A kicsi szép című könyvével vált ismertté világszerte és hazánkban is Ernst F. Schumacher, az úgynevezett alternatív közgazdaságtan klasszikusa. Azóta Jó munkát! című könyve is megjelent magyarul. A két kötet alapján egy eredeti világkép bontakozik ki az emberről, az ésszerűségről és a gazdaságról.

A politikatudományban, a politikai filozófiában evidenciának számít, hogy jellegzetesen nem a humánus módszerek vezetnek az államhatalom, kormányzati hatalom megszerzéséhez, illetve eredményes megtartásához. A politikai sikerek kivétel nélkül együtt járnak erkölcsileg tisztátalan eljárások alkalmazásával. A betartatlan ígéretektől a politikai gyilkosságokig, az alattomos manipulációktól a nyílt erőszakig húzódik a hatásos eszközök skálája. A politikai gyakorlat valóban tudományos igényű elemzői nem titkolják, hogy hatalom és erkölcs, politika és humánum között kibékíthetetlen az ellentmondás. Már Machiavelli tudatosította ezt az antagonizmust, amikor politikailag hasznos bűnökről, a hatalom szempontjából szükséges gonoszságokról beszélt.

Kevésbé közismert, hogy a piacgazdaság viszonya a humánumhoz lényegében azonos a politikáéval. Bernard de Mandeville 1705-ben még csak arról elmélkedett, hogy a közhaszon magánvétkekből származik: az egyének kíméletlen önzése, piaci ügyeskedése a nemzetgazdaságot is gyarapítja. Ez az összefüggés tapasztalati tény, kimondása tudományos korrektség. Az viszont már modern ideológia, hogy az egyének ellen irányuló magán- és közvétkeket fogadjuk el történelmi szükségszerűségként, és ruházzuk fel a közérdeket szolgáló jótéteményeknek kijáró pátosszal.

J. M. Keynes, a szociáldemokrata típusú kapitalizmus egyik elméleti megalapozója, 1930-ban kinyilvánította: “Még legalább száz évig el kell hitetnünk magunkkal és mindenkivel, hogy ami jó, az gonosz, és ami gonosz, az jó, mert a gonosz hasznos, és a jó nem az. A kapzsiság, az uzsora és a gyanakvás legyenek az isteneink. Mert csak ők vezetnek ki minket a gazdasági szükség alagútjából a napvilágra.”

Keynesnek nem voltak illúziói: látta, hogy tanítását elfogadva fontosabbnak tartjuk az eszközt a célnál. Tudta, hogy gazdaságfilozófiája az eszközt (a gazdasági hasznot és a vele járó gyarapodást, gazdasági növekedést) öncéllá teszi, és a tényleges végső célt, az embert puszta eszközzé fokozza le.

A későbbi fejlemények tükrében mégis úgy tűnik: Keynes gondolkodása sem volt illúzióktól mentes. Tévesen feltételezte, hogy a bőség mértéket szab a gazdasági növekedésnek, és a szükségletekhez igazítja a termelést. Tévedett abban is, hogy a közgazdaságtan – történelmi szerepének végrehajtása után – megszelídül, és megkísérli humánus keretek közé szorítani a gazdálkodást. Ha a közgazdászokon múlik, az eszköz (a gazdasági haszon) örökre a legfőbb cél marad.

és még valami. Keynes – a tudós közgazdász – magától értetődőnek tartotta, hogy ki kell jutni a “gazdasági szükség alagútjából”. Bármilyen áron. Bármilyen eszközökkel. Ha a célt elfogadjuk, a hozzá vezető eszközöket is el kell fogadnunk. (“Aki a célt akarja, akarnia kell az eszközöket is.” Ez már nem Keynes. Ezt Machiavelli írta.)

Mindebből azonban számos kérdés, dilemma, konfliktus adódik. No és ha valaki elfogadja ugyan a keynesi célt, de nem bármi áron? Esetleg a gyomra nem veszi be, hogy “hasznos gonoszt” kell cselekednie? Mi van akkor, ha nem tud megfelelni a kapzsiság, mohóság, haszonlesés, nyerészkedés stb. követelményének? Ha más isteneknek hódol, vagy önmagára, személyiségére figyelve egyáltalán nem keres isteneket? Sőt, megtörténhet, hogy némelyek nemcsak az előírt eszközök alkalmazására képtelenek, hanem magával a céllal sem azonosulnak. Hiszen elvileg bárki számára felmerülhet az alábbi kérdés. Biztosan igazuk van-e azoknak a tudósoknak, politikusoknak stb., akik szerint nem tehetek mást, mint hogy a következő száz (vagy akár csak ötven, harminc) évben az említett gazdasági alagútban “gonoszkodom”? és ha nekem elsősorban más céljaim, más szükségleteim vannak, és ezért már jelenleg sem alagútban, hanem napvilágon érzem magam? Nos, ebben az esetben a tudós, a politikus, a közgazdász – teljes belső meggyőződéssel – eltévelyedettnek, irracionálisnak, deviánsnak minősít, és megpróbál visszakényszeríteni a tudományosan megalapozott ésszerűség útjára: a sötét gazdasági alagútba. Hiszen honnan vehetné magának bárki is a bátorságot, hogy elutasítsa vagy akár csak megkérdőjelezze a gazdasági és politikai hatalmak által központilag rátukmált szükségleteket? Hiszen akkor a központilag rátukmált szolgáltatásokra kivetett adókat is megkérdőjelezhetné, sőt, fizetésüket megtagadhatná.

A közgazdász logikája világos: a gazdaság növekedést kíván, és az egyénnek nincs joga ezzel ellentétes célokat követni, más szükségleteknek hódolni. Az egyénnek nincs joga elégedettnek lenni, jól éreznie magát a mindennapi életben, ha a “gazdasági szükség alagútja” mást ír elő. Ha valaki nem a gazdasági növekedést szolgálja, annak a léte gazdaságtalan, nem rentábilis. Sőt, nem pusztán gazdaságtalan, hanem gazdaságellenes. (Aki a piacgazdaságban csak árut, és nem profitot termel – fogalmazta meg Ricardo -, annak már a létezése is ártalom.)

A közgazdász logikája világos. Többet kell termelni, hogy több profit keletkezzen. Arra kell mozgósítani a tudományt, hogy gyarapítsa a termelés technikai lehetőségeit. A tudomány által kimunkált technikai-technológiai lehetőségeket maximálisan ki kell használni. Ez így gazdaságos, ésszerű, következetes.

Alternatív közgazdaságtan

Gondok csak akkor adódtak, amikor a közgazdász világos logikája megbicsaklott a gyakorlatban, a gyakorlati megvalósítás során. A XX. század utolsó harmadára ugyanis kiderült, hogy a korlátlan gazdasági növekedési vágynak természeti határai vannak: végzetesen fogynak a nyersanyagok és az energiaforrások. Kiderült továbbá, hogy a modern technológiák nagybani alkalmazása környezetromboló: visszafordíthatatlan károsodási folyamatokat indított el a természetben. Ha a növekedést nem sikerül radikálisan visszafogni, a Föld belátható időn belül alkalmatlanná válik az emberi életre. Ezekre a gyakorlati kihívásokra a hagyományos közgazdaságtannak nincs válasza. Az új helyzet (a környezetpusztítás következményei, a gazdasági növekedés kifulladása, a hagyományos közgazdaságtan elméleti fogyatékossága) különböző környezetvédő elméletek és mozgalmak kialakulásához vezetett. A hagyományos közgazdaságtani szemlélettel és gazdasági gyakorlattal szemben fejtett ki átfogó elméleti elképzelést a németországi születésű brit közgazdász, Ernst Schumacher, amikor az 1970-es években létrehozta az úgynevezett alternatív közgazdaságtant. (Magyarul megjelent könyvei: A kicsi szép. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1991.; Jó munkát! Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1994.)

Schumacher szakít a XIX. században uralkodó eszmék (gazdaságelvűség, verseny, gazdaságosság, felhalmozás, növekedés stb.) evidenciáival. A természeti életfeltételek és az emberiség megmaradásának nevében az ember és a természet közötti egyensúly, harmónia szükségességét hirdeti. “Gazdaságosan elpusztulni vagy gazdaságtalanul túlélni” – fogalmazza meg kiélezetten az emberiség számára mutatkozó válaszutat.

A Frankfurti Iskolához hasonlóan Schumacher a technológiát nem pusztán termelési, hanem társadalomteremtő és ideológiaképző tényezőként értelmezi. A pusztítás és pusztulás gazdaságtanának tekintett hagyományos gazdasági szemlélet – úgymond – a nagyüzemi technika és technológia szükségleteit fejezi ki. “A jelenlegi ‘rendszer’ – írja – legtágabb értelemben a technológia terméke, és nem lehet jelentősen megváltoztatni, hacsak nem változik meg a technológia is.”

A modern gazdaság sajátossága, hogy az eszközök, a technikai lehetőségek fejlődése diktálja a követett célokat. Az öntörvényű gazdasági-technikai fejlődés a maximális növekedést, a termelési kapacitások teljes kihasználását, ezáltal a tömegtermelést írja elő. A tömegtermelés egyaránt ártalmas az emberre, a társadalomra és a természeti környezetre. A nagyipari technológia “a kizsákmányolás technológiája, egy osztály-vezérelt, antidemokratikus, embertelen és még a biológiai együttélést is megnehezítő, a természeti erőforrásokat pazarló technológia”. Egyetlen esély kínálkozik: az erőszakos technológia felváltása szelíd, környezetbarát, “emberarcú” technológiákkal.

Piacgazdaság az ember ellen

Schumacher rámutat, hogy a modern gazdaság nemcsak a természeti környezetre, hanem az emberi belsőre, a személyiségre is rombolóan hat. A gazdasági gyakorlat tapasztalata és mindennapi kényszere hatására az emberek az egyéni haszonszerzés, mohóság, irigység, önzés szemüvegén át nézik a világot. Ez a kényszerű látásmód egyoldalúvá teszi érzékelésünket, korlátozza, torzítja gondolkodásunkat. A valóságról alkotott egységes kép összeomlik, elménkben széttöredezik. A mohóságtól és irigységtől hajtott ember elveszíti képességét, hogy a dolgokat összefüggő egészként érzékelje. Az egyén belsőleg meghasonlik: mást kíván tőle a gazdasági racionalitás (a gazdaságosság, a gyakorlati siker), és másra ösztönzik spontán érzései. “Elménk telítve lehet a tizenkilencedik század nagy eszméivel, de szívünk akkor sem fog hinni bennük. Az elme és a szív áll háborúságban egymással… Eszünket egy különös, vak és esztelen hit a tizenkilencedik századtól örökölt fantasztikus és életromboló eszmerendszerrel fátyolozta el.” Elme és szív, gazdasági ésszerűség és sokoldalú élet konfliktusában a mai tudomány egyoldalúan az absztrakt értelem oldalára áll: az embertől valamiféle elvont ésszerűséghez, az úgymond tudományos észhez menekül.

Mi a baj a modern tudománnyal?

Mindennapi életünk során ismételten döntési helyzetekbe kerülünk. Szavakban és tettekben kell állást foglalnunk arról, hogy lehetőségeink közül melyeket részesítjük előnyben. Minőségileg különböző, divergens problémákat kell megoldanunk. A világban való eligazodáshoz, az alternatívák közötti választásokhoz, az állásfoglalásokhoz, a döntésekhez nemcsak tudásra, ismeretekre, hanem világképre, értékeszmékre, világunk egészének összefüggéseit értő bölcsességre is szükségünk van. Schumacher szóhasználata szerint kultúrára, amely minőségileg több a puszta tárgyismeretnél, tudásnál. A modern tudomány azonban – hangsúlyozza Schumacher – nem ad ilyen kultúrát.

A modern pozitivista tudományt nem az ember, hanem “csak a ‘szakértelem’ érdekli, és tagadja, hogy objektív tudásunk lehet bárminek az értelméről és céljáról”. A különböző résztudományok túlságosan specializáltak ahhoz, hogy tágabb célkitűzéseinkben segítséget adhatnának. “Még a humán tudományokban is belegabalyodhatunk a szaktudományos megállapítások tömkelegébe, ami elménket egy sor kis eszmével tölti meg, célszerűtlen eszmékkel.”

A tudomány eszméi “hasznosak a szakirányú kutatás számára, de tökéletesen alkalmatlanok életünk irányítására vagy a világ értelmezésére”. A szaktudományok nem kultúrát, hanem pusztán szaktudást, értéksemleges szakértelmet adnak, azonban “a ‘szakértelem’ önmagában semmi, cél nélküli eszköz, puszta lehetőség”. Ezért illúzió a tudománytól várni problémáink megoldását.

A szaktudományok művelői egyfajta vallásként gyakorolják a tudományukat: ki-ki a saját résztudománya iránt van dogmatikus bizalommal. Az egyes szaktudományok azon a hiedelmen, hiten alapulnak, hogy igazságaik megkérdőjelezhetetlenek. Fő veszélyességük részleges tudásuk kíméletlen, nagyléptékű alkalmazásából származik (például atomenergia, mezőgazdasági vegyszerezés).

Schumacher elemzései szerint a jelenkor tudományosságát hatásai, következményei miatt elhibázottnak kell tekinteni. Ez a tudomány az emberi céloktól és szempontoktól független utat jár. Két alapkérdésben marasztalja el Schumacher a modern tudományt. 1. Nem segíti az embert a személyes életben való eligazodásban. Arisztokratikusan elfordul az embertől: az emberek belső és mindennapi problémáitól visszahátrál a tudósi szakma eszméihez, belső ügyeihez. A modern tudomány nem egy humánus kultúra, az emberi célok eszközeként, hanem önértékként, öncélként, a részleges tudást maga a tudás által igazolóként működik. 2. Az uralkodó gazdasági szemlélet eszköze. Az uralkodó közgazdasági szemlélet pedig agresszívvé, erőszakossá tette a tudományt (illetve a tudományos eszközökkel létrehozott technikát).

Következmény: az ember és a tudomány végzetesen külön úton jár. Nincs mód a két út közelítésére: a tudomány nem mutat irányt az ember számára. Az élet problémáit többnyire csak a tudomány ellenében lehet megoldani.

Miért óvakodjunk a közgazdászoktól?

A részleges szaktudományok művelőire jellemző dogmatizmus, saját résztudományuk igazságaiba vetett vallásos hit a modern közgazdászokra fokozottan érvényes. (Schumacher átveszi Ralph és Mildred Buschbaumtól a “közgazdaságtan vallása” kifejezést.) “Maguk a közgazdászok – a legtöbb szakemberhez hasonlóan – rendszerint egyfajta metafizikai vakságban szenvednek, és feltételezik, hogy tudományuk feltétlen és változtathatatlan igazságokkal dolgozik, mindennemű előfeltételezés nélkül.” Pedig a közgazdaságtan “nem a saját lábán áll”: érvényessége, használhatósága meta-közgazdaságtani előfeltételeitől függ. Gazdasági számításai alkalmazhatóságának határai vannak, amelyeket túllépve károssá, pusztítóvá válik. A közgazdaságtan meta-közgazdaságtani előfeltétele a természeti környezet és az ember. A közgazdászok felelőssége, hogy nem tisztázzák tudományuk természeti és antropológiai előfeltételeit. Amikor gazdasági kalkulációikat az emberre és a természeti környezetre is korlátozás nélkül kiterjesztik, akkor úgy járnak el – példálózik Schumacher -, mint a középkori teológusok, akik fizikai problémákat is bibliai idézetek segítségével kívántak megoldani.

Ennek azért vannak különösen pusztító következményei, mert vallásos hitük (résztudományos fanatizmusuk) nemcsak a tudományos gondolkodást deformálja. A tudós közgazdász gondolati deformációi gyakorlati deformációkká alakulnak át.

A modern gazdaságtan sajátos szemüvegen át szemléli a világot: csak az érdekli belőle, ami gyors profitot hoz. ítéletei az egyéni haszonszerzés (a piaci siker) szempontjából mérlegelnek. Ily módon a gazdaságtan a sokarcú valóságot nyereségarcúra redukálja, és mindattól elvonatkoztat, ami nem szolgálja a közvetlen profitérdeket.

Schumacher a közgazdaságtan diktatúrájáról, az ökonomizmus dühéről, az ökonomizmus rabszolgaságáról beszél. A mai közgazdaságtan diktatórikus módon írja elő, hogy mi ésszerű. Az “ökonomizmus dühe” a mindennapi életben pusztít, és nem csitul a magas életszínvonallal. Az ökonomizmus rabszolgaságától a politikusok sem tudnak szabadulni. A közgazdaságtan – úgymond – hűbéri hatalommá vált: szinte az egész politikát magába szívja. A gazdag társadalmakban egyre nehezebb valamit véghezvinni, ha nem fizetődik ki közvetlenül. A gazdasági szempont minden emberi megfontolásnál fontosabbá válik. Mindebből két jellegzetes következmény adódik. 1. A redukált látásmód miatt a közgazdaságtan ítéletei részlegesek, szűklátókörűek: mennyiségileg hasonlítanak össze egymással összemérhetetlen dolgokat. Számára a megújítható és a nem megújítható javak egymással egyenértékű tényezőkként, pusztán termelési költségekként jönnek számításba. 2. Az ember kiküszöbölésére ösztönöz. Gazdaságossági számítások szerint a gép olcsóbb és megbízhatóbb. (Sismondi már 1819-ben megfogalmazta: “Az angol királynak, ha a gépek munkások nélkül is ugyanazt a jövedelmet hoznák, nem lenne szüksége az angol népre.”)

Szaktudományos racionalitás vagy emberi ésszerűség?

Schumacher óvatosságra int a magukat szakértőknek, társadalmi (gazdasági, politikai, jogi stb.) szakembereknek feltüntető tudósokkal, hivatalnokokkal, bürokratákkal szemben. Két okból. Az első ok, hogy szakmai magabiztosságuk mögött a specializálódásból, pusztán részleges tudásból (azaz a társadalom egészére vonatkozó problémákkal szembeni tudatlanságból) fakadó magabiztosság áll. Tudományos vagy szakmai öntudatuk a redukált szemlélet, a szűklátókörűség öntudata. (“Nem a szakosodás a hibás – hangsúlyozza Schumacher -, hanem az, hogy hiányzik belőle a metafizikai tudatosság.”) Ebben áll a modern társadalom szakértőinek, elméleti szakembereinek teoretikus veszélyessége. Ettől azonban közvetlenül csak a valóság adekvát megértése csorbul, a tudomány áll a ködösítés, a hamis ismeretek, a nem-tudás szolgálatába.

Súlyosabb gond a gyakorlati következmény. A tekintélynek örvendő, illetve hatalommal rendelkező szakértők, gazdasági, jogi, politikai szakemberek nem csupán az emberek gondolkodását fertőzik, hanem mindennapi életét, viszonyrendszerét, társadalmi tevékenységét is megrontják. A szakszerűségre, a tudományos észre, a szakmai racionalitásra hivatkozva és támaszkodva irányítják a társadalom működését: az egyéni törekvésektől, személyes elképzelésektől független bürokratikus intézményekkel szabályozzák, korlátozzák az emberek életét.

Ugyanakkor – mutat rá Schumacher – “az egyszerű emberek gyakran szélesebb és emberibb látókörrel rendelkeznek, mint a szakemberek általában”. ők nem szakmai kérdésnek tekintik, hanem közvetlenül megélik a mindennapok problémáit. életük lényegi kérdéseiben bölcsebbek, jobban eligazodnak, mint gazdasági, politikai, jogi vezetőik, feletteseik. A megélhetés, az érdekeltség, a boldogság stb. dolgaiban a gyakorlati emberi ésszerűséggel szemben a tudományos ész (a szaktudományos racionalitás) fogyatékosnak bizonyul. ám mindez hiába: az érdemi döntések szakmai hatáskörökbe tartoznak.

Schumacher következtetése: “a politika túlságosan lényeges dolog ahhoz, hogy szakértőkre bízzuk. Ma a politika fő eleme a gazdaság, a gazdaság fő eleme pedig a technika. A politikát nem lehet a szakemberekre bízni, de nem lehet a gazdaságot és a technikát sem.”

Rendben van: Schumacher logikája szerint ostobaság eltartani, ezért nem kell eltartani a politikusokat. De a jelenlegi körülmények között olyanok a gyakorlati hatalmi erőviszonyok, hogy a “szélesebb látókörű egyszerű emberek” nem tehetnek mást: eltartják a “szűklátókörű politikusokat”. Mire van mégis reális lehetőség? A mamutintézmények bizonyos feladatainak kisközösségi kiváltására.

Schumacher elképzelésében a humánus társadalom a szabadság és a rend összhangját valósítja meg. A modern államban sem rendet, sem egyéni szabadságot nem tapasztalunk. Az egyéni szabadság feltételezi, hogy az egyének maguk hozzák létre közösségüket, társadalmukat. Szabadon alakítják ki egymáshoz való kapcsolataikat, viszonyaikat. Meghatározzák, és ha szükséges, átalakítják együttélésük, együttműködésük rendjét, szabályait. így az őket körülvevő, életüket szabályozó rend számukra nem külső, idegen rend, hanem az ő rendjük, melyet ők alkotnak meg saját maguk számára.

Schumacher rámutat, hogy humánus, az egyéni szabadságot nem sértő rend csak emberi léptékben, az egyének által áttekinthető méretek között valósítható meg. Olyan nagyságú szervezeteket kell kialakítani – hangsúlyozza -, amelyeknek minimális adminisztrációra van szükségük. A kis szervezetek önmagukat igazgatják, mert az emberi agy az egészet átlátja. Ennek megfelelően a monolit állami intézményekkel szemben felértékelődik a kisebb méretű helyi közösség: az egymással társuló egyének által működtetett “önkormányzó demokrácia” (a kifejezést Huxleytól veszi át). A közvetlen demokrácia megnöveli az egyének hatalmát és felelősségét.

Humánus gazdálkodás

Az “emberarcú” rend eszményéből súlyos elméleti és gyakorlati konzekvenciák adódnak. Ez magától értetődően nem lehet olyan rend, amely nem biztosítja a közösséget, társadalmat alkotó egyének megélhetését, életképességét. “Nem létezik olyasmi, hogy ‘az államok vagy a nemzetek életképessége’. Egyedül csak az emberek életképességének kérdése létezik: az emberek, a valódi személyek akkor életképesek, ha a saját lábukon állnak, és megkeresik a kenyerüket.” Mindebből a gazdasági szemlélet gyökeres megváltozása következik. A Schumacher által körvonalazott humánus rendben a gazdálkodás “sportból”, öncélból az emberek eszközévé, emberközpontú gazdálkodássá válik. A humánus (Schumacher szóhasználatában buddhista) gazdaságtan és gazdálkodás célja: a legkisebb erőfeszítéssel biztosítani mindenki elérhető jólétét.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

1. Teljes foglalkoztatottságot. Eszerint mindenkinek lehetősége van arra, hogy szükségletei arányában és kielégítése érdekében hasznos munkát végezzen. “Tömegek általi termelés” a tömegtermelés helyett.
2. A teljes foglalkoztatottságot mindenki által elérhető és személyes munkához kapcsolódó tulajdon biztosítja. Mindenki dolgozó tulajdonossá válása, illetve tulajdonosként való megélhetése műszaki forradalmat feltételez: a kezdetleges és a csak nagyüzemileg alkalmazható, környezetkárosító technikák helyett olyan “köztes technikák” elterjedését, amelyek áthidalják az eltérő képzettségből fakadó feszültségeket. Ezek a bárki által működtethető, “emberarcú” technikák lehetővé teszik, hogy az emberek önmagukon segítsenek (“szegényeknek készült technológia”).
3. Legolcsóbb, ha a lehető legtöbb szükséglet kielégítését helyben tudják megoldani: a helyi szükségletek kielégítésére helyi forrásokat használnak.
4. Előtérbe kerül a termékek tartóssága, minősége. A maradandóság igénye mind a használati javakban, mind a természethez való viszonyban fontossá válik.
5. A termelés a teljes személyiség jólétét hivatott szolgálni. Ezért a mechanikusan mért életszínvonalét felváltja az életminőség szempontja. A tárgyi javakhoz képest felértékelődik a szellemi fejlődés és a lelki javak figyelembevétele.

A modern közgazdaságtanétól eltérő viszony a munkához

A modern közgazdaságtan szerint “a munkáltató szempontjából az lenne az eszményi állapot, ha alkalmazottak nélkül tudna termelni, az alkalmazottak szempontjából pedig az, ha munka nélkül juthatnának jövedelemhez”. Ennek következtében az eszményi állapot, ha teljesen kiküszöbölik a munkát. Haszonelvű megközelítésben pusztán szükséges rossz, természeti kényszerűség a munka. Az emberközpontú gazdasági felfogás viszont rámutat a munka pozitív oldalaira is. 1. Alkalmat ad az embernek arra, hogy képességeit használja és fejlessze. 2. Kialakítja az egyén együttműködési képességét, amikor másokkal egy közös feladat megvalósításán fáradozik. 3. Létrehozza az élethez szükséges javakat és szolgáltatásokat, ezáltal a megélhetéséről gondoskodik. Mindez azonban megkérdőjelezi munkaidő és szabadidő merev szembeállítását: “munkaidő és szabadidő ugyanannak az életfolyamatnak egymást kiegészítő részei, és csak azon az áron lehet különválasztani őket, ha elrontjuk a munka örömét és a szabadidő boldogságát”. Schumacher figyelmeztet: ha ugyanaz a termék hatszoros munkaidővel vagy hatszoros termelékenységgel állítható elő, nem biztos, hogy némelyek nem a hosszabb, de kreatívabb (“gazdaságtalanabb”, de humánusabb) megoldást választanák.

A modern közgazdaságtani szemlélet a tárgyi javakat fontosabbnak tartja az embereknél, a fogyasztást az alkotó tevékenységnél. “Ez azt jelenti, hogy a hangsúly átkerül a munkásról a munka termékére, vagyis az emberiről az emberalattira.” A humánus gazdaságtan szerint viszont a civilizáció lényege nem a tárgyi szükségletek megsokszorozása, hanem a személyiség fejlődési lehetőségeinek növekedése. A személyiség fő megnyilvánulása a tevékenység.

A modern közgazdász szakmai logikája szerint azt, akinek a munkája nem hoz megfelelő nyereséget, el kell bocsátani. Ez így gazdaságos. Egyébként sem kifizetődő a teljes foglalkoztatottság. A humánus gazdaságtan szerint viszont a közvetlen gazdasági rentabilitással szemben az embernek, a személyiségnek kell elsőbbséget élveznie. így valósulhat meg az alapvető társadalmi cél: teljes foglalkoztatottság, ezáltal mindenki megélhetése. Modern növekedés, illetve hagyományos stagnálás helyett a követendő középső út a “tisztességes megélhetés”: a lelki harmóniához, vagyis a belső jóléthez szükséges mértékű gazdagság megtermelése a lehető legkisebb erőfeszítéssel.

Jövő a jelenben

Annak igazolására, hogy már a jelenlegi viszonyok között is lehetséges humánus gazdálkodást folytatni, Schumacher az úgynevezett Scott Bader Köztársaság működését ismerteti.

Ernest Bader svájci kvéker az első világháború után vándorolt be Nagy-Britanniába, ahol gazdasági vállalkozásba kezdett. Badert felháborította, hogy a tőke alkalmazza az embert, nem pedig az ember a tőkét. Másik kritikai célpontja a vállalati hierarchia. “Ráeszméltem – fogalmaz -, hogy magával a kapitalista filozófiával állok szemben, amely az embereket vezetettekre és vezetőkre osztja”, és a tulajdonosoknak, illetve a vezetőknek – úgymond – diktatórikus hatalmat ad. Ez a helyzet csak a tulajdonviszonyok megváltoztatásával, valamiféle közös tulajdon kialakításával oldható meg. Ezért 1951-ben alkalmazottaival létrehozta a Scott Bader Köztársaságot, és ráruházta cégének tulajdonjogát. A következmények látványosak.

1. A vállalat tevékenysége és tőkéje a tulajdonosok összességének lett alávetve, akik azt saját céljaiknak és szempontjaiknak megfelelően igazgatják. Elsődleges célkitűzés a munkafolyamat humanizálása volt, de “ennek a közösségi tulajdonra épülő kisüzemnek az alapján fokozatosan egy újfajta életstílus valósítható meg, amely leveszi a munkabérért való küzdés terhét az emberekről”.
2. Összekapcsolódott a gazdasági kezdeményezés és az egyén közösségi felelőssége. Másként is megfogalmazva: a valódi (azaz közvetlen) demokrácia és a gazdasági hatékonyság. Minden döntést végső fokon a munkások parlamentje hoz.

A Köztársaság Alkotmánya kimondja:

• A Köztársaság tagjai társtulajdonosok és munkatársak, ezért semmilyen okból nem elbocsáthatók. Az emberek szolidáris közösséget alkotnak.
• A munkák díjazásában maximum hétszeres eltérés érvényesülhet. Tehát a legmagasabb bér nem haladhatja meg a legalacsonyabb hétszeresét.
• Egy vállalat nem lehet nagyobb, mint amekkorát minden dolgozója át tud tekinteni. Ez a szám 350 fő körüli. Ezt meghaladó létszámnövekedés esetén új, önálló gazdasági egységeket kell létrehozni.
• A nyereség felét a Köztársaságon kívüli humánus célokra fordítják. (Ez nemcsak a magánönzés, hanem a csoportönzés kialakulásának is ellene hat.)

A Scott Bader Köztársaságnak – állapítja meg Schumacher – “sikerült olyan célokat elérnie, amelyek kívül esnek az üzleti normákon, olyan emberi célokat, amelyeket a szokásos üzleti gyakorlat háttérbe szorít vagy teljesen figyelmen kívül hagy. Más szóval a ‘Bader-rendszer’ túllép a magántulajdon rendszerének leegyszerűsítő jellegén, és az iparszervezetet az ember szolgájaként használja ahelyett, hogy egyszerűen csak a tőketulajdonosok gazdagodásának eszközéül használná fel.”

Békés út a köztulajdonhoz

Schumacher általános elképzeléssel áll elő azzal kapcsolatban, hogy miképpen lehetne békés úton és társadalmi méretekben közeledni a humánus gazdálkodáshoz. Az ökonomizmus szolgálatával szakítani kívánó kormányzatoknak a tulajdonosi viszonyok átalakítására a következő eljárást javasolja. 1. írja elő minden nagyméretű vállalat átalakítását részvénytársasággá. 2. Mondjon le a nyereségadó kivetéséről. Ugyanakkor annak kiváltására tegye kötelezővé a cég részvényeinek megduplázását új részvények kibocsátásával, és az új részvények köztulajdonba (a helyi polgárok testületének, az úgynevezett Társadalmi Tanácsoknak a tulajdonába) adását. így az állam nyereségadó-kivetési joga – kisajátítás és kártalanítás nélkül – átalakul a társadalom tulajdonosi részesedésévé..