Szigeti Péter vitaindítója nyomán az államszocialista rendszer mibenléte, bukásának történelmi okai és a szocializmus perspektívájának elméleti lehetőségei számos írásban körvonalazódtak. A legélesebb vita a régi rendszer jellegéről bontakozott ki az államkapitalizmus és az államszocializmus fogalmainak keretei között. E látszólag tisztán elméleti-terminológiai polémia múlt és jelen minden alapkérdését érinti, beleértve a rendszerváltás értelmezését is. A tanulmány számos elméleti kérdésben állást foglal, más kérdésekben csak a felvetésig jut, jelezve, hogy a vita elkerülhetetlenül folytatódik.

1.

Oly korban élünk, amikor a hivatalos médiadiskurzusban a forradalmi, szocialista hagyomány, a kommunizmus elmélete (az államszocializmus praxisával együtt) szinte kizárólag denunciálás, megvetés és gúny tárgya. E tény nemcsak az enciklopédikus tudatlansággal és az általános társadalmi elbutulással magyarázható, hanem az “értelmiség árulásával” is. Hiszen ezen “árulás” nélkül nem jelenhetne meg Marx csaknem kizárólagosan hóbortos fantasztaként vagy Sztálin előfutáraként, hiszen minden 1990 előtt egyetemet végzett ember tudja, hogy Marx nagy tudós volt. Manapság Lenin közönséges terroristaként, mint a “forradalom sírásója” funkcionál, Lukács György csak sztálinista udvari filozófusként szerepel, s a szocializmus egész hagyománya hovatovább a totalitariánus diktatúra egy részletévé “szublimálódott”. Ilyen szánalmas szellemi feltételek között az Eszmélet szocializmusvitája oázisnak tűnik a sivatagban. Ugyanakkor a folyóiratunkban folyó diskurzus a szocializmusról sajnálatos módon tét és szenvedély nélkül lefolytatható eszmecsere, hisz egyelőre a mi régiónkban nem jelentkeznek azok a társadalmi tömegmozgalmak, amelyek a szocializmust mint elméletet “anyagi erővé” változtatnák.

A mostani szellemi tisztázási folyamat talán hozzájárulhat a dolgok kedvező irányú változásához, annál is inkább, mert a mi eszmecserénk az államszocialista rendszer jellegéről, történelmi szerepéről és mibenlétéről, a szocialista perspektívákról egyúttal egy nemzetközi értelmiségi diskurzus része is Londontól Moszkváig, New Yorktól Fokvárosig, Pôrto Alegrétől Madridig. Másfelől a vita – nem szólva itt a korai szovjet és a későbbi nyugat-európai, illetve amerikai “előtörténetről” – már nálunk is elkezdődött az 1980-as évek közepén, amikor a magát szocialistának nevező rendszer válsága tagadhatatlanná vált. Kezdődtek a dolgok még az 1960-as években Lukáccsal, Tőkeivel, majd az 1980-as évek első felében – miután Bence, Kis, Lengyel és a többiek feladták a szocializmus “reneszánszának” gondolatkörét – a Kapitány házaspár és mások kezdeményezéséből létrejövő Eszmélet folyóirat újra felvette a fonalat.¹

A hazai vita mostani szakasza bizonyos értelemben már egy korábban kiizzadott konszenzusra épült. Eszerint az orosz forradalommal kezdődött szocialista kísérlet meghatározott történelmi okok következtében “letért” az eredeti elméleti útról, vagyis nem a háromlépcsős (forradalmi szakasz, átmeneti korszak, szocializmus-kommunizmus) fejlődési pályát futotta be a marxizmus–leninizmus legitimációs ideológiájával ellentétben, hanem előre nem látott és nem megtervezett specifikus formát, formákat öltött. Már a vitának ebben a szakaszában tisztázódott – a gramscii, lukácsi elméleti kiindulópontoknak megfelelően –, hogy már maga a forradalom is az elméleti alapvetésekkel ellentétben győzött, mert – az itt nem vizsgálandó történelmi okok következtében elkerülhetetlenül – az orosz forradalom magára maradt, izolálódott. Minden elméleti számítás szerint a forradalomnak el is kellett volna buknia, mihelyt diadalmaskodott. Persze amennyiben nem tudott egyetemes forradalommá szélesedni, eredeti céljai tekintetében tulajdonképpen el is bukott, amely probléma már Lenin előtt sem maradt rejtve. A szocialista kísérlet tehát arra kényszerült, hogy – végletesen beszűkítve alternatíváit – az első perctől élet-halál harcát vívja, hogy azután e harc keretei között egy új, senki által előre meg nem tervezett társadalmi forma szilárduljon meg majd évtizedekre.

A történelmet csak a jó és rossz harcaként ábrázoló szemlélet megjelent más létszférákban is, mélyen leegyszerűsítve a valóságosan adódó alternatívákat. A csupán a végcélra orientálódó steril elméleti beállítódás – már a rendszerváltás periódusában látható módon – olyan dogmatizmust szült sorainkban, amelytől idegen maradt az “átmenet” problematikájának felvetése az “örökös forradalmi szituáció” akarásának vonzásában. Magyarán, az a kérdés merült föl, hogy milyen társadalmi követelésekkel lehet a rendszerkritikai baloldal részéről a társadalmat a tőkés restauráció folyamatában felvértezni. A társadalmi önigazgatás mint a szocializmus adekvát formája hovatovább elvont “vallási” tétellé zsugorodott, e téren 1989-ben kevesebb történelmi sansz volt a gyakorlati mozgalom számára, mint 1922-ben a polgárháború után Szovjet-Oroszországban. Szigeti Péternek, a jelenlegi vita kezdeményezőjének az Eszmélet 58. számában igaza van – tételét egy könyvében külön is “kimunkálta”, miszerint “az út maga a cél”. Szigeti dialektikusan fogva fel a vita tárgyát, egyszerre igyekezett történeti és konkrét lenni – elutasítva a marxi elméleti örökség iskolás felfogását éppen úgy, mint a “vallási kisközösségekre” jellemző módon a végső igazságok egyre unalmasabb és terméketlenebb ismételgetését. A szocializmus tisztán végcélként való felfogása magát a praxist is vallási kisközösséggé transzformálja, ahogyan arra Lenin nagyon pontosan rámutatott az első orosz forradalom vereségét követő vitájában az ún. istenépítőkkel és istenkeresőkkel szemben. Hiszen az igazi probléma ma sem az elméleti antikapitalizmus meghirdetése és képviselete, hanem annak konkrét és hiteles, embereket vonzó, elemző kifejtése, amely a cselekvési alternatívákat mindig az éppen adott viszonyok pontos megértéséből építi föl. Szigetinek – belefáradva a végcél unalmas ismételgetésébe – volt intellektuális bátorsága ismét felvetni az “átmenet” problémáját, ami egy új szocialista társadalmi tömegmozgalom felbukkanása esetén nyeri csak el valódi helyi értékét, mégis az elmélet és praxis még oly kezdetleges összekapcsolása sem történhet e felvetés nélkül. Mind a régi kommunista, mind a régi szociáldemokrata pártok mai maradványai, melyek már régen elveszítettek minden elméleti perspektívát, szintén levették a napirendről az átmenet problémáját azzal, hogy az átmenet azonos volt az európai csatlakozással, magával az utoléréssel, amely most már kvázi jó úton halad…

Ez a jól ismert katasztrófatörténet sem zavarja Szigeti Pétert, hogy éppen az elméleti kiszáradás nyilvánvaló jegyeit érzékelve szakítson az “árulással” mint olyan okkal, amelyből levezethető lenne a szocialista kísérletek és az államszocializmus bukása. Jól érzékeli, hogy az “árulás”-elmélet tulajdonképpen egy realisztikus történelemmagyarázat hiányából, a történetiséggel való szakításból fakad, melynek “előnye”, hogy a szocializmus minden úttévesztésére könnyű magyarázatul szolgál². Itt nem tárgyalható a kérdés, hogy vajon a forradalmárok, a kommunisták és a munkásmozgalom különböző irányzatainak, csoportosulásainak magatartása, tevékenysége mennyiben volt oka és nem következménye e “kibicsaklott” történelmi fejlődésnek – ez egy önálló történeti-szaktudományos probléma és egy külön elméleti vita tárgya lehetne. Ám e tekintetben is tanulságos az a mód, ahogyan Mészáros István az “árulás”-problémát visszavezeti a munkásmozgalom fejlődésének parciális és szegmentált jellegére, amelyet a tőkerendszer működéséből bontott ki. E fejlődésnek egyik sajátossága volt a munka politikai megszerveződésének in statu nascendi defenzív jellege. A szekciókra széttagolt munka centralizálása – amit a munkásság politikai pártjai testesítettek meg – “politikai ellenfelükkel való elkerülhetetlen szembenállásukból” fakadt, e szervezettípus is “a kapitalista államon belül a tőke általános uralmi struktúráját képviseli”³. Ezt az objektív helyzetet Lenin sem változtathatta meg a hatalom gazdasági-katonai önfenntartásának nyomasztó felté­telei között, ámbár 1917 őszére az Állam és forradalom című brosúrájában e helyzet gyors megváltoztatásában bízott, igaz, s ez nagyon lényeges, egy európai forradalmat tételezett fel. A helyzet e tekintetben, mármint a munka kényszerű politikai ellenőrzése tekintetében, közismert, később csak rosszabbodott. A II. világháború után, a hidegháború periódusában a forradalmi mozgalmak szerveződésének e sajátosságai csak még inkább elmélyültek, aminek jelentőségét a rendszerváltás után érezzük igazán. Ezzel is magyarázható – számos más történelmi tényező mellett – a munkásság távolmaradása a pártpolitikai szervezkedésektől, noha persze nem állítható, hogy ezzel a munka a tőkével való konfrontálódásában kedvezőbb helyzetbe került. Sőt. Szigeti Péter ambiciózus és jelentős tanulmánya tehát – helyesen – nem a felelősségkeresés, nem az ítélkezés és leleplezés szokásos politikai célkitűzéseinek vonzásában íródott, hanem valódi elméleti kérdéseket tett fel: mivé lett az eredetileg forradalmi rendszer, miben állt történelmi jelentősége és miért bukott el, milyen formameghatározó vonásai voltak e rendszernek, amely nem volt sem kapitalizmus, sem szocializmus-kommunizmus?

Bárhogyan ítéljük is meg a hazai vita elméleti színvonalát, végre elmozdulás történt a baloldal elméleti útkeresésében, végre tárgyszerűen és indulatmentesen igyekszik megfejteni annak a rendszernek a mozgatórugóit, bukásának okait, amelyben emberek százmilliói sokáig úgy hittek, mint a szocializmus inkarnációjában. Megkezdődött tehát a tanulságok tárgyszerű levonásának időszaka. A léggömbhámozás periódusa lezárulóban van.

2.

A szocializmusba vetett hit társadalmi méretű összeomlása az 1980-as évek végén nemcsak a régi rendszer ideológiáját, “emlékét” temette maga alá, hanem lényegében magát a szocialista irányú útkeresést is. Nyilvánvaló, hogy a rendszer bukása, illetve kapitalista jellegű transzformációja meghatározta a szocialista örökség “hivatalos” elemzésének egész horizontját. Mindez megnyilatkozott már abban a tényben is, hogy mindjárt a rendszerváltás idején szinte kötelezővé vált Magyarországon is – az amerikai politika és politológia nyomása alatt – kommunizmusnak nevezni azt a rendszert, amelyet még Brezsnyev és Acél sem nevezett annak. E téren napjainkig sem igen történt változás, legfeljebb annyiban, hogy hivatalos tankönyvekben is megjelent ez a terminológia, melyet A kommunizmus fekete könyvével támogattak meg. A rendszerváltás előtt a szocialista elnevezés, amely a rendszer hivatalos legitimációs ideológiájában is szerepelt, elfogadható volt a polgári ideológiai ellenfelek többsége számára is. Míg a marxista szerzők egy csoportja – mely bizonyos distanciával szemlélte a fejleményeket, az átmeneti társadalom, átmeneti korszak fogalmaival ragadta meg a rendszert, jelezvén, hogy a szocializmus korszaka a szó elméleti értelmében nem köszöntött be. Akik hittek a régi rendszer szocialista irányú átalakíthatóságában vagy éppenséggel azért harcoltak, hogy ez megtörténjen, azok részesítették előnyben ezt a marxi definíciót. Azok, akik a rendszer reformálhatatlanságában gondolkodtak, természetszerűen nem írhatták le azt az “átmeneti korszak” fogalmával, hacsak nem a kapitalizmusba való átmenet korszakaként értelmezték a szovjet típusú rendszert. Ők az államszocializmusban nem posztkapitalista, hanem prekapitalista formát láttak. Részben ennek megnyilvánulásaként jelent meg a marxisták körében a rendszer államkapitalizmusként való formációelméleti minősítése. E fogalom gyökerei⁴ szintén visszanyúlnak az 1920–30-as évekig. A hazai irodalomban még az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején merült föl az az “új” fogalom, amely mellett másokkal együtt jelen sorok szerzője is érvel: az államszocializmus fogalma.⁵

Az Eszméletben lefolytatott vitában is az értelmezéseknek két fő árama van, az államkapitalista és az államszocialista értelmezési keret. Az államkapitalizmus mint formameghatározó fogalom egyes szerzőink esetében evidenciaként jön számba. Romániai szerzőnk, Ana Bazac “a sztálinizmust a kapitalizmus egyik “izotópjaként” értelmezi. Tulajdonképpen nem is tesz különbséget az államszocializmus különböző szakaszai és formaváltozatai, fejlődési etapjai között. Sőt, a sztálinizmus, nézete szerint, a magántulajdonra épül, amit a termelőerők alacsony szintjéből vezet le.⁶ Noha még a “kollektív magántulajdon” (Marx) formaváltozatai is oly gazdagok az emberiség történetében, hogy érdemes volna differenciálni e téren is, az állami tulajdont a Szovjetunióban csak nagy-nagy merészséggel lehet magántulajdonnak nevezni. Az államkapitalista érvelést harcosan képviselő Ana Bazac egy korábbi írásában csalódottan jegyezte meg, hogy “Lukács sem volt képes felfogni a sztálinizmus inherens kapitalista alapját”.⁷ Valóban nem, mert Lukács más koncepcióban, más paradigmában gondolkodott, vagyis nem a “képességeiről” volt szó, hanem egy másfajta történetfelfogásról és elméletről.

Szigeti Péter tanulmányában – noha a cím meghatározó módon jelzi a koncepciót – néhol keveredik az átmeneti korszak és az államszocializmus fogalma.⁸ Ez csupán azért problematikus, mert olyan benyomás keletkezhet, mintha reális átmenet létezett volna a sztálini fejlődés után a szocializmusba, noha ma már tudjuk, az ilyen, a finalitások iránt odaadó mozgalmak, gyakorlati kísérletek mind elbuktak. Szigeti használja – tulajdonképpen tartalmas szinonimaként – a politikai szocializmus fogalmát is, amely hagyományokkal rendelkezik, amennyiben azt Tőkei Ferenc a marxi elmélet rekonstrukciója során az 1960-as–70-es években már körvonalazta. Tőkei annak idején e fogalommal distanciálta magát a hivatalos marxizmus–leninizmus fogalomhasználatától.

Wiener György vitaírásában is néhol átmeneti társadalomnak vagy korszaknak nevezi az államszocializmus évtizedeit, másutt szocialista piacgazdaságról beszél, megint másutt Marx “nyers kommunizmus” fogalmát preferálja. Ezek a fogalmak egymásnak ellentmondanak, hiszen a “reálisan létező szocializmus” elméleti értelemben nem lehetett egyidejűleg a szocializmus – mint “társadalmi önigazgatás” – potenciális lehetősége (“átmeneti társadalom”), sőt piacgazdaság, másutt pedig “államgazdaság”, vagyis a gazdaság totális állami vezérlése. E megfogalmazások tehát együttesen ugyanarra a viszonyrendszerre nem alkalmazhatók logikailag következetesen. (A szocialista jelző ilyen módon persze a kínai fejlődésre sem alkalmazható, ha pontosak akarunk maradni, mert hiszen a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a piac intézményeinek kiterjedése sehol sem a szocializmus irányába vezet, hanem éppen ellenkezőleg, a kelet-európai fejleményekhez hasonlóan a kapitalizmus egy speciális formájába.) Durván fogalmazva, Kínában is nyilvánvalóan az történik, hogy ha a rendszert állandóan a piacgazdaság irányába reformálják, akkor előbb-utóbb átfordul saját ellentétébe, a piac totális uralmába.) Szalai Erzsébet a félperifériás szocializmus fogalma mellett tör lándzsát, ami nem annyira elméleti, mint inkább történeti meghatározás, arra utal, hogy a 20. századi szocialista célú kísérletek alapjában a világrendszer félperifériájához tartozó régiókban törtek át, amit Szigeti is jelez a maga írásában.

Az államszocializmus fogalma az 1990-es években – talán az államkapitalizmus fogalmára is válaszként – azt követően terjedt el, hogy Szabó András György Marx nézeteinek rekonstrukciója⁹ nyomán feltárta e kategória elméleti tartalmát annak a történelmi gyakorlatnak a fényében, amelyet ideológusai “reális szocializmusnak” neveztek. A fogalomelemzés az 1980-as évek végén csupán elméleti perspektívát nyitott.

3.

Az államkapitalizmusról szóló vita csaknem olyan régi, mint maga a szovjet rendszer. Különböző időkben különböző politikai és elméleti okok miatt fel-fellángolt a szovjet rendszer lényegére vonatkozó diszkusszió, hol Angliában, hol Amerikában, de sokfelé Európában, sőt a harmadik világban is. E kései vita új hulláma politikai-gyakorlati értelemben kétségtelenül a rendszerváltáshoz kapcsolódik, amikor is a nyugat-európai marxisták különböző csoportjai megjelentek az egykori szovjet blokk országaiban, hogy a megmaradt szocialista-kommunista baloldalt saját elemzéseik támogatójává tegyék. Egyik ilyen irányzat volt a brit SWP, mely szervezet Magyarországon is igyekezett népszerűsíteni – Tony Cliff még az 1930-as években íródott könyve alapján – az államkapitalizmus elméletét. Számos ex-trockista és más szellemi-politikai csoportosulás ma is e gondolatkörben találja meg minden titok nyitját. Azóta, mint utaltunk rá, nálunk is megfogant ez az elmélet, ami tükröződik az Eszmélet hasábjain folyó vitában is, noha új érvek ezen elmélet védelmében itthon nemigen születtek. Alighanem ezzel kapcsolatban Wiener Györgynek lesz igaza, aki igen találóan jellemezte az államkapitalizmus – fogalomhasználat ideológiai funkcióját mint a régi rendszer denunciálásának egyik szellemi eszközét: “Napjainkban széles körűen elterjedt az a nézet, hogy a szocialista kísérletek nyomán egyfajta államkapitalista berendezkedés szerveződött meg. Mindazok az ún. reformerők, amelyek szembekerültek a korábbi szocialista kísérletekkel, saját álláspontjukat részben azzal legitimálták, hogy a diktatórikus és nem hatékony államkapitalizmust egy demokratikus és hatékony magánkapitalizmussal kívánják/kívánták felváltani. Ezen az alapon vallják azt, hogy tulajdonképpen nem is történt rendszerváltás, csak a kapitalizmus egyik formájáról áttértek annak egy másik típusára.”¹⁰ Van azonban e polémiának egy elméleti váza is, amely nem csupán a mindenkori jelen aktuálpolitikai racionalizálására fut ki, hanem magában foglalja az ún. szocializmusprobléma múltjának, jelenének és jövőjének elméleti igényű megközelítését.

Ilyen elméleti kihívás Stephen A. Resnick és R. D. Wolff Class Theory and History. Capitalism and Communism in the USSR című könyve, amelyben a szerzők korábbi kutatásaikat foglalják össze. Koncepciójuk lényege, hogy a szovjet rendszer alapvető működési módja azonos volt a kapitalista országokéval, nevezetesen a többletmunka és a többletérték elsajátítása az állam által éppen úgy meghatározó volt a Szovjetunió­ban egészen fennállásáig, mint a nyugati államokban, ahol szintén az államkapitalista berendezkedés jött létre. A szerzők szerényen megjegyzik, hogy a Szovjetunió történetéről úgyszólván sohasem született olyan mű, amely átfogó osztályelemzését adta volna hét évtizedes fejlődésének. Tehát bármily meglepő, abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az első osztályelemzést olvashattam kutatási témámban, a Szovjetunió története tárgyában.

Resnick és Wolff igen terjedelmes művük alaptézisét ekképpen bocsátják előre: “E könyv megmutatja, hogy a szovjet forradalom tulajdon- és hatalommegosztási alterációi nem szüntették meg a többlet alapvető szervezetét (nyilvánvalóan az értéktöbblet megtermelésének és elsajátításának struktúráiról van szó – KT), azt az utat, amelyen a szovjet embereket termelőkre és a többlet elsajátítóira osztották… Az ipari többlet megszervezése a Szovjetunióban, a szovjet gazdaságpolitika alapvető fókusza, egész történetén át kapitalista maradt. A Szovjetunió a kapitalista osztályszervezet formáját magánkapitalistából államkapitalistává változtatta. Például az ipari munkások által termelt többlet felosztását kisajátító igazgatók magántestületeinek helyét állami hivatalnokok mint kisajátítók foglalták el. Az ipari munkások tömege által megtermelt többletet, akárcsak 1917 előtt, mások sajátították el utóbb mások számára. Úgy véljük, a Marx munkásságát alkotó központi lényeget, az osztályelemzést az utána következő marxista hagyomány nagyjából elveszítette… A marxista elméletek a tulajdon és hatalom fogalmaiban határozták meg az osztályt… Mivel mi tagadjuk az osztály olyan fogalmát, amely a tulajdon és hatalom megosztására épül, és ehelyett a többlet meghatározását alkalmazzuk, a kapitalizmus és szocializmus konfrontációjának meghatározása és a Szovjetunió történetében való megtestesülése mindazokétól különbözik.”¹¹

Az itt idézett gondolat mindannak ellenére, hogy a szerzők abszolút eredetiségre tartanak igényt a szisztéma elméleti kritikájában és leírásában, már az 1970-es években jelen volt a rendszerkritikai elemzések egyik irányzatában Európa nyugati felén és az Egyesült Államokban, amint az kiderül tulajdonképpen a két szerző könyvéből is. A szovjet és kelet-európai marxizmus–leninizmus legitimációs ideológiájával szemben helyesen hangsúlyozták, hogy a munkamegosztás szerkezete, a termelési munkamegosztás a tőkés formához képest nem ment át radikális átalakuláson a szovjet fejlődésben, aminek forrása – legalábbis részben – valóban a szerzők által is bemutatott problémakör. Ám a Szovjetunióban és későbbi kelet-európai szövetségeseinél a többletmunka, a többletérték elsajátításának specifikus rendszere jött létre, amely különbözik attól, amit Marx a tőkés fejlődés természetéről leírt; de formációelméleti értelemben is különbözik attól az államkapitalista praxistól, amely Nyugaton megszilárdult. Társadalomtörténetileg a problémafelvetés hagyományosan a bürokrácia mint uralkodó réteg vagy osztály kérdésére összpontosul. A szerzők alapvető üzenete e téren: a bürokrácia mint strukturált társadalmi csoport rendelkezett a többletérték fölött anélkül, hogy tulajdonos lett volna. Csak az nem derül ki, hogy miért lenne az osztálymeghatározás szempontjából differenciáltabb megoldás a többlet felett rendelkezők és az abból kitaszítottak “kétosztályos” beállítása, mint a tulajdonviszonyok alapján megfogalmazott tulajdonosok és tulajdonnal nem rendelkezők – egyébként szintén leegyszerűsítő – meghatározása. Itt jegyezzük meg, hogy számos magyar szerző is az osztálymeghatározás során kizárja a tulajdon és hatalmi viszonyok egész problémakörét, úgy tesznek, mintha az osztály fogalma leegyszerűsíthető volna kizárólag gazdasági aspektusokra. Marxból és Engelsből nehezen levezethető az ilyesfajta vulgárökonómiai beállítás, hiszen Marx egész elemzéséből a tőkés magántulajdon mint osztályképző tényező kikapcsolása az abszurd tárgykörébe tartozik. Az amerikai szerzők tulajdonképpen megkerülik terjedelmes, szinte minden részletkérdésre kiterjedő munkájukban az alapkérdést: azt ugyanis, hogy az általunk államszocializmusnak nevezett rendszerben az állami tulajdon nem a tőkés magántulajdon uralmára épül – ami sem az osztályok megformálódása, sem az osztályok létezése szempontjából nem mellőzhető összefüggés. Végül is a burzsoázia mint osztály megszüntetésével mind a gazdasági rend, mind az osztálystruktúra, mind a szellemi-kulturális élet rendszere radikális átalakuláson megy keresztül, amely olyan struktúraformákat hoz létre, melyek elemzése a szerzők egytényezős elméleti magyarázatába nem fér bele. Abban ugyanis konszenzusra juthatunk velük, hogy az állami tulajdon társadalmasítása, a többletmunka fölötti társadalmi ellenőrzés nélkül nem beszélünk szocializmusról. De ebből nem következik módszertanilag, hogy az államkapitalizmus fogalma alkalmas volna a szovjet valóság teljesebb leírására, mint az államszocializmus kategóriája.

4.

Ha pontosak akarunk lenni, akkor a marxi elemzés kiindulópontja, Resnick–Wolff elgondolásával ellentétben, éppenséggel nem a többlet fogalma, hanem a tőke és az áru fogalma, hiszen a többlet a tőkés újratermelés folyamatában jön létre, s mint ilyen a tőkeviszony eleme, része, de nem azonos vele. Nem “véletlenül” történt meg ez az aprónak látszó csúsztatás. Ha ugyanis a tőkés újratermelési folyamat, vagyis a profittermelés, a tőkefelhalmozás modern történelmi formái felől indulunk el, világosan megmutatkoznak a szovjet rendszer formációjellegű eltérései a nyugati államkapitalizmustól. Ehhez a kérdéshez egyébként találunk komoly elméleti adalékokat Szigeti Péter tanulmányában és Wiener György kiváló előadásában is, melyben a probléma kulcsát Marx – ma már jól ismert – nyerskommunizmus-koncepciójában ragadja meg. Szigeti szkepszisét fejezte ki az analógiás elemzés termékenységét illetően, mondván, a “kollektív tőkés” fogalma végül is visszavezeti az államszocializmus fejlődésének magyarázatát az államkapitalizmus koncepciójához.

Wiener válaszában arra mutatott rá, hogy a “kollektív tőkés” fogalma éppen a döntő pontra utalt, nevezetesen arra, hogy az állam mint tulajdonos és mint ilyen a többletmunka fölötti rendelkezést is kézben tartó szervezet, nem a tőkés magántulajdon viszonyaira telepedett rá, hanem a politikai forradalom által megtisztított terepre. Bármennyire is jelen vannak a fogalmi tisztázással együtt járó hangsúlyeltolódások, következetlenségek, Wiener és Szigeti pontosan látják: az államkapitalizmus-elmélet híveivel szemben az alapvető módszertani kifogás az, hogy önkényesen figyelmen kívül hagyják: a többletmunka fölötti rendelkezés in statu nascendi egyúttal a hatalommal kapcsolatos kérdés is. Tulajdon és hatalom kérdése még pedagógiai szempontból sem választhatók szét, olyannyira immanens az összekapcsolódásuk. Ugyanannak a jelenségnek különböző oldalairól van szó. Nem vitatva az amerikai szerzők által is felkínált közgazdasági kiindulást, nem érthető, hogy az osztályelemzésből miért kellene az elméleti és szociológiai megközelítéseket száműzni, a különböző tudományokból fakadó szempontokat egymással szembeállítani, hacsak nem azért, hogy az államszocializmusra jellemző társadalmi alapszerkezetnek a nyugati társadalmaktól való különbözőségét “elkonspiráljuk”. Az államszocializmusban a fejlődés alapvető megkülönböztető sajátossága volt, bármely társadalomtudományt válasszuk is kiindulópontnak, hogy a többletmunka fölötti ellenőrzés nem a profitmaximalizálás jegyében valósult meg, sőt az állam (és a párt) igen sok nem profitábilis tevékenységet (oktatás, felsőoktatás, egészségügy, üdülés stb.) finanszírozott olyan mértékig és mélységben, ami Nyugat-Európában nem fordulhatott volna elő. Természetesen csupán az elosztás alapján a szocializmus meghatározása nem lehetséges. Ám annak ellenére, hogy az államszocializmus nyilvánvalóan nem a szocializmus mint társadalmi forma része, helytelen volna bizonyos elosztási megfontolásokat és gyakorlati megoldásokat a szocializmus történeti és elméleti fogalmából kidobni, amint ezt hangsúlyozza Andrej Ballajev is A szocializmus perspektívái – jelen és jövő c. tanulmányában: “…a globális gyakorlatban a »szocialisztikusság« zárványait sem lehet eliminálni”. Azt is jól látja, hogy “az állami tulajdon önmagában sem nem szocialista, sem nem kapitalista, a dolog a termelés céljain múlik”, és tegyük hozzá, általában az állami tulajdon funkcióján, vagyis társadalmasíthatóságának minőségén múlik a dolog. Ballajev legfontosabb megjegyzése a szocializmus elemeinek napjainkban való “megtalálására” irányul: “ha »szocialisztikus elemek«-et keresünk a mai gazdaságban, ezeket leginkább a termelés azon ágaiban és szféráiban lelhetjük föl, amelyek ilyen vagy olyan szempontból »nem profitábilisak«, vagy nem szolgálhatnak értéktöbblet-létrehozás közvetlen alapjául.”¹² És a szerző azt is helyesen veszi észre, hogy éppen azok a szférák kerültek már a XIX. század végétől állami tulajdonba, először Németországban, amelyek a közszolgáltatással kapcsolatosak, közlekedés, posta, oktatás, tudomány, kultúra, éppen azok a területek, amelyek közfunkcióiknál fogva a magántőke és a profittermelés szempontjából nem voltak “hasznosak”. Mai privatizációjuk is csak azokra az elemekre terjed ki, amelyek profitot hoznak, a nem profitábilis részeket a burzsoázia, illetve pártjaik a “közre”, az államra hagyják. Hogy az elosztásban is beszélhetünk az állam “szocialisztikus” funkciójáról, azt indirekt jól jelzi az az intenzív harc, amit a tőke folytat a szociális állam ellen. A szociális intézmények túlélik az államszocializmus lerombolását, ami nem véletlen…

A szocialista tendencia az államszocializmusban abban nyilvánult meg a legpregnánsabban, hogy “a társadalomban állami-jogi eszközökkel kényszerítették ki a javak átcsoportosítását a »szocialisztikus elemek« erősítésére”¹³. Végső következtetésben: az államszocializmus megszüntette a tőkés gazdálkodási folyamat számos struktúráját (a burzsoázia meghatározott történelmi formájával együtt), de egyúttal lezárta a kommunizmus (beleértve a szocializmus) felé vezető utat. A szocialista kísérlet megrekedt egy fejlődési fázisban, amelyet az 1920-as évekig minden komolyan vehető marxista, beleértve a bolsevik értelmiségieket is, a baloldali radikálisoktól Kamenyevig és Zinovjevig¹⁴, egy speciális átmeneti időszak “megrekedéseként” írt le. Mindennek ellenére a kommunista struktúrák államosítása – mint igyekeztünk megmutatni – nem vezetett vissza a szokásos tőkés társadalom medrébe, éppen a többlet kisajátításának szempontjából sem, hiszen mint aláhúztuk, a többletet nem magáncélra sajátították ki, tehát helytelen lenne a magán- és közcélú elsajátítás között a különbséget eltörölni. Az amerikai szerzők nem értik, hogy a többlet fölötti rendelkezés “előtörténete” magában hordja a politika elsődlegességét, azt a körülményt, hogy a gyárakban létrejöjjön a munkásellenőrzés, s csak ezt követően lehetséges a többlet fölötti rendelkezés.

Lenin államkapitalizmus-fogalma témánk szempontjából azért is tanulságos, mert jól megmutatja, hogy éppen a később megszilárdult sztálini fejlődéssel szemben valami egészen mást értett államkapitalizmuson, ami a későbbi államszocializmus formameghatározása szempontjából is támpont lehet. Szigeti és Wiener írásaikban helyesen kiemelték a két legfontosabb mozzanatot a NEP-korszak rendszerének lenini meghatározásából: az egyik, hogy a többszektorú piacgazdaságban a polgári viszonyok általános jelenléte figyelhető meg. A másik, hogy a magántőke jelenléte és a szovjet kormány koncessziós politikája maga is a tőkeviszonyok speciális jelenlétével számol. A specialitás tulajdonképpen a szovjet állam különleges szerepét fejezi ki egy olyan kapitalizmus menedzselésében, melyben kapitalizmus van kapitalisták nélkül. E szisztémát hívta Lenin idézőjelben államkapitalizmusnak (mely elnevezés vonatkozott persze a többszektorú gazdaság egyik ágazatára, amely közvetlenül az állam ellenőrzése alatt állt). A sztálini rendszer azonban a NEP-korszak alapszerkezetéhez viszonyítva már valami más volt, aminek Wolff és Resnick semmilyen jelentőséget nem tulajdonít, náluk minden mindennel azonossá válik: Lenin, Sztálin, Thatcher ugyanannak a rendszernek volnának különböző ágensei? Nem túl nagy leegyszerűsítése ez a történelmi valóságnak?

Szigeti Péter helyesen fogalmazta meg tanulmányában, hogy még Sztálin idején is a többletmunka elsajátításának egész rendszere alapjában eltért az állam(monopol-)kapitalista nyugati országokban ismert mechanizmusoktól. Gondoljunk arra, hogy a termelői szakapparátus olyan társadalmi és politikai szervezetek függésében létezett, amelyek az apparátus tagjait lecserélhették, a magánfelhalmozást mint törvényes tevékenységet meggátolták. Az állami tervgazdálkodás szervezete a többletérték újrafelosztását nem a szokásos tőkefelhalmozás logikája szerint végezte el. Az amerikai szerzők sem állíthatják vagy elemi logikával nem volna szabad állítaniuk, hogy a szovjet állami felhalmozás azonos lett volna a nyugat-európaival, hiszen az utóbbiban az állami felhalmozás a magánfelhalmozás rendszeréből nőtt ki, míg a szovjet fejlődésben éppen ellenkezőleg: a magántulajdon és magánfelhalmozás, a magánelsajátítás és profittermelés rendszerének megszüntetéséből fakad. Bármennyire is “lényegtelen” kérdésnek tekintsük a tulajdon kérdését, az mégiscsak lényeges, hogy a szovjet rendszerben nem volt mód a magánelsajátításra. A rendszerváltás éppen azért következett be, hogy egy szűk réteg erre szert tehessen. E szisztéma történelmi feltétele volt persze az is, mint erre másutt utaltunk, hogy a sztálini fordulat (1929–33) felszámolta a társadalmi termelés önigazgatói és valóban szövetkezeti-társulási formáit is, s ezzel tízmilliókat tett érdektelenné abban, hogy mi történjék a termelés eredményével.

Tehát az államszocializmus sztálini variánsa a burzsoázia felszámolásával lehetetlenné tette, hogy a Szovjetunióban a bürokrácia vagy a szakapparátus önálló osztályként gyökeresedjen meg, lehetetlenné tette, hogy a szovjet rendszer piacgazdaságként profitmaximalizálásra épülő gazdasági rendszer legyen. A sztálini rendszer nem piacgazdaság, bármennyire is felismerjük benne a piaci termelési mód bizonyos vonásait is (sok mindent tudunk Luxemburg, Lenin, Gramsci, Lukács, sőt Tőkei alapján arról, hogy az államszocialista rendszer egyik lábbal a régi, félperiferiális tőkés rendszer alapján állt nemcsak jogi, hanem történeti-gazdasági értelemben is). Ezt a gondolatmenetet, ezt a problémát az amerikai szerzők egy fantasztikus módszertani fordulattal iktatják ki: irrelevánsnak tekintik a többletmunka elsajátításának szempontjából azt a fordulatot, hogy a piacot az állami tervgazdaság váltotta fel, ebben az összefüggésben is eljelentéktelenítik a tényt, hogy az állami elosztás gazdasági hátterét egészen más viszonyrendszer alkotja, mint a valódi kapitalizmusban. Az elméleti séma kedvéért kilúgozzák a történelemből a formaváltozatok gazdagságát, végül is az államszocializmusban nem volt adható-vehető az állami tulajdon, ami olyan forma-meghatározottságra utal, amely szöges ellentétben áll a valódi államkapitalizmussal. Emberek tíz- és tízmilliói nem is tételezték fel, hogy az kisajátítható, hiszen egy ilyen aktust az alkotmány eleve kizárt.

A többletre épített mechanisztikus elméletük figyelmen kívül hagyta az antikapitalista, sőt szocialista szellemi-kulturális értékek felhalmozódásának problematikáját, egytényezős történetmagyarázatuk egyik gyengesége, hogy például nem képes megmagyarázni az antikapitalista legitimációs ideológia uralkodó pozícióját, hét évtizedes történetét. Ez ugyanis nem egyszerűen jogi-politikai különbség a nyugati államkapitalista rendszerekhez képest, hanem annak is lenyomata, hogy az államszocializmusban a többletmunka fölötti rendelkezés speciális szisztémája, autokratikus hatalomgyakorlási módja jött létre. Végtére is, mivel magyarázzuk azt, hogy a rendszer minden nagyobb átalakulási periódusában – ha félénken is, ha korlátozottan is, de nem is egyszer visszatérés történt ahhoz az osztály- és szocializmuskoncepcióhoz, amely a társadalmi önigazgatás felé mozdulást helyezte kilátásba, beleértve az SZKP XXII. kongresszusát (1961). Vajon a peresztrojka periódusában nem jelent meg újra a válság megoldásának olyan kísérlete, amely a termelői kollektívák nem hierarchisztikus társulásainak kibontakoztatására irányult – egyidejűleg harcolva a piac és az állam determináns “törvényei” ellen? Még emlékezünk Andropov pártfőtitkár 1983-as fordulatára, aki látván a rendszer belső ellentmondásait – talán 1956 szomorú tapasztalataiból is okulva –, ismét felvetette a termelői önigazgatás antikapitalista elméletét. Más kérdés, hogy Gorbacsov “reálpolitikusként” a munkás tömegmozgalmaktól rettegve, az elituralmat megalapozó piacgazdasághoz tért meg, amely a Nyugat egyetemleges támogatását élvezte, kiegyezett Jelcinnel az államszocializmus és a szocializmus erőivel szemben. Vagy talán merő véletlenségből törölte a “forradalmas” többpárti magyar parlament a Magyar Köztársaság alkotmányának 12. §-ába felvett szakaszt, amely kimondta: “Az állam elismeri a termelői önigazgatás és önkormányzat tulajdonának létrejöttét és működését”?

Minden dogmatizmus azzal kezdődik, hogy egyetlen tézisre egyszerűsítjük elméletünket, s nem látjuk annak az egyetlen tézisnek számos más tézissel való összefüggését. Resnick és Wolff-fal ellentétben Szigeti, Wiener és mások is a tulajdonprobléma kapcsán termékeny vitát folytattak arról, hogy az állami tulajdonnak a termelőktől való elkülönültsége hogyan és milyen gazdálkodási és politikai-intézményi formákban valósult meg. Itt csak annyit jegyeznék meg, hogy az államszocialista rendszerben az állami tulajdon “alanytalansága” az egyik alapvető problémakör. Wiener Szigetivel szemben meggyőzően érvel amellett, hogy nincs az a technikai-technológiai lehetőség, amely életképessé tehette volna hosszabb távon az állami gazdálkodást, mert az államszocialista rendszer specifikus érdekmechanizmusai ezt nem tették lehetővé. Wiener a hiánygazdaság permanens fennmaradásának példáján keresztül érzékelteti ezt a problémát. Mint a történelmi tapasztalatok fényében utaltunk rá, a válságos helyzetekben (1920–21, 1945–48, 1956, 1968, 1980–81, 1988–91) vagy a termelői önigazgatás, vagy az állami tulajdon magánkisajátítása irányába történt elmozdulás, amiről másutt részletesebben is tájékozódhat az olvasó¹⁵.

A szerteágazó vita egyik érdekes eleme, hogy a Wiener–Szigeti-polémiában felmerült az 1968-as hazai reformok értékelésének kérdése, melynek során Wiener magának a rendszerváltásnak, a tőkés restaurációnak a kezdeményeit fedezte fel, Szigeti inkább a megújulás bizonyos szocialista tendenciáit hangsúlyozta Lukácsra utalva, és egyben helyesen jelezte, hogy nem szabad a történelem egy ultradeterminisztikus vagy “túldeterminált” felfogását igazolandó, a történelmi tapasztalatokat elszegényíteni, kilúgozni. Bizonyos értelemben mindkettőjüknek igaza van, hiszen 1968 után a szocialista gondolat reneszánsza is erős impulzust kapott egy időre, gondoljunk a kultúra és az elmélet hazai fejlődésének számos összefüggésére. Megjelent a társadalmi önigazgatás irányzata, amelyet Lukács és Tőkei képviseltek (aminek ma nemzetközileg a londoni Mészáros István a legjelesebb képviselője), s noha e gondolkodásmód számos okból kifolyólag szellemileg és politikailag idegen maradt az MSZMP vezetői számára, viszont egész gondolkodási iskola bontakozott ki ennek nyomán az állami tulajdon lehetséges demokratizálásával kapcsolatban, amely “iskola” egyik legfontosabb megnyilvánulása a rendszerváltás periódusában maga az Eszmélet folyóirat, illetve a Baloldali Alternatíva Egyesülés volt. Ugyanakkor Wienernek is igaza volt, hiszen a piacgazdaság rehabilitálásával megtörtént az első alapvető lépés a piacgazdaság meghonosítása felé, ami valóban magában rejtette a későbbi tőkés restauráció elemeit, lehetőségét. A pártvezetésen belül mind a “dogmatikusok”, mind a “liberálisok” megegyeztek abban, hogy privilégiumaik megmentése érdekében nem nyitnak a baloldali radikális kritika, azaz az önigazgatói fejlődés irányába. Ha Resnick–Wolff-fal szólva a kommunizmus olyan rendszer, amelyben nincsenek uralmon az osztálystruktúra dimenziói, és a nem hierarchizált közösségi termelési formák léteznek, amelyekben a megtermelt javak, a többletmunka fölötti rendelkezés, vagyis a szükséges munka fölötti résznek az elosztása a közösség dolga marad, ezzel persze nincsen vitánk, hiszen ez a tézis 15 éve “ hivatalosan” is a magyar rendszerkritikai baloldal credója.

Az államkapitalizmus terminológiában is kifejeződik a tőkés fejlődés bizonyos fokú mentegetése, amennyiben az államszocializmussá degenerálódott szocialista kísérletet fogalmilag nem különböztetjük meg. Nincsenek ártatlan elméletek. Szigeti Péter találóan jegyzi meg, hogy az államszocializmus hetvenéves története (együtt bukásának okaival) “sohasem lesz kivonható a legitimációs erőtérből” (Eszmélet 58. sz. 37. o.). Továbbá a rendszerváltás értelmezése is más lesz, hiszen mi a kapitalizmus restaurációjáról beszélünk, ők csupán egy rendszeren belüli váltásról, s e fogalmi azonosítás nagyon hasonlatossá teszi az államkapitalizmus-elméletet funkcionális értelemben a totalitarianizmuselmélethez, amely a szocializmus mindenfajta kísérletét a fasizmus történetébe igyekszik beleszuszakolni, az államkapitalizmus-elméletet pedig a kapitalizmuséba.

Röviden és tömören, és némileg önkényesen fogalmazva: az államszocializmus fogalma jobban megfelel a marxisták antikapitalista elkötelezettségének is. A magyar reformok pozitív, szocialista tendenciájú következményének ítéli Szigeti, amikor a magyar fejlődési variánst szemlélve lát elmozdulást a szövetkezetek társadalmasodása felé. Ugyanakkor ez az állami tulajdon az államszocializmusban nem volt adható-vehető, ez egy olyan formameghatározottság, amely ellentétben áll a valódi államkapitalizmussal. Többek között ezért nem volt alkalmas sem a hazai uralkodó csoportoknak, sem a nemzetközi tőkének, s ezért kellett a kapitalizmust visszaállítani, nem pedig azért, mert a tömegek fellázadtak ellene, ahogyan Resnick és Wolff feltételezik. Pontosabban fogalmazott Szigeti, amikor e szerzők érvelésével szemben, némileg magának is ellentmondva állítja, hogy a munkások nem védték meg az állami tulajdont, mert nem volt az övék, vagy Resnick–Wolff kifejezésével, nem ellenőrizték a többletmunka elsajátításának és elosztásának folyamatát, amely folyamatok egymástól elválaszthatatlanok voltak.

Resnick és Wolff másképpen látják a dolgot: “Amint a szovjet nép és vezetőség ledobta az államkapitalizmust és a kommunista párt hegemóniáját, megőrizték és valóban fenyegették a kapitalizmust mint a többletmunka szervezetének tovább élő formáját mind az ipari, mind a mezőgazdasági termelésben. Gorbacsov és Jelcin megmentették a kapitalizmust azáltal, hogy elmozdították az államot és a pártot szociális szerepükből, helyettesítvén a diszkreditálódott államkapitalizmust privát ellentétével. Történelmi párhuzamként Franklin Rooseveltet lehet említeni, aki megmentette a kapitalizmust az Egyesült Államokban egy ellenkező mozgalommal, az államot mint regulátort, mint munkaadót és árutermelőt sokkal jelentősebb szerepbe hozta, hogy korrigálja és kompenzálja a diszkreditálódott magánkapitalizmust. Miközben az élet számos nem-osztály dimenziója »összeomlott« a Szovjetunióban és a Szovjetunióval, kapitalista osztálystruktúrái túléltek a maguk új, privát formáiban” (322. o.).

Azért a dolgok nem voltak ilyen egyszerűek. A privatizáció kapcsán ugyanis – és ezt a szerzőpáros tagjai, akik az osztályharc szerepének valódi rekonstrukciójával büszkélkednek – éppenséggel elfelejtették megemlíteni, hogy a társadalom egészen új szerkezete jött létre, új szociális, kulturális-szellemi és osztályviszonyokkal, olyan új burzsoáziával, amely a régi bürokráciától eltérően az óriási állami tulajdont saját örökletes tulajdonává változtatta. Ha mindez mellékes körülmény, akkor a történelemben nem léteznek fontos események és jelenségek. Egyetlen fontos dolog maradt Resnick és Wolff számára, hogy életet leheljenek az államkapitalizmus holt elméletébe. Ennek oltárán feláldozták magát a történelmi folyamatot, az osztályharc marxi elméletét, amelynek alapján – állítólag – egész művük íródott.

5.

Szigeti Péter tanulmányának utolsó része azokat az elméleti feltételezéseket bocsátja előre az államszocializmus múltbeli reformját és jövőbeni potenciális lehetőségeit latolgatva, amelyek a rendszert átvezethették volna az egypártrendszer és közvetlen demokrácia kombinációjára épülő rezsimre, amely az államszocializmus dinamikáját nem tőkés, hanem szocialista irányba terelhette volna. E tekintetben Szigeti kísérlete nem egyedülálló, hiszen többfajta megközelítés is létezik. Tütő László a marxi koncepcióra építve vázolta föl egy jövőbeli önigazgatói társadalom képét, amelyben a többletmunka fölötti rendelkezés a közvetlen csere által összekapcsolt önkéntes termelői és életmódbeli társulások feladata, ezen elméleti megfontolások azonban nem nyújtanak fogódzót a probléma történeti és politikai kibontakoztathatóságának kérdéseit illetően. Márkus Péter egy ilyen szisztéma működésének konkrét vízióját is leírta a Baloldali Alternatíva kiadványában, amely azonban szintén eltekint a tőkés rendszer “megdönthetőségének” problémájától, vagyis az átmenet kérdéskörétől. Egy más típusú, újabb megközelítés Szalai Erzsébet “etikai szocializmusa”, amelynek középpontjában az emberi szolidaritás erkölcsi mozgatói állnak, s társadalmi gyökereit a globalizációkritikai mozgalmakban látja. Számításba veszi a termelői közösségek jövőbeli szerepét is, de e fejlődés elvi szükségszerűségének a szellemi munka egyre intenzívebb kiterjedését hiposztazálja, aminek megokolását Kapitány Ágnes és Gábor szellemi termelési móddal foglalkozó írásaiban fedezi fel. “E folyamat döntő alapja az, írja Szalai Erzsébet, hogy a tudás és az érzelem olyan »áruk«, melyek természetükből adódóan hosszabb távon nem kisajátíthatóak (tulajdonolhatóak) és piacosíthatók – átadás közben nem kopnak, hanem gyarapszanak, pontosabban éppen hogy kisajátításuk (tulajdonlásuk) és piacosításuk az a mechanizmus, az a folyamat, amely koptatja, elhamvasztja őket. A tudás és az érzelem-»áru« előtérbe kerülése ezért reményeim szerint a kisajátítási folyamatok és a ma működő piaci mechanizmusok erős korlátozásának (pontosabban korlátok közé szorításának és/vagy jelentős módosulásának) irányába fog hatni.”¹⁶ Itt az alapvető módszertani probléma az, hogy a tőkés újratermelési folyamatban és a piaci tevékenységben a tőke számára a munka mineműségének, a munkamegosztási jellegzetességeknek nincsen különös szerepe, minden munkát képes a tőkés osztály elsajátítani, amennyiben az hozzájárul a profit, az értéktöbblet termeléséhez. Ha valamely szellemi javak mégsem integrálhatók, mint például Marx antikapitalista elmélete, akkor a modern tőkerendszer (nem szólva itt a rendszer “iszlám” és egyéb formaváltozatairól) integrálható “szaktudományt” csinál belőle, s politikai (alkotmány-) jogi eszközökkel kirekeszti a marxizmus elméleti-világnézeti üzenetét, a kommunista forradalmat. Szigeti, igen helyesen, ehhez a problémához kapcsolódott, amikor újra felvetette a “szocializmushoz vezető átmenet” egész bonyolult elméleti és politikai problematikáját. Az egész vitára jellemző volt, hogy nem alakult ki világos kép a piachoz való viszonyról, mintha a vitázó felek kerülték volna ezt a kérdést. Míg jelen sorok szerzője – talán Szigeti Péterrel is ellentétben – nem hisz a “piacszocializmus” gondolatkörében, mert eddig az ilyen kísérletek mind a kapitalizmusba vezettek vissza, miként nem vezettek a szocializmushoz a gazdálkodás államcentralista formái sem. De Szalai Erzsébet koncepciójából sem derül ki pontosan, aki Szigetinél is “többet bíz a piacra”, hogy a piac miképpen válhatna emberszabásúvá, humanisztikussá éppen napjainkban, s az “informatikai társadalom” e tekintetben miért kínálna kedvezőbb fejlődési feltételeket, mint a tőke korábbi fejlődési formái. Anélkül, hogy e problémakört a kelleténél jobban leegyszerűsíteni szeretném, csupán jelzem, a válaszoknak a politikai stratégia szintjén is jelentőségük lehet.

Az eltérő válaszok lehetősége nyilatkozik meg a már emlegetett “antiglobalista” mozgalmakon belül is. Ugyanis az antiglobalista mozgalmak mint gyakorlati ugrópont Szalai vizsgálódásában nemigen kapcsolódik, vagy nem derül ki, hogy milyen mozgósítható elméleti hagyományban rögzítenék le az új baloldali kezdeményezéseket. A Kádár-rendszer igen értékes és komoly szociológiai leírása nála inkább arra figyelmeztet, hogy az államszocialista múlt pozitív tapasztalatai mennyire korlátozottak és nem mozgósító erejűek az új, fiatal generációk számára. (Ugyanakkor Szalai új szocializmus elgondolásának az a generációs és értelmiség-központú elgondolása, amelyet többek között így fogalmazott meg: “…a fiatalság [értsd a diákság – KT] növekvő része valójában nem is akar integrálódni…” még bizonyításra szorul, oly gazdag az ellenkező irányú tapasztalat.)

Szigeti éppen ellenkezőleg, az államszocialista múltat progresszív tendenciáinál fogva igyekszik megragadni. Az ő vállalkozása módszertani szempontból veti fel – eltérően Márkus Pétertől és talán még inkább Szalaitól – azt a kérdést, hogy milyen az a rezsim, amely az önigazgatói szisztémához, a társadalmi demokrácia rendszeréhez elvezethet az államszocializmus konkrét és gazdag tapasztalata alapján. Vagyis Szigeti a múlt tapasztalatait felhasználva igyekszik a tőkés társadalomból való szocialista átmenet problémáját elméleti síkon felvetni, s ez írásának egyik nagy módszertani előnye más megközelítésekkel szemben, amelyek steril módon a politika “piszkos” (egyébként valóban piszkos) világát kívül rekesztik az elemzés és a cselekvés keretein. Ez persze megközelítésének fő problémája is, amihez ma erkölcsi bátorság nélkül nem is lehet érdemben hozzányúlni. Anélkül, hogy másokkal együtt (pl. Thoma László “tromfjára” utalhatok) Szigeti felvetését egészében elutasítanám, mégis néhány vitakérdést e téren lehetetlen nem felvetni, bár sajnos konkrét politikai-társadalmi tétje – egyelőre legalábbis – nemigen van az egésznek mai világunkban. Kiindulópontom megegyezik Szigetiével abban, hogy egy új átmenet kérdése a történelmi tapasztalatok mélyen szántó elemzése nélkül nem lehetséges. Történészként és a marxi elmélet nem dogmatikus híveként – nyilván vitathatóan – magam úgy látom, hogy az államszocializmus bukása után (én Kínában is bukottnak érzékelem a demokratikus-önigazgatói szocializmus mai esélyeit) a történelmi tapasztalatok leértékelik (de nem teszik semmissé, mint arra fentebb utaltam) a félperiféria államszocializmusának történelmi jelentőségét. Tulajdonképpen maga Szigeti is hangsúlyozza, hogy a régi rendszer s annak termelőerői “autochton módon nem fejlődhettek, mert valamilyen mértékben mindenképpen ki voltak téve az egyenlőtlen és hierarchikus, de uralkodó tőkés világgazdaság anyagi, szükségleti és ideológiai nyomásának”.¹⁷

A tapasztalatok megmutatták, hogy az elzárkózás, az izoláció, a sztálini rendszerben kialakult alapszerkezet felszámolása a világpiacba való integrációval, végső soron a rendszerváltással megsemmisíti az államszocialista kísérlet utolsó elemeit is, maga alá temetve a demokratikus, a társadalmi önigazgatás szocialista kísérleteit. Ezért az új helyzetnek megfelelő megközelítésnek a problémakör egy egyetemesebb nézőpontját kell számításba vennie. A “félperifériás” szocialista kísérletekhez való visszatérés “magasabb szinten” – amelyet Szigeti ajánl – éppen a történelmi tapasztalatok tükrében nem lehet önmagában vett cél. Ha ez így van, akkor a többpártrendszer demokratizálására vonatkozó koncepció (58. sz. 61–67.) ellenvetéseket szülhet. Ez persze önmagában nem lényeges, a lényeges az ellenvetés közös iránya. Ha 70 éven át nem volt lehetséges a többpártrendszer kiegészítése a közvetlen demokrácia rezsimjével, akkor felmerül, hogy ezen tapasztalatok fényében érdemes-e a jövőben ezt “kijavítani”, vagy az ún. legfejlettebb országok tapasztalatait is számításba véve, mindenfajta pártrendszer megkerülésével vessük fel a termelés és a politika közösségi tendenciájú fejlődési lehetőségét!? (Lásd erről Az önkormányzás vagy az elitek uralma című “alternatívás kiadványban” összegzett történelmi tapasztalatokat.)

Wiener György is helyesen azt hangsúlyozza, hogy mivel az egypártrendszer konkrét történelmi meghatározottságok terméke volt, az államszocializmus demokratizálására nem utal gazdag történelmi tapasztalat. Sőt, hozzáteszem, még a bolsevizmus eredeti forradalmi ideológiája (l. Lenin Állam és forradalom c. brosúráját és a bolsevikok 1919-es programját) sem tartalmazta az egypártrendszer lehetőségét mint progresszív megoldást. Az államszocializmusból tehát nem történt átmenet a szocializmusba sehol, s ennek elméleti következményeit egyre újabb és újabb vitákban kell majd értékelni az újabb történelmi fejlemények tükrében – a centrumországokban megnyilvánuló dolgozói tulajdon “zavaros” tapasztalataitól a mexikói indián közösségekig felbukkanó “anyagok” már ma is rendelkezésünkre állnak.

Szigeti felvetése mögött azonban az a nagyon is reális kérdés húzódik meg, hogy a XX. század tapasztalatai alapján egyetlen forradalmi szocialista kísérlet sem úszta meg, hogy a helyi és nemzetközi polgári vagy attól is jobbra álló erők fegyverrel, erőszakkal stb. meg ne próbálták volna szétzúzni ezeket a rezsimeket, s ennek a jövőre vonatkozóan van “bizonyos” üzenete. Főleg azok számára tanulságos a kérdésfelvetés, akik az új baloldali mozgalmakat naiv módon totálisan depolitizálnák egy igen elvont civil ethos nevében. A szocialista és az államszocialista kísérletek – jól ismert okok következtében – szinte mindenütt rákényszerültek az erőszak alkalmazására, amely azután elszabadult, és a társadalmi integráció egyik eszközévé vált különböző időkben, különböző módon és intenzitással. Éppen ezért felmerül, hogy az egypártrendszer helyébe csak mozgalmi formákat szabad elképzelni, arra is gondolva, hogy – mint utaltam rá – semmilyen szocialista tervben 1917 előtt soha nem is szerepelt az egypártrendszer mint cél. A 20. század tapasztalatainak fényében azonban semmilyen garancia nincsen arra, hogy egy még oly demokratikus alkotmány esetén is ne kerüljön a termelői kollektívák fölé egy olyan elkülönült apparátus, amely önként feladná az új hierarchiában elfoglalt helyét. Hogy e mozgalmi formákról többet tudunk ma, mint Marx a maga korában, az természetes, noha az újabb tapasztalataink számbavétele e téren meglepően szegényes.

Anélkül, hogy alábecsülném az államszocializmus tapasztalatait, előnyösebb volna talán a létező mozgalmi formákból kiindulni, amelyek sokfelé a világban ösztönösen is szerveződnek a termelés és a helyi hatalomgyakorlás terén a latin-amerikai indián ellenállás emlegetett tapasztalataitól kezdve a munkás- és önkormányzati tanácsokig, az újabb civil gazdálkodási kezdeményezésekig bezárólag. Említeni lehet természetesen a nagy világpolitikát is megérintő globalizációkritikai mozgalmakat e tekintetben is, amelyekről Szigeti Péter egyáltalán nem feledkezik meg. Ezen mozgalmak strukturáltabbá, szervezettebbé válása, lehetséges feladatainak kikristályosodása lassan bontakozik ki az ismert baloldali felbomlás után, de még Kelet-Európa országaiban is meg-megjelennek rendszerkritikai mozgalmi csírák, bár magukon hordozzák a múlt jellegzetességeit. Egyelőre ne találjuk ki a jövőt, értsük meg a jelent. Különösen ebbe az irányba inspirálja a gondolkodást Wiener említett előadása, amely a politikai vizsgálódás síkján feladta szilárd elméleti logikáját, és elutasítva az antiglobalista mozgalmakat, végső soron egyfajta liberális konklúziót tett magáévá, mondván, minél hamarabb essünk túl a tőke neoliberális offenzíváján: “Minden intézményes megoldásnak a globalizáció kereteibe kell illeszkednie. Nem törekedhetünk arra, hogy a globalizált liberálkapitalizmust visszafogjuk.”¹⁸ Marxra való hivatkozása itt egy determinista politikai pozíciót szolgál csupán, hiszen – függetlenül attól, hogy Wiener helyesen értelmezi-e Marx álláspontját vagy sem – a Kommunista Kiáltvány óta eltelt több mint másfél évszázad az akkori politikai megfontolásokat a kapitalizmus mai, erősen megváltozott rendszerében nem tekinthetjük magától értetődően kiindulópontoknak. Ez a beállítódás inkább kifejezi Wiener György parlamenti képviselő politikai szerepét, semmint Wienernek, a marxista teoretikusnak az álláspontját, vagyis azt a pozícióját, hogy semmilyen radikális baloldali politikai koncepció és álláspont képviselete a parlamentben és a szélesebb politikai nyilvánosság előtt nem lehetséges, amíg a tőke neoliberális rohama véget nem ér, mert különben a nemzeti kapitalizmus segédcsapataivá válnánk. Itt túl sok ellenvetés tehető a politikai önfeladás “wieneri” koncepciójával szemben, ezért csupán arra utalok, hogy Marx éppen az akkori szituációban az akkori “neoliberalizmussal” szemben hozta létre magát a kommunista pártot, ami ma nincsen ugyan napirenden, hiszen az új munkásmozgalom jelei nem láthatók Magyarországon, de Wiener determinizmusa, pántragikus világképe a “semmittevés” ideológiájául szolgálhat, amellyel szemben Szigeti gondolatébresztő felvetése gyakorlati téren is termékeny, inspiráló hozzájárulás a tovább építkezés számára. Szigeti, ellentétben Wiener politikai beállítódásával, nem lezár, hanem éppenséggel tovább gondolásra ösztönöz politikai síkon is, megértve azt a problémát, hogy a kommunista pártok örökségével együtt – történelmi értelemben – felmorzsolódott a szociáldemokrácia is, amennyiben demokratikus polgári szervezetekké alakultak át szerte Európában.

Mindezzel kapcsolatosan összegzésként hangsúlyoznám tehát, hogy a szocializmus lehetőségének, pontosabban a hozzá vezető történeti átmenetnek az elméleti problematikája nem húzható ki a rendszerkritikai baloldal tematikájából, de tudni kell azt is, hogy a történelem ennek gyakorlati realizálását egyelőre levette a napirendről a maga politikai konkrétságában, s ez az elmélet lehetőségeit is erősen behatárolja. Szigeti Péter azon tézise, hogy az egypártrendszer és a munkásdemokrácia szervesen együtt élhet, nem oldja meg azt a történelmileg felhalmozódott tapasztalatot, mely szerint az egypártrendszerben a politikából élő egyének “visszatérése” a termelőmunkához, bizonyos privilégiumaik “önkéntes feladása” miképpen volna megvalósítható. Mivel nincsenek gyakorlati bizonyítékaink e téren, talán érdemes elgondolkodni azon, hogy másfajta struktúrák kifejlesztése irányába tájékozódjunk. A politikai zsarnokság különböző történelmi típusainak részletes elemzése azonban semmiképpen sem megtakarítható. Egy ilyen vizsgálódás minden bizonnyal rámutatna, hogy a társadalmasítás egész programja, amint arra Szigeti Péter is utal, a termelésből, nem pedig a hatalomműködtetés problémájából kell, hogy kiinduljon, ez is a társadalmi önkormányzás, “civil gazdasági kezdeményezés” szétszórt nemzetközi tapasztalatainak további számbavétele és ennek megfelelően további, természetesen kritikai feldolgozása mellett szól.¹⁹

Jegyzetek

1 1984-ben, e “romantikus” esztendőben írtuk Tütő Lászlóval Lenin szocializmuskoncepciójáról szóló cikkünket (Társadalmi Szemle, 1984. 6. sz.), amely a hivatalos legitimációs ideológiával szemben a forradalmi szocializmus megvalósulatlanságát dokumentálta ideológiatörténeti eszközökkel. 1989-ben jelentkezett a Kapitány Ágnes és Gábor szerkesztette Egy remény változatai c. kötet, amelyben többek között Tütő Marx szocializmuskoncepciójának rekonstrukciójára vállalkozott, s akkor még nem említettem a Válaszúton c. kötetet (1988) vagy később, az elméletileg szélesebb összefoglalást nyújtó Rendszerváltás és társadalomkritika (Bp., 1998) c. összeállítást, de utalni illik Szabó András György korábbi munkásságára vagy a közgazdász Jánosi Ferenc sok hányattatást megélt tanulmányára is a szocializmus fogalmáról.

2 Csupán zárójelben jegyzem meg: két egyoldalúsággal kifejtetlenül is szembetaláljuk magunkat, melyekkel illene már végre szakítanunk. Mindkettőt ugyanaz a “betegség” köti össze, a determinizmus túlhajtása. Az egyik irányzatot az ún. objektív, a másik irányzatot az ún. szubjektív feltételek és tényezők szerepének túldimenzionálása jellemzi.

3 Mészáros István: “Szocializmus vagy barbárság” (III), Ezredvég, 2004. 8–9., 99–100.

4 Részletesebben foglalkoztam e kérdéskörrel több összefüggésben is Szovjet Thermidor. A sztálini fordulat szellemi előzményei 1917–1928 című könyvemben (Bp., Napvilág, 1996).

5 A marxi elmélet alapján elsőként rekonstruálta az államszocializmus fogalmát az azóta elhunyt teoretikusunk, Szabó András György: “Marx és az államszocializmus”. Eszmélet, 4. sz. 103–114. o.

6 Ana Bazac: “Néhány gondolat az államszocializmus-vitához”. Eszmélet, 62. sz. 30. o.

7 Uő: Eszmélet, 60. sz. 71.o.

8 Szigeti P.: “Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok”. Eszmélet, 58. sz. 60–61. o.

9 Szabó András György: Marx és az államszocializmus, Eszmélet, 4. sz. 103–114. o.

10 Wiener György: “Hozzászólás az államszocializmus-vitához”. Eszmélet, 60. sz. 54. o.

11 Stephen A. Resnick and R. D. Wolff: Class Theory and History. Capitalism and Communism in the USSR. Routledge, New York and London, 2002. XII–XIII. o.

12 Uo., uő. 126. o.

13 Vö.: uő, uo., 136. o.

14 Lásd erről részletesebben: Krausz T.: Szovjet thermidor. A sztálini fordulat szellemi előzményeiről, 1917-1928.

15 Az olvasó tanulságos anyagokat találhat in: Önkormányzás vagy az elitek uralma. Bp., Liberter, 1995.

16 Szalai Erzsébet: Az első válaszkísérlet. Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004. 108–111. o.

17 Szigeti id. c., Eszmélet, 58. sz., 60. o.

18 Wiener György: “Hozzászólás az államszocializmus-vitához”. Eszmélet, 60. sz. 67. o.

19 A rendszerváltás szovjetunióbeli tapasztalatainak elemzése is ebbe a kutatási körbe tartozik, amelyhez talán némi adalékul szolgálhat két írásom in: Lenintől Putyinig, La Ventana Kiadó, 2003 és in: Peretszrojka és tulajdonáthelyezés, ELTE, Ruszisztikai Központ, 2003.