A világhatalmi szembenállás, a hidegháború lezárulása óta sem a hivatalos, sem az elfogulatlan társadalomkutatás nem számol a belátható jövőben kirobbanó globális háborúval. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy megszűnnének a kis intenzitású konfliktusok vagy a helyi háborúk. Így a lassan másfél évszázada kialakult modern militarizmus továbbra is számolhat azzal, hogy felhasználhatja az egyes államok meghatározó gazdasági-társadalmi erőforrásait.

A centrum és a félperiféria azon országaiban, amelyek közvetlenül nem érintkeznek a valódi vagy kreált válsággócokkal, elkerülhetetlenül felvetődött az a kérdés, hogy az új világhelyzetben, különösen az egyelőre meghatározó amerikai katonai-hatalmi monopólium árnyékában mi lehet a szerepe a nemzeti haderőknek. A változások eredményeként – legalábbis Európában – valamelyest csökkentek a hadikiadások, s általában kisebbek lettek a hadseregek is. Ugyanakkor folytatódott a hadseregek technológiai megújulása, s kiépültek a bármikor és bárhol, gyakran parlamenti kontroll nélkül, elnöki vagy kormánydöntésre bevethető gyorsreagálású, nagyobb részt professzionális elitalakulatok.

Magyarországon a rendszerváltozás, a Varsói Szerződés megszűnése és a NATO-csatlakozás több hullámban vetette fel a hadsereg szerepének, funkciójának, anyagi-technikai ellátottságának és szervezeti formájának kérdését. Kitűnt, hogy az államszocializmus Néphadserege túlméretezett, funkciói, céljai meghaladottak, szervezete és technikai állapota gyors tempóban elavul. A tisztikar túlképzett és alulfizetett, a tiszthelyettesi állomány pedig kicsi és alulfinanszírozott.

A többek szerint illuzórikus semlegesség elvetése és a NATO-csatlakozás deklarálása után és alatt, gyakorlatilag a rendszerváltozás óta a Magyar Honvédség folyamatosan az átszervezés állapotában van. A szakértők szerint a kellően meg nem fontolt, ráadásul mondhatni évente változó elvek és célok alapján folyó átszervezés mind ez ideig nem járt észrevehető technikai modernizációval, a szervezeti átalakulás, az egységek és a magasabb egységek diszlokációjának állandó változása többek szerint – mondjuk így – nem növelte az ország védelmi képességét. A hivatásos állomány tartós egzisztenciális bizonytalansága, a hadsereg létszámának csökkenése tovább rontotta a hadsereg állapotát és presztízsét.

A hadseregről szóló mai viták egyik vonulata emberi jogi kérdésként veti fel a hadkötelezettség és a hadsereg belső életének problémáit. A modern korban minden hadsereg tömeghadsereg, emberanyagát sorozással és/vagy toborzással egészíti ki, ennek megfelelően szokás általános hadkötelezettségen alapuló, illetve professzionális hadseregról beszélni. Az egyes államokban e formák történelmileg alakultak ki, a NATO-ban, ha már az a kötelező hivatkozási alap, mindkettőre van példa (USA, Nagy-Britannia, illetve Németország és Franciaország).

A hadkötelezettség ellenzői szerint a sorozás aránytalanul korlátozza a bevonulók emberi jogait, a katonai szakértők (például Szűcs Mihály őrnagy) egy része szerint a sorállomány egészségügyi állapota miatt, pszichésen, szakmailag alkalmatlan a stressz elviselésére, a katonai technika üzemeltetésére. Az általános hadkötelezettséget elvetők szerint még a hadsereg működőképességével szükségképpen együttjáró korlátozások is sértik a besorozottak emberi jogait.

A toborzott (professzionális) hadsereg ellenzői szerint e hadseregtípus túlzottan költséges, s a mai állapotok szerint utánpótlása is kétséges. (A jelenleg is létező szerződéses katonaság a munkanélküliek körében sem népszerű.) Kérdéses, hogy a majdani professzionális hadsereg tagjai mennyire élhetnek politikai jogaikkal – a mai alkotmányos rend súlyosan korlátozza a hivatásos tisztek jogait -, s hogy elfogadható álláspontnak tekinthető-e az, hogy a profi katona önként lemondhat emberi jogai egy részéről. Ezenkívül történelmi tapasztalat, hogy a hivatásos hadseregek bevetése könnyebb és gyorsabb, mint a sorozotté, s általában a közvélemény is hamarabb elfogadja. Egy olyan hadsereg azonban, amely részben vagy egészben profikból (zsoldosokból) áll, túlzott kísértést jelent a politikusok kezében.

Megjegyzendő, hogy a mai politikai-társadalmi állapotot, különösképpen a NATO-tagságot figyelembe véve bármely típusú és szervezetű honvédség részese lehet a magyar érdekektől független vagy éppenséggel ellentétes – adott esetben támadó jellegű – háborúnak, annak minden következményével együtt.

Ha a jelenlegi viták tétje valóban a hon védelme, akkor fel kell vetni a harmadik szervezeti variációt is, melyet jobb híján nevezzük svájci modellnek. A hivatásos tisztikar és a professzionális speciális alakulatok (szakszolgálatok) mellett az általános hadkötelezettségen alapuló, területvédelmi alakulatokból álló véderő immár két világháborúban bizonyította hatékony elrettentő erejét.