1. A témakör értelmezéséhez¹

Az új kapitalista rendszer ideológusai Lenint bedugták „a terrorizmus és a diktatúra praxisa és elmélete" c. rubrikába. A mai divatos posztmodern nyelvén szólva, végbement Lenin dekonstrukciója, ami korunk „hivatalos" beszédmódjában azt jelenti, hogy „a lenini narratíva" a történelem „zsákutcájába" helyeződött át, mint általában a „terroristák" (értsd ezen a kifejezésen a kapitalizmus minden rendű-rangú ellenfelét) és mindenfajta terrorista hagyomány. Ez a mai „trendi" szisztematizáció fogalmilag igénytelenebb és félrevezetőbb, mint bármilyen eddigi szisztematizációs kísérlet Lenin halála óta.²

Ez a tudatos manipuláció éppenséggel azt a filozófiai alapállást, azt a módszert „vonja ki" Lenin hagyatékából, ami azzá teszi Lenint, ami volt. Mindenekelőtt legnagyobb gyakorlati „felfedezését" negligálják, a marxi dialektika pontos elméleti megértését, „rekonstrukcióját", azaz gyakorlati alkalmazását.³ Lenin már hegeli gyökereiben felfogta, hogy a materialista dialektika (és ismeretelmélet) a dolgok, jelenségek, folyamatok önmozgását, az ember társadalmat átalakító tudatos tevékenységét is magában foglalja, tehát nem önmagában a gondolkodás történelmi dialektikájáról van szó, hanem magának a történelemnek a társadalmi osztályok és egyének általi „önmozgásáról", önteremtéséről. Lenin számára az ismeretelmélet nem egyszerűen a valóság megismeréséről szól, nem valamiféle kontemplatív szemlélet, hanem az igazság, a dolgokat feszítő ellenmondások és harcuk megoldásának keresése, a világ radikális átalakítása azzal a céllal, hogy az emberek a rajtuk uralkodó „hatalmaktól" saját akaratukból megszabaduljanak. („Megújította" a 11. Feuerbach tézist.) Másképpen fogalmazva, a történelem nem elvont totalitás volt számára, amelyet pusztán megismerni kell, hanem megtalálni az „összeomlásból" a folytatható és átalakítandó elemeket, tendenciákat.⁴

Noha „elméleti gyakorlatában" a kiindulópont „a világ és a gondolkodás általános törvényeinek" megismerése volt, de azzal a céllal, hogy a gondolkodás és a cselekvés ne vesszen el a részletekben, ami különösen a skolasztika, a relativizmus és a misztika elleni harcában volt hangsúlyos. Innen ered az embereken uralkodó intézmények és eszmék elleni küzdelme, a klerikalizmus radikális elutasítása is. Egy olyan totalitás-szemléletéhez jutott, amely szerint az egész sokféle ellentmondásból áll, amely ellentmondások feltárásán keresztül ragadhatók meg a történelem mozgásának kontinuus és diszkontinuus elemei, folyamatai.⁵ A „szociális forradalom", vagyis a „minőségi ugrás" ebben a felfogásban „modern társadalom" történetének szerves és elidegeníthetetlen része.

Lenin marxizmusának történetileg adekvát értelmezése – a marxizmus nyelvén szólva – abból indulhat ki, hogy Lenin hagyatéka lényegében a marxi formációelmélet konkrét, gyakorlati alkalmazása és elméleti továbbgondolása volt egy jól körülhatárolható korszak történelmi körülményei között és tapasztalatai (mindenekelőtt Oroszország kapitalizálódása, 1905, 1914, az imperializmus kialakulása, hadikommunizmus, NEP alapján). A felhalmozódott tapasztalatokból levont elméleti konzekvenciák között a legalapvetőbb felismerése az volt, hogy a szociális forradalom és szocializmus (pontosabban az afelé vezető „átmenet", vagyis a proletariátus diktatúrája") konkrét történelmi lehetőséggé vált az emberiség előtt.

Persze tudjuk, hogy Lenin politikai és elméleti hagyatéka – mint a marxizmus egy történelmi alakváltozata, gyakorlati tematizálása – egyszeri és megismételhetetlen. Másfelől azonban a forradalmi elmélet és cselekvés olyan eredeti tapasztalata, „módszertana", amely a XX. század történetében tagadhatatlanul kolosszális szerepet játszott (bárhogyan ítéljük is meg e tényt). Ezt reflektálja az a körülmény, hogy még ma is ádáz politikai és elméleti csatározások zajlanak körülötte szinte minden politikai és szellemi irányzat részéről, beleértve a marxizmus különböző áramlatait is.⁶

Hogy napjaink rózsásnak igazán nem nevezhető időszakában megkísérlik Lenin marxizmusát „újratölteni" az „antiglobalista" mozgalmak bizonyos irányzatai számára,⁷ annak az a fő oka, hogy a marxizmus lenini hagyománya az egyetlen, amely egy ideig valódi antikapitalista alternatívát kínált, valódi rést ütött a kapitalizmus falán, még ha ma úgy is látszik, mintha a léket betömték volna.⁸ A 90-es évek világállapota megmutatta, hogy a globális tőkeuralom új ellenállási formákat termelt ki, amelyek nem „írták le" a marxizmust mint elméletet és mozgalmat a világtörténelem színpadáról, s a maguk alternatíva-keresésében lépten-nyomon beleütköznek „Lenin-marxizmusába". Hiszen napjainkban ez a hagyomány egyfelől a kapitalizmusba torkolló fejlődéssel szemben tartalmaz kiindulópontokat, érveket. Másfelől Leninből olyan egymással is polemizáló marxista szerzők, sőt irányzatok indultak ki, mint például a 20-as évek Lukácsa és a 30-as évek Gramscija, a kommunista mozgalmon belül felbukkanó számos ellenzéki politikai és elméleti-filozófiai irányzat. Tehát ha Lenin marxizmusáról beszélünk, akkor a tét nagyobb, mint gondolnánk, mert bizony a tradíció, beleértve Lenin marxizmusát nem „ártatlan" múlt.

2. Fogalom és szisztematizálás

Lenin nem egyszerűen „kiásta" az általa ismerhetett marxi elméletet (lényegében mindent ismert Marxtól és Engelstől, ami a korszakban ismerhető volt!) a nyugat-európai szociáldemokrata és anarchista „rárakodások" alól, hanem azt az elmélet és a forradalmi-mozgalmi praxis összekapcsolása útján önállóan alkalmazta az oroszországi körülményekre és számos eredeti felismeréssel járult hozzá a reformista szociáldemokrata áramlatokkal szemben a forradalmi cselekvés és mozgalom elméleti rekonstrukciójához.⁹

Lenin örökségének szisztematizálása még életében megkezdődött az utódlásért folyó harc részeként, legitimációs eszközeként.¹⁰ Ezen új „dekonstrukciók" jellemzője az volt, hogy a marxizmust nem egyszerűen Leninre redukálták, illetve benne testesítették meg, nem egyszerűen hatalmi érdekeket reprezentálva „russzifikálták",¹¹ hanem kizárólag a forradalom és az osztályharc elmélete és praxisaként értelmezték – kilúgozva belőle azt a fejlődési utat és módszert, amely azzá tette a jelenséget, ami volt. Lenin gazdag munkásságának ilyen redukcionista felfogása az „örökséget" fokozatosan leegyszerűsítette a politikai osztályharc, majd/és a hatalom fenntartásának ideológiájává, amelyben az új, sztálini korszak már csak pártideológiát látott, a marxizmus legfőbb és szinte kizárólagos „hordozójaként", „őreként" a kommunista párt (később annak vezérkara, még későbben csak vezére) szerepelt. A szovjetek, a szakszervezetek és a társadalmi önszerveződés más formái mint a munkásmozgalom, kulturális egyletek, az önkéntes termelői szövetkezések, kommunák stb. – amelyek Lenin elméletében a szocializmushoz vezető átmenet legfőbb formáiként jöttek szóba – fokozatosan kikerültek az elméleti-ideológiai „újratermelés" köréből: mindent államosítottak. Az államszocialista fordulat sztálini rendjében a „marxizmus-leninizmus" maga lett a rendszerfenntartó új ideológiai legitimáció. A Szovjetunió összeomlásával lett csak „meztelen a király", amikor az összeomlott rendszerrel egyetemben a legitimációs ideológia is elmerült a történelem süllyesztőjében. Innen „kiásni" a lenini hagyatékot szigorú történeti felfogás és vizsgálódás nélkül lehetetlen.

E történeti szemlélethez hűen a presztálinista marxizmus életképes elemeit már a 60-as években a filozófiai gondolkodás legmagasabb szintjén autentikus módon Lukács és számos antisztálinista követője, illetve vitapartnere (és persze korábban már Gramsci) kezdte kibontani. A „lenini reneszánsz" hruscsovi feltételrendszerében, a 70-es években pedig már sok európai és szovjet ellenzéki marxista-kommunista szerző (Rudolf Bahrotól az olasz Gerratanáig vagy éppen Tőkei Ferenc vagy más szempontból Bence és Kis önigazgatói rekonstrukciójáig) próbálta mobilizálni az államszocializmussal szembeni autentikus szocialista alternatíva felépítése érdekében. Már akkor kiderült, hogy Lenin marxizmusa, mint történelmi-politikai és elméleti-tudományos jelenségegyüttes, nem redukálható a hatalom-menedzselés és a nép fölötti „állami gondoskodás" kizárólagos aspektusára, ahogyan azt a szovjet ideológusok és – ellenkező előjellel – polgári ellenfeleik tették évtizedeken át.

Ezekben az ellenzéki rekonstrukciós kísérletekben a marxizmus egy új, kritikai értelmezési keretét igyekeztek felvázolni sokfelé a világon: megformálódott az egzisztencialista marxizmus, az ismeretelméleti ihletettségű marxizmussal szemben és mellett az „ontológiai–antropológiai" marxizmus-értelmezés, miként elterjedt az önigazgatói marxizmus és a tanácskommunista, humanista stb. marxizmus számos értelmezése, amelyek végső soron mind az államszocializmus autentikus szocialista meghaladása és a kapitalizmus visszaállítása között kerestek egyfajta tertium daturt eltérő formákban és tartalmakban. E „szisztematizálási" kísérletekkel szemben, amelyek az egyén és közösség szabadsága, közvetlen demokrácia filozófiai kifejezéseinek tekinthetők, az antileninista elutasítás érvelése – szinte világnézettől függetlenül – végső soron a „leninizmus sztálinizmusba való áthajlásából" fakadt, amely máig az antileninista antikapitalizmus (marxizmus?) érvrendszerének inherens része.

Lenin marxizmusával szembeni fenntartások érthetőek, hiszen éppen a Szovjetunió összeomlása után látható világosan, hogy ez a történelmileg konkrét marxizmus, amely többé állami legitimációt még szélsőségesen redukcionista formában sem szolgál, minden ízében – elméletileg, politikailag és módszertanilag is – ellenáll a liberális és nacionalista, vallási és spekulatív „kiegészítéseknek". Tehát Lenin marxizmusa belső logikája alapján csak a marxista formációelmélet és egy forradalmi-antikapitalista gyakorlat összekapcsolása alapján folytatható. Ugyanakkor az elutasítás szubjektív alapjaihoz tartozik, hogy Lenin marxizmusa a baloldali akadémiai értelmiség „szaktudományos" ellenállásába is beleütközik, mivel Lenin filozófiai és „szaktárgyi" felosztása, „feldarabolása",- mint a megelőző hét évtized tapasztalata mutatja, gyakorlatilag valóban lehetetlen. Lenin tudományossága egyszerűen elválaszthatatlan a kapitalista rendszer mozgalmi meghaladásától; ebben az értelemben Lenin marxizmusa hozzá van láncolva a XX. század nagyipari munkásságához és annak mozgalmához, miközben módszertanilag meglepően nyitott az „összfolyamat" megragadása iránt minden új feltételrendszerben. Marx létezik a forradalmi munkásmozgalom nélkül is a maga filozófiai és közgazdasági teljesítményével, Lenin nem, hiszen 1917-ig minden elméleti és politikai megnyilvánulása a munkásmozgalomra és a forradalomra, illetve annak céljaira irányult. 1917 után pedig mint a szovjet állam alapítója a hatalom megtartása és a korábban meghirdetett célok között feszülő ellentmondások fogságában, a „taktika és stratégia" szorításában lavírozott – egyre világosabb tudatában annak, hogy a célok történelmi térben és időben beláthatatlanul kitolódnak.¹²

3. A források

Lenin marxizmusának forrásai többféle irányból érkeztek, amelyek mindegyike a társadalom forradalmi megváltoztatásának lehetőségeit képviselte a maga korában. Ilyen volt a francia felvilágosodás, majd a forradalmi jakobinizmus, mint a forradalmi polgárság öröksége, ami nélkül nem lehetett kilépni a tradicionális (ázsiai, feudális stb.) társadalom keretei közül. Önálló hagyományként fogta föl a Párizsi Kommünt, amely számára a francia szocializmus legmagasabb csúcsa volt. Lenin orosz gyökerei Csernisevszkij és az orosz nyugatosság (Herzen, Belinszkij és mások) egymást erősítő és kiegészítő irányzatai, valamint a forradalmi narodnyikok, az orosz jakobinus hagyomány tekinthető alapvetőnek. Mindezt Marx és Engels alapján szintetizálta, de sokat tanult Plehanovtól (főleg a filozófiai materializmus értelmezését) és a német szociáldemokráciából (a modern munkásmozgalmi szervezkedés ideológiáját és praxisát, főleg Kautsky útján). E forrásokból ered gondolkodásának mozgalmi és politika-orientáltsága.

Lenin marxizmusában e források mindegyike az elmélet és a gyakorlat, a kultúra és a politika osztályszemléletű összekapcsolásában „egyesült", de sohasem azonosult a vulgáris osztályszemlélettel, az osztályharc populista felfogásával és annak rossz ellentétével, a valóság finalista absztrahálásával. Lenin „elméleti gyakorlatában" ezzel szemben az alapkérdés mindig az elmélet és a cselekvés közötti kapcsolatok, „átmenetek", közvetítések kidolgozása állt. Marxizmusának forrásai meghatározták antimessianisztikus és antiutopisztikus beállítódását; a végcélok iránti fogékonysága mélyen gyakorlati megközelítés volt. Lenin marxizmusa a francia felvilágosodás aufklérizmusa és az európai – benne az orosz – materialista filozófiai tradíció hatására a tudományok mindenek feletti tiszteletét involválta.

Lenin gondolkodása, kérdésfelvetései, megoldásai mindig magukban foglalták vitapartnerei felvetéseit, következtetéseit, amelyek gyakran ösztönözték megoldásait. Ilyen értelemben – és ez kevésbé evidens mint autentikus forrásai – ők is Lenin marxizmusának forrásvidékéhez tartoznak: Plehanov és Kautsky, Bernstein és a fiatal Sztruve vagy Bergyajev a maga fiatalkori etikai szocializmusával, Maszlov és Trockij, Bogdanov és Pannekoek, Bakunyin és Sorel, Rosa Luxemburg és Buharin… S akkor még nem is emlegettük a forradalom utáni időszak „balos" irányzatait, amelyek egy permanens forradalmi helyzetet posztuláltak már egy nyilvánvalóan ellenforradalmi korszakban. Lenin ezeket az irányzatokat – igaz, súlyos ellentmondásokkal – haladta meg, de kérdésföltevéseikre adott válaszai még a jellegzetes politikai burokban is reflektálták az alternatívák összeszűkülését.

Lenin természetesen autonóm gondolkodó volt, de a marxizmuson belül nem hozott létre önálló elméleti rendszert, izmust, noha a Lenint szisztematizáló modern gondolkodók között is sokan vannak, akik leninizmusról beszélnek.¹³ Lenin „dinamizálta", új felismerésekkel gazdagította és alkalmazta a „hivatalos" európai szociáldemokrácia által eltemetni szándékozott marxi tradíciót az új történelmi feltételek között. Másik félreértelmezést tisztázandó, hangsúlyozni illik, hogy Lenin mozgalmi és politika-orientált marxizmusa nem egy, az „orosz források" által meghatározott „összeesküvő párt" elmélete volt.

4. A szervezeti kérdés

Lenin „pártelméletének" evidens oroszországi forrásaiból eredeztetik a centralizált, avantgardista illegális párt („hivatásos forradalmárok pártja") felépítését, ami csak megszorításokkal tartalmaz bizonyos igazságot. Valójában, s ez nem evidens, nem az illegális párt történetileg konkrét felépítése és tapasztalatai az alapvetően fontosak Lenin marxizmusában, hiszen az történetileg korhoz kötött, hanem az a ma is elgondolkodtató momentum, hogy elméletében a „munkáspárt" (ez sohasem jelentette csak a „kétkezi" munkások pártját!) a társadalom politikai-kulturális, „civil" önszerveződései hálózatának, a társadalmi ellenhatalom (nem ellenzéki!!) kiépülésének előmozdítójaként áll előttünk. Ebben az értelemben a párt az érdekek felismerését és artikulálását segítő szervezeti háló, „a proletár osztálytudat szervezeti alakja" (Lukács), egy széles, horizontálisan és vertikálisan tagolt társadalmi ellenállás demiurgosza, amelynek „vezető ereje a proletariátus". Lenin felfogásában és praxisában az „ellentársadalom" kádereit az illegális és centralizált forradalmi párt képezte ki. Tehát a (szociáldemokrata majd a kommunista) pártnak a történelmi funkciója nem egyszerűen az volt Lenin elméletében, hogy „kívülről beviszi az osztálytudatot" a proletariátusba; ezt már Kautsky felismerte, akitől Lenin a gondolatot „megörökölte". Hanem az, hogy a párt – mint az „osztály része", annak „leginkább forradalmi része" – önálló cselekvőként a történelem tudatos, forradalmi átalakításában érdekelt, s csak addig van létjoga, ameddig a bérmunkások osztálya meg nem teremti önmaga felszámolásának gazdasági-politikai feltételeit. Arra a helyzetre vonatkozóan nem volt már elmélete, hogy a párt a „szocializmus hiányzó feltételeinek" megtestesülése lesz mind szervezeti, mind elméleti, mind szociológiai értelemben. Így egy pragmatikus-prakticista felfogás és egy messianisztikus felfogás is kiindulhatott belőle, illetve az adott történelmi szituációból, amely végső soron a bürokratikus állampártok kialakulásához vezetett, aminek végső oka természetesen nem Lenin, hanem a konkrét történelmi viszonyok együttese.

A nyugat-európai forradalmi kitörések elvetélése Lenin marxizmusában megmagyarázatlan maradt. A fiatal Lukács a proletariátus „meglepő ideológiai válságának okait" vizsgálva a fiatal Lukács a Történelem és osztálytudatban arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a munkásosztály „mensevizmusának", „ökonomizmusának", a „munkásarisztokrácia" szerepének vagy „elkispolgárosodásának" hangsúlyozása nem biztos, hogy érintette „a kérdés totalitását, tehát lényegét". „A forradalmi spontaneitás korlátait" kárhoztatva a megoldást a kommunista párt, a lenini szervezetiség „döntést kikényszerítő szerepének" növelésében találta meg (elsősorban is a német helyzetre vonatkozóan), mert nem elégséges „a tömegek pusztán propagandisztikus felvilágosítása ahhoz, hogy egyre növekvő tudatosságot kölcsönözzön e spontaneitásnak, ami aztán túlvezeti majd az akciókat az említett holtponton". A pártnak „az egész proletariátust" kell megragadnia „közvetlen érdekein keresztül". Érvelése szerint „az is teljesen bizonyítatlan, hogy az egyes proletárrétegek forradalmi eltökéltsége egyenes arányban állna rossz gazdasági helyzetükkel és fordítva", ezért jutott el „a döntést kikényszerítő" szervezet meghatározó szerepéig főként a német helyzet elemzése alapján.¹⁴

Az öreg Lukács csaknem 50 évvel később – tulajdonképpen fiatal önmagával is polemizálva – az Ontológia harmadik „Prolegomena"¹⁵ című kötetében felfejtette Leninnek a pártra, a proletariátus osztályöntudatára vonatkozó elemzésének „gyenge pontját". A fiatal Lukáccsal ellentétben az öreg már nem „a proletariátus ideológiai visszamaradottságában" kereste az alapvető problémát. Sem a spontaneitás mechanisztikus elmélete, sem a „kívülről bevitt osztálytudat" sematikus alkalmazása nem oldotta meg a proletariátus „adekvát" antikapitalista osztálytudatának problémáit, „válságát". Lenin-kritikájában az ideológiai mozzanatról a gazdasági mozzanatra, a tőkés gazdaság jellegében beállt változásokra és annak szellemi-tudati hatásaira irányítja a figyelmet: „Lenin nagyvonalú, Marxot a jelennel valóban forradalmi módon szembesítő koncepciója […] túlságosan kizáró módon az ideológia forradalmasítására összpontosít, és éppen ezért ezt az ideológiát nem irányítja elég konkrétan a forradalmasítandó tárgy, a tőkés gazdaság megváltoztatására."¹⁶ Lenin a tőkés fejlődés „legújabb" szakaszának gazdasági specifikumait nem tudta a „fejlett országok" munkásmozgalmának átalakulásában tetten érni. A gazdasági érdek, mint társadalmi mozgató erő e tekintetben kikerült Lenin gondolkodásának centrumából. Noha Lenin marxizmusa reflektálta a kapitalizmus számos új vonását, példának okáért a Taylor-rendszer vizsgálata során, de nem tulajdonított elegendő jelentőséget annak, hogy – mint Lukács fogalmaz – „a relatív értéktöbblet uralkodóvá válásával megváltozik a munkások kizsákmányolási módja".¹⁷ Ugyanott jegyzi meg Lukács, hogy „Leninnél sincs még célzás sem arra nézve, vajon az a rendkívül fontos megkülönböztetése, amelyet a tradeunionista és a politikai osztálytudat tesz, a kapitalizmus létének megváltozásából jött-e létre, és külön erre a változásra vonatkozik, vagy pedig a fejlődés minden szakaszában érvényes. Ő csupán két magatartás – jelentékeny – ideológiai szembenállását rögzíti."¹⁸

5. Az egyenlőtlen fejlődés és a világrendszer hierarchiája

Lenin marxizmusa a kapitalizmus korabeli elemzéséből indult ki. Kiindulópontja a XIX. század végén a kapitalizmus oroszországi fejlődésének megértése volt – mint az általános és a különös megjelenése a konkrét történelmi folyamatban. Történelmileg szaktudományosan elemezte az ő korában ismert marxi elméleti és módszertani kiindulópontok, fogalmak alapján az oroszországi kapitalizmus sajátszerűségeit. Felismerte a különböző társadalmi formák „összetorlódását", azok „együttélésének" társadalmi-politikai következményeit a „túlsúlyos" tőkés forma uralma alatt. Lenin 1905 előtt feltárta azt a fejlődési sajátosságot, hogy Oroszország világgazdaságba való beágyazódása – ma azt mondanánk „félperiférikus integrációja" – a prekapitalista formák zárványként való megőrződésével megy végbe éppen a nyugati tőkeérdekeknek megfelelő alárendeltséget (is) erősítve. Vagyis a tőkés forma a prekapialista formákat mindenütt saját funkciójává tette. Lenin a prekapitalista és a tőkés formák keveredését, „egyesülését" szervesen összekapcsolta a cári, „belső gyarmatosítás" fogalmával, illetve a különböző periferikus régióknak az orosz „centrum" általi bekebelezésével. Vagyis a „belső gyarmatosítás" tényeinek tükrében egy sajátos „centrum-peiféria viszony" létrejöttét definiálta magán Oroszországon belül.

Nemcsak a kapitalizmus „hármas strukturáltságú" hierarchiáját és alapvető „egyenlőtlen" kapcsolatrendszerét ismerte föl, hanem a régiókon és a nemzetállamokon belüli hierarchizálódást is. Az I. világháború kitörésének tapasztalatait is figyelembe véve elméletet adott magának a tőkés világrendszernek a hierarchisztikus felépítéséről, feltárva a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésének ún. törvényét az imperializmus korszakában. E keretek között a gyarmati periféria világrendszeren belüli pozícióját úgy rajzolta föl, mint amely a nemzetközi tőkés konkurencia és tőkefelhalmozás terméke és megnyilvánulása, ahol az antikapitalista „proletárellenállás" és a rendszeren belüli „ázsiai-kapitalista" függetlenségi ellenállás (nemzetté fejlődés) ellentmondásos szövetsége, harca beleilleszkedik a „centrumban" és a „félperiférián" (elsősorban Oroszországban) folyó rendszerellenes küzdelembe. Feltárta a nacionalista függetlenségi harcok sokféleségét és történelmileg eltérő (demokratikus, „középkorias", polgári) szociális és osztálykomponenseit, vagyis „a proletárosztályharc és a nemzeti függetlenségi-antiimperialista harc" történelmi kapcsolódási pontjait. Az Európa-centrikus világfelfogással való szakítás egyúttal szakítás volt magával a Bernstein által megrevideált szociáldemokráciával elméleti, politikai és szervezeti téren is. A totális szakításra az ismert módon 1914 nyarán került sor, amikor a szociáldemokrácia hivatalos körei mind támogatták saját országaik imperialista kormányait. E vizsgálódásai keretében nemcsak a nacionalizmus történelmi formáit vázolta föl, hanem a nacionalizmus manipulációs, a valláshoz hasonló szerepét az uralkodó osztályok politikájában és propagandájában.

A szociáldemokrácia 1914-es összeomlása nyomán felismerte, hogy a szociáldemokrácia a „fejlett", privilegizált országok nemzeti-nacionalista és regionális érdekeit mindenekelőtt a munkásosztály leginkább „polgáriasodott" felső rétegeinek („munkásarisztokrácia") érdekeivel kapcsolta össze, feladva a forradalom és az osztályharc egyetemességének még Marx által felvázolt koncepcióját és praxisát. Noha Lenin sem szociológiai, sem filozófiai téren nem rendelkezett kifinomult elemző művekkel,¹⁹ világosan fel tudta vetni Oroszországban a tőkés rendszer megdöntésének gyakorlati-szervezeti, mozgalmi és elméleti feltételeit. Ám eközben több szempontból nem érzékelte a centrum-országokban a forradalom fejlődésének a globális kapitalizmus – általa felfedezett, leírt – egyenlőtlen fejlődése következtében előállt sajátságos politikai és szociológiai, pszichológiai és szervezeti specifikumait. Másként fogalmazva, nem vonta le a következtetéseket abból az ellentmondásból (vagy még nem ismerte fel az ellentmondást), hogy az „egyenlőtlen fejlődés" és az „egyenlő fejlődés" sem egy nemzeti társadalomban, sem pedig a világrendszerben nem „találkozott össze".²⁰ Még ha tudjuk is, hogy a történelem nem abszolút bizonyíték az elméleti kérdések eldöntése szempontjából, az 1945 utáni fejlődés végképpen nem igazolta a lenini (és marxi) várakozásokat, amennyiben a centrumkapitalizmus nem vált a szocialista forradalmak „előszobájává", hanem stabilizálta a tőkés berendezkedést a jóléti államok formájában. Azonban egy ilyen helyzetértékelés semmiképpen sem fejez ki apologetikus viszonyt a szociáldemokrácia történelmi pályájának megítélése tekintetében. (Miután a „történelem vége" mégsem jött el, ismét felmerül majd a világ „forradalmi megváltásának" társadalmi igénye, aminek „megjóslásához" nem szükségeltetik nagy jóstehetség.)

6. A forradalom módszere és filozófiája

A forradalom filozófiai megalapozásának kiteljesedését az I. világháború által jelzett új korszak ösztönözte. Ennek hatására bizonyos fordulat ment végbe Lenin forradalmi taktikájában, amit kétségtelenül inspiráltak ismert Hegel-stúdiumai. Elméleti, politikai és szervezeti téren egyidejűleg összefüggő koncepció formálódott meg. Egész forradalmi stratégiája a háború kezdetétől arra épült, hogy semmiféle kompromisszum nem köthető meg semmiféle háborúpártisággal és pacifista félmegoldásokkal, közvetlenül szólt a háborúban nem érdekelt tömegekhez, mert a forradalmi helyzet szubjektív értelemben vett kialakulásával számolt. Ezért a centristákkal való szervezeti szakítása és az új Internacionálé létrehozására való felhívása ennek a (szervezeti)politikának a része. Igaza van azoknak a szerzőknek, akik amellett érvelnek, hogy Lenin marxizmusa a szubjektivitás radikális koncepcióját bontotta ki mindenekelőtt Hegel olvasásából. Mégpedig abban az értelemben, hogy Lenin a háború kirobbanásával felismerte azt a történelmi helyzetet, amelyre érvényes az egyén és a tömeg olyan öntudatra ébredése, amelyre egy forradalmi politika „rátelepíthető", hogy a dolgok objektív állása megváltoztatható, vagyis, hogy a háborúval tízen is szembemehetnek, mert az adott, új szituációban milliók csatlakozhatnak hozzájuk. Lenin ezt már akkor felismerte, amikor a katonák még énekelve mentek a frontra…A különböző elitista és spekulatív „tömegfilozófiákkal", valamint az utópikus és váteszi messianisztikus szocializmus-gondolattal ellentétben Lenin a hegeli-marxi dialektika tanulmányozásával mélyítette el a forradalmi változás gondolatát és praxisát. Részben ez a kihívás motiválta filozófiai vitáit és tanulmányait, részben az a fejlemény, hogy az összeomlott világrendszer „megmentésén" munkálkodó hivatalos szociáldemokrácia revizionizmusa mögött álló empirista-neokantiánus „üzenetek" a tőkés rendszerrel való megbékélést sugallták. Lenin marxizmusa a totalitásért, mint szemléletért folyt. Vagyis saját korábbi „szemléleti" materializmusával szemben egy „aktivista dialektikus praxis filozófia" irányába tájékozódva tudatosította az alapkérdést²¹: elérkezett az idő, a proletariátus – világszerte fegyverrel a kézben – végső soron saját kezébe veheti sorsa irányítását. A nyugati szociáldemokráciában már a századfordulótól uralomra jutott részlegességgel szemben az egész pozíciójára helyezkedett. Visszaállította jogaiba a „totalitás" szemléletén alapuló hegeli-marxi elméleti-módszertani felismeréseket, ami magában foglalta mindenekelőtt a „minőségi ugrást", a forradalmi átalakítást, a régi civilizáció dialektikus tagadását. Alapvető intenciója szerint Lenin marxizmusa a társadalmi forma-váltás praxisa és elmélete volt abban a történelmi régióban, amelyben sikerült egy történelmi időre áttörni a világrendszer tőkés burkát.

Lenin marxizmusa lényegében involválta azt a felismerést, hogy a történelem alternatív jellegű folyamat. Ennek megfelelően a forradalmi politika művészete éppen az alternatívák közötti eligazodásban rejlik, ami a proletariátus nézőpontjából nem mindig jelenti a legforradalmibb választást, hanem a kiindulópont mindig csak a konkrét lehetséges. Lenin marxizmusában a lehetséges meghatározásának előfeltétele a politikai és osztályerőviszonyok történetileg konkrét elemzése, a proletariátus változó és konstans szövetségesi körének megválasztása.

Lenin szaktudományosan (történetileg-közgazdaságilag) alátámasztott elméleti és politikai tézise, miszerint a cári önkényuralom csak is forradalmi úton dönthető meg, azzal az eredeti felismeréssel párosult, hogy ebben a forradalomban nem játszhat „vezető szerepet" az orosz burzsoázia. (Plehanov tulajdonképpen már az első pillanattól kezdve averzióval volt Leninnek az orosz burzsoáziára vonatkozó értékelésével.) Lenin marxizmusában az orosz „nemzeti forradalom", a polgári forradalom a városi munkásság és a földnélküli parasztság közös tetteként értelmeződött, amit 1905 egyértelműen bebizonyított. Ebből természetszerűen fakadt a jól ismert tézis, hogy „a polgári forradalmat nem lehet »kínai fallal« elválasztani a proletárforradalomtól". E tézis a tőkés globalizálódás akkori csúcspontján, az I. világháború idején, amikor a felfegyverzett munkások és parasztok elégedetlenségi mozgalmai valamint a nemzetiségi mozgalmak megerősödtek, az újabb forradalom lehetőségét implikálta: a földet osztó és a háborúból kilépő munkás-katona- és parasztforradalom (amit Lenin röviden „proletárforradalomnak" nevezett, noha tudatában volt annak, hogy Oroszországban „tiszta" proletárforradalom nem lehetséges).

Ám Leninnek a Marxtól megörökölt „világforradalom"-koncepción az egyenlőtlen fejlődés törvényének („az imperializmus leggyengébb láncszeme") megfelelően szintén módosítania kellett: a világforradalom mint hosszabb történelmi folyamat Oroszországban is elkezdődhet („az orosz forradalom mint szikra"). Noha pontosan tudta, hogy ez „csak" történelmi lehetőség, ám azt is tudta, hogy a háborúnál rosszabb már nem jöhet (noha a kapitalista civilizáció nem járta a végét). Ezen „egyszerű" felismerések Lenin marxizmusa fontos politikai konklúzióinak bizonyultak, amelyekkel az európai munkásmozgalom olyan vezérei, mint Rosa Luxemburg vagy Karl Liebknecht szolidárisak voltak.

Az elemzésben az igazi probléma 1917-tel kezdődött. Mivel a történelem végső soron más útvonalon haladt, mint az addigi marxizmus, beleértve Lenint, feltételezte. Lenin elméletében a politikai forradalom a társadalmi forradalom részeként fogalmazódott meg, ami az egész forradalmi átalakulás egyetemességét és mélységét reflektálta, ám a történelem nem egyenes vonalú fejlődése súlyos ellentmondásokat szült. Vagyis az orosz forradalom az ismert világtörténeti korlátozottság alá került, aminek hatása alatt Lenin arra a következtetésre jutott, hogy a „félperifériás" orosz forradalom történelmi hivatása a szocializmus kulturális-civilizatórikus és gazdasági-pszichológiai előfeltételeinek helyi megteremtése addig, amíg az orosz történelmet a világfejlődés ki nem lódítja az „ezer éves" megrögzöttségek bilincseiből, s nem integrálódik az új európai szocialista civilizációba. Ezzel kapcsolatban számtalan megjegyzése, elemzése maradt fönn 1917 októbere után, beleértve utolsó írásait is. Ez a történelmi korlátozottság – egyébként nagyon is a történeti dialektikának megfelelően – csak torz és egyoldalú módon „engedte" a szocializmus felvetését. Az autentikus szocializmus, a közösségi társadalom megvalósítása helyett – az állami közösség bürokratikus szisztémája felé vezetett az út.

Lenin marxizmusában a forradalom problémája kezdettől összekapcsolódott az állam és a társadalom viszonyának kérdésével. Mint utaltunk rá, az „ellen-nyilvánosságról", az „ellen-hatalomról" (szociáldemokrata sajtó, vitaklubok, önképzőkörök, a proletárok pártja), a társadalmi önszerveződés hálózatáról kialakított koncepciója (szovjetek, szakszervezetek és más társadalmi érdekvédelmi struktúrák) hamar betemetődött az ő maga által is életre hívott rendszer hatalmi szükségletei, végső soron az egypártrendszer alá. Elvileg a forradalom az egész társadalom önszerveződésen alapuló rendszere előtt tisztítja meg az utat, hogy létrejöjjön az alulról felfelé felépülő önkormányzó szisztéma, amelyben a társadalomtól elkülönült bürokratikus intézményrendszer nem szilárdulhat meg.²² E történelmi feladat megvalósíthatósága feltételezte a nemzetközi forradalom támogatását.

A történelem amennyire igazolta Lenin marxizmusát az orosz forradalomra vonatkozóan, annyira nem igazolta a forradalom után fejlődésére vonatkozó elképzeléseit és reményeit. 1917 előtt a politikai koncepciójának egyik sarkalatos pontja volt a demokrácia kérdésköre, amely a forradalomhoz vezető úton az átmeneti szakaszokat reflektálta. Elméletében a polgári demokrácia, illetve demokrácia-felfogások kritikáját, amely a kapitalizmus-kritikájával összefüggésben mutatta meg a polgári rendszer elnyomó funkcióit, nem egyszerűen a demokrácia gazdasági és szociális dimenzióival támasztotta alá. Hanem új politikai-szervezeti követelményrendszert is felvázolt: a polgári demokrácia plebejus demokráciává, majd munkásdemokráciává („félállam") alakult át, amely az egész társadalmi-gazdasági rendszerváltozás hatalomszerkezeti átalakulását reflektálta.

A munkásdemokrácia (amely elvben és gyakorlatban diktatúra a régi rendszer védelmezőivel szemben, „proletárdiktatúra"!) nagyon hamar – a társadalmi felhajtóerők hiányában – „pártdiktatúrába" (Lenin) csapott át, amely Lenin marxizmusának fontos fogalmává vált. Erre a helyzetre Lenin a maga marxizmusában azt az elméletileg is körvonalazott választ hagyta örökül, hogy a szocializmus nemcsak hogy nem bevezethető, hanem számos átmenetre lesz szükség („átmenet az átmenetekben"). De a „pártdiktatúra" meghaladásának elméleti és politikai dimenziói elhomályosultak, majd elsüllyedtek a hatalom önfenntartás szükségletei szerint.

7. A szocialista perspektíva: a megoldatlan ellentmondás

Lenin marxizmusának – már csak a történelmi és a biológiai idő szorítása miatt is – gyakorlati értelemben csak nagyon korlátozott válaszra futotta a tekintetben, hogy a szovjethatalomnak saját társadalmi bázisával szemben is diktatúrát kellett alkalmaznia. Egyrészt a politikai elnyomást kompenzálni szándékozott azzal, hogy a „fennmaradt" és egyre erősödő állammal szemben meghirdette: „a munkásosztály védje meg magát a „saját államával" szemben" – no de ugyanennek az államnak a támogatásával? Vagyis a munkásság konfrontálódjon az állammal, ugyanakkor védje meg az államot a maga intézményeivel? Ennek az ellentmondásnak nem volt dialektikus megoldása. Másfelől megoldhatatlan ellentmondásnak bizonyult az is, hogy a pártot és az államot, amelyeknek nagysága egyenes arányban állt a szocializmus megvalósításához szükséges feltételek hiányával, felruházta a „gazdaságon kívüli kényszer" gyakorlásának lehetőségével. („A barbár viszonyokat Nagy Péter is barbár eszközökkel söpörte ki".) Lenin marxizmusában a társadalmi önvédelem korábbi elmélete és praxisa nem egyszerűen elhalványult, hanem azt később végleg elsöpörte a sztálini fordulat, ami az államszocializmus majdani bukásába²³ is nyilvánvalóan belejátszott.

A „zsákutcás" hadikommunizmus, azaz egy specifikus „államszocializmus" katonai kényszerintézkedéseinek dezideologizálódása, annak felismerése, hogy a társadalmi formaváltás csak részlegesen mehet végbe, Lenin marxizmusában teoretikusan is tudatosodott: a NEP körülményei között sem a közvetlen munkásdemokrácia, sem a társadalmi önkormányzásra épülő közösségi gazdálkodás nem emelkedhetnek uralkodó formává. Lenin marxizmusa formációelméleti értelemben az „átmeneten belüli átmenet" ezen fázisát a szovjet állam által ellenőrzött „államkapitalizmusként" azonosította.²⁴

Lenin alapvető felismerése a forradalom után szakaszában ("minthogy analfabéták vagyunk") éppen az volt, hogy Oroszországban egyszerre kell a nyugati technikai és kulturális civilizáció alapvető vívmányait elsajátítani és létrehozni egy vegyes gazdaságot, amelyben a különböző szektorok versenye zajlik, de a társadalmi-közösségi szektorokat a szovjet állam hivatott támogatni. A „modernizációnak" meg kell termékenyítenie az állami és társadalmi-közösségi szektorokat. Tehát Lenin marxizmusának a funkciója éppenséggel nem az volt, hogy eljátssza a liberalizmus XIX. századi nyugat-európai szerepét, hanem hogy kombinálja a különféle, egymással összefüggésbe hozható gazdasági szektorokat, kultúrákat stb. Láttuk, Lenin marxizmusában az objektív történelmi feltételek kibékíthetetlen ellentmondást hoztak létre a gyakorlati „hatalomfenntartó filozófia" és társadalmi-gazdasági (kommunizmus) elmélete között.

* * *

Tehát összefoglalóan szólva Lenin egész életműve azt tükrözi, hogy számára a marxizmus mint elmélet és világnézet és mint politikai praxis a kapitalizmus gyakorlati meghaladásáról szólt, nem valamiféle elvont, önmagáért való szaktudomány, netán „elvont filozofálás" az élet értelméről. A tudomány és a filozófia itt „csupán" e cél elérésének eszköze. Lenin marxizmusának kiindulópontja saját történelmi hátterének pontos feltérképezése volt, gondolkodásának és egész tevékenységének középpontjában az oroszországi és a nemzetközi proletárforradalom lehetőségének kifürkészése, e ennek részeként a lehetőség gyakorlati megvalósítása állt.

A forradalmi „választás" itt vizsgált konkrét történeti formája – a végcél, a társadalmi egyenlőség, azaz a társadalmi osztályok megszűntetésének és a szabadság megteremtésének nézőpontjából tekintve – a történelmi körülményeken megfeneklett, ugyanakkor a világ közösségi átalakításának módszertana túlélte a gyakorlati kísérlet bukását. Ez az az ellentmondás, amelyet a marxista hagyomány modern irányzatai nap mint nap megélnek, a következtetések levonása folyamatban van.

Jegyzetek

¹ Jelen tanulmány egy – néhány elemében az Eszmélet korábbi számaiban publikált – nagyobb kutatás főbb következtetéseinek összefoglalása. Ezért a szokásos lábjegyzetektől eltekintek, csupán néhány, a kifejtés szempontjából fontosabb munkát jelölök meg. Az írás összefoglaló műfaja címében is tükröződik, amennyiben nem öleli föl Lenin munkásságának teljességét sem terjedelmi, sem tartalmi vonatkozásban, főképpen társadalombölcseleti, társadalomelméleti munkásságára, „gondolkodásának összefüggésére" koncentrál.

² Eme intellektuális „destrukció" szellemi kísérlete R. Service monumentális, három kötetes műve volt, amelynek első – még a 80-as években íródott kötete – Lenin „nagyságának" tudatában készült, a másik két kötet a 90-es években Lenin gondolatainak, lényegében, „összefüggéstelenségéről" szól, amely „kimerül" a terror és diktatúra narratívájának apológiájában. (Lásd mindenekelőtt. Robert Service: Lenin: a Political life. Vol. III. Macmillan Press LTD, London, 1995.)

³ Lenin tevékenységének ezt a jelentőségét már Gramsci felfogta a maga teljességében. Vö.: A. Gramsci: Filozófiai írások. Budapest, Magvető, 1970. 93-94.

⁴ Lenin négy ilyen „összeomlásból" keresett kiutat: a tradicionális Oroszország összeomlása és az orosz kapitalizmus felemelkedése a századfordulón, az orosz-japán háború és az 1905-ös forradalom; az első világháború, majd az 1917 forradalmas esztendő, az önkényuralom összeomlása; végül a polgárháborús pusztulás.

⁵ E kérdésekre vonatkozóan igen termékeny, az új korszak nézőpontjából felvetett gondolatok, fejtegetések találhatók pl.: Savas Michael-Matsas (Lenin and the Path of Dialectic. in: S. Budgen, S. Kouvelakis és S. Zizek [szerk.] Lenin Reloaded Toward a Politics of Truth. London, Duke Univ. Press, 2007, 101-119.) és Stathis Kouvelakis (Lenin as Reader of Hegel: Hypotheses for a Reading of Lenin's Notebooks on Hegel's The Science of Logic. In: Uo.: 164-204.) tanulmányában.

⁶ Szabó András György Lenin marxizmusát, „a proletárforradalom világnézetét" már a 70-es években nem az államszocializmus legitimációs ideológiája felől közelítette meg, ami már akkor a hivatalos „aufklerista" értelmezésekkel szembeni erős polémia volt. (A proletárforradalom világnézete. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1977.)

⁷ Lenin marxizmusát átvezetni a 21. századba a rendszerkritikai baloldalon nem személyes vállalkozás vagy kísérlet kérdése, nemzetközi jelenségről van szó, amelyet legutóbb igen találó címen „világszerte jól ismert teoretikusok" egy csoportja találó címen foglaltak össze.

⁸ Hazájában, noha megmaradt a „hivatalos" kommunista pártban és annak keretein kívül is a sztálini eredetű Lenin-kultusz számos, néhol vallásos tendenciájú komponense, ugyanakkor semmiféle komoly elméleti elemzés, módszeres feldolgozás nem készült ezen örökség történelmi jelentőségéről és aktualitásáról, bár szaktudományos téren született egy-két igen kiváló életrajz született, valamint fontos munkák keletkezetek Lenin emberi arculatának hiteles felvázolása céljából – szemben a tengernyi „ Lenin-faló" (copyright V. Loginov) irodalommal.

⁹ Ehhez a fejlődéshez Kautsky reformizmus előtti felfogásának elsajátításán keresztül jutott el. Főképpen az osztálytudat, az agrárkérdés, a nemzeti kérdés megközelítése terén (lásd. DAz út a hatalomhoz stb.), másfelől Marxhoz „visszatérve" fordult vele szembe az első világháború kitörésének periódusában.

¹⁰ A lenini hagyaték körüli viták történeti rekonstrukciójához lásd Krausz Tamás-Mesterházi Miklós: Mű és történelem. Viták Lukács György műveiről a húszas években. Gondolat, 1985. (különösen a IV. fejezet „A lenini hagyatékról", 101-129.)

¹¹ Lenin szovjet „russzifikálása", amely egy elvont univerzalizmusban öltött testet megerősítette a vele elvileg szembenálló „polgári" russzifikálás törekvését, amely Lenin marxizmusát „megfosztotta" minden egyetemességétől, elintézte mint valami „helyi jelenséget".

¹² A későbbi legitimációs célú „szisztematizálások" ezt a tényt mégsem ismerhették be, hiszen maga az államszocializmus tűnt az elméleti szocializmus inkarnálódásának, mely „eljárás" mögött például a hivatalos ideológiai legitimációnak az a „csalása" húzódott meg, hogy az állami tulajdont társadalmi tulajdonként tüntették föl. Noha marxista értelmiségi körökben, nem csak Nyugaton, hanem például Magyarországon is, főleg a 80-as évek közepétől már voltak ellenkező előjelű útkeresések. Példának okáért az Eszmélet folyóirat ilyen útkeresésből nőtt ki.

¹³ Krupszkaja tanúsága szerint  amikor Lenint – nem sokkal halála előtt – maga Trockij hasonlította Marxhoz, Lenin megtisztelve érezte magát, de túlzásnak tartotta, mivel – ezt Lenin igazán tudta – ő maga nem dolgozott ki sem önálló tudományos módszertant, sem a marxizmustól megkülönböztethető elméletet. A bürokratikus rendszerteremtés idegen volt Lenintől, amire olyan eredeti interpretátora is felfigyelt, mint A. Gramsci. Az olasz filozófus Buharin Lenin által is elutasított antidialektikus „rendszerteremtését" bírálva jegyezte meg a formális rendszeralkotással vitázva: „Általában azt hiszik, hogy a tudomány feltétlenül rendszert »jelent«, s ezért derűre-borúra rendszereket szerkesztenek, amelyek a rendszer szükséges belső koherenciája helyett csupán annak mechanikus külsőségeivel rendelkeznek." Gramsci i. m. 190.o.

¹⁴ Lukács György: A tömegek spontaneitása és a párt aktivitása. In. üő: Történelem és osztálytudat. Budapest, Magvető, 1971, 172-173.

¹⁵ Vö.: Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról. III. kötet Prolegomena. Budapest, Magvető Kiadó, 1976. 270.

¹⁶ Uo. (Kiemelés – K.T.)

¹⁷ Uo. Megjegyzendő, hogy Lukács némileg túloz; a „relatív értéktöbblet" uralkodóvá válása csak a centrum-országokban történt meg.

¹⁸ Ennek a „hiánynak" a későbbi időkre gyakorolt súlyos „végzetes következményeit" is pontosan regisztrálta Lukács: „Az ideológiai általánosság ugyanis azt a lehetőséget Sztálin és követői számára, hogy saját politikai ideológiájukat, amely minden – valamennyire is lényeges – kérdésben pontos ellentéte volt [a Leninének], úgy állítsák be, mint ennek egyenes folytatását. Az eredeti koncepció ezáltal egyfajta szocialista-bürokratikus módon manipulált »citoyenség« eszközévé vált, amelyben formálisan szocialista módon egyesítették, s éppen ezért a jelen gyakorlata szempontjából kompromittálták a polgári dualizmus – Marx által felfedezett és Lenin által konkretizált – leküzdésének módját." (A társadalmi lét ontológiájáról. III. kötet i. m. 271.) Más kérdés most az, hogy a „gazdasági alapok" Lukács által javasolt átalakítási kísérletét az államszocializmus vezetői nem vállalták magukra, aminek egyik oka a munkásmozgalom minden aktivitásának felszámolásában keresendő.

¹⁹ Lenin általában negligálta a maga korabeli polgári szociológia és filozófia módszeres tanulmányozását, mert azokat a fennálló rend puszta apológiájaként fogta föl, csak annyiban tért ki rájuk, mint ellenfelekre, amennyiben azok behatoltak a szociáldemokrata gondolkodás és politika közegébe. Annál inkább elmélyült a marxizmuson és a szociáldemokrácián belüli irányzatok vizsgálatába (Plehanov, Bernstein, Kautsky, Hilferding). Ezt a korlátozottságát történeti szaktudományos vizsgálódásai során feladta, a polgári tudománytól sokat tanult és átvett, ahogyan ő nevezte annak „haladó korszakából", amely az első világháborúval véget ért, s a rendszer átlépett a destruktív, felbomló, „rothadó" szakaszába.

²⁰ Vö.: Szigeti Péter: Világrendszernézőben. Globális „szabadverseny" – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Budapest, Napvilág, 2004. 37. Igaza van a szerzőnek, hogy az egyenlőtlen fejlődés valós és rendkívül jelentős problémáját nem szabad túláltalánosítani, és zárójelbe tenni az egyenlő fejlődés kérdését. Ebben az értelemben Lenin és az egész keletkező kommunista mozgalom marxizmusa végső soron benne ragadt a viszonylagos elmaradottság történelmi talajában.

²¹ E „felfedezés" egyik régi képviselőjének legújabb összefoglalása: Kevin B. Anderson: The Rediscovery and Persistence of the Dialectic in Philosophy and in World Politics. In: Lenin Reloaded. i. m. 120-147. A „felfedezés" koncepciója először talán Henry Lefebre „La Pensée de Lenine" című 1957-es tanulmányában jelent meg (lásd uo. 138.). De hát a dialektika jelentőségét Lenin ouvre-jében bizonyos értelemben már a bolsevikok vitatták Lenin halálát követően. Hogy 1914-ben Lenin Hegel-olvasata „episztemológiai" vagy elméleti-politikai töréspontot rejt magában – noha ellentétes értelmezésben – olyan neves szerzőknél bukkant föl (talán nem véletlenül a 60-as évek végén) mint Roger Garaudy (Lenin. Párizs, PUF, 1968.), és L. Coletti (Il marxismo e Hegel. Editori Laterza, 1968.) Lásd még e korszakból: Marcel Liebman: Leninism under Lenin. Jonathan Cape, London, 1975., (Édition du Seuil, 1973). A 80-as-90-es években az említett Kevin Anderson (Lenin, Hegel and Western Marxism: A Critical Studies. Urbana, Illionis, Univ. Of Illionis Press) mellett Neil Harding munkásságára hívnám fel a figyelmet (Leninism. Durham, North Carolina, Duke University Press, 1996.) Érdekes vita zajlott Anderson – még Raya Dunaievskaya kezdeményezését folytató – „hegelianizáló" könyvéről a 90-es évek közepén. Nem lennénk igazságosak, ha nem jegyeznénk meg, hogy Magyarországon már a 70-es években e témakörhöz adalékokkal szolgált Hermann István és Szabó András György munkássága. Wirth Ádám egész könyvecskét írt „Lenin, a filozófusról", igaz, a régi „szaktárgyi" szemléletben. (Lenin a filozófus. Budapest, kossuth, 1971)

²² Mint közismert, az Állam és forradalomban áll előttünk ez a koncepció. Elméleti alapvetésében Marxnak már csaknem elfeledett nézeteit mozgósította: a szocializmus – mint egy hosszabb történelmi folyamat eredménye jelent meg, mint a kommunizmus első szakasza, amely a jövő lehetséges egyetemes fejleményeként szerepelt, mint, „a társult termelők közössége", a civilizált emberiség egyetemes szabadsága.

²³ A „bukás" fogalma, természetesen, egy meghatározott történelmi forma bukása.

²⁴ Az államszocializmus „nem tervezett" fejleményeinek „megideologizálása" Lenin marxizmusából teljesen hiányzik, mely „hiány" egyik elméleti forrása volt annak, hogy Trockij és később mások is (egészen J-P. Sartre-ig) oly vehemensen vitatták „a szocializmus egy országban" sztálini tézisének (1924. december) elméleti koherenciáját és értelmét.