Az a gyakori és tegyük hozzá: közhelyes megállapítás, miszerint a szovjet fejlődés immanens sajátossága a „lassúság", a stagnálás, az átalakulásra való képtelenség stb., rendkívül leegyszerűsítő, alapjában téves; tulajdonképpen a Brezsnyev-korszakot, vagyis a 70-es éveket vetíti vissza a megelőző fejlődési szakaszokra. Bizonyos értelemben a szovjet történelem reformok, nagy átalakítások, „peresztrojkák" vagy erre való kísérletek története.
„Peresztrojkák" és a szovjet történelem néhány sajátossága
Maga az októberi forradalom már önmagában is a radikális átalakítás hagyományát és ideológiáját hagyta örökül. Ugyanakkor persze megjelent egy másik hagyomány is, ezt viszont az határozza meg, hogy a forradalom – egyetemesre, legalábbis Európára méretezett stratégiája ellenére is – nagyon hamar olyan világtörténelmi korlátozás alá került, melynek szorításából a kitörés valójában napjainkban is csak lehetőségként adott. Úgy tűnik, a kitörés ezen lehetőségét kívánja a gorbacsovi külpolitikai fordulat növelni, összhangban a belső nyitottságra irányuló törekvéssel. Magának az izolálódásnak a forrása ismert: a forradalom, az új hatalom kísérletet tett arra, hogy kiszakadjon a kapitalista világgazdasági rendszerből: azzal a meghirdetett céllal, hogy megpróbálja az emberiség fejlődését egy posztkapitalista (perspektívájában szocialista) fejlődés útjára terelni. A kísérlet nemzetközi méretekben – ez 1923-ra kiderült – nem talált követésre, mert a tőkés rendszerek centrumai, bármilyen látványos válságba kerültek is, még nem a sír szélén, hanem egy új fejlődési szakasz előtt álltak, melyet állammonopolista kapitalizmusnak szokás nevezni. Annak az alapvető garanciája, hogy a szovjet kísérlet fennmaradjon, miután a rendszer a maga belső ellenfeleit legyőzte – mindenekelőtt a szovjet állam nemzetközi pozíciója volt. Mivel a külső, a nemzetközi viszonyoknak (intervenció a húszas évek végén, szovjet-brit diplomáciai konfliktus, világháború stb.) kezdettől meghatározó, szerepe volt a rendszer fejlődési lehetőségeinek tekintetében, ezért érthető, hogy – a szándékok ellenére – történelmi korokon át a puszta „túlélés" volt a fejlődés meghatározó dimenziója, viszont ez a túlélési késztetés is „éppen az állandó és eredeti útkeresésre kényszerített. Ezen útkeresések korlátait azonban nemcsak a külső keretek szabták meg, hanem az is, hogy azokkal is összefüggésben – az útkeresők állandóan „hadakozásra" kényszerültek saját múltjukkal, belső feltételeikkel is. Az „orosz múlt" leküzdésének szándéka folyamatosan kombinálódott e múlt számos elemének a szovjet fejlődésben megváltozott formákban, de kétségkívül végbement „újjászületésével". Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a „hadikommunizmus" vagy a kapitalizmus részleges, ellenőrzött restaurációja (NEP) között lavíroztak. A polgárháború sikeres megvívása után a bolsevikok többsége számára világossá vált, hogy a „hadikommunizmus" – ma már ismert és tudományosan jól leírt – rendszere kimerítette összes pozitív forrásait, és az új rendszer működésének gátjává vált, hovatovább az összeomlás jeleit mutatta (Kronstadt, a parasztlázadások, a katonailag centralizált gazdaság irányíthatatlansága stb.). Kiderült, hogy nem a szocializmushoz jutottak közelebb, hanem csak annak karikatúrájához. 1921-ben sor került a rendszer ismert radikális gazdasági és politikai reformjára (NEP). Kialakult egy, a szovjet állam által ellenőrzött piacgazdálkodás, az „államkapitalizmusnak" egy olyan formája, amelyben a paraszti és kusztárkodó magángazdálkodás együtt élt az államosított és államilag vezérelt iparral. Ebben az új szakaszban olyan egypártrendszerű politikai szisztéma alakult ki, melyben 1927-ig mind a párton belül, mind azon kívül az eltérő érdekek (amelyek nem fenyegették a szovjet rendszer létét) viszonylag strukturáltan kifejeződhettek. Megszüntették a szakszervezetek hadikommunista államosítását; elismerték a vállalati adminisztrációval szemben a munkástiltakozások lehetőségét, a sztrájkjogot is beleértve stb.
Természetesen a NEP-korszak, a Lenin által idézőjelesen „államkapitalizmusnak" nevezett fejlődési fázis mély ellentmondásokat hordozott magában. Mindenekelőtt két tényezőre kell feltétlenül utalni. 1. Az állami ipar irányítása és működése területén kétféle törekvés került egymással szembe. Az egyik, amely a piacgazdálkodás „ésszerűségére" hivatkozott, s a vállalatok profitmaximalizálására való átállása mellett kardoskodott. A másik irányzat a szocialista ideológiára, valamint a munkásság érdekeire hivatkozva elutasította ezt, mondván, a profitmaximalizálás a munkásság „kizsákmányolásához", bérének leszorításához vezet. A spontán piaci erőkkel szemben a tervezés meghonosítására helyezte a hangsúlyt, jól lehet már a maga korában kiderült, hogy a piaci törvények és a tervgazdálkodás „törvénye" harmonikusan nem egyeztethető össze. Hiszen az egy központból irányított, felülről szerveződő tervezés, mint Rikov 1924 januárjában megfogalmazta, csupán „bürokratikus utópia" lehet. 2. Az itt jelzett, végletesen leegyszerűsített probléma egy másik ellentmondással társult. A 20-as évek vége felé kiderült, hogy a NEP-gazdálkodás elkerülhetetlenül új szociális konfliktusokhoz vezet. Mindenekelőtt a forradalom örökségének, a „szociális egalitarizmusnak" a feladása került előtérbe. A paraszti rétegek új típusú differenciálódása a húszas évek végén magában rejtette az osztályharc kiéleződésének vírusát, ráadásul kedvezőtlen fordulat következett be a Szovjetunió külpolitikai helyzetében is.
Az itt felmerülő alternatíva, amely egyrészt tehát az államilag ellenőrzött piacgazdálkodás valamint a piacgazdálkodást kiszorító állami tervezés között jelent meg, nem előre meghatározott program szerint dőlt el. Buharin, aki 1926-ban még a párt NEP-vonalának hivatalos ideológusa és szócsöve volt, azt hangsúlyozta, hogy a NEP-pel szemben nincsen egyetlen értelmes alternatíva sem, csak a jól ismert és mindenki által elvetett hadikommunizmus. Buharin, aki természetesen nem volt sem „liberális", sem „piac-szocialista", a szocializmus anyagi, kulturális-civilizatórikus előfeltételeinek „humán centrikus" megvalósításából indult ki, amely az arányos, „egyensúlyi" gazdaságfejlesztés teoretikus modelljét konstituálta. Az alternatíva másik oldalát képviselő irányzat az „előfeltételek megteremtésének" azonnali antikapitalista útján, az állami centralisztikus tervgazdálkodás (Preobrazsenszkijnél: „az eredeti szocialista felhalmozás") szintén teoretikusan felépített „modelljéből" indult ki, amely szerint egymás mellett élnek és egyúttal „harcolnak" a különböző gazdasági szektorok: az „állami-szocialista vállalatok", az „államkapitalista vállalkozások", falun pedig a szovhozok (állami gazdaságok), az önkéntes mezőgazdasági társulások és magán parasztgazdaságok.
A húszas évek végén kialakult kül-, és belpolitikai helyzet alapvető dimenzióként a Szovjetunió gyors iparosítását, egy, az elkerülhetetlen háború sikeres megvívására alkalmas hadiipar mielőbbi megvalósítását állította előtérbe, s ez a mezőgazdaság állami kényszerre épülő kollektivizálásával párosult. Anélkül, hogy itt a „nagy fordulat" belső mozgatórugóival és következményeivel foglalkozhatnánk, csupán jelezzük: a húszas évek „nemzetközi enyhülésének" a tőkés világgazdasági válsággal párhuzamosan kibontakozó megszűnése adta a döntő lökést a „nagy ugrás" megtételére. Ez az újabb „peresztrojka" a korábbi fejlődésben felhalmozódott negatív, antidemokratikus tendenciákat erősítette föl, s végső eredményben (de nem egyenes vonalú fejlődésként) azt a struktúrát hozta létre, amelyet a „sztálinizmus" elnevezéssel szoktak jelölni. Amikorra „nagy ugrás" 1934-ben befejeződött, akkorra a személyi diktatúra kiépítéséhez kedvező feltételek alakultak ki. Ennek működése, bármennyire is diszfunkcionális legyen a Szovjetunió fejlődése szempontjából, feltételezte a terrorpszichózis fenntartását, mert anélkül Sztálin személyi hatalma az ismert formában nem létezhetett volna. E fejlődés kereteibe illeszkedik a perek, a „nagy tisztogatások" folyamata. Nyilvánvaló, hogy a háború nem kedvezett a személyi diktatúra semmiféle visszacsinálásának. (Sőt, bizonyos értelemben „racionálisként" tüntette fel, jóllehet a szovjet demokrácia korábbi tendenciái, elemei, egész hagyománya a végső megsemmisülés állapotába jutottak.)
A háborút követő újjáépítés után vált csak össz-szovjet méretekben nyilvánvalóvá, hogy a személyi diktatúra rendszere (amit természetesen nem szabad azonosítani a szovjet fejlődés egészével) olyan válságba került, hogy „önpusztító" jellege a békés körülmények között is újratermelődött.
A „hidegháború" megszűnésének külső feltételei mellett a hruscsovi reformok, amelyek a hadikommunizmustól számítva a peresztrojkák negyedik „kiadásaként" foghatók fel, a „desztálinizálásig" jutottak, aminek jelentőségét itt aligha kell hangsúlyozni. Ez a részleges „desztálinizálás" ugyanakkor nem érintette a gazdasági és politikai szerkezet alapvető struktúráit, melyek a sztálini korszakban alakultak ki: nem tudták azokat radikálisan felbomlasztani. Szándékaik szerint ezt akarták, de nem ismerték a „hogyanját". A rendkívül különféle reformok szinte ad hoc jellegű bevezetése azt eredményezte, hogy azok egymást oltották ki, s a régi ellentmondások újra kiéleződtek. A reformok átszervezésekké korcsosultak. Az ötvenes évek végén a lakosság szinte valamennyi rétegében még nagy szociális bázissal rendelkező Hruscsov hatalmának vége felé gyakorlatilag minden támogatást elveszített.
Az új, a brezsnyevi „peresztrojka", jóllehet nem így hívták, egy sajátos konszolidáció jegyében indult, kezdetben azonban a „lehetséges reformok" megvalósítását tűzte napirendre. Ám a hatvanas évek közepén kibontakozó reformkoncepciók, amelyek egyrészt az áru- és piaci viszonyok még Sztálin alatt megindult rehabilitációját öntötték elméleti formába, másrészt a „tervezők" – a matematika és a számítógépek vonzásában – a központi tervezés „racionalizálását", „optimalizálását" vázolták föl, a valóságban nem valósultak meg; csupán a bürokratikus apparátusok és a régi gazdasági, politikai struktúrák konszolidálódtak.
A hetvenes évek végére jelentek meg a párton belüli „ellenzéki" szamizdatok, amelyek már nagyon sötét színekkel ecsetelték a rendszer gazdasági és politikai válságát. A radikális változtatás politikai előfeltételei a felső hatalmi apparátusok közül először az Államvédelmi Hatóságon belül alakultak ki, amely leginkább érzékelte a gazdasági és politikai stagnálás, a teljes válság jeleit. A hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján már nem egyszerűen a stagnálás adataival voltak tisztában, hanem a visszafejlődés, a Nyugattól való lemaradás fogalmaiban kezdtek gondolkodni. Mind világosabbá vált egy új peresztrojka elkerülhetetlensége. Ennek atyjaként, joggal, Andropovot szokták megnevezni: Ő volt az, aki először szembenézett azzal a ténnyel is, hogy a rendszer ideológiai legitimációja és a valóságos helyzet között kiáltó ellentmondások egész fala húzódik. Az elmélet, az ideológia, amelynek hivatkozási pontjai között mindig is szerepelt Marx és Lenin, mindvégig lényeges szerepet játszott a szovjet rendszer működésében. Ez az a történelmi jelenség, amelyet a szocialista államok „ideológiaérzékenységének" neveznek. Brezsnyev alatt, amikor nyilvánvalóvá vált a hruscsovi kommunizmusterv gyakorlati képtelensége, a marxista társadalomelmélet, amely Hruscsov idején fellélegzett, úgyszólván megszűnt létezni, az ideológia pedig a „fejlett szocializmus" fogalmának magyarázgatására szűkült, amit az ilyen típusú elaborátumok szerzői sem igen vettek már komolyan.
Sztálin még joggal hivatkozhatott arra, hogy a Szovjetunió rövid idő alatt ipari világhatalommá vált és képes volt a náci Németország legyőzésére. De mire hivatkozhatott Brezsnyev, amikor a szovjet gazdaság 1970-től egyetlen lényeges tervelőirányzatot sem tudott teljesíteni? Hruscsov joggal hivatkozhatott demokratizálási kísérleteire, Brezsnyev idején bármilyen kritikai gondolkodás a perifériára szorult, gyakran bírósági üggyé vált,vagy legalábbis devianciaként kezelték. A struktúrakonzerválást forradalmi erényként tüntették fel, mindennek Sztálin lassú és fokozatos rehabilitálása csak felszíni megnyilvánulása volt. A rendszer tehát a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a korábbiakhoz nem hasonlítható, mély gazdasági és ideológiai legitimációs válságba került.
***
Az alternatívák – elmélet és gyakorlat
A szovjet fejlődésben a párt által felvázolt programok (az 1919-es, az 1961-es és az 1986-os újjászerkesztett program) tapasztalatai alapján is látható, hogy a tervbe vett fejlődési irányokat a húszas évek végétől a mai napig sohasem sikerült megvalósítani. Az elméletben deklarált szocialista célok és értékek papíron maradtak. Az elmélet és a gyakorlat ilyen eltérő úton való fejlődése már a sztálini időszakban „klasszikus" formában megmutatkozott. Nyilvánvaló, hogy sem a személyi diktatúra ismert rendszere, sem a brezsnyevi hanyatlás nem volt „programozva". A programokban és általában a jövő elméleti megkonstruálásában egy olyan társadalom képét vetítették ki a „politikacsinálás" apparátusai, amely minden változás ellenére néhány állandó „értéket" is magában foglalt. (Mielőtt ezeket az „értékeket" jeleznénk, szükséges hangsúlyozni, hogy az „értékek" szisztematizálása minden „reformkorszak" immanens ideológiai szükséglete.) A hadikommunizmus-NEP-váltás időszakában a szocializmus jövőbeni megvalósítása és a fennálló valóság között még éles különbséget tettek.
A pártprogramok, így az 1919-es, (még a lenini időszak programja), majd a hruscsovi 1961-es, és az 1986-os gorbacsovi is a szocializmus Marxnál megismert és Lenin Állam és forradalom c. munkájában leírt felfogásából indult ki, miszerint a „teljes szocializmus" az az önkormányzati társadalom, melynek gazdasági alapját már nem a piaci árutermelés, hanem a szükségletekre való közvetlen termelés, a „társult termelő mód" képezi. Az állami bürokratikus struktúrák és az árutermelő-piaci viszonyok leépítésének ezen elmélete Sztálin és Brezsnyev alatt sajátos revízión ment keresztül, amelynek lényege a következőkben állt. A marxizmus klasszikusainál meglévő „háromlépcsős" (átmeneti időszak vagy proletárdiktatúra, szocializmus, majd kommunizmus) fejlődést gyakorlatilag „kétlépcsőssé" alakították. Sztálintól kezdve a kialakult társadalomszerkezetet kezdték a szocializmus általánosságának fényével megvilágítani. Ez odáig ment, hogy a szocializmus lényegi sajátságává emelték a teljesen elbürokratizálódott államot. Ennek ideologikuma „a gondoskodó állam" fogalmában inkarnálódott.
Nem véletlen, hogy napjainkban a szovjet kulturális és elméleti publicisztikában, miután sikerült a „fejlett szocializmus" fogalmát kiszorítani, ezt az ideológiai ballasztot éri a legvehemensebb támadás. Újra kritikai tartalommal bukkan föl „a szocialista önkormányzat" fogalma, mint megvalósítandó cél, s valószínűleg a következő évtizedben ez a problematika a tudomány területére is átkerül. (Várhatóan napirendre kerül a szocializmus fogalmának nyílt újraelemzése is, nem pusztán mint a peresztrojka legitimációs ideológiája, hanem mint szaktudományos és elméleti-politikai probléma.) Az már látható, hogy amennyire irreális volt Hruscsov idején a kommunizmus fölépítésének és „Amerika utolérésének" a nyolcvanas évekre való prognosztizálása, annyira termékenynek bizonyult a harmincas évek gazdasági-politikai struktúráinak meghaladását legalább elméletileg napirendre tűzni. Valami hasonlatos folyamat az, amelynek napjainkban vagyunk tanúi, azzal a lényeges különbséggel, hogy nincsen napirenden az a „hurrá-optimista" vonzalom a kommunista finalitáshoz, mint a hruscsovi peresztrojka idején.
Ahhoz, hogy a következő húsz év alternatíváiról bármi érdemlegeset lehessen mondani, természetesen nem elégséges a megelőző történelmi fázisok belső ellentmondásainak, „visszafejlődéseinek" vagy elkorcsosulásának diagnózisa: a legújabb, a gorbacsovi kísérlet differentia specificáját kell megtalálni, amennyiben a reformkísérlet belső potenciáit akarjuk felmérni. Ezen a téren a tisztán gazdasági trendek extrapolálásával foglalkozó futurológiai megközelítések csaknem haszontalanok, mert éppen az alapvető kérdéseket nem tudják felvetni. Állandóan változatlan társadalmi-gazdasági-politikai struktúrákkal számolnak, holott a gorbacsovi reformok alapvető tétje e struktúrák átalakításában rejlik. Sikerülhet-e egy ilyen kísérlet?
Ennek esélyeit latolgatva mindenekelőtt egy másik kérdésre kellene előbb választ találni. Vajon a gorbacsovi reformok csupán az akut válságelhárítás preventív akcióját jelentik-e, avagy a hagyományos gazdasági-politikai szerkezet radikális felbomlasztásának, egy új fejlődési pályára való átállásnak a programját és gyakorlati kísérletét? Más szavakkal: a válságjelenségek lengyel típusú megoldásának megelőzéséről, avagy egy irányítási és szerkezetben átépítésről van-e szó? Amíg erre a kérdésre nem adunk választ, addig a további kérdések még csak fel sem tehetők.
Az eddigi peresztrojkák tapasztalatai azt mutatják, hogy bár azok különböző intenzitásúak és mélységűek voltak (egyik sem volt olyan radikális és tartós, mint a sztálini), de egyiket sem követe a megelőzőhöz való visszatérés, még ha egyes elemekben jelen voltak is restaurációs mozzanatok.
A most kibontakozó „reformkorszak" – akárcsak a megelőzőek – a jövőre vonatkozóan számos fejlődési lehetőséget implikál.
1. Az akut válságot megelőző alternatíva
A fejlődés egyik lehetséges variánsa egy erősen pragmatikus gazdaságfejlesztés, amely a piaci és pénzviszonyok korlátozott felhasználásával megpróbálkozik egyfajta „fogyasztói társadalom" létrehozásával, anélkül, hogy a kialakult struktúrák alapjait érintené. Ennek az alternatívának egy olyan egypártrendszerű politikai berendezkedés felel meg, amely valamelyest emlékeztet a Hruscsov-korszakra. (Ezen azt értem, hogy a párton belül és azon kívül többé-kevésbé kivehetően eltérő irányzatok léteznek majd, színes kulturális élettel stb.) A politikai rendszer evolúciója az érdekegyeztetés „korporatív" rendszerének irányába mozdul tovább, ami korlátozott decentralizálással jár együtt, anélkül azonban, hogy „sérelem" érné a felülről szervezett centralizált hatalomgyakorlás struktúráját, jóllehet várhatók bizonyos szervezeti módosulások, amelyek hatására ez a centralizált hatalom a megelőző korszakokhoz képest rugalmasabb működésre lesz képes.
Amennyiben ez az alternatíva valósul meg, úgy a közeli években számolni kell a mostani pártvezetés „átrendeződésével", esetleg bukásával is, mert az az ideológiai mező és glasznoszty, amelyet a vezetés megnyitott, „önálló" erővé válhat, „elszabadulhat", és ebben az esetben ez a radikalitás éles ellentétbe kerülhet a gazdasági és politikai síkon „átszervezessé" szelídült reformorientációval, amely így ismét csak a „túlélés" pályájára kanyarodik vissza.
Eme fejlődési alternatíva esetén az egyes társadalmi osztályokon és rétegeken belül és között „természeti szükségszerűséggel" feszültségek, szociális-politikai konfliktusok keletkeznek. Ezt hívják a reform ellenfelei „káosznak". Az itt jelzett konfliktusok kezelésére egy ilyen nagy ország bonyolult ellentmondásainak keretei között, az „átszervezéssé" szelídült reformok aligha lesznek képesek. Ez egy újra fenyegető válságos szituáció egyik eleme lehet. Egy lehetséges válságszituáció másik,lényegesebb eleme, mellyel a következő évtizedben mint lehetőséggel számolni kell, a világos gazdasági koncepció hiányából is fakadó pragmatizmus gyors gazdasági kimerülése, a különböző irányzatok kompromisszumainak állandósulása stb. Valószínűtlen ugyanis még egy olyan típusú piacgazdálkodás kibontakozása is, mint – az egyébként torz, már-már működésképtelen – magyar, mert sem a kialakult történelmi struktúra, sem a hagyományos értékrendek és társadalmi-politikai erők (a „nyugatos" marxistáktól a konzervatív „szlavofilok" „sajátosan orosz útjának" nacionalizmusáig, vagy a konzervatív „sztálinista marxistáktól" a reformokat „támogatni", pontosabban kihasználni akaró „reformer" sovinisztákig, nem beszélve az egyes köztársaságokon belüli sokszínű irányzatokról, ezek harcairól stb.) egy vagy más okból nem képesek azt abszorbeálni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a „piacos" fejlődéstendenciák a legközelebbi időben nem szélesedhetnek ki, hanem csak azt állítom, hogy az ezredfordulóra a piacgazdaság nem „totalizálódik", még a legkedvezőbb külpolitikai feltételek között sem. Ugyanis amint kiszélesedik, kiderül rendszeridegen volta, s újfent válság fenyeget.
Vagyis: a közvetlen válságelhárításra korlátozódó, átszervezéssé szelídült reformok visszavezetnek – mutatis mutandis – ahhoz a kiindulóponthoz, ahonnan indultak, s kezdődik elölről „a régi szemét" kisöprésére tett kísérlet. Ekkor két alapvető lehetőség merül majd fel megint. Ugyanaz a (kettő, amely az „átszervezés-reform" mostani lehetősége mellett szintén formálódni látszik, legalábbis ideológiailag. Az egyik, a „szovjet konzervativizmus" egyfajta restaurációja, a másik, s ez garantálná a reformok valódi radikalitását, az önkormányzati struktúrák kiépítése felé tett lépések. Lássuk az előbbit.
2. Tekintélyuralmi restauráció
a) „Reformpárti" recentralizálás
Amennyiben tehát a gorbacsovi vezetés nem talál rá reformcéljait szolgáló adekvát gazdasági programjára, akkor rövid távú válságelhárító funkcióját sem biztos, hogy be tudja tölteni. Ugyanis a struktúrák átalakítását javuló életszínvonal mellett egy ad hoc jellegű gazdaságpolitika nem tudja biztosítani; még akkor is nagy nehézségekbe ütközne ez, ha a Nyugat gazdaságilag nem próbálja meg a szovjet fejlődést a régi pályán tartani. Ezért öt-tíz éves távon nem lehet kizárni egy olyan recentralizációs folyamatot, amely a reformokból megőrzi a reformdemagógiát, de az állami recentralizálás útjára lép (amelynek helyi, köztársasági támogatást úgy szerezne, hogy eltűrné a decentralizálás bizonyos fokát, a helyi hatalmi központok bizonyos szerepnövekedését, s azt a reformdemagógia részeként helyi önkormányzatnak vagy a demokrácia magasabb fokának stb. nevezné). A recentralizálásnak ez a típusa beépítené a menedzserizmus, a „hozzáértés", a „modernizáció" technokrata követeléseit. Egy ilyen fejlődési variáció a maga fogalomvilágában mindenekelőtt a „hozzáértés", az optimális központi tervezés jelszavai jegyében a vállalati-piaci anarchia megfékezését tűzné ki célul, s óvatosabban kezelné a Nyugat felé nyitást, mindenekelőtt ideológiailag. Ez a fejlődési alternatíva a társadalmi igazságosság és az egalitarizmus hagyományos értékeinek meghirdetésével tulajdonképpen ugyancsak képes lenne széles szociális támogatást szerezni magának. Mondhatjuk, hogy ez is csak egy „válságelhárító" fejlődésvariáns, de tradicionálisabb lenne, mint a mostani gorbacsovi irányzat, s hivatkozhatna a stabilitás, a biztonság „értékeire".
b) A konzervatív recentralizálás
Ez a fejlődésvariáns lenne a legtradicionálisabb válasz az első verzió összeomlása esetén. De minden valószínűség szerint a legdrámaibb és a legtöbb áldozattal járó hatalmi visszarendeződés lenne, amely a félelemtől, a káosztól „menekülve", az apparátus hagyományos csoportjainak a vezetésével, a hatalom megszilárdítása jegyében menne végbe.
A visszarendeződés különböző módosulatainak felvázolásához egyáltalán nem szükséges a „fantázia" segítségéhez nyúlni. Túlságosan is sok tapasztalat halmozódott fel arról, hogy a hatalmi szerkezet demokratizálása (nem liberalizálása) – vagyis egyes hatalmi funkciók átadása a különböző szerveződésű közösségeknek -, sokkal mélyebb és radikálisabb folyamat, mint a hatalom „egyszerű" megdöntése, egy másikkal való felváltása. Az ilyen hatalmi harcok többnyire véres megvívása csak valóságos forradalmak esetén visz előbbre. Önmagában egy adott társadalomszerkezet átalakítására irányuló törekvés – amennyiben nem a megfelelő és lehetséges célok irányába vezet – általában vérfürdővel vagy a hatalom más, antihumánus retorziójával végződik, mert ez következik az elkülönült hatalom logikájából. 1968 Párizsa vagy Berkeley-je, Prágája; 1970 Gdańskja vagy 1989 Pekingje mind-mind ezt a tézist bizonyítja. Éppen ezért nagyon óvatosan és tárgyszerűen szabad csak megközelíteni ezt a kérdéskört, mert könnyen illúziók rabságába kerülhetünk. (A „visszarendeződések" véres és vértelen formáinak gazdagsága érveket szolgáltathat egy konzervatív gondolkodásmód számára is.)
Azok a szociális erők, amelyek egy-egy már megszilárdult hatalmi mechanizmus mögött felsorakoznak, általában igen heterogén összetételükkel tűnnek ki. A közvetlen veszélyben lévő hatalom, a mégoly reformpárti hatalom is olyan bonyolult érdekharcok terméke, hogy lépései sokszor azok számára sem láthatók előre, akik a „végzetes" döntéseket meghozzák. A gorbacsovi reformpolitika ellenzékét képező konzervatívok éppen a hatalmi, gazdasági-politikai apparátusokban töltik be a legszilárdabb pozíciókat. Hatalmuk megtartása érdekében bármivel megpróbálkoznak, ami a rendelkezésükre áll. (Kíméletlenségüket megtapasztalhattuk például a grúziai események során.) Felhasznált eszközeik között pedig különös jelentősége van a helyi nacionalizmus különböző formáinak, illetve a nacionalizmus tudatos felélesztésének, a vele való manipulálásnak. Elegendő Azerbajdzsánra, Örményországra, Kazahsztánra vagy Üzbegisztánra utalni. (A nacionalizmusnak más természetű funkciója van a balti köztársaságokban. Ott a reform pártján álló erők is használhatják ezt a sztálinista visszaélések által izzásban tartott nacionalizmust, bár nagy valószínűséggel hamarosan ellenük fordul, amennyiben egy polgári típusú visszarendeződés jegyében a Szovjetuniótól való elszakadás követelése válik uralkodóvá. Megint más típusú nacionalizmus a „nagyorosz" apparátusok antiszemitizmusa, amely a legsötétebb hagyományokat gerjeszti föl, és szembeszáll a reformerők értelmiségi csoportjaival, még azon az áron is, hogy a feketeszázasokkal való „taktikázás" vádjával illetik őket.)
Sajátos visszarendeződési veszélyt jelent az ugyancsak nem hagyomány nélküli „populizmus", amelybe a plebejus demokratizmus is belefér, de a sztálini eredetű tekintélyuralmi személyi diktatúra lehetőségét is magában foglalja. Nem véletlen, hogy Jelcin számára is a legnagyobb kihívás az „európai" hagyományokra épülő, azaz a réginél hatékonyabb gazdaságpolitikai koncepció kimunkálása. Ennek hiányában nem lehet sikeres reformokat véghezvinni.
A „reformpárti centralizálás" megoldásától eltérően erre a konzervatív megoldásra akkor látok nagyobb lehetőséget, ha a külpolitikai feltételek a Szovjetunió számára kedvezőtlenül alakulnak. A mostani gorbacsovi irányzathoz képest egy elzárkózó, erősen hazafias indíttatású vezetés a tradicionális „katonai értékek" és a parancsuralmi viszonyok nyílt restaurálását jelentené. Mindenesetre egy konkrét háborús veszélyhelyzet a már korábban „kipróbált" „fejlődési modellt" implikálná. Bár az eddig említett fejlődési variációk mindegyikének megvan a maga adekvát hagyománya, illetve mindegyik rekonstruálni tud egy ilyen hagyományt, kétségkívül a legelső variáció számít a legeredetibbnek a maga NEP-szerű fogalomhasználatával; ez utóbbi pedig a legtradicionálisabbnak. Mégsem lehetne úgy felfogni minta „sztálinizmushoz" való visszatérést, jóllehet a sztálinizmus strukturálisan még a legelső verzió megvalósulása esetén is jelen lenne, de – éppen gorbacsovi hatásra is – már olyan formaváltozások mennének végbe a társadalomban, hogy a lakosság igen széles, főleg értelmiségi és szakmunkás rétegei egészen biztosan nem támogatnák a személyi diktatúra egy újabb kiadását. Nem véletlen, hogy a sztálinizmus leleplezése, ami a következő években várhatóan még erősödni fog, éppen azt a célt is szolgálja, hogy a gorbacsovi reformokkal szemben szkeptikus erőket arra intse: Gorbacsovnak nincs más alternatívája, mint a sztálinizmus. A következő húsz évben akár a „nyugatos" megoldás, akár a konzervatív-tekintélyuralmi megoldás valamely válfaja szilárduljon is meg, egy dolog nagyon valószínű: a Szovjetunió fenntartja politikai-hatalmi versenyképességét a kapitalista világgal, mert minden megoldás ennek az alapvető célnak kíván eleget tenni, s ahogyan ez sikerült az elmúlt hetven évben, sikerülni fog a következő évtizedekben is. A tét az, hogy milyen áron. Mindenesetre, ha a következő évtizedben a gorbacsovi reformfolyamat lendülete nem törik meg, ha az „orosz talajon" meghonosodik a hatalomgyakorlás kifinomultabb módja és a nyereségorientált gazdaság látható eredményeket produkál, s mindezek bázisán demokratikusabb struktúrák épülnek ki, akkor ennek arányában meggyengülnek (de csak ennek függvényében gyengülnek meg) a társadalom tudatos és spontán konzervativizmusának erői, s akkor már nem lesz vonzó visszalépni a „szűkösség" egyetemessé tétele felé … Történelmileg ezek bizonyos garanciákat nyújthatnak egy sztálinista típusú restaurációval szemben.
3. A szocializmus alternatívája
A napjainkban kibontakozó reformfolyamatot korábban – mint említettem – négy már megelőzte. Az 1921-es és az 1929-33-as átalakítások között nyolc év telt el, majd az 1953-58-as reformokig húsz, az 1956-66-os reformokig megint körülbelül nyolc-tíz év, azután megint húsz év múlva jött a következő reformfolyamat. Természetesen mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy bármilyen „törvényszerűséget" próbáljak becsempészni a rövidebb és hosszabb periódusok váltakozásába. Csupán keresek valamilyen fogódzót a legkedvezőbb alternatíva felvázolásának értelmességéhez. Úgy tűnhet (ha a számok bűvöletében maradunk), hogy megint – jó esetben – hét-tíz esztendő jut a reformok kibontakoztatására, s így juthat idő egy gazdasági program kidolgozódására. Ha a gorbacsovi reformfolyamat (tehát nem egyszerűen Gorbacsov személyes hatalmáról van szó) nem fékeződik le vagy nem „hal el", akkor a következő évtizedben létrejöhetnek azok a garanciák, amelyek egy autentikus szocialista átalakítás előfeltételeit is hordozhatják. Miért jogosult egy ilyen alternatíva megemlítése? Eltekintve a számokkal való fentebbi játéktól, e pozitívabb alternatívának egyelőre egyetlen előfeltétele látszik. Mégpedig az, hogy ideológiailag létezik; éspedig konzisztensebb és vonzóbb ideológiai formája van, mint a fentebb említett alternatívák bármelyikének. Igaz, tisztában vagyok azzal, hogy ez önmagában még nem szól egy ilyen alternatíva megvalósulása mellett, de talán mégsem zárható ki a látens lehetőségek közül.
Ennek az autentikus szocializmus-alternatívának az elméleti-ideológiai körvonalai az SZKP pártprogramjaiban, a legújabban is, viszonylag jól kivehetőek, amit csak erősít az, hogy napjaink szovjet folyóiratainak kritikus elméleti publicisztikájában ezek a vonások mind jobban kirajzolódnak; hovatovább a gorbacsovi reformok ideológiai legitimációjául szolgálnak: a bürokratikus centralizmus, a privilégiumok ostorozása, az „önkormányzat" és „önfinanszírozás", az alulról kiinduló választási mechanizmusok kiépítésének hangsúlyozása stb., stb. Mondhatjuk erre, hogy így volt ez már Hruscsov alatt is. Ez igaz, de nem volt így sem a Sztálin-korszakban, sem a Brezsnyev-korszakban. Az is igaz, hogy e két utóbbi korszak „szocializmus-revíziója" bármilyen elméleti hamisítás legyen is, egy hosszan tartó időszak legitimációjául szolgált, míg a hruscsovi ideológiai visszatérés az autentikus forrásokhoz a gyakorlatban nemhogy a szocializmus megvalósítását nem eredményezte, de maga Hruscsov is „csak" egy évtizedet töltött a hatalomban. Mármost a gorbacsovi „visszatérés" egy olyan fejlődési variáció megvalósítását hirdeti meg, amely kétségtelenül sokak szemében szimpatikussá teszi kísérletét, s erősíti annak autentikusságát.
Ma, amikor Magyarországon még a korábbi évtizedek vezető egyéniségei (politikusok, tudósok), is a „Vissza Európába" jelszó alatt egy nyugati típusú sablon alapján tálalják fel a reformfolyamat perspektíváit, érdemes felfigyelni a gorbacsovi variáció ettől eltérő vonásaira. A magam részéről ugyan mindenfajta „másolásnak", minden fajta sablon követésének meggyőződéses ellenfele vagyok, mégis nagy tévedésnek tartom a peresztrojka olyan értékelését, hogy „ezen mi már túl vagyunk", s azt a következtetést, hogy abból számunkra nem származhatnak termékeny célképzetek (a nálunk ma sokak által erőltetett formák alternatíváiként is).
A peresztrojka értelmezésének sokféleségére itt nem térhetünk ki, csupán egy alapvető elemzési lehetőségre utalunk. Arra az „elméletre", amely a tőkés világgazdaság pénzügyi központjainak érdekeit, elképzeléseit fejezi ki. E séma szerint a peresztrojka sikerének egyetlen esélye, ha Gorbacsov (is) – úgymond – „túl" jut az önigazgatási elképzelés „fejetlenségén", és egyértelműen a rekapitalizációra teszi a főhangsúlyt; ha az elképzelt vegyes gazdaság döntő szektora egy újkapitalista, magántulajdonos szektor lesz. Ez a koncepció – kimondatlanul – arra a régi elméleti spekulációra épül, hogy a Szovjetunió és általában a kelet-európai rendszerek nem a fejlődés „preszocialista" szakaszában, hanem a kapitalizmust megelőző fejlődési fázisban vannak. Ez a típusú felfogás azonban alábecsüli a történelmi struktúrák erejét, s tulajdonképpen egyfajta új, a pénzhitelekkel folytatott zsarolásra építő voluntarizmus megjelenési formája. Az elmúlt évtizedeket nem lehet semmissé tenni. A tömeges magántulajdon megjelenése beleütközik a termelő osztályok érdekeibe, akik nem azért lázadnak az állami kizsákmányolás ellen, hogy visszaállítsák a magántőkés kizsákmányolás rendszerét. .
Ezzel szemben a szóban forgó programok mindenekelőtt napirendre tűzik „a nép szocialista önkormányzatának" megvalósítását, ami az elemzések szerint azt jelenti, hogy a dolgozó kollektívák saját gazdasági és politikai ügyeiket nem a régi bürokratikus és elidegenedett intézményekre bízzák, hanem megalkotják a sajátjaikat. Körvonalazódik a hivatalos elméletben egy alulról szerveződő szocialista társadalom képe, amely a maga kifejlett formájában már gazdaság és politika elkülönültségének megszüntetését implikálja. A termelés társadalmasításának szintjét emelni már nem azt jelenti, hogy a legmagasabb rendű tulajdon az állami; sőt, hivatalos lapokban, hivatalos szerzők állítják, hogy az állami szektor csak egyike a szocialista szektoroknak, amely nem magasabb rendű, mint a szövetkezeti vagy más társadalmi tulajdon. Ezt támasztaná alá a nyilvánosság, és a visszahívhatóságot gyakorlatilag biztosító alulról építkező választási rendszer. A következő húsz évre a gorbacsovi pártprogram – Leninre hivatkozva – ilyen perspektívát vázol föl: „Lenin előre látta, a szocialista állam mindinkább az államtól a nem-államba való átnövés átmeneti formájává válik."
Miután az ilyen új típusú társadalomszerveződés kialakításának gazdasági programja nincsen, joggal lehetnek kétségeink, de ugyanakkor arra is gondolni kell, hogy éppen magának a reformfolyamatnak a részeként egy ilyen program körvonalazódhat, támaszkodva olyan említett fogalmakra, mint a gazdasági önkormányzat, önfinanszírozás stb.
Egy ilyen fejlődési irány bizonyos valóságos elemei azonban kétségtelenül adottak. Eleve maga az ideológia is konstituens eleme a történelemnek. S ez az ideológia jóval nagyobb esélyt ad a szocialista önkormányzat felé való fejlődésnek, azzal az alternatívával szemben, melyben az elkülönült bürokrácia sajátítja ki a „nép érdekeinek" képviseletét. De önmagukban sem az ideológiai, sem a „reformlépések" nem elegendők. Azt már a magyar reformok tapasztalata is megmutatja, hogy egy csoport ember által kigondolt, elhatározott és megvalósított reform – a tömegek valóságos közreműködése nélkül – hová vezet. Mármost ennek az alternatívának a kibontakozása – bárki joggal felvetheti – a következő két évtizedben valószínűtlennek látszik, hiszen egy ilyen valóságos strukturális átalakulás mindenekelőtt egy 15-20 milliós apparátus érdekeit érinti, nem szólva a szovjet társadalom legszélesebb rétegeiben is gyökeret eresztett konzervativizmusról. De a szovjet fejlődés hetvenéves tapasztalatai arra utalnak, hogy a lassú „felhalmozódás" ebben a társadalomban hirtelen és radikális átalakulásba csaphat át, hiszen ilyen
volt a NEP, a sztálini fordulat, de tulajdonképpen a hruscsovi is. Ezért a valószínűtlennek tetsző új alternatíva bizonyos elemei a mostani dinamikus helyzetben olyan új feltételekben és gondolkodásmódban fejeződhetnek ki, amelyek a legvalószínűtlenebbnek látszó alternatíva előtt nyithatnak utat. Az önkormányzati formák kibontakozásának egyik tünete például a sztrájkoló bányászok saját szervezeteinek, mint alternatív hatalmi szerveknek a megjelenése, amelyek képesek lehetnek arra, hogy a bürokrácia helyett magukhoz ragadják a nyereség fölötti ellenőrzést, a tulajdonosi funkciókat.
A tézisszerű kifejtés nem tette lehetővé számomra a különböző fejlődési variációk rendkívül gazdag kombinációs lehetőségeinek még a felvázolását sem. Ezért befejezésképpen legalább utalni kell arra, hogy ezek a „tiszta" formák a valóságban csak legalapvetőbb tendenciájukban juthatnak érvényre. Ilyen kombináció lehet egy kisgazdálkodásra épülő, lényegében piaci mechanizmusok alapján működő gazdasági szektor megszilárdulása, illetve egy új típusú gazdasági szektor megjelenése vagy önállósulása, mely sem a piaci nyereségorientáció, sem az állami bürokratikus tervezés hagyományos logikáját nem követi már, hanem egy szükséglet centrikus munka-, és szabadidő-gazdálkodás új-régi lehetőségét hordozza, azt a társadalmiasult szektort, amelynek csírái a 20-as évek első felében még megvoltak, de az akkori történelmi-civilizatórikus fejlődés fokán szükségképpen elenyésztek. Egy ilyen kombinált gazdasági struktúra életképessége biztosíthatja a szocialista alternatíva felé a fejlődést, s adhat garanciát a történelmi visszalépés megakadályozására.
A peresztrojka nem sokismeretlenes egyenlet, mert az kiszámítható. A peresztrojka élő történelmi folyamat, szociális-politikai erők harca, amely erők mindegyike belülről is megosztott. A „végeredmény" attól függ, hogy az eredeti demokratikus (nem liberális!) tartalom mennyiben tud „formameghatározóvá" lenni. Ha a küzdelmek a Szovjetunióban is a különböző szakmai és politikai elitek kompromisszumával végződnek, és – tételezzük fel – a tömegek feje fölött megmarad egy modernizálódott bürokratikus apparátusuralom, akkor a „reformok" talán biztosítják a Szovjetunió fennmaradását, pontosabban súlyának megőrzését a világban, de az ország nem kerül közelebb ahhoz a társadalmi formához, amelynek célkitűzéseivel megalapították, s akkor a válság-peresztrojka „dialektikája" szabja meg még a XXI. század első évtizedeinek történetét is.
A valóságban az előre nem kalkulálható kombinációknak van a legnagyobb valószínűsége. De hogy melyiknek lesz túlsúlyos szerepe, melyik alternatíva kerekedik felül, arra a következő húsz év egészen biztosan megadja a választ. E téziseket ennek fényében kell mérlegelni.