A rendszerváltozás történetét és következményeit elemző feldolgozásokban explicit vagy implicit harc folyik a különböző értelmezési iskolák („diskurzusok", „narratívák") között az alkalmazott fogalmakért, az okok és okozatok meghatározásáért. A politika és mainstream szakirodalom, egykori marxisták szorgalmas közreműködésével, szisztematikusan kiszorította a magyarázatból Marx társadalmiforma-elméletét és osztálymegközelítését. A tanulmány bizonyítja, hogy a rendszerváltás központi problémáját – a „demokrácia és a szabadság" zászlaja alatt – valójában mindenütt a tulajdonviszonyok átalakítása, egy új tőkés osztály és a szupranacionális tőkeuralom létrehozása és kiterjesztése jelentette.

I. A legitimációs politikai ideológia fogságában 1.1. A forradalom „narratívája"

Kelet-Európában (persze, nemcsak ott!) 20 év múltán még mindig a politika uralja a rendszerváltás (rendszerváltozás) témakörét a társa­dalomtudományok szinte minden ágában.¹ A 20. évfordulón mindenütt a helyi hatalmi elitek korlátozatlan és kritikátlan önünneplése zajlik (talán már be is fejeződött, mire e sorok napvilágra kerülnek), kezdve a TV-műsoroktól és a metróreklámoktól a tudományos folyóiratokig, sőt a Tudományos Akadémiáig. A „tudományos" önünneplés követ­kezményeként eltűnik az egyes események, részmozzanatok mögött az egész. A rendszerváltás folyamata dehistorizálódik, kilúgozódnak belőle az ellentmondások, a fejlemények politikai oldala és politikai következményei elhomályosítják a szociális és gazdasági aspektuso­kat. Ennek eredménye, hogy a rendszerváltást magyarázó mainstream irodalomban szerte Kelet-Európában (és Európában általában) a tör­ténelem demiurgoszává kis ellenzéki csoportocskák, egyének váltak, akik, úgymond, „időben rátették kezüket a történelem ütőerére". (A régi államszocialista időkben a kommunista propagandisták „mar­xista-leninista" köntösben ehhez hasonlóan interpretálták sokáig az orosz forradalmat.) Megmagyarázatlanok maradtak a rendszerváltás legalapvetőbb következményei (újszegénység, kulturális depriváció, újfasizmus jelensége stb.), amelyek előbb a régi rendszer számlájára íródtak, majd amikor ez nyilvánvalóan tarthatatlanná vált, csupán szűk szakmai kérdésekként tűntek föl a „szakszerű" politológia egén, mintha e létproblémák nem a rendszerváltás legmélyebb „értelméhez" tartozná­nak, mintha csak természeti katasztrófáról volna szó, mintha személyes vagy szubjektív mulasztásokon múlt volna a dolog. A „jó" rendszerváltás és a „rossz" következmények dichotómiája a Nagy Rendszerváltók legkedveltebb paradoxona, hősi mítoszaik forrása.²

Ma már nem muszáj a régi rendszer diszkreditálásával kezdeni egy előadást, noha nem árt. Legalább húsz éve nyilvánvaló, hogy az állam­szocializmus bukása alapjában a közösségi társadalom, a tulajdonkép­peni szocializmus megvalósítatlansága miatt következett be; a bürokrácia eltorlaszolta az utat a szocializmus felé vezető átmenet (az állami felada­tok társadalmasítása, munkás-önszerveződés stb.) előtt.³ Máshonnan tekintve, a bukás a belső gazdasági és társadalmi ellentmondásokban, irányítási válságjelenségekben, a Nyugattal való gazdasági, technikai-technológiai és katonai versengés elveszítésében keresendő, vagyis a külső feltételrendszer átalakulása a 70-es évektől („globalizáció") alap­jában „belejátszott" a rendszerváltás kibomlásába. Mindennek ellenére a kelet-európai rendszerváltás nem szervezett tömegmozgalmak ered­ménye volt. Nem mellékes tény, amit az uralkodó legitimációs ideológia szisztematikusan figyelmen kívül hagy: sehol nem volt olyan forradalmi tömegmozgalom, népi követelés, hogy állítsák vissza a tőkés magántu­lajdon uralmát, állítsák vissza a kapitalizmust, legyen az állami tulajdon a társadalom egy szűk rétegéé, egy új uralkodó osztályé.

Továbbá, az előbbi ténnyel összefüggésben, a forradalomról szóló „legitimációs" mítosz nem kényszerít annak felismerésére sem, hogy a rendszerváltás keretében a „polgári" politikai hatalomváltás még a polgári demokrácia játékszabályait tekintve sem legitim módon történt, s akkor még nem említettük a társadalmi méretű legitimáció hiányát mint alapvető problematikát. Még a cseh „bársonyos forradalom" vagy a berlini fal le­döntése Kelet-Németországban sem involvált olyan tömegmozgalmakat, amelyek a tőkés rendszer visszaállítását szorgalmazták volna. Másfelől éppen ezekben az országokban, ahol jelentősebb tömegmegmozdulások voltak, nem álltak készen – számos ok mellett a bukott rendszer paterna­lista hagyományai miatt – alulról szervezett népi intézmények, amelyek a dolgok irányítását kezükbe vehették volna. Ehelyett ideológiák keletkez­tek a civil társadalom születéséről, virágzásáról és funkciójáról, miközben a létrejött civil szervezeteket – amelyek (elvben) az államtól és a tőkétől vettek volna át hatalmi és tulajdonosi funkciókat – szisztematikusan széj­jelverték.⁴ A felülről szervezettség – különböző formákban – mindenütt az elitek kezében tartotta a folyamatok irányítását, klasszikus módon Németországban, ahol a polgári Németország egyszerűen elnyelte Kelet-Németországot. A tiltakozó, a régi hatalmat ledönteni akaró tömegek is a „nemzeti függetlenség" zászlaja alatt gyülekeztek, klasszikus formában a balti államokban és Ukrajnában, de Csehországban, Lengyelországban és Magyarországon is.⁵ A rendszerváltást forradalomként, „felszabadulás­ként" magyarázó paradigma figyelmen kívül hagyja, amit még az első ún. szabad választásokon hatalomra került magyar miniszterelnök is meg­értett, aki azt üzente – igazán kevés legendás megfogalmazás fűződik a nevéhez – az elégedetleneknek, kisemmizetteknek, hogy „tetszettek volna forradalmat csinálni". Vagyis forradalom az lett volna (végül is Antall József történész volt, tudta vagy emlékezett rá), ha az alul levők, illetve az alsó osztályok gazdasági és politikai szervezetei ragadják magukhoz a gazdasági és politikai folyamatok irányítását, maguk akarnak „a nemzet vezető osztályává" válni. Vagyis ha forradalomról van szó, akkor nem maradhat a történelmi folyamat irányítása a régi uralkodó osztályok és hatalmi elitek egymással folytatott harcainak keretein belül.

1989 „felülről szervezettsége", mint alapvető kelet-európai regionális sajátosság, a legtisztábban az orosz-ukrán-belorusz fejlődésben nyil­vánult meg. Oroszországban például a rendszerváltást ellenőrző elnöki hatalom nyilvánította ki magáról, hogy maga képviseli még a törvényes parlamenttel szemben is a gazdasági és politikai hatalom újrafelosztá­sának végső rendjét, maga képezi a hatalomfelosztás végső forrását.⁶ E régióban a civil társadalom a peresztrojka időszakával ellentétben tulajdonképpen visszafejlődött, végképpen a politikai hatalom martalé­kává, az államhatalom függvényévé vált. Ennek megfelelően – és talán ezért is teljesen békés úton – Lengyelországban és Magyarországon senki által nem választott „nemzeti kerekasztal" szabta meg a hatalmi osztozkodás kereteit már a kezdet kezdetén. S e régióban éppen a rend­szerváltás politikai folyamatában maga a felülről konstituálódott hatalom hozta létre az új pártokat, amelyek azután lebonyolították a gazdasági és politikai hatalom felosztását az elitek között, a társadalom feje fölött. Mindezen fejlemények sajátosságai a kelet-európai alrégiók szerint per­sze különbözőek voltak, de általánosan is igaz, hogy az alapvető hatalmi érdekharcokat a régi nomenklatúrán és az új eliteken belül játszották le, méghozzá anélkül, hogy a népi öntevékenység szervezetei beleszólást kaptak volna a folyamatok irányításába (nemhogy eldöntésébe, amiről korábban a liberális értelmiségiek oly sokat fantáziáltak). Sőt, ahol ilyen, valóban forradalmi tömegszervezetek (munkástanácsok, munkásszer­vezetek, sztrájkbizottságok, vállalati tanácsok, szakszervezetek stb.) csírái létrejöttek, mint Oroszországban vagy Lengyelországban (Ma­gyarországon pedig a „tulajdonosi munkástanácsok" formájában), mind vereséget szenvedtek.

A későbbi években ezekről az útkeresésekről már szó sem esett, sőt, a rendszerváltás 20. évfordulóján a pártok által szervezett hivatalos megemlékezéseken a valódi történetből szinte semmi sem maradt, néhány mitikus, „drótvágós" képsoron kívül. A berendezkedő hatalmi elit liberális és ún. szociálliberális szárnya egy olyan alternatívát állított föl Magyarországon is, amely lezárt minden eredeti útkeresést, kizárólag saját hatalmi pozícióját és presztízsét szolgálta; ennek megfelelően alakította a múlt értelmezését, mintha csak ez az alternatíva létezett volna: vagy a „modernizáció", a „Nyugat utolérése" a neoliberális project alapján, vagy a rendies, álromantikus konzervatív-tekintélyuralmi (eleinte „kommunista") visszarendeződés. Ezt a tézist historizálandó mindenfaj­ta közösségi útkeresést elutasítottak, beleértve a Szolidaritás lengyel szakszervezet ilyen próbálkozásait, miként a magyarországi 1989-90-es tulajdonosi munkástanácsok kísérleteit is. Tertium non datur. Így ment át a liberális legitimációs ideológia, illetve apologetika történelemhamisítás­ba. A tertium datur nemcsak a tankönyvekben nem szerepel, hanem a mainstream tudományos diskurzusokban sem.

Természetesen a régi rendszerben megformálódott értelmiségi ellenzé­ki csoportok leginkább Lengyelországban befolyásolták, radikalizálták az átalakulást, de Lengyelországot és talán Csehországot kivéve sehol sem ők voltak a rendszerváltás valódi demiurgoszai, hanem a nomenklatúra azon csoportosulásai, amelyek felismerték, hogy társadalmi státuszukat csak a nyugati centrumhatalmak vezető csoportosulásainak támogatá­sával tarthatják fenn. Nem véletlen, hogy Wałęsa maga is a munkás-önigazgatásnál kezdte, és – mint a régi ellenzék számos képviselője – a polgári irányú rendszerváltás vezető figurájaként fejezte be aktív politikai pályafutását. Analóg folyamatok játszódtak le kisebb kilengéssel Ma­gyarországon is, ahol a Kádár-rendszer egy másfajta történelmi hátteret reprezentált, mint a Gierek-Jaruzelski rezsim.

Alapjában egész Kelet-Európában az ellenzék fő erői baloldalról, szocialista oldalról támadták kezdetben a fennálló rendszert. Nemcsak a 68-as Lukácsról van szó, hanem arról a jelenségről, amit Heller és Fehér, Bencze és Kis képviseltek még a 80-as évek elején is: nem az a baj a Szovjetunióval, hogy túl sok benne a szocializmus, hanem az, hogy túl kevés.⁷ Ennek megfelelően a Szovjetunióban és Magyarországon, Lengyelországban és Jugoszláviában a liberális és nacionalista ellenzéki csoportok – eredetileg az ellenzéki marxistákkal rokonságban – az állami tulajdon társadalmi-közösségi átalakításának, ellenőrzésének valamely elképzelését védelmezték.⁸ Magyarországon olyan későbbi liberálisok mint Lengyel László, Bokros Lajos vagy Sós Károly Attila a közösségi csoporttulajdon álláspontját képviselték. Majd csak a hatalommegszerzés folyamatában (1985-1990) tértek meg ezen értelmiségi csoportosulások a hatalom lágy ölére, az állami tulajdon üzleti vagy „ajándékozási" kisajá­tításának nemzetközileg ajánlott „realista" politikájához. Némileg leegy­szerűsítve úgy is fogalmazhatunk: megértették, hogy a társadalmasítás egész elképzelése nem élvezi nyugati támogatóik bizalmát. Vagyis még a rendszerváltás előtt elfordultak egy forradalmi állásponttól és áttértek egy, a tőkés világrendbe visszaintegrálódó gazdaság- és politika-felfogáshoz.

A rendszerváltásnak mint forradalomnak az interpretációja ereden­dően Mihail Szergejevics Gorbacsov szellemi leleménye volt, aki a pe­resztrojkát kezdetben Jelcinnel és társaival együtt – nézetkülönbségeik ellenére – a szocializmus forradalmi megújításaként propagálta. Még Lenin tézisét, a „minden hatalmat a szovjeteknek" jelszót is újra kiadta. Ám mielőtt valóban forradalmi átalakulás mehetett volna végbe, a „forra­dalom" értelmezése – politikájának, és általában a tömegmozgalmaktól való elfordulásának megfelelően – 1989-től egy funkcióváltáson ment keresztül. Paradox módon, amikor a forradalom, a szocializmus új for­májának lehetősége lekerül a napirendről, akkor kezdődik általánosság­ban az egész átalakulás forradalommá avatása. Fő figurává – a Lenint korábban gyakran idézgető – Jelcin avanzsált elő, ő lett a demokrácia és (mint hamarosan kiderült) a kapitalizmus korlátozatlan visszaállításának legfőbb prófétája. Azután a régi államszocializmus gyors szétzúzása, „a piacgazdaság bevezetése 500 nap alatt"⁹ egyenesen a sztálini „nagy ugrás" képzetét keltette (amely négy évig tartott [1929-33], igaz, az átalakításnak akkor nem szabtak konkrét határidőt). Ezután következett Oroszországban a szintén senki által meg nem szavazott ún. sokkterápia alkalmazása, amely a rendszerváltás szociális következményeit még inkább egy katasztrófa-történet irányába vezette. Vagyis a gyors és tö­meges privatizálás, az „árliberalizálás", azaz a radikális infláció hirtelen csapásként együtt járt a tíz- és tízmilliókat érintő munkanélküliséggel, az egészségügyi ellátás összeomlásával, a mélyszegénység elterjedé­sével, milliók idő előtti halálával. Húsz évvel később mindez már sokkal világosabban látszik.¹⁰

Hogy a kelet-európai rendszerváltás forradalmi átalakulás, azaz egy magasabb rendű fejlődésbe való átmenet volt, azt filozófiai-elméleti síkon először Jürgen Habermas fejtette ki, amikor kelet-európai „korrekciós", „kiigazító forradalmakról", „utolérő forradalmakról" elmélkedett a New Left Review hasábjain 1990-bent.¹¹ Az utolérés mint politikai törekvés és ideológia eredendően a XIX. századi kelet-európai nemzeti mozgal­mak, majd Sztálin közvetítésével Gorbacsovig az államszocialista elitek meggyőződése is volt, de ez a gondolatkör azóta sem épül összefüggő gazdaság- és társadalomelméletre, noha a rendszerváltó elitek „hiva­talos" legitimációs doktrínája maradt egy liberális (vagy nacionalista) értékrend körítésével mind a mai napig.¹² A német filozófus tulajdonkép­pen újrafogalmazta a rendszerváltozás folyamatában a régi „szocialista álmot", melyet még Sztálin hirdetett meg 1930-ban, a Nyugat „valódi" utolérésének lehetőségét illetően. Ám az elmúlt 20 év valami egészen mást bizonyított.¹³ Ez a forradalom-értelmezés – kicsit Fukuyama törté­nelem végéről szóló földhöz ragadt hipotézisére emlékeztetve – abban állt, hogy az utolérést a centrumkapitalizmus „értékrendjéhez" kötötte. Úgy vélte – mint akkoriban az egyszerű állampolgárok milliói Kelet-Európában -, hogy a „szocialista fogyasztói társadalom" korlátainak ledöntése után a nyugati színvonalú és szerkezetű fogyasztói társadalom köszönt be a régióba. A habermasi „korrekciós", „utolérő" gondolatot az 1989-es események sodrában az emberek úgy fogalmazták meg, hogy Magyarország (vagy bármely kelet-európai ország) most utol fogja érni Ausztriát, Japánt vagy Finnországot; sokan Svájcot emlegették, attól függően, hogy a média legutolsó agymosásában éppen mely országot preferálta „modellként". A „felzárkózó forradalom" gondolata és elmélete, amely tehát a rendszerváltás politikai-társadalmi feltétele és tartalma lett volna, nem vált valósággá, nem is válhatott azzá.¹⁴ A megvalósult rendszerváltás a világgazdasági rendszerbe való „tipikus" kelet-európai „félperifériás" beilleszkedésről szólt, amelyben éppenséggel nem az utolérő fejlődés öltött testet.

I.2. A „leleplező" történetmagyarázat – a múlt a politika szolgálatában

A rendszerváltás történetírása éppen a rendszerváltás tematikájában – mint cseppben a tenger – igen élesen felmutat néhány általános jellegzetességet, amelyek az „új" kelet-európai történetírást jellemzik. A történetírás az 1980-as évek folyamán mind a Szovjetunióban, mind Magyarországon, de Lengyelországban is fénykorát élte, számos jeles történész nyilvánult meg még a „politika-érzékeny" XX. század története területén is. Elég ha csak a Magyarországon alkotó nagy történészgeneráció néhány képviselőjére utalok – Ránki György, Szűcs Jenő, Juhász Gyula, Berend T. Iván, Ormos Mária, Niederhauser Emil, Erényi Tibor, Sipos Péter, Hajdu Tibor, Borsányi György, Lackó Miklós és hosszan folytathatnánk a sort -, akik máig jelentős monográfiákkal rukkoltak ki XX. századi tematikában. Ám a rendszerváltás a történet­írás „újra-átpolitizálódása" következtében számos összefüggésben e téren is súlyos visszaesést idézett elő. Az elmúlt 20 évben sok munka esetében meg sem lehetett különböztetni a történetírást a legitimáci­ós ideológiától, főleg azoknál, amelyek a rendszerváltás történetével foglalkoztak. Számos kutató hivatkozott ugyan a posztmodernre vagy más, szakmailag is definiálható hagyományra, „iskolára", azonban a történetírás a XX. századi tematikában jórészt ismét – mutatis mutandis – a „leleplező", „igazságot tévő", „ítélkező" történetírás rossz hagyományába csúszott vissza. E purifikátori történetírás a „kommu­nizmussal", a „marxizmussal", a régi legitimációval és egyáltalán a „régi" tudománnyal való leszámolás volt. A „mindent" újraírás vágya (a kétségtelenül megjelenő pozitív mozzanatok ellenére is, mint pl. a társadalomtörténet-írás, a „nőtörténet" és „gender" megerősödése és bizonyos egyetemes történeti kutatások felbukkanása) az új politikai legitimáció kijelölésének szándékából eredt, aminek hatása a történet­írásban új, egészen tudománytalan, olykor az elemi erkölcsökkel sem összeegyeztethető munkák sokaságát is produkálta. Ilyen zsákutca pl. az „ügynökfaló" történetírás, vagy a szintén direkt politikai célokat szolgáló újfajta „pártos", most harciasan antiszocialista-antimarxista történetírás ismételt megjelenése.¹⁵

E történelemmagyarázatok ideológiai keretei, szándékai már a 80-as évek egyes ellenzéki szövegeiben egyértelműek voltak (noha például Szabó Miklós határozottan fellépett a szélsőséges hamisításokkal szemben), amelyek azt a célt szolgálták, hogy a bukott államszocialista rendszer történetét en bloc kriminalizálják. Mindezt annak érdekében folytatták, hogy az esetleges restaurációs törekvéseket, vagy a régi rend­szer iránti nosztalgiákra építő pártok, szervezetek ideológiai lehetőségeit korlátozzák. Az új mainstream könnyen megtalálta a maga ideológiai hivatkozási pontját a totalitarizmus együgyű elméletében, amely még a hidegháború „hőskorában" keletkezett. Elég volt csak néhány könyvet leporolni, hogy az államszocializmus történetét a fasizmus történetébe csúsztassák át; ennek során olyan szerzők aktualizálták e „hagyományt", mint pl. F. Furet vagy R. Pipes.¹⁶ Mint tudjuk, a mainstream történészek Kelet-Európában is – a hatalmi elitek szervilis tradícióihoz híven – szíve­sen importálják a nyugati, főleg amerikai legitimációs szellemi leleménye­ket mind a mai napig. Ezek közé tartozott az amerikai politológia foga­lomhasználata, amelyben a „létezett szocializmust" „kommunizmusként" azonosították – azóta ez a fogalomhasználat az igénytelenebb történeti munkákban is meghonosodott. Mint emlékezünk, a rendszerváltás haj­nalán szívesen idézgették Fukuyama tartalmatlan tézisét a „történelem végéről"; ám mihelyt a rendszerváltás másnapján kiderült, hogy a libe­rális demokrácia útja Kelet-Európában éppenséggel nincsen kikövezve a Nyugatról kölcsönvett elméletek építőkockáiból, új vonatkozási pontot jelentett Huntington „civilizációs rasszista" elmélete, amely a társadalmi formák, alakulatok, a világgazdasági rendszer és az osztályharc törté­nete helyére a „civilizációk harcát" állította, mint a történelem alapvető mozgatóját – de persze nem a herderi filozófia színvonalán. A „civilizá­ciók" (kultúrák, vallások) között hierarchiát állított fel, melyek csúcsára a kereszténységet, a nyugati polgári demokráciákat állította és a „XX. századi polgári demokráciák" fejlődési hullámairól elmélkedett, melyek között¹⁷ a „demokratizálás harmadik hulláma" részeként értelmezte a kelet-európai rendszerváltást. Zavaros szempontrendszere alapján ép­pen azt nem tisztázta, hogy a valóságban Kelet-Európa fejlődése – jól ismert történelmi okok következtében¹⁸ – miért nem vezetett el a polgári demokrácia nyugat-európai formáihoz, miért csupán a polgári demokrácia intézményrendszere honosodott meg a régióban a sajátos, ma már jól ismert export útján.

A leleplező történetírás (neo)liberális vagy (neo)konzervatív-naciona-lista formaváltozatai – bármennyit is foglalkozzanak a rendszerváltás történetével – egyszerűen nem szembesülnek azzal a problémával, hogy a Nyugaton megismert, sok évtized folyamán megszilárdult polgári demokrácia rendszerének szilárd talapzatát a jólét és a kultúra olyan vívmányai és színvonala, valamint domináns gazdasági és katonai ereje képezte, amelynek Kelet-Európa mindig is híjával volt és van, hiszen itt a tőkefelhalmozás folyamata nem a gyarmatosításban gyökerezett. A kutatók nemigen morfondíroztak el annak „aktualitásán", hogy az elmúlt évszázad tekintélyuralmi rendszerei nagy „népszerűségnek" örvendtek a térségben. Pedig a rendszerváltás adekvát értelmezése szempontjából kulcsfontosságú jelentősége van annak, hogy a legújabb fejlődésben ismét felszínre kerültek a sajátos kelet-európai fejlődésformák, amelyek történetileg-historiográfiailag éppen Magyarországon nagyon is kidolgo­zottak.¹⁹ Nem tisztázódott, hogy az új polgárság sehol a régióban nem tudott önálló kultúrateremtő erővé válni, éppen történelmi gyökerei hiánya következtében. Ám ennek nem történeti okait magyarázták, hanem ezt szubjektív momentumokkal, a „kommunizmussal" és általában a törté­nelem egyfajta bűnbak-szemléletével pótolták.

A legitimációs ideológiának megfelelően a liberális és a nacionalista történetfelfogásban az államszocializmus bukását általában doktrinális, ideológiai okokkal magyarázzák, mintha a rendszer története, működése és összeomlása már magából a szocializmus közösségi eszményeiből, te­óriájából adódott volna, mintha ezek az „ősi" eszmények keltek volna élet­re a Sztálin vagy Brezsnyev neve által fémjelzett fejlődési szakaszokban. Számos történész munkáiban a régi rendszer különféle fejlődési szakaszai is eltűnnek a sztálinizmus, a diktatúra, a totalitarizmus stb. dehistorizáló ideológiai fogalmai mögött. Mintha a politológia „megette" volna a törté­nettudományt. Vagyis az államszocializmus története nem a történelmi feltételek eredményeként jelenik meg, hanem egy megkonstruált ideológia megvalósulásaként. Ezeket az ideológiákat azután könnyedén perszonifi­kálják és az államszocializmus történetét Sztálinból és Rákosiból, Titóból vagy Kádárból, illetve bűneikből vezetik le, mintha csak ők csinálták volna a történelmet, és nem fordítva. Így bűneik, hibáik, esetleg erényeik, sike­reik úgyszólván megmagyarázhatatlanok maradnak. Tehát a mainstream ideológusok nem a történelmi feltételek korlátozottságából és specifikuma­iból magyarázzák a szocializmus „államszocializmussá" torzulását, hanem magából a szocializmusnak a marxi vagy lenini alapvetéseiből, amelyeket ráadásul a legtöbbször teljesen tévesen rekonstruálnak.²⁰ Figyelmen kívül marad, hogy a történelemben nemegyszer fordult elő, hogy valamely ideológia zászlaja alatt egy vele ellentétes politikai rendszer valósult meg. Napóleontól Sztálinig hosszan sorolhatnánk az ilyen természetű fejleményeket. Már Gorbacsov hasonlóképpen „tévesztette el" a korszak perspektíváját. Olyasmit akart szocializmusként megvalósítani, ami a kapitalizmushoz vezetett, és nem is vezethetett máshová. Személyesen nem is rendelkezett egy másfajta szocializmus elméletével és gyakorlati stratégiájával. Ez is hozzájárult ahhoz – vagy inkább csak megtestesült e tényben -, hogy a szocializmus zászlaja alatt végbement a kapitalizmus teljes, villámgyors, szinte ellenállás nélküli restaurációja.

A történelem e „perszonalista" felfogása a politika perszonifikálásának terméke. A rendszerváltók maguknak állítanak egyfajta emléket, ez a szemlélet önmaguk ünneplésének eszköze. A történelmi szereplőknek, a „rendszerváltóknak" az utólagos csalódottsága azzal függ össze, hogy az elmúlt 20 év önmaguk heroizálásának útjában áll, saját tetteik önkritikai szemléletének teljes hiánya kényszeríti őket a kettős szerepre: egyfelől leleplezik a 20 év fejlődésének néhány ellentmondását, mondván: „nem ilyen lovat akartam", másrészt felépítik saját imázsukat, mint akiket a történelem vak erői mint „áldozatokat" elsöpörtek, és ők magányos hősökként őrzik az „igazi" rendszerváltás „igazi" hagyományát.²¹ Vagyis a meg nem értett „demokrata" szerepéről van szó, aki „jót akart", de „gonosz erők" szembehelyezkedtek a történelem fő erejével és kisiklat­ták a vonatot. A valóságos viszonyok elemzése azonban megmutatja e mitikus figurák esendőségét és tehetetlenségét, olykor tehetségtelenségét. Amikor például Németország egyesítése kapcsán Gorbacsov amerikai, angol és francia tárgyalópartnerei és közvetlen tanácsadói is a folyamatok lassítására hívták fel a figyelmét, és arra, hogy a Szovjetunió túlságosan gyorsan adja fel európai pozícióit, amelyeket a II. világháború idején vívott ki magának, az elnök-főtitkár képtelen volt cselekedeteinek irányát és hatását felmérni. Amikor azután odahaza közvetlen tanácsadói, kollégái körében ő maga állt elő Bush amerikai elnök ígéretével, mely szerint nem fogják a NATO-t kelet felé kibővíteni, kollégái jelezték, hogy garanciák hiányában „a nyugati vezetők ígéreteiket hamar elfelejtik", mire ő – a Nyugaton népszerű Gorbi – azt válaszolta: „elvtársak, ne drama­tizálják a helyzetet".²² Nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás iránti illúziók, a vakhit, a hiszékenység nemcsak az egyszerű állampolgár esetében játszott fontos szerepet, hanem az olyan vezető politikusok esetében is, mint Mihail Szergejevics.

Ki csodálkozik ezek után, hogy a szabad piac és a szabadság fogal­mai váltak a rendszerváltás leírásának alapvető kategóriáivá? Így eltűnt az a probléma, hogy a valóságban a polgári demokrácia mint jelszó és intézményi import Kelet-Európában csupán eszköz, hatalmi technika volt fontosabb célok végrehajtása érdekében, nem pedig a szabadság valósága a maga társadalmi-gazdasági értelmében.²³ Elsikkadt, hogy a polgári demokrácia valójában társadalmilag ellenőrizetlen elitista parlamentarizmus lehetett csupán, amelynek társadalmi bázisa éppen annyira szűk volt, mint amennyire a gazdasági átalakítás társadalmi tá­mogatottsága is. Csak a szociológusok munkáiban válik olykor láthatóvá, hogy a civil társadalmat, illetve annak szervezeteit a politika „felszívta", gyarmatosította. Az új intézményrendszer a lényeg megvalósítására azonban alkalmasnak bizonyult, mely lényeg az állami tulajdon magán­kisajátításában öltött testet. Ugyanis a tulajdon kérdése magában foglalta a hatalmi és elosztási viszonyok valamint az új társadalmi struktúra átalakulásának egész problémakörét. Nem véletlenül e körül alakult ki a legvéresebb és legkitartóbb, máig fékezhetetlen harc az egész régióban. Ennek igazi története – nem véletlenül – megíratlan.

II. Az állami tulajdon történeti és elméleti összefüggésben

A félperifériáról szóló elméleti alapvetés (I. Wallerstein, G. Arrighi, más oldalról Bairoch és Ránki), amely kijelöli a kelet-európai térség helyét a világrendszerben, nemcsak a nemzeti és regionális utolérés évszázados kelet-európai utópiáját leplezi le, hanem megmutatja: a centrum-országok a régi rendszer összeomlásával megszabadultak egy hatalmi-gazdasági konkurenstől („szocialista világrendszer"), ami kihatott a tőkefelhalmozás egyetemes folyamatának egészére, a világ geopolitikai-nagyhatalmi övezeteinek átrendeződésére.

A XX. század története jórészt az állam növekvő gazdasági szerepének történeteként is felfogható. Amikor a 70-es évek első felétől megkezdődött a tőke neoliberális rohama az állam gazdasági korlátozó (nem rendőri!) szerepe ellen, aminek valódi célja az állam szociális szerepének lerom­bolása volt, a tőke többé nem akarta változatlan formában finanszírozni a jóléti „vívmányokat" a centrum-országokban sem. Ebben az összefüg­gésben is a rendszerváltozás mélyen beágyazódott a világgazdasági rendszer akkori trendjeibe és a világrendszer félperifériás struktúráiba; pontosabban a rendszerváltás mint társadalmi-gazdasági formaváltás maga is illeszkedett a kelet-európai régió „félperifériás" állapotának fenn­tartásához, mivel a lényeg a régió alávetése volt az egyetemes pénzügyi és tőkerendszernek, a multi- és szupranacionális tőkeuralomnak.²⁴ Más szavakkal: a centrum-országok lényegében akadálytalanul termelik és vonják ki a profitot a térségből a demokrácia, a szabadság és a nemzeti függetlenség „forradalmi" zászlaja alatt. Az alávetés politikája 1989-től ugyanabban az ellentmondásban jelentkezik, amelyre legutóbb a kiváló közgazdász, Róna Péter hívta fel a figyelmet. A Nemzetközi Valutaalap, a G20-ak s az óriásbankok elemzői két homlokegyenest ellentétes javalla­tot fogalmaznak meg a centrumrégió és a neki alávetett régiók számára. Mármost az egyik javallat az volt, hogy a gazdag országok pezsdítsék fel a keresletet a költségvetési hiány növelésével és a monetáris politika lazításával, míg a rendszerváltó, egyáltalán a szegényebb országok tegyék az ellenkezőjét, csökkentsék az állam kiadásait, húzzák meg a nadrágszíjat, fogyasszanak kevesebbet – miközben a rendszer maga állandóan több fogyasztásra és több hitelfelvételre ösztönöz. Ugyanez a kettősség húzódik végig a rendszerváltás ideológusainak és egyúttal te­vőleges résztvevőinek gondolkodásában és cselekvésében: hajtani előre a rendszerváltás szekerét és mindig meglepődni és elkeseredni azokon a katasztrófákon, amelyek sorra és persze várhatóan bekövetkeztek.²⁵ Az állami tulajdon nyugat-európai története távoli, évszázados múltra tekint vissza; 1945 után az állami tulajdon túlsúlyos szerepe Kelet-Eu­rópa mind a négy alrégiójában a világfejlődés keretében, mindenekelőtt a Szovjetunió fejlődése általános trendjének hatása alatt, annak „ex­portjaként" jött létre. Ez a tulajdonforma történetileg azonban e régióban eredeti formaként szilárdult meg, amennyiben ez az állami tulajdon már nem a tőkés magántulajdon viszonyaiban gyökerezett.²⁶ 1989 előtt Kelet-Európában az állami tulajdon elvben nem volt adható és vehető; a kapitalizmus és vele együtt a burzsoázia felszámolása után 1990-ig természetesen nem volt örökölhető (noha haszonélvezői hierarchikus rendben helyezkedtek el a társadalmi szerkezetben a legalul lévő segéd­munkástól a pártfőtitkárig). Ennek az állami tulajdonnak a felszámolásá­hoz volt szükség a rendszerváltásra. Az új tulajdonos osztály – a polgári logika szerint – csak azok közül kerülhetett ki, akik a hatalmi fordulatot végrehajtották, támogatták. A tulajdonossá válás volt a részvétel feltétele és célja.²⁷

A neoliberalizmus, mint a multinacionális tőkeuralom adekvát politikai eszközrendszere a maga nemzetközi intézményrendszerével, hatalmi-gazdasági struktúráival sem tudta volna rendszerváltás nélkül keresz­tülvinni a privatizálást Kelet-Európában, ellentétben például Thatcher Angliájával vagy bárhol másutt a hagyományos tőkerendszerben, ahol rendszerváltás nélkül ment végbe a magántulajdonban gyökeredző állami tulajdon privát kisajátítása, eladása.²⁸ Elvben, alkotmányjogilag az állami tulajdon az államszocializmusban a termelő osztályok ellenőrzése alá tartozott – persze csak elvben. Mint tudjuk, a kelet-európai gyakorlatban az állami tulajdon sosem lett közvetlenül társadalmi tulajdon, sőt az annak megvalósítására irányuló kísérleteket mindenütt leverték. Példá­nak okáért 1919 és 1956 Magyarországán a munkástanácsokat érte el végzete, míg az 1980-as évek lengyel Szolidaritásának munkás-önigaz­gatói irányzatát már a polgári magántulajdonra „felesküdő" erők tiporták el „véglegesen", éppen a rendszerváltás folyamatában.²⁹ (Ugyanakkor eleinte „elkonspirálták" az átalakulás kapitalista jellegét, Antall József sem használta e szót vagy fogalmat szinte soha.) Mindeközben a rend­szerváltás első következménye az volt, hogy az újkapitalizmusban az állami tulajdon társadalmasítása immáron elvben is, alkotmányjogilag is tilalmas lett. 1990-ben Magyarországon a választások után a közösségi tulajdonra épülő termelési forma lehetőségét egyenesen kidobták az al­kotmányból. Másképpen fogalmazva: mivel az államszocializmusban az állami tulajdon magán-kisajátítása nem volt végigvihető, a rendszerváltás kizárólag a hatalom-önfenntartás logikájának, az uralkodó hatalmi elitek érdekeinek, privilégiumai fenntartásának megfelelően került napirendre. Nem véletlen, hogy a Nyugat, főképpen az Egyesült Államok megfelelő „szakértői bizottságai" és pénzügyi-politikai csoportosulásai a kisajá­títás minden kollektív fajtáját elutasították a „világpiac erőire", a tőkés multinacionális cégek pozitív, és a munkásság negatív „képességeire" hivatkozva.³⁰

A rendszerváltozás során a tulajdon kérdése került a mindennapi politika és gondolkodás középpontjába, noha az új tulajdonosok ideo­lógusai és érdekkijárói egy ideig, amíg le nem zárult a tulajdonváltás, bagatellizálták a tulajdon egész problematikájának jelentőségét. Még jól emlékezünk, úgy vélekedtek, hogy a tulajdon, illetve a tulajdonos kérdése „egyébként nem is olyan fontos, nem is olyan alapvető, csak az a fontos, a cég működjön", miközben éppen élet-halál harcot folytattak az állami tulajdon magán-kisajátításáért a „legtrükkösebb" módon.³¹ Mások, a jobboldal, a nacionalista szélsőjobboldal pedig csak abból a szempontból tekintette fontosnak a kérdést, hogy „magyar emberekhez", vagyis az ő saját kezükbe kerül-e az állami tulajdon, lévén ők a „jó magyar emberek", akiket megillet a vagyon és a gazdagság, a magyarok és nem magyarok kizsákmányolásának joga. A különbözőségek ellenére hasonló tendenci­ák megfigyelhetők voltak más kelet-európai országokban is a privatizáció és általában a rendszerváltás folyamán.³²

Azóta az ellenőrizetlen, az uram-bátyám és maffiózó kapcsolatok­nak megfelelő, a barátoknak, rokonoknak történő privatizáció, és az ennek részeként is megnyilvánuló mindent átható korrupció – mely elválaszthatatlan a termelés és a kereskedelem egész nemzetközi rendszerétől – a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank kutatásának természetes tematikája lett.³³ A privatizáció gyors, az ún. sokkterápia keretei között végrehajtott folyamatát, melyet fentebb érintettünk, a ha­talomváltás korrupt szisztémájaként alkalmazták. A fontos és leleplező példa okáért kiemelném – Szvetlana Glinkina tanulmánya alapján – az orosz elnök 1995. augusztus 31-én aláírt rendeletét „A hitelegyezmény kötelező feltételeiről" (Обязательными условиями договора кредита", утвержденными Указом Президента от 31 августа 1995 г. № 889), amely lehetővé tette, hogy évmegjelölés nélkül a föderális költségvetés­ből történjenek a hitelezések, „ami gyakorlatilag a következőt jelentette: a részvények zálogba adása helyett, azaz a föderális tulajdon időleges használata helyett végbement a részvények előre eltervezett eladása. Az államnak »hitelező« bankok akár közvetlenül beépített személyeken keresztül lehettek tulajdonosai az állami vállalatok náluk zálogban lévő részvénycsomagjainak. Ily módon a bankok az államot állami pénzekkel hitelezték […] A korábban ismert vásárlónak való egyenes eladásról volt szó." Mindennek erkölcsi és politikai hatása a lakosságra nézve – nem említve itt a társadalom döntő többségének anyagi javaktól való radikális és rendkívül széles körű megfosztását – oly romboló volt, hogy mind a mai napig az új rendszer tulajdonáthelyezésének nincsen meg a társa­dalmi legitimációja, mivel a lakosság hozzászokott ahhoz az erkölcsi imperatívuszhoz (tegyük hozzá, nemcsak Oroszországban), hogy a tulajdon igazságos alapja a „becsületes munka".³⁴ Ugyanez az orosz szerző egy terjedelmesebb könyvében a korrupció, a privatizáció és a hatalmi fordulat eltéphetetlen összefüggését írta le, amely jól mutatja, hogy a hatalom és a privatizáció kérdése ugyanannak a dolognak a két oldalát alkotta, s ennyiben maga a korrupció, a bűnözés a rendszer lé­nyegének terméke és megnyilvánulása, ezért semmilyen morális és jogi megfontolással nem iktatható ki a gazdaság működéséből.³⁵ Függetlenül ettől, kutatásra érdemes a kelet-európai újkapitalizmus egyetemes be­ágyazódásával összefüggésben, hogy a multinacionális tőke korrupciós magatartása mennyivel erősebb a félperiférián és a periférián, mint a centrum-országokban

Mindezzel persze maguk a rendszerváltók is tisztában voltak. A nemrégen elhunyt Jegor Gajdar, Jelcin „rendszerváltó demokrata" mi­niszterelnöke erről őszintén nyilatkozott – ellentétben más kelet-európai politikusokkal. Az történt, hogy kezdetben – még jól emlékezünk – a pénzügyi forrásokat ellenőrző új politikai uralkodó csoportok saját poli­tikai pozícióik megszilárdítására használták e források egy részét; majd később fordult a kocka, a magántulajdonossá vált csoportok vették kézbe a politikai erők finanszírozását szerte Kelet-Európában. Oroszországban és más szovjet utódállamokban, ahol erős elnöki, végrehajtó hatalmak szilárdultak meg, intenzívebben tudtak hatni ezekre a pénzügyi-gazda­sági csoportosulásokra, amennyiben hazai kézben maradtak ezek a források. Jegor Gajdar hangsúlyozta, hogy ha a nomenklatúra számára a piacgazdasághoz vezető út nem dollárokkal lett volna kirakva, sohasem adták volna fejüket a kapitalista piacgazdaság bevezetésére. Ily módon vált a 90-es évek elején a tulajdonnal való manipuláció és a korrupció az egész régióban a társadalmi-gazdasági rendszer átalakításának szerves részévé, így tett szert bizonyos társadalmi támogatottságra. A korrupció így vált az új rezsim új tulajdonos uralkodó osztályának szülőanyjává.³⁶ Nem meglepő tehát, hogy a kelet-európai régió legtöbb országában a (neo)liberalizmust a politikai erőtér szélére söpörték és széles lakossági körökben megvetés tárgyává lett.

A régi demokratikus ellenzék néhány mai baloldali ideológusa egye­nesen „a rendszerváltás bukásáról" beszél, amennyiben a „jó, liberális kapitalizmushoz fűződő" egyetemes illúziók lelepleződtek. Valójában a rendszerváltás kezdettől magában rejtette a kapitalizmus e régióra különösen jellemző emberellenes tendenciáit, ugyanúgy, ahogyan a világrendszer más félperifériáján vagy perifériáján. Ebben az értelem­ben a rendszerváltás éppenséggel nem megbukott, hanem célját érte: befejeződött a tőkeuralom félperifériás formájának visszaállítása. Ami megbukott a régióban, az a liberalizmus mint antiszociális gondolkodás és politikai áramlat.

III. Az új nemzetállamok és ideológiai legitimációjuk

A tulajdonáthelyezés, a tulajdonviszonyok radikális átalakítása elkerül­hetetlenül átrajzolta a kelet-európai nemzetállamok korábbi térképét is, mivel a helyi elitek gazdasági és politikai-hatalmi osztozkodása ezt meg­követelte. Az etnikai zászló a helyi uralkodó csoportok kezében lényegé­ben arra szolgált, hogy a konkurensek számát csökkentse, kirekessze a „más etnikumúakat" és kijelölje annak a területnek a határait, amelyre hatalmukat kiterjeszteni kívánták. Miközben a helyi hatalmi csoportosu­lások viszonylag önálló szerepet játszottak az új államok létrehozásában, hiba lenne megfeledkezni arról, hogy a centrum-országok a rendszer­váltó országok európai integrációja során ezen államokat egymással „versenyeztették". Ennek folyamán a széteső, kicsi, gyenge államocskák – belefeledkezve „történelmi ellentéteik" végre szabad kiélésébe – saját magukat hozták hátrányos helyzetbe egy kapitalista versenyfutás felté­telei között. Még az európai uniós csatlakozási tárgyalásokon is erősebb tárgyaló partnerek lehettek volna, ha a nemzeti torzsalkodások helyett legalább alrégiónként összefognak, de ez még az ún. visegrádiaknak sem sikerült. Ugyanis a hatalmi eliteket jobban érdekelte saját, helyi, pri­vilegizált tulajdonosi és társadalmi státuszuk, presztízsük, mint országuk jobb érdekérvényesítő pozíciója az Európai Unióban. A nemzeti eszme, a múlt legmélyebb bugyraiból feltámadó etnikai gondolkodás elterjesztése, a „marxizmus-leninizmus" helyét elfoglaló új legitimációs ideológia az elitek számára a társadalmi bázis megszervezésének fontos eszköze lett.

Ismét emlékeztetni kell arra, hogy – a „félperifériás" hagyományoknak megfelelően – a régi állami „szocialista tulajdon" kisajátításának folyama­tában mindenütt Kelet-Európában meghatározó szerepet játszottak az új­jászervezett nemzetállamok, amelyek az államszocializmus időszakában megszilárdult föderációs államképződmények és szövetségi (gazdasági és politikai) struktúrák szétverésén, az „etnikai elkülönülésen" alapultak. Ezek az új államok voltak az alkalmas eszközei annak, hogy a helyi és globális tőke megszervezze a helyi társadalmak fölötti ellenőrzést. Más­képpen fogalmazva, az új állami struktúrák létrehozásában nemcsak az állami tulajdon, az államadósságok, az állami vagyon felosztása tükrö­ződött vissza – noha az volt a lényeg -, hanem új hatalmi, gazdasági és politikai struktúrák alakultak ki, azaz egy új osztálytársadalom épült. E folyamat részeként érthető meg, hogy mind a mai napig a nemzetiségi ellentétek tudatos kiélezése és felhasználása a lakosság mobilizálásá­ban a rendszerváltás elidegeníthetetlen sajátossága. Ennek látszólagos ellentéteként, valójában meghosszabbításaként a globális tőkeuralom igényeinek megfelelően a régió döntő részében a nemzet, pontosabban a nemzetállam gazdasági értelemben lényegében megszűnt, a nemzet csak mint kulturális és politikai entitás él tovább.

A jugoszláv föderáció, amely a Nyugat szemében évtizedekig a nem­zeti kérdés megoldásának mintaországa volt, a rendszerváltás folyama­tában a centrumhatalmak küzdelmének is színterévé vált. Mindenekelőtt a szerb hatalmi elit okozott gondot az EU és a NATO vezetőinek, mert a rendszerváltás programját a saját megfontolásaik szerint értelmezték. Másrészt az USA és az európai nagyhatalmak Jugoszlávia szétverését, Szerbia szétbombázását a régió fölötti gazdasági és katonai uralom megszerzése eszközeként hajtották végre. E nagy átrendeződésben a helyi politikai csoportosulások gyámkodásért folyamodtak a nagyobb hatalmakhoz; ezeknek segítségével kívánták az új határok kérdését, vagy a belső villongásokat „megoldani".

Noha a halottakat százezrekben számolták, e folyamat máig nem ért véget, elegendő, ha az etnikai tisztogatások kelet-európai „térképét" fel-rajzoljuk.³⁷ Minél gyengébbek voltak az egyes államokban, alrégiókban a demokratikus hagyományok, annál inkább megmutatkozott a veszélye annak, hogy új tekintélyuralmi struktúrák szilárdulnak meg, amelyek a nemzeti egységre és függetlenségre hivatkozva befelé elnyomják a szociális és mindenekelőtt a rendszerellenes mozgalmakat, miközben kiszolgáltatják a nemzetgazdaságot a szupranacionális társaságoknak és intézményeknek. A nemzetállam egyszerűen adószedővé, a multinacio­nális tőke funkciójává vált, miközben a nacionalizmusnak egy historizált formája, az etnonacionalizmus sokfelé állami politikává szublimálódott; hol kulturális és jogi, hol fizikai értelemben vett etnikai tisztogatás söpört végig az egykori államszocialista régió jelentős területén. E fejlemények során az új államok új legitimációs ideológia „kidolgozására" kényszerül­tek, amelynek alapfogalmai a nemzeti függetlenség, antikommunizmus, antiliberalizmus, vallási újjászületés, etnikai kirekesztés, rasszista előí­télet köré szerveződtek. Eközben ment végbe a globális tőke legvadabb terjeszkedése a régióban, amely ugyan a „multikulturalizmussal" operált, de jól megfért a kirekesztő-etnonacionalista kormányokkal, sőt, az előbbi gerjesztette az utóbbi tendenciát; az etnikai zászló egyfajta tiltakozássá szublimálódott a globalizáció elnyomó, a nemzeti kultúrát degradáló következményeivel szemben. E torz ellenállás részeként szinte min­denütt felbukkantak az új szélsőjobboldali, neofasiszta mozgalmak és politikai pártok, amelyek nagy segítségére vannak az új rendszernek, amennyiben a társadalomban fellelhető baloldali szociális követelése­ket és antikapitalista meggyőződéseket, tiltakozásokat alárendelik az etnonacionalista, EU-ellenes „függetlenségi" ideológiának és politikának.

Bár eltérő mértékben és formákban, szinte mindenütt Kelet-Európá­ban az új hatalmi csoportosulások nacionalista-konzervatív irányzatai a maguk szellemi-ideológiai legitimációját – alrégiónként és nemzetenként eltérő mértékben és formákban ugyan – a két világháború közötti konzer­vatív-ellenforradalmi hagyományban, illetve a II. világháború időszakában a nácikkal kollaboráló „nemzeti ellenállás" mitológiájában találták meg. Ehhez konstruálták meg az államszocializmus egész történetét, mint anyagi és kulturális hanyatlást, amellyel szemben mindenféle „nemzeti függetlenségi harc" jogosult volt. (Például még a holokauszt gyakorlati végrehajtásában is részt vett ukrán Bandera nemzeti hőssé nyilvánítása, vagy a szintén Juscsenko elnök által poszthumusz kitüntetett „Ukrajna hőse", Roman Suhevics [egykori SS és Wehrmacht tiszt, akiről egy ka­tonai főiskolát kívánnak elnevezni] mutatja az „új" trendeket.) De hát sö­pörjünk a saját házunk táján, hiszen Magyarországon sem állunk sokkal jobban ezen a téren. A hivatalos liberalizmus zászlaja alatt propagálnak ilyen nézeteket a központi napilapoktól a szélsőjobboldali rádió- és té­vécsatornákig. A náci Wehrmacht ilyen fehérre mosása, a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg azonosítása, a holokauszt relativizálása ellen már a mérsékeltebb jobboldal is tiltakozott. Eközben a magyar liberálisok jó része még mindig az itt jelzett szempontrendszer keretében gondolkodik és cselekszik.³⁸ Ez a furcsa ideológiai összekapcsolódás a liberalizmus és a szélsőjobboldal között nem egyszerűen a liberalizmus bukását reflektálja, hanem azt a problémát is, hogy a liberálisok nem értették meg sem Moszkvában, sem Budapesten, hogy az elmúlt évszázadban a szélsőséges antikommunizmus mindig kéz a kézben járt a rasszizmus különböző formáival, mindenekelőtt az antiszemitizmussal (miért éppen napjainkban lenne ez másképpen?).

Mindezekkel a fejleményekkel összefüggésben állt és áll, hogy az Európai Unió új tagállamaiban – erős nyugat-európai támogatással – re­habilitálódott az etnikai gondolkodás. Az EU legfelső fórumain a kelet-eu­rópai rendszerváltás szellemiségének megfelelően még a roma-kérdést is az etnikai alapú „nemzetépítés", az „etnikai elkülönülés" stratégiájának rendelik alá, ami végső konzekvenciájában a szélsőjobboldali etnikai kirekesztéssel talál érintkezést.³⁹ Az új hatalmi elitek körében az etnikai gondolkodás újjászületése nem a tradicionális nacionalizmus vonalán halad, hanem egyfajta rasszista nemzetmítosz megteremtésén alapul. Ez a historizált nemzettudat úgy tűnik föl, mintha az etnikailag többségben lévő lakosság érdekeit védelmezné a tőke globális kiterjedésének kö­vetkezményeivel – tulajdonképpen a rendszerváltás következményeivel – szemben. Az új politikai osztályok az etnikai gondolkodás keretei között alakították ki a hivatalos állami-nemzeti ideológiát. Tehát az etnikai ideo­lógia a felszínen eltakarja, de a mélyben kifejezi a globális és a lokális fel­tételekhez kötött társadalmi és gazdasági érdekeket, érdekkonfliktusokat.

Végezetül, összefoglalásként azt az immanens összefüggést húznám alá, hogy miközben végbement a rendszerváltás folyamatában a kelet-európai népek kirekesztése az állami tulajdonból, a régió lakói azzal „vigasztalódhattak", hogy a hatalom a demokrácia és a szabadság zász­laja alatt szabad folyást engedett az olykor középkorinak tetsző etnikai identitás kibontakozásának. Ha ez az etnikai reneszánsz nem emberi életek sokaságának megnyomorításáról szólna, akár nevetségesnek, de legalábbis bohózatnak tekinthetnénk.

Konklúzió

Fő mondanivalóm annak jelzése volt, hogy a rendszerváltást elemző mainstream irodalom radikális csapást mért a történeti nézőpontra egy ünnepi ideológiai cél érdekében. A rendszerváltozás történetét, követ­kezményeit elemző elméleti, történeti, gazdasági vagy politológiai fel­dolgozásokban explicit vagy implicit harc folyik a különböző értelmezési iskolák („diskurzusok" és „narratívák") között az alkalmazott fogalmakért, az okok és okozatok meghatározásáért. A politika és az őt szolgáló mainstream szakirodalom a rendszerváltás magyarázatából sziszte­matikusan kiszorította, „diszkreditálta" Marx társadalmi forma elméletét mint – úgymond – igazolhatatlan „nagyelméletet", egykori marxisták szorgalmas közreműködésével. Ám ahogyan a marxi válságelméletről is kiderült, korai volt az eltemetése, hasonlóan állunk a társadalmi formák elméletével is. Ehelyett a mainstream megközelítés egy dichotomikus gondolkodásmód, az új legitimációs ideológia keretei között fejlődött és a rendszerváltás történetét a szabadság és a demokrácia fogalmai alá sorolta. A rendszerváltást magyarázó „elméletek" fő paradigmájának alapját a „demokrácia-diktatúra", illetve a „szabad piacgazdaság – elnyomó-parancsuralmi államgazdaság" fogalmi szembeállítások képezték; mindaz, ami nem fért bele ebbe a keretbe, kimaradt a történetből. Ez a manicheisztikus gondolkodásmód ünneplésre talán alkalmas, de komoly vizsgálódás számára hasznavehetetlen.

Jegyzetek

¹ A rendszerváltás értelmezésével kapcsolatos vitapontok szinte egyidősek magával a rendszerváltással, ld. ennek megjelenését: Laszlo Andor: „Capitalism in Eastern Europe". In: Links. International Journal of socialist renewal, No. 4. 1995. 54-62.; Tamas Krausz: „The East European Change of Regimes". I. m. 63-69.

² Az ilyen típusú elméleti irodalomnak „klasszikus" megnyilatkozása Kornai János: „Mit jelent a »rendszerváltás«? Kísérlet a fogalom tisztázására". Közgaz­dasági Szemle, LIV. évf., 2007. április, 303-321. A szerző a fogalmi meghatározás szempontrendszereit oly mértékben leszűkíti, dehistorizálja és elméletileg kilú­gozza, hogy a vizsgálódásban végül nem jut hely a társadalmi és csoportérdekek körvonalazására sem. Mintha a történelemben nem is léteznének társadalmi és osztályjellegű konfliktusok, mintha a rendszerváltás története nem szólt volna a társadalom, a tulajdonnélküliek millióinak és tízmillióinak kisemmizéséről és egy új tőkésosztály létrejöttéről. Miközben az állami tulajdon sorsát állítja – egyébként helyesen – az elemzés fókuszába, a hozzá kapcsolódó érdekek, egész meglepő módon, olyan absztrakciós szinten jelennek meg, amely csak arra szolgál, hogy igazolja a rendszerváltásban megtestesülő gazdasági-politikai-hatalmi osztoz­kodást nemzeti és nemzetközi vonatkozásban. E leegyszerűsített séma a régi tudszoc könyvekből köszön vissza – persze fordított előjellel.

³ Ez a felismerés, vagyis a „szocializmus megvalósítatlansága" már 1984-ben kimondható volt Magyarországon, részben még a korszak legitimációs keretei között. Ezzel kapcsolatban ld. Tütő L. – Krausz T.: „Lenin a szocializmusba való politikai átmenet időszakáról". Társadalmi Szemle, 1984. 7-8. 108-118.

⁴ Ld. a magyarországi tapasztalatokról Szalai E.: A civil társadalomtól a politi­kai társadalom felé. Munkástanácsok 1989-1993. Bp., T-Twins, 1994. Egy fiatal kutató, Huszár Ákos érdekes könyvet írt a civil társadalom elméleteinek rekonst­rukciójáról (A kritikai elmélet rekonstrukciója. Bp., Napvilág Kiadó, 2009.), de üröm az örömben, hogy a rendszerváltás periódusát vizsgálva elhiszi a mainstream ideológusoknak, hogy a civil szervezetek kvázi maguktól váltak a politikai társa­dalom részévé, noha a dolog valójában fordítva történt (felcserélődik az ok az okozattal): a politika elvette a civil szervezetektől a levegőt, gleichschaltolta őket.

⁵ A rendszerváltás folyamatában az „etnikai összefüggés" a térség szinte egészét áthatotta, ld. Zahorán Csaba tanulmányát, amely a romániai átalakulás temesvári epizódjában tárja föl az etnikai elemet: „Rendszerváltás a Székely­földön. A romániai rendszerváltás etnikai vetülete". In: Forradalom helyett… A kelet-európai rendszerváltások okai és következményei. Kelet-Európai Tanul­mányok 6. köt. (Szerk.: Krausz-Mitrovits-Zahorán, sajtó alatt.) Bartha Eszter a magyarországi folyamatokkal kapcsolatban utal erre az „etnikai dimenzióra" a munkásság gondolkodásában is: „»Jó változást nem látok, csak rosszat«. Osztály és etnikum a rendszerváltozás utáni Magyarországon". In: Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatások Kelet-Európában 1989 után. Kelet-Európai Tanulmá­nyok. L'Harmattan-ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Bp., 2009. 4. köt. 153-169.

⁶ Emlékezetes, hogy az orosz elnöki végrehajtó hatalom ukrajnai és belorussziai vezetőkkel számolta fel a Szovjetuniót egy 1991 márciusi érvényes népszavazás ellenére, majd Moszkvában 1993 októberének véres napjaiban fegyveresen zúzta szét a legitim törvényhozói hatalmat, amely a nyugati pénzszervezetek és hatalmi központok által is támogatott költségvetést nem volt hajlandó megszavazni. Ld. erről Jelcin és a jelcinizmus. Bp., Ruszisztikai Intézet, 1993. (Szerk.: Krausz T.)

⁷ Ld. erről: Krausz T.: A szocializmus-vita jelenlegi állásáról. In: Államszocializ­mus. Értelmezések – viták – tanulságok. L'Harmattan, (Szerk.: Krausz T. – Szigeti P.) 2004. 122-144.

⁸ Ezt demonstrálandó jegyzem meg, hogy Szalai Erzsébet és jelen sorok író­ja – nem teljesen azonos érveléssel és politikai pozícióval – de a többszektorú vegyes gazdaság lehetőségének álláspontját képviselte. A nemzeti kerekasztal­tárgyalások tulajdonreform-bizottságában az SZDSZ és a Fidesz képviselőin kívül minden delegált (MDF, Néppárt, kereszténydemokraták, Liga [ez utóbbit képviselte Szalai]), vegyes tulajdont javasolt, amelybe valamely fokon beletartozott a dolgozói tulajdonlás is. Magam az MSZP első kongresszusán a privatizáció helyett eleve a többszektorú gazdálkodás lehetőségére hívtam fel a figyelmet, amelyben a kö­zösségi-szövetkezeti szektor önálló létezése volt a kulcselem. Mindez olyannyira benne volt a „levegőben", hogy a 89-es alkotmánymódosítás során a nemzeti kerekasztal harmadik oldalának javaslatára – a Baloldali Alternatíva kezdeménye­zésére (e civil szervezet egyik alapító tagja voltam) – bekerült az Alkotmányba is a közösségi tulajdon lehetősége, mígnem a választások után győztes erő óriási parlamenti többséggel kidobatta a közösségi tulajdon lehetőségét is az alkotmány­ból, Németh Miklós támogatásával. Vö. Szalai Erzsébet: Szereppróba. Válogatott tanulmányok, publicisztikai írások és interjúk, 1982-1993. Századvég Kiadó, Bu­dapest, 2000. 145-165. és Krausz T.: „Kongresszusi beszéd – az MSZMP utolsó (XIV.) és az MSZP alakuló kongresszusán". Eszmélet, 81. sz. (2009.)

⁹ Ld. Satalin programját és az átalakulásról szóló tanulmányomat in: Pereszt­rojka és tulajdonáthelyezés. Tanulmányok és dokumentumok a rendszerváltás történetéből a Szovjetunióban (1985-1991). Ruszisztikai Könyvek, XII. Bp., 2003. 52-102. és 123-196.

¹⁰ A sokkterápia atyja, Jeffrey Sachs még a rendszerváltás 20. évében is kénytelen mulatságosan abszurd érveket felhozni a pusztító politika védelmében, amivel felelősségét kívánja eljelentékteleníteni az átlagéletkor rendkívüli csökkenéséért a 90-es években. (Ld. a vitát a Financial Times hasábjain, amely a The Lancet című orvosi folyóiratban közölt jelentésre reflektált: Andrew Jack: „Soviet sell-offs led to deaths, says study", Financial Times, 2009. január 15 http://www.ft.com/intl/cms/s/0/44a495ee-e276-11dd-b1dd-0000779fd2ac.html#axzz1cYwm7vCq , Prof. Jeffrey D. Sachs: „»Shock therapy« had no adverse effect on life expectancy in eastern Europe", Financial Times, 2009. január 19. http://www.ft.com/intl/cms/s/0/0b474e44-e5c9-11dd-afe4-0000779fd2ac.html#axzz1cYwm7vCq , David Stuckler, Dr Lawrence King, Martin McKee: „Rapid privatisation worsened unemployment and death rates", Financial Times 2009. január 22. http://www.ft.com/intl/cms/s/0/99ac6bd8-e826-11dd-b2a5-0000779fd2ac.html#axzz1cYwm7vCq ., Prof. Jeffrey D. Sachs: „Call for future studies is not the same as robust evidence", Financial Times, 2009. január 27. http://www.ft.com/intl/cms/s/0/0b96a4d0-ec13-11dd-8838-0000779fd2ac.html#axzz1cYwm7vCq ,) A magyar fejleményeket illusztrálandó néhány adatot ld. Benyik Mátyás: Társadalmi figyelő, Magyarország 2008. évi jelentéséből: „A magyarok többségének a piacgazdaság munkanélküliséget, kényszernyugdíjazást és a biztos megélhetés elvesztését jelentette. Hozzávetőleg 1,5 millióan kerültek ki a munka világából és a munkanélküliség a szegénység alapvető oka. A rendszerváltással egyidejűleg a lakosság 60%-a került előnytelenebb helyzetbe, mint korábban volt. A leginkább érintett csoportok: a szakképzetlenek, a kistelepülésen élők, a sokgyermekes családok és a cigányok. Mindezek mellett, a lakosság többségének súlyos életszínvonal-romlása miatt, a gazdasági átalakulás negatív hatásait leginkább elszenvedő kisebbségek, különösen a romák váltak bűnbakká […] Magyarországon a teljes foglalkoztatási ráta alacsony (2007-ben 56,7%) és a munkanélküliség is növekszik (2008 januárjában több mint 8% volt [ma már több mint 10 % – K. T.]). A romák körében a munkanélküliségi ráta sokkal magasabb. A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal 90-100% közötti arányt említ a leszakadó régiókban. A cigány férfiakhoz és a lakosság többségéhez képest a cigány nők munkanélküliségi rátája különösen magas. 1993 óta a roma nők fog­lalkoztatottsági aránya nem haladta meg a 15%-ot. A legutóbbi statisztikai adatok további csökkenést mutatnak, amelynek okai a nyugdíjrendszer kedvezőtlen vál­tozásaiban és a közszférában való alacsony foglalkoztatottságukban keresendők. (KSH [2008]: Foglalkoztatás és munkanélküliség, 2007 november – 2008 január. Gyorsjelentés, 39. szám, Budapest.)

¹¹ Jürgen Hambermas: „What does Socialism mean today? The Rectifying Revolution and the Need for New Thinking on the Left", New Left Review, No. 4. Sept.-Oct. 1990.

¹² Megjegyzendő, hogy mind a kelet-európai szociálliberális kormányzás, mind a nacionalista-konzervatív politikai uralom a szabad piaccal összefüggő ún. globális értékekre összpontosít. A különbség legfeljebb az, hogy a nacionalista-konzervatív kormányzás idején a „nemzeti értékekre" és a tekintélyelvű irányításra helyeződik át a hangsúly, és „szervesebben" viszonyulnak a rendszer rasszista és szélsőjobboldali kinövéseihez, de mindkét irányzat végső soron az utolérés, a felzárkózás, a „Nyugat értékeinek" keretei között marad. A neoliberális-neokonzervatív gondolkodásmódot nem befolyásolja, hogy ma Kelet „lemaradása" a Nyugathoz képest mind szociális, mind gazdasági téren, az egy főre eső kibocsátás terén is nagyobb, mint három évtizeddel ezelőtt. Az impresszív technikai felzárkózás mindezen körülményeken csak keveset módosít, főképpen, ha figyelembe vesszük, hogy ez utóbbi szerves kapcsolatban áll a korábbi ipari szerkezet és munkaszervezet szétzúzásával, a tömeges munkanélküliség megjelenésével és a gazdasági-pénzügyi válságok ismétlődésével.

¹³ Még a Magyarországon felhalmozódott szellemi tapasztalatok tükrében is szélesen dokumentálható, hogy kezdettől világos volt, miféle fejlődés következik szerte a régióban 1989 után. Ld. dokumentációként Tütő László cikkét („Társadalomfilozófiai alternatívák a magyarországi rendszerátalakításban I.") az Eszmélet 83. számában, és saját cikkgyűjteményemet: Megélt rendszerváltás. Budapest, Cégér Kiadó, 1994.

¹⁴ Nagyon korán felfigyelt a hazai kritikai gondolkodás az „utolérés" manipulatív gondolati-elméleti jellegére, ld. e problematikáról Susan Zimmermann értékes feltáró elméleti tanulmányát: „Az utolérő fejlődés a társadalomkritikai gondolkodásban". In: Rendszerváltás és társadalomkritika. (Szerk.: Krausz Tamás), Budapest, Napvilág Kiadó, 1998. 40-69.

¹⁵ Az „ügynökvadászó" (copyright Pál Lajos) történetírás fő alakja Ungváry Krisztián, aki egészen más területen is botrányos dolgokat produkált, példának okáért a Wehrmacht mentegetéséig jutott valamiféle egészen extrém liberalizmus nevében, amely mindenfajta szocializmus diszkreditálásának bunkójaként használja a „fasizmus és kommunizmus" azonosításának igen durva, tudománytalan hipotézisét. Persze a „szocializmus-történet" kriminalizálásának politikai és ideológiai hátterét Magyarországon és Lengyelországban – hogy Ukrajnáról és a balti államokról ne is beszéljek, ahol nyílt szélsőjobboldali restauráció folyik – törvényi úton is biztosították.

¹⁶ Ld. erről Krausz T.: „A Gulag aktualitása". In: Gulag. A szovjet táborrendszer története. Bp., Pannonica, 2001. (Szerk.: Krausz Tamás.)

¹⁷ Samuel P. Huntington: The Third Wave: Democratization in the Late Twentieth Century. University of Oklohoma Press, 1991.

¹⁸ A régió túlnyomó részében nem léteztek a polgári demokrácia társadalmi hordozói. Mindenekelőtt a demokratikus polgárság hiánya a feltűnő, amely a globális tőkeuralom feltételei között nem is szilárdulhatott meg a nyugat-európai történelem XIX. századából megismert öntudatos nemzeti burzsoáziaként. Az új helyi burzsoázia vagy szatócs jellegű társadalmi képződmény vagy maga is a szupranacionális és multinacionális tőkeintézmények, bankok, vállalatok „társ-tulajdonosa", amit a szélsőjobboldal a maga terminológiájában „idegen", „zsidó", „nemzetietlen" stb. „osztályként" ír le a maga primitív módján; egyúttal kifejezve mélységes csalódását atekintetben, hogy nem az ő képviselőikből kerültek ki a tőke új menedzserei és vezető megszemélyesítői.

¹⁹ Csupán e vonatkozásban is emlékeztetnék rá, hogy a kelet-európai régió fejlődéstörténetét nem a nyugati fejlődésből megismert struktúraformák jellemezték. A régió számos fejlődési sajátossággal rendelkezett a nyugati centrum-országokkal egybevetve. Csak Magyarországon az elmúlt félévszázad legjelentősebb historikusai több tucat munkát írtak e témakörben, elegendő itt néhányuk puszta felsorolása: Niederhauser Emil, Arató Endre, Szűcs Jenő, Gunst Péter, Ránki György stb. Ring Éva évtizedekkel ezelőtt e koncepciókat impozáns kiadványban gyűjtötte össze. A nyugatibb kelet-európai alrégió (Csehország és Szlovénia), amely korábbi időkben a polgári fejlődés legtöbb feltételével rendelkezett más kelet-európai alrégióval egybevetve, a legközelebb állt a nyugati centrumfejlődéshez való felzárkózás lehetőségéhez, noha a geopolitikai erőviszonyok ennek sohasem kedveztek. A közép-kelet-európai (balti-lengyel-magyar-horvát) térségben gazdasági és kulturális tekintetben még gyengébb „nemzeti polgárság" még etnikailag-nemzetiségileg is eltért a lakosság alapvető tömegeitől. Az orosz-ukrán-belorusz alrégió csak a XIX. század végétől kezd kikászálódni a tradicionális társadalom keretei közül, a polgárság pedig az államszocializmus évtizedei alatt elveszítette korábbi létfeltételeit. Végül a Balkán országaiban – e tekintetben Szlovákiát is ide sorolhatjuk – az ún. csonka társadalom (I. Tóth Zoltán) szilárdult meg a XX. század elejére, vagyis a saját uralkodó osztály hiánya és polgári társadalmakra jellemző más sajátosság hiánya vált meghatározó jellemzővé. A történészek számára közismert regionális történelmi sajátszerűségek, amelyek alrégiókként más-más módon törtek felszínre, a következőkben foglalhatók össze: az állam tradicionálisan fontos szerepe a gazdaságban mint egyfajta polgárság-pótlék; az állami tulajdon és az állami „mindenhatóság" jelentősége; a civil társadalom gyengesége; általában az uralomra képes demokratikus polgárság hiánya; rendies fejlődéselemek stb. Mindez megkönnyítette az 1945 utáni fordulatot az államszocializmus irányába, majd pedig hozzájárult annak bukásához is, amennyiben a jelzett történelmi sajátszerűségek a multinacionális, szupranacionális tőkeuralom jellegzetesen félperifériás formáinak átörökítését könnyítették meg. Az államszocializmus mint sajátos „csonka társadalom", uralkodó osztály nélküli társadalom volt, így maga a felső bürokrácia és elit könnyen átsodródott a 80-as évek végén a neoliberális átrendeződés folyamatában a tőke megszemélyesítőjének pozíciójába, noha sokáig úgy látszott, hogy a munkásosztály „megbízottaiként" is eljátszhatnak bizonyos történelmi szerepet. Az új gazdasági uralkodó elit létrejöttével kapcsolatban ld. Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Bp., Aula, 2001.

²⁰ Ilyen ahistorikus felfogást fogalmazott meg „klasszikus" módon Kornai János a szocializmus politikai gazdaságtanáról szóló terjedelmes könyvében, ld. erről Krausz T.: „Ahistorical Political Economics". Social Scientist (New Delhi) Vol. 24. No. 1-3. Jan-Marc 1996. 111-127.; és „A történetietlen politikai gazdaságtan ". Eszmélet, 24. sz. (1994. tél).

²¹ Ld. a 18. jegyzetet.

²² A Szovjetunió magyarországi képviselője, évekig nagykövete, a jeles diplomata-történész, Valerij Muszatov írása megvilágítja ezt a helyzetet: Teziszi visztuplenyija V. L. Muszatova (Diplomatyicseszkaja Akagyimija MID Roszszii) na mezsdunarodnoj konferencii v Insztyitutye szlavjanovegyenyija RAN 16-17 noiabria 2009. 11.

²³ Jochen Hippler: „A demokratizálás mint uralmi forma – A harmadik világ a hidegháború után ". Eszmélet, 29. sz. (1996. tavasz). Amit a szerző a harmadik világ „demokratizálásáról" leír a hidegháború periódusában, alapvető mozzanatokban emlékeztet mindarra, ami a rendszerváltás keretei között történt az intézményi export útján.

²⁴ Mindennek nem mond ellent, hogy a „kapitalista visszailleszkedés" még az Európai Unió keretei között is magán viseli a második világháború előtti szellemi-politikai és szociális struktúrák fejlődési jegyeit, a régi kapitalizmus keveredik itt a modern globális formákkal, különböző történelmi korok „csúsznak össze" a „kombinált fejlődés" (Trockij) logikájának megfelelően.

²⁵ Nagyon mulatságos olvasni azokat a liberális politológusokat, akik – mint „nagy rendszerváltók" ott bábáskodtak az új hatalmi elit osztozkodásánál – csak most értették meg, hogy az új rendszer tekintélyuralmi irányba fordulhat, amit ők készítettek elő. A nagyon csalódott Tölgyessy Péter például csak mostanában ébredt rá arra, ha egyáltalán ráébredt, hogy a nevéhez fűződő Antall-Tölgyessy paktum, amely a hatalom társadalom fölötti osztogatását klasszikusan jelképezte, már magában rejtette a tekintélyuralmi tendencia lehetőségét és valószínűségét. Egyre többen ismerik fel, hogy az új kapitalizmus menedzselése gazdasági és szociális téren tisztán polgári demokratikus eszközrendszerrel szinte lehetetlen. Ezt a veszélyt, ezt a fejlődési pályát az Eszmélet folyóirat szerzői 1989 óta folyamatosan felismerték és elemezték.

²⁶ Vö. Krausz T.: A szocializmusvita jelenlegi állásáról. In: Államszocializmus…, i. m. 122-144.

²⁷ Ld. a magyar új uralkodó osztály születéséről Szalai Erzsébet: Gazdasági elit…

²⁸ Még Chilében is csak katonai puccsal és politikai tömeggyilkosságokkal lehetett kikényszeríteni a neoliberális fordulatot, ám Kelet-Európában az államszocialista elit meghatározó csoportosulásai saját önös érdekeiket felismerve önként adták be a derekukat.

²⁹ Ld. erről Mitrovits Miklós: „Az önigazgatás bukása. A neoliberális rendszerváltás Lengyelországban ". Eszmélet, 83. sz. (2009. ősz.)

³⁰ A szovjetunióbeli rendszerváltás folyamatában a nemzetközi tőkés intézményrendszer szerepét érzékeltettem egy tanulmányomban: Perestroika and the redistribution of property in the Soviet Union: political perspectives and historical evidence. Contemporary Politics (London, South Bank Univ.) Vol. 13. No. 1, March 2007. 3-36.

³¹ Ld. erről Mocsáry József: Hogyan lopjunk gyárat? c. „kultikus" írását. Eszmélet, 3. sz. (1991).

³² Ld. a privatizáció és általában a rendszerváltás sajátos gazdasági fejleményeiről a Forradalom helyett... c. idézett műben a bolgár, a szlovén, a mongol tapasztalatokról J. Micov, Szilágyi Zs. és Lukács Gy. írásait.

³³ Kvázi félhivatalos rangra emelkedett a korrupció elfogadása, mintha elismerték volna a tényt, miszerint a rendszer megszüntethetetlen alapvonásáról van szó. A téma kiváló orosz szakértője kutatásának bevezetőjében hangsúlyozza: a Világbank értékelése szerint a korrupció évente 80 milliárd dollár kárt okoz, mely adat nem tartalmazza a közvetett veszteségeket, amelyek nyilvánvalóan meghaladják az előbb említett összeget. 69 országban 3.000 céget vizsgáltak át, amelyek az IMF-től és a Világbanktól hiteleket vettek fel, melyeknek 40 %-át nem a megnevezések szerint használták fel, jó részük pedig különböző pénzügyi machinációk következtében személyes bankszámlákon kötött ki. Más felmérés szerint az egész világon a vállalatok 40 %-a kénytelen megvesztegetési pénzeket fizetni, az ún. fejlett országokban ez kb. 15 %-ot tesz ki, az ázsiai országokban 30%-ot, a szovjet utódállamokban (FÁK) ez az adat 60 %-ra tehető. Vö. Szvetlana P. Glinkina: Феномен коррупции: теория и российская практика. („A korrupció mint jelenség: elmélet és oroszországi gyakorlat ".) (Kézirat. Publikálás alatt a Novaja i novejsaja isztorija c. folyóiratban, [lásd még Eszmélet, 85. sz. (2010. tavasz), 116-158. – a szerk.])

³⁴ Szvetlana P. Glinkina: I. m. (Kézirat 27-30. [valamint Eszmélet, 85. sz. 150. és környéke, kissé eltérő fordításban – a szerk.])

³⁵ Uő.: Privatizacija: koncepcii, realizaciii effetyivnoszt'. Moszkva, Nauka, 2006. Roszszijszkaja Akademia Nauk, Insztyitut Ekonomiki.

³⁶ Vö.: Szvetlana Glinkina: idézett kézirat, és Szalai E.: Gazdasági elit…

³⁷ Ezekről a fejleményekről ad gazdag anyagot: Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatások Kelet-Európában 1989 után c. hivatkozott mű.

³⁸ A fentebb említett fiatalember, Ungváry Krisztián, a liberális újságírás „liblingje" például szükségét érzi, hogy megkülönböztesse a Wehrmachtot mint „szakmai" szervezetet az SS-től, amely kvázi döntően felelős a népirtásért és a holokausztért. Ugyanakkor viszont egyenlőségjelet tesz a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg közé, itt nemcsak hogy nem tud különbséget tenni, de még propagálja is azt a totalitarianizmus említett „teóriájára" hivatkozva, miközben pontosan ismeri a téma német forrásait, amelyeknek a fényében többé nem vitatható, hogy a Wehrmacht tábornoki kara nemcsak egyszerűen tudott a népirtásokról, nemcsak „logisztikailag" felügyelte azt, hanem a Wehrmacht egységei közvetlenül részt vettek a zsidók, a szlávok fizikai megsemmisítésében, az általános genocídiumban. (Magam ezeket a tényeket korábbi írásaimban, könyveimben szóvá tettem, melyek különböző nyelveken Magyarországon, Oroszországban és az Egyesült Államokban is megjelentek, ám 2007 nyarától, amióta a British Intelligence Service, a SIS közreadta a brit fogságba esett német tábornokok titkosan rögzített beszélgetéseinek jegyzőkönyveit [1942-45], e téren semmiféle kétségei nem lehetnek egyetlen komoly szakembernek sem. Vö. Andrew Roberts: „The Genocide Generals: secret recordings explode the myth they knew nothing about the Holocaust", Mail Online, 2007. július 21. http://www.dailymail.co.uk/femail/article-469883/The-Genocide-Generals-secret-recordings-explode-myth-knew-Holocaust.html

³⁹ Martin Kovats: „A Jó, a Rossz és a Csúf. A romapolitika három arca Magyarországon ". Eszmélet, 32. sz. (1996. tél) 133-136.; Uő.: The political significance of the first National Gypsy Self-government in Hungary. Contemporary Politics, 6. évf. (2000) 3. 247-262.; Binder Mátyás: „A cigányokról alkotott kép változásai Szlovákiában és Magyarországon". In: Forradalom helyett…