A második világháború fordulópontja, a kurszki csata előzményeit és világpolitikai következményeit taglaló tanulmány – az új források tükrében – más perspektívába helyezi nemcsak a nyugati szövetségesek és a Szovjetunió viszonyát, hanem a kurszki csata hatását is a nagyhatalmaknak a háborút követő rendezéssel kapcsolatos politikájára.

(Orosz és külföldi levéltárak új dokumentumai)¹

A kurszki csata a második világháború egyik legfontosabb eseménye volt, kihatott a Hitler-ellenes koalíció országainak a fasiszta agresszorok blokkjával szembeni ellenállására és a háború kimenetelére. A Vörös Hadsereg győzelme ebben a csatában sokoldalú hatást gyakorolt a "Három Nagy" államai közötti politikai és diplomáciai viszonyok egész komplexumára. A Szovjetunió együttműködése az USA-val és Nagy-Britanniával a háború éveiben sokrétű jelleggel bírt. A felek hadiszállításokat teljesítettek, hírszerzési információkat és hadi tapasztalatokat cseréltek egymással, a légi és tengeri erők együttműködésének kérdéseivel foglalkoztak. Emellett a szövetségközi viszonyban 1944-ig létezett a második front megnyitásának problémája, a háború vége felé pedig egyre élesebb hangúvá váltak a világháború utáni rendezésről szóló tárgyalások. A háború folyamán a felek nagyhatalmi politikája szoros kapcsolatban állt a stratégiával és a frontokon kialakult helyzet fejlődésével. Vizsgáljuk meg a szovjet-német front 1943-as eseményei láncolatának egyes kérdéseit az angol-amerikai szövetségesek terveivel és ténykedésével összhangban egy sor kevéssé ismert dokumentum alapján!

A kurszki csata előestéjéről szólva mindenekelőtt a szövetségesek együttműködésének pozitív momentumait kell kiemelni, amelyek kétségtelenül erősítették a köztük levő bizalmi légkört.

Ily módon nagyon érdekes tény, hogy az angolok átadták a szovjet parancsnokságnak az 1942 végén Tuniszban bevetett új T-6 ("Tigris") német tankról megszerzett adataikat. A Vörös Hadsereg vezérkara ennél az információnál másfél hónappal korábban, már 1943 januárjában, a leningrádi fronton birtokába jutott ezeknek az adatoknak. A brit katonai misszió még 1942. december 8-án közölte a SZU Honvédelmi Népbiztossága képviselőjével, hogy Észak-Afrikában "új tank jelent meg »Panzerkratwagen № 6« néven". Az angolok nem pontosították, hogy elfogtak-e vagy sem ilyen tankot, bár megígérték, hogy részletesebb információt küldenek róla.² Alá kell húzni, hogy a brit katonák információja nagyon hasznos volt a szovjet katonai hírszerzés számára. Végül is ez újabb vészjelzés volt az 1943-as nyári hadjárat előkészítésén munkálkodó Vörös Hadsereg parancsnokságának.

Az információcserének egy másik példája a német "Citadella" hadművelet kezdetével és a német támadó csapatok összetételével kapcsolatos. Ma már ismerjük azoknak a szovjet hírszerzőknek a hősies erőfeszítéseit, akik értékes adatokat gyűjtöttek a német hadsereg új nyári offenzívájáról. Ugyanakkor a főhadiszállásnak 1943 tavaszán átadott szövetségesi, mindenekelőtt brit hadügyminisztériumi adatok alátámasztották a Kreml előzetes következtetéseit a Wehrmacht parancsnokságának elképzeléseit illetően. Tehát még a kurszki csata előtt két hónappal, 1943. május 3-án Nagy-Britannia moszkvai katonai missziójának vezetője, G. L. K. Martel altábornagy³ sürgős levélküldeményt adott át a SZU Honvédelmi Népbiztossága képviselőinek. Ez a tájékoztatás az angolok által szerzett hadműveleti adatokat tartalmazta a német katonai parancsnokság új nagy offenzívájáról a keleti fronton, a kurszki kiszögellés környékén. A levél azonnal a Vörös Hadsereg vezérkari főnökének, A. M. Vasziljevszkij marsallnak az asztalára került.

A brit hadügyminisztérium tájékoztatta orosz szövetségesét, hogy értesülést kapott nagyon megbízható forrásból a német parancsnokság azon szándékáról, hogy a közeljövőben támadást indít az Orjol-Harkov frontszakaszon. Az angolok azzal számoltak, hogy lehetséges a szovjet hadseregcsoportosítás bekerítése a németek Orjol és Harkov felőli támadásának eredményeként.⁴

Ezek a példák valóban bizonyították a két ország együttműködésének fontosságát és hatékonyságát, ami megfelelt stratégiai érdekeiknek a közös ellenség elleni harcban. Azonban ismeretes, hogy a szövetségesek Hitler-ellenes egységfrontjában 1943 elejétől komoly súrlódások és nézeteltérések keletkeztek. Mindenekelőtt a második front megnyitásáról van szó. Az 1941-1944-es években ez a probléma elsőrendű helyet foglalt el a Szovjetuniónak a szövetségeseivel való viszonyában, és 1941-1943-ban egyes hadműveleti szakaszokban kritikus jelentőségű volt a Szovjetunió számára. Így volt a moszkvai és a sztálingrádi csata idején is, és ez nem vált időszerűtlenné a kurszki csata előestéjén sem. Az idő ment, a második frontot csak nem nyitották meg. A casablancai angol-amerikai konferencia (1943. január) megmutatta, hogy a szövetségesek 1943-ban sem indítanak támadást Franciaországban. F. Roosevelt és W. Churchill közös üzenete J. Sztálinnak nem tartalmazott információt konkrét hadműveletekről és határidejükről, hanem csak annyit, hogy "ezek a hadműveletek az önök erőteljes offenzívájával együtt valószínűleg térdre kényszeríthetik Németországot 1943-ban".⁵

A valóságban az USA és Nagy-Britannia kormányai a földközi-tengeri hadszíntéren készültek harcolni. 1943 májusában Roosevelt kénytelen volt hivatalosan közölni Moszkvával, hogy a második front megnyitásának határidejét áttették 1944-re. Ezek az események, amelyek a SZU-nak küldött hadiszállítmányok csökkentésének hátterében mentek végbe, komoly krízist váltottak ki a szövetségesek kapcsolataiban. A moszkvai amerikai nagykövet, W. Standly éles nyilatkozatokat tett a szovjet kormány "figyelmetlenségéről" az USA nyújtotta anyagi segítséget illetően. Rövidesen Londonból és Washingtonból visszahívták a szovjet nagyköveteket, I. Majszkijt és M. Litvinovot. Ebben az időszakban keltek szárnyra híresztelések a szovjet és a német képviselők találkozásairól semleges országokban, illetve V. Molotov és J. Ribbentrop állítólagos tárgyalásairól a németek által megszállt Kirovográdban.⁶ Van alap arra a feltételezésre, hogy ez az Anglia és az USA vezetőinek szánt dezinformáció volt. Ezek a híresztelések sokban hasznosnak bizonyultak a szovjet fél számára, hozzájárultak ahhoz, hogy a szövetségesek felismerjék annak veszélyét, hogy egyedül maradnak Hitlerrel szemben, ezért felgyorsították az európai invázió előkészítését.

A kurszki csata előestéjén és a csata idején a második front megnyitásával, a hadiszállításokkal összefüggő problémákon kívül a szövetségesek kölcsönös viszonyára egyre nagyobb hatást kezdtek gyakorolni az ún. geopolitikai tényezők és a világháborút követő rendezés problémái. A németek Sztálingrád alatti szétzúzása után a szövetségesek egyre alaposabban vették szemügyre Moszkva pozícióit. Az USA külügyminisztériumában több bizottságot és albizottságot hoztak létre, amelyek az USA-nak és más országoknak a háború utáni világban betöltendő szerepét prognosztizálták, mint például a háború utáni rendezést tanulmányozó bizottság vagy a háború utáni külpolitikán munkálkodó bizottság. Hasonló elemzés folyt a Stratégiai Szolgálatok Parancsnokságának osztályain, a vezérkari főnökök bizottságában és az USA hadügyminisztériumában. A maga részéről Moszkva szintén figyelte szövetségeseit, azok katonai készülődését és politikai döntéseit. 1943 őszén a Külügyi Népbiztosságon létrehozták a béketárgyalások és a háború utáni rendezés kérdéseivel foglalkozó bizottságot, amelyet a volt washingtoni nagykövet, M. Litvinov irányított (ún. "Litvinov-bizottság").

A háború utáni békés rendezés legfontosabb politikai kérdéseinek előkészítése és a SZU, Nagy-Britannia és az USA viszonyának alakulása sokban függött a keleti fronton lejátszódó nyári hadjárat eredményétől. Ezzel kapcsolatban érdemes figyelemmel kísérni a "Három Nagy" egyik vezetőjének, F. Rooseveltnek a nemzetközi helyzetről kialakult értékelésének dinamikáját. Az USA Külügyminisztériuma Külpolitikai Bizottságának iratai között megőrizték az ő kijelentéseit Amerika, a Szovjetunió és más szövetséges országok lehetőségeiről, a világ sorsának alakulásában betölthető jövőbeni szerepéről, amelyeket az elnök a kurszki csata előestéjén és a csata befejezése után tett.

1943 februárjának végén a bizottság tagjai előtt kifejtett elnöki elképzelések, saját beismerése szerint, eléggé ellentmondásosak voltak. "Egyrészt az elnök szükségesnek tartotta Franciaország lefegyverzését (a háború után)… gyakorlatilag az egész világot le kell fegyverezni az USA, Nagy-Britannia, Oroszország és Kína kivételével. De másrészt az elnök nagyon dicsérte Bullit tervezetét (1933-1936 között amerikai nagykövet volt a SZU-ban – M. M.), amely a Szovjetunió iránti bizalmatlanságon alapult, miszerint egész Európának a Szovjetunió keleti részéig egységes és jól felfegyverzett tábort kell alkotnia… Az elnök nem tudta, mit kezdjen Oroszországgal, és nyugtalanította az események fejlődésének további menete."⁷

De már 1943 szeptemberében határozottabbá váltak Roosevelt kijelentései a Szovjetunióról. Spellman bíborossal való beszélgetése közben, akivel eléggé közeli viszonyban volt, az elnök azt mondta, hogy a háború után Oroszország fog "dominálni Európában". "Az USA és Nagy-Britannia nem háborúzhatnak Oroszországgal… Az oroszoknak annyi hadianyaguk van, hogy az amerikai segítség, talán a teherkocsikat kivéve, jelentéktelennek tűnik." Az elnök reményét fejezte ki, hogy a szovjet hadsereg támadása Európán keresztül nem dönti túlságosan romba az európai országokat. De a legfontosabb, hogy már a háborúnak ebben a szakaszában belement abba, hogy ne húzzák el a háború utáni befolyási övezetek felosztását, és a jövő győztesei érdekszférájának megállapítását. Szavai szerint a világot a következőképpen oszthatnák fel: Kína megkapja a Távol-Keletet, az USA a csendes-óceáni régiót, Nagy-Britannia és Oroszország Európát és Afrikát. De tekintettel arra, hogy Nagy-Britannia mindenekelőtt a gyarmataival lesz elfoglalva, feltételezhető, hogy a SZU érdekei fognak dominálni Európában."⁸ Más szóval Roosevelt eléggé gyakorlatias politikus volt, hogy megértse, mennyire megerősödtek a SZU pozíciói a kurszki csata után. Az 1943-as nyári hadjáratban felmutatott erő kiváltotta azt a kívánságát, hogy megosszák az érdekszférákat még mielőtt a Vörös Hadsereg hozzálátna Európa felszabadításához. Az elnök ebbéli szándékában a józan számítás is helyet kapott; precízen számba vette a Szovjetunió erejét, és egybevetette Amerika, Nagy-Britannia és Kína lehetőségeivel.

1943. október 5-én a Szovjetunió, az USA és Nagy-Britannia külügyminiszterei által Moszkvában folytatott háromoldalú tárgyalások előestéjén az elnök a háború utáni külpolitikai bizottság tagjai előtt kifejtette azt a gondolatot, hogy majd a Sztálinnal való találkozáskor szeretné megvitatni vele az 1939-1940-ben Szovjetunióhoz csatolt területek kérdését. Rooseveltnek azonban nem állt szándékában, hogy egyes tanácsadói követelésének eleget téve keményen felvesse ezt a kérdést. Ellenkezőleg, "a szovjet vezetővel a magas morális értékek pozícióján akart tárgyalni. Az elnök azt mondta volna neki, hogy sem Britannia, sem az USA nem akar háborúzni Oroszország ellen a Balti-országok miatt." Rooseveltnek feltett szándéka volt, hogy népszavazás megrendezését javasolja Moszkvának a Baltikumban a háború után két évvel. Ezt az elgondolást az ő szavai szerint adaptálni lehetne Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia egyes körzeteiben. Mi több, abban az időben Roosevelt szükségesnek tartotta teljes egészében átadni a Szovjetuniónak a Kurilli-szigeteket.⁹

Az 1943-as nyári hadjáratban elért szovjet sikerekre kissé másként reagált Churchill. És ez egyáltalán nem meglepő. A brit miniszterelnöknek lehetetlen volt nem számolnia a Szovjetunió és Nagy-Britannia érdekeinek lehetséges éles ütközésével Európában. Személyes tényező is szerepet játszott ebben. Churchill Roosevelthez hasonlóan ismerte és tisztelte a Vörös Hadsereg erejét. Ugyanakkor őszintén gyűlölte a szovjet rendszert, az állam kommunista ideológiáját, ami ellen már a polgárháború idején is harcolt. Azonkívül Roosevelttől eltérően Churchill szőrszálhasogató módon viszonyult még a jelentéktelen részletekhez is, és ha azok a brit korona érdekszféráját érintették, akkor kész volt vitatkozni olyan apróságokon is, amelyeknek kompromisszummal elébe lehetett volna menni. Érdekes, hogy Sztálin M. Gyilasszal folytatott beszélgetése alatt megjegyezte, hogy Churchill "kész még egy kopejkát is kivenni a zsebünkből, Roosevelttől eltérően, aki csak nagy bankókért nyúl a zsebbe"¹⁰ . Az USA és Nagy-Britannia vezetőinek már az első québeci konferenciáján, 1943 augusztusában, Churchill nagy pátosszal megjövendölte "a legkomolyabb nehézségeket", amelyekkel a nyugati szövetségesek találkoznak majd a Sztálinhoz vezető kölcsönös megértés útján. A szovjet vezetőt "természetellenes embernek" nevezte, és a vele való együttműködés jövőbeni "véres következményeit" jövendölte meg.¹¹

Természetes, hogy az ilyen álláspont a továbbiakban csak ronthatta a szövetség közi viszonyok légkörét, aztán végül is Churchill 1946-os híres "fultoni beszéde" lett a Hitler-ellenes koalíció szövetségesei közötti hidegháború kezdetének szimbóluma. Azonban tény, hogy 1943-ban az angolszász hatalmak általános katonapolitikai döntései egyre inkább Washington véleményétől függtek. Amerikának jóval nagyobb ipari és hadi potenciálja volt, mint Nagy-Britanniának, és alkalmazni is kívánta azt mind az európai, mind az ázsiai hadszíntéren. Hogyan vélekedtek akkoriban a szovjet-amerikai együttműködés jövőjéről az amerikai vezetésben? Természetesen különböző vélekedések voltak, és nem az egész politikai elit támogatta egyértelműen a Szovjetunióval való szoros együttműködést. Mindenekelőtt azt kell látni, milyen Oroszországról készült elemzések kerültek akkortájt az elnök asztalára. Némelyek magas színvonalon kimunkáltak voltak, és kétségtelenül befolyásolták Roosevelt álláspontját. Itt konkrétan utalni kell arra a beszámolóra, amelyet az USA Stratégiai Szolgálatának csoportfőnöksége alá tartozó kutatási és analitikai részleg írt (ez annak a csoportfőnökségnek a beszámolója, amely a háború után Központi Hírszerzési Hivatallá – CIA – transzformálódott), és ez a beszámoló 1943. augusztus 20-án, azaz a kurszki csata befejezésének hivatalos dátuma előtt három nappal készült. A beszámoló címe így hangzott: "Tud-e Amerika és Oroszország együttműködni?" A Stratégiai Szolgálat csoportfőnökségének elemzői megjegyezték, hogy az Egyesült Államoknak és úgyszintén Oroszországnak legfőbb célja a saját biztonsága. "Az USA háborús céljai nem ellentétesek a SZU minimális követeléseivel, de látható ellentétben állnak maximális követeléseivel, azaz Európa szovjetizálásával és benne domináns szerep kialakításával. Németországot és Oroszországot illetően az USA háromféle alternatív stratégiai vonalat vihet: 1) Azonnali kompromisszum Oroszországgal, a meglévő ellentétek kiküszöbölése; 2) Olyan politikai vonalvezetés, amely független a SZU politikájától és stratégiájától; 3) "Igyekszünk Oroszország ellen fordítani a még meg nem semmisített Németország minden erejét, amelyet vagy a nácik, vagy a tábornokok irányítanak majd…"

Úgyszintén rámutattak, hogy "a háborús cselekmények befejezésekor előre láthatóan Oroszországnak Európában jóval nagyobb hadereje lesz, mint az USA-nak, Nagy-Britanniának és szövetségeseiknek együttvéve". A Moszkvával való további együttműködésre a következő legelfogadhatóbb alternatívákat állították fel: a legrövidebb idő alatt hadi cselekmények kezdése Nyugat-Európában, ami előnyös nemcsak az USA-nak, hanem Oroszországnak is, Németország együttes megszállása, Oroszország részvétele a Japán elleni háborúban stb. Befejezésül arról volt szó, hogy az Oroszországgal szembeni kompromisszumos politikának "hatalmas pozitív eredményei lehetnek… Az ilyen politika megvalósításának elengedhetetlen feltétele, hogy határozottan beleegyezzünk a harci cselekmények indításába Nyugat-Európában. Ha nem sikerül kompromisszumot elérnünk, akkor Amerikának és Nagy-Britanniának nem marad más hátra, mint a Szovjetunió álláspontjától függetlenül törekedni saját céljaink megvalósítására. Azonban ez esetben sem lehet vita tárgya harci cselekmények indítása Nyugat-Európában."¹²

E dokumentum tartalma, különösen a befejező részé, jól mutatja az amerikai hírszerzés értékelésének hitelességi fokát a Vörös Hadsereg lehetőségeiről a kurszki csata befejező szakaszában. Természetesen az elemzők bebiztosították magukat, és így a Szovjetunió álláspontjától független cselekvés lehetőségéről beszéltek. Bizonyos mértékig ezt a variációt F. Roosevelt figyelembe vette, amit az a döntése tanúsít, hogy nem tájékoztatja Moszkvát az Amerikában végzett atombomba előállításának munkálatairól ("Manhattan program"). Azonban a nyugati szövetségesek nem tudták tovább elhúzni a második front megnyitását. Az USA és Nagy-Britannia számára ez a kérdés geopolitikai értelmet nyert. A partraszállás további elodázása azzal a kockázattal járt, hogy elveszíthették volna az európai kontinens országaiban a politikai folyamatokra való ráhatás lehetőségét.

(Fordította: Varga Anna)

Jegyzetek

¹ Megjelent: Orosz Történészek Nemzeti Bizottsága. A második világháború történészeinek egyesülete. Tájékoztató kiadvány, no. 8. Moszkva, 2003.

² CAMO RF, op. 11549. d. 102. 44. o.

³ Martel G. L. K. (1889-1958), altábornagy, 1938-1939-ben a hadügyminisztérium gépesítési csoportfőnökségének helyettes parancsnoka; 1939-1940-ben az 50. hadosztály parancsnoka Franciaországban; 1940-1942-ben a királyi gépesített hadtest parancsnoka; 1942-1944-ben Nagy-Britannia moszkvai katonai missziójának a vezetője; 1945-től nyugállományban.

⁴ CAMO RF, op. 11549. d. 142. 64. o.

⁵ A minisztertanács elnökének levelezése… I. kötet, 48. o.

⁶ Liddel Hart B.: History of the Second World War. L. 1970. 488 o.; Liddel Hart Centre for Military.

⁷ Archives. 9/31/46. National Archive of US (Archive II). Rg. 59. En. 498. Box 54.

⁸ Robert I.-Gannon S. J.: The Cardinal Spellman Story. N. Y., 1962, 222-224. o.

⁹ National Archive of US (Archive II). Rg. 59. En. 498. Box 54.

¹⁰ Enciklopegyija szovjetszko-amerikanszkih otnosenyij XVIII-XX veka. Összeállította E. Ivanyjan, Moszkva, 2001.

¹¹ US Library of Congress. Harriman Collection. Cont. 164

¹² US Library of Congress. Harriman Collection. Cont. 164