A cigány mélyszegénység szociológiája a kelet-európai újkapitalizmusban – Ladányi-Szelényi: A kirekesztettség változó formái című könyvéről

Az Eszmélet az elmúlt másfél évtizedben visszatérően – ha nem is társadalmi súlyával arányosan – foglalkozott a (magyarországi) cigányok helyzetével, bemutatva mindenekelőtt a honi romapolitika pártokon és kormányzatokon átívelő – mivel hallgatólagos, már-már cinikus közmegegyezésen nyugvó – folyamatosságát az államszocialista korszak utolsó éveitől napjainkig.1

Ladányi János és Szelényi Iván A kirekesztettség változó formái című könyve alighanem új fejezetet nyit a “cigánykérdés” magyar és kelet-közép-, délkelet-európai gazdasági, társadalmi és kulturális alapviszonyainak feltárásában. A könyv legfőbb érdeme, hogy tartalmat ad “a cigányság a rendszerváltás fő vesztese”-szerű, politikai-publicisztikai, eufemisztikus-elkenő jellegű kijelentéseknek (amelyekkel kapcsolatban Zsigó Jenő egy interjúban joggal jegyzi meg: “ez a megfogalmazás azt sugallja, mintha a cigányság bármelyik politikai rendszernek nyertese lett volna, holott ez nem igaz”2 ).

A szerzők két különböző kutatás eredményeinek egyesítésével és – tegyük hozzá – a kutatás és a tanulmány jelentőségéhez képest méltatlanul slendrián, a számítógépes szerkesztés típushibáit felvonultató közreadásával a “cigánykérdés” osztályszempontú elemzésére vállalkoztak. Az első – történeti-demográfiai és antropológiai – kutatás keretében, amelynek ismertetése a kötet terjedelmének kétharmadát teszi ki, a (Ladányi János vezette) kutatócsoport 1989 és 2002 között aprólékos részletességgel kísérte figyelemmel egy északkelet-magyarországi, cigányok lakta zsákfalu, Csenyéte életének alakulását. Az ennek során felhalmozott empirikus adatok, összefüggések azután a “Szegénység, etnicitás és gender” c., a Yale Egyetem Összehasonlító Társadalomkutatások Központja (Szelényi Iván munkahelye) által koordinált kutatási program keretében 1999 ősze és 2000 nyara között elvégzett kérdőíves szociológiai felmérés következtetései segítségével váltak – a könyv alcímét idézve – a Közép- és délkelet-európai romák történeti és összehasonlító szociológiai vizsgálatává.

Az említett program vizsgálódásai – mint a könyv Bevezetésének eléggé ötletszerűen egymáshoz illesztett, redundáns bekezdésekből álló fejezeteiből megtudjuk – hat országra: Bulgáriára, Romániára, Oroszországra, Lengyelországra, Szlovákiára és Magyarországra terjedtek ki. A szerzők jelzik, hogy a könyv második részében ezek alapján elemzik majd “a szegénység alakulását a piacgazdasági átmenet időszakában”. Ehhez képest a következtetések alapjául szolgáló komparáció ténylegesen (a 3. és a 4. fejezetben) a magyar, a bolgár és a román állapotokra korlátozódik (aminek magyarázatával a szerzők adósok maradnak).

A cigányoknak az államszocialista rendszerek felbomlása után Európa keleti felében kialakult, sok szempontból újszerű társadalmi helyzetét Ladányi és Szelényi az underclass – a társadalom “alatti” osztály – fogalma középpontba állításával elemzi. E terminus a nyugati szociológiában az 1960-as évek elején azon társadalmi csoportok helyzetének jellemzésére született meg, amelyek kimaradtak a II. világháború után a kapitalista centrumországokban végbement gazdasági prosperitás eredményeiből – azaz a jóléti társadalmak peremére szorultak. Később a fogalom lényegében az egyesült államokbeli afroamerikai, nagyvárosi szegények státusának vált szinonimájává.

A szerzők az underclass kategóriájának – elsősorban Gunnar Myrdal és Julius Wilson nyomdokain – három (valójában inkább négy) fő kritériumát adják meg. Az első a gettó(sodás), azaz a társadalom többségétől való földrajzi elkülönültség s az ezzel összefüggő, többé-kevésbé homogén etnikai összetétel. A második a társadalmi munkamegosztásban való részvétel hiánya/korlátozottsága, vagyis a segélyezésére utaltság, azaz másként, a társadalmi többség felől nézve: a feleslegesség, a “haszontalanság” (pszichózisa). Végül a harmadik kritérium az immobilitás, vagyis a mélyszegénységből való kitörés esélytelensége. Az underclass – mutatnak rá a szerzők – a kirekesztés olyan sajátos, új formája, amelyben a szegénység összefonódik az etnicitással, ahol tehát a gazdasági-társadalmi meghatározottság, a szó eredeti értelmében vett osztálybesorolás kasztszerű elkülönüléssel párosul.

Nem arról van tehát szó – s ezt a szerzők nyomatékosan hangsúlyozzák –, hogy a “cigányság” mint olyan alkotna underclasst (e kifejezés használatát kerülve, a szerzők mindvégig “cigányokról”, “romákról” írnak), hiszen a cigányok létszámukban kicsiny, mégis számottevő – országonként eltérő – hányada “középosztályosodik”: útja az alsó osztály kategóriájából felfelé vezet. Hanem arról, hogy “a társadalmi tudatban egybemosódik az etnicitás és a szegénység: ha valaki szegény, akkor eleve nagyobb valószínűséggel feltételezik róla, hogy cigány is… Az underclassba szorultakkal előbb-utóbb »cigányul« bánnak… Az etnikai identitás tehát nagymértékben a strukturális pozícióból következik.”

A kelet-európai romák – miként korábban az észak-amerikai feketék – többé-kevésbé elkülönült, osztályszempontból heterogén csoportjait (“rendjét”, “kasztját”) a mélyreható gazdasági-társadalmi átalakulás (Észak-Amerikában az 1970-es évek elejétől megindult dezindusztrializáció, a hagyományos gyáripar leáldozása, Kelet- és Közép-Európában az 80-as évek második felétől az állami nagyipar és építőipar, illetve a mezőgazdasági szövetkezetek válságba jut/tat/ása, majd a rendszerváltozást követő felszámolása) az osztálytagozódás mentén kettéhasította: a többség mélyszegénységbe hanyatlott, míg kevesen – etnikai identitásukat rendszerint feladva/elveszítve – a stratifikáció magasabb szintjeire emelkedtek.

E folyamat az összehasonlító vizsgálatba vont három kelet-európai államban jelentékeny eltérésekkel ment végbe, amit Ladányi és Szelényi az államszocialista modellek, majd a posztkommunista rezsimek által követett gazdaság- és társadalompolitika különbségeinek tulajdonít. Az utóbbiaknak a szerzők – vállalt leegyszerűsítéssel – két típusát különböztetik meg. Az egyikbe Magyarország tartozik (Csehországgal és Lengyelországgal, ezek azonban nem esnek az elemzés látókörébe), ahol a gazdaságpolitika az elmúlt másfél évtizedben neoliberális elveket követett. A másik modellt Románia és Bulgária alkotja (az összehasonlításból ugyancsak kimaradt Oroszországgal és Ukrajnával együtt), amelyek berendezkedését a szerzők neopatrimoniálisnak nevezik, rámutatva, hogy ezekben az országokban a rendszerváltozás után is megmarad(t) az állam gazdaság- és társadalomszervező szerepe, s ha átalakult formákban is, tovább él(t) a közhatalom és az állampolgárok közötti, úgymond, patrónusi–kliensi viszony.

Vizsgálódásaikból a szerzők arra az eredményre jutnak, hogy bár Bulgáriában és Romániában jóval magasabb a szegény cigányok aránya és száma, mint Magyarországon, nálunk az alsó osztályba s különösen az underclassba tartozó cigány szegények éppoly szegények, mint a másik két ország kisemmizett romái, sőt a cigányok underclassosodása éppen hazánkban a leginkább előrehaladott.

Magyarországon az államszocialista gazdasági-társadalmi rendszer – az extenzív iparosítással együtt járó folyamatos munkaerő-kereslet és a mezőgazdaság kollektivizálása – megszüntette a cigányok kasztszerű elkülönülését (osztályhelyzetre való tekintet nélküli elutasítását). A gazdasági szerkezetváltás impulzusai nyomán eltűntek (de legalábbis elhalványodtak) az etnikai határvonalak. Vidéken megindult a cigányok faluba költözése, s a (nagy)városok új (munkás)nemzedékei számára – nem kis részben a kötelező közoktatásnak köszönhetően is – jórészt értelmetlenné vált a cigány–“magyar” megkülönböztetés. A gazdasági fejlődés vezérelte társadalmi integráció/emancipáció (s kétségtelen asszimiláció, tehát a cigány identitás feladása is!) azonban az 1980-as évek második felében – az államszocializmus (kényszerű) világpiaci “visszakapcsolódása” nyomán – megszakadt. Miként Martin Kovats kutatásaiból tudjuk, ez az az időszak, amikor a Kádár-rendszer cigánypolitikájában fordulat következett be: az integráció költséges útját felváltotta a lényegesen olcsóbb kulturális opció. Ez a gyakorlatban a cigány elit tudatos és fokozatos – napjainkig húzódó – “kooptálását” jelentette előbb kvázi-állami (Hazafias Népfront), később – főként a rendszerváltozás után – települési, majd kisebbségi önkormányzati struktúrákba, illetve különféle európai s más nemzetközi instanciák (Európa Tanács, EBESZ, Soros Alapítvány) által kreált és finanszírozott, “civil” szervezetekbe.

Míg az államszocialista korszak fénykorában a romák beköltöztek a faluba, ezután – Csenyéte esetében, Ladányiék szerint, már a hetvenes évek közepétől – megkezdődött a nem romák kiköltözése a legkedvezőtlenebb adottságú, “elcigányosodott” településekről. Ezáltal egyes falvak ismét cigánytelepekké váltak/válnak – azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy mostantól e cigány többségű települések csonka, acephalus (fej nélküli) közösségeket alkotnak. A folyamat végeredményeként a cigányság legszegényebb csoportjai immár nem a társadalmi hierarchia alján helyezkednek el, hanem lényegében azon kívül: “…egyre inkább szociális segélyekre, családi pótlékra, rokkantnyugdíjra, illetve a szürke- és feketegazdaságra kell hagyatkozniuk megélhetésük érdekében”.

Bár mondanivalójának érvényét Ladányi és Szelényi természetesen nem terjeszti ki eddig, érdemes mégis rámutatni, hogy e folyamat hasonló ahhoz (hiszen ugyanazok az okai is), mint ami az elmúlt negyedszázadban – s főként a bipoláris rendszer felbomlása után – világméretekben ment/megy végbe: a neoliberális politika uralta globalizáció létrehozta/létrehozza a világrendszer peremére szorított, marginalizált államok csoportját, amelyek – miután a nemzetközi tőke számára mint befektetési célpontok indifferenssé váltak – immár alávetett, kizsákmányolt szereplőkként sem igen vesznek részt a kapitalista reprodukció folyamatában. Lakosságuk “eltartottá”, segélyezetté vált/válik; sorsuk a centrum számára pusztán járványügyi, “humanitárius”, illetve legújabban biztonsági kockázati tényező gyanánt bír jelentőséggel, minthogy e kiüresedett állami struktúrákat (l. Szomália, Afganisztán) a transznacionális (“hálózati”) terrorizmus – a neoliberális globalizáció egy másik újszerű jelensége – használ(hat)ja fel bázisául.

A szerzők szerint tehát az underclass képződésének “bevezető” szakasza a szocialista asszimiláció volt – amennyiben a rendszerváltozás után “…azok a cigányok, akik az államszocializmus idején nem tudtak megkapaszkodni a társadalom közepén, a piacgazdasággal szembesülve nagy valószínűséggel a társadalmon kívülre, az underclass helyzetébe kerültek”. A “piacgazdaság” fogalmának definiálatlan használata azonban itt elfedi a lényeget, ami által a szerzők – talán akaratlanul – az államszocialista rendszerrel szemben méltánytalan, pontosabban: történelmietlen álláspontra helyezkednek. Az 1980-as évek közepétől-végétől ugyanis a kelet-közép-európai társadalmak szegényei (köztük a cigányok) nem általában a “piacgazdasággal” szembesültek, hanem a nyugati jóléti államokat is destabilizáló, neoliberális kapitalizmussal. A honi cigány lakosság többsége mai kirekesztettségének a szocialista rendszer “nyakába varrása” Kornai Jánosnak az államszocialista “koraszülött jóléti államról” vallott elhíresült tézisére hajaz, amely – a François Furet és a Kommunizmus fekete könyve által kijelölt kurzust követve – (miszerint a “kommunizmusnak” ab ovo nincs s nem is lehet semmiféle pozitív öröksége, története tévút, letérés a történelem “rendes” menetéről stb.3 ) – retrospektíve “érvényteleníti” a szocialista kísérlet minden pozitívumát. E látószög alapján lehet csak a cigányok társadalmi integrációjának önmaga ellentétbe fordulását annak a társadalmi berendezkedésnek felróni, amely az integráció rögös útján megindult, sőt vitathatatlan eredményeket ért el.4

Ami most már Bulgáriát és Romániát illeti, ezekben az országokban “különböző okoknál fogva, az asszimilációs folyamat nem jutott olyan messzire, mint Magyarországon” – állapítják meg a szerzők. “Különösen Bulgáriában nem, ahol a romák lényegesen nagyobb hányada beszéli [ma is] a romani nyelvet, él romák által lakott környéken vagy településen, öltözködik tradicionális módon. A piacgazdaságba való átmenet során a bulgáriai és a romániai romák egy része sikeresen használta fel kultúrájának maradványait.” A bulgáriai roma népesség helyzetének leírására ezért a szerzők az undercast fogalmát ajánlják, rámutatva, hogy ott “csaknem az egész roma társadalom kasztszerűen van kirekesztve a többségi társadalomból”. Ezért aztán az etnikai alapú kirekesztettség három legfontosabb dimenziója, a lakóhelyi, a munkaerő-piaci és az iskolai diszkrimináció együtt leginkább a bulgáriai s legkevésbé a magyarországi cigányok körében figyelhető meg (míg Románia e tekintetben átmenetet képez). Csakhogy ha a romák munkaerő-piaci kirekesztettségének mértékét mindhárom országban az átlagnépesség foglalkoztatottsági arányához viszonyítjuk, Magyarország mutatja a legpolarizáltabb képet: a teljes népességen belül (2000-ben) mért 3,9%-os munkanélküliséghez képest a cigányok 29,9%-a – azaz több mint hétszerese – van kirekesztve a munkaerőpiacról. Ha pedig ehhez az arányszámhoz hozzávesszük a hazai romáknak a romániai cigányokkal közel azonos mértékű lakóhelyi (54,9%), illetve iskolai (27,9%) kirekesztettségi fokát is, valóban kirajzolódik a magyarországi romák mintegy kétötödének underclass-szerű helyzetbe süllyedése.

Magyarországon tehát a roma gettó – szemben az olyan bulgáriai, cigányok lakta városnegyedekkel, mint például a Szliven városának vasútállomása mellett található Nadezhda Romaunderclass típusú gettó, az itt élők elit nélküli, vezetetlen közösségek, “amelyek ezért kiszolgáltatottabbak és megvetettebbek, mint a gazdag, sikeres cigánycsaládok által [is] reprezentált s ezért ha tiszteletet nem is, valamiféle respektust kiérdemlő bulgáriai vagy romániai cigánytelepek, cigányvárosok romái”.

A szerzők az underclass kategóriájából vezetik le, illetve ahhoz viszo­nyítják az elemzéshez felhasznált többi alapfogalmat is.

Ezek közül a legfontosabb – egyben a legvitatottabb is – alighanem a szegénység kultúrája mibenlétének értelmezése, amihez Csenyéte története érzékletes példákkal szolgál. Bár Ladányi és Szelényi – mint írják – “egyelőre” nem vállalkoznak elméletalkotásra, következtetéseik mégis általános(ító), sőt elméleti jellegűek. Eszerint a társadalom “alá” szorult szegények, illetve közösségeik kultúrája “tipikus magatartások és beállítódások… laza és gyorsan változó halmaza”. Ez olyan alkalmazkodási stratégia, amely egyetlen célnak, a túlélésnek rendeli alá a társadalmi együttélés valamennyi mozzanatát. Az effajta kultúra 1. akár a rendelkezésre álló javak vagy – mint a csenyétei példák mutatták – a megszerzésükre alkalmas munkaalkalmak elutasítása árán is teljes egyenlőségre törekszik, 2. nem ismer el semmiféle közösségen belül hierarchiát (vagy akár hierarchia kialakulásával “fenyegető” személyes autoritást), 3. időhorizontja szélsőségesen rövid, beszűkült (a közösség egyik napról a másikra él). Mindezek – hangsúlyozzák a szerzők – “nem az etnikus (roma) kultúrából adódó tradicionális értékek, viselkedési minták”. Éppenséggel az államszocializmus idején megkezdett, ám befejezetlen, félbemaradt integráció/asszimiláció miatt felbomlott, alsó kaszt státusú archaikus közösségek akkulturációja az, amely az új minőségű szegénységet s vele a hagyományos kultúra helyébe lépő szegénység kultúráját életre hívja. E kultúra a közösség tagjai számára többé nem biztosít “emberi méltóságot”, hanem “pusztán [a] túlélést és a szegénység újratermelődését segíti elő”. “A legszegényebbek azért sajátítják el a szegénység kultúráját, mert kisebb vagy nagyobb mértékben elvesztették korábbi kultúrájukat. A gyors társadalmi változás feltételei között a társadalom új szegényeinek, az underclass új tagjainak nem volt más választásuk, mint az, hogy a szélsőséges nyomorban való túlélést lehetővé tevő szegénység kultúráját sajátítsák el.”

A mélyszegénység viszonyai közt élő közösségek magatartásának – Ladányiék által is megtapasztalt – látszólagos irracionalitása valójában egy másfajta racionalitást tükröz: a tőkeviszony peremére szorult-taszított közösségek racionalitását, aminek inherens logikája a prekapitalista társadalmak, jelesül a korai, hagyományos (zsákmányoló, primitív földművelő) közösségek racionalitása alapján értelmezhető.5 E racionalitásban a gazdasági funkció (szempont, megfontolás) nem elkülönülten, hanem az együttélés/együttműködés más módjaiba, jelesül a rokoni vagy kvázi rokoni6 – az általánosított reciprocitás7 által összekapcsolt – viszonyokba ágyazottan van jelen. E társadalmakban valóban a túlélés a legfőbb “parancs”, ami a kölcsönösség bármi áron való fenntartását írja elő, akár a pillanatnyi vagy rövid távú anyagi előnyökről való lemondás árán is. Ennek záloga pedig az egyenlőséghez való szélsőséges ragaszkodás, vagyis annak megakadályozása, hogy az együtt élők csoportjából bárki – a kölcsönösség szálainak szétszakításával fenyegető – túlhatalomra s ezzel a rendkívül szűkösen rendelkezésre álló javaknak a közösség egészétől való elvonására váljon képessé. A közösségen belüli vertikális irányú differenciálódás egyedüli megengedett formája a gazdaságantropológiában M. Sahlins, C. Levy-Strauss (és mások) által leírt big man típusa, akinek “hatalma” csupán elismert tekintély, autoritás, nem pedig effektív hatalom (potestas), s amelyet a “nagy ember” mindaddig (de csakis addig) élvez, amíg közösségét önmaga s legszűkebb rokonságának túlmunkájával (“önkizsákmányolásával”) többletjavakban tudja részesíteni.8 Mármost: a “szegénység kultúrájába” hanyatlott közösségek éppen amiatt válnak csonka, elit nélküli, “fejetlen” társadalmakká, mert újra és újra kitermelődő (potenciális) elitjeik az individuum- és versenyközpontú (kapitalista) társadalmi-gazdasági környezetben efféle big man szerep vállalására – magától értetődően – nem hajlandók. Ezért a közösségen belül (tehetséggel, ambícióval, szorgalommal vagy szerencsével) ideig-óráig kiemelkedők számára csupán két lehetőség kínálkozik: vagy visszasimulnak-szürkülnek a közösség átlagába, vagy kilépnek a csoportból, azaz elköltöznek a faluból – ahogyan ez Csenyéte esetében is ismétlődően előfordult.

Ladányi és Szelényi konklúziója meglehetősen borúlátó, ám kétségtelenül realisztikus, ami a kelet-közép-európai romáknak a kirekesztettségből s különösen az underclassból való kitörésének esélyeit illeti:

A romáknak – írják – ma “nem áll rendelkezésükre semmilyen saját tradíciójukból következő használható módszer vagy a többségi társadalom által kínált eszköz, amely megnyugtató segítséget nyújthatna […] a posztkommunista Európában, hogy hogyan válaszoljanak […] a kihívásokra. A jelenlegi szélsőséges kirekesztettségből való visszatérés, akár a társadalom legalsó szintjére is, ha nem is lehetetlen, de minden bizonnyal nagyon keserves út lesz. Olyan út, amelyet a többségi társadalmak segítsége nélkül szinte lehetetlen végigjárni.”

 

 

Irodalom

 

Ladányi János–Szelényi Iván: A kirekesztettség változó formái. Közép- és délkelet-európai romák történeti és összehasonlító szociológiai vizsgálata. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004

 

 

Jegyzetek

 

1 Vö. Osztojkán Béla: “Cigányság, előítéletek, önszerveződés”, 6. (1990. július), 112–120.; Martin Kovats: “A jó, a rossz és a csúf – a romapolitika három arca”, 32. (1996. ősz), 132–153.; Diósi Ágnes: “Kívül vagy belül? A cigányság és a magyar társadalom”, 36. (1997. tél), 180–194.; “Kik csinálják a »cigánykérdést« Magyarországon?” (kerekasztal-beszélgetés), 54. (2002. nyár), 47–64.

2 Budapesti Lap, 2004. március 5.

3 Furet gondolkodásmódjának kritikájához lásd Henri Maler “A múltat végképp eltörölni?” című írását az Eszmélet 37. (1998. tavaszi), illetve Horváth Gizella cikkét (“A fasizmus és a kommunizmus összefüggéséről”) lapunk 47. (2000. őszi) számában. A Kommunizmus fekete könyvét bírálja ugyanebben a két számban Gilles Perrault (“A kommunizmus: egy »fekete könyv« hamisításai”, 37. sz.) és Noam Chomsky (“Ami a Fekete Könyvből kimaradt”, 47. sz.).

4 Ha valahol – egy nagyvárosban vagy egy egész országban, amint ez az elmúlt években a lefejlettebb ipari országok némelyikében (az Egyesült Államokban vagy Olaszországban) megtörtént – összeomlik az áramszolgáltatás rendszere, s emiatt leállnak a metrókocsik, a liftek, leolvadnak a hűtőszekrények, lehet ezért, persze, a villamosáram-fogyasztás általánossá válását is hibáztatni, a krízisért azonban mégiscsak inkább az az energiapolitika felelős, amely – mondjuk, a közszolgáltatások erőltetett ütemű privatizációjával – destabilizálta a rendszer biztonságát.

5 Lásd ehhez a (mára méltatlanul elfeledett) közgazdász, Földes László tanulmányát: “Hagyományos gazdálkodás és ésszerűség”, Világosság, 1974/1.

6 Csenyétén ilyenek (voltak) az ún. bandák (Katona-, Rigó-, Király-, Kukaj-banda).

7 Ismeretes, hogy a hagyományos társadalmak fő tevékenységcsere-modelljeinek (reciprocitás, redisztribúció, árucsere) megkülönböztetése Polányi Károlytól származik. A reciprocitás három válfajáról (általánosított, kiegyenlített, negatív) lásd E. R. Service: “Vadászok”, in: E. R. Service–M. D. Sahlins-E. R. Wolf: Vadászok Törzsek Parasztok, Gondolat, Budapest, 1973. 22–23.; a tevékenységcsere-modellek egymáshoz való viszonyáról és az uralom “észrevétlen” kialakulásáról pedig: Lugosi Győző: “Az uralmi viszonyok keletkezéséről”, Világosság, 1983/2.

8 “Amikor a főnök már azt mondja: »Nem adok többet! Vége a bőkezűségnek! Most már más legyen bőkezű helyettem!«, valóban biztosnak kell lennie a hatalmában, mert uralmának legsúlyosabb válságát éli át” – írja C. Levy Strauss a Szomorú trópusokban (Gondolat, Budapest, 1973, 352–353.)