Buda István alkotása (1986)

A 18. moszkvai pártkongresszuson elhangzott Sztálin-beszéd fő mondanivalója kétségkívül az új államelmélet meghirde­tése volt. Sztálin szükség diktálta kényszerből, s nem veleszü­letett hajlamai folytán merészkedett erre az ingoványos terü­letre. Még alig telt el egy kevés idő azóta, hogy félreállították és eltiporták Krilenkót és Pasukaniszt, a két hithű sztálinista jogászt, pusztán azért, mert Marx, Engels és Lenin gondo­latait hangoztatták azzal kapcsolatosan, hogy a szocializ­musban az állam fokozatosan elhal. A Kreml ma semmi­képp nem tud megbékélni ezzel a gondolattal. Hogy már most elhaljon? Hiszen a bürokrácia még csak most kezd életre kelni! Krilenko és Pasukanisz tehát egyértelműen „kár­okozók".

Egyébként a környezetünkben élők is nehezen tudnák felfogni az állam elhalására vonatkozó régi elméletet.

A munkásokat a gyárakhoz kötötték, a parasztokat a kol­hozokhoz. Mindenki személyigazolványt kapott. A mozgás­szabadságot megszüntették. A munkahelyi késés bűntény­nek számít. Árulásnak minősül, ha valaki az engedelmesség elemi követelményét sem teljesíti, azaz nem borul le a „vezér" előtt, hogy Sztálin kritizálását már ne is említsük. Az államha­tárokat határőr-alakulatok és rendőrkutyák őrzik, oly sűrű láncban, mint sehol másutt a világon. Gyakorlatilag senkit nem engednek se ki, se be. Azokat a külföldieket pedig, akik már régebben kerültek az országba, szisztematikusan kiirtják. A szovjet alkotmánynak, a „világ legdemokratikusabb" alkot­mányának a lényege az, hogy a megadott időpontban minden állampolgár köteles megszavazni azt az egyetlen jelöltet, akit Sztálin vagy ügynökei kiválasztottak. A sajtó, a rádió, az agi­tációs és propagandagépezet, a közoktatás, mind teljes egé­szében az uralkodó klikk kezében van. Hivatalos adatok sze­rint a pártból öt év alatt legalább félmillió embert kizártak. Nem tudni pontosan, hányan kerültek közülük börtönbe vagy kon­centrációs táborba, hányat lőttek le, hányat száműztek messze vidékekre. Mindenesetre százezrekre vár ugyanaz a sors, mint a pártonkívüliekre. Ezekkel a milliókkal, családjukkal, rokonaikkal, barátaikkal nehéz lenne megértetni, hogy a sztá­lini állam hamarosan elhal. Mert ez az állam csak a többi embert fojtogatja, ő maga távol áll a haldoklástól. Épp ellenke­zőleg, oly tobzódva él és virul, amire még nem volt példa az emberiség történelmében.

S mindezen közben kijelentik: a szocializmus megvaló­sult. Az ország a kommunizmus teljes felépítése felé halad – hangzik a hivatalos verzió. Aki kételkedik, azt Berija győzi meg. De van itt még egy alapvető nehézség. Ha elfogadjuk Marx, Engels és Lenin álláspontját, azt kell mondanunk: az állam osztályuralmi szervezet. A marxizmus már rég lelep­lezte az összes többi államdefiníciót, mint a kizsákmányolás érdekeit szolgáló elméleti falszifikációt. De mit jelent akkor az állam egy olyan országban, ahol „az osztályokat már meg­semmisítették"? A Kreml bölcsei már jó ideje törik ezen a fejüket. Első teendőjük természetesen az volt, hogy letartóz­tattak mindenkit, aki csak figyelmeztetni merte őket a marxista államelmélet létére. De ez önmagában nem volt elég. Leg­alább látszólag meg kellett teremteni a sztálini abszolutizmus elméleti megalapozását. Erre két menetben került sor. Öt év­vel ezelőtt, a 17. pártkongresszus idején Sztálin és Molotov megmagyarázta, hogy a rendőrállam léte azért szükségszerű, hogy felvehessék a harcot a régi uralkodó osztályok „maradé­kával", különösen pedig a trockizmus „maradványával". Bár ezek száma – mint mondták – elenyésző, de annál „vadabbul" tartják magukat. Épp ezért rendkívül éber és kíméletlen har­cot kell folytatni ellenük. Ez az elmélet mindenekelőtt döbbe­netesen ostoba. Miért kellene az erőtlen „maradék" leverésére egy egész totalitárius államot kiépíteni, amikor maguknak az uralkodó osztályoknak a megdöntésére is bőségesen élendő volt a szovjetdemokrácia? Erre a kérdésre senki sem adott választ.

Mindemellett és mindennek ellenére azt a 17. kongresszus időszakában kiagyalt teóriát nem lehetett elvetni, hogy az utóbbi öt év jórészt a „trockizmus maradványainak" felszá­molása jegyében telt. A pártot, a kormányt, a hadsereget, a diplomáciát lefejezték, vérét lecsapolták. Olyannyira messzire mentek, hogy a legutóbbi kongresszuson Sztálin már kényte­len volt kijelenteni saját apparátusának megnyugtatására, hogy a továbbiakban már nem fog az össznépi tisztogatások eszközéhez folyamodni. Ami persze nem igaz: a bonapartista állam kénytelen lesz ezután is fölmorzsolni a társadalmat, nemcsak szellemileg, hanem fizikailag is. Sztálin azonban képtelen ezt beismerni. Esküdözik, hogy a tisztogatások nem kezdődnek újra. De ha ez így van, s a trockizmus „maradvá­nyait" a régi uralkodó osztályok „maradékával" együtt végleg felszámolják, akkor, kérdem én: kivel szemben van szükség az államra?

Sztálin ezt már nem hagyja válasz nélkül: „Az állam szük­ségességét az indokolja, hogy kapitalista országokkal va­gyunk körülvéve, s ez veszélyeket jelent egy szocialista or­szág számára". A maga szeminarista monotóniájával egyre csak azt hajtogatja, variálgatja, hogy: „a belső katonai elnyo­más funkciója megszűnt, elhalt…, már csak a külső támadá­sokkal szembeni katonai védelem funkciója maradt meg teljes egészében." Majd pedig: „ami pedig hadseregünket, büntető különítményeinket és hírszerző egységeinket illeti, ezek ereje már egyáltalán nem az ország belseje felé irányul, hanem kifelé, a külső ellenségek felé."

Tételezzük fel egy pillanatra, hogy ez így is van. Tételez­zük fel, hogy a centralizált bürokratikus apparátus fenntartá­sát és erősítését kizárólag csak az imperializmus nyomása teszi szükségessé. Ám az állam lényege szerint nem más, mint az embernek ember fölött gyakorolt hatalma. A szocializ­musnak viszont az a feladata, hogy ezt a hatalmat minden formájában megszüntesse. Ha az állam fönnmarad, sőt to­vább erősödik és még vadabbul tombol, ez azt jelenti, hogy a szocializmus még nem valósult meg. Ha a privilegi­zált államapparátust a kapitalista környezet hozta létre, akkor ez azt jelenti, hogy egy szocialista ország kapitalista környe­zetben nem épülhet föl. Sztálin a fürdővízzel együtt kiöntötte a gyereket is: miközben a bonapartista hatalomfelfogást akarta igazolni, egyúttal megcáfolta saját alapvető elméle­tét is arra vonatkozóan, hogy a szocializmus egyetlen országban is felépíthető.

Sztálin új elméletének azonban csak az a része helytálló, amelyben megcáfolja régi elméletét, a többi hajítófát sem ér. Az imperialista veszély elleni harchoz egy munkásállamnak természetesen szüksége van hadseregre, parancsnoki állo­mányra, felderítő osztagra stb. De szüksége van-e annyi ez­redesre, tábornokra, marsallra, akik természetesen megkap­ják a maguk jövedelmét és privilégiumait? 1920. október 31-én, amikor a spártai fegyelmet követő Vörös Hadseregnek még nem volt külön tisztikara, külön hadseregparancsban mondták ki: „a hadsereg szervezetén belüli… egyenlőtlen­ség bizonyos esetekben teljességgel indokolt és elkerülhetet­len, más esetekben viszont egyáltalán nem szükségszerű, sőt időnként már-már bűnös méreteket ölt." „A parancs záró­passzusa így hangzott: „A hadsereg nem tűzhet ki maga elé olyan teljesíthetetlen feladatot, hogy haladéktalanul felszá­molja soraiban az összes privilégiumot, hanem arra kell állan­dóan törekednie, hogy ezeket az előnyöket valóban a mini­mumra csökkentse. A lehető legrövidebb idő alatt fel kell szá­molni azokat a privilégiumokat, amelyek egyáltalán nem a hadügy szükségleteiből következnek és mindenképpen sértik a Vörös Hadsereg katonái közötti egyenlőség"és bajtársias­ság érzését." Ilyen volt az akkori szovjet hatalom politikai irányvonala. A mai politikai kurzus épp az ellenkező irányba halad. Márpedig, ha a polgári és katonai ügyeket irányító kaszt tovább nő és erősödik, akkor ez azt jelenti, hogy a társa­dalom egyre távolabb kerül a szocialista ideáltól, ahelyett, hogy közeledne hozzá – függetlenül attól, hogy kire hárítható emiatt inkább a felelősség: a külföldi imperialistákra avagy a hazai bonapartistákra.

Ugyanez a helyzet a hírszerzés terén is. Sztálin szerint a hírszerzés az állam kvintesszenciája. „Hírszerzés nélkül nem foghatnánk el és nem büntethetnénk meg a külföldi hír­szerzők által a nyakunkra küldött besúgókat, gyilkosokat, szabotőröket" – hangzott a sztálini intelem azon a kongresszu­son, ahol jószerivel a GPU-ügynökök voltak többségben. Ter­mészetesen senki sem tagadja, hogy az imperialista ármánnyal szemben szükség van a hírszerzésre. A kérdés azonban az, hogy milyen szerepet töltenek be ezek a hírszerző szervek a szovjet állampolgárok életében. Az osztály nélküli társadal­mon belül mindenképpen érvényesülnie kell a belső szolidari­tás kötelékének. Sztálin többször is beszélt felszólamlásaiban erről a szolidaritásról, a „monolit" társadalom hírhedt elvéről. Ám ez azt jelenti, hogy a besúgók, szabotőrök, károkozók is oltalmat, együtt érző közeget igényelnek. Minél magasabb fo­kon érvényesül egy társadalmon belül a szolidaritás, minél erősebben kötődnek tagjai a fennálló rezsimhez, annál kisebb tere marad az antiszociális elemek burjánzásának. Mert ho­gyan is magyarázhatnánk másképp, hogy a Szovjetunióban – ha hihetünk Sztálinnak – lépten-nyomon olyan bűncselek­ményeket követnek el, amelyek a rothadó kapitalista társada­lomban sohasem fordulnak elő? Elvégre nem foghatnak min­dent az imperialisták gonosz szándékára! A bacilusok hatását sem elsősorban életképességük határozza meg, hanem az, hogy mennyire ellenálló velük szemben az élő szervezet. De hogyan kerülhetett egy „monolit" szocialista társadalomba – ráadásul a legmagasabb beosztásokba – annyi imperialista ügynök? Azaz: egy szocialista társadalomban hogyan lehet­nek a besúgókból és diverzánsokból kormánytagok, sőt kor­mányfők, politikai bizottsági tagok vagy épp felelős beosztású hadseregfőnökök? S végül, ha a szocialista társadalom annyira rugalmatlan, hogy csak egy teljhatalmú, univerzális és totalitárius hírszerző szervezet mentheti meg, akkor már na­gyon rosszul állnak a dolgok. Ha már olyan gazemberek áll­nak a hírszerző osztag élén, akiket egyszerűen le kell lőni, mint Jagodát, vagy szégyenletesen elkergetni, mint Jezsovot, akkor kiben bízhatunk ezután? Berijában? S ha egyszer neki is üt az órája?!

Valójában azonban, mint ismeretes, a GPU egyáltalán nem besúgókra vagy imperialista ügynökökre vadászik, ha­nem az uralkodó klikk politikai ellenfeleire. Sztálin egész egy­szerűen „elméleti" szintre akarja emelni saját koholt agyszüleményeit. De miféle okok kényszeríthetik a bürokráciát arra, hogy önnön valóságos céljait leplezze, s forradalmi ellenfeleit külföldi besúgóknak nevezze? Az imperialista környezet még nem magyarázat az efféle koholmányokra. A valódi okoknak belsőknek kell lenniük, azaz magának a szovjet társadalom­nak a struktúrájából kell következniük.

Próbáljunk magánál Sztálinnál kiegészítő utalásokat ke­resni erre vonatkozóan. „Az állam elnyomó funkciója helyett kialakult egy új funkció, mely szerint az állam rendeltetése az, hogy megvédje a szocialista tulajdont a népi javak tolvajaitól és fosztogatóitól" – veti kőzve anélkül, hogy bármi köze is lenne mondanivalójához. Megjegyzéséből viszont az követ­kezik, hogy az államnak nemcsak külföldi besúgókkal, hanem hazai tolvajokkal szemben is megvan a maga létjogosultsága, ráadásul ezek a tolvajok oly nagy befolyással bírnak, ami még a totalitárius diktatúra létét is igazolja, sőt egy új államfilozófia alapjául szolgálhat. Teljesen nyilvánvaló, hogy ha az egyik ember lop a másiktól, akkor a társadalomban még súlyos ínség és kiáltó egyenlőtlenség uralkodik, ami megint csak lopásra ösztökél. Ezzel már közelebb jutottunk a dolgok gyö­keréhez. A szociális egyenlőtlenség és az ínség olyan ko­moly történelmi tényezők, amelyek már önmagukban véve is indokoljak az állam létét. Az egyenlőtlenség min­dig védelmet igényel, a privilégiumokat szintén óvni kell, a kisemmizettek támadási kísérleteit pedig meg kell torol­ni; és a történelmileg kialakult államnak épp ez a funk­ciója!

A „szocialista" társadalom struktúrájával kapcsolatosan nem az a fontos, amit Sztálin beszédében elmondott, hanem az, amiről hallgatott. A munkások és alkalmazottak létszáma

– Sztálin állítása szerint – 1933-ban még 22 millió volt, de 1938-ra már 28 millióra emelkedett. Az „alkalmazotti" kategó­ria azonban nemcsak a szövetkezeti ügyintézőket foglalta magába, hanem a Népbiztossági Tanácsok tagjait is. A mun­kásokat és alkalmazottakat együvé számolják – s ez mindig is így történik a szovjet statisztikában -, hogy ne lehessen rájönni, milyen nagyszámú máris, és milyen gyorsan növek­szik a szovjet bürokrácia, s főként, milyen gyors ütemben nőnek kiadásai.

A két kongresszus között eltelt öt év alatt a munkások és alkalmazottak éves béralapja – Sztálin állítása szerint – 35 milliárdról 96 milliárdra nőtt, azaz, csaknem megháromszoro­zódott (ha most figyelmen kívül hagyjuk a rubel vásárlóerejé­nek változását). De hogyan oszlik meg ez a 96 milliárd a különböző kategóriákhoz tartozó munkások és alkalmazottak között? Erről egy szó sem hangzik el. Sztálin csak annyit közöl velünk, hogy „az ipari munkások éves átlagkeresete 1933-ban 1.513 rubel volt, de 1938-ban már 3.447 rubelre emelkedett." Itt most hirtelen csak a munkásokról beszél; de könnyen bebizonyíthatjuk, hogy továbbra is a munkásokról és alkalmazottakról együtt véve van szó: elég, ha beszoroz­zuk az éves átlagkeresetet (3.447 rubel) a munkások és alkal­mazottak összlétszámával (28 millió), éppen 96 milliárd rubelt kapunk. A munkások helyzetének kozmetikázása érdekében a „vezér" a tények oly durva elferdítését is megengedi magá­nak, amit még a legkevésbé lelkiismeretes kapitalista ország­beli újságíró is szégyellne. A 3.447 rubeles évi átlagkereset – a pénz vásárlóerejének változását figyelmen kívül hagyva – tehát csak annyit jelent, hogy ha összeadjuk a segédmunká­sok, szakmunkások, sztahanovisták, mérnökök, trösztigazga­tók és az iparban működő népbiztosok fizetését, akkor egy főre átlagosan évi 3.500 rubel esik. De mennyivel növekedett öt év alatt a munkások, mérnökök és a legfelső szintű vezetés bérezése? S mennyi jut most egy segédmunkásra? Minderről egy szó sem esik. A fizetés, a jövedelem átlagértékeinek szá­mításához mindig csak a legsilányabb polgári apologéták fo­lyamodtak. A civilizált országokban ezt a módszert már szinte teljesen elvetették, hiszen már senkit se csaphatnak be vele. A megvalósult szocializmus országában viszont igen kedvelt módszernek számít, holott itt kellene, hogy a legáttekinthetőbbek legyenek a társadalmi viszonyok. „A szocializmus – leltár" – mondta Lenin. „A szocializmus – csalás" – tanítja Sztálin.

Nagyon durva hiba lenne, ha azt gondolnánk, hogy a Sztálin által megadott átlagértékbe a legfelső „alkalmazotti réteg", azaz az uralkodó kaszt minden jövedelme beleszámít. Valójában ugyanis az úgynevezett „felelős beosztású munka­társak" hivatalos, viszonylag szerény javadalmazásukhoz még titkos pótlékokat is kapnak a központi vagy a helyi bizott­ságok pénztáraiból, autóhasználat illeti meg őket (sőt külön autógyárakat is létrehoztak abból a célból, hogy kiváló minő­ségű autókat gyártsanak a „felelős beosztású munkatársak" számára), gyönyörű lakásokat, nyaralókat kapnak, kórházak, szanatóriumok állnak rendelkezésünkre. Különféle „szovjet palotákat" építenek nekik hiúságuk kielégítésére, már-már teljesen kisajátítják a felsőfokú tanintézeteket, a színházakat stb. Ezek a hatalmas jövedelmek (az állam számára – kiadá­sok) persze nem számítanak bele a Sztálin által emlegetett 96 milliárd rubelbe. Ennek ellenére Sztálin még csak fel sem meri vetni azt a kérdést, hogyan oszlik meg a 96 milliárdos legális béralap a munkások és alkalmazottak, segédmunká­sok és sztahanovisták, alacsony és magas beosztású alkal­mazottak között. Talán kételkednünk sem érdemes abban, hogy a hivatalos béralap-növekedés oroszlánrészét a sztaha­novista mozgalom és a mérnökök premizálása emésztette fel. Sztálin igencsak egyszerű célt követ akkor, amikor e már önmagukban véve is módfelett gyanús átlagértékekkel ope­rál; amikor egy kategóriába sorolja a munkásokat és alkalma­zottakat; amikor a legfölső bürokráciát is beolvasztja az alkal­mazotti rétegbe; amikor az „átlagfizetések" meghatározásá­nál „elfelejti" megemlíteni az alkalmazottakat, s csak munká­sokról beszél: nos, célja mindezzel pusztán csak annyi, hogy a privilegizált kasztok kolosszális és egyre növekvő jövedel­mének elleplezésével becsapja a munkásokat, becsapja az egész világot.

„A szocialista tulajdon védelme a tolvajokkal és fosztoga­tókkal szemben" tehát azt jelenti, hogy jórészt a bürokraták jövedelmét kell megvédeni a lakosság privilégiumokkal nem rendelkező részének támadásaitól. Nem árt még azt is hozzá­tennünk, hogy a bürokrácia titkos jövedelmei a szocializmus semmiféle elvével nem támaszthatók alá, sem pedig az or­szág törvényeivel nem igazolhatók – ez a jövedelem tehát nem egyéb, mint lopás. A legalizált lopás e formáin kívül a lopásnak vannak még kifinomult illegális formái is, amelyek fölött Sztálin kénytelen szemet hunyni, mivel ezek a tolvajok jelentik legfőbb támaszát. A bonapartista államapparátus tehát olyan szerv, amely a népi javak bürokrata tolvajai­nak és fosztogatóinak védelmezésére szolgál. És ez az elméleti meghatározás már jóval közelebb áll az igazsághoz.

Sztálin kénytelen összevissza hazudozni államának szo­ciális természetét illetően, ugyanazon oknál fogva, amely mi­att a munkások fizetését illetően is hazudnia kellett; mindkét esetben a privilegizált parazitákat képviseli. Egy olyan ország­ban, amely már megvívta a maga proletárforradalmát, egyen­lőtlenséget hirdetni, arisztokráciát teremteni és privilégiumo­kat halmozni csak úgy lehet, ha hazugságáradatot zúdítunk a népre, s egyre kegyetlenebb megtorlásokkal fenyegetjük.

A lopás és fosztogatás, a bürokrácia fő jövedelemfor­rása, a szó tudományos értelmében nem számít kizsák­mányolásnak, a néptömegek érdekei és helyzete felől te­kintve azonban összehasonlíthatatlanul rosszabb min­denféle „organikus" kizsákmányolásnál. A bürokrácia – a szó tudományos értelmében – nem vagyonos osztály, bűne mégis tízszer annyi. Az államgépezet épp azért működik aka­dozva, mert hiányoznak a kiforrott osztályviszonyok, s az ok­tóberi forradalom társadalmi bázisán ezek nem is alakulhat­nak ki. A rendszeres lopás védelme érdekében a bürokrata apparátus kénytelen rendszeresen fennakadásokat előidézni működésében. Mindez együttvéve alkotja a bonapartista gengszterizmus rendszerét.

Az elméletek álomvilágában élnénk, ha azt gondolnánk, hogy ez az állam képes a békés „elhalásra". A bonapartista kasztot szét kell zúzni. A szovjet államnak újjá kell születnie. Csak ekkor nyílik lehetőség az állam elhalására.

Bjulletyeny oppozicii, 1939. május-július

(Kiemelések: a Szerkesztőség)

(Fordította: Kiss Ilona)