratikus szo­cializmus" alternatíváját A néppárti tradícióval szemben a szo­cialista eszmekör fokozatosan a perifériára szorult, a politi­kai-hatalmi pragmatizmus tort ült a „dogmatikus intellektuelek" szocializmusa fölött s ha nem zárták is búra alá őket, de mindenütt megszabadultak tőlük. (1968 és általában az egész új-baloldali hagyomány szektarianizálódott, amennyiben ezek az erők – mellesleg megkönnyítve ezzel a szociáldemokrata és kom­munista pártelitek hatalmi pragmatizmusának érvényesülését – tudatosan kívül maradtak a szociáldemokrata és kommunista pártokon, önmagukban pedig szinte semmilyen szervezeti erőt nem képviseltek.)

Bár akadémikus, s külön kifejtést igénylő kérdés, hogy lett vol­na-e más alternatíva a szociáldemokrácia előtt vagy sem, annyi bizonyos: a szociáldemokrácia számára nem látszik kifi­zetődőnek az a tény, hogy sok helyütt maga állt a neokonzervatív forradalom élére, segítve a tőkés újratermelési folyamat egyetemes fenntartását és kiterjesztését, elkerülve a centrum­országokban a nagy robbanásokat, ugyanakkor óhatatlanul ma­ga látva neki annak, hogy megássa saját sírját.

3. A 60-as, 70-es évek szociáldemokráciája nem tér vissza, mint ahogyan a történelemben nem volt visszatérés az I. világhá­ború után sem a megelőző korszakhoz: semmilyen értelemben, így a munkásmozgalom történetében sem. Ha kizárjuk a teljes megsemmisülés lehetőségét, akkor a kommunista és szociálde­mokrata erők maradványainak bizonyos egységesülése várható, miként az is, hogy viszont a szociáldemokrácia és a kommunisták süllyedő hajóiról menekülők a létező „újbaloldali" struktúrák és szubkultúrák maradványai vagy éppen mostanában létrejött for­mái köré gyülekezhetnek. (Ők azok, akik társadalmi önvédelmi mozgalmakat kívánnak szervezni a valóban „globális" problémák köré mint a környezetvédelem, antirasszizmus, feminizmus, sze­génység elleni küzdelem stb. Vagyis akik továbbra is felvállalnak egy valóban radikális, tehát antikapitalista elméleti és gyakorlati „küldetést".)

Az „elmenő" szociáldemokrácia negatív eredményei közé tartozik, hogy nem tudta érdemben befolyásolni az „új világ­rend" kialakulását, másfelől nem Ismerte fel az ún. globális problémák igazi jelentőségét, nem tudott a választóknak iga­zi alternatívát kínálni.

4. Kelet-Európában a szociáldemokrácia problémája egészen máshogyan vetődik fel, hiszen e térségben a szociáldemokrácia az ismert körülmények között „feloldódott" a kommunista pártok­ban és szervezetileg megszűnt. Komoly okai vannak annak is, hogy sehol Kelet-Európában nem sikerült a történelmi szociálde­mokráciának a rendszerváltás folyamán és azt követően újra megszilárdulnia. A szociáldemokrácia esélyeit itt a régi „kom­munista" állampártok „reformkommunista" elitjeinek „ma­radványai" hívták életre, mintegy menedékhelyül mindazok­nak, akik az államszocializmus bukása után a diszkreditáló­dott és diszkreditált állampártokból megmaradtak a balol­dalon, de folytathatatlannak tekintették az államszocialista örökséget. Az a tény, hogy az „utódpártok" lehetnek csak „sikeres" szociáldemokrata pártok Kelet-Európában, alapjá­ban azzal magyarázható, hogy a térségben államszocialista rezsimek és uralkodó pártjaik a sajátos történelmi feltételek­nek megfelelően ellátták a „jóléti állam" bizonyos feladatait, betöltve így bizonyos szociáldemokrata funkciót, s ezeket a közvélemény továbbra is hozzájuk köti. A „szociáldemokrata utódpártok", köztük is a legsikeresebb Magyar Szocialista Párt (a Szocintern nem teljes jogú tagja), nem tudtak mást mondani, minthogy a „jóléti állam", követelését kiegészítik a politikai és em­beri szabadságjogok szavatolásával, a politikai többpártrendszer és a szociális piacgazdaság követeléseivel, melyeket az összes többi párt is a zászlajára ír. Ezek a szociáldemokrata-szocialista pártok tehát még jórészt a múltból élnek, hiszen még Nyugaton sem igen látszanak az új fejlődés körvonalai. Azonban, ellentét­ben a Nyugattal, itt oly mértékben romlottak az életviszonyok, hogy nincsen esélye egy „liberális" szociáldemokráciának, de meg a néhány tízezres párttagság hagyománya, pszichológiája sem tesz lehetővé egy ilyen fejlődést. E pártok kikényszerített liberális irányba fejlődése a teljes politikai megsemmisüléssel fe­nyegetne, hiszen a valódi liberálisok alig várják, hogy maguk áll­hassanak a szociáldemokrácia helyére.

A kelet-európai szociáldemokrácia csakis „szocialista" lehet, ami azt jelenti, hogy különböző irányzatok (marxisták, „nemzeti­ek", szociáldemokraták, reformkommunisták, „szociálliberálisok" stb.) viszonylag laza konglomerátumaként szilárdul meg. A nyu­gat-európai szociáldemokráciát másoló csoportocskák mellett vi­szonylag nagy számban jelen vannak a párttagok között olyanok, akik fogékonyak egy perspektivikus antikapitalista stratégia iránt

(népi vagy/és marxista alapon). Ugyanakkor szép számmal van­nak olyan értelmiségiek, műszakiak és közgazdászok (hiszen a kelet-európai szociáldemokrata tömörülések munkásbázisa sajá­tos módon egészen jelentéktelen), akik vagy nemzeti, vagy „urbá­nus" alapon egyfajta liberális értékrend jegyében egy úgymond nyugat-európai jellegű polgárosodás romantikus jövőképével áll­nak elő, ezt próbálják azonosítani a szociáldemokráciával, elri­asztva mindazokat, akik valóban érdekeltek lennének mind intel­lektuális-kulturális, mind szervezeti-politikai értelemben egy új autentikus baloldali „struktúra" kikristályosodásában.

(Az utódpárt-funkciót szándékkal vállaló újjászerveződött kom­munista pártok viszont olyan romantikus konzervativizmus meg­testesülései, amelyek főképpen az idős korosztály számára szol­gálnak mentsvárul, felidézve némelykor a vallási szektákra is jel­lemző sajátosságokat.)

De csak kevesek ismerik fel a szocialista-szociáldemokrata pártokban is azt az egyre nyilvánvalóbb tényt, hogy Kelet-Európa eredeti útra van ítélve. Nincsen hová visszatérni, csak „előre" me­het. Csak „harmadik utak" léteznek, mivel nem lehet sem a nyugat-európai fejlődést újrajátszani, valamiféle nemzeti polgáro­sodás jegyében, sem visszatérni a bukott államszocializmushoz. Kelet-Európában a legnagyobb eséllyel rövid távon egy félperifé­rikus „latin-amerikai" kapitalizmus emelkedik fel, amely éppenúgy nem demokratizálható, miképpen az államszocializmus sem volt az. Az állami tulajdonból élősködő magántulajdon totálizálása és a nemzeti vagyon kiárusítása nem a szocialista-szoci­áldemokrata-kommunista stb. pártok feladata. Éppen ellen­kezőleg, egy Ilyen fejlődés tragikus következményeivel szem­ben Illene megvédeni a munkavállalók millióit, ami alapjában egy új társadalmi mozgalom életre hívásával képzelhető csak el, elvetve minden másolást, de felhasználva baloldali mozgalmak minden áramlatának nemzetközileg felhalmozott tapasztalatait, tanulva a vereségek és bukások hosszú történetéből…