Ideológiai megfontolások, a társadalmi érzékenységre vetett szigorú tekintet, de méginkáb az elmúlt hetven év társadalmi és gazdasági gyakorlatának figyelmen kívül nem hagyható következményei befolyásolják azokat az elképzeléseket, amelyek a „gyökeres gazdasági reform" keretében a Szovjet­unióban megvalósuló tulajdonreformot meghatározzák. A szovjet tulajdonreform körvonalai már jól kivehetők a kü­lönféle kormányprogramok, népképviselői koncepciók, regionális javaslatok, továbbá a kérdés társadalmi és par­lamenti vitájában elhangzott vélemények alapján. Megál­lapítható, hogy amint a politikai intézményrendszer re­formjában átmeneti szakaszról, itt is egy átmeneti tulaj­donstruktúra létrehozásáról van szó. Ennek lényege a mai szovjet fogalmak szerint szocialistának minősíthető kollektív tulajdonformák preferálása azzal a céllal, hogy a gazdaság minden szeletében gazdát találjanak a működő termelőesz­közökhöz; még ha ez nem jár is minden esetben együtt tulaj­donosváltozással, ám az esetek többségében a tulajdonosi funkciók megosztását jelenti.

Eddigi tulajdonformák

A változások, az újdonságérték megfelelő értékeléséhez szükséges, hogy áttekintsük a szovjet gazdaság eddigi, meg­lehetősen leegyszerűsített tulajdonstruktúráját. Ezenközben nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez a leegyszerűsí­tés nem természetes folyamatok, hanem kemény politikai be­avatkozás eredménye.

Lényegében három tulajdonforma létezett, az állami, a szövetkezeti és a szövetkezetinek már elméletben sem nyil­vánított kolhoztulajdon. A csaknem fehér holló ritkaságá­val előforduló egyéni kézművesek szerszámait, később az engedélyezett magántaxizáshoz szükséges gépkocsit, a ma­gán-munkatevékenységet folytatók termelőeszközeit szemé­lyi tulajdonnak – tehát gazdaságon kívüli tulajdonkategóriá­nak minősítették, abból a gyakran hangoztatott megfontolás­ból kiindulva, hogy nem alkalmas mások kizsákmányolására.

Az utóbbi időben az állami tulajdont már elméletben sem próbálta társadalmiként, össznépiként minősíteni a tudomány. Semmilyen ideológiai csavarással nem lehetett takar­gatni a tényt: az adott felépítményi rendszerben a társadalom­nak nem álltak rendelkezésére a tulajdonosi jogok tényleges gyakorlásához szükséges mechanizmusok. Ezek a jogok – mint az a Legfelsőbb Tanácsnak a tulajdonról folytatott vitájá­ban elhangzott – a tulajdon birtoklásának, haszonélvezeté­nek és a vele való rendelkezésnek a jogai, egészen az elide­genítéshez való jogig. A társadalom ezeket a jogokat az adott intézményrendszer keretein belül nem tudta gyakorolni.

Volt idő, amikor a konzervatív társadalomtudomány meg­próbálta elméletileg feloldani ezt az ellentmondást, de nem ju­tott túl a gyakorlat által többszörösen kompromittált fejtegeté­sen, miszerint az állam össznépi állam, a társadalom egészé­nek érdekében cselekszik. Mielőtt szétpattant volna a tudo­mányos szappanbuborék, erősen feszített felszíni erőiből még levezették, hogy éppen ezért az állami tulajdon sokkal szocialistább, mint a többi kollektív tulajdonforma, például a szövetkezeti. Megjósolták az utóbbi fokozatos, de szüntelen közeledését az előbbihez, s ha ez nem akart spontánul bekö­vetkezni, a politika, a gazdaságirányítás „segítette és ösztö­nözte" ezt a folyamatot, konkrét károkat okozva így a gyakor­lat síkján a gazdaságnak.

A sokasodó válságjelek nyomán mind egyértelműbbé vált, hogy az állami tulajdon monopolizált apparátusi tulajdon­ként, elsősorban ágazati, tehát minisztériumi tulajdonként működik. Ebben a rendszerben legjobban a gazda – a tulaj­don hasznát közvetlenül élvező, ezért azt hatékonyan működ­tető gazda – hiányzott. Ez a hiány annak a felismerésnek a nyomán vált egyértelművé, hogy az állam (és ha az demokra­tikusan ellenőrzött állam, akkor rajta keresztül a társadalom) közvetve szintén nyer ezen az ésszerűbb működtetésen, mi­közben – állami tulajdonról lévén szó – megőrzi a tulajdon fe­letti rendelkezés jogát. A gazdasági reform mostani szakaszá­ban a tulajdon oldaláról nézve ez a gazdakeresés a legfonto­sabb momentum.

(Inprecor)

Tulajdonreform

Ahogy a politikai intézményrendszerben még csak szocialista véleménypluralizmusról és nem intézménypluralizmusról van jelenleg szó a Szovjetunióban, úgy a tulajdonreform kereté­ben a szocialista tulajdonformák sokfélesége, tehát nem a „vegyes gazdaság" az elfogadott formula. Szovjet értelmezés szerint a „szocialista" tulajdonformák mindenképpen csoport­tulajdont vagy a tulajdonos, esetleg családtagjai által közvet­lenül működtetett egyéni tulajdont jelentenek. A legfelsőbb ta­nács szónoki emelvényéről elhangzott ugyan a figyelmezte­tés, hogy az ülésteremben valaki által Vlagyimir Iljics Lenin úr­ként megnevezett nem ostoba kommunista véleménye sze­rint nem feltétlenül a tulajdonnak kell szocialistának lennie, hanem az államnak, amely a maga eszközeivel befolyásolja annak működtetését, ellenőrzése alatt tartja az abból befolyó jövedelmeket, s az így szerzett bevételeket szocialista mó­don használja fel, de a honatyák többsége nem ment el idáig, és nem ezt a szemléletet tükrözik az eddig kiadott dokumentu­mok sem.

A kormánynak az össznépi vitára bocsátott, majd a tör­vényhozás elé terjesztett gazdasági programját alapul véve a következő tulajdonformák sorolhatók fel:

Láthatjuk, hogy ebben az elképzelésben a tulajdonformát a működtetés formája határozza meg. így lehet például „bér­leti tulajdonról" beszélni, amely tulajdonképpen állami tulaj­don, de a tulajdonos a bérleti díj fejében lemond jogainak egy részéről, a működtető bérlő javára. Ez a lemondás azonban nem csupán a bérbeadás hasznára épülő önkéntességen ala­pul, hanem a bérlők törvényi garanciákat is kapnak, hogy be­ruházásokra, korszerűsítésekre ösztönözzék őket, sőt, a bér­let útján idővel megválthatják a tulajdonjogot, a bérlemény ki­zárólagos tulajdonosaivá válhatnak.

Földtulajdon nélkül

A kép még összetettebb a mezőgazdaságban. A Szovjet­unióban nem létezik földmagántulajdon. Az októberi forrada­lomnak a földről szóló dekrétuma össznépi tulajdonná nyilvá­nított minden földet. Ez az azonnali és teljes nacionalizálás ál­lami tulajdont hozott létre többféle használati formával. A gaz­dasági reform mindeddig nem vállalta ennek megváltoztatá­sát. Itt most számos okot felsorolhatnánk, de a legnagyobb – ma vállalhatatlannak tűnő – feszültségek abból származná­nak, ha a jelenlegi földhasználót jegyeznék be tulajdonosként, vagy a földet elvennék a jelenlegi használótól és más tulajdo­nosnak adnák. Figyelembe kell venni egyfelől a kolhozok, szovhozok megalakításának körülményeit, másfelől a szemé­lyi művelésre, használatra átadott kiskertek, házhelyek, üdü­lőtelkek elosztásának korábbi, gazdaságon kívüli szemponto­kat is érvényesítő elvét, s megállapítható, hogy egy ilyen rendelkezés nagyon sok vonatkozásban igazságtalannak, el­fogadhatatlannak minősülne. Így most az a fő kérdés, hogy az államigazgatás melyik szintje, intézménye gyakorolja a tulaj­donosi jogokat. Ennek eldöntésekor olyan szempontokat kell figyelembe venni, amelyek a nemzetiségi érdekek és törekvé­sek, továbbá a helyi és központi szervek közötti új funkciófe­losztás síkjában is megtörnek. Eddig állami vállalat (szovhoz és az állami rendszerbe integrált kolhoz, illetve ezek felsőbb szervei), helyi tanács (formálisan általában területi szintig, az üdülőtelkek, kertek, építési telkek esetében), köztársasági minisztérium (az irányítási körébe tartozó iparvállalatok földje esetében), szövetségi minisztérium (ha központi irányítású iparvállalatok, bányák, erdők, védelmi objektumok, infrastruk­turális létesítmények területéről volt szó), de akár a miniszter­tanács is gyakorolhatta ezeket a jogokat.

Most az iparban az új tulajdonstruktúrának megfelelően rendeznék a tartós földhasználati jogokkal kapcsolatos kérdé­seket, a mezőgazdaságban a területileg illetékes tanácsok – többnyire a közvetlen helyi szint – lennének a joggyakorlók. A törvényalkotók így jobban biztosíthatónak látják a nagyüzem szempontjából nemkívánatos versenytársaknak minősülő bérlők, egyéni gazdálkodók érdekeinek védelmét a nagyüze­mekkel szemben. Megjelennek a nem a földre vonatkozó új tulajdonformák, a családi tulajdon (falusi család háza, gazda­sági épületei, eszközei), a farmertulajdon (lényegében ugyanaz több termelőeszközzel) és a bérlői tulajdon (a föld­bérlő által a bérelt területen létrehozott új, vagy megvásárolt, már ott lévő értékek). Ezek mindegyikéhez törvényileg szabá­lyozott, tartós földhasználati jog is társul – ami akár örökíthető – azzal, hogy a földet nem művelő, nem megfelelően használó személytől ez a jog meghatározott eljárás keretében meg­vonható.

Az átmenet módjai

Az elmondottak alapján a Szovjetunióban ma az a legfonto­sabb, széles körben és különböző szándékokkal hevesen vi­tatott kérdés, hogy hogyan lesz az eddigi monolitikus ál­lami tulajdonból sokféle tulajdon, hogyan és milyen dön­tések által változhat meg a tulajdonforma? A számos le­hetséges válasz mindegyikét nem sorolhatjuk fel, már csak azért sem, mert sok esetben még az elméleti viták szintjén vál­toznak az elképzelések. Legfeljebb a minisztertanácsi vagy törvényhozási dokumentumokba már belekerült legfontosabb módokat vagy a gazdasági gyakorlatban már működő, álta­lunk ismert formákat mutathatjuk be.

A gyökeres gazdasági reform vitára bocsátott keretdoku­mentuma értelmében az elsősorban adminisztratív intézke­désekkel irányított állami vállalatok közé tartoznának az egyesített országos energiarendszer szövetségi jelentőségű vállalatai, a vasúti, légi és tengeri közlekedés, a posta és táv­közlés, a védelmi ipar vállalatai és a többi olyanok, amelyeket a törvényhozás felvesz erre a listára. Az ilyen vállalatok dolgo­zóit állami szolgálatban állóknak minősítenék (a számukra megszabott feladatok teljesítése esetén), magas szintű bére­zést és szociális ellátottságot szavatolnának nekik. Nyilván­való, hogy az ilyen vállalatok némelyike tervezett veszteség­gel működne, tehát elkerülhetetlenül költségvetési pénzekkel kell őket támogatni.

A többi vállalat esetében az állam szerződéses alapon bérletbe adná tulajdonát az ott dolgozók közösségének. A dokumentum ezt a szerződéses-bérleti formát tartja az állami tulajdon megőrzése mellett bevezetendő teljes gazdasági önelszámolás megvalósításával leginkább adekvát formá­nak. A denacionalizálás mélyebb fokát a vállalatok – elsősor­ban a bérleti rendszerben üzemelők – részvénytársaságokká alakítása jelentené. Ebben az esetben az állam nemcsak adókból, hanem az általa birtokolt részvénycsomag osztalé­kából is bevételhez jutna. Meglenne a lehetőség arra is, hogy idővel a dolgozói kollektíva megvásárolja a bérelt vállalatot, amely így kollektív tulajdonná alakulna.

Ezek a körvonalazódó jogi lehetőségek, amelyeket a gazdasági gyakorlatnak is alá kell majd támasztania.

Az IME (Észtország önálló gazdálkodása) koncepciójának ki­dolgozói, tekintettel arra, hogy minél előbb a gyakorlatban is meg akarják valósítani a köztársasági önelszámolási, tizen­két gazdasági törvény tervezetét dolgozták ki, s ezek kereté­ben konkrét javaslatokat tettek a tulajdonstruktúra átalakítá­sára. Mint azt Riivo Sinijarv, a szakértői bizottság tagja, az Észt Kisvállalatok Szövetségének elnöke, a KEMOTEX Kí­sérleti és Fejlesztési Kisvállalat igazgatója elmondta, Észtor­szágban a következő tulajdonformákat javasolják: Az erőmű­vek, vasút, a posta stb. állami vállalatokként működnének. Utánuk következnének a népi vállalatok, amelyek a delegált tulajdont testesítenék meg. Formálisan az ott dolgozók tulaj­donaként működnének, csak elidegeníteni nem volna joga a vállalatot a dolgozói kollektívának. Lenne részvénytársasági tulajdon, de elsősorban az eleve így létrehozott vállalatok mű­ködnének ebben a formában, és nem a már meglévőket „részvénytársaságosítanák". Fontos és elterjedt forma lenne a szövetkezeti tulajdon. Működnének állami kisvállalatok. A központi elképzelések bérleti formáját helyettesítő delegált tulajdon mellett ez a másik figyelemre méltó elképzelés. Ezek száz főnél nem többet foglalkoztató kisvállalatok, amelyek te­vékenységében magas hányada van a szellemi munkának, irányítási szerkezetük könnyen áttekinthető, működésük ru­galmas, erősen nyereségorientált. Létrehozásukhoz viszony­lag kevés tőke kell. Személyek, csoportok vagy intézmények életképesnek látszó, szakértői testületek által elfogadott ötle­teit lehet így gyorsan, viszonylag kevés állami tőkével, kölcsö­nös kockázattal megvalósítani. Az állam a befektetett pénz gyors megtérülésének, a tudományos-műszaki haladás hú­zóágazatai fejlesztésének, a foglalkoztatottak létszámához mérve stabilan nagyösszegű nyereségadó bevételének re­ményében vállalja a kockázatot. Ez a forma lehetővé teszi, hogy a csak szellemi tőkével rendelkezők is vállalkozhassa­nak. Az észt elképzelések egyébként tartalmazzák a tisztán magánvállalkozásokat, tehát magántulajdonnal is számolnak a gazdaságban.

A magántulajdon törvényesítésétől való ódzkodás a Szovjetunióban nem csupán a (Nyikolaj Smeljov szavaival) „már régen elvesztett ideológiai szüzesség" látszatmegőrzé­sének szándékát takarja. Ez egyben annak a ténynek is a tu­domásulvétele, hogy az eddigi gazdasági gyakorlatban ma­gánszemély törvényesen nem juthatott jelentős tőkésíthető többletbevételhez, tehát a magántulajdon elismerése, a tőke­befektetési szabadság egyben a korrupció, harácsolás, hata­lommal való visszaélés révén szerzett illegális pénzek tisztára mosásának lehetőségeit bővítené. Ugyanakkor Gavriil Po­pov, a másik radikális reformközgazdász minden alkalmat megragad annak bizonygatására, hogy egyszerűen csak fél­nek kimondani az „ördög" nevét, de lényegében magántulaj­don a részvényesi tulajdon, a farmer-, a családi meg az egyéni tulajdon, és szövetkezetinek álcázott formában is le­het megbízható és megbízhatóan megvásárolt emberekkel magántulajdont működtetni. Egyszerűbb és tisztességesebb már akkor tiszta helyzetet teremteni. Igaz, ő sem tud mit kez­deni az érdemdús akadémikust messze a kisstílű ügyeskedő „kooperátor" mögé helyező elmélyült értékrendi válsággal, amelytől méltán tart a politika, s amelyet demagóg módon lo­vagol meg „az ember ember általi kizsákmányolásától mentes szocializmust" és „az egyént a társadalom javára történő ma­ximális erőfeszítésekre kényszerítő rendszert" hirdető Nyina Andrejeva.

A központi elképzelés szerint – mint láttuk – a tisztán ál­lami szektornak el kell bírnia az akár tervezetten veszteséges működést, míg – az iparban 1991 kezdetéig, a mezőgazda­ságban pedig 1992 kezdetéig – bérleti vagy más tulajdonfor­mába kell átadni a veszteségesen működő, de nem az állami monopóliumok meghatározott körébe tartozó állami tulajdont.

A szövetkezetek mindeddig kevéssé tőkeigényes, nagy haszonnal kecsegtető, leplezetlenül a hiány szülte lehetősé­geket kiaknázó vállalkozásokra jöttek létre a leggyakrabban. Vlagyimir Tyihonov akadémikus, a szövetkezeti törvény egyik megfogalmazója, a szövetkezetek országos tanácsának el­nöke mondta beszélgetésünk során, hogy a szövetkezetek kimagasló (és irigyelt) eredményei a legtöbb esetben csak az állami gazdaság minősíthetetlenül pazarló és kis hatékony­ságú működésének talaján születhetnek meg. A jövő iránti bi­zalmatlanság is közrejátszik abban, hogy többnyire felvá­sárló-kereskedő, szolgáltató, élelmezési tevékenységet foly­tatnak a működő szövetkezetek, de alig van közöttük kisipari termelő vagy javító. Hat itt az anyag- és eszközhiány, továbbá az, hogy ilyen tevékenységgel csak viszonylag kis nyereség termelhető.

(Inprecor)

Artyom Taraszov a szovjet milliomos. Nem az egyetlen, de a legismertebb. Azzal vált híressé, hogy a „Tyehnyik" szövetke­zet közgyűlése (amely szövetkezetnek ő az elnöke) neki, to­vábbá a kereskedelmi igazgatónak hárommillió rubeles fize­tést szavazott meg az egyik hónapra, mint kiderült, azért, hogy legyen miből fedezni a rugalmas üzleti tevékenység során fel­merülő különféle kiadásokat. Beszélgetésünk során a követ­kezőket mondta el szövetkezetéről:

Tagjai tudósok, mérnökök, programozók, technológusok. Maga az elnök 18 évig dolgozott egy kutatóintézetben, az első három alatt 29 szabadalmazott megoldást dolgozott ki, a kö­vetkező 15 évben ezekből egyet tudott a termelésben alkal­mazni. Hasonló sorsú embereket gyűjtött össze, a tagsághoz nem a pénz, hanem az volt a feltétel, hogy legyenek kiváló szakemberek, ha lehet, a világpiacon is értékesíthető talál­mánnyal. Ilyen a birtokukban lévő ionplazmás vágási techno­lógia, a habfém, egy olyan új anyag, amelynek alkalmazásá­val bármely fémszerkezet súlya a töredékére csökkenthető, egy a folyadékok reakcióját 10-12-szeresére gyorsító vegy­ipari technológiai berendezés, vagy a legújabb nyugati típu­soknál is többet tudó és olcsóbb háztartási mosógép. Ezeket akarják a jövőben nagy tömegben gyártani, saját maguk által létrehozott és felszerelt korszerű üzemeikben.

A szükséges tőkét „melléktevékenységgel" kezdték gyűjteni. Máshol felesleges (vagy annak tartott), tönkremenni hagyott hulladékokat, melléktermékeket, eladhatatlan készle­teket vásároltak fel a hivatalos állami ár 2-3-szorosáért; jól megfizetett külkereskedelmi vállalatokon keresztül nyugatra exportálták ezeket, majd a pénzen számítógépeket vásárol­tak, amelyeket saját programcsomagokkal ellátva az állami ár feléért adtak el többnyire állami vállalatoknak, és minden ilyen körben sokmilliós haszonra tettek szert.

Ügyesen kihasználták a hiányt, az abszurd árrendszert, mozgékonyak, szemfülesek voltak. Tevékenységük azonban semmit sem árul el arról, milyen hatékonysággal működhet a szövetkezeti tulajdon a mai Szovjetunióban. Ha egyszer mégis megépülnek, tervezett saját üzemeik tevékenysége adja majd meg erre a választ.

Nem kevésbé képtelen, de témánk szempontjából hasz­nosabb referenciaalap a „Szigma" Szövetkezeti Termelési Egyesülés története. Első kézből, vagyis Alekszej Zaharov el­nök és Jurij Kurnoszov általános elnökhelyettes elmondása alapján:

1988 őszén egy ötletdús és a szovjet gazdaságirányítás útvesztőiben bizonyára jól tájékozódó ember maga mellé vesz két kitűnő fiatal szakembert, egy mérnököt és egy vörös diplomával frissen végzett jogászt, majd hárman – képletesen szólva – összeadnak három tollat és három füzetet, és meg­alakítják a Szigmát. A háromtagú, vagyonnal gyakorlatilag nem rendelkező, „szövetkezet" odamegy a nagy munkásmoz­galmi hagyományokkal rendelkező, félig hadiüzem moszkvai „Dinamó" termelési egyesülés vezérkarához és szerződést köt, amelynek alapján a Szigma bérbe veszi az egyesülés egyik üzemének emelődaruk kezelő szerveit, vezérlőpultjait gyártó műhelyét és még néhány présgépet. A bérleti szerző­dés értelmében a bérbe vett műhelyben gyártott minden ter­méket a bérbeadó egyesülés vásárol meg szabott állami áron.

A szövetkezet létszáma hamarosan öt főre nő, de az emelődaruk elektromos motorjait gyártó műhelyt is bérbe ve­szi. Azóta a Dinamó egyesülés több más egysége is bérletbe került, más szövetkezetek is jelentkeztek vagy alakultak a gyáron belül, s az első fecske, a Szigma létszáma is megsza­porodott, ma már 28-an vannak. Nincs már közöttük a leváltott alapító első elnök, akinek átgondolatlan döntései sok kárt okoztak, hajthatatlansága pedig elmérgesítette a szövetkezet és a nagyvállalat vezetésének viszonyát. 11 tag a Dinamó dol­gozói közül került ki. Ők olyan mérnökök, termelésirányítók, művezetők, akiknek kulcsszerepük van a bérelt műhelyek üzemeltetésében. Ez kompromisszumot tükröz, a Szigma tu­lajdonképpen ezen az áron tudta magába integrálni a műhe­lyeket, vagy tudott beépülni az ottani struktúrákba. A szövet­kezet megjelenésével a bérbe vett műhelyek dolgozóinak bére átlagosan a duplájára nőtt, így mindenki elégedett.

Az első szerződésben még úgy szerepelt, hogy a bérleti díjat „a felek megegyezése alapján" határozzák meg. Ez a ki­tétel volt a trójai faló, amelynek segítségével a szövetkezet egyáltalán az üzemen belülre juthatott. A vállalatvezetés a bérlemények korábbi bruttó árbevétele alapján szabta meg a bérleti díjat, ennek a mutatónak a pontos nyereséghányadát senki sem tudja kimutatni. Nincs pontos formula, amelynek alapján a bérleti díj megállapítható lenne. A vállalat természe­tesen ragaszkodott ahhoz, hogy saját rezsiköltségeinek levonása után több maradjon neki a bérleti díjból tisztán, mint ko­rábban a bérbe adott műhelyekből származó könyv szerinti nyeresége volt, vagyis gazdálkodása javuljon. Ezért a szövet­kezet beleegyezett például abba, hogy az amortizációt a bé­relt berendezések eredeti új ára alapján számolják, jóllehet 10-20 éves gépekről van szó. (A két műhely bérleti díját végül is 5,5 millió rubelben állapították meg, majd újabb alkudozá­sokat követően az 1989. harmadik negyedév kezdetétől 1,5 millió rubellel csökkentették az éves bérleti díjat. A szövetke­zet gazdasági szakemberei más bérszámítási módszerekkel évi 2 milliós bérleti díjat számítottak, ami csak a fele a ma ér­vényesnek, az igazság bizonyára valahol a két számítás kö­zött van.)

A bérleti d íj fejében az üzem adja a helyiséget és a beren­dezéseket, az elektromos energiát, a kommunális szolgáltatá­sokat (de például a vidéki telefonbeszélgetések díját már kü­lön fizeti a szövetkezet, csakúgy mint a telexekét). A bérelt műhelyek dolgozói továbbra is élvezik ugyanazokat a szo­ciális szolgáltatásokat, amelyeket korábban, vagyis nem ke­rültek hátrányba a lakáshoz jutás terén, gyermekeik jogosul­tak az üzemi óvodára, ők az étkeztetésre, kaphatnak üdülői beutalókat stb.

A termelés ellátásáért, a nyersanyagért, az alkatrésze­kért stb. formálisan fizet a szövetkezet, vagyis azokat az érvé­nyes állami áron megvásárolja, majd az ezekből létrehozott készterméket ugyancsak az érvényes állami áron visszavásá­rolja az üzem. A két összeg közötti különbségből jut a szövet­kezetnek tagjai és alkalmazottai (a bérelt műhelyekben dolgo­zók) bérezésére és önmaga fenntartására. A bérelt berende­zések karbantartása, felújítása, a szükséges nagyjavítások költsége a bérleti díj fejében az egyesülést terheli.

Annak garanciái, hogy a műhely évente x számú termék előállításához elegendő nyersanyagot, alkatrészt, egyebet kap, nem voltak meg a korábbi rendszerben sem, hiszen ez más részlegek és külső beszállítók teljesítményétől függ. A szövetkezetnek viszont módja van tevékenyen részt venni az egyesülésen belüli kooperációban (én neked több fogaskere­ket gyártok, ha te nekem több tengelyt adsz), kenheti, ösztö­nözheti a szállítókat, és saját munkásait átirányíthatja azokba a műhelyekbe, ahol a neki szükséges alkatrészeket gyártják. Ezen kívül keményebb takarékosságot, pontosabb anyag­nyilvántartást vezettek be, éberen őrködnek azon, hogy ami jár, azt meg is kapják, felkutattak pótlólagos forrásokat (a szi­gorú szabályok miatt az eddigi rendszeren belül és nem azon kívül).

A Szigma menedzsereinek ideje nagyrészt azzal telik, hogy „kiverjék" a nekik szükséges anyagot, alkatrészeket. Az üzem szolgálatai egyre kevésbé érzik kötelességüknek, hogy a „szövetkezetnek" elvégezzék azt a munkát, ami korábban is munkaköri kötelességük volt, jóllehet a bérleti díj fejében ezt nem a szövetkezetnek, hanem a díjat beszedő bérbeadónak végzik, hiszen utóbbi szerződésben vállalta mindezt. Ebből a szempontból a Dinamó nem, vagy csak vonakodva teljesíti a szerződést. A Szigma kénytelen néha a tető javítására, az ab­lak üvegezésére és más hasonlókra is költeni.

Az állami árak szabta keretekbe így is beleférnek. Ez megint csak arra bizonyíték, hogy a korábbi pazarlás, hozzá nem értés és érdektelenség talaján tud eredményes lenni a bérlő, akire más szabályozók vonatkoznak. Más rendszerben, más szemlélettel, lehetőségeik jobb kihasználásával, a vég­eredménytől való közvetlen függőségükkel tudnak hatéko­nyak lenni. Végeredményben tehát megállapítható: normális körülmények között az üzemnek az eredeti struktúrában is hoznia kellett volna a mostani eredményeket, tehát vagy a vállalatvezetés, vagy a szövetkezet fölösleges ebben a rendszerben.

Azért foglalkoztunk ennyire részletesen a Tyehnyik és a Szigma szövetkezetek példájával, mert ebben két olyan – bár a gazdaság működése szempontjából vitatható – a gyakorlat­ban működő modellt fedezhetünk fel, amelynek révén az ál­lami tulajdon – és nem adminisztratív, „kiosztásos", „oda-ajándékozásos" módon – hatékonyabban működő szövetke­zeti tulajdonná alakulhat, ráadásul ez nem a szövetkezet ere­deti tőkeerején, csupán hozzáértésén és eredményességén múlik.

(Ogonyok)

Olyan üzembérletre is számos példa van már, amikor az ott dolgozók veszik bérbe az üzemet. Az első példát egy Moszkva környéki tanácsi üzemként bejegyzett téglagyár szolgáltatta. Veszteséges működése miatt a tanács be akarta zárni a gyárat, a dolgozók azonban másként döntöttek, szer­ződéses üzemeltetésbe vették azt. Azóta a gyár nyeresége­sen működik, a tanácsnak az épületek és az eszközök, a föld­terület használatáért bérleti díjat, nyeresége után az államnak nyereségadót fizet.

Van arra is példa, hogy ügyes mesteremberek egy régi szertárt vagy raktárt bérelnek a tanácstól, ahol autószerelő műhelyt üzemeltetnek. Hivatalosan az állami szervizek árait használják, mégis megtalálják a számításukat, mert a bérleti díj megfizetéséhez elengedhetetlen „terv" teljesítése után lé­nyegében mindenki saját zsebre dolgozik. Gépeik, drága be­rendezéseik nincsenek. Az alkatrészbeszerzés külön ügyes­kedéseket követel meg tőlük.

A már meglévő tapasztalatok alapján sem lehet egyértelműen válaszolni arra a kérdésre, hogy az árrendszer megváltozása, egy valódi piac kialakulása, az ehhez kapcsolódó adórend­szer bevezetése, az új bankrendszer és pénzügyi szabályo­zórendszer hogyan fogja alakítani az egyes tulajdonformák sorsát. Ma kétségkívül az olyan formák vonzása látszik a leg­erősebbnek, amelyek tulajdonképpen a klasszikus értelem­ben vett vállalkozásnak az irracionális működésű állami tulaj­don által korlátozott, de a korlátoktól megszabadulni igyekvő változatai. Kedvező körülmények esetén e formák feltehető­leg mindinkább közelítenének a „szabályos" tőkés vállalkozá­sokhoz. Hogy az ezektől különböző formák – pl. a dolgozók önigazgatása – mennyiben bizonyul életképesnek, ezért jóval kevésbé megválaszolható, de példátlansága miatt az elfogu­latlan szemlélő számára egyúttal jóval izgalmasabb kérdés is.