A tanulmány három fő tézist állít fel: 1. a gondolat, hogy Magyarországon szükség van a jogi stabilitás megteremtésére, a pozitivista jogtudomány konstrukciója volt, amely összekötődött a jogilag egyesített nemzetállam koncepciójával; 2. Magyarországjogi és felekezeti pluralizmusa nehézséget okozott a jogtudománynak, különösen az állami családjog megalkotásánál; 3. a családjog egységesítése és megszilárdítása egyben a nemek családon belüli hatalmi viszonyainak egységesítését és megszilárdítását is jelentette. Hogy az állam képtelen volt befejezni ezt a projektet, az a kornak a férfiak és nők társadalmi szerepe, illetve a jog és a patriarchális hatalom különböző definíciói körüli mély bizonytalanságát mutatja.

A gyámtörvényről a parlamentben 1877-ben folytatott viták középpontjában az a probléma állt, hogy a szülők jogainak és kötelességeinek kodifikációja nem a családtörvény súlyának megfelelőképp történt meg. Gróf Apponyi Albert, konzervatív politikus, azt vetette fel, hogy az 1876-os törvényjavaslatban az ún. "szülői jog" fogalma különféle jogi területek összemosásával alakult ki, s mint ilyen, "egy valóságos családjogi Protaeus".¹ Apponyit nyugtalanította, hogy az előterjesztett törvényjavaslat nem tett egyértelműen különbséget a "szülői" és az "atyai" hatalom fogalmai között. Való igaz, a törvényjavaslat egyáltalán nem használta az "atyai" hatalom kifejezést. Felmerült a kérdés, hogy ha a törvényjavaslatot a parlament elfogadja, és az törvényerőre emelkedik, akkor veszélybe kerülhetnek az apák azon csoportjának privilégiumai, illetve különleges státusa, akik mint tulajdonosok és mint férfiak kizárólagos jogaik és privilégiumaik érvényesülését az "atyai hatalom" fogalmában látták biztosítva. Mivel a parlamenti képviselők nem voltak hajlandók ezt a szempontot egyhangúlag magukévá tenni, a szülői jogok és felelősségek közötti egyértelmű, nemek szerinti különbségtétel hiányát a képviselők az 1876-os törvényjavaslat "technikai hibájának" tekintették.²

Valójában az 1876-os gyámsági és gondnoksági törvényjavaslat ténylegesen is különbséget tett a családon belül az apai és az anyai státus között. A kisdedek javait és tulajdonát biztosító, illetve a gondviselő szülő elsősorban és mindenekelőtt az apa volt, és a törvénytervezet nem csak azzal a joggal ruházta volna fel őt, hogy megakadályozhatta volna az anyát abban, hogy az apa halála esetén őrá szálljanak át ezek a felelősségek, de expressis verbis még azt is megtilthatta volna, hogy az ő helyébe nőt nevezzenek ki a kisded gyámjának.³ Mindettől függetlenül igaz, hogy a törvényjavaslat egészében aláásta a nemek hierarchiáját, igaz, hogy bizonyos szülői hatalom nemekhez rendelt megjelölése hiányzott, ezért gróf Apponyi és a hozzá hasonló gondolkodású férfiak attól tartottak, hogy ha mind a szülői hatalom, mind pedig az anya kiegészítő hatalma (aki átveheti az atya kötelezettségeit, ha és amennyiben az apa a végrendeletében másként nem határoz) a "szülői hatalom" átfogó kategóriájába esnek, akkor a kizárólagosan férfiakhoz kötődő szülői hatalom a törvény betűi szerint elvész. Így tehát a "szülői hatalom" fogalmának "atyai" hatalommal való felcserélése nem pusztán technikai kérdés volt, hanem a törvényhozóban a "nemi sorrendiség" miatt megfogalmazódott mélységes aggodalom kifejeződése is.⁴ A törvénytelen gyermekek esetében, ahol nem volt apa, a törvényhozó politikus férfiak a viták során ráébredtek, hogy az 1876-os törvényjavaslat a férjezetlen anyáknak a családon belül gyakorlatilag azonos jogokat kívánt volna biztosítani, mint a (házas) férfiaknak, akik a szülői hatalmat a háztartáson belül gyakorolták. Mint fentebb már utaltunk rá, a "hibát" technikai-jogi hivatkozással hamar kijavították: két független jogi személy (az anya és az apa) értelemszerűen nem gyakorolhatják egyidejűleg ugyanabban a családban a hatalmat. A kodifikált családtörvény mégsem lehet ennyire "proteuszi".⁵

A fentebb említett gyámügyi törvényt, valamint a törvénybe iktatását megelőző vitákat be kell helyeznünk a magyar polgári törvénykönyv kodifikációs munkálatainak folyamatába, melynek 1848-ban vetették meg az alapját.⁶ Apponyi kifogásolta az 1876-os gyámügyi törvénytervezet szerinte "proteuszi" megfogalmazását a szülői hatalmat illetően, mert szívén viselte, hogy a magyar családjogi törvény olyan "világosan" fogalmazzon, ahogyan az más európai törvénykönyvekben is megszokott (értsd: ugyanolyan világos, hierarchikus rendszerben).⁷ Nem volt ez könnyen elérhető célkitűzés, mert ahhoz, hogy a magyar törvényeket az európai normáknak megfelelően "megtisztítsák", van Caenegen kifejezésével élve, "a törvények nacionalizálására" volt szükség.⁸ Ez viszont azzal járt, hogy a magyar jogrend tényleges "identitása" körül komoly aggodalom fogalmazódott meg – vajon egyedi és nemzeti-e, vagy pedig európai. A jogtudós Vécsey Tamás szavaiból kiolvasható ez a félelem: bár a magyar jog "nem a nemzetre alkalmazott külső eredetű szabályozás […] s nemzeti életünk egyéniségét és önállóságát tükrözi vissza [különösen olyan szférákban, mint a család- és öröklési jog]", ez azonban "nem zárja ki azt, hogy a nyugat-európai jogélet hatását mindig tapasztaljuk a honfoglalás óta [és hogy a] magyar nemzet állami és jogi élete az európai népek nagy családjában fejlődött, s fajunk mindig fogékony volt az uralkodó eszmék és intézmények terjeszkedése iránt".⁹ Ez az aggodalom azonban nem szolgáltatott elegendő alapot ahhoz, hogy elvessék a meggyőződést: a magyar törvénykönyvek számára az európai törvénykönyvek lehetnek az ideális modellek, mivel a magyar joggyakorlatnak az európai joghoz igazítását úgy mutatták be, mintha az a "nemzet jogi stabilitásának" lenne eminens érdeke. Ami számunkra különösen fontos ebben az összefüggésben, az a tény, hogy a törvénykezés őseredeti magyar gyökerei miatti aggodalomhoz párosult még a kodifikáció teremtette aggodalom a partiarchális rendszer jövőjét illetően. A törvényalkotók úgy vélték, hogy az "egyértelmű" és "szilárd" nemek szerinti hierarchia "szükségszerű", ha a magyar törvényeket összhangba akarják hozni az "európai szabvánnyal".

Semmi szokatlan nem volt abban, hogy Magyarország más európai törvénykönyvekből vesz át "idegen" törvényeket; ahogyan Alan Watson megjegyezte, "a törvényi változás legelterjedtebb formája az, ha más rendszerből emelnek át egyes elemeket".¹⁰ Ugyanakkor mégis szokatlannak minősíthető a törvénykezés "európaizálása" a 19. század vége felé; az "európaizálásnak" az volt az fő célja, hogy homogenizálja a törvényeket, azaz a feudális jogi struktúrák helyébe máshonnan kölcsönvett nemzeti intézményeket állítson; az átvétel szokatlanságát viszont az okozta, hogy ez a folyamat akkor zajlott, amikor egész Európában folyt a működő törvénykönyvek és a jogi rendszer (vagyis a magyar "példaképek") felülvizsgálata és reformja. Véleményem szerint ez az egyik oka annak, hogy miért volt késésben¹¹ Magyarországon a polgári-jogi kodifikáció, valamint hogy miért volt a 19. századi polgári jog minimalista, azaz alapvetően miért a bíróságokra támaszkodott. A bíróságok az 1848 előtti és utáni társadalmi rendszerek közötti közvetítés jogi mechanizmusaiként funkcionáltak; de ez a "cseppfolyós" állapot adhat magyarázatot arra is, a magyar jogtudósok számára miért jelentett olyan fontos jogi kategóriát a "szokásjog".¹² Azáltal, hogy a magyar jogtudomány a "szokás" meglehetősen rugalmas kategóriáját alkalmazta a "modellnek" tekintett európai jogrendszerekben mutatkozó ellentmondások, bizonytalanságok vagy változások magyarázataként, lehetővé vált, hogy a magyar jogtudomány egyetemes "jogi szabályokat" dolgozzon ki, melyek a szóban forgó területekre rugalmasan vonatkoztak, anélkül hogy szétfeszítették volna a kizárólagos keretnek tekintett nemzeti kereteket.

A nyugati jognak Magyarországon játszott ellentmondásos szerepét, valamint a kodifikáció kísérleti jellegét és a "szokásokra" való erős hivatkozást a kelet-európai társadalmakban, többek között Magyarországon is, a hagyományos historiográfia általában valamiféle kelet-európai "hiány" számlájára írta/írja (nevezetesen a nyugati társadalmak "normálisnak" tekintett jellemzőinek hiányával magyarázza).¹³ A hidegháború befejeztével a régióban kiformálódott egy olyan angol nyelvű tudományos iskola, mely szakít azzal a meghatározással, mely szerint a nyugat-európai történelmi fejlődés mindazzal azonos, ami a kelet-európai történeti fejlődésből hiányzik.¹⁴ Maga az a meggyőződés, hogy a magyar jogból "hiányoznak" a fejlett nemzeti jogrendszerre jellemző jegyek, 1848-ra vezethető vissza, valamint a defenzívába szorult földbirtokos osztályok azon kezdeti félelmeire, hogy a központi törvények hiánya, párosulva az általános zavargással, a földbirtokrendszert alapjaiban és visszafordíthatatlanul megrendíti. Ezek a félelmek álltak az Országbírói Értekezlet életre hívása mögött az 1860-as években, amely a jogrend azonnali megszervezésében és kodifikációjában látta a magyar állam működésében tapasztalt gyengeségeknek és az alkotmányos keretek – az ország egészére vonatkozó – általános "hiányából" fakadó helyzetnek az orvoslását a neoabszolutista korszakban.¹⁵ Az Országbírói Értekezlet, melyet a magyar képviselőház követelésére állítottak fel a magyar jogrend "restaurációja" érdekében, a földbirtokosok és a polgárság együttes fellépésével történő első kísérletet jelentette arra, hogy Magyarországon mint egységes nemzetállamban a törvényesség eszméjét a jogi "normák előállításának" formai mechanizmusaival váltsák fel. Ennek abból a szempontból van jelentősége, hogy következményei meghatározták a 19. századi Magyarország törvényeinek ideológiáját. Hogy a törvényi feltételek ideológiai jellemzésére a "kaotikus" és az "instabil" jelzőket használták, abból a korábban nem tapasztalt helyzetből fakadt, hogy az államnak újfajta szerepkörben kellett fellépnie: kizárólagos jogforrássá lépett elő; ám a tényleges helyzetet valójában nem a "káosz" és az "instabilitás" jellemezte.¹⁶

A jogi "káosz" versus "stabilitás" eszméje ideológiai alapot nyújtott annak az új hatalmi konstellációnak, amely nem "általában" a társadalmat óhajtotta stabilizálni és védelmezni, hanem egy meghatározott tulajdonrendszert. Úgy vélem, hogy ennek a tulajdonrendszernek a stabilizálása miatt vált szükségessé a nemi hierarchia "tisztázása". Egész Európában megfigyelhető, hogy a kodifikáció – mint koncepció, mint jogelmélet és mint politikai mozgalom, mely a 19. században az egész kontinentális Európán végigsöpört¹⁷ – a 18. század végén és a 19. század közepén lezajlott forradalmi megrázkódtatások nyomán keletkezett patriarchális visszahatás kifejeződése volt. A törvénykönyvek intézményesítésével az államok finomítani és szűkíteni tudták a törvényi ellenőrzést a nők fölött, különösen a családi viszonyok keretein belül, hiszen Ursula Vogel szerint a családban a férj úgy funkcionált, mint "közvetítő hatalom az állam és a feleség között".¹⁸

Magyarországon azonban 1959-ig nem létezett sem polgári törvénykönyv, sem az "államjog" bármilyen egyéb összefoglalása, viszont a joggyakorlat nem tudott segítségért folyamodni semmilyen létező domináns családjogi forráshoz sem. Ráadásul a 19. század végén és a 20. század első évtizedeiben Magyarország továbbra is "soknemzetiségű" és sokféle vallású állam maradt, ahol a különböző, egymást átfedő jogi rendszerek egymás mellett éltek. Eltérő etnikai és vallási törvények s a legkülönbözőbb, elburjánzott jogforrások, melyek a helyi törvényekből, a joggyakorlatból, a változatos jogi "szokások" leírásából, a kormányrendeletekből és az európai törvénykezési gyakorlatból merítettek, együttesen olyan helyi viszonyokat teremtettek, melyeket tanulmányomban összefoglalóan "jogi pluralizmusnak" nevezek. 1867 után a házassági törvény terén tapasztalható pluralizmus (lásd a táblázatot) kiváltképp erősen frusztrálta a politikai és jogi egységesség támogatóit, akik a jogi pluralizmust a centralizálódó nemzetállami törekvések akadályának és az eljárási összevisszaság melegágyának látták. Magyarországra úgy tekintettek, mint ahol hiányzik az "egységes jog", a jogi pluralizmusban (a házasság kérdésében) pedig a nemzet polgárait megosztó, nem pedig egységesítő jelenséget láttak. Ebben a kontextusban a nemzet adminisztratív problémáinak egyetlen "racionális" megoldását a polgári házasság intézményének bevezetésében látták.¹⁹

Házassági törvénykönyvek és törvénykezés a polgári házasság 1894-es bevezetése előtt*
Egyház	Törvénykezés
Római katolikus	Saját kánonjog
Görög katolikus (egyesült)**	Saját kánonjog
Görögkeleti	Saját kánonjog (román) Saját kánonjog (szerb)
Magyar lutheránus evangélikus	Polgári biróság
Magyar evangélikus református	Polgári biróság
Erdélyi református	Saját kánonjog
Erdélyi lutheránus evangélikus	Saját kánonjog, házassági szabályozás (Eheordnung) 1870-ben bevezetve
Erdélyi unitárius	Saját kánonjog, házassági szabályozás 1889-ben bevezetve
Magyar izraelita	Polgári bíróságok, 1863-ban bevezetve
Erdélyi és fiumei izraelita	Osztrák polgári törvénykönyv 1854-től. Az 1811-es Gesetzbuch, emlyet Magyarországon 1861-ben hatályon kívül helyeztek, de a határ menti régiókban érvényben maradt.
* A forrás, ha másképp nincs jelölve a Házassági jogról szóló javaslat. Indoklás 1893. november 29. Képviselőházi napló. Irományok (a későbbiekben KNI) 15. köt. 1892-1897. 44-46. ** Ez a különösen elismert jogi terület az 1868. XLVIII. törvénycikkben található 2. par.

 

1848-at követően Magyarországon a jogi pluralizmus gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy a feudális patriarchális, "nemhez kötött rend" egységesebb, modern törvényi kontrollként térhessen vissza, mert a szétszabdalt jogi rendszer a nemzeti kodifikáció csigalassúságú előrehaladásával párosulva éppen a családi és személyi jogok "decentralizált" rendszerének kedvezett, melynek keretein belül a nők mint tulajdonnal rendelkező individuumok és/vagy családfők jogi minőséget és jogi képviseletet követelhettek. Adva volt a lehetőség, hogy a nők saját háztartást vezessenek, hogy a férjes asszonyok kezeljék saját tulajdonukat, hogy a vegyes (keresztény) házasságban élő anyák saját vallásuk szerint neveljék fel gyermekeiket, hogy a lányok hamarabb érjék el a nagykorúságot (s ezzel a teljes jogképességet), mint a fiúk, hogy az özvegyek (legalábbis 1877-ig) kezeljék gyermekeik tulajdonát, és – legalábbis a polgári házasság 1894-es bevezetéséig – hogy a nem protestáns feleségek áttérjenek a protestáns hitre annak érdekében, hogy elválhassanak férjeiktől a "kölcsönös gyűlölet" kategóriája adta ártatlanság alapján.²⁰

Mindezekből következik, hogy nemi kérdésként kell kezelnünk a tényt, mely szerint az 1867-et követő periódusban a magyar hatalmi elit a jogi pluralizmust az állam problémájának tekintette. Hogy a 19. század végén olyan nagy hangsúlyt kapott a jogi centralizáció, kodifikáció és egységesítés, arra késztette a jogtudósokat és a törvényhozókat, hogy a hatalom gyakorlójának nemét precízen, a "törvény betűjével" határozzák meg – a családon belül és az államon belül egyaránt. A gyámsági törvény terén például az erősödő jogi formalizálás szigorúbb patriarchális jogok bevezetését eredményezte, melyek célja a nők hatalmának házasságon belüli (és az anyák házasságon kívüli) korlátozása volt.²¹

Másfelől viszont, mivel a jogi pluralizmus nem "tűnt el" az új kodifikációs és jogi eljárások 19. század végi bevezetésével, a fentiekhez azt is hozzá kell tennünk, hogy ebben a korszakban éles viták kereszttüzében állt egy új és a korábbiaknál jóval precízebben megfogalmazott – a családon belül és az államon belül érvényes – patriarchális nemi rendszer szükségességének kérdése. Nem elég, hogy a jogban hézagok és ellentmondások keletkeztek, és számuk megsokszorozódott, hanem (nemzetközi téren, akárcsak Magyarországon és Kelet-Európa többi országában) jelentősen megerősödtek a feminista és női szervezetek, melyek mind elszántan követelték a nők – és különösen a férjes asszonyok – számára a polgári, oktatási, munkavállalási és más szociális jogokat.²² E szervezetek nyíltan föltették a férjnek a családon belüli személyes hatalmára és arra a "zsarnoki" jogára vonatkozó kérdéseket, hogy ellenőrizheti feleségének mozgását, tulajdonát, gyermekeihez való viszonyát. Európában mindenhol reformokat vezettek be annak érdekében, hogy "megvédjék" a férjes asszonyokat és a családokat a despota, iszákos vagy könnyelmű férjekkel szemben – általában itt is a nemzeti és a társadalmi "stabilitás" érdekében. Való igaz, hogy a politikai és jogi reformok Európában a "méltányosság, és nem az egyenlőség" elvét hangoztatták (mint arra Ursula Vogel rámutat), és elsődleges céljuk az volt, hogy a piaci viszonyok közepette a patriarchális társadalmat "családtámogatóbbá" tegyék:

"[A reformok] megoldottak bizonyos sérelmeket, melyek a feleség jogi akadályozottságából fakadtak – elsősorban azokat a problémákat, melyek a kereskedelmi tevékenységeket és a hiteltranzakciók biztonságát veszélyeztették. A jogtudósoknak szembe kellett nézniük azzal a felismeréssel, hogy a gazdasági instabilitás periódusában a feleség jövedelme és megtakarításai gyakorta kulcsfontosságúaknak bizonyultak a család fenntartásában, és ezért meg kellett védeni ezeket a férjet ért esetleges csapás, vagy a férj gondatlansága esetén. A reformok azonban sok szempontból inkább a teljes egyenlőség gátjai, mintsem – ahogy a feminista harcosok képzelték – az első állomása a jogi és politikai emancipáció feltartóztathatatlan fejlődésének."²³

Ugyanakkor azonban az európai reformok vitákat váltottak ki a férjes asszonyok tulajdonjogát és kenyérkereső képességeit illetően, valamint a férfiak felelősségének kérdésében (a legfigyelemreméltóbb vonása e vitáknak az volt, hogy kiemelten foglalkoztak a törvénytelen gyermekek és édesanyjuk problémáival, valamint az ún. természetes apák kötelezettségeinek szigorításával). Ezek a reformokat elindító elképzelések határozták meg a magyar politikai és jogi vitákat, és bizonytalanságot szültek Magyarországon, amikor az egyértelműen patriarchális "európai" törvényjavaslatok beterjesztésére került sor.²⁴

Mivel a családon belüli hatalom és a nemi szerepek precíz megfogalmazásával a jog adós maradt, megingott a "hagyományos", 18. század végi és 19. század eleji nyugati jogrendszernek az a szerepe, hogy "modellként" szolgáljon a magyarországi és más, hozzá hasonlóan "kevésbé fejlett" országok jogrendje számára. A 20. század elején ez a jogi bizonytalanság egészen tisztán megfogalmazódik és jelen van a jogászi szakma és a törvényalkotók körében; de tisztán tapasztalható a magyar feministák tevékenységében is, akik a 20. század elején a törvény reformjának követelésével lépnek fel. Mindez cseppet sem meglepő; persze, hogy a jogi bizonytalanságot a fent említett két csoport egymástól gyökeresen eltérő lépésekkel óhajtotta felszámolni.

 

A jogászszakma képviselői

 

A századfordulóra a magyarországi jogtudósok, akik túlnyomó többségükben továbbra is nagyon komolyan vették a polgári kodifikáció kimunkálását, arra kényszerültek, hogy feltegyék a kérdést, vajon tényleg kívánatos és életképes-e a jogi "modell" eszméje. Ekkor kezdték kifejteni a magyar jogrend modus operandiját, ami képes volna ötvözni a meglévő törvényeket, a magyar társadalmi valóság átalakuló szerkezetét és a (nemek feletti) jogi reformmozgalom korszerű követelményeit. Leegyszerűsítve, egy ilyen modus operandihoz a következőkre van szükség:

1. Annak beismerése, hogy milyen nehézségekbe ütközik a kodifikált családjogban a nyílt, nemek szerinti hierarchia fenntartása (és egyúttal a bíróságok mint közvetítő intézmények szerepének az elismerése).²⁵
2. Annak beismerése, hogy a kodifikáció és az "objektív" törvény aligha szolgáltatnak szilárd alapot a mindenre kiható társadalmi átalakulás hajnalán.²⁶
3. Újjá kell éleszteni azt a megközelítést, hogy a házasság és a család olyan szférák, ahol nincs szükség tényleges törvényekre, csak a gazdasági realitás megkövetelte szokásokra.²⁷

 

 

Durván leegyszerűsítve, ezt a modus operandit tekinthetjük úgy, hogy ebben öltött testet a 19. századi pozitivista jogtudománynak a század végére bekövetkezett általános válsága.²⁸

Végül a jogtudósok kezdtek egyfajta különös "kvázifeminista/konzervatív" jogi diskurzust kialakítani, melynek az volt a célja, hogy a magyar feministák követeléseire és megfontolásaira reagáljon. Ez a diskurzus furcsa kisérőjelensége volt a fentebb vázolt modus operandi realizmusának, mivel feltűnően hallgatott a nemekhez kötődő egyenlőtlenségek és hátrányok témáiról, melyekkel a nőknek nap mint nap szembe kellett nézniük. E kérdések helyett ez a konzervatív feminizmus a családdal kapcsolatos a korabeli Magyarországon hiányzó, modern állami szabályozás kérdésére koncentrált, s e hiányban látta bizonyítva az ősi nemzeti törvényi hagyományt, amely a nők jogait szabályozta, s amely szerint még a férjes asszonyoknak is voltak törvényi jogai (eltérően mondjuk a korlátozó házassági törvény hatálya alatt élő osztrák, francia, angol vagy német nőktől).²⁹

 

A magyar feministák

 

A jogtudomány képviselőihez hasonlóan a 20. század elején a magyar feministák szemléletét is a különböző szubjektív álláspontok "relativistább" mérlegelése jellemezte. A jogi feltételeket bíráló feministák az egyetemes (rögzített) axiómákon túl szociális politikát követeltek a "speciális érdekcsoportok" számára, és a társadalmi normák jelentőségét (a mindennapi szokásokban, gyakorlatban és a hitrendszerben) a jogrendszer alapjait alkotó jogi objektivitás, törvényi és absztrakt elmélet eszméjével vetették össze. Ugyanakkor, a jogi szakemberekhez hasonlóan, a feministák realista megközelítéseit alaposan meggyengyítette az a tágabb (nemzeti) feminista törekvés, hogy a magyar viszonyokhoz igazítva, a magyar nők számára értelmezzék az "objektív" jogi feltételeket. 1904 után a Magyar Feministák Egyesületének és más, nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, a nők jogaiért síkraszálló csoportoknak – ilyen volt például a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége – a megalakulását követően a női aktivisták komolyan belevetették magukat a nők polgárjogairól folytatott vitákba. Ugyancsak ekkor történt, hogy a feminista érvelés kezdte a "magyar nők" kategóriáját egyfajta, azonos törvényi státusban lévő embercsoport meghatározásaként használni. A törvénybe foglalt polgárjogok kivívásán alapuló "feminista tudat" kiformálódását többek között a 20. század elején Magyarországon tapasztalható kodifikációs miliő is segítette, mely természetesen hatással volt a "polgárjogi feministákra" is. Az 1900-as és az 1913-as polgári törvénykönyv-tervezetek azt mutatták, hogy a nemzeti elveken alapuló törvények bevezetése van napirenden; ezek életbe lépésükkel a magyarországi nőket egységes csoportként sokkal közvetlenebbül érintették volna, mint azt az országban érvényben lévő, "pluralista" jogrendszerek tették. Ennek az lett az eredménye, hogy ebben a korszakban a nemzeti nőszervezetek a polgári jogot kezdték úgy tekinteni, mint a cselekvés közös – azaz nemzeti – terepét.

Ám az 1900-as és az 1913-as törvénykönyv-tervezetek publikálása sem változtatott azon a tényen, hogy a különböző helyeken élő nők specifikus jogi körülmények között éltek, s ez a megosztottság a nemzeti terepet kereső feminista jogi reformmozgalmat szinte lehetetlen feladat elé állította; a tervezett polgári törvénykönyveket ugyanis nem léptették életbe.³⁰ A 19. századi törvényeket a személyi és családi jog terén kimondottan úgy szövegezték meg, hogy az ideiglenes törvénykezés eszközei lesznek, és a törvénykönyv megteremtéséhez vezető út "lépcsőfokai"; családjog azonban még a törvényhozás terén belül is többféle jogi keretben létezett.³¹ Ez azt jelentette, hogy a magyar feministáknak különféle jogi keretek között kellett a szükséges értelmezést elvégezni. Míg a 19. századi francia vagy német törvénykezés megpróbálta egységesíteni a családtörvényt a férfiak családon belüli hatalmának hangsúlyozása révén (puissance maritale, Ehevogte), ez az egységesítő keret a magyar jogban kevésbé szilárd alapokon nyugodott a 19. századi intervencionista törvényi szabályozás tapogatózó jellege miatt.³²

Ne feledjük, a kodifikáció a magyar jogfejlődés történetének csak az egyik fejezete volt: az 1900-as törvénykönyv-tervezet jelentette az első olyan lépést a magyar jogtörténetben, mely által a kodifikált családtörvény számára egységes keretet próbáltak teremteni. De ha ezek az 1900-as és 1913-as törvénykönyv-tervezetek, mint az általános polgári törvény "nem teljes körű" forrásai, törvényerőre emelkedtek volna, akkor is csak egy újabb jogforrásgyűjteményt jelentettek volna a párhuzamosan tovább élő komplex jogi mechanizmusban, melynek része volt a törvényhozás, a bíróságok és a törvényerőre nem emelt gyakorlat (vagy "szokás"), s amelyek miközben versengtek a kodifikált joggal, egyúttal a tekintélyét is megrendítették.³³

Így aztán a magyar feministáknak a háború előtti korszakban nemcsak a jogtudomány "konzervatív-feminista" megállapításával kellett foglalkozniuk, amely szerint a magyar nők teljes mértékben birtokolták a jog által biztosított jogaikat,³⁴ hanem szembe kellett nézniük (i) magának a jogtudomány 19. században alkotott kreatúrájájának – a polgári törvénykönyvnek – a marginalizálódásával (a polgári törvénykönyv a pozitív jog alapforrása lehetett volna; a marginalizálódás arra késztette a feministákat, hogy a jogi egyenlőtlenség kevésbé kézzelfogható forrásaival foglalkozzanak); de számolniuk kellett (ii) azzal a sokféle jogi kerettel, melyek Magyarországon belül, illetve az ország határain túl is léteztek. Egyszóval, fel kellett tenniük a kérdést, mi is a jog. Ez aztán oda vezetett, hogy el kellett gondolkodniuk a modern élet és a modern jogtudomány közötti mély feszültségeken, és a való élet feltételeit és fogalmait össze kellett vetniük a létező írott törvények ideiglenességével és megszorításaival, hogy végül arra a következtetésre jussanak, hogy a pozitív jog szféráján túl olyan erők működnek, melyek a nőket a házasságon és a családon belüli alárendelt helyzetbe kényszerítik. A házasság például olyan íratlan gazdasági, társadalmi és jogi szabályoknak van alárendelve, amelyekkel, úgy tűnt, csak a feministák akarnak foglalkozni.³⁵ A Jogi Bizottság tevékenységéről A nő és a társadalom című újságban közölt feminista recenzió megállapítja, hogy a 19. századi magyar büntetőjogi és házassági törvények, úgy tűnik, sokkal kedvezőbben ítélték meg a férjes asszonyokat, mint más országok törvényei. Például nem tettek különbséget férfi vagy női házasságtörő között.³⁶

"De milyen szatira válik ebből az »egyenlőségből« az életben, melyet a kettős morál igazgat [vagyis nem ugyanaz a szabály érvényes a férfiakra, mint a nőkre], melyben a kettős morál sokkal hatalmasabb tényező, mint ezek az igazságos paragrafusok."³⁷

A feminista jogkritika számára nem az önmagában vett jogi egyenlőtlenség okozta a problémát, hanem a törvények és az eltérő "erkölcsi törvénykezés" szerint működő élet közötti szakadék. A jog előtti egyenlőség hatástalan volt, ha más, "hatalmasabb" erők alakították a való életet. A Jogi Bizottság megfogalmazása szerint "a törvény szavának igazságossága még mindig nem elég garancia arra nézve, hogy abból az életben az egyénekre nézve való, élő igazságosság váljék".³⁸

Amikor a polgári törvénykönyv tervezetének második változata 1913-ban a parlament elé került felülvizsgálatra, végre a tágabb (nemzeti) feminista program is magára talált, s célja az egyenlőtlenségnek az ország írott törvényeiben kifejeződő megnyilvánulásai elleni fellépés lett. A Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége választójogi szekciója hozzálátott a törvények nemi egyenlősítéséhez való elméleti hozzájárulás kidolgozásához.³⁹ Amikor a polgári törvénykönyv 1913-as tervezetét elemezték, a magyar feministák különbséget tettek az általuk "általános jogi szempontnak" (azaz a szexuális egyenlőséghez nem kötött) és a "feminista szempontnak" tekintett (azaz a szexuális egyenlőséghez kapcsolódó) megközelítések között. Akárcsak a korábbi változat, a törvénykönyv tervezetének második változata is a férjnek biztosította a lakóhely megválasztásának és más családi ügyek eldöntésének jogát.⁴⁰ A Magyar Feministák Egyesületének Jogi Bizottsága úgy vélte, hogy ez nem tisztességes álláspont.

"Feminista – és nem általános jogi – szempontból […] a lakóhely megválasztásának dolga ne bizassék egyedül a férjre, hanem e kérdésben is együttesen döntsön a férj és feleség. A férj döntő szava helyett […], a házastársak joga egyenlő legyen […] férj és feleség közösen határoznak a családi ügyeiben, a közös tartózkodási hely és a közös lakás kérdésében."⁴¹

A Jogi Bizottság ajánlásait nemcsak "mindkét házasfél" jogaira tekintettel terjesztette be, hanem mindkét házasfélnek mint szülőnek a jogaira tekintettel, mi több, a gyermekek jogaira tekintettel is. A bizottság lelkiismeretesen dolgozott azon, hogy ellensúlyozza a törvénykönyv-javaslatban tükröződő hierarchikus viszonyokat, s a szülő kifejezést szülőkre változtatta azon az alapon, hogy mindkét szülő együtt él és együtt nevelik gyermekeiket; mindkettőnek kötelessége osztozni azon a felelősségen, ami a gyermek tulajdonának gondozásával és egyéb dolgok miatt rájuk hárul.⁴²

Szintén az egyenlőségre való hivatkozással a feministák helyeselték a törvénykönyv-tervezetben elfogadott elkülönült házassági tulajdoni rendszert, de azt követelték, hogy egyes területeken a törvénykönyv ismerje el a házassági tulajdonviszonyok teljes kölcsönösségét annak érdekében, hogy meg lehessen akadályozni, hogy a feleség tulajdonában lévő és munkájának gyümölcseként megteremtett vagyona az ún. házassági közösségben felolvadjon.⁴³ Az ilyen és ehhez hasonló megfogalmazások a feministák azon szándékát jelezték, hogy a múltban tapasztalható jogi bizonytalanságokat felszámolják, és olyan új jogi álláspontot alakítsanak ki, amely a jogegyenlőség egyértelmű elvén alapul, nem pedig annak az "egzaltált" státusnak a nagylelkű megerősítésén, amely a magyar nőknek a családon belüli helyzetét jellemezte.

Másrészt viszont a feministák törvénnyel kapcsolatos kritikájuk megfogalmazása közben nem mindig tartották szem előtt az egyenlőséget. Amikor például a törvénytelen gyermek, a házimunka és a gyermekgondozás kérdései kerültek szóba, a 20. század eleji magyar feminista mozgalom liberális szárnya nem gondolta, hogy a társadalmi kérdéseket úgy lehetne megoldani, ha ragaszkodnak a merev egyenlőségi modellhez. Bár állandó figyelemmel kísérték az általuk "mai fejlettebb jogi felfogásnak"⁴⁴ nevezett fejleményekeit, akadt olyan liberális feminista érvelés is, melyet nem az uralkodó szexuális / nemhez kötött és a nők valóságos létét strukturáló munkamegosztás formált. Így amikor 1913-ban a Feministák Egyesületének Jogi Bizottsága igazolni akarta azt a követelését, hogy a feleségnek a családi ügyekben legyen egyenlő döntési joga, arra hivatkozott, hogy "a háztartás vezetése, a gyermekek nevelése és ápolása a feleségnek igen sokszor egyedüli feladata", miközben "a férjnek a lakás csupán pihenőhelye".⁴⁵ Az ilyen megközelítés nem óhajtotta a nemek szerinti munkamegosztás átalakítását, hanem tényleges lehetőségeket keresett az eredményes jogi bírálat számára, hogy ezáltal nyerjen méltó elismerést a háziasszony, illetve munkája értéke és társadalmi funkciója.

A feminista felfogás tehát ingadozott a szexuális viszonyokban tapasztalható, létező aszimmetria és a szexuális egyenlőséget hangoztató alapállás között. Ahelyett, hogy kizárólag az egyenlőség objektív eszméjére összpontosítottak volna, ezek a megközelítések például a házastársak közötti, nemek szerinti munkamegosztás társadalmi hatásaira irányították a figyelmet, és a helyzetet enyhítő jogi megoldásokat követeltek azokra a problémákra, amelyek nézeteik szerint a létező aszimmetriákban és hierarchiákban gyökereztek. A valós élethelyzetek erőteljes hangsúlyozása az "objektív" igazság rovására részben azt a helyzetet tükrözte, hogy a magyar feministák nemcsak a törvény írott betűire koncentráltak, hanem azokra a társadalmi és nemekre jellemző tényezőkre is, amelyek a különböző individuumok életkörülményeit meghatározták; de tükre volt ez annak az empátiának is, amelyet ilyen "valós élethelyzetekben" lévő nők iránt éreztek. A valóságérzék azonban nem járt együtt az aktivizmust mozgató egyenlőségi modell elvetésével, de az egyenlőségi elveket elégtelennek minősítette ahhoz, hogy az aktivista célok kizárólagos alapját képezzék, mivel e céloknak figyelemmel kellett lenniük azokra a megfontolásokra, hogy a nemi szerepek mélyen beágyazódnak az eltérő társadalmi gyakorlatba és elvárásokba. A kodifikáció és a "valós" magyar jogi gyakorlat között tapasztalható óriási eltérés jutott kifejezésre a házassági tulajdonjogi törvényről a jogtudósok és a jogászok körében folytatott vitákban is, amikor az a kérdés merült fel, hogy miként lehet az egész országra érvényes egyetlen házassági tulajdoni rendszert kiválasztani, hiszen a különböző osztályokhoz tartozó emberek érzékelhetően eltérő szükségleteit kell kielégíteni.⁴⁶ Az a tény, hogy a 20. század első évtizedeiben az objektív és a szubjektív törvény közötti szakadék nemhogy csökkent, hanem inkább mélyült, kihatással volt arra, hogy a jogi reformot követelő mozgalmak hogyan építették fel saját célkitűzéseiket. A jogi reform célja nem kizárólag a jognak mint olyannak a "megváltoztatása" volt, hanem az, hogy a törvényt az élet alapján határozzák meg; azaz hogy a törvényt a különböző helyeken élő, de egyazon adminisztratív rendszer által irányított embercsoportok kézzelfogható szükségleteihez és érdekeihez igazítsák. Ennek megteremtése viszont, kijelenthetjük, a jogi reform tervezete alól ténylegesen kihúzta a szőnyeget, mivel, ahogy Robert Unger megjegyezte, a jogi refommozgalomnak szüksége van arra a meggyőződésre, hogy a jogi döntéshozásnak létezik objektív alapja.⁴⁷

Sok mindenről lehetne még beszélni, de helyszűke miatt csak felvetni szerettem volna néhány kérdést, melyeket véleményem szerint alaposabban meg kell vizsgálni. Vajon miért tart ki a jogi ideológia amellett, hogy a jogtörténetet az objektív törvény vagy "törvényi stabilitás" megléteként vagy hiányaként konstruálja meg? Elmerészkedhetünk-e olyan messzire, hogy kijelentsük: ahol a jogi ideológia "instabilitásról" beszél, ott a háttérben valójában a sokrétű patriarchális nemi szerepek rendszerének alkalmassági "válsága" rejlik, vagyis az, hogy ezek a rendszerek nem képesek a patriarchális hatalom domináns víziójába belenyugodni? A jelek kétségkívül azt sugallják, hogy valahányszor a jogi instabilitás a politikai diskurzusok előterébe nyomul, soha nincsenek túl messze azok a mélységesen aggodalmas kérdések sem, melyek arra vonatkoznak, mit jelent a "megfelelően szilárd" családi struktúra, és melyek a valóban "férfias" és "nőies" nemi szerepek. Aztán fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy ha a különböző patriarchális rendek az 1848-as eseményeket követően tényleg valamiféle "válságon" estek át, vajon képesek voltak-e az új hatalmi konstellációba beilleszkedni – továbbmenve, az is kérdés, hogy "sikeres" (azaz szilárd) patriarchális rendet eredményzett-e a beilleszkedésük.

Modern korunkban a család stabilitásával kapcsolatos kérdések újra meg újra előkerülnek, s ez a tény azt sugallja, hogy a beilleszkedés nem nevezhető sikeresnek.A kutatónak, akit az a kérdés foglalkoztat, hogyan fejlődött ki Magyarországon a modern patriarchátus, és hogyan is írható le tényleges működése, meg kell kísérelnie továbblépni a "jogi stabilitás" ideológiáján, melyet az 1861-es Országbírói Értekezlet igyekezett megalapozni, és túl kell lépnie a "magyar nemzeti jog" eszméjén is. A kutatónak fel kell hívni a figyelmet azokra a jogi alapokra, melyek az 1848 előtti és azt követő korszak "nem nemzeti" törvényeiből eredtek. A jogtudomány erősen támaszkodik a magyarázó tényezőkre, mint amilyen például az "instabilitás" és a "jogi káosz", és óriási jelentőséget tulajdonít a "szokásoknak". Ez azt eredményezte, hogy viszonylag kevés figyelmet szentelünk a "kultúrának", a gazdasági feltételeknek és annak a szerepnek, amit az állam játszik a családi és személyes törvényekben megjelenő aszimmetriák és nemi hierarchiák formálásában. Ha a kutató megkísérli ennek a mulasztásnak a hatásait történelmi perspektívában ellensúlyozni, számtalan új jelenségre bukkanhat a "régi történelemben". Meglepetten tapasztalhatja, hogy az 1860-as években a családon belüli nemi szerepekkel és viszonyokkal foglalkozó parlamenti vitákban megkülönböztetett figyelmet szenteltek a vegyes házasságokban született gyermekek vallásgyakorlásának – s ez a kérdés például egészében hiányzik azokból az alapszövegekből, melyek a magyar privát- és családjog történetét tárgyalják, és ugyancsak kimaradnak a 19. századi "kultúrharcok" politikai irodalmából.⁴⁸

E tanulmány arra tesz kísérletet, hogy a 19. századi Magyarország jogi viszonyaihoz újfajta szemlélettel közelítsen, feltárja, hogy a hivatalos jogi diskurzusok hogyan közelítették meg a jogi "stabilitást", és ezek a diskurzusok hogyan működtek együtt a patriarchális rend konstrukciójával, és hogyan hatottak arra. Felhívja továbbá a figyelmet arra, hogy a jogi kultúrához – és persze magához a joghoz – a lehető legnagyobb gondolati rugalmassággal kell közelítenünk. A lehetőségekhez képest tágítanunk kell megszokott értelmezésünk határait arról, hogy mi a jog, és hogyan is működik, ha számolni akarunk (i) a formális és informális jogi intézményekkel; (ii) ha elemezni akarjuk a formális és az informális jog között közvetítő intézmények, így például az egyházak és/vagy a bíróságok szerepét is; (iii) és ha számításba kívánjuk venni a helyi és szubnacionális, valamint a nemzeti és globális tényezőket, melyek a jogi reformmozgalmak kialakulására hatást gyakorolnak.

Végül pedig új kutatási kérdésekre van szükségünk, amelyek az államban nem a patriarchális hatalom szilárd forrását látják, s amelyek az alapvető szervezeti koncepciókat, mint amilyen például a "jogi státus", a nemzeti lét mesterséges konstrukcióinak tekintik. Persze, lehet mindezt úgy is értelmezni, mint újabb gyakorlatot a dekonstrukció terén. Ám egy sokkal konstruktívabb megközelítésben a tanulmány remélhetőleg hozzájárul egy új kutatási terület feltárásához, ami (i) a modern patriarchális állam érdekütközéseit és érdekőrzését elemzi, valamint (ii) azokat a folyamatokat tárja fel, ahogyan ezeket a konfliktusokat a "stabilitást" elősegítő jogi intézmények megalakításával elleplezik.

 

Ez a cikk a szerző doktori dolgozatának eredményei alapján készült (Loutfi Anna: Hungarian Family Law and the Struggle for Gender Order 1848-1913. Doktori disszertáció, 2006, Közép-európai Egyetem, Történelem Tanszék).

 

Jegyzetek

 

1 Az Országgyűlés Képviselőházának Naplója (a továbbiakban OKN), 1877. május 2., 10. köt. (1875-1878), 360-361. A latin főnév (proteus) könnyen alkalmazkodó, állandóan változó embert vagy tárgyat jelent. Amikor Apponyi az 1876-os gyámügyi törvényjavaslatot "a családtörvény Protaeus"-ának nevezte, arra utalt, hogy az új törvényjavaslat nem tett egyértelmű különbséget az apai és az anyai hatalom között.

2 Ahogy Apponyi a képviselőházban 1877. május 4-én összefoglalta, a módosítvány "nem oda czéloz, hogy az anyának azon törvényes jogai, melyeket a gyermekek nevelése jelenlegi jogrendszerünkben élvez, elvétessenek, hanem csak oda, hogy a szülői hatalom mint technikai jogi fogalom helyébe az atyai hatalom fogalma tétessék. Ebben nem lehet nehézség." OKN, 10. köt. (1875-1878), 392.

3 Ezek a javaslatok beépültek a törvény végleges változatába, melyet 1877-ben XX. szám alatt (Gyámsági és gondnoksági törvény) fogadott el az országgyűlés.

4 A "nemi hierarchián" a szexuális különbségekkel kapcsolatos vélekedéseket, illetve az e vélekedések által kialakult társadalmi viszonyokból következő sorrendiséget értem. A szexuális különbség és a nem fogalma természetesen összetartozó, de nem azonos fogalmak: a törvényben megfogalmazott, a férfiakra és nőkre vonatkozó eltérő társadalmi szerepek és kötelezettségek – például az apai és anyai szerepkör – a gendering, azaz a "nemi sorrendiség" folyamatában alakul ki. Ha a nemi szempontokra épülő jogrend integráns hierarchiákat és hatalmi struktúrákat tartalmaz, illetve ha sajátos érdekeket szolgál, és mint ilyet az államnak folyamatosan újra kell definiálnia és legitimálnia, akkor egyértelmű, hogy bármit, ami ezen hierarchiákat / hatalmi struktúrákat / érdekeket megingathatja, a jogrendet kidolgozó társadalom fenyegetésként fog érzékelni.

5 A 4. lábjegyzetben leírtak további finomítása érdekében jegyezzük meg, hogy bár a szexuális különbözőséggel kapcsolatos vélekedéseket rendszerint úgy magyarázzák, mint ami a "természetben" gyökerezik, a hierarchikus nemek szerinti rendszer kialakításához folytonosan szükséges, hogy a "férfias" és a "nőies" fogalmait precíz technikai meghatározásokkal bástyázzuk körül annak érdekében, hogy a hibákat és a bomlasztást gyorsan és korrekt módon fel lehessen ismerni, hogy korrigálni lehessen, vagy büntetéssel elfojtani. A biológiai nemi meghatározottság (sex) és a nem (gender) közötti különbségtétel politikai következményeiről ad bevezető betekintést Judith Butler híres esszéje: Gender Trouble: Feminism and the Subversion of Identity. New York – London, Routledge, 1990, különösen a 128-149. oldalak.

6 A code szó maga (jelentése: törvénykönyv) a középkorból származó régi jogi kifejezés, ám a "kodifikáció", akárcsak a "kodifikál" ige és a "kodifikáló" főnév (mint arra Varga Csaba rámutatott) 19. századi fogalmak (Varga Csaba: Codification as a Socio-historical Phenomenon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991, 15.). Ezekhez a fogalmakhoz társultak továbbá a kodifikálás olyan elméletei, amelyek szerint ha egy országnak törvénykönyvre van szüksége, az olyan kiindulópont, amely nem igényel külön igazolást. Magyarország önálló törvénykönyv-tervezete 1848-ra vezethető vissza, és főleg 1867 utánra, amikor Magyarország a Habsburg Monarchián belül részleges autonómiát kapott. 1848 májusában Deák Ferenc akkori igazságügy-miniszter körlevélben tájékoztatta a magyar törvényhatóságokat az igazságügyi minisztérium új tervezetéről: a polgári és büntetőjogi bíróságok felállításáról, a törvényi eljárás és a joggyakorlat megszervezéséről, valamint a büntetőjogi, polgári és bányászati törvények tervezetéről. Az ugyanezen évben kiadott törvény kimondta, hogy az ősiség eltörlésével az igazságügyi minisztérium hozzálát egy polgári törvénykönyv kidolgozásához. (Lásd 1848: XV. tc. 1. §; Mezey Barna: Magyar jogtörténet. Budapest, Osiris Kiadó, 1999, 119-120.).

7 Lásd Apponyi megjegyzéseit, OKN, 1877. május 2., 10. köt. (1875-1878), 361. 1867 után a törvények egyértelmű szövegezésének igénye, melyhez a bírósági rendszer centralizációja, a jogforrások és törvényi rendelkezések összeállítása, a törvényalkotás felgyorsítása, a polgári és egyéb jogrend kodifikációja párosult, mindezek tehát egyaránt arra a nagyszabású, átfogó projektre vezethetők vissza, mellyel a politikai közbeszéd a nemzetnek az európai normákhoz való igazítását és stabilizációját célozta meg.

8 C. van Caenegen: An Historical Introduction to Private Law. Cambridge, Cambridge University Press, 1992, 125.

9 Vécsey Tamásnak a Magyar Tudományos Akadémián Wenzel Gusztávról tartott előadása (1894. május 28.). Az előadás olvasható a Jogtudományi Közlönyben, no. 22. (1894. június), 169-170. Miközben a jogtudósok azon fáradoztak, hogy egységes keretbe foglalva és a nemzeti törvények "hamisítatlan" forrásait (így például Werbőczy törvényeit) felkutatva a nemzeti jogtudományt "megtisztítsák", egy meglehetősen sajátságos kettősség kezdte jellemezni Magyarország formális jogi kultúráját: egyfelől, a jogászok és törvényalkotók "őseredeti magyar" jogi elvekre hivatkoztak, melyek a feudális törvénykezésből és/vagy az 1848-at megelőző nemesi jog írott gyűjteményeiből származtak; másrészt viszont előszeretettel hivatkoztak olyan alapelvekre, melyek a 19. századi európai, különösen pedig az osztrák polgári törvénykönyvből eredtek. Így, meglepő módon, a kodifikáció egyszerre jelentette a magyar jog "európaizálását" vagy "modernizációját", illetve ezzel egyidejűleg ez volt az "ősi magyar jog" szabályai és elvei megtisztításának raison d'être-je is. (Lásd például Varga: i. m. 15-19.)

10 Alan Watson: Legal Origins and Legal Change. London, Hambledon Press, 1991, 73.

11 A polgárjog kodifikációjának tervével 1848-ban, a forradalom évében állt elő az Igazságügyi Minisztérium, de több mint száz évnek, azaz forradalmakkal és két világháborúval terhes évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy Magyarországon 1959-ben életbe lépjen a polgári törvénykönyv. Lásd Béli Gábor: Magyar jogtörténet. A tradicionális jog. Budapest-Pécs: Dialóg Campus Kiadó, 1999, 308-312.

12 Lásd Béli: i. m.; Szűcs Jenő: "The Three Historical Regions of Europe". Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae, 29. sz. 2-4 (1983), 131-184.

13 Lásd pl. Szűcs: i. m.

14 Lásd pl. Larry Wolff: Inventing Eastern Europe. The Map of Civilization on the Mind of Enlightenment. Stanford, Stanford University Press, 1994; Todorova Maria: Imagining the Balkans. New York, Oxford University Press, 1997, különösen 142-143.; Melegh Attila: On the East/West Slope: Globalization, Nationalism, Racism and Discourses on Eastern Europe. New York, CEU Press, 2006.

15 1860-ban Ferenc József császár a gazdag földbirtokos Apponyi György grófot kérte fel egy hivatalos testület létrehozására, melynek feladata a forradalom utáni magyarországi törvényi feltételek megszervezése és rekonstrukciója volt. A konzervatív politikus korábban főkancellárként a bécsi udvari kancellárián működött, 1849-től pedig a magyar főurakból alakult ellenforradalmi csoport elnöke volt. Fő célkitűzése a régi rendszer (értsd a tulajdonrendszer) stabilizálása és védelme volt, ugyanakkor támogatta a "modernizáció" és a változás politikáját, ami a földbirtokos és a kereskedő osztályok új szövetségén alapult. Jogtudósok (köztük a fentebb már említett Wenzel Gusztáv), politikusok (beleértve Deák Ferencet) és a földbirtokosok, valamint kereskedők képviselőinek együttműködését összehangolva Apponyi létrehozta az Országbírói Értekezletet azzal a kimondott céllal, hogy az 1848-at követő politikai változásokat figyelembe véve lefektessék a jogi alapokat az ország egésze számára. Az osztrák polgári törvénykönyvet, melyet Magyarországon 1854-ben vezettek be, 1861-ben hatályon kívül helyezték (igaz, 1861 után is érvényben maradt Magyarország déli katonai határainál, valamint Erdélyben és Fiume tartományban), s az Országbírói Értekezlet még ugyanebben az évben, 1861-ben kiadta az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokat, melyet aztán szétküldött a törvényhatósági körzeteknek. A "magyar jog" címszó alatt az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok utalt az 1850-es évek egyes rendeleteire, a hatályon kívül helyezett osztrák polgári törvénykönyv egyes részeire, valamint az 1848 előtti időszak törvénykezésére. Az osztrák polgári törvénykönyv számos intézménye a magyar törvénykezés "megszervezőinek" közvetítői keretet biztosított a tulajdonjog rendezésére abban a társadalmi helyzetben, amikor a régi törvényeket már hatályon kívül helyezték, az érvényben lévő jogi intézményeket pedig újjá kellett szervezni és az állami törvényhozás révén meg kellett újítani (Béli: i. m. 313-315.). Az osztrák törvények alkalmazásának politikai hatásait az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok szövege igyekezett enyhíteni, amikor kijelentette, hogy a "külföldi" törvényeket a jogfolytonosság megvalósítása érdekében szükséges alkalmazni, valamint azért, hogy a magyar polgári anyagi törvények restaurációját elősegítsék. Az Országbírói Értekezlet javaslatait azzal igazolta, hogy az 1848 által teremtett "helyzet szükségleteire" hivatkozott (Ideiglenes Törvénykezési Szabályok I. Magánjog, 1. §; Az Országbírói Értekezlet által Javaslatba hozott Ideiglenes Törvénykezési Szabályok).

16 A történelmi érvelés hagyományosan így hangzik: míg Nyugat-Európában a 19. századra a jogi kultúra polgárosodott (sich verbürgerlichte) és megszilárdult (sich verstadterte), továbbfejlesztésének felelősségét és gyakorlati alkalmazásának még szisztematikusabb megvalósítását az állam vállalta magára, addig Kelet-Közép-Európa jogi kultúrája megmaradt a koncentrált földbirtokviszonyok feudális feltételei között, valamint a – külföldi vagy a külföld által dominált – államhoz való defenzív viszonyában (Küpper Herbert: Rechtskultur und Modernisierung in Ostmitteleuropa. Osteuropa, 4 (1999), 340.; lásd még Mezey bevezető szavait in: A magyar jogtörténet forrásai. Szemelvénygyűjtemény. Budapest, Osiris Kiadó, 2001).

17 Varga: i. m. 117, 125.

18 "Új jogszabályok terjesztették ki és erősítették fel a korlátozó szankciókat, melyek arra szolgáltak, hogy a nőket a szexuális rendszerben elfoglalt helyükön rögzítse […] [és] a 19. századnak a nemekhez rendelt komplimenter ideológiái úgy fogalmazták újjá a feleség alárendelt státusát, mint a magasabbrendű etikai tisztaság megtestesülését, amely a családi és a politikai közösség erkölcsi kohéziója fölött egyaránt őrködik." Vogel Ursula: The State and the Making of Gender. Some historical legacies. In: Randall Vicky – Georgina Waylen (szerk.): Gender, Politics and the State. London, Routledge, 1998, 39.

19 Az átfogó, az egész országban alkalmazandó házassági törvényt 1894-ben iktatták törvénybe (1894: XXXI. tc.), s 1895. január 1-jével lépett hatályba. A törvény megszületéséig azonban hosszú út vezetett, s a házassági törvény kérdése az egész jogászi szakmát megmozgatta. Ahogy az egyik jogtudós 1887-ben kifejtette: "A magyar házassági jog unicum az egész világon, elannyira, hogy ha akadna szerencsétlen ember, ki azt összes consequentáival együtt bármely más, kissé magáratartó államban életbe léptetni akarná, az menten kételyeket támasztana elmebeli és erkölcsi épsége felől. Mert egyéb-e, mint codificált politikai képtelenség az olyan ország házassági joga, melyben polgárok százezrei a nemzet egyéb tagjaival a házassági jog egyoldalúságai miatt bensőleg egybeolvadni képtelenek?" (Daempf Sándor: Kulturpolitika. Jogtudományi Közlöny. 1887. július 8., 209.) Hasonlóan panaszkodott Wekerle Sándor, amikor azt mondta, hogy a házassági jog akadályozta az ország békés fejlődését (lásd Magyarország története, 1890-1918. 1. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978, 91.). Teleszky Istvánnak, aki a polgári házassági törvény felülvizsgálatát irányította az Igazságügyi Minisztérium bizottságában, az volt a véleménye, hogy a számos vallás Magyarországnak csak egy megoldást hagyott meg a nemzeti jog egyesítése érdekében: a polgári házasságot (OKN, 1894. február 19., 16. köt., 32.). Általánosabban fogalmazva, a pluralizmus elleni harc és a centralizált jogi bürokrácia megteremtésének óhaja adta az alapvető mozgatórugót a magyar jogtudomány számára: a jogi pluralizmusból fakadó állítólagos probléma miatt vezette be a magyar állam az osztrák polgári törvénykönyvet 1853 és 1861 között; ugyancsak ebből az okból hozta létre a polgári bíróságok "autonóm" (országos) rendszerét még azt megelőzően, hogy Magyarország politikai függetlenséget kapott volna Ausztriától; ugyancsak ezért fokozta a törvényalkotás tevékenységét 1867-et követően; ezért támogatta önálló jogi szakembergárda kinevelését, melynek fő feladata az volt, hogy magyar nyelven különböző publikációkat jelentessenek meg a nemzeti jog fejlődésének témakörében.

20 Részletesen lásd Loutfi: i. m. 1-7. fejezet.

21 Lásd Loutfi: i. m. 8. fejezet.

22 A nők jogi elnyomásának és a feministák/nők fellépésének és harcának ebben a korszakban jellemző sajátosságait sok, eltérő szemléletű munka tárgyalja. Lásd különösen: Frysak Elizabeth: Legale Kämpfe. Die petitionsrechtlichen Forderungen der österreichischen bürgerlichen Frauenbewegung zur Änderung des Ehe- und Familienrechtes um die Jahrhundertwende; Bellavitis Anna: Der Code civil in Frankreich; Martini Manuela: Neue Rechte, alter pflichten. Die Rezeption des Code Napoléon zu Beginn des 19. Hunderts in Italien; Lepsius Susanne: Die privatrechtliche Stellung der Frau im Deutschland des 19. Jahrhunderts. Forschungsstand und- perspekiven; Stretton Tim: Married Women and the Law in England since the Eighteenth Century – mind a következőben L'Homme. Zeitschrift für Feministische Geschichtswissenschaft. 1, no. 14 (2003), 65-82.; 83-89.; 90-96.; 110-123.; 124-130. Továbbá Bock Gisela: Frauen in der Europäischen Geschichte – vom Mittelalter bis zur Gegenwart. München, C.H. Beck, 2000; Gerhard Ute (szerk.): Frauen in der Geschichte des Rechts – Von der Frühen Neuzeit bis zur Gegenwart, München, C.H. Beck, 1997; Lyndon Shanley Mary: Feminism, Marriage and the Law in Victorian England. Princeton, Princeton University Press, 1993; Smart Carol (szerk.): Regulating Womanhood. Historical Essays on Marriage, Motherhood & Sexuality. London, Routledge, 1992; Honegger Claudia: Die Ordnung der Geschlechter. Die Wissenschaften vom Menschen und das Weib 1760-1850. New York, 1991; Goldberg Moses Claire: French Feminism in the Nineteenth Century. New York, State University of New York, 1984; Taylor Allen Ann: Feminism and Motherhood in Germany 1800-1914. Rutgers University Press, 1991; Wagner William C.: Marriage, Property, and Law in Late Imperial Russia. Oxford, Clarendon Press, 1994; Zimmermann Susan: Die bessere Halfte? Frauenbewegungen und Frauenbestrebungen im Ungarn der Habsburgermonarchie 1848 bis 1918. Budapest-Wien: Napvilág Kiadó – Promedia Verlag, 1999; Pilinkaite-Sotirovic Vilana: Family and Individual Strategies of Husband and Wife in Rural Lithuania, 1864-1894. L'Homme. Zeitschrift für Feministische Geschichtswissenschaft, 1, no. 14 (2003), 55-64.; de Haan Francisca – Daskalova Krassimira – Loutfi Anna (szerk.): A Biographical Dictionary of Women's Movements and Feminisms. Central, Eastern and South Eastern Europe, 19^th and 20^th Centuries. Budapest – New York, CEU Press, 2006.

23 Vogel: i. m. 40.

24 Az 1876-os gyámügyi törvényjavaslat a bankcsődöt elegendő oknak tekintette ahhoz, hogy az apa megfosztható lehessen atyai hatalmától, s a törvényjavaslat e pontját az akkori magyar igazságügy-miniszter, Szilágyi Dezső erős kritikával illette. Úgy érvelt, hogy a bankcsőd rendszerint a piaci erők hibája, nem pedig az egyes személyé, és még ha valaki felelőtlenül intézte is pénzügyeit, ez akkor sem adhat elegendő okot arra, hogy megtagadják tőle gyermekei fölötti hatalmát és befolyását. (OKN [1877. június 15.], XI. köt. [1875-1878], 101-102.) A házassági törvény tárgyalása során hasonló vitára került sor: az 1893-as új polgári házassági törvénytervezet néhány jogász bírálója azt állította, hogy mivel az új tervezet nem említi az elmebetegséget a válóokok között (ahogy azt a kánonjog tette), ezzel megakadályozza, hogy a nők elválhassanak alkoholista vagy iszákos férjüktől, s nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy a feleség és a gyermekek tényleges pénzügyi eltartását olyan férfiaknak kell biztosítania, akiknek józan társadalmi felelősségérzete nem károsodott (például az alkohol által). (Lásd pl. Sztehlo Kornél: Törvényjavaslat a házassági jogról. Jogtudományi Közlöny, 1894. január 19. és 26., 18.; König Vilmos: Gyógyithatatlan elmebetegség. Jogtudományi Közlöny, 1894. február 9., 42-43.)

25 A magyar polgárjogi törvénykönyv 1900-as tervezete elismerte a férj kötelességét, hogy feleségét eltartsa, illetve a feleség azon kötelességét, hogy a háztartást ellássa, ugyanakkor elismerte a feleség jogát tulajdonának "elkülönült" kezelésére, és azt is, hogy a házasság során szerzett vagyonra a házastársak egyenlően formálhatnak jogot. Továbbá a törvénykönyv tervezete inkább relativizálta, mintsem általánosította a házastársi kötelezettségeket, amikor azt írta elő a bírónak, hogy egyes esetekben vegye figyelembe a feleség kenyérkereső státusát, mielőtt a házastársak közötti személyes viszonyokat megvizsgálja, és a törvényi rendelkezések köréből teljes egészében kiemelte a hozomány kérdését – ami speciális helyzetben: a feleség tulajdonában és a férj haszonélvezeti jogában volt -, s azt a házastársak közötti, formális szerződésben megfogalmazott egyéni megállapodás körébe utalta. Továbbá, annak ellenére, hogy a törvénykönyv javaslata kiemelte a férjnek (mint a háztartás fejének) a jogát, hogy a háztartás ügyeit érintő minden kérdésben a döntő szót kimondja, ami viszont az 1894-es házassági törvényben nem volt explicit elv, a törvénykönyv-tervezet általában mégis tartózkodott a nyílt diszkriminációs felhangoktól, és a házastársak közötti viszonyt úgy mutatta be, mint kölcsönös partnerséget. Minden, a háztartásra vonatkozó döntést tekintetbe véve, a férjnek kötelessége volt figyelembe venni a feleség tanácsát vagy javaslatát, és egyértelműen nem engedélyezte a férjnek, hogy otthon visszaéljen hatalmával (Törvénykönyv javaslata [1900], 94-95. §§).

26 Hogy a magánjogot nem lehet többé absztrakt fogalmakkal megragadni, és a változó társadalmi környezetre való tekintettel szubjektíve kell megszövegezni, ehhez ad érveket Meszlény Artur: Magánjog-politikai tanulmányok. Különös tekintettel a magyar általános polgári törvénykönyv tervezetére. Budapest, Politzer Zsigmond, 1901, 95.

27 Meszlény: i. m. 91-92.

28 Itt kell megjegyeznünk, hogy az objektív jog korlátait egyértelműen felismerték a magyar jogtudományi körökben az 1860-as évektől kezdve, vagyis azóta, hogy a családjogi törvények kodifikációs tervezetébe belefogtak, s e felismerés abból fakadt, hogy a helyi jogi feltételek Magyországon rendszeresen megakasztották a központi körmányzat kísérleteit, hogy objektív törvényeket hozzanak létre a polgári és a családtörvény keretein belül.

29 "A feminismus" című, századfordulón született cikkében a jogtudós Szterényi Sándor a feminizmust úgy határozta meg, mint olyan mozgalmat, ami fel akarja számolni a férjnek a feleség fölötti törvényi hatalmát. Mivel a magyar jog sem akkor, sem korábban nem ismerte ezt a jogot, Szterényi úgy vélte, a feminizmus egyszerűen nem volt releváns társadalmi mozgatóerő Magyarországon ( "A feminismus", I-II. Huszadik Század, 1900. május, 362-368.; 1900. június, 461-473.). A törvénykönyvben nem rögzített jog hiányában a tudósok eljuthattak ilyen következtetésekre, hiszen a kodifikáció Magyarországon csak a második világháború után valósult meg (mint fentebb már említettük), s így a családot részben az állami törvénykezés, részben a helyi hatóságok, az egyház és a bíróságok hatáskörében hagyta. A nők jogairól a magyar jogtudományban lefolytatott magasröptű diskurzus hosszú történetéről lásd Loutfi: i. m., 5., 6., 8. és 9. fejezetek.

30 1914, azaz az első világháború kitörése előtt több mint 40 parlamenti ülés foglalkozott az 1913-as törvénytervezettel, s a vitákat fel kellett függeszteni, mondván, a háborús fenyegetés a fennálló "társadalmi stabilitást" veszélyezteti. Lásd Nagy Ferencz, OKN, 26. köt. (1910-1915), 475-476.

31 Az 1894-es polgári házassági törvény nem tisztázta a házastársak közötti személyes kapcsolat vagy a házastársi tulajdon kérdéseit; az 1877-es gyámsági törvény viszont részben kodifikálta a szülő-gyerek / gyám-gyámolított viszonyát, és explicite kimondta, hogy az anyák nem léphetnek fel jogi gyámként (lásd Loutfi: i. m. 4. és 8. fejezet).

32 Fontos, hogy A nők törvénykönyve: A nők jogaira és kötelességeire vontakozó összes törvények és rendeletek alapján (1902) című mű szerzője fejezetekre tagolta a könyvet, a fejezeteknek ilyen címet adott: asszonyok; leányok; jegyesek; anyák; elvált asszonyok; özvegyek – mert szerinte a törvények a nőket nem egységes társadalmi csoportként, hanem külön családi kapcsolatokban élő egyénekként kezelték; néhány törvény pedig a családot magát mint sajátos társadalmi intézményt kezelte (lásd Nagy Sándor K.: A nők törvénykönyve: A nők jogaira és kötelességeire vontakozó összes törvények és rendeletek alapján. Budapest, 1902, 5.; Szladits Károly: A magyar nő magánjogi helyzete. Egyesült Erővel, 1911. április, 95, 99.

33 Az 1900-as magyar törvénykönyv-tervezet a házasságon keresztül próbálta megerősíteni a családtörvényt általánosan megalapozó jogi keretet, a francia és a német polgári törvénykönyvek mintájára, vagyis a szülői és a házastársi hatalmat a "férj-atya" személyében egyesíteni, de házassági tulajdonrendszere a házassághoz való eltérő megközelítést tükrözött, mert elkülönült tulajdoni intézményeken nyugodott. Továbbá a kodifikációs bizottság elvben elismerte azt az inheres ellentmondást, amely a törvénykönyveknek mint átfogó és általános jogi axiómák forrásának kezelésében jelentkezett, s nagy szerepet szánt a bíróságoknak az egyedi esetek gyakorlati elbírálásában. A házasságot és a házastársak tulajdonviszonyait szabályozó jogi normákról ilyenformán elismerték, hogy a kodifikációs folyamattól függetlenül fejlődnek, és a családon belüli, nemekhez rendelt hatalom továbbra is oszcillál egyfelől a kizárólagosan férfias jogok és az apák, a háztartások fejei és férjek kötelességei, másfelől pedig a sokkal halványabban nemekhez rendelt szülői, kenyérkeresői és tulajdonosi jogok és kötelességek viselői között (akik nem kizárólag férfiak per definitionem).

34 Lásd a 29. lábjegyzetet.

35 Amikor a magyar feminista sajtó beszámolt a Nemzetközi Nőtanács Jogi Bizottságának jelentéséről, melynek címe "A nő jogi helyzete a kultúrállamokban" volt, akkor megjegyezte, hogy a férjes asszonyok abban különböznek az egyedülálló nőktől, hogy a társadalom, a jog és a szokások egyaránt kimondják: az egyedülálló nőnek lehetnek bizonyos polgári és anyagi jogosultságai munkájával szerzett bére révén, ám ez nem vonatkozik a férjezettekre, akik fizetség nélkül dolgoznak, és akik csak eltartásra jogosultak (Szegvári Sándorné: A nő jogi helyzete a kulturállamokban. A nő és a társadalom, 1912. július, 127-128.). – A Nemzetközi Nőtanács Jogi Bizottsága 1909-ben alakult.

36 1894: XXXI. tc. 6. §; 1878: V. tc. 246. §.

37 Szegvári: i. m. 182. Kiemelés az eredetiben.

38 Uo.

39 A polgári törvénykönyv tervezetének második változatát Balogh Jenő igazságügy-miniszter 1913. október 8-án terjesztette a parlamenti bizottság elé, s ezt követően került sor a parlamenti vizsgálóbizottság felállítására 1913. március 3-án, és e hó végére a javaslat előkészítésére. A Feministák Egyesülete Jogi Bizottságának a polgári törvénykönyv 1913-as és 1914-es tervezeteivel kapcsolatos állásfoglalásai a szervezet hivatalos fórumán, A nő és a társadalom hasábjain jelentek meg az 1913-as és az 1914-es számokban.

40 Törvényjavaslat (1913), 10., 25., 26. §§.

41 Bírálatok a Polgári Törvénykönyv Tervezetéről. A F.E. jogi bizottságának tagjairól, 1-22. §§. A nő és a társadalom, 1913. október, 171. A férjnek azon hatalma, hogy dönthet a lakóhely megválasztásáról, a magyar törvénykezési jogban gyökerezett. A magyar állampolgárság megszerzésével/elvesztésével foglalkozó 1879-es törvény kikötötte, hogy a feleség kötelessége "követni az ő házastársát". Mivel azok a nők, akik "külföldiekkel" kötöttek házasságot, automatikusan elvesztették magyar állampolgárságukat, miközben a magyar férfival házasságra lépő külföldi nő magyar állampolgárságot nyert, az 1894-es polgári házassági törvény 117. §-a kivételt tett a nem magyar férjjel frigyre lépő asszonyokkal; ha férjét a házasság megkötése után külföldre nem követte, akkor jogában állt a magyar bíróságok előtt a házasság érvénytelenítését kérni (Loutfi: i. m. 3., 4. és 5. fejezet).

42 Bírálatok a Polgári Törvénykönyv Tervezetéről, 191.

43 Uo. 172.

44 Uo. 171.

45 Uo.

46 Meszlényi: i. m. 87-89.

47 Robert M. Unger: Law in Modern Society. New York, The Free Press, 1976, 574-576.

48 Például 1844: III. tc.; 1868: XLVIII. tc.; 1868: LIII. tc. Részletesen in Loutfi: i. m. 7. fejezet.