Milyen döntő világgazdasági paraméterek változtak meg a 80-as évek folyamán, melyek addig a szovjetrendszer fenntartásához járultak hozzá, ekkor pedig az ösz-szeomlását eredményezték? A szerző szerint az orosz olajiparnak kolosszális szerep jutott a Szovjetunió felbomlásában, amelyben megmutatkozik, hogy a hosszútávú Kondratyev-ciklus miként hatott a rendszer fejlődési alternatíváira.

A kérdést már többen feltették és megválaszolták a történészek, gaz­daságtörténészek közül, de a legtöbb elmélet nem tud arra érdemben magyarázatot adni, vajon miért az 1980-as évek végén, a 90-es évek elején következett be a Szovjetunió és az államszocialista rendszer ösz-szeomlása, és miért ilyen földindulásszerű gyorsasággal? Ahogyan ma a politológiai közfelfogás vélekedik a marxista-leninista államszervezési modellről, mint életképtelen ideológiáról, annak fényében nem megvála­szolható az a kérdés, hogy miként tudott több mint hetven évig a szovjet­rendszer fennmaradni?¹ Írásomban arra keresem a választ, milyen döntő, alapvetően determináló világgazdasági paraméterek változtak meg a 80-as évek folyamán, melyek addig a rendszer létrejöttéhez és fenntar­tásához járultak hozzá, ekkor pedig az összeomlását, megroppanását eredményezték. A történelmi orosz állam már a korai időktől tradicionális nyersanyagszállítója volt Nyugat-Európának, ez a helyzet alapvetően a szovjetrendszerben sem változott meg, így érinthette sokkal jobban a nyersanyagárakban beállt bármilyen változás pozitív és negatív előjellel egyaránt kardinálisan.²

Mmiért gondolom, hogy az olajnak jelentős szerepe van a szovjet gazdaságtörténet és a hosszútávú, szekuláris ciklusok esetében? Tö­mören azért, mert nincs még egy olyan nyersanyag, amely ennyire nagy befolyással bírna a gazdasági növekedésre. A csökkenő vagy alacsony olajár, csökkenő inflációt eredményez, gazdasági növekedést serkentő hatása pedig egészen könnyen bizonyítható. Makrogazdasági össze­függésekben pedig egészen közvetlen a kapcsolat a költségvetés, az államháztartás számai és az olajár alakulása között.

Tanulmányom bizonyítékokat szolgáltat arra, hogy az orosz kőolaj­iparnak milyen kolosszális szerep jutott a Szovjetunió felbomlásában és ezzel együtt a Kondratyev-ciklus miként hatott a rendszer fejlődési alternatíváira. Célom az 1989-es – annus mirabilis, mágikus év – nagy kelet-európai átalakulás és felbomlás értelmezéseként egy gazdaság­történeti elemzési módszert felvázolni.³ A szovjet gazdasági folyamatok önmagukban való vizsgálata és azok megértése a világgazdasági ciklusok adekvát értelmezése nélkül csak szépelgő fenomenológiához vezet. Mivel értelmezésemben a gazdasági folyamatok determinisztikus erővel hatnak a politikai berendezkedésre is, ezért a szovjet összeomlás egészét és a közép-kelet-európai régióra gyakorolt hatását próbálom megragadni a főbb gazdasági folyamatokban.

A Szovjetunióban 1989-re nem a gazdaság tervtípusú szerveződése mondott csődöt, hanem az állam robbanásszerű összeomlását magya­rázó elméletet a világpiaci nyersanyagárak visszaesésében találhatjuk meg. Hiszen a világ akkori második legnagyobb olajexportőrként, az olajár 1980-as években bekövetkező esése következtében, óriási ex­portbevételektől esett el, és – hozzávetőlegesen két évtizedre – mély recesszióba, a háború óta nem tapasztalt gazdasági válságba került a Szovjetunió, majd Oroszország. A kőolaj világpiaci árának drámai esésének következtében – az 1984-es 28,74 dollár/hordós árfolyamról, 1986-ra 14,44 dollár/hordóra⁴ zuhant annak jegyzési árfolyama – s a szovjet kőolaj-kitermelés pedig, ezzel párhuzamosan, 1988 és 1992 között több mint 30%-kal esett vissza.⁵ Természetesen nem egyetlen faktorként eredményezte mindez a szovjet típusú államszocialista terv­gazdaság halálát, de alapjában ez teremtette meg a kapitalista típusú transzformáció alapját. A bulvár értékelésekkel szemben, a széthullás oka nem a központi tervezés léte és a rendszer immanens életképte­lensége volt – ahogy ma a polgári történetírás állítja -, hanem való­jában inkább az adekvát tervezés hiánya és a külső körülményekben beállt radikális változásra való válaszképtelenség vezetett a rendszer felbomlásához.

Az olaj szerepe az átmenet időszakában

Mivel a szovjet összeomlás forrásaihoz és dokumentumaihoz nehézke­sen vagy egyáltalán nem lehet hozzáférni, ezért a gazdasági statisztikák tárházához kell folyamodnunk, hogy megérthessük az átmenet lényegi mozzanatait. Számos részletében osztom Jegor Gajdar állítását, aki azt mondja, hogy a Szovjetunió összeomlásának története leegyszerűsítve nem más, mint a gabonáról és olajról szóló történet.⁶ Mivel a szocialista blokkon belül a Szovjetunió volt a legnagyobb olajtermelő, egyúttal ő is látta el a blokk többi országát importolajjal, így a termelés visszaesése őt viselte meg a legjobban. Figyeljük meg, ahogy a termelés és az árak visszaesése okozta válság kulminálódott, annak következtében a drámai gazdasági visszaesés egészen addig nem is oldódott meg már az 1991 utáni Oroszországban sem, amíg az olaj ára újra nem került 40 dollár/ hordó árszint fölé 2004-ben.⁷ Ahogy, az Egyesült Államok gazdaságfej­lődésének esetében a szakirodalom már többszörösen bizonyította az olaj meghatározó szerepét, a gazdasági növekedésre gyakorolt direkt hatását, úgy ezt a párhuzamos definíciót eddig a Szovjetunió gazda­ságtörténetének kutatásaiban, monográfiáiban meglehetősen marginá­lisan kezelték. Hogy az energiahordozók ármozgásai szoros korrelációt mutatnak a gazdasági növekedéssel, eddig senki nem bizonyította a Szovjetunió esetében.⁸

Mielőtt a szovjet kőolajtermelés adatainak elemzésével a szovjet gaz­daság 1980-as évtizedben bekövetkezett válságsorozatáig eljutnánk, előtte nézzük meg a témánk szempontjából lényegbevágó Kondratyev-féle cikluselméletet, mely létezését bizonyítottnak látom a második világ­háborút követő szovjet gazdaságtörténetben. Az úgynevezett K-hullám, búvópatakként évtizedeken keresztül megbújt a szovjet gazdaságtörté­nések, makrogazdasági adatsorok mögött, s a főbb statisztikai idősorok bizonyítják létezését a Szovjetunióban. A cikluselméletek különböző válfajai közül külön figyelmet szentelek a Kondratyev-ciklus 47-60 éves ciklusperiódusainak és annak a kőolaj-kitermelésre gyakorolt hatásá­nak. A Juglar-ciklusnak pedig az árak trendszerű mozgásában játszott szerepét mutatom be.

K-hullám/Kondratyev-ciklus

Az orosz-szovjet közgazdaság-tudomány, ha tényszerű maradok, nem jeleskedett nagy formátumú, a világ közgazdasági diszciplínájára hatást gyakorló személyiségekkel. Nyikolaj Kondratyev azon kevesek közé tartozott, akik maradandót alkottak és jelentős hatást gyakoroltak az utókorra. Ma minden hosszútávú makroelemző vagy cikluselmélettel foglalkozó kutató számára megkerülhetetlen a munkássága.⁹

A cikluselméletekről általában

Már századok óta foglalkoztatta a kortárs gondolkodókat, majd később a közgazdaság-tudomány művelőit, Ricardo-tól, Adam Smith-en át, Marx-ig, miért követik egymást szűk és bő esztendők a gazdasági növe­kedésben. Miért nem egyenletes, lineáris vonalú a nemzetgazdaságok fejlődési pályája, egy-egy prosperáló, fellendülő időszakot miért követnek recessziók, kiigazítások, válságok. Vagy plasztikusabban: miért stop and go típusú, azaz meglendülő és lelassuló a fejlődés? A gazdasági válságok kialakulására nem találtak egészen a XIX. századig semmilyen magyarázó elvet, csak azt tapasztalták, hogy a válságos évek alatt az árak emelkedtek, az agrárolló tágult, kevesebb lett a munkahely, a bérek csökkentek, a hitelkamatok egyre magasabbak lettek. Kondratyevnek és követőinek érdeme, hogy felismerték azt a tényt, hogy a tőkés gazdaság soha nincs ideális egyensúlyban, vagyis a gazdasági fejlődés nem egy teleologikus pályát ír le. A közgazdasági gondolkodóknak pontosan az lett a célja, hogy magyarázatokat találjanak a rendszeres időközönként kialakuló válságokra, s ezzel bebizonyítsák, hogy a gazdaság immanens természetéből nem következik egy permanens evoluciós fejlődés. Már az első elméleti gondolkodók megfigyelték, hogy a válságokat nem önma­gukban kell vizsgálni, hiszen azok csak egy nagyobb egység részeként, annak csak egy-egy fázisaként értelmezhetők. Megalkották a konjunk­túra-dekonjunktúra ellentétpárt, a cikluselméletek elméleti alapvetését, melyek egymást hullámszerűen váltják és állandó dinamikában tarják a gazdaságot.

Marx volt az első, aki abból az előfeltevésből indult ki, hogy a kapitalista viszonyok között minden piaci esemény mögött mindig a tőke és a tőke­érdek húzódik meg. A választ, a tőke határtermelékenységében találta meg, vagyis amikor a szabadon áramló tőke már nem képes megfelelő profitrátát elérni, akkor az egységnyi tőkére vetített haszon redukálódik, ennek következtében a tőke visszavonul, nem történnek beruházások; ezzel megtörik a gazdaság dinamikája és a technikai innováció.

a) Kondratyev-ciklus

1925-ben jelent meg fő műve, A gazdasági konjunktúra nagy ciklusai címen, ebben a monográfiában összegezte először kutatási eredményeit. A szerző lényegbevágó kérdéseket feszegetett a sorok között. Állítása szerint – Trockij álláspontjával szemben – a kapitalista rendszer nem áll egy mindent elsöprő gazdasági válság előtt, csupán egy standard gazdasági válságról van szó, nem a rendszer strukturális válságáról. Az 1920-21-es válság tehát – álláspontja szerint – nem a kapitalizmus összeomlásának előhírnöke, hanem csak a megbomlott egyensúly helyre­állítója. A cikluselméletek kutatásában Kondratyev marxista előfutárainak Marxot, Hilferdinget és Rosa Luxemburgot kell tekintenünk.

Kutatásaiban az 1800 óta fellelhető statisztikai idősorokat vizsgálta. Mivel korábbi időszakokról csak nagyon megbízhatatlan és töredékes adatok álltak a rendelkezésre, így Angliára, Franciaországra és az Egyesült Államokra vonatkozó statisztikai adatsorokat vizsgált 1790-től. Ezek alapján szűrte le azon konklúzióját, hogy létezik egy évszázadokon át búvópatakként meglévő, szekuláris gazdasági trend. Mivel ő 1923-ban megjelent munkájában értelemszerűen csak az első világháború végéig vizsgált és állította fel téziseit, így a mai kor kutatói kénytelenek a későbbi adatsorok alapján extrapolálni a Kondratyev-ciklust, amelyet ma az első olyan konzisztens cikluselméletnek tartunk, amely kimutatott egy évszázadokon átnyúló hosszú trendet és egy rövidebb, nagyjából 50 éves ciklust is. Imponáló magabiztossággal bánt Kondratyev az irdatlan mennyiségű adathalmazzal. A kereskedelmi és ipari ciklusok vizsgálatakor az átlagos árszínvonal alakulását nézte meg mindhárom általa vizsgált országban, a tőkekamatok alakulását, a nominálbéreket (az angol pamutipari és mezőgazdasági munkásokét) a külkereskedelmi forgalmat (export-import) és a nyersanyagtermelés alakulását (kőszén, acél, arany, ólom).

A rendelkezésére álló idősorokat egészen 1914-ig elemezve arra a megállapításra jutott, hogy megközelítőleg ötvenéves ciklusok jönnek létre, melyeknek van egy felfelé tartó, konjunkturális ága és egy recesz-sziós, lefelé tartó ága. A sztochasztikus idősorok elemzéséből az alábbi, csak sematikusan felvetett konklúziókat vonta le:

Egy teljes ciklus hossza hozzávetőlegesen két emberöltőn át tart;

A felívelő szakaszokban csökken a munkanélküliség, általános a konjunktúra, a fellendülés; nőnek a kamatlábak, infláció/áremelkedés, emelkednek a kötvényárfolyamok, esnek a tőzsdék, nőnek a bérek, nő a külkereskedelmi forgalom, a nyersanyag kitermelés, fellendül a mező­gazdaság; ez a nagy társadalmi kataklizmák, forradalmak és a háborúk periódusa;

A lefelé ívelő szakaszokban recesszió tapasztalható, gazdasági ha­nyatlás, növekvő munkanélküliség, csökkennek a kamatlábak, a tőzsdék emelkednek, csökkennek a bérek, csökken a külkereskedelmi forgalom, a nyersanyagtermelés, a mezőgazdaság pedig hosszan tartóan hanyatl­ik.¹⁰

 

 

Forrás: http://www.asx.com.au/research/charting/library/kondratieff_wave.htm

 

Az általa elemzett közel 140 éves periódust az alábbiakban szaka­szolta:

1. ciklus: kereken 60 évig tartott 1789-1849 között;

2. ciklus: 47 évig tartott, emelkedő ága 24 év volt 1849-1873 között (az USA-ban csak 1866-ig tartott), eső ága pedig 23 évig tartott 1873-1896 között;

3. ciklus: felfelé ívelő hulláma 24 évig tartott 1896-1920 között; felfelé tartó ágát pedig még nem vizsgálta, de mi már utólag látjuk, hogy a második világháborúval fejeződött be.

A fenti módszertani előfeltevések után érkeztünk el témánk szem­pontjából a negyedik ciklushoz, amely a második világháborúval vette kezdetét, majd egy ma még átmenetei szakaszhatárnak tetsző 12 évvel ér véget. Vagyis a korszak kezdőpontja 1945, végpontjának pedig az 1993-as szovjet rendszerváltás befejeztét tartom, mely záró szakasz 2001-ben ért véget.

A mából visszatekintve megállapíthatjuk, hogy nemcsak a piaci viszo­nyok között hat a Kondratyev-ciklus, hanem az államszocialista blokk tervgazdaságaiban is érvényesültek hatásai. Vagyis adekvát módszer­tanként alkalmazható mint elmélet a szovjet tervgazdaság növekedési ciklusainak vizsgálatában is.

b) A szovjet kőolaj-kitermelés és a K-ciklus

A Kondratyev-ciklus a második világháború utáni szovjet gazdaság­történeti korszakot is három szakaszra osztja. Az első, 1945-1973 közti szakaszra a folyamatos extenzív bővülés, fellendülés, prosperi­tás, extenzív fejlődés volt jellemző. A nyersanyagárak egy folyamatos emelkedésben, majd pedig egy kicsúcsosodásban elérték maximális árfolyamukat.

A második, 1973-1993 (2001) közti szakaszban, a Kondratyev-ciklus lefelé tartó hullámában, a pangásos, depressziós szakaszban következett be a tervgazdaság összeomlása. A periódus kezdetét az első olajválság jelöli, végpontjának pedig nem egy évszámot, hanem egy szakaszt te­kinthetünk. Ennek a leszálló K-ciklusnak a végét a világgazdaságban a nyersanyagárak újbóli robbanásszerű növekedése jelzi, az iraki háború és a szeptember terrortámadás (2001), Oroszországban pedig az elnöki rendszer megerősítése a parlament szétverése évében (1993).

A harmadik szakasz pedig 1993-2001-től tart napjainkig bizonyosan, hiszen a hullám fenntartásának körülményei eddig markánsan nem változtak, nevezetesen az ezredfordulótól (2001) hihetetlen árfolyamrob­banás jellemezte a nyersanyagok és főleg az olaj világpiacát. A nyersolaj ára a 2000-es 16,56 dolláros hordónkénti árról 2007-re 147 dollár/hordóra emelkedett.¹¹ A külkereskedelem volumene folyamatosan és tartósan nő, az inflációs nyomás az egész világon igen markáns és a tőzsdeindexek sem tudnak új árfolyamcsúcsokat tartósan kialakítani, sőt az oldalazás jelentős esésekbe váltott.

2. ábra Nyersolajárak 2006-os dollár/hordó

 

Forrás: http://www.wtrg.com/oil_graphs/oilprice1970.gif

A Kondratyev-ciklus nagy hullámai mellet az olajárban megfigyelhető a speciálisan lefutó, 7-13 évenkénti úgynevezett Juglar-ciklus is, amely alapvetően ágazati ciklusként ismeretes.¹² Mélypontjai és csúcspontjai egybevágnak a nagy olajválságokkal és a hatalmas áremelkedésekkel. Következők voltak a Juglar-ciklus sarokévei:

1948. Első arab-izraeli háború

1956. Szuezi-válság

1962. Első konjunkturális áremelkedés

1973. Első olajválság

1980. Második olajválságiráni forradalom, iraki-iráni háború

1990. Öbölháború

1999-2001. Az OPEC 4,2 millió hordóval csökkenti a kitermelést. A 2001. szeptember WTC elleni támadás és következményei az iraki háború

A fenti adatokból megfigyelhető, hogy ezen években milyen óriási trendváltozások történtek az árfolyamokban.

A szovjet kőolajipar 1945 utáni időszakát vizsgálva a Kondratyev-ciklus felfelé ívelő, konjunkturális ágában (1973-ig) mindjárt szembeötlő, hogy a centrumországok kapitalista rendszereiben és a szovjet gazdaság­ban is párhuzamosan lezajló fellendülés, azonos hosszúságú hullámot futott le. Ennek a történelemben eddig soha nem látott konjunktúrának a világgazdaság egészén belül is voltak kifejezett nyertesei, úgymint az NSZK, Japán és a Szovjetunió; ennek a dinamikus növekedésnek adta gazdaságelméleti magyarázatát Jánossy Ferenc. Helyreállítási perió­dusként meghatározva ezt az 1945 utáni növekedési periódust, azt a megállapítást teszi, hogy ezek nem az úgynevezett gazdasági csodák kategóriájába tartoztak, hanem csak a második világháborút megelőző növekedés trendgörbéjéhez igazodtak vissza. Vagyis a háborús károk és veszteségek drámai szakaszát hamar felülírta az 1945 utáni fellendülés, ebből következően ezen államok esetében nem beszélhetünk semmilyen szélsőséges növekedésről, csupán a korábban már létező növekedési pályához igazodtak vissza.¹³

3. ábra. A gazdasági fejlődés trendvonala és a helyreállítási periódusok

 

Forrás: Jánossy Ferenc: A gazdasági fejlődés trendvonala és a helyreállítási periódusok. Budapest, 1966, KJK, 1966.

Ezt fontos megállapítani, hogy megérthessük miért tudott egészen a 60-as évek végéig a szovjet gazdaság és nyersanyagtermelés olyan imponáló gyorsasággal regenerálódni és kilépni a világpiacra annak ellenére, hogy a Szovjetunió európai területein szinte porig rombolt min­den üzemet a visszavonuló német hadsereg. A helyreállítási periódusok és a Kondratyev-ciklus emelkedő szakaszának korszakhatárát jelzik az 1968-1973-as esztendők. Lássuk tehát, mi történt ebben a szakaszban, és főleg a szovjet energetikai iparban.

Olajárak és a szovjet kőolajipar 1973-ig – a K-ciklus első hulláma

Noha sokak fejében a kőolaj és Oroszország együvé tartozik, de ez nem volt mindig így, hisz még az 1950-es években is a szovjet energia­felhasználás kétharmada kőszénen alapult.¹⁴ A nyersolajtermelés ugyan már közel 150 éve, még a cári Oroszországban megkezdődött, mégis a nemzetgazdaságot meghatározó mértéket csupán az 1960-as évtizedre érték el. A XIX. században feltárt legelső olajmező a Baku-vidék volt, ez biztosította az akkori világ legnagyobb kitermelését. Ez a század­fordulón már a világ teljes kőolajtermelésének 30%-át adta, ahonnan – a Rotschildok segítségével – a Shell-vállalat tankerei szállították el a nyersolajat. A bakui mezők azonban lassan kimerültek és jelentőségüket vesztették a második világháborúra. Helyét a nagyobb készletekkel ren­delkező Volga-uráli (Cseljabinszk) térség vette át, amelyet ugyan már az 1930-as években feltártak, de csak a második világháború alatt fogtak hozzá az ott talált olaj kitermeléséhez. Ekkor még a nyugatra irányuló teljes exportnak csupán 20%-a származott a főleg vízi úton és vasúton szállított olajból. Ennek a cseljabinszki mezőnek a stratégiai előnye mu­tatkozott meg a második világháború folyamán, mivel ez a frontvonalaktól távolabb esett, mint Baku és környéke. 1965-re már ez a régió adta a szovjet kőolaj-kitermelés 72%-át.¹⁵

Sztálin halálát követően, 1955 és 1960 között a kőolaj-kitermelés megduplázódott. Olyan dinamikus volt ez a növekedés, hogy 1960-ra a Szovjetunió a világ második legnagyobb kitermelőjévé lépett elő, meg­előzve ezzel Venezuelát. Már csak az Egyesült Államok hozott több olajat a felszínre; a Közel-Kelet teljes olajtermelésének pedig kétharma­dát adta a Szovjetunió.¹⁶ 1955-ig alapjában véve az egész kitermelés csak belső fogyasztásra vagy a szovjet blokk országaiba irányult, de 1955 után kereskedelme fokozatosan nyitott a nyugat felé, hogy újra azt a szerepet tölthesse be, amelyet már a XIX. század végén betöltött, nevezetesen, hogy a nyugat nyersanyagszállítója legyen.¹⁷ Ezt követően, kisebb-nagyobb kilengésekkel ugyan de az egész szovjet időszak alatt nőtt a kitermelés volumene, egészen az 1988-as csúcspontig, amikor több mint 12 millió hordó olaj volt a napi kapacitás.¹⁸ 1953-ban megnyílt az első – és a mai napig legnagyobb – kőolaj- és földgázmező Nyugat-Szibériában, Tyumen környékén.¹⁹ Ez az év lett a nemzeti gáztermelés szibériai korszakának kezdete. 1972 és 1981 között közel 500%-kal nőtt a kitermelési kapacitás csak ebben a régióban, és 1983-ra már az összes nemzeti és exportpiaci gázigény felét a szibériai gázmezők elégítették ki. Ekkortól egyre inkább az Urálon túli területekre tolódott át a kitermelés, ezzel viszont a felvevő, nyugat-európai piacoktól egyre távolabb kerültek a lelőhelyek és ezzel akut, állandó problémaként jelentkezett a szállítás kérdése. Az irdatlan távolságok mellett egy másik probléma is adódott a nyugat-szibériai mezőkkel kapcsolatban. Ezekre a sarkköri lelőhelyekre általánosan jellemző a mostoha klíma, vagyis a nyári forróság (akár 35-40 C°), a szúnyoginvázió, a felolvadt, járhatatlan talajviszonyok és a téli mínusz 40-50 C°. Így, mindezen adottságoknak köszönhetően, a kitermelési időszak 3-4 hónapra rövidült és a kitermelés is meglehetősen megdrágult. Nagyjából 4-5-ször kerül itt többe egy hordó olaj előállítása, mint a Közel-Keleten.

A tyumeni körzet nyersolajának minősége a többi régió olajához ké­pest alapvetően jobb volt, de összességében rosszabb volt, és ma is az, mint az amerikai típusú Light Sweet Crude vagy az európai Brent típusú nyersolaj. Ennek a szovjet, majd orosz nyersolajtípusnak a neve Ural Light Sweet vagy Siberian Light Sweet. Ezek jóval kénesebbek a közel-keleti, az európai vagy az amerikai fajtáknál. A magyarországi finomítók csak az uráli vagy a szibériai kénes olajat tudják feldolgozni, mert a nagy finomítótechnológiák ezekre a kénes alapanyagokra vannak kalibrálva.

A szovjetek az úgynevezett Hét Nővér által 1928 óta uralt termelői és szállítási világmonopóliumok mellett alternatívaként léptek a világpiacra az 1950-es, 60-as évek folyamán, hogy az akkorra jelentkező kitermelési többletükre piacot találjanak. Hogy helyet találjanak ezen az oligopolista piacon, a világpiaci árak feléért kínálták eladásra az olajat Nyugat-Euró­pának és Japánnak.²⁰ Újbóli megjelenésük közel 50 év után felébresztette a nyugati és az amerikai félelmeket a szovjet gazdasági térnyeréssel kapcsolatban. Főleg az amerikai félelmet tükrözi Allen Dulles, a CIA igazgatójának 1958-as, a szovjet gazdasági offenzívával kapcsolatos ki­jelentése, amely egy washingtoni kabinetülésen hangzott el: „…a szabad világnak egy új veszéllyel kell szembesülnie, hogy a szovjet kapacitások megváltoztatják az eddig stabil olajpiacokat."²¹ A szovjet konkurenciával kapcsolatos aggodalmakra a nyugat az árcsökkentésben látta a megol­dást, a British Petroleum például 1959-ben 10%-kal csökkentette piaci árait. A Közel-Kelet szovjetektől való félelme az OPEC megalapítására ösztönözte az olajtermelő arab országokat.

Az újonnan feltárt mezők kitermelési kapacitásának növekedésével a Szovjetunió fokozatosan felzárkózott az Egyesült Államok mögé, amely 1971-re elérte 100%-os kapacitáskihasználtságát saját hazai lelőhelyein. Az 1960-as évek közepén jutott Moszkva abba a helyzetbe, hogy már jelentős mennyiségű olajat tudjon exportálni, 1965-re pedig már a teljes kitermelt mennyiség 30%-át exportálta. A megnövekedett igények miatt a tankereken és vasúton való szállítása egyre nehézkesebbé vált, így csővezeték-hálózat építése került napirendre Nyugat-Európa irányába. Potenciális felvevőpiacként ekkor még a Távol-Kelet nem jött szóba. Az 1980-as évekre kiépült csővezeték hosszára és a hatalmas távolságra jellemző adalék, hogy a kőolaj Szibériából hatnapos transzferidőszakot követően érkezik meg a nyugat-európai finomítókba. Az állandóan jelent­kező szállítási problémák, a szállítási és finomítói kapacitáshiány szoro­san egymáshoz kötötte a szovjeteket mint termelőket és a nyugat-európai kőolajimportőröket, közös érdekszövetségük jött létre, és mind a mai napig közös érdekeltség kapcsolja össze őket.²² A kölcsönös érdekeken alapuló üzlet része lett, hogy a kitermelési technológiákat a németektől és a japánoktól vásárolták és ezért mindkettőjüknek olajjal vagy gázzal fizettek, mivel a földgáz és a kőolaj volt az egyetlen olyan exportképes nyersanyaga a Szovjetuniónak, amelyet anélkül exportálhatott, hogy a belső fogyasztás megsínylette volna. Ezekből az exportbevételekből – az olajdollárokból – finanszírozták az ország keményvaluta-éhségét, amely­re az utóbb radikálisan megugró élelmiszerimport ellentételezéséhez volt szükség.

Az energiahordozókban gazdag lelőhelyek nagy száma és az eltorzult, egydimenziós exportszerkezet árnyoldalai már az 1970-es években kezdtek megmutatkozni a szovjet kiviteli struktúrán belül. Valóságos erőforrás-sokként érte az országot a nagyarányú importbevétel, amely a megnövekedett kőolajpiaci áraknak köszönhetően érkezett Moszkvába. Az erőforrás-sokk, számos, különösen periferiális országban – például Nigériában, Venezuelában és Mexikóban – a növekvő olajbevételek miatt negatív kintlevőségeket eredményezett. Egyáltalán nem lett a gazdag és jól eladható ásványanyagkincs a nemzetgazdaság fejlődésének alapja, sokkal inkább ezen erőforrások felélése következett be. A hatalmi elitek állandó harcot folytattak a nyersanyagforrásokért és ennek következ­tében virágzott a korrupció ezen az országokban. Paradox módon az erőforrásokkal nem rendelkező Kína és Dél-Korea modernizációja mind a mai napig sokkal sikeresebb, mint az erőforrásokban gazdag Venezuela, Nigéria vagy Mexikó modernizációja. Ez utóbbi országoknak a fluktuáló olajárak következtében sokkal több gazdaságnövekedési sokkot kell elviselniük.

A közgazdasági szakirodalom holland-kórnak nevezi azt, ha egy adott ország nem tud hatékonyan mit kezdeni a hirtelen rászakadt nyers­anyagtöbblettel. Hiába áll nagy mennyiségben és jól eladható áron rendelkezésre országa területén, ennek előnyeit nem tudja kiaknázni. Sokkal inkább átok, mint áldás lesz; sokkal több negatív hatást ered­ményez, mint pozitívat a gazdaság egészére. Ennek következtében és ezzel párhuzamosan a nemzeti valuta felértékelődése figyelhető meg, amely tovább sújtja más nemzeti iparágak exportlehetőségeit. Az ilyen egyoldalú iparszerkezettel bíró országok extrém sebezhetősége a nyersanyagárak világpiaci módosulásának szeszélyén is nagy mértékben múlik. A nyersanyaglelőhely-dependencia negatív hatásainak kiszűrésére a már hatalmában meggyengült szovjet elit az 1980-as években már nem tudta véghezvinni az ipar- és az exportszerkezet diverzifikációját. Hogy milyen irányban kellene változtatniuk azt maguk sem tudták és a szakirodalom a mai napig sem egységes abban, hogy a diverzifikációnak hogyan kellett volna megtörténnie.

A Szovjetunió exportösszetételében is nyersanyagexport-függőség, azaz holland-kór alakult ki, melynek negatív hatásait – ez egyoldalú exportszerkezetet – tovább mélyítette a nyersolaj prompt piaci árának drámai esése 1980-at követően és annak tartósan, 2004-ig alacsony szinten maradása. A nyolcvanas évtized végére hasonló helyzet alakult ki, mint a gyarmatosító Spanyolország esetében a XVI. században.²³ Az úgynevezett erőforrás-átok – a spanyol történészek kedvelt terminus technikusa a világbirodalom összeomlásának magyarázatára – sújtotta a Szovjetuniót is. Vagyis a túlzott földgáz és kőolaj exportbevétel egyedül csak az infláció elszabadulásának kedvezett, miként a spanyol birodalom esetében a Dél-Amerikából számolatlanul beáramló arany és ezüst, mely nem a birodalom fennmaradását segítette, hanem annak sírásójává vált. Az összeomláshoz vezető út végállomása a világhatalmi ambíciók – a grandeurizmus feladása lett. Jegor Gajdar a Salamancai-iskola analógi­áját felvetve hasonlítja a Szovjetunió összeomlását a korabeli Spanyol-országéhoz.²⁴ A spanyol világbirodalom egyetlen háborút sem vesztett el, mégis lassan elporladt, s – véleménye szerint – ugyanez játszódott le a Szovjetunió esetében is, hiszen egyetlen puskalövés nélkül vonultak ki Kelet-Európából és egyéb befolyási övezeteikből.

A szovjet kőolajipar az első olajválságtól 1993/2001-ig, avagy a K-ciklus második hulláma

Míg a nyugati kapitalista centrumállamok a két olajválság idején (1973, 1980) komoly gazdasági problémákkal szembesültek, addig a Szovjet­unióban a legkisebb gazdasági pangásnak sem látszottak a jelei. Sőt, nemcsak hogy nem érintették meg, de még profitált is azok árfelhajtó hatásaiból. A Kondratyev-ciklus ekkor kezdődő felszálló ágában, különö­sen az arany és az olaj áremelkedésének köszönhetően a nemzetközi hitelpiacokon korábban hitelfelvevőként jelen levő Szovjetunió 1974-re már kölcsönadóként jelent meg. De ennek a státuszának már 1976-ban vége szakadt: a rossz időjárás okozta drámaian rossz szovjet gabona­termés ismét hitelfelvételre kényszeríttette Moszkvát. Mindez együttesen az élelmiszerimport növekedését és a keményvaluta-készletek apadá­sát eredményezte. A két olajválság, amelyek kijózanítóan hatottak a centrumországokra, semmilyen változtatás kényszerét nem hordozták Moszkva számára. A Kreml és az egész politikai vezetés szentül hitte, hogy a magas kőolajárak korszaka sosem ér véget. A kijózanodást 1982 hozta meg a világpiac csökkenő áraival, melynek hatása sokkal nagyobb és távlatilag meghatározóbb és determinálóbb lett minden másnál a Szovjetunió utolsó időszakának történetében.

Nem túlzás azt állítani, hogy a korabeli világra sokkolóan hatott az első olajárrobbanás, mikor is az 1960-ban megalapított OPEC-döntésnek következtében közel háromszorosára emelkedett a nyersolaj ára. 1973 szeptemberében az OPEC 3 dollár/hordóról 5,11 dollár/hordóra emelte a nyersolaj világpiaci árát, majd 1974 januárjában, válaszul az 1973-as jom kippuri háborúra és az amerikaiak beavatkozására további emelést hajtott végre, 11,65 dollár/hordóra emelve a szabadpiaci árat. Ekkor használták a történelem során első ízben az olajfegyvert a kapitalista ipari államok és Izrael ellen. Az egész világ letaglózva szembesült az olcsó energiakorszak végével – hiszen ezek után soha nem tért vissza az árfolyam a korábbiakra jellemző 2-3 dollár/hordó árfolyamhoz -, a fejlett tőkés országok saját bőrükön tapasztalhatták meg sebezhetőségüket, a Közel-Kelet olajtermelőitől való függőségüket. Ennek számos hozadéka közé tartozott a stratégia olajtározók létrehozása Japánban, az NSZK-ban és az Egyesült Államokban. A 70-es évek folyamán az amerikai stratégiai olajkészleteket 600 000 hordó olajra duzzasztották fel, mely a mai napig is közel 30 napos bufferkészletet jelent Washington számára arra az esetre, ha valamilyen újabb válság vagy krízis történne.

Magától értetődően a magas árak a termelő, exportőr országoknak kedveztek és kedveznek ma is. Az ide tartozó Szovjetunió az 1973-as és az 1978-81-es olajárrobbanáskor szintén jelentős devizabevétel­növekedést realizált. Valutabevételei több mint háromszorosára nőttek, de nem tudott a jelentősen megnőtt olajbevételekkel jól gazdálkodni, ennek tetemes része az egyre növekvő gabona- és húsimportra ment el. A századfordulón még a világ legnagyobb gabonaexportőrének számító Oroszország az 1970-es évtized végére a világ legnagyobb gabonaim­portőrévé lépett elő. A 80-as évtizedben már a világ összes importgabo­nájának 15%-át a Szovjetunió vásárolta fel.²⁵ Ebben a barrels for bushels üzletben, ahonnan importálni tudott, az csupán Kanada (5 millió tonna) és az Egyesült Államok (9 millió tonna) volt, akiknek viszont dollárban kellett fizetnie. Az 1984-ben a szovjet gabonaimport a teljes belső fogyasztás 42%-át tette már ki.²⁶ A rossz termésű 1964-66 közötti éveket figyelmen kívül hagyva, 1972 után lett ez tartós tendencia, vagyis minden évben egyre nőtt a külföldről származó gabonabehozatal. 1990-ig egyetlen évben, 1974-ben fordult csak elő, hogy nem szorult gabonaimportra az ország.²⁷ A dömpingszerű import eredménye lett, hogy 1980-ra a teljes behozatal 15 milliárd dollárral meghaladta a teljes szovjet exportot. De mindez, egészen 1982-83-ig kezelhető volt a szovjet vezetés számára, köszönhetően a magas olajáraknak és az abból felhalmozott deviza­készleteknek. Ezen devizabevételekből azonban semmilyen alapot nem képzett a Brezsnyev irányította Kreml, nem fektetett be likvid pénzügyi eszközökbe, amely az alacsonyabb olajárak idején kisegíthették volna az országot.

1. táblázat: Szovjet gabonaimport
Év	1970	1975	1980	1983	1984	1985
Millió tonna	2,2	15,9	29,4	33,9	46,0	45,6
Forrás: Socialiszticseszkije sztrani i sztrani kapitalizma v 1986. Moszkva,1987, Finansi i statisztika.

A magas nyersanyagárak szárnyalását 1982 után az árak radikális zuhanása követte, mely húsba vágó volt Moszkva számára. 1980 és 1986 között a nyersolaj ára 37,42 dollár/hordóról, 14,44 dollár/hordóra esett vissza; a szintén jelentős exportcikknek számító ón ára 8 dollárról 2 dollárra, az ezüst ára pedig 54 dollárról 5 dollárra zuhant. A folyama­tosan csökkenő árak következtében a nyugatról érkező, dolláralapú import volumene folyamatosan növekedett, s mint fentebb láttuk, a gabonaimport következtében ezen dollárkiadásoknak már csak 40%-át fedezték az olajbevételek. Ekkor, az árcsökkenés és a kitermelési kapa­citáscsökkenés kettős nyomására, radikális lépésre szánta el magát a Kreml. Egyrészt visszafogta a belső fogyasztást, másrészt a korábban nyomott áron Kelet-Európa szocialista országaiba menő olajszállításokat 20%-kal csökkentette és arra próbálta őket rászorítani, hogy dollárban, ne pedig rubelben fizessenek az olajért, gázért. A keményvalutás, nyugati exportot viszont érintetlenül hagyta, hiszen életbevágó volt a dollárbevé­tel. Mindezen intézkedések hatására a belső fogyasztás 1985 és 1995 között közel 50%-kal esett vissza. A szovjet központi költségvetésre az 1970-es és 80-as évtizedekben jellemző maradt, hogy az államcsőd és az óriási költségvetési szufficit között lavírozott, függően az olajár válto­zásának alakulásától és a gabona- és húsimport volumenétől. Elegendő volt három rossz év gabonatermése, a zuhanó olajár és máris finanszí­rozhatatlanná vált az import.

Ezzel párhuzamosan a már megkezdett és 1980 óta folyamatosan épülő Nyugat-Európába irányuló csővezetékrendszer finanszírozása is egyre nehezebbé vált. Másrészt az Egyesült Államokban az 1980-ban lezajlott elnökválasztás egy dogmatikusabb, markánsan antikommunista és konfrontatív politikát hirdető új elnököt hozott a demokrata Jimmy Carter után. Állandó félelme lett Ronald Reagan kormányának a nyugatra irányuló szovjet olaj és gázszállítás. Az amerikai vezetés már 1955 óta mint a gazdasági hadviselés egyik adekvát elemének tekintette ezt az exportot. Washington állandóan attól rettegett, hogy a NATO-n belül lét­rejövő érdekellentétek meggyengítik a szövetséget és hogy megromlik a Közel-Kelettel korábbi, jó és normalizált kapcsolata.

A Reagan-adminisztráció nem csak a Csillagháborús Tervet (SDI) hirdette meg, hanem prioritásként fogalmazta meg 1982 novemberi nemzetbiztonsági direktívájában (NSDT-66) a Szovjetunió gazdasági alapjainak tönkretételét is.²⁸ A két olajárrobbanás következtében meg­emelkedett árak miatt Nyugat-Európa országai, hogy a közel-keleti olajbeszerzéseit diverzifikálják, próbáltak a Szovjetunió irányába nyitni és onnan beszerezni földgázt és kőolajat. Az Egyesült Államok a kezdetektől rosszallással figyelte Bonn, Párizs és Róma a szovjetek irányába tett kez­deti diplomáciai tapogatózásait. A közös – szovjet és európai vállalatok által kivitelezett – csővezeték-beruházásokat minden eszközzel próbálta akadályozni Washington. Például embargót vezette be az amerikai olajtechnológiákra. Az Egyesült Államok Exportkoordinációs Bizottsága és a Védelmi Minisztérium megtiltotta katonai szövetségeinek – értsd: a NATO-partnerországoknak, kivéve Izlandnak – hogy alkatrészeket, technológiákat szállítsanak a Szovjetuniónak vagy bármely szövetsége­sének. A lengyelországi eseményekre hivatkoztak de tudható volt, hogy a gépészeti és technológia blokád célja csupán a csővezeték építésének a késleltetése volt. A General Electric például nem szállíthatott kompresszorokat a csővezetékek mellé tervezett gázturbinákhoz.²⁹ A Reagan-adminisztráció jól megfontolt gazdasági érdekeit egy olyan retorikába burkolta, mely szerint a Szovjetunió a Gonosz Birodalma. Semmiképp sem akarta a szovjetek ölébe lökni nyugat-európai szövetségeseit, s nem akarta hogy energiafüggőségük kiszolgáltatottá tegye őket Moszkvának. Másrészt a Szovjetuniót nem akarta plusz devizatöbblethez juttatni, mert azzal, álláspontjuk szerint, erősítették volna a szovjetgazdaságot, átté­telesen pedig a fegyverkezési versenyt.

Mivel a hatvanas évek folyamán az Európai Közösség tagállamainak energiabeszerzési politikájában erős volt a diverzifikáció kényszere, így a földgázvezeték-rendszer terve, majd annak kiépítése a 70-es években egy új függőséget hozott létre két alapvető eltéréssel a korábbiakhoz képest. Már nem a Közel-Kelettől, az OPEC-től, illetve annak olajától függött a továbbiakban Róma, Párizs, Bonn, hanem immár a szovjetek által szállított földgáztól. A helyzetet jól jellemzi, hogy mikor 1968-ban megérkezett az első csővezetékes gázszállítmány Franciaországba, ujjongó tömeg fogadta az átadási ünnepségen a szovjet gázt. 1980-ra már 67%-kal nőtt az OECD országokba irányuló szovjet olaj- és gázexport.

A csővezeték-építéshez szükséges legmodernebb amerikai technoló­gia felhasználásának útjába Ronald Reagan és a Kongresszus újabb és újabb akadályokat gördített. Az amerikai vezetés taktikája abban merült ki, hogy késleltették, ezáltal megdrágították a kivitelezés folyamatát. Az Amerikai Kongresszusban az verte ki végül a biztosítékot, amikor a Jamal-félszigeten talált földgázt egy német-szovjet konzorcium csőve­zetéken tervezte Nyugat-Európába szállítani. A 10-15 milliárd dolláros szindikátusi hitelért, melyet 20 európai bank adott volna össze, ellenté­telezésként, az egyezmény értelmében, a szovjetek földgázt szállítottak volna. Ez volt az addigi legnagyobb kereskedelmi tranzakció a szemben álló kelet és nyugat között.³⁰ Az amerikai embargó miatt a technológiát a német AEG és a Mannesmann adta. A Caterpillar amerikai vállalat 1 milliárd dolláros, erőgépekre vonatkozó ajánlatát a Kongresszus meg­vétózta és végül nem lett az ügyletből semmi, úgyszintén az International Harvester sem szállíthatott kompresszorállomásokat a csővezetékek­hez. Ekkor még csak az összes nyugat-európai gázmennyiség 9%-a érkezett a Szovjetunióból. 1981-re a teljes nyugati export közel 70%-a földgázból és kőolajból állt össze. Még Reagan amerikai elnök és a brit miniszterelnök, Margaret Thatcher híresen kiváló kapcsolatát is meg­terhelte ez az Egyesült Államok és Európa közti érdekkonfliktus, hisz az európai kormányok joggal tartottak attól, hogy a technológiai blokád miatt munkahelyek szűnnek meg és veszélybe kerülhetnek energetikai vállalatok. Angliában a John Brown nemzeti energetikai vállalat esete vált a konfliktus alapjává. A brit Vaslady személyesen hívta fel Reagant és határozottan közölte vele: „A John Brown csődbe megy, Ron!"; ezután azonnal Skóciába repült, hogy elindítsa a szovjetekkel kötött gázügylet­ben meghatározott technikai eszközöket tartalmazó szállítmányt – az amerikai tilalom ellenére.³¹ A konfliktus megoldásának keretében egy kompromisszum jött létre az európai fejlett államok és Washington között, hogy teljes gázigényük, maximum 30%-át vásárolják csak a szovjetektől, a fennmaradó részt pedig az északi-tengeri, többek között az abban az időben feltárt ígéretes norvég Troll-mezőből pótolják.

A kelet-európai szatelitállamok is egyre nagyobb igényt tartottak a szovjet kőolajra, és egészen 1987-ig összességében többet is kaptak, mint a tőkés országok. A X. ötéves terv (1976-1980) keretében a Szovjet­unió adta a kelet-európai országok olajigényének 86%-át. Ennek a direkt ráutaltságnak lett megerősítője a Barátság 1 1962-es és a Barátság 2 kőolajvezetékek 1972-es átadása.

2. táblázat: A kőolajexport iránya a Szovjetunióból (millió tonna)
Év	1980	1983	1984	1985	1986
Szocialista országokba	84,8	80,0	80,6	77,9	85,3
Fejlett országokba	30,7	44,8	44,0	33,3	37,6
Forrás: Socialiszticseszkije sztrani i sztrani kapitalizma v 1986. Moszkva, 1987, Finanszi i sztatisztika.

A peresztrojka idején kezdődött meg a szovjet kőolajkitermelés nagy­arányú visszaesése, de a keményvaluta-ínség miatt az exportot ekkor még tovább tudták növelni. Hiába lett a Szovjetunió 1984-re a világ legnagyobb földgázkitermelő országa, mégsem győzte a növekvő im­portkiadásokat csupán a nyersanyagexportból finanszírozni.

Az optimista szovjet vezetést, mely tartósan magas olajárakkal kalku­lált, meglepetésként érte az árakban bekövetkezett radikális csökkenés.³² 1985-ben a 26,92 dollár/hordó szintről, 14,44 dollár/hordóra csökkent az olaj világpiaci ára, ez a közel 40%-os áresés súlyosan érintette a Szov-jetuniót.³³ Ez több tízmilliárd dollárkiesést, exportveszteséget jelentett Moszkvának. Mivel az össznemzeti GDP közel 1/3-a származott a szén­hidrogén-termelésből, a legkisebb kedvezőtlen változás is radikálisan módosította az ország makrogazdasági és külkereskedelmi helyzetét.

1985-re kristályosodott ki igazán, hogy az árcsökkenés mögött alapve­tően két tendencia húzódik meg. A magas kitermelési kapacitások és a lassuló világgazdasági növekedés generálta csökkenő kereslet. Ebben az évben Bonnban ült össze az első nyugat-nyugat konferencia, ahol a csökkenő árakra és azok hatásaira keresték a fejlett iparosodott államok vezetői a megoldásokat. Ekkor már a világpiacon naponta közel 10 millió hordóval több olaj volt jelen, mint amennyire kereslet egyáltalán mutat­kozott. Ez az ellátási többlet a stabilitást jelentette a centrumországok számára. Az árak drámai csökkenésére reagálva az OPEC is elérkezett­nek látta az időt a beavatkozásra. 1986 júliusában és augusztusában Genovában tárgyaltak az OPEC- és nem OPEC tagállamok vezetői. A kitermelés drámai csökkentése mellett érveltek az arab országok képviselői, amelyet a szovjet küldöttség először elutasított, majd egy kompromisszumos, 100.000 hordós napi kitermeléscsökkentésben állapodtak meg.³⁴

A romló exportfeltételek következtében – nevezetesen az alacsony világpiaci árak mellett – a kitermelést az elavult bányászati technológiák és a szibériai mostoha időjárási körülmények is sújtották. A fúrótornyok kitermelési kapacitása rohamosan csökkent, nemcsak az elavult techno­lógiákat alkalmazó kutak esetében, hanem az új kutaknál is.

3. táblázat: Olajtermelés a Szovjetunióban (millió tonna):
Év	1975	1980	1985	1988	1989	1990
Új kút	652,2	621,1	447,8	368,4	338,7	314,4
Összes	1755,8	1167,3	808,4	609,5	549,9	518,1
Forrás: Toplivno-energeticseszki kompleksz SzSzSzR 1988g. Moszkva, 1988, USSR Energy Complex.

A kitermelési problémákkal már nem csak a szovjet vezetés volt tisztában, hanem a nemzetközi politikai és gazdasági elit egy része is figyelemmel kísérte és elemezte. Többek között a mindig exportképes Szovjetunió, úgy tűnt, határos időn belül maga is kőolajimportra fog szorulni, hisz a kitermelés folyamatosan csökkent, a kereslet pedig exponenciálisan nőtt. Maga az afganisztáni fiaskó is annak volt része, hogy a Perzsa-öböl térségéhez közelebb jutva a közel-keleti olaj útját akarta Moszkva jobban ellenőrizni. Jimmy Carter, az USA akkori elnöke 1980 januárjában a szovjet expanzióval kapcsolatban leszögezte: „Hogy álláspontunkat teljesen világossá tegyük: bármilyen próbálkozást, amely erővel át szeretné venni az irányítást a Perzsa-öböl felett, az Egyesült Államok elemi érdeke elleni fellépésnek tekintünk, és minden szükséges – akár fegyveres – ellenlépést megteszünk ennek ellensúlyozására."³⁵ A nyugat-európai országok ekkor már nem álltak a Szovjetuniót karantén­ba helyező amerikai embargó mellé, mert féltek, hogy akkor nem jutnak gázhoz Moszkvától. 1977-ben már a CiA is 14 oldalas tanulmányban, A közelgő szovjet olajválság címmel foglalkozott az energiahordozók kiter­melésével kapcsolatos szovjet problémákkal és a kitermelési kapacitás visszaesésével.³⁶

A 80-as évek végére a szovjet- és kelet-európai államszocialista rend­szer finanszírozásában komoly nehézségek léptek fel és már a rendszer legitimációja tűnt el azzal, hogy nem létbiztonság, hanem létbizonyta­lanság lett része nagy tömegeknek, továbbá a kelet-európai szocialista, KGST-országok lojalitása sem volt tovább finanszírozható az olcsó energiával. A szovjet állam és annak befolyási övezetének viszonyában is egyre mélyebb repedések jelentkeztek, a rendszer ereszétkeiben kez­dett véglegesen recsegni-ropogni. A birodalom fölött a lélekharang végül Gorbacsov és Bush máltai találkozóján kondult meg 1989 decemberé­ben. Ezen a csúcstalálkozón adta fel véglegesen a szovjet elit globális ambícióit.³⁷ A folyamat, a rendszer erodálódásának visszafordíthatatlan voltát már Andropov is érzékelte, de a processzus csak Gorbacsov alatt tetőződött be, aki személyesen, deklaratívan a máltai csúcson mondott le végleg Kelet-Európáról, mint befolyási övezetről.³⁸

1993-tól napjainkig – a K-ciklus harmadik hulláma

A Kondratyev-hullám trendforduló szakasza következett be 1993 és 2001 között. Az átmenet záró évének 2001-et tekintem, ez volt többek között a totális nyersanyag-áremelkedés kezdő éve, az iraki háború kezdete, az ikertornyok elleni támadás éve és a 3. olajársokk máig tartó folya­matának éve. A Szovjetunió ekkor zajló széthullása következtében az olajkitermelés addigi integrált volta is megszűnt, az ország széthullásával az olajkitermelés is nemzeti olajtársaságok tulajdonába került. Az utód­államok közül Oroszország, Kazahsztán, Azerbajdzsán, Türkmenisztán mint olaj- és gázexportőr, Belorusszia, Ukrajna és Moldva pedig mint nettó importőrök maradtak a piacon. De továbbra is Oroszország rendel­kezik a domináns kitermelési kapacitásokkal. 1987-1988-ban a szovjet kitermelés csúcspontján (12,4 millió hordó/nap) az orosz tagköztársaság önmaga 11,4 millió hordóval részesedett. Az utódállamok kitermelési arányaira plasztikus adat, hogy például Azerbajdzsán jelenleg a teljes orosz kitermelés 3%-át állítja csak elő kőolajból.

Míg korábban a szovjet világpiaci részesedés növekedésével párhuza­mosan az OPEC világpiaci részesedése és termelési aránya folyamato­san csökkent. 1977-ben az OPEC még a kitermelés kétharmadát adta de 1982 volt az első olyan év, amikor a nem OPEC-államok kitermelése megelőzte a teljes OPEC-előállítás mennyiségét. 1989-ben pedig a szovjet kitermelés már több mint kétszerese volt a szaudinak, és a má­sodik legnagyobb kőolajexportőrré lépett elő a világon. Ezt a pozícióját, az 1989-1993-as átmenetet követő visszaesés után is meg tudta őrizni Oroszország. Pedig ekkor már csak napi kitermelése megfeleződve, napi 6 millió hordóra csökkent. Jelenleg az összes orosz devizabevétel 60%-át az energetikai ipar szolgáltatja. Az exportszerkezeten belül is dominanci­ával bír, az összes hazai termék 25%-át állítja elő az energetikai szektor. Jellemzően ugyanez az ágazat Nagy Britanniában csak a GDP 8%-át termeli meg, döntően az északi-tengeri mezőket kiaknázva.

4. táblázat: Szovjet/orosz gáz és olaj export
Év	1998	1999	2000	2001	2002	2003
Olaj- és gázex­port (milliárd $)	27,9	31	52,8	52,1	56,3	74,0
A teljes exportból való részesedés	32,2	36,6	46,1	46,1	46,4	49,2
A GDP %-ában	10,4	15,8	20,3	17,0	16,3	17,1
Forrás: Gurvich, E.T.: Makroekonomicseszkaja otszenka roli rossziszkava nyeftegazovava szektora. Voproszi Ekonomiki, 2000, No 10, 9. p.

A 90-es évek folyamán a szovjet kőolajipar együtt omlott össze az állammal, széles tömegek életszínvonalát rántva magával. Ezen össze­omlás két fő okaként a szakirodalom a beruházások visszaesését és a nemzetközi olajpiacon lezajlott áranomáliákat nevezi meg.

Az ezredforduló környékén azonban a korábbi romokon új vállalatok jelentek meg. Az alapvető változást azonban nem a privatizáció hozta, hanem a Kondratyev-ciklus egyik elemeként bekövetkezett nyersanyag­áremelkedés. 2004-2005-re a világpiaci gáz- és kőolajárak emelkedésé­nek köszönhetően az orosz költségvetés újra pluszba került, a fizetések a közszférában nemcsak ismét időben érkeztek, hanem emelkedtek is. A GDP pedig a 90-es évekre jellemző negatív növekedésből, 2004-ben 7,1%-kal, 2005-ben 6,4%-kal nőtt.³⁹ Jelenleg az orosz kőolajkitermelés a – a Szaúdiak után – a második a világon a maga közel 10 millió hor­dós napi kitermelési kapacitásával és a világ ismert kőolajkészleteinek 6,4%-ával rendelkezik.⁴⁰ Az elmúlt hét évben az orosz GDP közel 30%-os többletre tett szert csak az olaj árának növekedésének köszönhetően. Tanulva a korábban elkövetett hibákból, amikor felélték a magas nyers­anyagárakból származó plusz jövedelmeket, egy úgynevezett Stabilizá­ciós Alapot hoztak létre, amelynek csak akkor keletkezik bevétele, ha az olaj világpiaci ára tartósan 27 dollár/hordó felett van. Ennek a 2006-os februári rendelkezésnek köszönhetően az Alap óriási többletet halmozott fel 2000-2008 között.

Mivel ma is az olaj világpiaci ára befolyásolja az orosz költségvetést a legnagyobb mértékben, ezért nem lehet közömbös Moszkva számára, hogyan alakulnak az olaj tőzsdei árjegyzései. Azt az anomáliát érzékelve, hogy a három olajfajta (a WTI, a Brent és az Urali) közül az orosz-típu­súnak a legalacsonyabb az ára a világpiacokon, Putyin elnök még 2008 tavaszán bejelentette, hogy az orosz vezetés határozott szándéka az, hogy az árak egyrészt azonosak legyenek, másrészt az elszámolási árak ne dollárban, hanem rubelben legyenek jegyezve a nem is távoli jövőben. A világpiaci árak zuhanásával együtt, az elmúlt négy hónapban a West Texas Intermediate amerikai jegyzésáraival együtt a Brent és az Urál-típusú olaj árfolyama is a 150 dollár/hordó közeli árfolyamról, 50 dollár/ hordóig esett vissza. Ennek jelentőségét pontosan tükrözik Medvegyev elnök szavai, aki néhány hete kijelentette, hogy 50 dollár/hordó ár alatt az orosz költségvetés veszteségbe fordul.

4. ábra: A Brent nyersolaj árának alakulása az utóbbi években dollár/hordónként

 

Forrás: http://investing.thisismoney.co.uk

Az orosz energiaforrások kitermelésével kapcsolatban továbbra is a szállítás kérdése a legnagyobb probléma, hisz Kína irányába – amely potenciálisan az európai piacokat akár meg is előzve a legnagyobb felvá­sárló lehet néhány éven belül – nincs csővezeték. A tervezett útvonallal kapcsolatban pedig a japán kormány lobbizik, hogy Irkutszkból Nahodka irányába tartson a vezeték, ne Mandzsúria felé.⁴¹ A vezeték építésében pedig kulcsfontosságú a magas olajár és a Transznyeft vállalat financiális helyzete, amely mintegy 29 000 mérföld csővezetékkel rendelkezik, de ezek a közel harmincéves csövek egyre gyakrabban törnek és repednek. Jelenleg a teljes exportnak kevesebb mint 50%-a megy csővezetékeken keresztül, a többit a jóval drágább tranzittal, hajóval vagy vasúton szállít­ják. Ezek szállítási költségei pedig nagyságrendekkel magasabbak, közel 5 dollár/hordóval – a 2003-as árakon számolva.⁴²

A 90-es évek folyamán a magántőke is megjelent az állami többségű tulajdonlás mellett az orosz kőolaj- és földgázkitermelésben. Vertikálisan integrált iparvállalatok rendszere jött létre szemben a nyugati horizontális fejlődési modellel. Oroszországban egy holding – vállalatok szövetsége – birtokolja a fúrótornyot, a finomítót és a kereskedelmi vállalatot is. A Szovjetunió összeomlását követően kialakult kapitalista tulajdonát­rendeződésben a magánszektor az állami főhatalom mellett jelentős pozíciókat épített ki az energetikai iparágban. Paradox módon helyzetét segítette az óriási szovjet bürokrácia és a gyenge állam kettőssége. Közös érdek lett a privát szektor és az állam mint össztőkés számára az olajárak emelkedése és annak emelkedő trendje. A korábbi történelmi tapasztalatot: hogyha az olaj ára emelkedik akkor Oroszország is emel­kedik, ha süllyed, akkor Oroszország presztízse is süllyed, mindketten jól megértették.

Összegzés helyett

A szovjet és orosz kitermelés egészét markánsan meghatározza az olajárak világpiaci ára, ezért ettől való radikális szakítás nem várható az elkövetkezendő évtizedekben sem. Mivel a nyersanyagárak alakulása alapvetően meghatározott prederminációt mutat a Kondratyev-ciklussal összefüggésben, így reményem szerint nem volt hiábavaló a kitermelési-és áradatok halmazán át az igen bonyolult szovjet, orosz kőolajipar telje­sítményt az elmúlt hat évtizedben vizsgálni. A cikluselméletek optikáján át egy releváns és konzisztens magyarázó teóriát próbáltam felvázolni. Számos elemével vitatkozni lehet és kell is, mivel a ciklusok természet­rajzára jellemző a távlatból való vizsgálat és megértés, hisz számos esetben csak utólagosan verifikálódik egy évtizedeken át fennálló hullám léte vagy nem léte. A Kondratyev-hullám 1790-es évek óta empirikusan bizonyított volta elegendő tapasztalatot adott a kezembe a mai napig tartó extrapolációhoz és a következtetések levonásához.

Felhasznált irodalom

Almanac of Russian Petroleum 1999. New York, 1999, Energy Intelligence Group.

Allen, E. Roy: Financial Crisis and Recession in the Global Economy. Aldershot, 1994, Edward Elgar Publishing.

Ágh Attila: A világrendszer dinamikája a nyolcvanas-kilencvenes években. Magyar Tudomány, 1985, 10. sz.

Antal Zoltán: Szovjetunió II. Gazdaságföldrajz. Budapest, 1980, Gondolat.

Apró Antal: A KGST-országok gazdasági együttműködése és a magyar népgaz­daság. Budapest, 1986, Kossuth K.

Assetto, Valerie I.: The Soviet Bloc in the IMF and the IBRD. London, 1986, Westview Press.

Hunter,W. C. – Kaufman, G. G. – Pomerleano, M. (Ed.): Asset Price Bubbles. 2003, MIT Press.

Bácskai Tamás: Lassuló vagy gyorsuló idő. Népszabadság. (1984. március 6.)

Bairoch, Paul: Europe's Gross National Product, 1800-1975. Journal of European Economic History. 1976. Vol V. No. 2.

Berend T Iván – Ránki György: A világgazdaság XIX. századi növekedésének ciklikus jellege. In: Európa gazdasága a XIX. században. Budapest, 1987, Gondolat, 61-64. p.

Brabant, van Jozef M. P.: Bilateralism and Structural Bilateralism in Intra-Cmea Trade. Groningen, 1974, Rotterdam University Press.

Bródy András: Lassuló idő. A gazdasági bajok magyarázatához. Budapest, 1984, KJK.

Bujdosó Dezső: Kelet-Közép-Európa ritmusa – globális összefüggésben. Valóság, (1986) 9. sz.

Central Intelligence Agency: USSR EnergyAtlas. Washington D.C., 1985.

Clarke, A. Rogers – Matko, J. I.: Soviet Economic Facts, 1917-81. London, 1983.

De Nezza, S. – Major, Eugene: The Soviet Need for Middle East Oil. Air University Review, (1971. May-June).

Eichengreen, Barry: Financial Crisis. Oxford, 2002, Oxford Univ. Press.

Falola, Toyin – Genova, Ann: The Politics of the Global Oil Industry. London, 2005, Praeger.

Fischer, David Hackett: The Great Wave, Price Revolutions and the Rhythm of History. New York – Oxford, 1996, Oxford Univ. Press.

Funigiello, J. Philip: American-Soviet Trade in the Cold War. London, 1988, The University of North Carolina Press.

Gaidar, Yegor: Collapse of an Empire. Lessons for Modern Russia. Washington, 2007, Brookings.

Goldman, Marshall: Oilopoly. Oxford, 2008, One World.

Görög Tibor: Kondratyev N. D. (Tájékoztató jegyzet), Budapest, BME, Marxizmus Leninizmus Intézet Közleményei, (1985) 5. sz.

Grace, D. John: Russian Oil Supply. Oxford, 2005, Oxford Univ. Press.

Gregory, P. – Stuart R.: Soviet Economic Structure and Performance. New York, 1990, Harper & Row.

Gustafson, Thane: Crisis Amidst Plenty. The Politics of Soviet Energy under Brezhnev and Gorbachev. New York, 1989, Princeton Univ. Press.

Gustafson, Thane: Energy and the Soviet Bloc. International Security. Vol. 6, No. 3 (Winter, 1981-1982), 65-89. p.

Hassman, Heinrich: Oil in the Soviet Union. New Jersey, 1953, Princeton.

Horsnell, Paul – Mabro, Robert: Oil Markets and Prices. Oxford, 1993, Oxford Univ. Press.

Huszár Tibor: Beszélgetések Nyers Rezsővel. Budapest, 2004, Kossuth.

Jánossy Ferenc: A gazdasági fejlődés trendvonala és a helyreállítási periódus. Budapest, 1966, KJK.

Jeffries, Ian: Socialist economies and the transation to the Market. London – New York, 1993, Routledge.

Kemenes Egon: Konjunkturális és szekuláris változások a világgazdaságban. In Változások, váltások és válságok a gazdaságban. Tanulmányok Varga István emlékére. Budapest, 1982, KJK, 172-191. p.

Kindleberger, P. Charles: Manias, Panics and Crashes. London, 1989, Macmillan.

Kleinknecht, Alfred – Mandel, Ernst – Wallerstein, Immanuel (Ed.): New Findings in Long-Wave Research. Suffolk, 1992, St. Martin's Press.

Kondratyev, N. D.: A gazdasági fejlődés hosszú hullámai. Budapest, Történelmi Szemle, 1980, 2. sz.

Kondratyev, N. D – Oparin, D. I.: A konjunktúra nagy ciklusai. Budapest, 1989, MKKE, Politikai Gazdaságtan Füzetek.

A kondratyevi új hullám. HVG (1988. jan. 30.)

Kovács Katalin: A gazdasági fejlődés ciklikusságáról. Bankszemle (1981) 12. sz.

Kövér György: A Kondratyev-ciklus: szakasz vagy hullám? Egyetemi Szemle (1980) 3. szám.

Kövér György: A Kondratyev-ciklus története. Agrártörténeti Szemle (1985) 3-4. szám.

Köves András: Intra-CMEA Trade: Old Problems and New Dilemmas. In Eastern Europe and the USSR. Economic Structure and Analysis. The Economist Intelligence Unit. Regional Reference Series, May l988. 2l-26. p.

Klinghoffer, Arthur Jay: The Soviet Union and International Oil Politics. New York, 1977, Columbia UP.

Machowski, Heinrich: Soviet Foreign Trade- Shortage of convertible currency obstructs foreign trade reform. Economic Bulletin, Vol. 26, No. 12. (February, 1990) 1-6. p.

Ifj. Marosán György: A Kondratyev-hullám. Világgazdaság (1980 nov. 8.)

Ifj. Marosán György: A világgazdaság, a világpolitika és a tudományos-technikai fejlődés alapvető tendenciái. Valóság (1981) 8. sz.

Narodnoe Khoziaistvo SzSzSzR. Statistikii Szbornik, 1923-90, Moscow, 1923-90, idem, Statististicheski Ezhedgodnik, 1992.

Perneczky Béla: Kisért a Kondratyev-hullám. Világgazdaság (1978 ápr. 13.)

Ellman, Michael (ed.): Russia's Oil and Natural Gas. New York, 2006. Anthem Press.

Sampson, Anthony: A hét nővér. Budapest, 1987, Kossuth.

Simai Mihály: Hatalom, technika, világgazdaság. Budapest, 1985, KJK.

Sipos Béla: A gazdasági fejlődés hosszú hullámai (A Kondratyev-ciklus és empi­rikus vizsgálata Magyarországon). In: Vállalati előrejelzések. Budapest, 1985, KJK.

Sipos Béla: A Kondratyev-ciklus empirikus vizsgálata és prognosztizálása. Sta­tisztikai Szemle (1986) 12. sz.

Stern, Andy: Oil from Rockefeller to Iraq and Beyond. New York, 2005, MJF Books.

Stoke, Dick: The Great Cycle. Chicago, 1993, Probus Publishing.

Sz. Bíró Zoltán: Az olaj szerepe a szovjet gazdaságban. História (2007) 9-10. sz.

Trend, H. G.: Opec's 1979 price and soviet price for oil deliveries to Camecon. Open Society Archives, RAD Background Report, box, 68-5-23, 1978.

Tylecote, Andrew: The Long Wave in the World Economy. London – New York, 1991, CEU, Routledge.

Yasushi Nakamura: The Oil and Gas Industry in the Russian Economy: A Social Accounting Matrix Approach. Post-Communist Economies (2004. June) 153-167. p.

Yergin, Daniel: The Prize. The Epic Quest for Oil, Money and Power. New York, 1992, Free Press.

Jegyzetek

1 Többek között a témával foglalkozik: Dallin, A., Causes of the Collapse of the USSR. Post-Soviet Affairs. 1992/4.

2 Gerschenkron, A.: Economic Backwardness in Historical Perspective. Harvard Univ. Press, 1962.

3 Lásd bővebben a politikusból átvedlett közgazdász, Jegor Gajdar idevágó könyvét. Gaidar, Y.: Collapse of an Empire. Lessons for Modern Russia. Washing­ton, 2007, Brookings I.P.

4 Egy barrel hozzávetőleg 117 liternek felel meg.

5 Lásd bőven ellátott statisztikai adatokkal: Kudrov, V. M.: Szovjetszkaja ekonomika v retroszpektiv. Moszkva, 2003, Nauka.

6 Gaidar, Y.: Collapse of an Empire. Lessons for Modern Russia. Washington, Brookings, 2007.

7 Sachs, J. D. – Warner A. M.: Natural Resources Abundance and Economic Growth, Development Policiesin Natural Resource Economies. Cheltenham, 1999, Edward Elgar.

8 Gisser, Micha – Thomas H. Goodwin: Crude Oil and the Macroeconomy: Tests of Some Popular Notions. Journal of Money and Banking. 1986/18. 120-129 p.

9 Lásd a témában különösen Kövér György és Bródy András munkásságát magyarul.

10 Kondratyev, Ny. D. – Oparin, D. I.: A konjunktúra nagy ciklusai. Bp., 1989, MKKE, Politikai Gazdaságtan Füzetek.

11 Lásd a ciklus következményeit a szovjet kitermelési adatokra: Szlavkina, M. V: Triumf i tragedija: razvtie nyeftogazovo komleksza SzSzSzR v 1960-1980-e godi. Moszkva, 2002, Nauka.

12 Tylecote, Andrew: The Long Wave in the World Economy. London, New York, 1991, Routledge.

13 Jánossy Ferenc: A gazdasági fejlődés trendvonala és a helyreállítási perió­dusok. Bp., 1966, KJK.

14 Kudrov, V. M: Szovjetszkaja ekonomika vretroszpektyive. Moszkva, 1997.

15 Sz. Bíró Zoltán: Az olaj szerepe a szovjet gazdaságban. Historia, (2007) 9-10. sz., 33 p.

16 Yergin, D.: The Prize. The Epic Quest for Oil, Money and Power. New York, 1992, Free Press. 515 p.

17 Yergin: Prize... 515 p.

18 Narodnoe Khoziaistvo SzSzSzR, Statistikii Szbornik, 1923-90. Moszkva, 1923-90, idem, Statististicheski Jezsedgodnik, 1992.

19 Muravlenko, V. P.: Nyefty Szibir. Moszkva, 1973, Nedra.

20 Sampson, A.: A hét nővér. Bp., 1978, Kossuth. A hét világcég mely a 60-as évekig monopolizálta és diktálta az árakat az olajpiacon a következők voltak: Texaco, Gulf, Shell, BP., Chevron, Mobil, Esso.

21 Yergin: Prize… 515 p.

22 Lásd Nabucco vs. Kék Áramlat vita dokumentumait és az arról megjelent irodalmat.

23 Elliott, J. H.: Spain and its World, 1500-1700: Selected Essays. 1989, Yale Univ Press.

24 Jegor Gajdar: A szovjet összeomlás – Gabona és olaj. Élet és Irodalom, (2007 julius 27.)

25 Pihoja, R. G.: Szovjetszkij Szojuz; isztorija vlaszti 1945-1991. Moszkva, 1988, RAGS. 370. p.

26 Sz. Bíró Zoltán: Az olaj szerepe a szovjet gazdaságban. Bp., História, (2007) 9-10, 34. p.

27 UN Food and Agriculture Orgaization, FAOSTAT. 2005, hivatkozik rá Gaidar, Y.: Collapse of…, 96. p.

28 Scweitzer P.: Victory: The Reagan Administration's Secret Strategy That Hastened the Collapse of the Soviet Union. New York, 1994, Atlantic Monthly Press, 6-12. p.

29 Soviet Pipeline Called Vulnearable. New York Times, (1982 Január, 21.) 3. p.

30 A kelet-nyugati közeledés kutatásához érdekes adalék lehet, hogy a Détente, a kőolaj és földgáz igény hogyan függött össze; hogy Willy Brandt 1970-es lengyelországi nyitásában és a Détente politikájában mekkora szerep jutott a közös csővezeték-hálózatnak.

31 Yergin: Prize… 743. p.

32 http://www.wtrg.com/prices.htm

33 http://www.ioga.com/Special/crudeoil_Hist.htm

34 Yergin: Prize… 761. p.

35 Stern, Andy: Oil from Rockefeller to Iraq and Beyond. New York, 2005, MJF Books. 132. p. Carter 1980. januári kongresszusi beszédében hangzott el, az 1979. decemberi afganisztáni szovjet invázióra reagálva.

36 Barlett, L. és Steele, J. B. cikke (Time, 2003. május 19.) a CIA elemzés részleteiről érdekes adalékokkal szolgál.

37 Forrás: http://europe.cnn.com/SPECIAL/cold.war/ episodes/24/documents/ malta/

38 Medvegyev, V.A: V komande Gorbacseva. Vzgljad iznutri. Moszkva, 1994, Bilina.

39 Ellman, Michael (ed.): Russia's Oil and Natural Gas. New York, 2006. Anthem Press. 15. p.

40 Statistical Review of World Energy 2008, www.bp.com. Ez már csak Oroszországra vonatkozó adat.

41 Neftyanoje goszudarsztvo. Novaja Gazeta, (2005. december 22.)

42 www.energypolicy.ru