Az izraeli baloldali szervezet által kiadott dokumentum 80 pontba szedve vázolja fel az izraeli-palesztin konfliktusok történelmi okait, a megbékélésre tett eddigi kísérletek kudarcainak hátterét, és ezek alapján fogalmazza meg azokat az elveket, amelyekre egy „új béketábor", valamint egy igazságos és tartós közel-keleti béke felépülhet. A dokumentumhoz Lugosi Győző írt előszót.

“Senki sem hajlamos annyira igazságtalanságok elkövetésére, mint az, aki igazságtalanságok ártatlan áldozatának tudja magát ” – idézi egy X. századi bagdadi arab vagy jeruzsálemi zsidó bölcs mondását Bibó István az arab–izraeli viszályról az 1970-es évek közepén írt tanulmányában.¹ Bibó a tőle megszokott érzékletességgel ábrázolja a “sérelmeknek, bántalmaknak, erőszaknak, igazságtalanságoknak és becsapattatásoknak” a sorozatát, amit a szembenálló felek “egymástól s a világtól most vagy régebben kaptak ”, és amely mind arab-palesztin, mind zsidó-izraeli oldalon “egy szinte teljesen kiegyenlíthetetlennek látszó, de ugyanakkor nagymértékben hasonló ” sérelmi lelkiállapot kialakulásához vezetett.²

A Bibó írásának megszületése óta eltelt negyedszázad folyamán újabb súlyos traumák terhelték meg az arab–zsidó viszonyt, a palesztin és az izraeli társadalom kényszerű, viszontagságos együttélését. Legutóbb a mindkét oldalon már-már karnyújtásnyi közelségűnek hitt – vagy ilyennek elhitetett – történelmi kiegyezés meghiúsulása, illetve talán így pontosabb: bizonytalan időre való elnapolása ejtett sebet mindkét oldalon, felizzítva az egymás elleni gyűlöletet, s újraindítva a palesztin intifáda (lázadás) és az izraeli megtorlás súlyos véráldozatokkal terhes, ördögi körét.

Elnapolást kell mondanunk, hiszen aligha lehet kétséges: történeti távlatban a pillanatnyi helyzet is csupán egyetlen fejezetet jelent majd a viszály immár több mint egy évszázados történelmében, amely semmiféle valós alternatívát nem kínál az előbb vagy utóbb elkerülhetetlen kompromisszum megteremtésével szemben. Miként Saul Misál, a Tel-Aviv-i Egyetem politológus professzora fogalmazott Ehud Barak miniszterelnökhöz 2000 novemberében intézett nyílt levelében:

“Amikor a soron következő izraeli–palesztin vagy izraeli–arab háborút követően leszáll majd a por, nem kétséges, hogy újra mi leszünk a győztesek. Ön, miniszterelnök úr, előlép majd a harcmező füstjéből, hogy dicséretet zengjen a frissen megásott sírok előtt. Sőt, ön bizonyára sok embert meg fog tudni győzni arról is, hogy ez a háború a zsidók által vívott háborúk legigazságosabbika volt. Olyan háború lesz ez, amelyben minden csatát megnyerünk majd, ám e győzelmek sehova máshová nem juttatnak el bennünket, mint a kiindulóponthoz. Ön mindenki másnál jobban tudja, hogy amikor az utolsó csata is lezajlik, és újra arra kényszerülünk, hogy tárgyalóasztalhoz üljünk a palesztinokkal és az arab országok képviselőivel, az amerikaiakkal, az európaiakkal s talán valamilyen nemzetközi képviselettel is, ugyanazokról a keserves területi problémákról, Jeruzsálemról és a menekültek visszatéréshez való jogairól kell majd vitatkoznunk.”³

Az alábbi dokumentum közrebocsátói, a Gus Salom békemozgalom hívei az izraeli baloldal soraiban is szerény – mondhatni, elenyésző – kisebbséget alkotnak azzal, hogy példaszerű önkritikával, elfogulatlanul törekszenek a másik fél, az évtizedek óta elnyomott, vesztes, megalázott helyzetű palesztinok érdekeinek és szempontjainak megértésére. Céljuk: közös nevezőt teremteni ahhoz, hogy újrakezdődhessen a békefolyamat, amely a Jichak Rabin, majd Ehud Barak nevével összekapcsolt béketárgyalások kudarcával, az intifáda újbóli kitörésével, illetve az Ariel Saron vezette koalíciós kormány hatalomra kerülésével zsákutcába jutott.

A palesztinai arab és zsidó közösség évszázados ellentéte, a vitairat készítőinek felfogása szerint (s ez megfelel, többek között, az idézett Bibó-tanulmány gondolatmenetének is), lényegét tekintve nemzeti önrendelkezési konfliktus. Ennek megoldatlansága áll a Közel-Kelet permanens válságának hátterében. Ez okozza a térség “területi állományának” (államhatárainak) “folyékonyságát” (Bibó), ami lehetetlenné tette/teszi rendezett államközi viszonyok kialakulását Izrael és az arab államok között, sőt, közvetve ez utóbbiak egymáshoz fűződő kapcsolataiban is.

A palesztinai arabok és zsidók ellentéte mindazonáltal több szempontból is egyedülálló esetet képvisel a nemzeti önrendelkezéssel összefüggő konfliktusok történetében. Az efféle konfliktusokban az önrendelkezési igény rendszerint (de megkockáztatható: minden más ismert esetben) valamilyen (nemzet)állami (államszövetségi, birodalmi stb.) egészen belüli kisebb vagy nagyobb területre, illetve két vagy több állam “vitatott”, egymással érintkező területére irányul. Itt azonban egy földrajzilag rendkívül korlátozott (alig huszonöt és fél ezer km²-nyi) és – elsősorban a vízkészletek szűkössége miatt – gazdasági szempontból racionálisan megoszthatatlan terület egészére irányul két, a nemzet valamennyi attribútumával rendelkező közösség önrendelkezési igénye.

A Palesztinában honos arab lakosság és a betelepülés nyomán létszámában fokozatosan gyarapodó zsidóság, a Jisuv viszonyát kezdetben, majd még hosszú évtizedeken keresztül egymás puszta létezése tudomásulvételének szinte teljes hiánya jellemezte. A politikai cionizmus alapítói a Jordán folyó által két részre osztott történeti Dél-Szíriát “nép nélküli földnek”, kvázi lakatlan területnek tekintették (l. a dokumentum 14. tézisét). A helyi arab lakosság pedig – amely éppen a zsidó betelepülés keltette kihívás eredményeként lépett rá az útra, mely előbb összetartozásának felismeréséhez, majd fokozatosan nemzeti önazonosságának kialakításához vezetett – a zsidók jelenlétét ideiglenes állapotnak: egyfajta “balesetnek”, a brit megszállással (később az Izraelnek nyújtott amerikai támogatással) együttjáró, előbb vagy utóbb azonban megszüntethető-megszüntetendő helyzetnek fogta fel.

A két nemzetalakulás merőben más történeti előzményeken nyugodott, s ezért szinte minden ponton különböző úton haladt.

A palesztinai zsidó közösség – a diaszpóra zsidóságától mindinkább elváló izraeli nemzet – kiformálódása a nemzetté válások történetének tudatosságában és ütemében egyaránt egyedülálló esete. Herzl Tivadar programadó röpiratától, A zsidó államtól és az első, bázeli cionista kongresszustól (1896–97) Izrael állam megalakulásáig is alig valamivel több mint fél évszázad telt el, de a Jisuv valójában már az 1920-as évek végére rendelkezett a nemzet szinte valamennyi lényeges intézményes kellékével. Ennek nem mond ellent, hogy ugyanakkor az izraeli nemzeti önazonosság kialakulása ma sem tekinthető befejezettnek: az állampolgárság, a nemzetiség és a vallási hovatartozás, valamint az izraeli nemzet és a diaszpórában maradt zsidóság viszonyával, illetve az izraeli nemzet(állam) területi meghatározásával kapcsolatban a mai napig nem jött (s a megszállt területek sorsának tisztázatlansága miatt nem is jöhetett) létre Izraelben közmeggyőződés (Bibó), vagy legalább meghatározó többségi álláspont. Ezen túlmenően, a kelet-közép-európai gyökerű, nyelvi-kulturális nemzeti modellként konstituálódott cionizmus kezdettől fogva nemzeti (etnikai és vallási) tekintetben egynemű állam megteremtését tűzte ki célul, fel sem vetve a lehetőségét annak, hogy a zsidó nemzeti otthonban zsidók arabokkal éljenek együtt.

A másik oldalon a palesztin nemzetalakulás a közel-, közép-keleti térség legtovább elhúzódó és legellentmondásosabb nemzetté válási folyamata. A több ponton ugyancsak bizonytalan palesztin nemzeti identitás kialakulása csupán az 1970-es évek első felére, vagyis az ún. “második” – az 1968-as Palesztin Nemzeti Kartán és a Jasszer Arafat vezette Fatah szervezet túlsúlyán nyugvó – PFSZ megszilárdulására tehető. A nemzet palesztin felfogása is saját történeti előfeltételein alapult: azaz a XVI. század elején kiformálódott ottomán (Nagy Szulejmán-i) berendezkedésen, amely a felekezetek (a többségi szunnita muzulmánok mellett siíta, drúz, kopt, maronita, zsidó stb. kisebbségi csoportok) és etnikumok (az arab többséggel együtt élő kurdok, cserkeszek, örmények, görögök stb.) ha nem is konfliktusmentes, de tartós egyensúlyán nyugodott.

Az egymás teljes tagadásától a kölcsönös elfogadásig, a megegyezés lehetőségének és szükségességének felismeréséig mindkét nemzeti közösség keservesen hosszú utat tett meg. A másik fél megkerülhetetlen realitásként való elfogadására közel egyidőben került sor. Palesztin oldalon a Nemzeti Tanács 1988-as algiri ülése hozta meg az áttörést, midőn a PFSZ, jelentős amerikai nyomásra – a palesztin államiság deklarálásával egyidejűleg – elfogadta az ENSZ BT 242. és 338. sz. határozatait, s ezáltal közvetve elismerte Izrael állami létezéshez való jogát. Izraeli részről a (szintén erőteljes amerikai ráhatással tető alá hozott) madridi csúcsértekezlet (1991), illetve az Oslóban megkezdett (titkos) izraeli-PFSZ párbeszéd jelentette a fordulatot, amely azután a zsidó állam és a PFSZ közötti kölcsönös elismerést kimondó washingtoni megállapodáshoz (1993) vezetett.

A vitairat gondolatmenetéhez – természetesen – számos észrevétel, megjegyzés kívánkozna, egy kérdésben azonban a kiegészítés elkerülhetetlen. A konfliktusról adott történeti áttekintés az 1973-as arab-izraeli háború után “rövidre zár”: néhány mondattal közvetlenül a madridi–oslói békefolyamat értékelésére tér át. Ezáltal azonban homályban marad egy teljes évtized, az 1980-as évek két alapvetően fontos eseménye: az 1982-es libanoni hadjárat – amelyet a szakirodalom izraeli-palesztin háborúnak is nevez – s vele az első (1987-es) intifádához vezető út, továbbá az Öböl-háború izraeli–palesztin vetülete, amelynek pedig kulcsszerepe volt a békefolyamat elindításában.

Az Egyiptommal megkötött különbéke-szerződés (1979) után a Likud-féle izraeli vezetés politikájának célpontjává a palesztin ellenállás főerejének (jelesül a Fatahnak) otthont adó Libanon vált. Az 1982 nyarán megkezdett izraeli hadműveletnek kettős célja volt. Tel-Aviv egyrészt, az izraeli nemzeti modellt követve, egy homogén keresztény (maronita), a zsidó állammal kiszolgáltatottsága folytán is kényszerűen együttműködő miniállamot szeretett volna létrehozni Libanonban. Ez – távlatilag – kiindulóponttá válhatott volna a nagyobb ellenfél, Szíria etnikai-felekezeti alapon való felosztásához is, nagyjából úgy, ahogyan ezt a francia megszállók az 1920-as évek elején egyszer már megtették. A jelenlegi izraeli miniszterelnök, Ariel Saron által vezetett hadjárat azonban – a kétségtelen katonai siker dacára – politikai síkon megbukott. A “Quisling-szerepre” kiszemelt falangista vezér, Basir Dzsemájel ugyanis a PFSZ-egységek libanoni távozása után megtagadta a libanoni–izraeli békeegyezmény aláírását.⁴ Egész Libanon államelnökévé választatta magát, és – mértékadó libanoni elemzők szerint⁵ – komoly eséllyel léphetett volna fel a rivális libanoni felekezetek megbékéltetése, Libanon politikai egyesítése érdekében. Basir Dzsemájel azonban huszonkét nappal államfővé választása után, egy héttel beiktatása előtt merénylet áldozata lett…

Másodszor: a hadjárattal Izrael kiheverhetetlen csapást kívánt mérni a PFSZ-re, ami által – Menáhem Begin kormányának reményei szerint – hosszú időre megszűnt volna a palesztin nemzeti önrendelkezés intézményes képviselete. Az izraeli vezetés számításával ellentétben azonban – annak ellenére, hogy a PFSZ valóban távozásra kényszerült Libanonból, és a palesztin mozgalom súlyos emberi és anyagi veszteségeket szenvedett el – a palesztin önrendelkezés nem maradt képviselet nélkül. A Tuniszba áttelepült PFSZ néhány esztendő elteltével ismét megerősödött, és képes volt immár a megszállt területeken, Gázában és Ciszjordániában kiépíteni hálózatát, majd 1987-ben kirobbantani az Intifádát.

A “kövek háborújával” a palesztin kérdés Izrael számára megszűnt puszta biztonságpolitikai kérdés lenni: az izraeli társadalom legsúlyosabb belpolitikai problémájává vált, amellyel a zsidó családok többségének közvetlenül szembe kell(ett) néznie.

Az Intifáda kihívására az izraeli vezetés számára kétféle válasz kínálkozott. Az egyik lehetőséget az izraeli jobboldal képviselte. Lényege: a megszállt területek erőszakos megtartása újabb és újabb zsidó települések létesítésével, a palesztin lakosság életfeltételeinek ellehetetlenítésével, kikényszerített elvándorlásával és/vagy erőszakos elűzésével, elsősorban Jordániába. Ez volt a transzfer politikája, amely egyébként a cionizmus kezdete óta mindvégig jelen volt az izraeli politikában – s korántsem csupán a nacionalista jobboldal programjában.⁶ E végsőnek szánt megoldásra azonban megfelelő történelmi pillanatban kerülhetett csak sor. Ez az alkalom 1990–91-ben, az Öböl-válság, majd -háború kitörésével látszott eljönni. Irak kuvaiti inváziója a PFSZ vezetését, amely 1988 óta – elfogadva az Egyesült Államok közel-keleti politikájának prioritásait – nyilvánvalóan kiegyezésre törekedett Izraellel, lehetetlen helyzetbe hozta. A palesztin lakosság többsége körében ugyanis Szaddam Husszein – egyfajta anti-Nasszerként⁷ – rendkívüli népszerűségnek örvendett. Ebben a helyzetben a PFSZ, ha az USA és az Arab Liga államai többségének álláspontját követve, elítélte volna Irak kuvaiti invázióját, minden bizonnyal elveszíti a megszállt területek lakossága feletti befolyását, amely a PFSZ-szel rivális, Izraellel mindenáron konfrontálódni kívánó iszlám szervezet, a Hamasz kezébe ment volna át. Mármost a Hamasz által felbujtott palesztin tömegek esetleges fegyveres felkelése a Scud-rakéták által fenyegetett Izraellel szemben a nemzetközi közvélemény előtt elfogadtatható érvet teremthetett volna Jichak Samir kormányának a transzfer végrehajtásához. E csapdahelyzetet felismerve, Arafaték a kisebbik rosszat választották: bár komoly fenntartásokkal, mégis a szolidaritást Bagdaddal, vállalva a súlyos arab- és nemzetközi retorziókat: a PFSZ széleskörű nemzetközi megbélyegzését, a palesztin mozgalomnak nyújtott arabközi támogatások leállítását, a palesztin vendégmunkások kiűzését Kuvaitból és a többi arab “testvérországból” stb. A PFSZ-nek ezáltal viszont sikerült megtartania a palesztin lakosság feletti befolyását: a transzferhez ürügyet szolgáltató fegyveres felkelés a megszállt területeken elmaradt…

Az etnikailag homogén (zsidó többségű), a mandátumos Palesztina egészét magában foglaló Nagy Izrael megteremtésének kudarca helyezte előtérbe – az Öböl-háború lezárulása után – a másik, immár egyedül lehetséges megoldást: a “békéért területet”-elven nyugvó kiegyezés újrakezdését, ezúttal a bizonyítottan megkerülhetetlen PFSZ tárgyalópartnerként való elfogadásával. Ez volt a Madridban (1991 novemberében) elkezdődött, majd az oslói (1993. augusztus), a washingtoni (1993. szeptember), a kairói (1994. május), végül az újabb washingtoni egyezményekben (1995. szeptember) testet öltő békefolyamat, amely azonban a 2000 nyarán lezajlott Camp David-i tárgyalások sikertelensége miatt kudarcot vallott, vagy legalábbis bizonytalan időre a felfüggesztés sorsára jutott.

Lugosi Győző

*

Nyolcvan tézis a béke erőinek újjászervezése érdekében

Az izraeli Gus Salom mozgalom vitairata

1. A békefolyamat összeomlott – és magával sodorta az izraeli béke táborának jelentős részét is.

2. Az egyes változó, szubjektív körülmények, például a személyi és pártpolitikai problémák, a vezetés hibás lépései, a politikai önérdek, a nemzeti és globális politikai fejlemények mind-mind csak egy-egy fuvallat az óceán felszínén. Bármennyire fontosak is, nem adnak magyarázatot a totális összeomlásra.

3. A valódi magyarázat a felszín alatt, a két népet elválasztó történelmi konfliktus gyökereinél keresendő.

4. A madridi–oslói békefolyamat azért vallott kudarcot, mert mindkét fél megpróbálta saját céljait megvalósítani, amelyek szöges ellentétben állnak egymással.

5. A szembenálló felek céljai alapvető nemzeti érdekeikből fakadnak. A két nép történelmi tapasztalatai, az elmúlt 120 év konfliktusainak kétségbeejtő következményei alakították ki őket. A nemzeti történelem palesztin és izraeli változata tökéletes ellentétei egymásnak – egészében és az egyes részleteket tekintve is.

6. Izraeli oldalon a tárgyalások résztvevői és a döntéshozók teljes egészében figyelmen kívül hagyták a palesztin nemzeti szempontokat. Még akkor is, amikor őszinte jóindulat vezette őket valamely kérdés megoldása érdekében, erőfeszítéseik kudarcra voltak ítélve, mert nem vették figyelembe a palesztin nép nemzeti törekvéseit, traumáit, félelmeit és reményeit. Bár a két fél körülményei korántsem azonosak, a palesztin magatartás is igen hasonló volt.

7. Ilyen hosszú történelmi konfliktus megoldása csakis akkor lehetséges, ha mindkét fél képes megérteni a másik szellemi-nemzeti világát, és hajlandó a másikat egyenrangú félnek tekinteni. Bármilyen érzéketlen, leereszkedő vagy fennhéjázó magatartás eleve lehetetlenné teszi a kölcsönös megértést.

8. A Barak-kormány, amelyhez oly sokan fűztek reményeket, sajnos mindezekben a betegségekben szenvedett, és ebből adódott az óriási szakadék eredeti ígéretei és a katasztrofális eredmények között.

9. Sajnálatos módon, a régi béketábor jelentős részét (amelyet “cionista baloldalnak”, “józan választóknak” is szoktak nevezni) sem kerülte el ez a betegség, ezért összeomlott, azzal a kormánnyal együtt, amelyet támogatott.

10. Ebből következően egy új izraeli béketábor elsődleges feladata az lesz, hogy megszabaduljon a hamis mítoszoktól és a konfliktus egyoldalú megközelítésétől. Ez nem jelenti azt, hogy az izraeli szempontot automatikusan el kellene utasítani, a palesztin viszonyulást pedig kétségek nélkül elfogadni. De szükség van arra, hogy a másik fél álláspontját a történelmi konfliktusról előítéletek nélkül meghallgassák és megértsék, annak érdekében, hogy a két nemzet történelemszemléletét közelíteni lehessen egymáshoz.

11. Minden más módszer csak a konfliktus vég nélküli meghosszabbítását eredményezheti, amelyben a látszólagos nyugalmat és megbékélést időről időre megszakítják a két nép, illetve Izrael és az arab világ között kirobbanó erőszakos, ellenséges akciók. Figyelembe véve a tömegpusztító fegyverek fejlesztésének ütemét, az ellenségeskedések további megnyilvánulásai az összes érintett teljes pusztulásához vezetnek.

A konfliktus eredete

12. Az izraeli–palesztin konfliktus meghosszabbítása a cionista mozgalom és a palesztinai arab nép közötti történelmi ellentétnek, amely sajnos ma is eleven.

13. A cionista mozgalom eredetileg az Európában megjelenő nemzeti mozgalmakra adott zsidó válasz volt, mert e mozgalmak mindegyike ellenségesen viszonyult a zsidósághoz. Mivel az európai nemzetek kirekesztették a zsidóságot, néhány zsidó elhatározta, hogy az európai modellt követve, magukat önálló nemzetnek tekintik, létrehozzák saját nemzetállamukat, ahol maguk alakíthatják a sorsukat. Az önállósodás elvének, amely a cionista eszmék alapjául szolgált, a későbbiekben messzemenő következményei lettek. Az a cionista elv, miszerint kisebbség az európai modell szerint nem létezhet egy homogén nemzetállamban, ötven évvel később, a cionista államban a nemzeti kisebbség gyakorlati kirekesztéséhez vezetett.

14. A cionista mozgalmat a tradíció és a vallás vonzotta Palesztinába (héberül Erec Iszraélbe). Igy született meg a döntés, hogy Izrael Államot ezen a területen kell létrehozni. A jelszó az volt: “nép nélküli földet egy föld nélküli népnek”. Ez a jelszó nem csupán tudatlanságból született, hanem egyenes következménye is volt annak az általános arroganciának, amely akkoriban Európában a nem európai népek iránt megmutatkozott.

15. Palesztina azonban nem volt lakatlan – sem a XIX. század végén, sem pedig a korábbi időszakokban. A XIX. század végén több, mint félmillió ember élt Palesztinában, és kilencven százalékuk arab volt. Természetes, hogy ez az embercsoport ellenezte egy másik nemzet betelepülését.

16. Az arab nemzeti mozgalom szinte egyidőben született meg a cionista mozgalommal, eredetileg azért, hogy a Török Birodalom ellen harcoljon, később, a Birodalom összeomlása után pedig a nyomában fellépő gyarmatosító rendszerek ellen. Önálló arab-palesztin nemzeti mozgalom alakult ki az országban azután, hogy a britek elkülönült államot hoztak létre “Palesztina” néven, illetve akkor, amikor a cionisták beszivárgása megkezdődött.

17. Az I. világháború befejezése óta a két nacionalista mozgalom, a zsidó-cionista és az arab-palesztin állandó küzdelemben áll egymással, s mindkettő arra törekszik, hogy céljait – amelyek egymás ellentétei – egyazon területen megvalósítsa. A helyzet a mai napig változatlan.

18. Ahogyan Európában felerősödött a zsidóüldözés, és a menedéket kereső zsidók előtt sorra bezárultak a világ országai, a cionista mozgalom egyre erősebb lett. A holokauszt, amely hatmillió zsidó életét oltotta ki, erkölcsi és politikai nyomatékot adott annak a követelésnek, amely Izrael Állam megalakulásához vezetett.

19. A palesztin nép – látva hazájában a zsidó népesség számának növekedését – nem értette, miért neki kellene fizetnie a zsidók ellen Európában elkövetett bűnökért. Erőszakkal is megpróbálták megállítani a zsidóság további beáramlását, illetve a föld zsidó tulajdonba kerülését.

20. Mindkét nép teljes értetlensége a másik nemzeti létét illetően elkerülhetetlenül vezetett hamis és torz nézetekhez, amelyek mindkét nép kollektív tudatába mélyen bevésődtek. Ezek a hamis képzetek a mai napig befolyásolják egymás iránti magatartásukat.

21. Az arabok úgy vélték, hogy a zsidókat a nyugati imperializmus telepítette az országba azért, hogy leigázza az arab világot, és rátegye kezét az arab természeti kincsekre. Ezt a meggyőződést erősítette az a tény, hogy a cionista mozgalom az arab ellenállás leküzdése érdekében kezdettől fogva szövetséget keresett legalább egy nyugati hatalommal (Németországgal, Nagy-Britanniával, Franciaországgal, az Egyesült Államokkal). Ennek eredményeként gyakorlati együttműködés és közös érdekek mutatkoztak a cionista vállalkozás és az imperialista, gyarmatosító hatalmak között, amely az arab nemzeti mozgalom ellen irányult.

22. Másfelől a zsidók meg voltak győződve arról, hogy a zsidóság céljaival – vagyis a zsidóságnak a pusztító európai erők előli menekülésével – szembeni arab ellenségesség az arabok és az iszlám vérszomjas természetének következménye. Az ő szemükben az arab harcosok “banditák” voltak, és az arab ellenállási megmozdulásokat “lázadásoknak” nevezték. (Tény ugyanakkor, hogy az 1920-as évek legszélsőségesebb cionista vezetője, Zeev Zsabotyinszkij volt valójában az egyetlen, aki felismerte: az arab ellenállás a cionista telepek ellen magától értetődő, természetes, és ebből a szempontból nem több, mint a “bennszülött” lakosság törekvése, hogy a külföldi betolakodóktól országát megvédje. Zsabotyinszkij azt is látta, hogy az arabok az országban önálló nemzeti entitást alkotnak, és lépéseket tett, hogy a többi arab ország vezetőit megvesztegesse, s így törje le a palesztinai arabok ellenállását. Más kérdés, hogy Zsabotyinszkij e tényekből azt a következtetést vonta le, hogy az arabok támadásai ellen “acélfalat” kell emelni, és erővel fel kell számolni ellenállásukat.)

23. A tények e gyökeresen eltérő értékelése a konfliktus minden aspektusát áthatja. A zsidók például a “zsidó munkáért” folytatott küzdelmüket haladó szociális erőfeszítésként értelmezték, amelynek eredményeként a kereskedők és spekulánsok nemzetét munkások és földművesek nemzetévé változtathatják. Az arabok viszont ugyanezt a törekvést a cionisták arra irányuló kísérletének látták, hogy kiszorítsák őket a munkaerőpiacról, és az arabok földjén araboktól mentes, különálló zsidó gazdaságot hozzanak létre.

24. A zsidók büszkék voltak arra, hogy – úgymond – “feltámasztják hazájukat”. A földet abból a pénzből vásárolták meg, amelyet a zsidók szerte a világon gyűjtöttek össze. Az “olék” (az új bevándorlók, szó szerint zarándokok), akik korábban értelmiségiek és kereskedők voltak, most arcuk verejtékével keresték megélhetésüket. Abban a hitben éltek, hogy mindezt békés eszközökkel érték el, egyetlen arabot sem fosztottak meg vagyonától. Az arabok számára viszont ez a folyamat kegyetlen kifosztást és hazájukból való kiűzésüket jelentette: a zsidók a földeket a távol lakó, gazdag arab földbirtokosoktól vásárolták meg, és aztán erőszakkal elűzték onnan a fellahokat, akik előtte sok generáción át itt éltek, és ezeken a földeken teremtették elő megélhetésüket. A cionisták ehhez igénybe vették a török, később a brit rendőrség segítségét. Az arabok kétségbeesve látták, hogy a zsidók megfosztják őket földjüktől.

25. A cionista jelmondattal szemben, miszerint “a sivatagot sikerült virágoskertté változtatni”, az arabok az európai utazók feljegyzéseit idézték, akik Palesztinát évszázadokon át olyan sűrűn lakott, virágzó országnak látták, amely semmiben sem maradt el a szomszédos országoktól.

Függetlenség és katasztrófa

26. A két nemzeti változat közötti különbség 1948-ban tetőzőtt, a zsidók által “függetlenségi háborúnak”, sőt “felszabadító háborúnak” nevezett események kapcsán, amit az arabok viszont “el Nakba”-ként, azaz katasztrófaként emlegetnek.

27. Ahogyan a konfliktus a régióban egyre élesebb lett, és a holokauszt visszhangja felerősödött, az Egyesült Nemzetek Szervezete úgy döntött, hogy két államra, egy zsidó és egy arab államra osztja fel a területet. Jeruzsálemet és a környező területet nemzetközi ellenőrzés alatt álló, önálló egységként gondolták el. A zsidók a terület 55%-át kapták, beleértve a lakatlan Negev-sivatagot is.

28. A cionista mozgalom elfogadta a felosztási tervet, mert meg volt győződve arról, hogy a leglényegesebb dolog a szilárd zsidó szuverenitás megalapozása. Titkos megbeszéléseken azonban David Ben-Gurion sosem rejtette véka alá, hogy az első adandó alkalommal terjeszkedni szándékozik. Az izraeli Függetlenségi Nyilatkozat ezért nem jelölte ki az állam határait, és az ország mind a mai napig szilárd határok nélkül létezik.

29. Az arab világ nem fogadta el az ENSZ felosztási tervét, azt a világszervezet – amely akkoriban a nyugati és a kommunista államok egyfajta klubja volt – ellenséges lépésének tekintette, mivel olyan országot osztott fel, amely nem is volt tagja az ENSZ-nek. Azzal, hogy az ország nagy részét a zsidó kisebbség kezébe adták, amely akkoriban a lakosság alig egyharmadát tette ki, a döntést az arabok szemében még megbocsáthatatlanabbá tették.

30. A felosztási terv után indított arab háború elkerülhetetlenül “etnikai” háború volt; olyan háború, amelyben mindkét fél annyi földet igyekezett megszerezni, amennyit csak tudott, s arra törekedett, hogy elüldözze a másik népcsoporthoz tartozó lakosságot. Az ilyen harc (amelyet később “etnikai tisztogatásoknak” neveztek) mindig elűzéssel és atrocitásokkal jár.

31. Az 1948-as háború a cionista–arab konfliktus közvetlen kiterjesztése volt, amelynek során mindkét fél saját céljainak elérésére törekedett. A zsidók homogén s lehetőség szerint minél nagyobb nemzetállamot akartak. Az arabok viszont fel akarták számolni a cionista zsidó entitást, amely Palesztinában megvetette a lábát.

32. Az etnikai tisztogatást mindkét fél a harcok szerves részének tekintette. Nem maradt sok arab a zsidók által megszerzett területeken, és nem maradt sok zsidó az arabok által elfoglalt részeken sem. Miután azonban a zsidók által elfoglalt területek lényegesen nagyobbak voltak, mint az arabok által megszerzettek, az eredmény kiegyensúlyozatlan volt. (A “népességcsere” és “népesség áttelepítésének” ötlete már az 1930-as években felmerült a zsidó szervezetek elképzeléseiben. Gyakorlatilag ez az arab lakosságnak az országból való kiűzését jelentette. Másrészről viszont sok arab vélte úgy, hogy a zsidóknak vissza kellene menniük oda, ahonnan jöttek.)

33. A zsidók előszeretettel hangoztatták a “kevesek a sokak ellenében” mítoszát, ezzel jellemezve a 650 ezer fős zsidó közösség és a százmilliós arab világ viszonyítási arányait. A zsidó közösség a háborúban tagjainak 1%-át veszítette el. Az arabok által vázolt helyzet ezzel szemben egészen másként festett: a gyenge, szétforgácsolódott, vezetés nélküli, szegény és rosszul felfegyverzett erők egységes irányítás hiányában szálltak szembe a rendkívül jól szervezett, modern fegyverekkel rendelkező zsidó közösséggel. A környező arab államok elárulták a palesztinokat, és amikor végül mégis harcba szálltak a zsidókkal, lényegében egymással versengve harcoltak, mindenféle együttműködés és közös haditerv nélkül. Társadalmi és hadászati szempontból az izraeli fél erői jelentősen felülmúlták az arab államok ütőképességét, hiszen ezek az államok nem sokkal korábban rázták csak le a gyarmatosítókat.

34. Az ENSZ-felosztás alapján a Zsidó Állam lakosságának mintegy 40%-a arab lett volna. A háború alatt azonban a Zsidó Állam kiterjesztette határait, és végül a terület 78%-át magához ragadta. Ezen a területen viszont gyakorlatilag nem maradt arab lakos. Názáret és Galilea néhány falvának arab lakossága véletlenül maradt meg szülőhelyén; a Háromszög falvait Izrael az Abdallah királlyal való megállapodás eredményeként kapta meg, és ezért nem lehetett ezekből a településekből a lakosságot kitelepíteni.

35. A háborúban összességében 750 ezer palesztin hagyta el lakóhelyét. Voltak, akik a háborútól való félelmükben menekültek el, ahogy ez a civil lakossággal szerte a világon történik. Másokat terrorcselekmények során üldöztek el, mint ez például a deir-jászini mészárlás során történt. Ismét másokat szisztematikusan űztek el az etnikai tisztogatás során.

36. A kiűzéssel azonos jelentőségű a tény, hogy a menekülteket nem engedték a harcok befejezése után visszatérni otthonaikba, ahogyan a hagyományos háborúkban szokták. Éppen ellenkezőleg, az új Izrael az arabok elmenekülését isten áldásának tekintette, és földdel tett egyenlővé 450 arab falut. A romokon új zsidó falvak épültek, és ezek új, héber elnevezéseket kaptak. A városokban az elhagyott házakat új bevándorlók foglalták el.

“A zsidó állam”

37. A tűzszüneti egyezmény aláírása 1949-ben, a háború befejeztével korántsem vetett véget a történelmi konfliktusnak. A válság új és intenzívebb szakaszát indította el.

38. Az új Izrael Állam az első években “zsidó államként” igyekezett konszolidálni homogén nemzeti jellegét. Hatalmas földterületeket sajátítottak ki a “távollévőktől” (a menekültektől) és azoktól, akiket hivatalosan “pillanatnyilag távollévőknek” neveztek (ezek azok az arabok voltak, akik Izraelben maradtak ugyan, de nem lehettek izraeli állampolgárok), sőt még Izrael arab állampolgáraitól is. Ezeken a területeken sűrűn lakott zsidó településeket hoztak létre. Zsidó “bevándorlókat” hívtak, mi több, csábítottak a tömeges betelepülésre. Ez a nagyszabású vállalkozás néhány év alatt megszilárdította a Zsidó Állam hatalmát.

39. Mindeközben Izrael politikai szándékai arra irányultak, hogy teljes mértékben felszámolja a palesztin entitás – mint nemzeti entitás – létét. A transzjordániai uralkodó, Abdallah izraeli segítséggel ellenőrzése alá vonta a Jordán nyugati partját (Ciszjordániát), és azóta is ténylegesen az izraeli katonai garancia biztosítja a Jordániai Királyság fennmaradását.

40. Az immár három generáció óta érvényben lévő egyezmény Izrael és a Hasemita Királyság között annak érdekében született, hogy megakadályozzák a független arab-palesztin állam megalakítását, amelyet akkor és most is a cionista célok megvalósulását akadályozó tényezőnek tekintettek.

41. Az 1950-es évek végén történelmi változás állt be a palesztin oldalon, amikor Jasszer Arafat és elvbarátai megalapították a Fatah mozgalmat, amelynek célja az volt, hogy a palesztin felszabadító mozgalmat önállósítsa az arab kormányok befolyásától. Nem véletlen, hogy ez a mozgalom akkor szerveződött, amikor a pánarab koncepció – amelynek legjelentősebb képviselője Gamal Adbel Nasszer volt – csődöt mondott. Ezt megelőzően sok palesztin abban reménykedett, hogy az egyesült összarab nemzet részei lesznek. Amikor ez a remény meghiúsult, újra testet öltött az önálló palesztin nemzeti identitás.

42. Gamal Abdel Nasszer azért hozta létre a Palesztin Felszabadítási Szervezetet (a PFSZ-t), hogy megakadályozza az esetleges önálló palesztin akciókat, amelyek Egyiptomot nem kívánt háborúba sodorhatták volna Izraellel. Ezzel egyiptomi felügyelet alá akarta vonni a palesztinokat. 1967 júniusában, az arabok vereségét követően azonban a Fatah Jasszer Arafat vezetésével ellenőrzése alá vonta a PFSZ-t, amely a palesztin nép egyedüli képviselőjévé vált.

“A hatnapos háború”

43. Az 1967-es háborút a két fél tökéletesen eltérő színben látja – akárcsak az elmúlt százhúsz esztendő valamennyi konfliktusát. Az izraeli mitológia kétségbeesett védelmi harcnak tünteti fel a “hatnapos háborút”, amely “csodálatosképpen” hatalmas területet adott az izraeliek kezébe. A palesztin legendárium viszont azt mondja, hogy Egyiptom, Szíria és Jordánia vezetői beleestek az izraeliek csapdájába, amelyet azért állítottak, hogy megszerezzenek mindent, ami még Palesztinából megmaradt.

44. Sok izraeli hiszi azt, hogy a “hatnapos háború” a bajok gyökere, mert ekkor fordult elő először, hogy a békeszerető és haladó Izrael hódító és leigázó szerepben mutatkozott. Ez a meggyőződésük lehetővé teszi, hogy a cionizmus és Izrael Állam abszolút tisztaságának mítoszát a történelemnek eddig a fordulatáig fenntartsák, és régi legendáikat megőrizzék. Ezek a legendák azonban hamisak.

45. Az 1967-es háború csak újabb fejezete volt a két nemzeti mozgalom közötti régi küzdelemnek. A lényegen nem változtatott, csak a körülményeket módosította. A cionista mozgalom eredeti célkitűzései – zsidó állam, terjeszkedés, települések – jóval közelebb kerültek a megvalósuláshoz. A sajátos adottságok ebben a háborúban nem tették ugyan lehetővé az etnikai tisztogatást, mégis több százezer palesztint űztek el lakhelyükről.

46. Az 1947-es felosztási terv alapján Izrael Palesztina területének 55%-át kapta meg, az 1948-as háborúban további 23%-ot szerzett meg, most pedig a maradék 22%-ot is annektálta, amely a korábbi, az 1967 előtti “zöld vonalon” túl volt. Így 1967-ben Izrael – szándékán kívül – saját fennhatósága alatt egyesítette a palesztin népet (beleértve a menekülteket is).

47. Mihelyt véget ért a háború, kezdetét vette a telepes mozgalom. Az ország szinte minden politikai irányzata támogatta a mozgalmat – a messianisztikus-nacionalista “Gus Emunimtól” a “baloldali” Egyesült Kibucmozgalmakig. Az első telepesek nagylelkű támogatást kaptak mind a baloldali, mind a jobboldali politikusoktól, Jigal Alontól (hebroni zsidó telep) Simon Pereszig (Kdumim telep).

48. Az a tény, hogy Izrael minden kormánya – igaz, eltérő mértékben – támogatta és fejlesztette a telepeket, azt igazolja, hogy a telepítési célkitűzések nem korlátozódtak egy bizonyos ideológiai táborra, hanem az egész cionista mozgalmat áthatották. Hamis az a kép, amely a telepes mozgalmat megpróbálja egy kisebbség céljának feltüntetni. 1967 óta minden kormányzati erő tartós, összehangolt működése eredményezhette csak azt a törvényi, stratégiai és anyagi infrastruktúrát, amely ilyen hosszú és költséges vállalkozáshoz nélkülözhetetlen.

49. A törvényi infrastruktúra megléte okozhatja azt a téves következtetést, hogy a Megszálló Hatóság a tulajdonosa a “kormány birtokában lévő földeknek”. Valójában ezek a földek a palesztin lakosság földtartalékai. Magától értetődik, hogy a telepes mozgalom semmibe veszi a nemzetközi jogot.

50. A “Nagy Izrael” és a “területi kompromisszumok” elvének hangoztatói között folyó vita lényegében arról szól, hogyan érjék el a legfontosabb cionista célokat: a lehető legnagyobb területen megteremteni a homogén zsidó államot. A “kompromisszum” hangoztatói a demográfiai problémát hangsúlyozzák, és meg akarják akadályozni a palesztin lakosságnak az izraeli államba való integrálását. A “Nagy-Izrael” képviselői ezzel szemben a földrajzi nehézségeket emelik ki, és abban a hitben vannak (bizalmas körökben és nyilvánosan is), hogy az országból ki lehet űzni a nem zsidó lakosságot.

51. Az izraeli hadsereg vezetése jelentős szerepet játszott a telepek megtervezésében és felépítésében. Elkészítette a telepek térképét (ez Ariel Saron nevéhez fűződik) és a telepek csoportjait összekötő utak rendszerét. Ezáltal mind Ciszjordánia, mind a Gázai övezet apró részekre lett szeletelve, a palesztinok egymástól elszigetelt enklávékba lettek bebörtönözve, s minden egyes enklávét közrefogják a telepek és a megszálló erők.

52. A palesztinok sokféle módon próbáltak ellenállni, főképpen a libanoni és a jordániai határoknál csaptak át Izrael területére. Ezeket az akciókat az izraeliek “terroristának” nevezik, a palesztinok azonban ezekben egy leigázott nemzet legitim ellenállásának kifejeződését látják. Az izraeliek a PFSZ vezetőit, Jasszer Arafattal az élen, terroristáknak tekintik, akiket azonban a nemzetközi közvélemény fokozatosan elfogadott mint a palesztin nép “egyedüli törvényes képviselőit”.

53. Amikor a palesztinok megértették, hogy akcióik nem vetnek véget a telepes mozgalomnak, amely a talajt kihúzta a lábuk alól, 1987 végén megindították az intifádát, a népi felkelést, amely a társadalom minden rétegét átfogja. Az intifádában ezerötszáz palesztin vesztette életét, köztük több száz gyermek. Ez a szám sokszorosa az izraeliek veszteségeinek.

A békefolyamat

54. Az 1973-as októberi háború, amely az egyiptomi és szíriai erők rajtaütéssel szerzett győzelmének lehetőségével kecsegtetett, ám azután vereséggel végződött, meggyőzte Jasszer Arafatot és közeli híveit arról, hogy katonai úton nem lehet elérni a palesztin célokat. Ekkor döntöttek úgy, hogy politikai módszerrel kísérlik meg Izraellel a megállapodást, ami végül a nemzeti célok részleges megvalósulását eredményezheti.

55. E cél előkészítése érdekében Arafat első ízben keresett kapcsolatot olyan izraeli személyiségekkel, akik befolyásolni tudják az izraeli közvéleményt és a kormány politikáját egyaránt. Küldöttei (Szaid Hamami és Isszám Szartavi) izraeli közéleti emberekkel találkoztak, azokkal az úttörő személyiségekkel, akik még 1975-ben megalapították az “Izraeli Tanács az Izraeli–Palesztin Békéért” elnevezésű szervezetet.

56. Ezek a kapcsolatok, valamint az izraelieknek az intifáda miatti erősödő kifáradása, Jordániának a Nyugati partról (Ciszjordániából) való kivonulása, a megváltozott nemzetközi feltételek (a kommunista tömb összeomlása, az Öböl-háború) vezettek el a madridi konferenciához, majd később az oslói egyezményhez.

Az oslói egyezmény

57. Az oslói egyezménynek voltak pozitív és negatív vonásai egyaránt.

58. Pozitívuma volt, hogy ebben az egyezményben fogalmazták meg először, hogy Izrael hivatalosan elismeri a palesztin népet és vezetését, valamint, hogy a Palesztin Nemzeti Mozgalom elismeri Izrael létét. Ebből a szempontból az egyezménynek (és az azt megelőző levélváltásnak) kiemelkedő történelmi jelentősége volt.

59. A gyakorlatban az egyezmény a Palesztin Nemzeti Mozgalmat területi alaphoz juttatta palesztin földön, biztosította számára továbbá egy “kialakulóban lévő állam” szerkezetét és fegyveres erőket – ezek a további lehetséges palesztin küzdelemben jelentős szerepet játszhattak. Az izraelieknek viszont az egyezmény kaput nyitott az arab világra, és véget vetett a palesztin támadásoknak – mindaddig, amíg az egyezmény érvényben volt.

60. Az egyezményre az mérte a legsúlyosabb csapást, hogy általa mindkét fél teljesen eltérő célokat akart megvalósítani. A palesztinok ideiglenes megállapodásnak tekintették, amely véget vet majd a megszállásnak, és létrehozza a megszállt területeken a palesztin államot. Másfelől, a hatalmon lévő kormányok Izraelben a megállapodást alkalmas eszköznek látták arra, hogy Ciszjordánia és a Gázai övezet nagy részén fenntartsák a megszállást, és ezeken a területeken a palesztin önkormányzatnak afféle kisegítő karhatalmi funkciót szántak, amely Izraelt és a telepeket őrzi.

61. Ezért tehát Oslo nem a konfliktus befejezésével kecsegtető folyamat kezdete volt, hanem inkább a konfliktus egy újabb fejezete.

62. Mivel mindkét fél várakozásai élesen eltérőek voltak, és mindketten ragaszkodtak nemzeti “narratívájukhoz”, az egyezmény minden pontját másképpen értelmezték. Végül is az egyezmény számos elemét nem is hajtották végre.

63. Az oslói folyamat időszakában Izrael intenzíven bővítette tovább telepeit, főként úgy, hogy a legkülönbözőbb címeken újakat hozott létre, a meglévőket fejlesztette, bonyolult “elkerülő” úthálózatot épített, lakóházakat rombolt le, földeket sajátított ki stb. A palesztinok viszont erőgyűjtésre használták fel ezt az időszakot mind az egyezmény keretein belül, mind azon kívül. Valójában a történelmi konfliktus a megegyezés és a “békefolyamat” álcája alatt zavartalanul folytatódott, vagyis helyettesítette a tényleges békét.

64. Ellentétben azzal a képzettel, amely Jichák Rabin meggyilkolása után nagyobb hangsúlyt kapott, Rabin a “területeken” állandóan fenntartotta a konfliktust, miközben szünet nélkül próbálta politikai eszközök segítségével megvalósítani az Izrael szája íze szerinti békét. Mivel ő maga is a cionista “narratíva” alakítója volt, és elfogadta ezt a mitológiát, szenvedett a kognitív ellentmondástól, amikor békevágya szembekerült elképzelt világával. Úgy tűnik, hogy csak élete végén kezdte a palesztin történelmi látásmód egyes elemeit elfogadni.

65. Simon Peresz esete ennél sokkal súlyosabb. Nemzetközi szinten is sikerült önmagáról kialakítania a békeharcos képzetét, és retorikáját is hozzáigazította ehhez a képhez (l. Az új Közel-Kelet című könyvét⁸), miközben lényegileg megmaradt hagyományos cionista héjának. Egyértelműen kiderült ez abban a rövid, konfliktusokkal terhelt időszakban, amikor Rabin meggyilkolása után ő volt a miniszterelnök, illetve jelenleg, amikor Saron apologétájaként és szóvivőjeként szerepel.

66. A legtisztább formában Ehud Barak testesítette meg az izraeli dilemmát. ő úgy vette át a hatalmat, hogy teljes mértékben meg volt győződve arról, képes lesz Nagy Sándor modorában, egyetlen kardcsapással átvágni a történelmi gordiuszi csomót. Barak a probléma megoldásához úgy fogott hozzá, hogy tökéletesen értetlen volt a palesztin szempontokkal és azok jelentőségével szemben. Javaslatait ultimátum formában terjesztette elő, és felháborodott, amikor ezeket a palesztinok elutasították.

67. Az izraeli közvélemény előtt, de önmaga szemében is Barak “minden követ megmozgatott” és a “palesztinoknak minden korábbi miniszterelnöknél nagylelkűbb ajánlatokat tett”. Cserébe azt várta a palesztinoktól, hogy “vessenek véget a konfliktusnak”. A palesztinok ezt abszurd követelésnek tekintették, hiszen Barak gyakorlatilag azt kérte tőlük, hogy mondjanak le alapvető nemzeti céljaikról, például a visszatérés jogáról, a Templom hegyről és Kelet-Jeruzsálem szuverenitásáról. Sőt, miközben Barak a területek annektálására vonatkozó követeléseit elhanyagolható százalékoknak tüntette fel, ezek palesztin számítások szerint a Zöld vonalon túli területek 20%-ának annektálását jelentették volna.

68. A palesztinok úgy látják, ők már megtették a döntő lépést, amikor elfogadták, hogy államukat a Zöld vonalon belül, azaz történelmi hazájuk területének mindössze 22%-án hozzák létre. Ezért a területi követeléseket illetően már csak kisebb határmódosításokat hajlandók elfogadni. A hagyományos izraeli pozíció szerint viszont az 1948-ban megszerzett területek már vitathatatlanul Izrael részei, melyekről nem lehet vitatkozni; vita tárgyát legfeljebb a maradék 22% képezheti.

69. Mint a legtöbb fogalomnak és eszmének, az “engedmény” szónak is más és más a jelentése a két fél fogalomtárában. A palesztinok úgy vélik, már földjük 78%-át “átengedték”, amikor beleegyeztek, hogy a maradék 22%-on hajlandók élni. Az izraeliek viszont azt hiszik, “engedményeket” tesznek, amikor hajlanak arra, hogy ennek a 22%-nak egyes részeit (Ciszjordániát és a Gázai övezetet) a palesztinoknak “adják”.

70. A 2000 nyarán Camp David-ben megrendezett csúcstalálkozó, amit akarata ellenére kényszerítettek Arafatra, elhamarkodott volt, és a megbeszélések betetőzését jelentették. Barak azt követelte – amit a csúcson mint Clinton javaslatait vezettek elő –, a palesztinok úgy vessenek véget a konfliktusnak, hogy cserébe mondjanak le a visszatérés jogáról és magáról a hazatérésről is; hogy fogadjanak el bonyolult megállapodásokat Kelet-Jeruzsálemről és a Templom-hegyről, amelyekben szó sincs e területek szuverenitásáról, továbbá hogy egyezzenek bele jelentős kiterjedésű területek annektálásába Ciszjordániában és a Gázai övezetben, fogadják el Izrael katonai jelenlétét egyéb területeken, és Izrael ellenőrzését a Palesztin Államot a világtól elválasztó határok mentén. Ilyen megállapodást egyetlen palesztin vezető sem írt volna alá, így a csúcstalálkozó eredménytelenül zárult, és tönkre zúzta Clinton és Barak karrierjét.

Az al Aksza-intifáda

71. A csúcstalálkozó sikertelensége, a két fél közötti megállapodás reményének teljes hiánya, az amerikaiak nyílt Izrael-barát fellépése elkerülhetetlenül vezetett újabb erőszakos konfrontációkhoz, melyeknek az al Aksza-intifáda elnevezést adták. A palesztinok számára ez jogos nemzeti felkelés a kilátástalanul hosszú ideig tartó megszállással szemben, amelynek következtében nap mint nap újabb földterületeket veszítenek el. Az izraeliek viszont az eseményeket a gyilkos terrorizmus kirobbanásaként értelmezik. A palesztinok az eseményekben résztvevőket nemzeti hősöknek tekintik, az izraeliek ezzel szemben gátlástalan gyilkosoknak, akiket likvidálni kell.

72. A hivatalos izraeli média ma már nem beszél telepesekről, csak “rezidensekről”, akik ellen elkövetett bármiféle támadás a civil lakossággal szembeni bűnnek tekintendő. A palesztinok a telepeseket az ellenséges erők veszedelmes előőrseinek látják, akik meg akarják őket fosztani földjeiktől, és ezért le kell őket győzni.

73. Az al Aksza-intifáda az izraeli “béketábor” nagy részét elsodorta. Kiderült, hogy nézeteiket javarészt homokra építették. Különösen azután, hogy Barak “minden követ megmozgatott”, és “minden korábbi miniszterelnöknél nagylelkűbb javaslatokkal” állt elő, a “béketábor” ezen tagjai teljes értetlenséggel szemlélték a palesztinok reakcióját, mivel még soha nem vizsgálták felül alaposan a cionista álláspontot, és soha nem akarták megérteni azt a tényt sem, hogy az eseményeknek létezik palesztin látószöge is. Így számukra egyetlen magyarázata maradt a palesztinok viselkedésének, nevezetesen, hogy a palesztinok elárulták az izraeli béketábort, hogy soha nem is akartak békét kötni, hogy valódi céljuk a zsidókat a tengerbe fojtani – a cionisták régóta hangoztatott meggyőződésének megfelelően.

74. Ennek következtében eltűnt a cionista “jobb” és “bal” közötti választóvonal. A Munkapárt vezetői részt vesznek a Saron-kormányban, sőt annak legügyesebb apologétái lettek (Simon Peresz), és a formálisan baloldali ellenzék is partner ebben (Joszi Szarid). Ez a tény újra csak azt bizonyítja, hogy az izraeli politikai rendszer legkülönbözőbb irányzatainak meghatározó, egyesítő eleme a cionista narratíva, amely elmossa a különbséget Rehavam Zeevi és Avraham Bug, Jichák Lévi és Joszi Szarid között.

75. Szembetűnő a palesztinok egyre kisebb hajlandósága arra, hogy újrakezdjék a tárgyalásokat az izraeli békedelegátusokkal. Mindez annak a következménye, hogy teljesen kiábrándultak a “baloldali kormányból”, amely oly nagy reményekre jogosított fel a Netanjahu-évek után, valamint abból a tényből adódik, hogy egy kicsike kis radikális csoportot kivéve Izraelben senki nem háborodott fel a megszálló csapatok hallatlanul brutális akcióin. A felszabadító harcot folytató társadalmak általában szorosabbra fogják soraikat, s ez teszi lehetővé a palesztin szélsőséges nacionalista és vallásos erőknek, hogy megvétózzanak minden kísérletet, mely az izraeli–palesztin együttműködést támogatja.

Az új béketábor

76. A régi béketábor összeomlása szükségessé teszi az új izraeli béketábor megteremtését, mely valódi, modern, hatékony és erős lesz, mely képes lesz befolyásolni az izraeli közvéleményt, és felülvizsgálja az idejétmúlt axiómákat annak érdekében, hogy jelentős változásokat érjen el az izraeli politikai rendszerben.

77. Ennek érdekében az új béketábornak el kell érnie, hogy a közvélemény újragondolja a nemzeti álláspontot, és megtisztítsa azt a hamis mítoszoktól. Arra kell törekednie, hogy a két nép történelemszemléletét egységes, hamisításoktól mentes olvasatba olvassza, amely mindkét nép számára elfogadható.

78. Mindeközben meg kell értetni az izraeli közvéleménnyel, hogy a cionista célok szép és nemes oldalain túl a palesztin néppel szörnyű igazságtalanság történt. Ez az igazságtalanság, amely a “Nakbá”-ban érte el csúcspontját, arra kötelez bennünket, hogy viseljük a felelősséget, és tegyük jóvá azt, ami jóvátehető.

79. A múlt és jelen új szemléletű megközelítése lehetővé teszi az új béketábornak, hogy megfogalmazza a béketervet, amelynek az alábbi elveken kell nyugodnia:

• Először : Létre kell hozni a független és szabad Palesztin Államot Izrael szomszédjaként.
• Másodszor : A két állam közötti határ a Zöld vonalon kell húzódjék. Ha mindkét fél egyetért, korlátozott területmódosítások lehetségesek.
• Harmadszor : A Palesztin Állam területén lévő izraeli telepeket ki kell üríteni.
• Negyedszer : A két állam közös határa nyitva kell álljon az emberek és áruk szabad mozgása érdekében, a közösen meghatározott elvek alapján.
• Ötödször : Jeruzsálem mindkét ország fővárosa lesz – Nyugat-Jeruzsálem Izrael fővárosa, Kelet-Jeruzsálem pedig Palesztináé. A Palesztin Államnak teljes szuverenitása lesz Kelet-Jeruzsálemben, a Templom-hegyet is beleértve. Izrael Államnak teljes szuverenitása lesz Nyugat-Jeruzsálemben, beleértve a Nyugati Falat és a Zsidó negyedet. A város közös fizikai, működési elveiről a két állam megállapodása határoz majd.
• Hatodszor : Izrael elvben elismeri a palesztinok visszatéréshez való jogát mint elidegeníthetetlen emberi jogot. A probléma gyakorlati megoldását igazságos, tisztességes és praktikus megfontolások alapján, közös megegyezéssel lehet elérni, s azt kell jelentenie, hogy lehetséges a kárpótlás és a visszatérés a Palesztin Államba, illetve Izrael Államba.
• Hetedszer : A vízforrásokat közösen kell ellenőrizni, és egyenlően és tisztán kell osztozni rajtuk.
• Nyolcadszor : A két állam közös megállapodása biztosítja mindkettejük biztonságát, figyelembe veszi mind Izrael, mind Palesztina különleges biztonsági igényeit.
• Kilencedszer : Izrael és Palesztina együttműködik a térség többi országával annak érdekében, hogy az Európai Unióhoz hasonló közel-keleti közösség létrejöjjön.

80. E békeegyezmény aláírása és őszinte betartása meghozza a két nép történelmi megbékélését a kölcsönös egyenlőség, együttműködés és tisztelet alapján.

Jegyzetek

¹ Bibó István: “A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai. Önrendelkezés, nagyhatalmi egyetértés, politikai döntőbíráskodás”, in: Különbség, Európai Protestáns Szabadegyetem, Bp. 1990. 353.

² Uo. 369–370.

³ Mideast Mirror, 2000. november 17., idézi: Alain Gresh: “Intifada pour une vraie paix”, Le Monde diplomatique, 2000. december

⁴ “Tegyék rám a bilincset! Nem vagyok a maguk vazallusa” – mondta állítólag a libanoni vezető Ariel Saronnak az izraeli tengerparti városban, Naharíjában lezajlott találkozón. L. Martin Gilbert: Izrael története, Pannonica Kiadó, Bp. é.n., 478.

5 V.ö. Georges Corm: Géopolitique du conflit libanais, La Découverte, Párizs, 1987. 142–143

⁶ V.ö. “Le transfert des Palestiniens, une obsession centenaire. Une anthologie de textes et déclarations des principaux responsables juifs, 1891–1961”, Revue d’Études Palestiniennes, 1998. tél, 15–41.

⁷ Ld. ehhez Lugosi Győző: “Az Öböl-válság nemzetközi koreográfiája”, Társadalmi Szemle, 1990/12. sz., 79–80.

⁸ Magyar kiadása: Az új Közel-Kelet, Múlt és Jövő Könyvek, Bp., é.n.