[…] Belekezdtem – az én koromban eléggé meggondolatlanul¹ – egy tetralógia megírásába Együtt gondolkodni Marxszal napjainkban címmel […] Első, bevezető kötete Marx és mi címmel 2004-ben jelent meg. Most négy év után sikerült befejeznem a második kötetet, amelynek Az ember? címet adtam. […] A következőkben [e munka apropóján – a szerk.] négy gondolatot kívánok röviden kifejteni.

1. Közbeszédünket egy dogma uralja, amelynek súlya – nyomasztó. Eszerint, a kommunizmus, ahogy mondani szokás, „ki lett próbálva", s vitathatatlanul és látványosan megbukott. Befellegzett neki. E dogma szerint élünk, gondolkodunk, cserélünk eszmét, próbálunk valami újat kitalálni.

A kommunizmus tehát halott lenne. Én viszont azt állítom, hogy a kom­munizmus nem bukhatott meg azon egyszerű oknál fogva, hogy soha, sehol nem lett „kipróbálva". Sem olyan országokban, amelyek állítólag kapitalizmuson túli társadalmakat építettek, sem egyes pártok által, ame­lyek anélkül, hogy bármikor valóban hatalomra jutottak volna, látszólag kommunista politikát folytattak. Az a véleményem, hogy igazából sosem folytattak kommunista politikát, beleértve azt a pártot is, amelynek immár közel 60 éve tagja vagyok. Hogy megvilágítsuk ezen ellentétes kijelen­tések értelmét – a kommunizmust kipróbálták, és megbukott; válasz: nem, sehol sem lett kipróbálva -, el kell gondolkodnunk azon, miről is beszélünk egyáltalán. Mit akarunk mondani?

Számomra ez a kérdés először a 80-as évek legelején kezdett megfo­galmazódni. Akkoriban erősen fölzaklatott (miként sok kommunistát, párt­tagokat és párton kívülieket, akik ehhez a politikai áramlathoz tartoztak) a proletariátus diktatúrájának elhagyása 1976-ban [ti. a KP szervezeti szabályzatából, azaz hosszú távú célkitűzései közül – a szerk.² ], ami alapvető stratégiai kérdéseket vetett fel – vagy legalábbis kellett volna feltegyen, sokkal jobban, mint ahogyan ténylegesen felvetett -, s arra kényszerített, hogy gondolkodásomat fölülvizsgáljam.

Annál is inkább, hogy e kérdésben vitában álltam Althusserrel. ő a proletariátus diktatúrájának megtartása mellett érvelt, én viszont teljesen egyetértettem a párt döntésével, bár egyáltalán nem értettem egyet a döntést övező elméleti munka elmaradásával. Ez az, ami gondolataimat megmozgatta, s számomra valódi felfedezést jelentett. Sok esztendőn át tanítottam, hogy Marx híres 1875-ös szövegében, A Gothai program kritikájában azt magyarázza, hogy a kapitalizmus után két alapvető tör­téneti szakasz jön: az első, amely alacsonyabb szintű, a szocializmus, a második pedig, ami majd azután következik, a kommunizmus.

Mármost kezdtem rájönni – s ennek idestova 30 éve -, hogy Marx fogalomhasználata valójában nem ez. A nevezetes első szakaszt Marx soha, semmilyen körülmények között nem nevezte szocializmusnak. Mindig is kommunizmusnak hívta. Sőt, mi több, a kommunizmus szó kiválasztása Marx és Engels részéről – aminek itt nem részletezhető, hosszú története van – alapvető, teoretikus fontossággal bírt, amint En­gels a [Kommunista] Kiáltvány 1977-es angol kiadásának³ előszavában megvilágítja, mondván, hogy 1848-ban választaniuk kellett a szocializ­mus és a kommunizmus név között, a szocializmus azonban burzsoá szalonkifejezésnek számított, a kommunizmus pedig a munkásmozgalom terminusa volt.

Ráadásul, ha a szavak tartalmát közelebbről megvizsgáljuk, a szo­cializmus szó – sok egyéb dolog mellett – az etatizmusra utalt, míg a kommunizmus e tekintetben közelebb állt az anarchizmushoz, az állam megszüntetésének módjával és idejével kapcsolatos radikális különbö­zőségük ellenére.

De akárhogyan is: a kommunizmus az állam meghaladását, meg­szüntetését jelenti. Ezért szocializmus és kommunizmus között nincs történeti egymásra következés: előbb a szocializmus, majd magától értetődő módon, kvázi természetes eredőként a kommunizmus. Mert vajon a Szovjetunió akkor miért nem haladt sohasem a kommunizmus felé – a közhiedelemmel s Hruscsov reményeivel ellentétben, aki azt állította, hogy a szocializmus „vajjal" jobb lesz, mint „vaj nélkül", s hogy ezt pár év alatt elérik.

Akkoriban még abban a (tév)hitben éltünk, hogy bár egyelőre a szo­cializmus szakaszánál tartunk, de majd tovább lépünk (vagy legalábbis elkezdünk tovább lépni) a kommunizmusba, az ingyenes metróval, s mindavval, ami lépésről lépésre megvalósul. Aztán Brezsnyev alatt a kommunizmus szó eltűnt, vagy tán létezett, de valahol nagyon nagy magasságban: az épületek tetején meg a jelszavakban, amelyek senkit nem érdekeltek. Akik azidőtájt Moszkvában jártak, bizonyára emlékez­nek a hatalmas, világító neonbetűs szlogenekre az éjszakában: „Előre a kommunizmus építése felé!", aminek akkor már az égvilágon semmilyen értelme nem volt – bár igazából soha nem is volt nagyon értelme -, ám akkor hivatalosan is értelmét vesztette.

Egyszóval: a szocializmus és a kommunizmus között nincs történeti sorrendiség, amit hosszú ideig vallottunk (én legalábbis), hanem sokkal inkább alapvető irányultságbeli különbség áll fenn közöttük, s emiatt a kommunizmus a szocializmusból semmiképpen sem tudhat kifejlődni. Ha van valami, ami biztos, ez az. Egészen leegyszerűsítve: a szocializ­mus eszméjében a politikai hatalom megragadásának gondolata mint a társadalom megváltoztatásának meghatározó mozzanata van jelen. A társadalom megváltoztatásához meg kell szerezni az államhatalmat. A társadalom átalakítása tehát alapvetően fölülről lefele megy végbe, aminek számtalan következménye van, beleértve a szervezeti oldalt, mert így a párt, amelyre mindehhez szükség van, szintén hatalmi párt, a hatalom megszerzésére szerveződő párt, illetve olyan párt, amelyben hatalom van, vagyis vertikális szervezetű párt. Az egész tökéletesen koherens, mondhatni: bolsevik módon koherens, ahogyan Lenin ragyogó éleslátással elgondolta.

Csakhogy ugyanakkor ez a koherencia karikatúraszerű és végzetes, ha figyelembe vesszük, hogy mozgalmak és országok úgy hivatkoztak a kommunizmusra, hogy eközben egyértelműen szocialistának nevezték magukat. A szóhasználat zavarossága mögött nagyfokú elméleti tisztá­zatlanság sejlik föl.

A szocializmusban inherens módon benne foglaltatik az államhata­lom gondolata. Nincs benne tehát, ami Marxnál a kommunista eszme leglényege: a termelési és csereeszközöknek a társult termelők által való kisajátítása, s tágabban mindazon eszközöké, amit Marx az em­berek társadalmi erőinek nevez. Ez egészen mást jelent, mint a politikai hatalom megragadása, amelynek közreműködésével majd átalakítjuk a társadalmat, s ami valójában a kisajátítás valódi letéteményese marad. Az ettől alapvetően különböző kommunizmus elgondolásában a kisa­játítást maguk az emberek viszik végbe, akik a köztük létesülő újfajta viszonyok előnyei céljából társulnak.

A kommunizmus nem bukott el; soha nem is került „kipróbálásra". Mindenféle ok miatt, amik elsősorban olyan történeti okok, amelyek azoknak az országoknak a tényleges helyzetével függnek össze, ahol a nagyszabású forradalmak lezajlottak, de olyan okok miatt is, amelyek a munkásmozgalom egész történetéből következnek. Nevezetesen abból a tényből, hogy az az állítás, amivel oly hosszú időn át hitegettük magunkat, miszerint Marx és Engels gondolatai a XIX. században a gazdaságilag fejlett országokban behatoltak a proletariátus tömegeibe, egész egyszerűen nem állja meg a helyét. A német szociáldemokrácia egyáltalán nem kommunista. Ez volt az idős Marx és az őt tizenkét évvel túlélő Engels egyik nagy drámája, hogy a dolgok valójában nem ebbe az irányba mennek. Hanem a szocializmus, az etatizmus, sőt a lassalleanizmus irányába – ami a német munkásmozgalom meghatározó irányzata volt -, vagyis annak a „gondolatnak" az igézetében, hogy ki lehet egyezni Bismarckkal új termelési formák megteremtéséről. Bis­marckkal! A szocializmus ezzel lett megfertőzve.

Ebben az értelemben a sztálinizmus, az állam brutális, minden irányú előnyomulása nem teljesen meglepő, sőt inkább a dolgok logikájából fakad. Az ultrahumanista, önigazgató szocializmus gondolata a tisztán elméleti álmodozás tartományába tartozik, amit ragozni persze lehet, ám valódi konzisztenciája nincs. El kell dönteni: vagy a szocializmus, vagy a kommunizmus felé fordulunk.

A dilemma továbbra is előttünk áll: hogyan lehet meghaladni a kapi­talizmust. Az elmondottakból nyilván kiderült, hogy én totálisan, feltétel nélkül és teljes mellszélességgel a kapitalizmus kommunista alternatívája mellett teszem le a voksom. Mert az a véleményem, hogy másfajta alter­natíva nem létezik. S hogy minden egyéb puszta képzelgés.

2. Mindez ellentmond – s ez a második gondolat – egy másik dog­mának, amely szerint a kommunizmus, bár valószínűleg nagyon szép eszme, de sajnos, inherensen utópikus természetű. E nézetet, amellyel lépten-nyomon s ezerféle formában találkozunk, maguk a kommunisták is terjesztik, midőn a kommunizmust „eszményképnek" titulálják. E kérdés­ről annak idején Georges Marchais-val véget nem érő vitát folytattunk. ő nem tágított attól, hogy a kommunizmus – ideál. Márpedig ha a kommu­nizmust eszménynek fogjuk fel, szerintem ez alapvető tévedéshez, félre­értéshez vezet. Ahhoz, hogy a kommunizmus valamiféle „pluszt" jelent, amikor majd eljutunk a szocializmusba. Legyen Franciaországban előbb szocializmus, s majd később, nem tudni mikor, mintegy betetőzésként, kommunizmus. Eszmény? Utópia? Olyasmi ez, amiről hosszas vitákat lehetne folytatni. Tisztában vagyok vele, hogy az utópia szó manapság inkább pozitív összefüggésben jön elő, fölértékelődik a fennálló rend­szernek való behódolással szemben, aminek a súlya nyomasztó, s azt a látszatot kelti, hogy nincs is mit tenni ellene. Sokan osztják a nézetet, hogy az utópia jó, pozitív valami, mert lelkesítő hatása van.

Tisztában vagyok a dolgok ezen aspektusával, de bocsánatot kérek, komolyan belegondolva, Marx egész életét mégiscsak az utópizmus el­leni harcnak szentelte. Utópia és utópizmus nem ugyanazt jelenti. Lehet róla vitatkozni, persze. Mindazonáltal az utópizmus a lehető legkártéko­nyabb valami. S főként Marx teljes félreértését jelenti. Mert Marx minden volt, csak nem álmodozó humanista, filantróp, aki azt mondja: „Mennyivel jobb lenne, ha…" A történelmet soha nem lehet megváltoztatni „Mennyivel jobb lenne, ha…" kezdetű mondatokkal.

Marx módszere ezzel szemben azt jelenti: a reális dolgokkal foglalko­zom, azt nézem, mi történik a valóságban, a tőke mozgását tanulmányo­zom, s mit állapítok meg? Azt, hogy e mozgás súlyos ellentmondásokkal terhes. Ez a dolgok olyan oldala, amelyet mi (többes szám első szemé­lyen a francia, de egyszersmind a nemzetközi kommunista hagyományt értem) soha sem voltunk hajlandók teljesen figyelembe venni. Márpedig ez olyasmi, ami a Kiáltványból napnál világosabban kiolvasható. A Kiált­vány a kapitalizmus által elért eredmények ékesszóló dicsérete. Ami azért nem semmi, igaz? A kapitalizmus, amely forradalmasította a történelmet, súlyosan ellentmondásos, s az is marad. Felforgat mindent, s új dolgokat teremt. De mindig, minden általa létrehozott új egyben rettenetes is. Nya­kig ülünk a borzalmakban. De vegyük észre azt is, hogy a szörnyűnek van másik oldala is. E másik oldal a lehetőségeké, vagy megfordítva, ami lehetséges, annak egyik arca, sajnos, förtelmes. Intenzív ellentmondás részesei vagyunk.

Nem arra van tehát szükség, hogy megálmodjunk egy új társadalmi formát, hanem arra, hogy elemezzük azt, ami történik, tanulmányozzuk a szüntelen mozgásban lévő ellentmondásokat, s tudatosítsuk a kínálkozó lehetőségeket.

Vegyünk egy egyszerű példát. Még ma is, ama szörnyű helyzetben, amelyet mindannyian ismerünk, nemzeti és nemzetközi szinten, globális, planetáris léptékben is, összességében az emberi munka termelékeny­sége folyamatosan növekszik. Igaz, ez a folyamatosság azért komplikált, ellentmondásos, ellentétes tendenciákkal szabdalt. Kezembe akadt a minap egy cikk, amit a Renault egyik munkása írt. Kiszámolta a terme­lékenység 20 éves növekedésének mértékét a Renault-nál, s 40-szeres adatot kapott. Hasonló folyamatokkal találkozunk mindenütt. Mindenütt, akarom mondani: mindennek dacára, a zűrzavar, a pazarlás ellenére, amit az emberek többsége elképzelni sem tud, s amiért a felelősség a kapitalizmusra hárul.

E mozzanat az én szememben mindenesetre nagy jelentőségű. A munka termelékenysége mindennek ellenére töretlenül növekszik, ami­nek eredményeként a fejlett országokban a „mindenkinek szükségletei szerint" immár nem tartozik az utópia világába. Ez már ma is tökéletesen lehetséges. Nem azt mondom, hogy mindenkinek minden szükséglete szerint, aminek egyedül saját morális korlátai szabnak határt; nem, hanem általában véve. A lehető legszélesebb körű ingyenesség s olyan szintű vásárlóerő, ami össze sem hasonlítható a mostanival, s ami a dolgozó emberek nagy többsége számára ma elérhetetlen. Ez ma már lehetséges. Ám elfedi a hihetetlen mértékű pazarlás. Ijesztő, mennyire nem vagyunk tisztában a kapitalista pazarlás mértékével. Itt most nincs idő részletesen kitérni erre. Csupán egyetlen gondolat: ha számolási egységnek százezer milliárd eurót és dollárt veszünk alapul, legalább tíz olyan rubrikát tudok felsorolni, ahol ilyen nagyságrendű pazarlás zajlik. […]

[…] Az egyén fejlődése döntő mozzanat; az egyén sokoldalú fejlődése, különös tekintettel a nőkre. (Nem mondom azt, hogy a nők jelentik az ember jövőjét, mert ez, bár nagyon költőien hangzana, kétértelmű lenne. De azért ami a jövőt illeti, van benne valami.) Az információ, a kommu­nikáció, a kapcsolattartás eszközeinek fejlődése, amelyek a közvetlen demokráciát világméretekben lehetővé teszik; tág értelemben véve, a kapcsolattartás, a kommunikáció és a problémák bolygószintre emelése: mindez ma már a lehetséges dolgok tartományába tartozik. De a lehető­ségek önmaguktól nem valósulnak meg. […] Nem álmodozni kell, hanem a tűrhetetlen ellentmondásokból kell kiindulni, amelyek egyidejűleg olyan mozzanatokat tartalmaznak, amik révén megkezdődhet a társadalmi viszonyok mélyreható átalakítása.

3. A harmadik gondolat az, hogy ha tehát a kommunizmus reális al­ternatívája a kapitalizmusnak; ha nem utópia, hanem olyan valóságos mozgás, amely a szemünk előtt zajlik, ez esetben ma a kommunizmusnál kevesebbet akarni, azt jelenti, hogy a lehetőségek alatt teljesítünk. Ha kevesebbet tűzünk ki célul, akkor a mindent elfogadó szociáldemokrácia sikamlós lejtőjére jutunk. Nekem az a véleményem, hogy a mai helyzet ismeretében magasabbra kell tennünk a lécet.

De hogyan induljunk el ebbe az irányba? Úgy vélem, a történelem a XX. században két felejthetetlen leckével szolgált számunkra. Az első, hogy volt egy út, amely megbukott. Kipróbálták, és megbukott. Ez a for­radalom útja, természetesen jó adag erőszakkal, noha az erőszak nem teljesen elengedhetetlen mozzanat, hanem egyszerűen olyan körülmény, amely magától értetődik, midőn a kérdés a politikai hatalom megraga­dásának összefüggésében vetődik fel, amitől kezdve – onnan, amikor Lenin az állammal foglalkozó egyik népes konferencián a „furkósbot" megragadására hívott fel az ellenséges osztállyal szemben – a képlet világos, s újfajta társadalom épül. Egészen sematikus módon kifejezve: ez a sztálinizmus. Tudjuk, hova vezet. Nem azt nyújtja, amit remélnek tőle, s történetileg oly mértékben diszkreditál, hogy bizony ma sem va­gyunk túl rajta. Mert a moszkvai perek, bár távoliak, de most is velünk vannak. Mert azt gondolom, fontos, hogy föltegyük a kérdést, vajon miért éreznek oly sokan gyűlöletet a kommunizmus iránt? Napjaink antikom­munizmusában még mindig jó adag gyűlölet található. S e gyűlöletnek mély történelmi gyökerei vannak. Ez az út nem csupán elbukott, hanem méltatlan, szégyenletes, s főként mérhetetlenül kiábrándító.

Másfelől pontosan amiatt, mert ez az út nem járható, rossz, elfo­gadhatatlan, létezik az a gondolat is, hogy el kell fogadni a rendszert, ami megadatott, s meg kell próbálni egyezkedni vele, hogy javítsunk rajta, hogy kevésbé legyen igazságtalan. Ebben vagyunk benne nya­kig, s a szocialistának mondott szellemi áramlat és politika nem kínál belőle kiutat. (Ha a szocialista párt legalább világossá tudná tenni elvi viszonyát a szocializmus szóval, már valamivel előbbre lennénk. Ám láthatóan nem képes rá, s a teoretikus gondolkodás minimális szintje alá hanyatlott.)

Fel kell ismernünk, hogy példa nélkül álló stratégiai problémával né­zünk szembe, ami hasonló nagyságrendű invenciót követel tőlünk, mint amiről Marx és Engels tett tanúbizonyságot a Kommunista Kiáltvánnyal, csakhogy ez ma olyan helyzet, amikor a kapitalizmus a világot lakhatat­lanná teszi, s a nem is oly távoli jövőben – az ökológiai krízis következ­tében – az emberiség fizikai fennmaradását kérdőjelezi meg.

Dühít, amikor látom, hogy nem vagyunk képesek a kérdés másik, antropológiai oldalával is előjönni, vagyis az emberiség morális fenn­maradásának kérdésével, azzal, hogy mit jelent embernek, nem pedig állatnak megmaradni. Mert ez elképesztő mértékben veszélyben forog. A környezetvédőknek, el kell ismerjük, sikerült mozgalmat szervezniük a környezettudatosság mellett. Mi viszont máig nem bizonyultunk alkal­masnak arra, hogy hasonló mozgalmat kezdeményezzünk az antropo­lógiai érdekek védelmében, vagyis hogy harcot indítsunk a szó minőségi értelmében vett emberiesség lerombolása ellen, a humanitás, az ember ember mivoltának szolgálatában. Mert ez a másik oldal. Létezik az öko­lógiai szempont, s van az antropológiai oldal, ami nem kevésbé fontos, s ahol súlyos hiányok mutatkoznak. Az ember? c. könyvemet írva, nincs az az érzésem, hogy a szó rossz értelmében vett filozófiát művelek, hanem inkább, hogy nagyon is a problémák legmélyén járok.

Ha e kettős elköteleződés kudarcot vall, kérdés: hogyan tovább? Senki sem tudja előhúzni a nyulat a kalapból. Én sem vagyok képes elővará­zsolni belőle az érmét az önök dermedt tekintetétől kísérve. Ugyanakkor azt mondom, […] önmagában egyetlen varázsszó sem tud egyetlen prob­lémát sem megoldani, legfeljebb csak a kiútkeresés, Jaurés fordulatával élve, a „forradalmi evolúció" lehetséges irányát képes jelezni.

Végül is átéltük, s benne élünk ma is, ha némileg mögöttünk is van már, a társadalmi mozgalmak megsokasodását, amelyek megmutatták, hogy igenis van lehetőség a társadalomátalakítás új formáinak létrehozására. E formák ugyanakkor magukban hordozzák korlátaikat, szétaprózottak, s nem vezetnek globális átalakulási folyamathoz. Társadalmi mozgalmak, de sajnos, nem politikaiak is egyben. A társadalmi, politikai, kulturális mozgalmak lehetséges útjának tapogatózás-szerű keresgélése folyik, vagy valami hasonló. Kiváltójuk mindaz, ami már nem mehet tovább, ami sok embert spontán módon, sokféle irányban mozgósít, s ebben benne van a dinamizmus lehetősége. De sajnos, az egész mégis végig­gondolatlan, koordinálatlan, nem maradandó. Ha visszapillantok annak a pártnak a történetére, amelynek tagja vagyok, s tekintetbe veszem, hogy [története során] a lényeg mindig az eljövendő forradalom volt, lesújtónak érzem, hogy Jacques Duclos⁴ pár hónappal halála előtt a jelenlétemben azt mondta: „Remélem, megélem még, hogy Franciaországban megva­lósul a szocializmus". A kérdés ilyen módon volt feltéve s elgondolva.

De elkalandozok, ha ebben az irányban folytatom. Végül is elég, ha annyit mondok: rá kell találjunk egy új típusú mozgalom ösvényére, amely arra vállalkozik, hogy valódi, mélyreható átalakulásokat vigyen végbe. Példák? Ha rendszeresen olvassák a l'Humát⁵ , találnak benne eleget. Pár nappal ezelőtt egy bizonyos Frédéric Lorbon fontos írást tett közzé a törvénytelen pénzmozgásokról. Igen jó hangvételű, gondolatébresztő cikk volt. Azzal fejeződött be, hogy „végre csinálni kéne már valamit, mert mégsem lehet megengedni, hogy a pénzek ilyen módon cirkuláljanak." A szerző petíció megfogalmazását javasolta a Lisszaboni Szerződés 56. cikkelyének eltörlésére. Rendben, a javaslat jó. Egy hétre rá a petíció el is készült. De vajon mi a kifutása egy ilyen kezdeményezésnek? Senki sem tudja. Az a tapasztalat, hogy a hasonló ügyek egy hétig, egy vagy esetleg három hónapig vannak jelen a közbeszédben, azután ejtik őket. Ez a probléma lényege. Minden mindennel összefügg. Ezért ha meghúzunk egy szálat, nem szabad elengednünk. Húzni kell, folyamatosan húzni, s valami majd lesz belőle. Puszta felvetésből tele a padlás.

Vegyük például a járványszerűen terjedő munkahelyi öngyilkosságokat, és azt, ami ezekből következtetésként levonható. Lám, máris az antro­pológiai nézőpontnál vagyunk. Ami kétséget ébreszt a munkaszervezés iránt, ami viszont megkérdőjelezi a részvényesek megnövekedett súlyát a vállalatirányításban, s ami végső soron megingatja az egész pénzügyi lo­gikát. Ezeket kell megragadni, a sürgős, halaszthatatlan, mozgósító erejű ügyeket, ugyanakkor végig kell gondolni, miért maradt mostanáig csekély hatásfokú és időben lehatárolt mindaz, amit ezen a területen csináltunk. Ezen kell dolgoznunk, s innen elindulva kell elkezdenünk létrehozni az átalakulást szolgáló kezdeményezések hálózatát, szövedékét.

4. Az utolsó ponthoz érkeztem. A „Hogyan csináljuk?" (mármint stratégi­ai értelemben) kérdése mellett égetően szükséges föltennünk egy másik kérdést is: „Hogyan szervezzük meg magunkat, hogy meg tudjuk csinál­ni?" Ez a párt szervezeti formájával kapcsolatos kérdés. Elkedvetlenít, hogy sokan nem fogják fel e probléma jelentőségét. Nem értik, mennyire életbe vágó, hogy itt áttörést érjünk el, s alapvető változásokat vigyünk végbe. Természetesen nem fejest ugorva a semmibe. Ellene vagyok bárminő brutális, kockázatos, kalandor megoldásnak. Legyünk tisztá­ban vele, mi az, ami még a miénk, vigyázzunk rá, ne veszítsünk el, ne szabotáljunk semmit, működtessük, ami működőképes. […] De vegyük komolyan egészen másfajta szervezeti formák kikísérletezését. Olyano­kat, amelyek megfelelnek az imént kifejtetteknek […], ahogyan a pártról alkotott korábbi felfogás megfelelt a régi stratégiai koncepciónak.

Mert Lenin nem volt hülye. Egyértelműen kiállok Lenin életművének, Lenin emlékének, gondolatainak védelmében, amelyet szégyellni valóan félreismernek és meghamisítanak. Noha kész vagyok elfogadni, hogy a leninizmus nekünk gyakorlati szempontból már nem képes semmit sem nyújtani, ez mit sem változtat azon, hogy Lenin életműve a politikai gondolkodás élvonalába tartozik. Alapvető összhang állt fenn a párt vertikális szerveződése […], a fölülről lefelé szervezett párt, illetve a kultúra és öntudat híján lévő proletariátus között, amelynek soraiba be kellett vinni a szocialista eszméket. Mindez teljes mértékben koherens volt, gondolatilag tökéletes egészet alkotott. De manapság nyilvánvalóan egészen másfajta koherenciára van szükség.

S ha kommunizmuson, ellentétben az etatista szocializmussal, a társult termelőket értjük, akik önmaguk sajátítják el társadalmi erőiket, ez eleve megszabja a megfelelő szervezeti formát is. Ami a vertikalitás megszüntetését és a horizontális szerveződésben rejlő lehetőségek módszeres kiaknázását feltételezi. Ahelyett, hogy folytatnánk, aminek nyilvánvaló sikertelensége újra és újra beigazolódik (a pártvezetés össze­ül, és különféle kampányokat hirdet meg), bízzunk az emberekben. Mert érezhet-e késztetést bárki a világ megváltoztatására egy olyan pártban, amely előírja neki, hogy mit kell csinálnia? Ez maga az inkoherencia.

Megismétlem: bízzunk meg az emberekben, hogy képesek kezükbe venni sorsukat. Éljünk a lehető legnagyobb mértékben a horizontalitás lehetőségeivel.

Úgy vélem, az alapszervezet e tekintetben tökéletesen idejétmúlt szervezeti forma, mivel alkalmatlan arra, hogy az embereket globális és a dolgok mélyére hatoló politikák érdekében mozgósítsa. Az alapszer­vezet valójában a párt felsőbb szintjein elhatározott kezdeményezések fogadására, majd potenciális végrehajtására (egyre kevésbé) alkalmas instancia. Erről győzött meg saját pártsejtem elfajulása is. Ez egy há­romszáz lakásból álló körzetet foglal magában, s jól látható, milyen volt 25 évvel ezelőtt, s milyen lett az elmúlt tíz alatt. Lehangoló, lenne min siránkozni. Másrészt viszont elgondolkodtató: látszik, miért nem mehet ez így tovább.

Elképzelhetőnek tartom – ábrándozok róla, mert azért nem vagyok teljesen ellene mindennek, ami utópikus – azoknak az aktivistáknak a gyűlését (tagkönyvvel rendelkezőkét és nem rendelkezőkét, ez nem lé­nyeges kérdés, elég később dönteni róla), akikben tényleg él a késztetés a társadalom átalakítására. Ez azon a szinten működhetne, amit a mai kommunista pártban a szekció (választókerület) jelent. Bagneux-ben vagyunk, ahol van még néhány száz pártaktivista. ők összejöhetnének, megvitathatnák a dolgokat, s attól függően, kik ők, mi foglalkoztatja őket s milyenek a helyi körülmények, elfogadhatnának 2-, 3-, 4-féle célkitű­zést tartalmazó indítványt. Döntést hoznának, majd megalakítanának, mondjuk, egy műhelyt (ez a kifejezés tán még nincs lejáratva, nem úgy, mint a hálózat szó, amelyet azért nem szívesen használok, mert oly sok rosszul sikerült tiltakozás, keserves tapasztalat kötődik hozzá). Nevezzük tehát műhelynek, még mielőtt ez a kifejezés is, tartok tőle, elhasználódik. Azok vannak benne, akik – az előbbi példánál maradva – nem viselik el, hogy munkások öngyilkosok lesznek a munkahelyeken. Napirendre tűzik a kérdést, nem egy alapszervezetben, hanem egy ezzel a kérdéssel foglalkozó műhelyben. Tájékozódnak, adatokat gyűjtenek, következte­téseket vonnak le. Melyek a fölvetődő problémák? S rájönnek, hogy az egyik helyen jelentkező probléma rengeteg másik helyen is fölmerül. S ha így van, nyilván szükség van horizontális kapcsolatokra, információ­cserére. Az a tapasztalatom, hogy efféle műhelyek sok helyütt létre is jöttek már, és kommunikálnak egymással: kérdéseket, tapasztalatokat, ismereteket cserélnek. Egyfajta központot hoznak létre, mert az, aminek a pártforma terén, szerintem, vége van, a vertikális szerveződés, nem pedig a centralitás. A horizontális irányú központosság nagyon is szük­séges. Tegyük fel, hogy országszerte működik tucatnyi, ugyanavval a kérdéssel foglalkozó műhely, amelyek az egymás közötti kapcsolatok révén valamilyen közös kezdeményezést próbálnak sikerre vinni. Ez egy idő elteltével kiindulópontja lehet, mondjuk, egy egynapos konferenciá­nak, ami lehet valódi vagy fiktív, interneten keresztül megvalósítható. A kérdés ezáltal alaposabb megvilágításba kerül, szakértőket szólaltatnak meg, tovább folyik a munka, s az eredmény kidolgozottabb, a kialakult helyzetnek jobban megfelelő javaslatban ölt testet.

Álmodozók, ábrándozok. De az efféle álmodozás, szerintem hasznos. Másféle szerveződési forma egy alapvetően másfajta stratégia szol­gálatában, teljesen más történelmi viszonyok között; a kommunizmus radikálisan másféle felfogása alapján.

Elhangzott 2008. november 25-én a Francia Kommunista Párt bagneux-i (párizsi régió) szekció- (választókerületi) gyűlésén, a párt kongresszusát (La Défense, 2008. december 11-14.) előkészítő vitaest-sorozat keretében. Forrás: http://alternativeforge.net/spip.php?article1980 (2009. 02.15.)

Fordítói jegyzetek

1 Lucien Séve 1926-ban született. Filozófiai oeuvre-jének középpontjában az emberi lényeg mibenlétének marxi intenciójú vizsgálata és a személyiségelmélet áll(t), de jelentős visszhangra találtak a bioetika kérdéseit, a dialektikus mate­rializmus és a tudomány viszonyát vagy a nem-lineáris dinamikus rendszerek episztemológiáját taglaló publikációi is. Harminc esztendőn át volt a Francia Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja, 1970-1982 között az FKP-hoz közel álló kiadó, az Éditions sociales igazgatója, 1983 és 2000 között a francia Nemzeti Etikai Tanácsadó Bizottság (Comité national consultatif d'éthique) tagja. 2004-ben fogott bele 4 kötetesre tervezett filozófiai szintézisébe, amelynek ösz-szefoglaló címe: Együtt gondolkodni Marxszal napjainkban (Penser avec Marx aujourd'hui). A tetralógia I., bevezető kötete 2004-ban jelent meg Marx és mi (Marx et nous), a II. kötet pedig 2008 őszén Az ember? (L'Homme?) címmel (La Dispute, Párizs). Magyarul olvasható munkái: Marxizmus és személyiségelmélet (Kossuth Kiadó, Bp., 1971); Bevezetés a marxista filozófiába (Kossuth Kiadó, Bp., 1984).

2 Ez volt az FKP (s vele más nagy nyugat-európai kommunista pártok: így az olasz és a spanyol KP) ún. eurokommunista, azaz a szovjet utat nyíltan elutasító fordulatának lényege. Ld. bővebben: Johancsik János: A francia baloldal 1958-­1981, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1983, 274-276.

3 Valójában az 1888-as angol nyelvű kiadás előszaváról van szó. Marx Engels Válogatott Művei 1. kötet 170-174.

4 Jacques Duclos (1896-1975), a Francia Kommunista Párt egyik legbefolyá­sosabb, „kemény vonalas" vezetője.

5 A l'Humanité közkeletű neve.